Ranil Carrolobacco - Espada pályázat

Tárgy: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Pént. Márc. 12, 2010 11:23 pm

~ Ahogyan a napok múlnak, úgy változunk mi is… ~

Ahogyan teltek a napok, úgy zárkóztam egyre jobban magamba, és úgy voltam egyre több időt az én drága és egyetlen igaz barátommal, Raúllal is. Azt hiszem, sohasem bíztam meg Saekon kívül ennyire senkiben sem, mint benne. Igen, már képes voltam őt megölelni… a macskaember tényleg a gyógyszeremmé vált, nem is bírnék ki nélküle sok időt. Valahogyan… kezdett átformálni. Bár még mindig ugyanaz voltam, aki régen: ordítottam, széttéptem az, aki felbosszantott és örökké bennem tombolt az őrült vérszomj-démonom, ami a fülembe suttogta, hogy „Ölj, ölj, szaggasd szét…„ De már nem akartam neki mindig engedni, képes voltam megvonni magamtól azt az élvezetet, hogy más vérét érezzem magamon lecsordulni. Mert igen, nekem ez élvezet volt. Az is, ahogyan szenvedett, és hangját, halálhörgését messzire sodorta a szél… Én tényleg csak olyanokat öltem meg, akik tettek érte. Mindenki tudja, hogy milyen vagyok, hogy miket teszek, ha felbőszítenek, és mégis, annyian vannak, aki azt hiszik, ők megúszhatják, ha kikezdenek velem. Pedig tudják… Néha kedvem lenne őrülten ordítani, átengedni magam a tébolynak, ami örökké előttem van, és sátáni vigyorral nézi a kínlódásom, ahogyan igyekszem jó maradni. Mert az álarc, amit felvettem, önálló életre kelt, és nem tudok tőle szabadulni. Úgy érzem, mintha egy vékony, összefont ujjú csapdában lennék, és egyre csak szorulna körülöttem. Néha még fullasztott is a dolog. Ezért zárkózom be mostanában. Meg persze azért, hogy eltöprengjek dolgokon. Azt hiszem, kezd bennem megváltozni valami. Nem tudom, miért érzem magamban azt a furcsa valamit, ami lüktet. Rá sem tudtam jönni, hogy mi az… De valamiért mostanában néztek engem, és volt a tekintetükben valami, amitől megborzongtam. Igen, én, a tébolyodott. Ugye, nem néznék ki az ilyen érzelmeket belőlem?
Mindenesetre elhatároztam magam. Ahhoz, hogy kitörjek ebből a csapdából, hogy rájöjjek annak a lényegére, ami bennem tombol, edzenem kellett. Nem maradhattam egész nap a szobámban, nem gyárthattam maszkokat, csak hogy ne öljek. Attól tartottam ugyanis, hogy ha kiteszem a lábam, akkor valaki felbőszít, és nem bírom magam fékezni, nekiesek, és addig csépelem, amíg meg nem ölöm… Bár biztosan élveztem volna. Végül morcosan indultam el, és szinte kirúgtam a szobaajtómat a helyéből. Meg sem álltam, míg meg nem találtam Raúlt, és addig zaklattam, míg edzeni nem kezdett velem. Nem tudott nemet mondani nekem, nem is csodáltam… Általában elértem, amit akartam, ha ilyenről volt szó. Amikor nem a pirulámmal edzettem, akkor önállóan, szinte tébolyultan támadtam neki valaminek, és addig nem nyugodtam, míg le nem romboltam. Egyfajta kényszer tombolt bennem, amit jószerével meg se tudtam magyarázni. Tombolni akartam, szétszaggatni mindent, ami elém került, ettől pedig csak jobban szenvedtem.
Végülis szívesen járultam Aizen-sama színe elé. Nem a személye iránti hiány égetett, mert nap, mint nap láttam az én drága samámat, hanem az, hogy hátha valami expedíció lett volna kilátásban. Nem is haboztam meghajolni: valószínűleg levágták volna a fejem, ha orrommal nem nyalom fel a padlót. A kígyófejű megint a sunyi mosolyával nézett engem, én pedig legszívesebben a pofájába nyomtam volna a trón egyik karfáját. Mi a francot képzel magáról ez a kis gennyedék, ez, aki azt hiszi, hogy mindenki merő tiszteletből és szeretetből pattog neki… ez egy féreg… Oda akartam hozzá rohanni, apró darabokra szedni, és gúnyosan kacagni fölötte. Alig bírtam magam fékezni, és csak Aizen-sama hangja térített magamhoz. Nem mintha annyira az övére koncentráltam volna… Csupán olyan fagyosan csengett, hogy megadta a tökéletes hidegzuhanyt számomra, és a téboly is elhalványodott bennem. Szemeimet ráfüggesztettem, és miközben beszélt, igyekeztem ráfigyelni a