A házsártos vénasszony jóvoltából már túlvagyok egy laktató reggelin, amikor belépek a senkai kapuba. Kellemesen el vagyok telve, jól esne egy kis pihenés, de ha most kell őrjáratozni menni Karakurába, akkor nem tudok mit tenni. Úgy sem fog semmi se történni, legfeljebb egy-két gyenge lidércet kell megnevelni. Inkább beszerzőkörútnak fogom tekinteni ezt a kis járkálást, már fogyóban vannak a készleteim. Mostanában talán kicsit sok stressz ér, és több cigi fogy. A Kidoushuu küldetései valahogy nyugisabbak voltak, mint ezek az őrjáratok. A pokollepkét követve végül kilépek az átjáró másik oldalán és beleszippantok a friss, reggeli karakurai levegőbe. Valami hiányzik, és tudom is hogy micsoda. Kezem a zsebembe vándorol és máris előkerül a cigim és az öngyújtóm. Néhány kényelmes mozdulat után már ott füstölög a számban a nikotinrúd, én pedig az öngyújtó tetejét fel-le pattintgatva indulok meg a legközelebbi trafik felé. Hosszú, elnyújtott lépteimnek köszönhetően nagyjából három perc múlva találok is egy nekem megfelelő boltocskát. Belépve halkan köszönök, de látva hogy semmi reakciót nem kapok, ráeszmélek, hogy az eladó minden bizonnyal nem látja a shinigamikat. Kellemetlen és fárasztó. Most kereshetek a közelben egy eldugott sarkot, ahol senki sem látja ahogy póttestet öltök. Miután kénytelen-kelletlen megejtem a műveletet, ismét megközelítem a kiszemelt boltot vásárlásom megejtése céljából. Azonban mielőtt bejutnék, megérzem nyugodt délelőttöm elrontóját. A lélekenergia erősségéből ítélve nem sima hollow landolt a közelben.
- Megvár.
Morgom a nemlétező bajszom alá, miután leégett csikkemet elhajítom és némi hezitálás után belépek az ABC-be. Jó néhány percbe beletelik, mire mérlegelem a választékot, de aztán rábökök a legszimpatikusabb márkára és veszek belőle két kartonnal. Az elég lesz talán két hétig. A pultra csúsztatom a pénzt, türelmesen megvárom amíg megkapom a visszajárót, aztán elhagyom a boltot. Kilépve felnézek az égre, ha érzékeim nem csalnak - nem szoktak - akkor az arrancar nem mozdult el onnan, ahol eddig volt. Megvakarom a fejemet, aztán Chappy segítségével elválok a póttestemtől. A cigimet rábízom, de a biztonság kedvéért egy Hainawa segítségével hozzákötözöm, tudom hogy enélkül képes lenne kidobni a friss szerzeményemet. Felsóhajtok és megerőltetem magam, a célpontot shunpóval közelítem meg. Egy közönséges shinigaminak most segítséget kéne kérnie a Seireiteitől, hogy a környéket kerítsék el a lelkektől, de tapasztalt ex-kidoushuu tisztként ezt a feladatot magam is képes vagyok elvégezni. Egy Fushibi segítségével elrejtem a jelenlétem, majd cirka másfél perc alatt létrehozom a szükséges erőteret az épület körül. Nem hiányzik, hogy munka alatt megzavarjon a tető lakója. És ha már jelenlétem így el van rejtve, miért ne támadhatnék lesből? Bár valószínűleg sajnálnám, ha a küzdelem csupán néhány másodpercig tartana, hiszen akkor a kidou-pajzs létrehozása felesleges munka lenne. Feleslegesen pedig nem szeretek dolgozni. Előhúzok egy újabb dohányrudat, és meggyújtom. Már csak kettő maradt a dobozban. Megcsóválom a fejemet, majd mélyet szívok a cigiből és egy méretes ugrást végrehajtva máris repülök, valahol az arrancar mögött felbukkanva a levegőben. Jobb kezemet előrenyújtom és lélekenergiát koncentrálok a tenyerembe.
- Hadou no sanjuusan, Soukatsui.
Bököm ki a varázsszót, a kék energiagömb egyenesen ellenfelem felé tartva kicsapódik a kezemből, ezzel egyidejűleg pedig álcám is lehullik.

A Soukatsui egy darabig a célpont felé tart, ám úgy tűnik túlságosan messziről lőttem el. Becsapódás előtt egy pillanattal köddé válik az arrancar, így mágiám a tetőben okoz csak kárt, egy kisebb kráter formájában. A kékesfehér energiagömb után jómagam is földet érek az épület tetején, és kiveszem a cigimet a számból, csak hogy füsttel fújjam tele a levegőt magam körül.
- Moushiwake arimasen, drága hölgyem, de legnagyobb sajnálatomra nem tudom megkülönböztetni a női arrancar reiatsut a férfitől.
Felelem közönyösen a felháborodott lánynak, majd visszateszem az energiarudacskát a számba. Ha úrikisasszony módjára akar velem harcolni, akkor rossz shinigamit fogott ki, mert én nem leszek partner a fair harcban. A háború sosem fair, apámmal se volt az és velem sem. Mi pedig egymással bizony háborút vívunk, halálistenek a lidércek ellen, mióta világ a világ.
