Wha...Pfujj...Micsoda? Reggel? HÉTFŐ?!
Zúgott a fejem. Mintha az agyam 800 részre szakadt volna, és azok most egymás ellen hadakoznának. Reméltem, hogy nem irtják ki egymást, mert a fejemnek talán szüksége lesz az agyamra. Lehet, hogy nem papírkötegen kellene aludnom az íróasztalom előtt, de már jópár évtizede így csinálom... A gerincemnek sem tesz jót. Le kell szoknom róla. Felemeltem a fejem, de majdnem vissza is ejtettem az asztal lapjára. Pont olyan, mint a másnaposság. Végül csak megtartottam magam, de a papír, ami az elalvásomat segítette, egy elég zavaró üzenetet hordozott. Mégpedig:Keress munkát! Hát igen... Nem rossz ötlet, csak... Nincs kedvem semmihez! Körülnéztem a szobámban, hátha találok valamit, ami a segítségemre lehet. Egyedül a gitárom pihent ott a sarokban. Ez is elég támaszt nyújtott, ugyanis ha találnék egy olyan zenekart, amelyik már termel nyereséget, akkor szabad helyem lenne. Volt rá 50 évem, hogy megtanuljak gitározni, szóval szerintem bárkit lealázok.
Najó, ez egy enyhén nagyképű kijelentés volt... Ránéztem az órára. Még csak hajnali 10. MIII? 10 ÓRA???!! Negatív rekord! Huh… Rossz hatással van rám a városi élet. Ellöktem magam az asztaltól, és felálltam. Aztán furcsa üvöltésre lettem figyelmes. Ijedten körbenéztem a szobában, de nem láttam semmit. Amint lenéztem, egyből megvilágosodtam. Nem, nem galambokat engedtem. A gyomrom szeretett volna már emészteni egy kicsit. Nem volt más választásom, a hosszú dzseki fel, cukorka a zsebben, és le az olcsó vendéglőbe egy levesért. Lecammogtam a lépcsőn, kiléptem a ház ajtaján, és elindultam a kajálda felé. Viszonylag jó kaját adtak, olcsó is volt. Lehetett enni Pizzát, és egyéb péksüteményeket, koktélok és turmixok között is lehetett választani, én azonban állandóan a levesüket ettem. Két eladónő dolgozik ott, az egyik öregebb egy kicsit, mint a másik, de mindkettővel összebarátkoztam. Nem túl nagy a hely, legfeljebb 20 embert képes befogadni. Amint belép az ember az ajtón, rögtön szembe találja magát a pulttal. Mindkét oldalt hat pad van, kettő asztal, ott két pad egymással szemben, a harmadik pedig a másik kettőre merőleges. Néhány fiatal járt oda, sosem volt tömeg. Kikértem a levesem, és leültem a sarokba. Nagyon unatkoztam, bár ameddig szürcsöltem, addig tudtam valamire figyelni.
~Jól esne egy séta...~ Gondoltam magamban. Visszavittem a tányért, fizettem, és leléptem. Nem akartam a város közepén tartózkodni. Nem volt túl sok kedvem ahhoz, hogy emberek zavarjanak meg, így hát a város melletti erdőt vettem úti célul.
Nem tudom, meddig sétáltam, egyszerűen vitt a lábam. Úgy mozogtam, akár egy zombi. Arra sem emlékeztem, hogy a zanpakutom a hátamra kötöttem, pedig az is ott volt. Éveknek tűnt a vándorlás, de örömmel nyugtáztam, mikor az órámra néztem, hogy negyed óra alatt elértem a mai nap végállomását. Eredetileg sétálni jöttem, de valahogy nem volt hozzá kedvem. Lefeküdtem egy nagy fa tövébe, ott ért is a nap, meg nem is.
~Elüldögélek itt pár órát, aztán neten keresek egy közeli, viszonylag híresebb zenekart~ Így hát már tervem is volt a mai napra nézve. Végre megindul az élet! - gondoltam. Arra azonban nem számítottam, hogy valami romba dönti a nyugodt napomat...

Ez is egy átlagos napnak indult, felkeltem és indultam az osztagomba. Gondoltam ma is sima munka nap lesz. Talán segítenem kell a 4. osztagnál vagy valahol. Szedelődzködtem, hogy meg tudjam mi lesz ma a dolgom. Amikor be érkeztem az osztaghoz a szokásos sürgés forgás folyt. A kapitány elment valahova és most az osztag irányítók nélkül maradt. Valaki a gyors futkosás közbe a kezembe nyomott egy papírt. Megint egy gyors küldetés, remélem ebből nem sül ki megint olyan össze rezdülés mint múltkor. Amint elolvastam csalódnom kellett. Egy régi shinigamit kell megtalálnom és kivégeznem azonnali hatállyal a régi bűneiért. Ezúttal több mindent vittem magammal. Amikor meg érkeztem a senkaiomon keresztül Karakurába egy erdőrészben találtam magam. Azonnal elrejtettem a jelenlétemet hisz úgy értesültem közel nem kezdő az ellenfelem. Elindultam a város felé, de akkor az egyik fa alatt találtam valakit aki mint ha aludna, minta ha nagyon hasonlítana arra az alanyra akit nekem kellene kivégezni. valahogy nem akaródzott álmában meg ölnöm szegényt. Meg bökdöstem picit amire kinyitotta a szemét. Amint meglátott felpattant és egy lélekölő kardot szorongatott a kezében. Nem támadt rám azonnal. Csak méregetett. Talán azt nézte menyire kell tartania tőlem. Előhúztam lassan komótosan a kardomat és rá szegeztem.