mondandójára. Utáltam azt, ahogyan méregetett az a sunyi paraszt. Mennyire jó lenne belemártani a zanpakutuomat a testébe… ugyanakkor tudtam azt is, hogy még csak meg sem mozdulnék, máris halott lennék. Hiszen tagadhatatlan, hogy ennek a háromnak itt, kiváltképp Aizen-samának – sokkal több hatalma van, mint bármelyikünknek. Az egyetlen, akit hármuk közül tiszteltem és szerettem, az Aizen volt. Nekem ő tényleg segített… és már csak az iránta való tiszteletem miatt sem gondolhatnék ilyenekre. Mit tehetnék, nincs előírva az, hogy rajongjak azért a redvás majomért… De ugyanakkor tűrnöm kell, sőt, játszanom a tiszteletem. Pedig ha megfeszül sem ér fel Aizen-sama bokájáig sem…
Gondolatim annyira lefoglaltak, hogy csak jó néhány perces késéssel jutott el az agyamig, amit Aizen-sama mondott. Látta, hogy elszántan gyakoroltam, és úgy gondolja, hogy ideje alávetni engem egy próbasorozatnak. Úgy gondolja, hogy fejlődtem, és nem is keveset, ezért egy próbának alávetni engem egy Espada címért. Az előző tulajdonosa eltűnt, nem hallottak róla már jó ideje – nem mintha keresték volna. Valamikor, régen, tényleg egy ilyen álmot kergettem, de mára már el is felejtettem - minden időm lekötötték a démonaim.
Később, a rang megszerzéséért hirdetett küzdelem napján rá is jöttem, hogy miféle próba elé állítanak. A terem tele volt arrancarokkal, közülük néhányat ismertem is, egy még belém is kötött, és az, hogy most él, csupán egy véletlen baleset műve volt. Tekintetemmel szinte kétségbeesetten kutattam Raúlt, de most sehol sem láttam. Nem baj. Nem a segítségét akartam kérni, csak arra a tudatra lett volna szükségem, hogy ott van, és lát. Tekintetemet az összegyűltek vizsgálatára szenteltem. Erősnek tűntek… erősebbnek, mint amilyenekkel találkozni szoktam. Lehet, hogy nem kerülök ki innen élve. Ezt Aizen is megmondta: vagy győztesen, vagy holtan végződhet a csata csak. Mégis, mennyien vállalták fel ezt az egészet… valahogyan egy régi küzdőtér villant be előttem, ahol gladiátorok küzdöttek. Igen, ez pontosan ugyanaz a helyzet volt. A cél immár az életben maradás lett, nem is a rang megszerzése.
Semleges mosollyal húztam elő a kardom, és néztem végig rajtuk. Ők is méregettek mindenkit, és hőzöngő kiáltásokat tettek. Miért maradtam volna ki közülük?
- Ti degenerált, retardált férgek… Azt hiszitek, hogy hagyom, hogy megöljetek? Előbb húzlak benneteket karóba, semmint hogy hozzám érjetek. – vigyorodtam el. Kezdett bennem mocorogni a vérszomj. Itt, itt a kiváló alkalom. Életem legeslegnagyobb tombolására van lehetőségem, és még csak meg sem büntetnek azért, ha megölöm mindet. A mód pedig nem számít. Arcomon a semleges mosoly egy tébolyodott vigyorává fajult, és nem is vártam semmiféle beszédre – már ha lett volna, de nem hiszem. Rávetettem magam a legelső, közelemben levő arrancarra, és átvágtam a torkát. Vére magasra lövellt fel, én pedig az undor helyett valamiféle örömet éreztem. Ezt érdemli mindenki, aki belém rúg… halált, szenvedést, kínt.
Nem figyeltem, hogy kit, hogyan ölök meg, vagy, hogy mennyit. Villámgyorsan fogytunk, egymást téptük és szaggattuk. Igazából alig emlékszem valamire az egészből… olyan mélyen eltöltött a vérszomj és pusztítás mámora, hogy nem bírtam magam fékezni. Aztán, egyszer csak ketten maradtunk. Nem tudom hogyan. A másik arrancar mellkasa is ugyanolyan ütemben emelkedett, mint az enyém. Számos sebből vérzett, de láthatólag fel sem vette. Az engem borító sérülések is szép számmal voltak, de inkább gondoltam most rájuk dicsőség-jelekként, mint szépségem elcsúfítójaként. Élvezettel nyaltam meg a számat, és vele együtt le a vért az ajkaimról. A fémes íz kijózanított kissé, és így már valamivel kitisztultabb tudattal nézhettem az előttem álló ellenfelem. A furcsa az volt, hogy eljutottam idáig úgy, hogy nem használtam a resurrecciónom. Talán igaza volt Aizen-samának? Tényleg ennyit fejlődtem volna? Akkor mindenféleképpen meg kell majd hálálnom Raúlnak, hogy betöltötte a boxzsák szerepét. Hiszen ha ő nincs, nem vagyok itt.