- A nevem...
A bemutatkozást nem tudom befejezni, mivel a lány hirtelen mögöttem terem, és lövöldözni kezd rám. Úgy tűnik, hogy az ellenfelemnek se kell a szomszédba mennie egy kis erkölcstelenségért. Jó pont. Mivel az arrancar technikájának megvan az a rossz tulajdonsága hogy piszok gyors, így kénytelen vagyok menekülőre fogni. Egy darabig sikeresen kerülgetem a gömböket shunpómmal illetve gyalogszerrel, de ez csak addig tart, amíg másik keze be nem csatlakozik a lövöldözésbe. Lábamat fájdalmas találat éri, én meg jó útra kerülök afelé, hogy hatalmasat tanyázzak és bekapjak még néhány tucat barát a földön heverve. Mivel ennek fele sem tréfa, kezemet a bal oldalamon lévő kard markolatára csúsztatom és beleeresztek egy reiatsu-fröccsöt. Már elfoglaltam a vízszintes állapotot és csupán az vár rám, hogy közelebbről megismerkedhessek a tetőn lévő kőlapokkal, amikor végre kibontakoznak a hátamon árnyszerű szárnyaim, így végre felránthatom magam a levegőbe. Jóleső érzés a repülés, kár hogy a menetszél összeborzolja a hajamat. Előrántom a zanpakutom és nagy sebességgel megindulok az arrancar felé, célom az, hogy a csinos fejecskéje elváljon a testétől. Ha másra nem is, ez arra elég lesz, hogy a barák özöne végre elcsituljon.
- Szóval... Kami vagyok. Yoroshiku.
Közlöm a lánnyal a levegőben megállva. Nem tudom, hogy meg tudnék-e állni a lábamon, így nem gyűjtök alá reishit, a szárnyaim úgy is fenn tartanak. Ez majd úgy 20 perc múlva lesz érdekes kérdés. De nem tervezem addig húzni ezt a harcot. Nadrágomat kissé felhúzva vizsgálom meg a lábszáramat, csúnya égésfolt tarkítja.
- Mattaku... emiatt majd meg kell látogatnom a 4. osztagot.
Sóhajtok fel az égre emelve tekintetem, majd hanyagul kiköpöm a számból a félig leégett csikket, és a helyére pár korty erejéig a szakés flaskámat emelem. Miután a kulacsot ismét elrejtettem a nadrágom zsebében, lustán forgatni kezdem a kardom.
- Szerintem ne húzzuk az időt. Tomose, Senkai Rensei.
Ejtem ki a parancsszavakat, mire zanpakutóm fénybe borul és megnyúlik, hogy aztán a markolata két végén kialakuljon a két sárgán ragyogó penge. Nem sokat tökölök, egy laza csuklómozdulattal megpörgetem a fegyvert és elhajítom a csaj felé.
- Hisara.
Suttogom, a kard így megtartja, sőt felturbózza forgását, és egy tömör sárga korongként közelíti meg az arrancart. Bármerre is tér ki, én készen állok arra, hogy megkínáljam menekülés közben egy-két Shakkahouval, ezért amíg a zanpu repül, én elhadarom a mágia idézését és létrehozom a vörös gömböt a tenyeremben. Ha meg ostoba módon nem tér ki, isten nyugosztalja.

Nem tettem túl nagy erőt a dobásba, így a pörgő zanpakuto elkerülése még úgy sem okozott túl nagy megerőltetést az ellenfelemnek, hogy közben aktiválta a resurrecciónját. Úgy néz ki egy nagymacskával kell megküzdenem, legalábbis olyasféle formát öltött... eto... hogy is hívják? Be se mutatkozott. Na szép, nem elég hogy itt rontja a levegőt, de még gyerekszobája sem volt. Kezemből elindul a vörös tűzgömb, amely félúton találkozik az arrancar támadásával, egy csinos robbanást eredményezve. Én azonban ezt már nem várom meg, ugyanis egy szárnycsapással félelmetes sebességgel indulok meg a földbe vájódott kardom után, így elkerülve a lány sonidóját követő sugárnyalábját is. Mihelyst felkapom a fegyverem, ismét szembefordulok ellenfelemmel, néhány centivel a tető felett maradva. Úgy tűnik támadásra invitál, de mielőtt megmozdulhatnék, süvítő hangot hallok a hátam mögül. Azonnal elkerülő manőverbe kezdek, de csak az utolsó utáni pillanatban sikerül felemelkednem, így az oldalamat megkarcolja egy karom. Fájdalmasan felszisszentve kapok oda, remélem nem mérgező vagy ilyesmi. Egy sebet még elviselek, de a méreg az azért más tészta.
- Úgy látom a hátulról támadás itt nem az én szakterületem, névtelen kisasszony.