- Parancsot teljesíteni vagyok itt. Készüljön uram végeznem kell önnel.
Kicsit mint ha elszontyolodott volna de különösebb érdeklődést nem mutatott a dolog iránt.
- Esetleg meg kérdezhetném miért akarják kivégeztetni?
Azzal neki rontottam egy nyílt rohammal a kardomat magam mellett tartva. Természetesen egyszerűen kivédte a gyenge ütésemet, de amikor kivédte hirtelen a kardomat el húzom és úgy teszek mint ha megint a kardjára akarnék csapni, de egy egyszerű csavarással a kardomat be irányzom a markolat alá és próbálom csípőn szúrni. Egy sima shenpuval kitér előle és a hátam mögé kerül Rá fog a nyakamra és a kardforgató kezemre. A szabadon maradt kezemet használva Egy Byakurit indítok el a hasa felé. Erre nem hiszem, hogy számított volna így sikerült picit meg sebeznem. Utána azonnal Hadou 01: Shou- val hátra lököm és mielőtt felkelhetett volna lövök rá egy Soukatsui-t. Most kicsit várok had szedje össze magát. Kezdek túltengeni az önbizalomtól, de valamiért nem érzem így jól magam.

Arra számítottam, hogy pihizhetek pár órát. Teljesen máshol jártam, és még szerettem volna ott is maradni, ennek ellenére éreztem, hogy egy hideg és meglehetősen éles tárggyal bökdösnek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy egy karddal állok szemben. Felpattantak a szemeim, és velük együtt én is. Egykedvűen nyugtáztam, hogy csak egy shinigami. Elengedtem hát a kardomat, ő azonban ugyan úgy tartotta az övét. Szegény szerencsétlen...
-Parancsot teljesíteni vagyok itt. Készüljön uram végeznem kell önnel. - majdnem elröhögtem magam. Megvakartam a fejem búbját, igazítottam egyet a szemfedőmön, és unottan sóhajtottam egyet. Ezzel jelezve, hogy gyere csak!
-Esetleg meg kérdezhetném miért akarják kivégeztetni?-persze egyből megrohamozott. Nagyon nem taníthatták harcolni. De legalább becsületes, és ez egy plussz pont az ő javára. A támadása láttán újból elálmosodtam, elvégre elég gyenge próbálkozás volt. De ha csak simán elkerülöm a csapást, azzal szabad utat nyer további támadásokra. Ryut ki sem vettem a tokjából, úgy tettem ki a támadás elé. Sikeresen hárítottam.
-Neked is üdvözlet!-mondtam kissé gúnyosan, és hirtelen nekifeszültem a kardommal. Mindketten elugrottunk egymás közeléből. Nem tudom, mit kellett volna csinálnom: Essek-e neki, vagy hagyjam, had szórakozzon? Így hát válaszoltam a kérdésére.
-A Gotei 13 nagyon megharagudott egy szökés miatt. Hm… Nem én vettem el az ő rangjukat. Szóval te akarsz elkapni? – előrántottam a kardomat – Egy jó tanács: Támadás közben védd legjobban a tested! Az az egyetlen pillanat, amikor rés keletkezik a védelmeden. – hogy alátámasszam, amit mondtam, Shunpo-t használva felbukkantam az orra előtt. Igazságtalan lett volna, hogyha a kardom használom, ezért csupán ütni próbáltam, de azt sem erősen. Nem, nem bíztam el magam, a meccs mindig kétesélyes, de még nem abban a fázisban járunk, hogy féltenem kell a bőrömet. Bár az majd elválik. Az ütésemmel kiderítettem, hogy a reflexei igen jók.
-Ha érdekel, hogy miért üldöznek… Hát, nem tudom én sem. Elszöktem, mert megfosztottak a rangomtól. – elég érdekesen alakult a párbeszéd. Egyszer az üldözés történetéről beszéltünk, egyszer meg segítek az ellenfelemnek. Gyilkolni nem fogok, az száz százalék. Annyi gerinc azért még van bennem. Habár, már ha itt járunk, nem is olyan régen panaszkodtam, hogy nem mozgom eleget. Itt a lehetőség!
-És te ki volnál? – szándékosan nem mutatkoztam be, elvégre ő sem köszönt nekem. Igen, gyerekes vagyok, de ha egyszer így igazságos…

-Neked is üdvözlet!
Köszönt kicsit egykedvűen. Mint ha nem is venné komolyan a jelenlétemet.
-A Gotei 13 nagyon megharagudott egy szökés miatt. Hm… Nem én vettem el az ő rangjukat. Szóval te akarsz elkapni? Egy jó tanács: Támadás közben védd legjobban a tested!