Arcomon végigfutott a vigyor, amint az ellenfelem reusrrecciónját láttam. Megnyúlt a teste, és vörös csíkok, inkább sebhelyek futottak végig rajta. Bele sem tudtam gondolni, hogy miket állhatott ki. Nem emlékszem az arcára a küzdelmekből, ennyire megtébolyodtam volna? Mindenem merő vér volt… és volt az az érzésem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű küzdelem, mint az előbbiek.
Tett valami furcsa mozdulatot, és egy furcsa hang kíséretében jó pár hollow jelent meg körülöttünk. Mindegyik megindult felém, barákat köpködtek felém, én pedig sonídoval ugráltam közöttük. Nevetséges ellenfelek voltak, gyengék és satnyák. Ugyanakkor sokan voltak, és ez súlyozta a helyzetet.
- Anyátokat, rohadékok… - morogtam, és elvicsorodtam. Zanpakutuommal mészároltam őket, de nem fogytak. Ekkor döntöttem el, hogy használom a resurrecciónom. Hadd szabaduljon el a pokol.
- Sonriente Halloween Duquesa… - suttogtam, és megnyaltam a zanpakutuomat. Megborzongtam, és már képtelen voltam azzal foglalkozni, hogy néznek, hogy egyáltalán vannak körülöttem… Átadtam magam a tébolynak. Sikítottam, és megtántorodott. A körmeimből keletkezett tüskék elpusztították a hollowjait, és tajtékozva meredt rám. Minden képességem bevetettem ellene, de élt, és harcolt. Elszántabban, mint amilyenek a démonaim voltak. Viszont én sem akartam veszíteni. Megnyaltam az ajkaim, és már éreztem, hogy mi lüktetett bennem. Miközben elugráltam a támadásai elől, és az újabban megidézett hollowjai elől menekültem, néztem a lüktető sebeimet, amikből folyt a vér. Ugyanilyet éreztem régebben is, amikor az egyedi képességeimet fejlesztettem. Meglepett, hogy milyen könnyedén ugráltam el a támadások elől, és védtem ki őket. A hollowjai csak nevetséges bábok voltak, és azt sem tudta a retardáltja, hogy mivel öljön meg. Én pedig eldöntöttem, hogy felteszek mindent egyetlenegy lapra. Miért is ne?
Igyekeztem minél több reiatsut felszabadítani magamban, és a sebeim felé irányítani. Ha jól gondolom, néhány csepp vér elég lesz hozzá, hogy megidézzem a két hosszú ostort, amin tüskék vannak. Szinte remegtem, amikor láttam, hogy sikerült. Erről álmodtam már annyiszor, és sikerült! Már nem érdekelt, hogy meghalok-e, vagy sem. Örültem, hogy sikerült fejlődnöm egy keveset. Tudom, hogy nem vagyok reménytelen eset, és ez elég megnyugvást ad akár ahhoz is, hogy meghaljak. A két hosszú, vörös korbács a kezemben volt, és a legvégéig tüskék borították. Azokban pedig valami folyadék is lötyögött, de nem láttam, hogy mi. Mindenesetre jól tudtam őket használni, hiszen már volt két ostorom régen, de azok mára már elvesztek. Amikor a tüskék belemélyedtek az arrancar testébe, beleengedték a mérget, és az arrancar felkiáltott. Ezek szerint fáj… jobban, mint ami sérüléseket eddig szerzett.
A harcból végül én kerültem ki győztesen, egyedül én éltem túl. Mondhatni büszkén emeltem fel a fejem, amikor tudatosodott bennem, hogy ezzel az Espada tagja lettem. Aizen-sama dicsérő, behízelgő szavai balzsamként hatottak sérült lelkemre és testemre.
Nem volt kellemes, ahogyan a hátamon levő 3-as számot egy 0-ra változtatták, de elviseltem már nagyobb fájdalmat is egy nyikkanás nélkül is. Amikor már a 10. Espadaként sétáltam az utcákon, látható félelemmel néztek rám. Talán híre ment, hogy kissé… kegyetlenül végeztem az ellenfeleimmel. Széles mosollyal néztem mindenkire, aki velem szembejött, és láttam felcsillanni a szemükben valamit. Boldog voltam – végre megértették, hogy nem szabad játszani velem. Az első dolgom az volt, amikor Raúllal találkoztam, hogy a kezébe nyomtam egy dobozos tejet és egy adag sütni való halat, hálám jeléül.
Aztán persze rájöttem arra is, hogy lényegében a bennem végbemenő fejlődés miatt féltem. Soha többé nem akartam ezt az érzelmet újra érezni, ezért elhatároztam, hogy még erősebb leszek, és hasznára válok Las Nochesnek.