Jegyzem meg halkan, majd érdeklődve nézem végig, ahogy a lány elültet egy a hajszálából kikelt rózsát a tetőn. Azt hiszem nagyban el fogom kerülni a talajjal való érintkezést. Ezen gondolatomon felbuzdulva máris több tíz méteres magasságba emelkedek, már csak azért is, mert ilyen ezüstszínű bizbaszok és barák kezdenek el körülöttem röpködni, és valahogy el kell őket kerülnöm. Kezdem megelégelni, hogy vég nélkül ontja magából ezeket a cuccokat az arrancar, remélem alaposan leszívja a reiatsuját a sok felesleges lövöldözés. Pár energiasugár átrepül a szárnyamon, de mivel az anyagtalanságából kifolyólag az nem tud megsérülni, így nem kell törődnöm vele.
- Na jó, ebből elég.
Motyogom, és egy gyors irányváltást követően orsózva gyorsulok fel, egyenesen a lány felé tartva. Számat elhagyja a "Seki" szó, az elém képződő energiapajzs pedig kivéd egy felém tartó barát. Ahogy odaérek, egy gyors mozdulattal felrántom a zanpakutóm, egy keresztvágást megkísérelve ellenfelem mellkasán, majd egy csuklómozdulatot követően már érkezik is a következő ugyanilyen támadás csak már a markolat túloldalán lévő pengétől. Még két-három hasonló fordulattal próbálom az arrancart hátrébb szorítani, majd a pörgő kard forgását hirtelen megállítom és egy erőteljes szúrást intézek a válla felé, remélve hogy a meglepetés ereje elég lesz ahhoz, hogy sikerüljön bevinnem egy találatot. Ezt követően amíg felocsúdik, teremtek magunk közé némi távolságot, rámutatok a lányra és megszólalok.
- Hadou no yon, Byakurai.
Mutatóujjamból a parancs hatására kékesfehér villám csapódik ki, mely nagy sebességgel közelít ellenfelemhez. Talál, ahol talál. Vagy nem. Majd meglátjuk.

Valami nincs rendjén. Annyival nem vagyok erősebb, hogy a támadásom ellen Eli gyakorlatilag fel se tudja emelni a kezét, egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy erősebb vagyok a lánynál. Kombinációm nem annyira gyors, vagy rafinált, hogy ne legyen semmi ideje reagálni. Mégis, vágásaim akadály nélkül jutnak el az arrancarig, minden egyes alkalommal kisebb-nagyobb sebet ejtve rajta, attól függően, hogy mennyire lett pontos a mozdulatom. Az előbb, még hevesen támadott, most viszont olyan, mintha elvesztette volna minden életkedvét, és önszántából sétálna bele a kardomba. Nem értem a hirtelen változás okát, csak annyit sejtek, hogy a fejében történt valami. Persze, nyilván más oka nem lehet a hirtelen hozzáállás-változásnak. Ugyan egyetlen mozdulat elég lenne, hogy véget vessek a lidérc életének, mégis valami azt súgja, hogy ne tegyem meg. Talán a tisztesség szól belőlem, az, hogy nem igazán fűlik a fogam hozzá, hogy egy védtelen nőt megöljek, hiába az a faja, ami. Így is már épp elég szarul érzem magam attól, hogy végigvittem az akciómat és nem szakítottam egyből meg, amikor észleltem a lány... hangulatváltozását. Kis híján így is megöltem, erre utal az hogy resurrecciónja és az általa létrehozott technika is szertefoszlik. Nincs elég lélekenergiája, hogy fenntartsa őket. Óvatosan ereszkedem le a rózsáktól megtisztult tetőre, szerencsére lábsérülésem azt megengedi, hogy talpon tudjak maradni, bár testsúlyomat inkább a másik lábamra helyezem elsősorban. Persze hozzám képest Eli sokkal rosszabb állapotban van, mellkasából és vállából ömlik a vér, és jártányi ereje sincs már. Plusz az az arckifejezés... szemei élettelennek tűnnek, lehajtott fején nem tudom eldönteni hogy kedvtelenséget, vagy szomorúságot látok.
- Ha azt várod, hogy megöljelek, csalódást kell okozzak... nem fogom megtenni. Nem fogok ahhoz asszisztálni, hogy eldobd magadtól az életed. Miért adtad fel, mi történt?
Bicegek oda az arrancarhoz miután deaktiválom a zanpakutoum, és emelem fel a fejét az állánál fogva, hogy a szemébe nézhessek. Normál esetben jobban érdekelne az, amit a széjjelszakadt uniformisa miatt lejjebb láthatnék, de egyrészt a jó néhány sebtől vérző mellek látványa nem vonz, másrészt nem vagyok egy perverz disznó sem, aki kihasználna egy ilyen lehetőséget a bámészkodásra ezek között a körülmények között. Talán majd máskor, ha a lány lelki egyensúlya és testi épsége is rendben lesz.
- Feküdj a hátadra, és ne mozogj. A Kidoushuuban kaptunk alapkiképzést gyógyításra is, bár ami azt illeti, már régen próbálkoztam vele.
