Mikor hálóingemben ajtót nyitok az érkezőnek, megkönnyebbülve tapasztalom, hogy csak Karasu az, bár ő eléggé meglepődik valamin. Talán valaki mást várt? Lehet, hogy eltévesztette a címet és csak véletlenül kopogott be hozzám. Azonban még értetlenebbül figyelem, ahogy tetemes mennyiségű vér távozik az orrából, pillanatok alatt. Végül aztán sikeresen feltápászkodik, én pedig beljebb invitálom, majd elvonulok a kávéért, egy kis időre magára hagyva a férfit. Mikor visszatérek, újra az orra elé kapja a kezét. Nem értem a férfiakat, főleg Karasut, miért csinálja ezt állandóan? Talán valamilyen varázslatos módon megfázott (amire tudtommal az arrancarok nem igen képesek) és most nem akarja, hogy én is elkapjam. Milyen kedves *.* Gyorsan el is rohan a helyiségbe, ahol én voltam az előbb, így időm nyílik, hogy felöltözzem. Vajon mi lehet látogatásának oka? Azóta nem is beszéltünk, hogy visszahozott. Azt hittem, az elme elzárja az ilyen szörnyű pillanatokat, ehhez képest, minden trauma, melyet eddig átéltem, kísért álmaimban és képtelen vagyok tőle megszabadulni. Azon is gondolkoztam, hogy elmegyek egy pszichológushoz, de aztán elvetettem az ötletet. Nem bízom meg bennük… most már senkiben sem. Az is eszembe jutott korábban, hogy Eli-nek már elege van belőlem és ezért küldött pont engem. Hiszen mit számít neki más fraccionjának halála, ha ezen keresztül elintézhet engem, nem igaz? Igen, már minden ilyen eshetőséget végigfuttattam a fejemben és a szörnyű igazság, hogy most már képes vagyok ezt elhinni is úrnőmről. Talán Leriat-nak volt igaza és nem érdemel meg minket. Vagy éppen fordítva. Én nem érdemlem meg őt. Ezért küldött el meghalni. Ő eltervezett mindent. Talán nem is volt célja, hogy szövetségre lépjünk Hakubo-val. Csak azt nem értem, hogy könnyen el tudna intézni, sokkal gyengébb vagyok nála… miért bonyolítaná túl a dolgot, egyszerűen szét is szaggathatna a láncaival. Én nem ellenkeznék. Mikor a folyó mellett voltunk Karasuval, akkor is inkább vágytam a halált. Kellett neki visszahoznia ide. Mindegy, a múlt elmúlt, Eli meg úgysem tenne ilyet, azt hiszem, kezdek kicsit megőrülni. Időközben a férfi is visszatér, majd kissé feszengve helyet foglal mellettem. Nem értem, miért izgul annyira, csak nem ölt meg valakit… vagyis izé… emberi beidegződés -.- Szóval biztosan nem csinált valami olyasmit, amit ne merne elmondani nekem. Nem fogom megenni… vagy mégis… újabb reflexszerű mondat -.- Nem szabadott volna visszamennem az Emberek Világába, visszajött rengeteg olyan gondolatom, amit nagyon rég eltemettem magamban. Ilyenek például az előzőek. Ahogy próbálom kissé oldani a hangulatot, felsorolok egy pár ételt, ami így hirtelen eszembe jut, hogy van a hűtőben. Nem szokásom vendégeket fogadni, nem vagyok hozzájuk szokva, így nem is nagyon tudom, milyen egy jó házigazda. Újabb hatalmas hiányosság… bár ha tökéletes lennék, az túl unalmas lenne. Talán megtanulom élvezni a férgek életét. Egyszer azt is ki kell próbálni. És ebben a mellettem ülő arrancar nagyon is sokat tud segíteni. Ahogy beszélni kezd, gondolataimról és kávémról ráterelem a figyelmemet, hogy teljes egészében megértsem mondandóját. Értetlenül hallgatom, ahogy magyaráz valamiről, miközben átnyújt egy papír fecnit. Leteszem a csészét és átveszem tőle a bérletet, amiről érthetetlenül habog össze-vissza. Érdeklődően szemlélem az ajándékot, bár nem értem, miért is kaptam. Azonban következő mondata fájdalmas emlékeket idéz fel bennem, s újfent könny gyűlik a szemembe, ahogy a lélekcukorkáért nyúlok. Ryoushi-san… nem, ez nem ő! Én nevezhetem el, az enyém, én uralkodom felette, ő nem fog úgy átverni, mint a fiú. Azonban akaratlanul is összeszorul a markom a cukor körül és egy pár könnycsepp legördül az arcomon, majd még több kezdi marni a szemem. Érzelmeim felett elvesztve az irányítást borulok barátom nyakába és kezdek megállíthatatlanul bőgni. Érzelmeim utoljára akkor ragadtak el így, mikor először találkoztam Eli-vel. Csak akkor éppen halálra rémültem. Persze ha belevesszük azt is, mikor nem voltam józan, akkor eddig három alkalom, bár Leriat-tal inkább boldog voltam, mint szomorú, vagy rémült. Belefúrom az arcom a férfi pólójába, teljesen eláztatva azt, sós könnyeimmel. Percek múlva, mikor valamennyire lenyugszom, elhúzódom bábomtól és lesütött tekintettel szólalok meg. Még mindig a lélekcukorkát szorítva.
- Köszönöm Karasu. Nagyon kedves volt tőled. És bocsáss meg, hogy az előbb ennyire kiborultam. – mondom, majd szó nélkül kelek fel, eredeti, fásult tekintetemmel és sétálok oda az íróasztalomhoz.