- sangre azotar /vér korbács/: két hosszú korbács, melyeket végig tüskék borítanak, és azokban pedig méreg lappang, ami a szöveteket marja - így égető fájdalmat okozva az ellenfélnek. Megidézésükhöz Ranilnak a vérét kell használni, és feltétele, hogy legyen rajta legalább egy vérző seb.

Engedély: van^^

Tárgy: Re: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Kedd Márc. 16, 2010 9:00 am

Hát szia Ranil! Very Happy

Nos, összességében egy igen szép pályázatot adtál be Love helyére, amivel máris sikerült elvenned Lovetól a 10. espada helyét, vagyis a pályázatod: elfogadom.

Gratulálok az előléptetésedhez. ^^

Tárgy: Re: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Vas. Jún. 20, 2010 10:08 pm

~○~ Lépjünk feljebb a ranglétrán ~○~

A tv képernyőjén megjelent a pszichopata állat, és beledugta áldozatának a fejét a mikroba. Itt kapcsoltam ki a tvt, mert nem volt kedvem felhúzni magam, különben még nem tudtam volna rendesen aludni. Az idegeim az utóbbi időben megint nem voltak rendben, bár az nem volt túl nagy újdonság, hiszen alapjáraton instabil vagyok. Szerintem csupán rendelkezem a szükséges agresszióval ahhoz, hogy életben maradjak, kussoljanak ha meglátnak, és a többség féljen tőlem. Kicsinyes dolgok, és szánalmas, hogy mennyire elég ez Las Nochesben.
Manapság nem kívánhat mást senki sem…
Ami az átlag napjaimat éli, nem történt velem túl sok minden. Sokkal kevesebb volt a rám háruló papírmunka, mint ami egy mezei seiretei kapitányra várt. Szabadidőm tehát jóval több volt, mint amire mindenképpen szükségem lett volna- leszámítva belőle azt is, amit LN becses hímjeinek kasztrálásával töltöttem! Így hát egészen egyszerűen Adán előlépésének verzióit kellett hallgatnom, merthogy ez volt a téma jelenleg. Kissé unalmas volt, viszont legalább hír értékű információt hordozott magában: volt egy megüresedett hely az Espadában. Plusz rá rengeteg jelentkező, legalábbis szerintem. Én pedig egy voltam közülük. Hogy erre mi volt a magyarázatom? Valamilyen szintem mindenkiben ott él a hatalomvágy, így bennem is. Nem kívántam örökre a 10. maradni, bár már ez is elég sok előnnyel járt. Így is teljesen nyugodtan belezhettem ki a nép többségét, Aizen szart az egészre. Gondolom, őt csak az érdekelte, hogy Kígyópofa és Vak Bottyán továbbra is annyira sík maradjon, hogy kedvére csicskáztathassa őket. Ami engem illet, előbb haraptam volna keresztül a torkom, semmint hogy a felé a két pelenkapiszok felé nézzek. Aizen még magától értetődött: végülis ő volt a Főnök… Bármennyire is egyértelmű volt, hogy könnyen, gondolkozás nélkül odavetne minket a kutyák elé koncnak, ha az lenne neki a jó vagy érdekes. Mióta Espada vagyok, felnyílt a szemem, igen. Régen én is a végtelenül ostoba talpnyalók közé tartoztam, nem tagadom. Ő volt nekem az Isten… hogy mennyire szánalmas voltam, te jó ég… -.-’’
Azóta azonban sok hónap eltelt, és élveztem a csekélyke hatalmammal járó előnyt: jelentkeztem a megürült 8. Espada rangjáért. Nyílt titok volt ez, még akkor is, amikor nem szóltam róla: Az adott megüresedett rang alatt állók még szép, hogy feljebb akarják toszojtani a seggüket a ranglétrán! Plusz még ott volt a sok kis ügyes arrancar, akik elhitték, hogy legyőzhetnek engem. Igazán kedves, komolyan.