Segítek neki hátradőlni, és először a kardom által átszúrt vállát veszem kezelésbe zölden felfénylő tenyereimmel. Magam sem tudom, hogy miért teszem ezt egy ellenséggel, miért érzem ezt helyesnek, amikor akár sorsára is hagyhatnám és mehetnék cigizni. Ehelyett viszont pátyolgatom és ápolgatom, mint valami jótündér o.O
- Kawashima Mitsuya Hiroki... ez a teljes nevem.
Jegyzem meg félszegen a lány mellett térdelve, miközben a távolba bámulok. Újabb olyan cselekedet, aminek nem értem a motivációját. Még csak meg sem jegyeztem, hogy utálom a keresztneveimet, még a végén Mitsuyának vagy Hirokinak fog hívni, az pedig szörnyű lenne Mindegy, legfeljebb majd szólok neki, hogy ne használja őket, ha esetleg elkövetne egy efféle hibát.

Soha nem gondoltam még arra, hogy mennyire lehet traumatikus élmény a halálra való visszaemlékezés mások számára. Én tisztán emlékeztem rá, de katonaként fel voltam rá készülve, hogy otthagyom a fogam a csatamezőn, és végül így is történt. Talán ezért sem okozott számomra nehézséget azt a repülőgépet az amerikai anyahajó fedélzete felé kormányozni. Nem volt ki hazavárjon, így örömmel adtam az életemet a hazáért, melynek védelmére felesküdtem, cserébe pedig társammal elsüllyesztettünk egy ellenséges hajót, megölve több száz jenkit. Nem volt miért elfutnom a halál elől, amúgy sem voltam egy sokra hivatott valaki, csupán egy egyszerű pilóta, akinek katonavér csörgedezett az ereiben. Jobban jártam azzal, hogy fiatalon otthagytam az Emberi Világot, lélekként sokkal jobban érzem magam a bőrömben, egyszerűbb az élet, szebben telnek a mindennapjaim. Néha itt-ott kicsit megsérülök, mint például most, de ezért van a 4. osztag, hogy ezt az apró kellemetlenséget megoldja. Egyszóval én jól megvagyok a halálom emlékével is, de mások számára bizonyára sokkal rosszabb élményt jelentenek ezek az emlékek, különösen ha nem voltak rá felkészülve, mint mondjuk én. Eli-chan is ezek közé az emberek közé tartozhatott, és ezek szerint a lidérc léte sem tudta kiölni belőle az érzelmeket, arrancarrá válása után sem veszítette el az emberi mivoltát.
- Souka...
Feleslegesnek éreztem többet hozzáfűzni, csupán a fejét simogattam meg. Biztos kell neki egy kis idő, amíg leülepednek ezek az emlékek és elfogadja, hogy ezek is hozzátartoznak az életéhez, amit kis híján elvettem most tőle. Nyilván ez volt az oka, hogy ezek az emlékek előtörtek a mélyről és lebénították a lányt, talán erőszakos halált halt és hasonlítok az elkövetőre, vagy nem tudom. Mindegy is. Egyértelmű volt, hogy nem csak mentális fájdalmai vannak, nehéz volt a légzése és meglehetősen sok vért vesztett. Egyértelmű volt, ha nem vetem be csekély orvosi tudásomat, akkor hiába a szándékom, nem éri meg az estét sem. Miközben nekiálltam a vérzés elállításának, Eli eljutott odáig, hogy kérdőre vont, egyébként teljesen jogosan. Halvány, nagyon halvány, konkrétan láthatatlan mosolyt csalt az arcomra a kijelentése, miszerint nem fog rám többé kardot emelni, egyben el is gondolkodtatott, hogy én vajon megtenném-e? Talán, talán nem, nem voltam biztos a válaszban. Parancsot nem tagadnék meg, de olyat sem ölnék meg, aki nem akar velem harcolni, pláne ha az illető egy ilyen fiatal (vagy annak tűnő) lány. A kérdésére viszont tudtam a választ, csak mire kinyitottam volna a számat, a feje oldalra bukott, jelezvén, hogy elvesztette az eszméletét. Halk sóhaj szakadt fel a mellkasomból, és az égnek emeltem a tekintetem, egyszer nyitnám ki a számat, akkor sem hallgatnak meg :/

Nagyjából háromnegyed órával később már a vállán lévő sebek bekötözésével foglalkoztam, bár kissé zavaró volt, hogy kézfejem minduntalan hozzáért a lány melléhez a művelet közben. A reiatsuját sikerült helyreállítanom és a mellkasán lévő sebek is begyógyultak, de a két vállán lévő sérülés túl mélynek bizonyult ahhoz, hogy egy magamfajta amatőr elbírjon velük. Ettől függetlenül a kritikus állapotból kirántottam, és ha egy normális gyógyító kezei közé kerül, akkor seperc alatt csili-vili állapotba fog kerülni. A munka végeztével elégedetten dőltem hátra, majd letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról, és előbányásztam a cigarettámat, hogy megjutalmazhassam magam a kimerítő feladat után. Miközben öngyújtóm sercegve beindult és beizzította a dohányrúd végét, vetettem egy pillantást az eredményre távolabbról is. Édes volt az arcocskája, ahogy aludt és kissé odébb hordozva a tekintetem már határozottan bántam, hogy összerondítottam Eli mellkasát. Bájos kislány volt, csak a hollow-létére emlékeztető csontmaradvány ne lenne rajta :/ Elhatároztam, hogy megvárom amíg magához tér, de azért napnyugtáig nem akartam egy tetőn rostokolni, éppen ezért vettem örömmel, amikor végre mozgolódni kezdett.