Próbálom megfogadni a tanácsot, de kicsit felidegesít, hogy az ellenfelem oktat ki a harcra. Kezdek kicsit berágni a fazonra egyre vadabb és erősebb csapásokat mérek rá. Próbálok gyorsítani a csapásaimon és minél közelebb kerülni hozzá, de valamiért nagyon nem akar sikerülni.
-Ha érdekel, hogy miért üldöznek… Hát, nem tudom én sem. Elszöktem, mert megfosztottak a rangomtól.
Meg akarom kérdezni milyen rangtól fosztották meg hogy elkellet hagynia a Gotei 13-at. Mielőtt még kérdezhetnék ő szólal meg hamarabb.
-És te ki volnál? Kérdezi, de még ő se mondta el valójában ki is, de nem akarok udvariatlan lenni ezért elmondom a nevemet.
- Ebisawa Ninsei vagyok a 8. osztag tagja. Benned kit tisztelhetek?
- Mutasd mire vagy képes.
Még be se fejezte a mondatát és egy alulról indított suhintással próbáltam lefoglalni az érzékszerveit. Könnyedén hárította de én készenlétben volta és Hainawa-t használva le kötöztem a kezeit. Tudtam hogy úgy is kiszabadul belőle de még egy Saial próbáltam tovább bénítani, de valamiért a kötés nem használt rajta. A kötélből meg most szabadul ki éppen. Próbálok még egy Byakurai-t keresztül lőni rajta, de akkor a lélek energiája hirtelen meg emelkedik.
Hirtelen megértem, hogy az ellenfelem jóval erősebb mint én. Egy kapitány szintjén van minimum. Minden eddigi önbizalmam hirtelen elpárolgott és próbáltam valahogyan Elviselhetőbbé tenni a szinti különbségeket. A hátam mögé húzom a kardomat és elmotyogom Kire Tenrai Tantou. A shikaiom picit ugyan megnyugtat, de még mindig tudom, hogy halálra vagyok ítélve. Indítok egy két elkeseredett támadást, de ebből még jobban érezheti, hogy szétszórt vagyok. Sosem harcoltam még ilyen ellenfél ellen. A zanpakutoum nem épp tökéletes támadásra ezért a Shinseina Ryuko-t alkalmazva próbálom addig is mozgás képtelenné tenni addig amíg ide húzom magamhoz. Amikor ide ér torkon ragadom és bele akarom ereszteni Tenrai Tantou-t. Rá jöttem túl korán engedtem ki a fogságból. Sikerült el shenpuznia.

Eléggé felbosszanthattam, ugyanis egyre hevesebben támadott. Nagyon úgy nézett ki, hogy közelebb akar hozzám kerülni. Azért felelőtlen nem vagyok, ezt nem engedhettem meg magamnak, sem neki. Az első adandó pillanatban csaptam egyet, hogy kivédje. Ezzel lefoglaltam a kardját, és biztonságban el tudtam lökni magamat tőle. Ahogy az elvárható egy ilyen tisztelettudó embertől, a kérésre be is mutatkozott.
-Ebisawa Ninsei vagyok a 8. osztag tagja. Benned kit tisztelhetek? - hümmögtem, de nem válaszoltam. Ez sem nyerte el annyira a tetszését, de hát ilyen az élet. Kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan fogja majd fel a dolgot. Mindenesetre arra kíváncsi vagyok, hogy hogyan néz ki a kardja kiengedve.
- Mutasd mire vagy képes! - még volt valami nyugodt a hangjában, de már kezdett elfoszlani. Támadott, egy jól leplezett cseltámadással, és valamivel lekötözte a kezeim.
~Pont mint Eliana...~ Azt hittem, hogy ha egy kicsit megrántom a karom, akkor rögtön szétszakad a bilincs, de úgy néz ki, nagyon alábecsültem. Ki tudtam volna belőle szabadulni, de közel sem olyan egyszerűen, ahogy elképzeltem.
Ez a harc még tartogat meglepetéseket - gondoltam magamban, közben egy újabb kötöző technikát használt. Ennyire félne? Rögtön kiderül, hogy jogosan-e! elég közelről megpróbált egy Byakurai-al kilyukasztani, mint a jegyet. Itt egy kicsit betelt a pohár. Megugrott a lélekenergiám, leszaggattam a bilincseket, és kitértem a támadás elől. Ránéztem, de ezúttal már én is harcra készen. Nem fogom ölbetett kézzel nézni, hogy megpróbálnak kinyírni. Igazságos lennék, ha megpróbálnám megölni, mert azért jött, hogy elpusztítson és eltiporjon, vagy azért, hogy én pusztítsam el. Ez a háború törvénye, azonban soha nem tudtam elfogadni teljesen.
Folytatódott a harc, méghozzá egy másik bénító támadással. Ez erősebb volt, mint az előzőek, és közben elkezdett maga felé húzni. Alig karnyújtásnyira voltam tőle, mikor kiszabadultam, el akarta kapni a nyakam, de nem hagytam magam. Leguggoltam, közben előre dőltem, és ugrottam egyet, hogy erősítsem az ütésem. Elkapta az állát, de nem hallottam reccsenést, szóval a támadás nem volt elég komoly. Ő azonban megtartotta a hidegvérét - legalábbis megpróbálta - és elég jól érkezett ahhoz a földre, hogy ne tudjam ismét eltalálni. Hátrébb slisszolt, én pedig megálltam.
- Ken Aruya volnék. A volt főkapitány...- nem tudtam elrejteni a szomorúságot a hangomban - Ami azt illeti, örülök hogy jöttél. Remélem tudod, hogy az életed nem tőlem kell félteni. De ha már itt vagy, megmozgatnám kicsit az izomzatomat! - mondtam, közben Ryut pörgettem a kezemben. Igazat mondtam, tényleg nem akartam megölni. Ő csupán a végrehajtó, de szerintem van olyan jó lelke, hogy lebeszéljem a gyilkosságról.

Amikor elengedtem a Shinseina Ryuko-ból azonnal reagált. Gondolom észre vette, hogy amíg benne van nem fog tudni semmit tenni. Sajnos túl korán engedtem el. Legalább addig kellet volna tartanom amíg a markomban nem érezném a nyakát. Amikor elengedtem leguggolt és egy hatalmasat vágott az állkapcsomba. Szerencsére nem volt olyan kemény, hogy bármim is eltörjön de azért rohadtul fájt és még külön röppályára is állított. Amikor földet értem szinte azonnal fel is tápászkodtam és vártam, hogy vajon mi lesz a következő támadása. Kicsit hátrébb álltam, hogy legyen időm reagálni a támadásaira.
- Ken Aruya volnék. A volt főkapitány... -kicsit elszontyolodott. Talán a múlton mereng. - Ami azt illeti, örülök hogy jöttél. Remélem tudod, hogy az életed nem tőlem kell félteni. De ha már itt vagy, megmozgatnám kicsit az izomzatomat!
Csak pár perccel később esett le, hogy pontosan mit is mondott. Kicsikét nagyon leesett az állam. Teljesen elvesztettem a harci kedvemet és már csak arra tudtam gondolni, hogyan fogok ebből a kutyaszorítóból kimászni, de akkor meg ragad valami.
- Akkor kitől kellene féltenem az életemet?
Elég rendes embernek tűnik ha még ezek után se akarja a halálomat. Egyszer kétszer próbálok még neki támadni nehogy azt higgye, hogy megszabadult tőlem, de érezhetően ez már csak idő húzásnak minősülhet a számára. Kezdek elgondolkozni miért is engem küldte egy főkapitány kivégzésére irányuló küldetésre.
Talán azért mert már nem akarják, hogy küldetéseimmel segítsem őket? Kezdek elgondolkozni a Lelkek Világának jóindulatáról. Miért vált a régi főkapitányból egy üldözött? Nekem is ezt a sorsot szánják? Arra is kíváncsi lennék, hogy ha minden elméletem beigazolódni vajon mit kellene csinálnom a túlélés érdekében?
Kicsit ledermedek a harc közben és úgy érzem kezdek szédülni. Talán Aruya tömény lélekenergiája van ilyen hatással rám vagy ez a töménytelen kérdés ami foglalkoztat, de az ájulás szélére kerültem, de nem adtam fel. Még forgó hassal is próbáltam harcolni Aruya ellen. Ez már tényleg szánalmasnak volt titulálható.
Egyszer csak össze estem. Nem értem mi történhetett velem, de akkor a belső világomban találtam magam. Tenrai nézett szembe velem.
- Nem baj. Legalább jól telt az életünk. Úgy se tudtál volna még mit kezdeni egy ilyen ellenséggel szemben. Jól küzdöttél. Én is így tettem volna a helyedben.
Ritka, hogy egy elvesztett harc után ennyire kedvesen beszélne velem.
- Ritka erős ellenfél. Maximum akkor lenne esélyem ha ismerném a bankaim, de erre még semmi esélyem.
- Itt még nincs vége az életednek. Ne reménykedj, hogy ennyi szenvedés elég volt számodra. Akad még több is.
Ezekkel a mondatokkal a fülemben ébredtem fel. Körülnéztem és fogalmam nincs merre voltam.

Mikor bemutatkoztam, egy jó darabig csak nézett, de mint aki befagyott. Nem akarta felfogni az információt? Végül csak sikerült neki, és oda akartam ugrani, hogy elkapjam, ha szükséges. Egy kérdést tett csak fel ezután.
- Akkor kitől kellene féltenem az életemet? - a legjobb kérdés, amit feltehetett.
- Erre nincs pontos válasz. Nem lehet megmondani, hogy kitől kell félned, és senkinek nem hiheted el, aki azt mondja, hogy ,,Ne félj, én nem bántalak''. Nagyon kevés az olyan ember, akiben kölcsönösen megbízhatsz. Akkor szerinted egy nagyváros, mint a Lelkek Városa, akik titokban utánad nyomoznak, és egyedül rám küldenek, mennyire szeretnek téged? Nem akarlak lázítani, csupán tapasztalatból beszélek. De ha már itt vagy, akkor csináljunk valamit. A hollow-k ellen még ugyan úgy harcolok, de ha feltűnik egy arrancar vagy egy espada, azzal nem bírok el, ha hagyom magam legyengülni. Szóval, mik a terveid a jövőre nézve?-kérdeztem. Elvégre nem tudtam, hogy akkor most milyen harc elé nézek, vagy egyáltalán harcolok-e. Ebisawa mintha megszédült volna egy kicsit, ennek ellenére igyekezett megtartani egyensúlyát. Közelebb léptem, és megtörtént az, amit nagyon nem szerettem volna... Összeesett. Nem tudtam hogy mitől, de 4. osztagos tapasztalataimnak köszönhetően igyekeztem segíteni neki. Árnyékba vittem, egy zsepit gyorsan bevizeztem és a homlokára tettem. Mivel semmi más nem volt nálam, és azt sem tudtam, mi a baja, csak ennyit tehettem. A légzéssel és pulzussal semmi gond nem volt, szóval valószínűleg csak egy kisebb eszméletvesztés. Eltávolodtam tőle, és a dombról néztem a várost. Egyáltalán nem olyan volt, mint a régi lakhelyem. Magas házak, gyenge védelmi rendszer, már nem a lélekenergia és a kard a legfőbb fegyver, és a többi és a többi. Itt a hangszerek java már elektromos, más zenéket játszanak a fiatalok, és természetes úton is meg lehet halni. Persze itt jóval többen gyorsítják meg ezt a folyamatot. Nem csak a gyilkosok, hanem az emberek saját maguknak. A kipufogók füstje, a dohányzás, a drogok, extrém sportok. A vezetőség itt még nagyobb mocsok, mint ott, de valahogy mégis inkább ide menekülök. Távol attól az embertől, akit szeretek. Legalábbis az egyiktől. A második személlyel pedig nem csak harc közben szeretnék találkozni. Vajon látom még őt valaha is? Vagy csak a bosszút forralgatja? Magam sem tudtam, hogy mit érzek... Jót is, rosszat is, hideget is, meleget is. Ki fogja megváltani a világot? Ki tesz rendet ebben a nagy zűrzavarban? Az életben semmi nem úgy van, ahogy lennie kell, a halál pedig sokszor kegyetlen. És meddig fog létezni ez a szűrő? M a shinigamik feladata?
Annyira belemerültem a kérdésekben, hogy nyöszörgésre lettem figyelmes.
- Hát felkelt...

Amikor felkeltem egy fa alatt találtam magam egy kendővel a fejemen. Már jobban éreztem magam. Aruya egy dombon állt és nézelődött. Elkezdtem mozgolódni és próbáltam valahogyan felállni de megint meg szédültem és vissza estem. Megint kezdtem vissza esni a sötétségbe, de most próbáltam ellen állni és sikerült.
- Ne mozogj még jó? Maradj veszteg és pihenj. Mi történt veled?
- Egyszer csak a belső világomban találtam magam és Tenrai Tantou-val beszéltem.
- Értem. Csak ezért ájultál el?
- Nem. Legalább is nem hiszem. Egyszer csak elkezdtem szédülni és elestem. Miért nem öltél meg? Neked milyen mondva csinált üggyel vették el a rangodat? Tényleg nem kellene megbíznom bennük? Hisz ha megakarnak ölni akkor el kellene bújnom valahova. Maradjak az Emberek Világába?
- Ez csak rajtad múlik.
- Nincs senki akit ismernék erre. Senkitől nem tudnék segítséget kérni. Valahogyan el kellene tűnnöm előlük. Azt hittem, hogy semmi rosszat nem csináltam. Nem is emlékszem rá, hogy bármi rosszat is csináltam volna.
- Ez nekik nem sokat számít. Az nélkül is találnak valami hibát. Talán itt kellene maradnod és azt hinnék, hogy a velem folytatott harc közben meg haltál.
- Akkor nem fogok tudni soha többé átmenni a Lelkek Világába? Vannak nekem ott fontos személyek.
- Talán amikor vissza mész kardokkal várnak majd. Nem lenne okos húzás vissza menned.
- Van valaki akiért még ezt is bevállalnám, de ő se hinném, hogy azt akarná, hogy meghaljak. - gondoltam szívem csücskére, Keikora.
- Én is ott hagytam pár szerettemet, de élni akartam. Egyszer kétszer megpróbáltam találkozni velük, de mind kudarcba fulladt.
- Én nem akarom magára hagyni. - ordítottam az arcába.
- Tudod igazán akkor hagyod magára ha meghalsz. Gondolj bele mekkora fájdalmat okoznál neki ha elhunynál.
- Ez se sokkal jobb annál a megoldásnál.
- Valamicskét azért még is jobb. - mondja kicsit szomorú arccal.
- Én itt egyedül nem tudnék meg élni.
- Erre van egy tökéletes megoldás...

Mikor felkelt, egy elég érdekes párbeszéd folyt le közte és köztem. Nem biztos, hogy Soul Society meg akarja ölni, de ha értékes tiszt, akkor miért küldték rám egyedül? Tudták, hogy semmi esélye? Idelökték, mint egy kísérleti nyulat, hogy képes vagyok-e megölni? Nem jó dolog... Mivel vigasztalhattam volna? Nem kell teljesen lemondania arról, akit szeret, de azért jobb, ha megszokja: Nem sűrűn találkoznak majd...
- Én itt egyedül nem tudnék megélni...
- Erre van egy tökéletes megoldás. - Több is... Uraharánál nyílván meghúzhatná magát. Például. Én azonban nem lehetek biztos abban, hogy ez nem csak egy trükk. Így könnyen eljutnának hozzám. Az egy dolog,hogy pár tiszttel, sőt még akár egy hadnaggyal is, de a kapitányok java erősebb, mint én... Húha... Ha nem fogadom be, akkor meg a lelkiismeretem próbál az életemre törni. Komoran néztem a várost. Azt a helyet, ahol rengeteg ember lakik, és most csupán egynek kellene menedék. Egy ilyen nagy helyen nem tudok egy léleknek menedéket találni?
Nagy kavargás volt a fejemben... Egy shinigamit akarok befogadni, akiben nem biztos, hogy okos döntés megbízni. Egy shinigami, akiket nemrég írtózatosan meggyűlöltem. Most pedig próbálom magam meggyőzni, hogy így is van, de valahogy nem sikerül. Ismerős a helyzete... Nekem is nagyon hiányzik a hadnagyom, de vele sem találkozhatok. Szinte mindenki tudja, hogy én olyan vagyok Genninek, mint a gondviselő apuka. Mindig vigyáztam rá, neveltem, terelgettem, annak ellenére, hogy idősebb, mint én. Magam elé képzeltem, ahogy ugrándozva hív játszani, és szomorúan elmosolyodtam. Talán sosem látom többé. Biztos, hogy most nagyon figyelik, az átjárókról nem is beszélve. Teljes ellenőrzés alatt áll, minden egyes lépéséről tudnak. Ha Ebisawa eltűnik, őt is keresni fogják, ám ellentétben velem, talán el is kapják. Huh… Nehéz döntés előtt álltam. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam.
- A megoldás pedig… – haboztam egy kicsit – Egy darabig meghúzhatod magad nálam. Ameddig ki nem találunk valamit. – nehéz volt kimondani, de megtettem. Kíváncsi voltam, hogy mit válaszol. Na meg arra is, hogy megbánom-e ezt majd később…

-Egy darabig meghúzhatod magad nálam. Ameddig ki nem találunk valamit.
Mondta ki olyan egyszerűen ezt a mondatot ami akár az életemet is megmentheti. Annyira örültem neki, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Neki támadtam szegénynek és majdnem halálra öleltem. Már picivel jobban voltam. Legalább is nem szédültem állva. Annyira örültem neki, hogy még ezek után is ilyen kedves velem. Tök rendes egy fazon. Nem is értem minek rúgták ki a gotei 13-tól.
- Nagyon szépen köszönöm. - mosolygok rá. - Nem élősködök sokáig itt. Minél hamarabb meg értem az Emberek Világát annál hamarabb megyek is el innen.
Persze valahogyan meg kéne tanulnom, hogyan védjem meg magam a komolyabb ellenfelek ellen, de ezt majd meg oldom magamtól.
Felmerült az az ötletem, hogy talán ő oktathatna nekem valami hasznosat amivel meg tudnám védeni magamat. Nem akartam ilyesmivel zaklatni, de még is azt mondta örülne neki ha megtudnám mozgatni.
- Nem tudnál nekem tanítani valamit az emberekről és a harcról? - kérdem kicsit félénken. Nem akarok még több kellemetlenséget okozni neki.
- Talán tudnék tanítani valamicskét, de nem fogok sokat foglalkozni veled hisz nekem sincs sok időm. Nekem is meg kell élnem valamiből.
Ohh tényleg. Sokan említették már a Lelkek Világából, hogy itt nem olyan könnyű megélni mint oda haza. Itt dolgozni is kell. Kezdek kicsit elkalandozni vajon milyen munkát kellene itt csinálni ahhoz, hogy gond nélkül meg élhessen ez ember.
- Először is mérjük fel mennyire vagy reménytelen eset. - azzal elindult egy tágasabb helyre ahol semmi különös nem állt. Vajon minek megy oda? A biztonság kedvéért követem oda.
- Nos akkor folytassuk a harcot és nézzük milyen erős is vagy.
Ohh tehát ezért. Nos hát akkor neki is készülődök a dolognak. Ismét shikaiba váltok, de ezúttal a zanpakutom csak flegmán reagál a dologra hisz semmi félnivalója nincsen. A Shinseina Ryuko-t már ismeri így azzal nem kezdhetek. Vagy akár kezdhetnék is. Nagyban gondolkozok a dolgon, hogyna tudnám meg mutatni neki, hogy nem vagyok olyan szánalmas.

Gyönyörű volt az idő. Lágy szellő fújt az arcomba. Talán ennek köszönhető, hogy nincs kánikula, de nincs is hűvös. Hosszú kabátszerűségem a hajammal együtt enyhén lobogott. Mint a mesebeli hősök, úgy álltam a domb tetején, bal lábam előre tettem, és azon pihentettem az egyik karom. Komoly tekintettel meredtem előre. A nap elég magasan járt, hiszen még csak dél körül lehetett. Nem volt kedvem megmozdulni. Erőm sem volt hozzá, akkor miért kellett volna megpróbálnom? Csupán néztem, és vártam, hátha történik valami. Az élet nagy kérdésein gondolkodtam, és úgy tűnt, évezredek mennek el a fejem fölött. Pedig alig pár másodperce mondtam egy végrehajtó shinigaminak, hogy lakjon velem egy darabig. Ez hozott vissza a földre. Még az a zaj sem ébresztett fel, amikor rohant, csupán az, amikor éreztem, hogy valami nekem csapódik, és ledönt a földre. Először fel sem fogtam, mi történt, sőt azt sem tudtam, hol vagyok. Mintha most keltem volna fel a téli álmomból. Csak lassan tértem magamhoz, és így már azt sem volt nehéz megállapítani, hogy éppen a hálaölelésem kapom. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi történt velem? Elaludtam volna nyitott szemmel, és állva? Ha kapok levegőt, talán tovább is törhettem volna a fejem, de mivel éreztem, hogy a színem is kezd a kékhez hasonlítani, így megpróbáltam kinyögni azt a mondatot, hogy: ,,Légy szíves, eressz el!’’ Majdnem sikerült.
-Hhhhheeeh… – igen, ennyi sikerült. Persze Ebisawa ezt is megértette (hála Istennek), és leszállt rólam. Még egyszer megköszönte szépen, én pedig oxigénnel töltöttem meg a tüdőmet. Aztán egy újabb epic fail:
-Nem tudnál nekem tanítani valamit az emberekről és a harcról? – azt mondják, mindenkinek van egy védőszelleme. Valami eddig is tiltakozott ez ellen a nagy jószívűség ellen, ezúttal azonban szó szerint tombolt.
Nem kell ez neked!! Bajt fog rád hozni – szinte hallottam a hangját a fejemben. Minden normális ember hallgat a védőszellemére, ígyhát…
… Én nem hallgattam. Bólintottam.
- Talán tudnék tanítani valamicskét, de nem fogok sokat foglalkozni veled hisz nekem sincs sok időm. Nekem is meg kell élnem valamiből. – igen, erről pont ma volt szó… Na, majd meglátjuk. Legelőször csupán a képességeire voltam kíváncsi. Arra, hogy mennyit bír, ha nem pánikol. Ki tudja, bármikor összekerülhet egy kapitánnyal, vagy akár egy Espadával. Nem lenne egy egyszerű harc az sem, talán ketten elbírnánk egyel, de kétlem… Mondtam, hogy kövessen, és elindultam egy viszonylag tágas helyre. Találtam is egy ideális küzdőteret.
-Na, akkor folytassuk, nézzük meg, milyen erős is vagy valójában! – hirtelen eltűntem a szeme elől. A shunpo-t használtam, és kard nélkül próbáltam támadni. Csupán egy jobbkezes ütéssel megcéloztam a tüdejét. Időben elővette a kardját, és felém suhintott vele:pont erre vártam! Ismét shunpo, de ezúttal mögötte álltam meg, és enyhén seggbe billentettem. Egy másodpercre vesztette el az egyensúlyát, de mire sikerült azt visszaszereznie, én már előtte álltam, kardomat a nyakának szegezve.
-Cseltámadásokkal tudjuk legkönnyebben semlegesíteni az ellenfél védelmét. Az első támadásomban semmi erő nem volt, csupán arra szolgált, hogy megzavarjalak. Ha ez sikerül, onnantól majdhogynem nyert ügyed van. – elvettem a kardot a nyakától, és kicsit eltávolodtam – Nem mutathatjuk meg a meccs elején az igazi erőnket! – egyik kezemmel intettem, hogy támadjon, a kardom pedig a vállamon pihent közben.
~Az adottságaival nincsenek gondok. Csupán jobban ki kell használni azokat.~Jegyeztem meg magamban, és már most azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám ezeket a készségeket fejleszteni.

Amikor szembe fordult velem csak ennyit mondott:
-Na, akkor folytassuk, nézzük meg, milyen erős is vagy valójában!
Egy shunpoval előttem terem és egy kézlendítéssel próbál megütni. Előrántom a kardomat és vágok egyet felé. Nem reméltem, hogy elfogom találni, de egy picit azért próbáltam minél közelebb ütni hozzá, de ismét villám lépést használva mögém került és seggbe rúgott. Annyira intenzíven, hogy majdnem orra estem tőle. Azonnal rajtam is termett és a nyakamhoz szegezte a kardját.
-Cseltámadásokkal tudjuk legkönnyebben semlegesíteni az ellenfél védelmét. Az első támadásomban semmi erő nem volt, csupán arra szolgált, hogy megzavarjalak. Ha ez sikerül, onnantól majdhogynem nyert ügyed van. Nem mutathatjuk meg a meccs elején az igazi erőnket!
Intett, hogy kipróbálhatom a tanácsát. Azonnal előtte termettem egy shunpoval megfordítottam a kardomat úgy hogy az alkarom alá húztam a pengét és egy vágást indítottam a hasa felé. Azonnal megakasztotta a markolatával és azonnal reagáltam rá. Még szinte el se indította a hárítást, de már mögé is kerültem és a shikaimba váltottam gyorsan. Szerintem ugyan észre vette, de mint ha nem reagálna olyan gyorsan mint eddig. Meg fogtam a fejét hátulról úgy hogy a tőröm pengéjét bármikor bele ereszthettem volna a koponyájába. Sajnos a shikaim csak meglepetés támadásokra alkalmas igazán, de meg kell tanulnom közel harcban is használni, hisz ez az egyik legnagyobb gyengém. Meg hát a képességeimet is kellene fejlesztenem. Az a maximum 4 lökés nem valami jó teljesítmény. Biztosan képes lennék még sokkal többet is létre hozni csak gyakorolnom kellene.
- Annyira nem rossz. A gyorsaságodon kellene fejleszteni. Nagyjából mindenen lehetne fejleszteni. Pár edzési mód van erre a dologra. Ugyan a reflexeid elég jók de szerintem azokon is van még mit csiszolni. Pláne a kardvívásodon. Az sajnos nagyon háttérbe szorult hisz egy ilyen tőrrel nehéz a közel harc, de szerencsére ezt tudod egyensúlyozni a képességeiddel.
- Értem. Akkor a fizikumomat is el kellene kezdenem edzeni igaz? - Már is kezdek elgondolkozni a lehetséges edzéseimen.

Leeresztettem a kardomat, felemeltem a fejem, és intettem.
-C'mon! - nem kellett neki kétszer mondani. Viszonylag gyorsan jött, ami előny, azonban a támadás módszerében már volt is egy baki. Veszélyes ekkora erejű ellenfélnél így támadni, hiszen ha rúgok egyet, már azzal megtudom állítani, vagy legalább más úton kell támadnia, a kardom pedig még így is szabadon van. Ha van erre egy külön, bombabiztos terve, vagy előre felállított csapdája, akkor azonban tökéletes, de így nem lehet kivitelezni. Azonban bele kellett mennem a játékba, mert nem minden nap akad össze egy kapitánnyal. Karddal hárítottam a támadást, és hál' Istennek azt csinálta, amiért gondolatban könyörögtem. Amint elérte a kardja az enyémet, már el is tűnt, és mögöttem bukkant fel. Egy vele egyenlő szintű harcos ellen 90% esélyben sikerrel jár. Elkapta a fejem hátulról, és gyakorlatilag bénaságra ítélt. Ebben a helyzetben egy ezredmásodperc, és loccs! Elengedett. Megvakartam a fejem, és töprengve néztem rá. Tudja, hogy hogyan kell harcolni a fegyverével, csak nem figyel oda a legapróbb részletekre. A részletekre, amelyeken sokszor eldől egy harc. Ilyen például egy hosszú köpeny, ami ha lángot kap, és a tűz elég gyorsan terjed, ott vége a dalnak. Ha tudnám, hogy ellenfeleim ilyenek miatt hányan haltak meg... Mondtam, hogy elég sok mindent kellesz fejleszteni, főleg az improvizációs készségeit, amire rengeteg módszer van. Csak kérdés, hogy hogyan áll hozzá? Nekem tényleg munkát kell keresnem, és nem tudom, hogy hogyan fogok dolgozni és tanítani egyszerre? Jó kérdés, de valahogy muszáj leszek megoldani. Már csak azért is, mert így lehet hogy lesz segítségem, de ahhoz nekem is meg kell tanulni vele együtt dolgozni. Kell a közös nevező, és úgy egy páros már legyőzhetetlennek számít: csak jól kell kihasználni a társaságot. Igen, még sokáig el tudtam volna gondolkozni ezen a dolgon, de ideje cselekedni is.
- Szóval, a támadás szép volt, egyetlen baki: Ilyen korán ilyen erejű ellenféllel szemben a kardoddal mindig próbáld fedezni magad. Míg onnan oldalról hárítani próbálsz, lehet, hogy el sem ér odáig a karod, és már eszedbe is jutott valami: egy kard a két szemed között. – tovább gondolkoztam. Elfordultam, és az államat vakargattam.
-Új meccs! – hátrébb ugrottam – 3…2…1…GO! – vártam egy kicsit, és csak azután támadtam. Kardját most maga elé tartotta, de igyekezett úgy állni, hogy a hátát se tudjam könnyen elérni. Ezúttal a kardommal támadtam elsőnek. Végighúztam magam mellett a földön, és alulról indítottam a támadást. Hárította, méghozzá úgy, hogy kicsit visszalökje a kardot, így nem tudtam újabb támadást indítani felülről, ő viszont már készen is volt a szúrásra, és szúrt is. Shunpo-t használva mögé kerültem, de úgy láttam, hogy pontosan ez volt a terve, ugyanis amint eltűntem, ő körbefordult, és éppenhogy sikerült megállítanom a felém közeledő pengét. Elismerően bólintottam: Most kezdődik! Hátrébb ugrottam, és megismételtem azt, amit 10 perce csináltam. Intettem neki:
-C’mon!!