A forró levegő is megtette a hatását, és a következő napot is a szobámban kívántam tölteni, újabb maszkok elkészítésével. Bár számos fracciónt akartak a nyakamba varrni, köztük valami újonc Leót is, sikeresen kivédtem a támadásokat. Köszönöm szépen, nem kell nekem csicska! Ami kell nekem, megszerzem, és nem vagyok olyan béna, hogy idiótákat pattogtassak azért, mert mondjuk inni akarok egy doboz sört. Amúgy sem vagyok az az alkoholista- nem úgy, mint egyesek. Szóval, legalább az idióta fracción fogalommal sem kellett foglalkoznom: teljesen biztos lehettem hát háborítatlanságomban.
Munkámban teljesen elmélyültem, amikor is valaki kopogtatott az ajtómon. Dühösen pillantottam fel: a nyúlós anyag már megolvadt, akár bele is önthettem volna a maszkformába, de nem… Fel kellett állnom, ajtót nyitni. Az már biztos, hogy bárki is álljon odakint, beleépítem a pofáját a falba.
- Az anyádat! – köszöntöttem szívélyesen, majd jeges „megöllek” pillantást vetettem rá. Valami macsóképű nyomorék volt, akiről csak sütött a beképzeltség. Istenem, hogy mindjárt berántom a szobába, és levágom a farkát…
- Aizen-sama akar beszélni veled, Cica. – Nem kellett sokáig várni a reakciómra: miközben becsuktam magam mögött az ajtót, belevágtam a hasába egyik kedvenc pengémet, majd benn is hagytam. Pillantásra sem méltatva szóltam hátra a vállam fölött neki, mivel nem okoztam neki olyan súlyos sérülést, hogy belehaljon. Manapság már kénytelen voltam mértéket tartani, mivel lassan a gyilkolás is kezdett egy olyan teljesen hétköznapi dologgá visszafejlődni, mint például az evés. Kissé tartottam tőle, hogy ha ilyen tempóban folytatom, a végén még nem találok benne élvezetet.
- Cica a retkes segglyukad, tudod? – az utat elég gyorsan megtettem, és rövidúton a trónteremben találtam magam. Belépve a többi Espadát meg még jó néhány arrancart láttam meg.
- A bürökratikus szarakodás újfent az eget veri? – álltam be Raúlka mellé. teljesen nyilvánvaló volt, hogy miért kerültünk ide. Úgy tűnt, most kerül megrendezésre a kakasviadal a 8. helyért.
Szépen sorban léptek előre a jelentkezők, én pedig csöndben vártam. Miért akadályoznám meg, hogy megpróbálják?
Végül én is besoroltam az esélytelenek elé, és ajkamon gonosz vigyorral mértem végig ellenfeleim.
- Igazán abszurd, hogy azt hiszitek, le tudtok engem győzni... - morogtam megvetően, és egyszerűen kitörtem a nyakát az első jelentkezőnek. Nem számoltam, hogy hánnyal kellett végeznem, még csak meg sem erőltettem magam.
- Nem vagy te olyan erős, mint amilyennek hiszed magad. - szólalt meg az egyik arrancar, aki a sötétben húzódott meg eddig, és most előrébb lépett. Dühösen pillantottam rá: ki a francnak hiszi magát a kis degenerált, hogy engem szapuljon?! Erre nem kaptam választ, de azt éreztem, hogy jóval erősebb a többi féregnél.
- Miből gondolod azt, hogy én ezt hallgatom, patkánykám? Baliarín, Sonriente Halloween Duquesa! - miután pedig átváltoztam, kissé megemelkedett a tekintetemből áradó vérszomj. Nem is kívántam magamat visszafogni, úgysem róhatnak meg érte, ha kicsit alaposabban darabolom fel, mint az előzőeket. Még át sem tudott változni, máris elválasztottam a fejét a testétől.
- Másvalaki, aki szerint nem érdemlem meg a rangot? - nyaltam le a szám széléről a ráfröccsent vért. Ennek most annyira sáríze volt, hogy enyhe hányingerem támadt tőle. De a hatást elértem: az a pár szerencsétlen balfasz, akire még nem került rá a sor, most nagyot nyelve kezdtek el hátrálni. Az ajtóig azonban már nem jutottak el...
- Gratulálok, Ranil. mivel egyedül te maradtál életben, mától fogva te vagy a 8. Espada. - sétált le mellém Aizen, én pedig elraktam zanpakutuom, és meghajoltam.
- Örök híved vagyok, Aizen-sama. - vajon hányan látták az arcomon a gúnyos mosolyt?