- Jó reggelt, szépet álmodtál?
Köszöntöttem a szemét kinyitó lányt, néhány fehér füstpamacs szabadra engedését követően. Talán még érez némi fájdalmat, ha megmozdítja a kezét, de a mozgásban biztos nem fogja akadályozni, sőt akár harcolhatna is, de akkor gondolom nem fog. Nem mintha bánnám, elég sokat kivett belőlem a doktorbácsi-szerep és ehhez képest lassú is voltam.
- Én így csajozok. Ha tetszik egy lány, kis híján megölöm, aztán felgyógyítom, és ő a karjaimba omlik. Egyszerű, de nagyszerű, nem?
Közöltem fapofával Elivel az indokom arra, hogy miért segítettem neki, persze nem gondoltam komolyan, bár elnézve a reakciót, talán még nem is olyan elveszett ötlet. Ha nem is esett belém, ami persze nonszensz lenne, hiszen ő arrancar, én meg shinigami vagyok, de eggyel kevesebb ellenségem van a világban anélkül, hogy valaki meghalt volna. Hát nem nagyszerű?
- Komolyra fordítva a szót, az elveim nem engedik, hogy védteleneket öljek, még ha az ellenség is. Különösen nem, ha nő vagy gyerek. És különösen nem, ha csinos lány. Úgy sebeztelek meg, hogy nem tudtál védekezni, tehát a tisztesség azt diktálja, hogy gondoskodjak a gyógyulásodról is. Ennyi, ne gondold azt, hogy nem vágtalak volna le, ha normális mederben folyik le a harcunk.
Folytattam immár az igazi motivációmmal, amíg eszméletlen volt, legalább volt időm összeszedni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Talán kicsit kiábrándító számára, mert én sem vagyok szent, de azért szerencséje volt, hogy nem a 2. vagy a 11. osztag egy tagja került vele szembe, ők biztosan könyörtelenül kivégezték volna, más vérszomjas halálistenekről nem is beszélve.
- Azt pedig kétlem, hogy egy darabig képes leszel szembeszállni a fajtámmal. Addig nem, amíg ennyire felzaklatnak az emlékeid. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, ne próbálj meg harcolni egy darabig, mert könnyen kerülhetsz hasonló helyzetbe, és nem sok halálisten hagyna életben. Kár lenne érted.
Pöcköltem félre a leégett csikket, majd felálltam és a a kezemet nyújtottam Elinek, hogy talpra ránthassam. Az is elképzelhető, hogy nem ártana neki valami ruhát szerezni, bár engem nem zavarnak a fedetlen keblek, sőt

Csak tudnám mi a fenéért pazarlom a szavakat poénkodásra, ha nem értékelik? :/ Akane taichou is berágott rám, amiért a becenevemen mertem magam szólítani, mivé lesz ez a világ ennyi besavanyodott emberrel? Az persze eszembe se jut, hogy esetleg nem értik a humorom, mert az ugye lehetetlenség. Vagy nem hallják a hangomon a szarkazmust? Lehet, hogy le kéne szoknom a fapofáról? Na nem, azt már nem Elit mindenesetre nem hibáztathatom, hiszen valószínűleg nincsen túl vidám hangulatban azok után, amit átélt. Amíg kötszerért voltam, valamiféle transzformáción is átesett, bár nem tudom miféle természetű lehet ez az átalakulás. Nem hiszem hogy most vált adjuchasból vasto lorddá, ahhoz gondolom táplálkoznia is kellett volna, és ha nem volt a zsebében kaja, amit alvajárva megevett, akkor kizártnak tartom ezt a lehetőséget, lévén egy fia hollow nem járt a közelünkben. Ide be se tudnának jutni, a külvilág számára ez a terület jelenleg nem is létezik, köszönhetően erőteremnek.
- És, hogyan szeretnéd visszafizetni a tartozást? Van már ötleted? Szerintem nyugodtan emelj rám kardot, nem mentettelek meg semmitől. Igazából nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért nem hagytam azonnal abba a támadást, amikor észleltem, hogy valami nincs rendben veled.
Próbáltam rávilágítani arra, hogy téveszmékbe ringatta magát, bár ezzel lehet hogy saját magam alatt vágtam a fát. Mondjuk látszott, hogy még nem nyerte vissza az erejét teljesen - naná, most esett nekem -, szóval ha meg is támadna, azzal nem sokra menne. Próbáltam megakadályozni, hogy lecsússzon a földre, de úgy tűnt, hogy le akart ülni, ezért inkább hagytam, és leguggoltam utána, hogy felemeljem a fejét és úgy tegyek, mint aki vizsgálgatja az arcát.