A zsebemből előhúzom az egyik kulcsot, majd kinyitom vele a felső fiókot. Ott pihen az egyetlen dolog, ami tárgyilag is Gabrielre emlékeztet, egy elzárt dobozban. A nyakamban fityegő apró kulcsot leveszem és beleillesztem a zárba, majd elfordítom azt. Újra szemeim elé tárul a szárnyas kristály nyaklánc gyönyörű látványa, melyet még testvérem adott nekem gyerekkorunkban. Kiveszem onnan az ékszert, majd a helyére beteszem a lélekcukorkát. A láncot felteszem a nyakamba, majd újfent visszazárom a dobozt és a fiókot is. Visszasétálok barátomhoz, majd lehuppanok mellé és rámosolygok.
- Nos, és mi történt veled, mióta visszajöttünk? Tudod elég régen találkoztunk utoljára. Öhm… biztos, hogy nem kérsz valamit? Sok dologgal szolgálhatok. – szólalok meg, ahogy a nyakamban függő lánccal játszadozom.

Szánalmas, hogy így elbőgtem magam. Nem mutathatok gyengeséget a bábjaim előtt, hiszen ha Isten vérzik, nem fognak már hinni benne. Nekik pedig én vagyok Isten. Gyenge vagyok, mi tagadás, de ha ez a férfi ismeri egy ilyen oldalam is, csak hasznomra válhat, ha még közelebb édesgethetem magamhoz így. Azonban nem vagyok biztos benne, jó-e, ha teljesen belém szeret. Talán később szükségem lesz erre-arra a női tárházamból, akkor pedig féltékenykedni fog és meghiúsítani a terveimet és úgy kezelni, mint egy tárgyat, ami csak az övé. Pedig ez pont fordítva van. Ő az én bábom, az én bútorom, azt teszek vele, amit akarom és minden parancsomat teljesíteni fogja, még ha nem is akarja. Elém ugrik, ha megtámadnak, élő pajzsként használatom, mert „szeret”. Vannak azért pozitívumai a szerelemnek, ha úgy vesszük. A baj, hogy negatívumai is :/ Mindegy, tervezgetni ráérek máskor is, most a tettek ideje van és nem a gondolatoké. Látom, hogy Karasu diszkréten elfordítja a fejét és nem nézi, mit csinálok. Nem értem, hogy maradhatott életben, ebben az őrült, eszét vesztett kis világban, egy ilyen arrancar. Túlságosan kedves ahhoz, hogy csak úgy kihasználjon, aztán hátba szúrjon akárkit a céljai érdekében. Ezért nagyon könnyű elcsábítani, átverni és becsapni úgy, hogy észre sem veszi. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ostoba lenne, egyáltalán nem az. Sőt, intelligensebb, mint azt első ránézésre bárki gondolná. Ezért fog nekem jó szolgálatot tenni. Láthatólag teljesen odavan értem, amin mondjuk, nem csodálkozom. Nem is értem, annyira könnyű préda volt akkor… most is az. Sok idő után sem változott, engem pedig ez örömmel tölt el, hiszen ugyanúgy játszhatok vele zavartalanul, míg meg nem unom. Egyelőre tökéletes arra, hogy elűzzem eme borzasztó állapotot, úgyhogy belemegyek, hogy játsszam az elcsábítandó szingli arrancart. Már a nyaklánccal ékesítve térek vissza és huppanok le Karasu mellé. Próbálok valami beszélgetést kezdeményezni, ha már egyszer randira akar hívni, meg is kell szólalnia, vagy nem? Figyelmesen hallgatom beszédét, miközben azon agyalok, mi legyen a következő lépés. Azonban erre a választ a férfi megadja nekem, én pedig mosolyogva fogok bele válaszomba.
- Akkor ezek szerint jól megvoltál, örülök neki ^^ Persze, elmehetünk, régen voltam moziban. Csak várj egy kicsit, átöltözöm, ilyen ruhában nem illik randira menni. – szólalok meg, majd pattanok fel és kezdek kutatni valami olyan igazán jó kis ruha után, amivel zavarba hozhatom a férfit.
Egy jó pár perc elteltével meg is lelem a nekem kellő darabot, majd azt barátom előtt takargatva vonulok el a konyhába, lévén nincs más hely, ahol úgy átöltözhetek, hogy ő nem lát, mivel a fürdő használhatatlan. Miután levetkőzöm, majd újra felölteném ruházatomat, csak éppen egy másikat, tanácstalanul tapogatok körbe. A fenébe, mikor kinyitottam az ajtót, leraktam valahová és otthagytam >.> Ez fantasztikus…
- Karasu! A ruhám… kint maradt valahol, azt hiszem, az ajtó mellett van >< - szólalok meg, a mondatba beleépítve ama kérést, hogy hozza ide.
Ha megteszi ezt nekem, gyorsan ki is kapom a kezéből a szoknyát, illetve annak felsőjét és rácsukom az ajtót. Szerencse, hogy a fehérneműm rajtam van. Pirulva öltözöm fel, majd lépek ki a helyiségből, hogy megmutassam neki magam. Megfogom a férfi kezét, két tenyerem közé és felemel.
- Választhatok én filmet? És ígérd meg, hogy nem alszol el közben! – mondatok el vele egy esküt csillogó szemekkel, majd ölelem át.
- Gyere, menjünk. – húzom végül magammal, ki a szobámból, újra megfogja az egyik kezét.