Tárgy: Re: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Kedd Jún. 22, 2010 5:49 am

Pályázatod rendben van, elfogadom. ^^

Gratulálok a 8. Espada helyhez. ^^

További kellemes játékot! ^^

Tárgy: Re: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Szomb. Nov. 13, 2010 9:22 am

~○~ Lépjünk feljebb a ranglétrán ~○~

Engedély: van

Paramm… íme, itt vagyok, félúton a menny és a pokol között, a túlvilág egyik sajátos változatában. Nap, mint nap, ugyanaz: felkelés, mocorgás, meghallgatni Aizen vergődését… s ennyi. Végtelenül ismétlődő, periodikus szenvedés, ami már kezdi széttolni az agyamat teljesen. Átfordulok a másik oldalamra, hátha így könnyebb lesz, de nem. Még mindig lüktet a fejem, majd’ széthasad, és hiába húzom rá erőteljes szorítással a fejemre a fejem alá valót, nem lesz tőle jobb. Közelebb húzódok állandó ágytársamhoz, de tőle se kapok mást, minthogy a lökhárítót megmarkolva felsóhajt álmában. Ezt nem hagyhatom ennyiben: kénytelen vagyok egy irányított rúgást mérni a térdére, és morogva arrébb húzódok tőle, persze csak az után, hogy sikerül kiszabadítanom fél mellem a szorításából. Nem értem, miért nem ébred fel arra, hogy fáj a fejem. Elméletileg azok, akik szeretnek valakit, megérzik, ha a szeretett párjuk szenved. Ez, ez itt, meg csak horkant egyet, fordul, és… felpucsít az égre álmában! o.O A keze meg megint oda kaparászik, ahova most nincs hangulatom, hogy hagyjam, hogy tegye… Így egy újabb jól irányzott rúgással leapplikálom az ágyról, és rádobom a takarót, hogy ne fázzon fel. Ennyi, még erre se ébred fel…
Végül sikerül rájönnöm, hogy nem, nem az én fejemben van a visszataszító, elviselhetetlen lüktetés, zaj és monoton idegbaj, hanem a szomszéd szobában. Hogy honnan jöttem rá? Onnan, hogy a nyomorékja átlyukasztotta a falamat a fúrójával…-.-’’
- Ó, hogy vetné magát rád egy kanos malac, baszki… meguntad az életed?- rúgtam be az ajtaját, és néztem farkasszemet a következő hullajelölttel. Japán szemmel nézve magas, hozzám képest alacsony kis arrancar volt, satnya, és idegesítő. Szemöldököm szinte az égig szaladt fel, hogy képes voltam ezen felhúzni magam… Fejét megragadva vertem bele a falba, majd vágtam hozzá a helység másik végéhez, hogy megtanulja, miért nem érdemes velem baszakodni. Komolyan, hogy lehet ennyire szánalmasan hülye, idióta, csökevényes kis senkiházi, hogy nem fogja fel: éjjel nem verjük szét a házat, mert a szomszéd kicsinál? -.-
Morogva másztam vissza saját szobámba, és borultam rá az ágyra, hogy egy nagy ásítás után megpróbáljak megint elaludni: kellett a szépítő alvás, a végén még ráncaim lesznek, vagy egyéb szörnyű vackok, amik az öregedés jelei… Mégsem jött össze az olyan nagyon akart alvás, mert a kelleténél hamarabb kezdett el valaki dübörögni az ajtón. Miután kilöktem magam mellől Krázust, hogy nézze meg, mi van, a fejemre húztam a takarót, és elhatároztam, hogy délig fel sem kelek, de ez a tervem is meghiúsult.
- Ó, he… Mi a tököm van már?-.-- álltam oda az ajtóba, hogy kapásból meginduljon a kezem a kis arrancar felé, akit hajnalban nyakaztam meg. Annyi szerencséje volt csak, hogy most nem önszántából keltett fel: őfelsége újabb küldetése szakadt rám, hát ámen… Valami órát kellett elhoznom neki, de hogy miért nekem… Komolyan, a mai vezérek háklissága határtalan. A végén már arra is külön arrancart fog szerződtetni, hogy kitörölje a seggét wc után… Számat húzva húztam magamra a szokott fehér ruhát, és vettem búcsút Krázustól, hogy elinduljak egy Mystic Falls nevű városba, Virginiába, ellopni egy órát… Fészpalm

S nyilván csak én érzem ennek az abszurditását… Előbb sampon, most óra, legközelebb egy csomag pelenka, aminek az a mágikus tulajdonsága, hogy nem kell kicserélni, mert örökké megtisztul, a belepottyanó kaki eltűnik az éterben?
Nem mondom, puccos helyen laknak ezek az amerikaiak, némi irigység azért felébredt bennem. Persze Krázussal az első Halloweenünkön voltunk ebben a nagy, szabad országban, de annak meg az lett a vége, hogy semmire sem emlékszem az egészből. A cél szentesíti az eszközt, így mély nyugalommal húztam magamra egy póttestet, és igazítottam el a ruhámat. Divat… csőnadrág, hosszú top… eh. Az iskola, ahova be kellett mennem, igazán hétköznapi volt, és minden a nemsokára eljövő Alapítók Bálja körül forgott. Pont időre jöttem ahhoz, hogy még sikerüljön becsúsznom az „első órára”, és felelevenítsem a nyelvtudásom, amit még sosem használtam. Egész jól ment, egy mellettem ülő srác pedig lelkesen elkezdett szagolgatni. Mikor végre hajlandó volt a tanárra figyelni, gyorsan megszaglásztam magamat, nem vagyok-e büdös, hogy nem bírja abbahagyni a szipuzást. Határozottan nem voltam büdös, szóval bevágtam neki a wtf? Fejet, majd a szünet végeztével meg is találtam azt a srácot, akit kellett keresnem. Igazán nem értem, miért engem dobtak be a forró levesbe Pápaszemék… de ha így volt, ám legyen, nem fogok ellene tiltakozni. Könnyű volt a cicikkel elvonni a figyelmét, és hamar kiszedtem belőle, hogy merre lakik. A következő pillanatban már ott se voltam: baszott hamar akartam végezni, hogy hazaérjek, és visszadögöljek az ágyba. Vagyis, hogy vegyek halat meg tejet Raúlkának, és elvigyem sétálni.*.* Pár pillanat alatt oda is értem a házhoz, hogy aztán feltúrjam a srác szobáját. Jeremy volt olyan kedves, hogy a szobáját rendbe rakja, így nem volt pofám széttúrni azt, de végül mégis kénytelen voltam, hiszen nem találtam meg sehol sem a keresett órát. Diadalittas sikkantással emeltem hát fel a magasba, hogy aztán hátrahőköljek a szobában megjelenő igazán… szívdöglesztő hím megjelenésétől. Azt mondta, valami Daemon, hát tőlem aztán lehet… az órát akkor is viszem.
- Bocsi, béjbe, kell a bóvli otthonra.- léptem volna el mellette, de államat megragadva emelte fel a fejem, és nézett bele a szemembe. Nem mondom, néha Krázus is bevámpírosulhatna… na de térjünk csak vissza a tények talajára! Egy ilyen kis pincsi velem nem kezd ki…
- Anyádat! Engem nem paranézel, köcsög! Slarin bérelt fel, mi? - rúgtam tökön jó alaposan, mielőtt még elérte volna a célját, és behipnózott volna engem. Aztán sonídora kapcsolva húztam ki a belem a város melletti erdőbe, attól tartva, hogy Daemonka a nyomomban van. Még csak az kellene, hogy hipnó után valami szőke plázapicsának képzeljem magam, aki minden áron azt akarja, hogy harapja nyakon… o.O”’ S kétségeim nem voltak alaptalanok: sikerült belefutnom egy újabb csipet vámpírba. Ez még szemtelenebb volt, mint az előző, mert ha beállt a fény alá, szikrákat szórt, és majd’ kiverte a szemem. Ájtatos pofával hebegte felém, hogy „Bella…?”
- Bazd meg, nem látsz? Úgy nézek ki, mint valami Bella?- hördültem fel a sértést hallva, aztán rájöttem: ezek a vámpírok meg akarnak engem szívatni! Na nem, hiába magyarázza nekem ez a sparklemicsi, hogy eltévedt… Az Olympic fsz. nem Virginiában van, Töki…-.-’’ S mintha még nem lett volna elég, megvádolt azzal, hogy démon vagyok, és elloptam a lelkét… Fészpalm

- Kezeltesd magad, Öcsi… Súlyos problémáid vannak. - veregettem vállon szánakozva, és indultam volna el, de a kis köcsög megragadta a kezem! Nem kellene taperolni, van egy idomított pincsim… sárkányom, ami leharapja a tökét… de nem hallgatott a szép szóból, így kénytelen voltam elővenni a Krázusnak vett borotválkozó-készletet, és miután ártalmatlanítottam, szépen leborotváltam a haját.
- A vámpíroknak nem nő meg a hajuk… Megszívtad, kis köcsög… - vigyorogtam bele a képébe, majd röhögve vetettem bele magamat a kapuba, és pár pillanat múlva kimerülve rogytam meg a trónterem közepén. Csak most jöttem rá, hogy az óra nem igazán működik… S miután kifakadtam, hogy egy nem működő vacak miatt kergettek meg a hülye vámpírok; na meg kinyírtam egy közelemben levő arrancart, elért az a megtiszteltetés, hogy maga a nagy Zselémanus szólt hozzám! S olt olyan kegyes, hogy elmagyarázza, hogy az óra megmutatja, kik a vámpírok- és ha ezt megmutatja, nyilván mást is mg lehet vele mutatni, csupán át kell alakítani. Hát gratulálok, baszki… Fészpalm

Csak az vígasztalt, hogy a kínlódásom jutalma is meglett: én lettem a 3. espada! Surprised

Nem mondom, hogy kellemes volt az, ahogyan átműtötték a rajtam levő számot, de túléltem már neccesebbet is. Aztán a friss tetkómmal és egy doboz tejjel meg zacskó hallal bevetültem Raúlkához, hogy elregéljem neki, hogyan terrorizáltak meg a vámpírok…

Tárgy: Re: Ranil Carrolobacco - Espada pályázat Szomb. Nov. 13, 2010 10:39 am

Üdv!

Nem találtam semmi kivetnivalót, és megvan az engedélyed is, így hát ELFOGADOM a pályázatot. Gratulálok előlépésedhez ^^