- Nem volt igaza annak a katonának. Én nem átok rajtad semmi démonit, csak egy aranyos lány néz vissza rám. Háborúban haltál meg? Mikor? Melyikben? Persze ha nem akarsz, ne beszélj róla, megértem azt is, csak tudod én is katona voltam, amíg éltem. Nem, biztosan nem én öltelek meg, ne aggódj. Pilóta voltam, nem gyalogos.
Ismertettem a diagnózist Elivel mintegy vidítási kísérletként, hogy aztán rákérdezzek nála, arra amire, mielőtt újra felegyenesedtem. Nem tudom mióta beszélek ilyen sokat, talán az aggodalom teszi velem, vagy nem tudom. Mindenesetre érzem, hogy fárad a szám, remélem nem fog begörcsölni vagy megfájdulni, még szükségem lesz rá a jövőben is, lehetőleg egészségesen.
- Miért, szeretnéd hogy itt maradjak? Mi lenne az az ok, ami ilyen kérésre késztet téged?
Vakartam meg a fejem tetejét egy lusta mozdulattal. Tovább már nem tudom gyógyítani őt, szóval igazából semmi nincs, ami itt kéne tartson. De ha mond egy jó indokot, lehet hogy elgondolkozom rajta.

Lemondóan sóhajtottam fel a lány szavait hallva, hiába mondtam hogy az ilyesmi nem az én stílusom, még mindig arról járt a szája, hogy megtehettem volna, ha akarom. Kétségtelen hogy sok shinigamit nem érdekelt volna ha egy arrancar váratlanul feladja a küzdelmet, de én másképp gondolkodom. Nem azt mondom, hogy jobb vagyok náluk, hiába érzem az általam választott utat helyesnek, egyszerűen más vagyok. Bár azok, akik szó nélkül megölték volna Elit valószínűleg zakkantnak néznének, ha most látnák mit teszek. Azaz, hogy mit tettem, hiszen most csak beszélgetek az arrancarral. Azt meg ők is megteszik, igaz ők harcolni is harcolnak közben, én meg elegánsan elfelejtkeztem erről a rítusról. Mégis csak hülyének néznének még a mostani cselekedeteim függvényében is
- Szóval mondjuk ha azt mondanám, hogy ha nem kaphatlak meg itt és most abba belehalok, és emellett a földön fetrengenék nagy fájdalmakat imitálva, akkor szó nélkül rám másznál? Figyelj, nagy esély van rá, hogy soha többé nem találkozunk, ne verd magad ilyen ostoba béklyókba. Nem azért tettem, hogy vissza is fizesd, amit nem is kéne.
Vetettem fel egy abszurd és persze oltári perverz lehetőséget, rámutatva arra, hogy vagy most tesz valamit értem, amivel megmenti az életem, vagy elképzelhető, hogy örökké "tartozni" fog nekem. Persze mondhattam volna azt is, hogy ha nem hoz egy hamburgert sült krumplival, de azzal talán nem értem volna el elég radikális hatást, így meg biztos ki fog akadni rám. Nem mondom hogy nem akarom szándékosan rontani a rólam kialakult képét, mert egyelőre úgy kezel mint valami szentet, holott semmi olyasmit nem tettem, amivel megérdemelném ezt a bánásmódot. Legalábbis az én értékítéletem szerint.
- Akkor... spanyol örökösödési háború? Én vagy 250 évvel később éltem, a véletlent is kizártuk. Különben sem hollow ölt meg.
Találgattam kicsit, ha valamiben otthon voltam azok a háborúk, apám kardmániája mellett háború-fanatik is volt és persze ragadt rám is elég kiskoromban ebből. Ám hiába köszönhetek sokat neki, nem szívesen gondolok vissza a gyerekkoromra, mostani életvitelemért apám kitagadna a családból, pedig sokkal jobban érzem magam így, mint akkor amikor minden tettemet árgus szemek fürkészték, és felrótták nekem a legkisebb hibámat is.
- Emeltem az épület köré a harcunk előtt egy védőteret, kívülről nehéz betörni ide, viszont elhagyni nem nehéz. Ha akarod, akkor nem szüntetem meg még egy darabig, és akkor nem kell védtelennek érezned magad. De jobban tennéd ha visszamennél Hueco Mundóba, a sebeket meg kell gyógyítani a válladon, én arra képtelen vagyok.
Nyugtattam meg a lányt, miközben a körülötte tekergő láncokat figyeltem. Elég veszélyesnek tűntek, el tudtam képzelni róluk, hogy van bennük akkora erő, hogy átlyukasszanak vagy eltörjék a csontjaimat. Mintha valami szintlépésnek lettem volna tanúja, így jóval erősebbnek tűnt, mint azelőtt volt. Biztos, hogy semmi kedvem összekülönbözni ezzel az arrancarral még egyszer, igazából örülhetek hogy nem az jut az eszébe, hogy az életére törtem korábban, hanem az jár a fejében, hogy megmentettem.
- Mit akarsz rólam tudni?
Tettem fel a nyilvánvaló kérdést, jobbnak láttam ha magamtól nem kezdek el ökörségeket beszélni, mivel fogalmam sincs, hogy mi érdekelhet egy arrancart egy shinigamiban. Bár Eli nem igazán tűnt lidércnek a szememben a nyilvánvaló külsőségek ellenére sem, maszk ide vagy láncok oda.

Ennyit a nagyszerű tervemről, könnyen lehet hogy fordítva sült el. Erre a válaszra abszolút nem számítottam. Jó, én is hibás vagyok, nem kellett volna apró bókokat elrejteni mondandómba, de ez már-már szokássá vált nálam, ha ellenkező neműekkel kommunikálok, legyen szó shinigamiról, arrancarról vagy anyámkínjáról, és persze az sem segített hogy szegény, elesett, ártatlan lányként kezeltem. Arról szó sincs, hogy nem tartottam Elit vonzónak, sőt, ahogy tekintetem szavai hatására reflexszerűen végigfutott a fiatal lány alakján, akaratlanul is befurakodott a gondolat a fejembe, hogy mi lenne ha...? De hát férfiból vagyok, kinek nem jutna eszébe a dolog, ugyebár? Lágy torokköszörüléssel próbáltam leplezni enyhe zavaromat és egyben visszazökkenteni a valóságba szárnyaló képzeletemet, mely már korábban is kalandozott pajzán területekre egykori ellenfelem fedetlen kebleit látva, de most egészen más megvilágítást kapott a téma.
- Köszönöm, inkább kihagynám, így is épp elég időt fogok tölteni a 4. osztagban a lábammal.
Utaltam a sebre, amit korábban okozott, és ami miatt most kicsit húztam a lábam. Ez az épp elég idő persze nem lesz több negyed óránál, de gondolom érthető, ha az ember nem szereti a kórházi körülményeket, pláne ha katonai kórházról van szó, márpedig a yonbantai épülete leginkább arra hasonlított. Még csak a nővérkék miatt sem éri meg ott lenni, a shinigami egyenruha nekik is kötelező viselet, az meg ugye tudjuk mennyit mutat meg a lányok alakjából >.>
- Fogalmam sincs, milyen lehet civil oldalon egy háború, én csak azt tudom, hogy milyen volt az én oldalamon. Nap mint nap szembesülni a halállal, elviselni a kegyetlen kiképzést és látni azt, ahogy lassan a vereség felé sodródik az ország. Számomra ez volt a háború. De azt csinálhattam amit szerettem, vagyis repülhettem, egész a végsőkig. Kamikaze pilótaként haltam meg, nem volt senkim akinek hiányozhattam volna, így kézenfekvő volt a döntés, hogy jelentkezek. Nem bántam meg.
Osztottam meg a gondolataimat a lánnyal, miközben a távoli messzeségbe révedtem. Nem éppen idilli élet volt, de a katonaságban sok minden van, ám kényelem és boldogság nincs sok. Ezért is jobb a shinigami-lét, bár ez is egyfajta katonaság, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetek. Mindegy is, inkább jobban teszem ha az előttem álló hölgyre koncentrálok, ugyanis láncai csörgedezése és szavai egészen úgy hangzottak, mintha Eli bekattant volna, és láthatóan nem is viccelt, amikor azt mondta, hogy nem enged, hiszen elég volt egy pillantást vetnem az ujjaira, hogy lássam, mennyire görcsösen szorongatja a ruhámat. Egyértelmű, hogy komolyan gondolta, hogy akár erőszakkal is itt tartana, márpedig nem igazán akaródzik ezekkel a láncokkal találkozni. Ha lenne olyan bakudoum, amivel teljesen lebéníthatnám, akkor könnyedén kimenekülhetnék ebből a helyzetből, de egy girhes Hainawával nem sokra mennék azt hiszem. Azt hiszem nem maradt más választásom, szavakkal kell meggyőznöm, hogy engedjen el, ami már azért sem lesz egyszerű, mert már így is túl sokat jártattam a lepénylesőm, és már kezdek fáradni.
- Tekintve hogy megtámadni senki nem fog itt minket amíg ez a pajzs létezik, az egyetlen fenyegetést rám nézve az éhség és a szomjúság jelenti, legalábbis ha azt tervezed, hogy addig itt tartasz, ameddig veszélybe nem kerülök. Szóval ha szerzel nekem ételt és italt akkor máris megmentetted az életem. Azonban... van egy olyan érzésem, hogy ezzel a megoldással nem lennél elégedett. Biztos hogy azért akarsz itt tartani, mert vissza akarod fizetni a tartozásod? Mondd, mit akarsz tőlem pontosan, Eli?
Kérdeztem az arrancartól, szigorú tekintettel bámulva az arcára. Úgy éreztem lassan már az én birkatürelmem is kikezdi ez a szituáció, elvégre akaratom ellenére "tartanak fogva".

Felszabadult, megkönnyebbült sóhajjal vettem tudomásul, hogy Eli végre rádöbbent arra, mit is csinál, magyarul észhez tért és ezt szavaival is megerősítette, nem csak azzal, hogy elengedte a ruhámat. Hogy a mondandóm segített neki realizálni a helyzet fonákságát vagy esetleg magától döbbent rá arra, hogy nem egészséges az a túlzott ragaszkodás, amit az irányomba mutatott, nem tudom, de mindegy is. Ellenben saját megnyugvásom érdekében szükségem van némi méregre, így néhány egyszerű, lustának ható mozdulattal elővarázsolok zsebemből egy szál nikotinrudat és lángra lobbantom azt öngyújtómmal. Békésen pöfékelve hallgatom végig a lány háborús élményeit, de hiába mondja hogy civilként rosszabb, én nem értettem egyet a véleményével. A halállal mi katonák is ugyanúgy szembesülünk nap mint nap, mi több, mi legtöbbször nem komplett idegeneket veszítünk el, hanem bajtársakat, barátokat. Sokakat megvisel lelkileg az efféle élet, ezért is voltak velünk annyira kegyetlenek a kiképzők, arra gondoltak, hogy ha összevernek és megaláznak minket, azzal megerősítik a pszichénket, holott a legtöbb katonánál fordított eredményt értek el ezzel. Én félre tudtam tenni a mindennapos haláleseteket, ahogy azt is hogy én magam is életeket oltottam ki, elfogadtam, hogy ez a háború szükséges velejárója, a győzelem ára. Véleményemnek azonban nem adtam hangot, így is eleget beszéltem már, csupán egy néma és tétova fejrázással jeleztem egyet nem értésemet. Persze most mindketten katonáknak számítunk, én a Gotei 13-ban, ő meg Aizen seregében, így talán ő is tapasztalni fogja azt, amit én.
- Amíg valaki érezni képes, addig nincs elveszve semmi.
Nyugtattam meg az arrancart, aki felkészült a távozásra azzal, hogy gargantát nyitott. A sötét, kavargó lyuk, mely egyfajta repedés volt a levegőben teljes ellentéte volt a fényes, tiszta, rizspapír-ajtókkal reprezentált senkaimonnak, mintegy jelezve és elmélyítve a két faj közti ellentétet. Érezni azonban a lidércek és a halálistenek tudnak, és több közös van bennük, mint azt egyesek gondolnák. Ezért is volt elképzelhető az, hogy a mai napon Eli és köztem... valamiféle kapocs teremtődött, melyet nehéz lenne megnevezni, legalábbis jelenleg.
- Valóban nem folytathatjuk, nincs kedvem a kardomhoz nyúlni már. Azt hiszem nincs más választásom, egyet kell értenem veled. Ellenben azt ne várd, hogy bocsánatot kérjek tőled, amiért megtámadtalak.
Fordultam el kissé, és csupán szemem sarkából figyeltem tovább a lányt. Meg kell valljam, kislányos mosolya meglepett, ilyesmit eddig nem mutatott, de jó jel, hogy a történtek ellenére képes őszinte vidámságot varázsolni az arcára. Az emlékei nyomasztó és mély sebet ejtettek a lelkén, amelynek hosszú idő kell a gyógyulásra. Bár ez igazából csak Elin múlik, hogy milyen hamar lesz képes elfogadni és megbékélni ezekkel az emlékekkel. Az viszont már nem lep meg, hogy nem tud csak úgy itt hagyni az előző percek eseményeinek fényében, fel voltam rá készülve hogy nekem kell ezen a téren nyitni.
- Vigyázz magadra, ne hagyd hogy megegyenek, vagy ilyesmi. Ha lehet, még szeretném látni a csinos arcocskád, hátha a sors is kegyes lesz velünk és ismét keresztezi majd útjainkat. Sayonara, Eli.
Búcsúztam el barátságos pillantást küldve a lány felé, majd miután egy csettintéssel megszüntettem a narancssárga erőteret, a Tenshiben megmaradt reiatsumat felhasználva a levegőbe emelkedtem és lassan lelebegtem a tetőről, még egy utolsót intve az arrancarnak, mielőtt eltűntem az épület fala mögött. Hogy milyen hatást váltott ki belőlem ez a találkozás, hogy milyen érzések kavarognak most bennem, azt nem tudnám megmondani, de én amúgy sem tartom magam a szavak emberének. Sérült lábamat kímélve inkább elrepültem megkötözött póttestemig, melyet szerencsére nem loptak meg a sikátorban ahol hagytam, persze nehéz dolguk is lett volna a tolvajoknak, ha az én cigimre pályáztak volna. A gigai hamarosan ismét cukorka formájában díszelgett, én pedig kartonokkal megrakodva léptem ki az épületek közül, csak hogy egy utolsó pillantást vessek az előbbi harcom helyszínére. Már nem éreztem Eli jelenlétét, bizonyára távozásom után sikerült magát rávennie a hazatérésre. Sose gondoltam volna, hogy egy arrancar épségéért fogok aggódni, de most így éreztem, ahogy kardommal senkai kaput nyitottam, és küldetésem végeztével elhagytam Karakura városát, csak hogy ismét belevethessem magam kényelmes shinigami életembe mondjuk Kenpachi ivójában. Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem...