Hayakawa Tasumi

Tárgy: Hayakawa Tasumi Szer. Nov. 10, 2010 4:48 am

~ Adatlap

Név: Hayakawa Tasumi
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1988. 06. 12.
Kor: 122 (25 évesnek néz ki)
- Emberként: 18
- Lélekként: 104

~ Előtörténet
Akkoriban még naiv gyerek voltam. De megváltoztam. Felnőttem. Kezdem éretté válásom legelején. A Hollowok támadást szerveztek Las Noches falai között. Viharos idők voltak azok. Én persze elhittem, hogy győzhetünk. És ha győzünk, béke lesz. És soha többé nem kell már félnünk olyan ellenségtől, mely túl erős a Gotei 13 számára. A Lidércek betörtek. Elpusztították a Tiszta Lelkek Városának felét. Én minden erőmből harcoltam ellenük, sőt mindenki. Mindenki, aki csak a Seireitei oldalán állt, védelmezte a várost. Yuu már korábban visszatért közénk és most ő és néhányan megpróbálják megölni Aizent. Nem tudtam, sikerrel járunk-e. De reméltem. Reménykedtem, hogy egyetlen jó barátom sem fog elesni a küzdelmekben. De persze ez nem tündérmese. Én minden esetre próbáltam visszaszorítani a támadókat, jó pár társammal egyetemben. Kimerítő küzdelem volt, mi tagadás. Éreztem, hogy Rakurai is fárad. A Főkapitány meghalt. Mikor megtudtam a hírt, egy percig elhatalmasodott rajtam a félelem. Azt hittem, mindennek vége. Aztán eszembe jutott Yuu és a többiek. Ők képesek lesznek megölni azt a zseléőrült barmot, akkor pedig tényleg mindennek vége. De nem számunkra. Percek, órák telhettek el, nem tudom. Akkor az idő megszűnt számomra létezni. És akkor megjött az az információ, amire mind vártunk. Aizen meghalt! Az ellenség visszavonult, mi pedig ünnepeltünk. Fáradtak voltunk mind, de elhittük, hogy a megpróbáltatásoknak vége. De nem volt. Nem sokkal, miután fellélegeztünk, újabb csapatok jöttek. Nem értettem. Hiszen a vezetőjük meghalt, elveszett, vége! De ők csak jöttek és jöttek. Nem tudtunk mit tenni. Túl sokan estek fogságba vagy haltak meg közülünk, hogy elbírjunk egy következő ostrommal. Így akik tudták, menekülőre fogták a dolgot. Én is átmentem az Emberek Világába és kedvesemmel elrejtőztem Karakura Városban. Aztán egy nap, meglepő felkérés érkezett, azt hiszem, egy évvel menekülésünk után. Maga, Sierashi Yuusuke állt házam küszöbén. Én nem tudtam eldönteni, hogy a nyakába boruljak, vagy inkább ájuljak el? A nyakba ugrás mellett döntöttem, így percekig csüngtem rajta, mikor rájöttem, hogy nem a nagy semmiért álldogál az ajtóban, így beljebb invitáltam és megkértem, mondjon el mindent. Legalábbis azt, amiért jött. Elárulta, hogy egy Daitenshi nevű szervezet miatt van itt, melyet ő alapított. Mikor befejezte a beszédet én értetlenül megkérdeztem mi közöm van ehhez, mire ő ezzel a „nem-hittem-hogy-ennyire-képes-valaki-hülye-lenni-de-nem-baj-elmagyarázom-neki” arckifejezéssel bejelentette, hogy szeretné, ha csatlakoznék hozzájuk. Ezután a kezembe nyomott egy medált és elmondta, hogyan használjam. Láttam rajta, hogy valószínűleg aggasztja az igen könnyen kihallgatható helyiség, ezért megkértem, menjünk olyan helyre, ahol mindent elmondhat. Ő erre elvezetett a szervezet székházába. Sok ismerőst láttam közöttük, például a 10. osztag volt kapitányát, Watanabe Yuusukét. Én pontosan mm-ről mm-re megjegyeztem az utat, így teljes biztonsággal képes leszek oda eljutni. Végre megismerhettem Kotomi-san testvérét is. Ezután abban segítettem nekik, amiben csak tudtam. Bár legtöbbjük erőfölényben volt velem szemben, én is fejlődtem. Egyre közelebb kerültem Rakuraihoz az edzések során és bíztatott, hogy jó úton haladok a szintlépés felé. És én hittem neki. Persze megfogadtam, hogy senkinek sem beszélek róla, így még Gorou-kunnak sem mondhattam el, bár ő nem is kérdezősködött, mikor egyik reggel elmentem és másnap este jöttem csak haza, holtfáradtan. Gyűlöltem Rothschildot, amiért menekülnünk kellett és most is rejtőzködni kényszerülünk. Én magam akartam megölni, amiért ezt tette velünk. Ezért töltöttem napokat az edzéssel, a Fészek edzőtermében, megállás nélkül. Hol bábuval, hol pedig valós ellenséggel küzdöttem. Alkalomadtán még Yuuval és Sukéval is sikerült összeegyeztetnem egy-egy párbajt, de ahogy arra számítani lehetett, mindig veszítettem. De éreztem magamon és pengémen is, hogy fejlődünk. Egyre elégedettebb volt az eredményeimmel és pedig egyre boldogabb lettem és a világgal nem is foglalkozva gyakoroltam tovább, abban a hitben, hogy hamarosan, bár még nem tudom mikor, de Rakurai megajándékoz a Bankai-al. „Szabadidőmben” sokszor segítettem mindenféle feladat elvégzésében. Nagyon reméltem, hogy idővel olyan erős lehetek, mint Yuu. Vagy legalább Suke. Évek teltek el így és én észre sem vettem a körülöttünk végbemenő változást. Aztán végül az én fülembe is eljutnak a hírek. És egy reggel, mikor kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy Rothschildnak nagyobb hatalom van a kezében, mint hittem. Hallottam híreket egy bizonyos Anarch Arrancar Mozgalom-ról és amint észrevettem, Karakura lett Japán legfejlettebb városa. Mi kértük a Lelkek Királyát, hogy segítsen, de elzárkózott előlünk. Innentől kezdve valahogy kevésbé voltam olyan optimista, mint azelőtt. Nem tudtam miért, de nem nevettem már Yuu minden egyes viccén annyira, mint szoktam. Azt hiszem, ezt a változást Rakurai és a körülöttem lévők is érzékelték, de nem érdekelt. Sajnálatos módon nem sokat voltam szerelmemmel és ez meg is látszott rajta. Egy ideje sokkal kevesebbet beszélgettünk, úgy éreztem, elhidegültünk egymástól, a kevés együttlét miatt. (Ne tessék rosszra gondolni.) Nem számoltam az időt, vajon mennyi is telhetett el, csak az évszakok változását láttam. 2023-at írtunk. Ez az év több szempontból jó volt. Az a nap is ugyanúgy indult, akár a többi. Csípős szél fújt mindenütt, míg a Fészekbe tartottam. Rakurai most is az oldalamon volt, mint mindig. De mintha egyfajta izgatottság sugárzott volna belőle. Nem tudtam mire vélni eme érzelmeit, de inkább nem szóltam egy szót sem. Ez az év több szempontból jó volt. Amint beértem a székhelyre, Yuu termett előttem és mosolyogva bejelentette, hogy egyelőre nincs semmi feladatom. Én persze örömmel vettem utamat az edzőtermek felé, azt hiszem kardom különös jókedve rám is átragadt. Amint beléptem az egyik ilyen helyiségbe és becsuktam magam mögött az ajtót, kérdőre vontam.
~ Mi ez a nagy izgalom? ~ kérdeztem.
~ Kész vagy arra, hogy feljebb léphess egy szinttel, ha te is azt akarod. ~ szólalt meg, különös nyugodtsággal.
Nem hittem el. Tényleg? Tényleg, végre megkaphatom a Bankai-t? Amire annyira vártam? Amiért olyan sokat edzettem?
~ De vigyáz, nehéz lesz. Nem olyan könnyű, ahogy te azt gondolod. ~ figyelmeztetett, de én már túlságosan belelkesültem ahhoz, hogy ez a két mondat óvatosságra intsen.
Én csak hevesen bólogattam, majd letelepedtem a terem közepére törökülésben, az ölembe helyeztem a hüvelyében meglazított pengét és becsuktam a szemem. Újra lélekölőm Belső világában voltam, akárcsak a shikai megszerzésekor. De a hely más volt, mint emlékeztem. A sötét, borús felhőkön lebegés helyet, alattuk voltam, egy hamuval beterített kietlen mezőn álltam. 50 m-es körzetben, minden csak pusztaság volt, utána kezdődtek csak a fák. Én rettenetesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Igaz, Rakurai a kezemben volt, de mégis szerettem volna fedezékbe húzódni. Olyan helyre, ahol az ellenség nem láthat. Egy shunpoval a tisztás szélén termettem és nemes egyszerűséggel beléptem a fák közé. De nem várt akadályba ütköztem. Amint betettem a védelmező sötétségbe a lábam, újra a pusztaság közepén találtam magam. Beletartott egy kis időbe, mire rájöttem, hogy mi is történt. Körbekémleltem és megláttam egy aranyló pontot az erdőség szélén. Odasétáltam, hogy megnézzem mi az. Egy gyémánt volt. Bár elég érdekes, mivel aranysárga színben pompázott. Felvettem és akkor megláttam a puszta közepén, a materializálódott Rakurait. Csak a suttogás szintjén beszélt hozzám, de én értettem mit mond. „Kell az erőm? Vedd el.” Hangzott el az egyszerű, ám mégis vérfagyasztó felkérés. Megváltozott. Magas, két méteres alakja még mindig változatlanul karcsú volt, de sokkal jobban hasonlított a gyerekkoromban hallott mesék tündéire. Hegyes fül, bokáig érő, dús, hullámos aranyló hajzuhatag, finom, ám mégis szigorúan kemény vonások, de a szeme… A szeme egy sötét, feneketlen kút volt. Volt benne valami félelmetes reménytelenség. Észrevettem a kezében az ideg nélküli íjat. Nyilak nem voltak nála. Lassan felemelte az eszközt és abban a pillanatban sercegő energianyaláb jelent meg az íj két vége között. Egyszerűen ráhelyezte kesztyűs ujjait az idegre és akkor felfénylett a nyíl is. Ő célzott és lőtt. Nem tudtam végigkövetni a lövedék útját, olyan volt, akár a fellegekből lecsapó villám. Mikor a nyílként szolgáló energialövedék belém csapódott, csak nagyon alacsony feszültségű áram jött át a testembe. Mondhatni alig éreztem meg. Elbíztam magam. Ajkamon fölényes mosollyal indultam meg, szédületes shunpom segítségével pillanatok alatt mögötte termettem, de ő akkor már nem volt ott. Körülnéztem, de nem láttam sehol.
- Lassú vagy. – hallottam meg hangját, de nem tudtam meghatározni, honnan jön.
Pengém megremegett a kezemben és megpördültem a tengelyem körül. Ott állt, velem szemben, torkomnak szegezve az íj idegét. Én hátrébb ugrottam és védtem a következő támadást. Ez így ment egy ideig. Ezen a helyen mindig sötétség volt, tehát nem tudtam, mennyi idő is telhetett el. De éreztem, hogy sok. Én teljes erőmből küzdöttem, támadtam, védtem, de semmi nem használt. Aztán eljött a vége. Túl közel jöttem, így ő nemes egyszerűséggel deréknál vízszintesen kettészelte a testem. Erőtlenül hullottam szét. A szó szoros értelmében. De érdekes módon nem haltam meg. Véreztem, de nem éreztem a vérveszteség hatásait. Akkor pedig rájöttem miért. Rakurai az én részem. Nem képes ártani nekem, úgy ahogy én sem neki. Főleg, hogy az egész csak a fejemben játszódik le… Ó, hogy erre én nem jöttem rá előbb! Mikor újra kinyitottam a szemem, újra egyben voltam. De akkor hirtelen olyan támadás ért, amire soha nem számítottam volna. Nem Rakurai állt velem szemben, hanem Yuu. Száját gonosz vigyorra húzta és megszólalt.
- Ha nem haragszol, kicsit kutattam a fejedben az után, akit nagyon fájna elveszítened. Sajnálatos módon egyszerre két embert is találtam, de nem baj. – mondta és támadásba lendült.
Úgy mozgott, akárha tényleg az igazi Yuu-channal harcolnék, de tudtam, nem ő az. Mégis valami megbénított. Még védekezni is alig voltam képes, nemhogy támadni. Aztán a kép változott. Yuu-chan helyett Verától záporoztak rám a különbnél különb, támadások. Aztán egyre többször és gyorsabban váltottak, én pedig nem tehettem mást, csak védtem magam. De nem volt mit tenni, nekem is rá kellett vennem magam, hogy viszonozzam a csapásokat. És ő akkor olyan hibát követett el, melyet sem volt kapitányom, sem a Daitenshi vezére nem tett volna meg. Védtelenül hagyta a mellkasát. Én egy ügyes csavarral áttörtem gyenge védelmén, majd könyörtelenül beledöftem a pengét a szívébe. Én visszahúzódtam, ő pedig elvigyorodott és visszaváltozott eredeti alakjába.
- Győztél. Megérdemled, hogy megkapd tőlem, amire vágytál. A nevem: Shi no Hikari. - mondta, majd köddé vált, akár belső világa is.
Kinyitottam a szemem. A földön feküdtem, Vezetőnk fölöttem térdepelt, aggodalmas arccal. Pislogtam egy csomót, de ettől sem tért vissza elhasznált energiám. Ám mégis éreztem azt a hatalmas erőt, amely a véremmel együtt ott csordogált az ereimben. Gyenge, cérnavékony hangos megkérdeztem, mennyi időt harcoltam át. Ő azt mondta, egy teljes hetet. Ez után ott maradtam még a Fészekben egy ideig, hogy visszanyerjem az erőmet. Két hónappal később megalakult az AFW. Mi, a Daitenshi tagjai oszlopos tagságot alkottunk a szervezetben. Én továbbra is edzettem, mint a güzü. Mostani célom az volt, hogy megtanuljam irányítani a Bankai-t. Egész szépen haladtam. Az AFW területén egyre több ismerős arc bukkant fel. Aztán hét évvel később, nekiindultunk, hogy merényletet végezzünk el Rothschild ellen. Megváltozott valami bennem, éreztem. Volt egy fekete folt a lelkemben, mely egyre csak nőtt és nőtt. Egyre paranoiásabb lettem, így hát mikor elmentünk az ellenség rezidenciájára, legszívesebben üvöltöttem volna Vezérünkkel, hogy mi a fenét csinál. Pocky-t eszik küldetés közben, hallatlan! De sajnos nem úgy történt minden, ahogy elterveztük. Yuu lánya is velünk jött, bár én minden erőmmel hadakoztam az ellenkezőjéért. Maradjon inkább otthon vagy a Fészekben, nem elég képzett még ehhez! De nem hallgatott se rám, se az apjára. Meg is lett az ára. Felfedeztek minket. Ő meghalt, saját önfejűségéért. Én képtelen voltam megmozdulni csak néztem az élettelen testet. Úgy szerettem, akár a saját testvéremet. Mondhatni én ledermedtem, míg lélekölőm irányította a testem. Ösztönösen hajtottam végre, amit mondott, nem tudtam gondolkodni. Az ellenség vezére meghalt. Yuu tombolt. De nem volt neki elég. Elküldött minket. Én visszakoztam, de ő kérlelhetetlenül kijelentette, hogy tűnjünk el. Így én is távolodni kezdtem, bár nem sokkal ezután megálltam és kerestem magamnak egy biztonságos helyet, ahol végignézhetem, mit csinál. Elpusztított mindent. Aztán elment. Én visszatértem a kiindulási ponthoz. Mindenki izgatottan faggatott a történtekről, hiszen sokkalta később tértem vissza, mint a többiek. Én nem szóltam egy szót se, csak búskomor képpel bevonultam a szobámba. Mikor beértem, kulcsra zártam az ajtót és lefeküdtem az ágyra, majd sírni kezdtem. Nem ettem, nem beszéltem, nem aludtam, csak bőgtem, megállíthatatlanul. És nem tudtam mit tenni ellene. Yuu-chan elment, itt hagyott minket és senki sem tudja látjuk-e még valaha. Hónapokon keresztül ki sem mozdultam a helyiségből. Gorou-kun hozta nekem az ételt és italt. Nem köszöntem meg neki, hisz nem volt mit. Meg akartam halni. Nem beszéltem a történtek óta. Egy szót sem szóltam, még Rakuraihoz sem. Egy évvel a tragédia bekövetkezte után léptem csak ki az ajtón. Megváltoztam. A hatalmas fekete folt a lelkem nagy részét beterítette. Csak egy nagyon kis patyolat tiszta terep maradt meg, de úgy éreztem, a romlás ideiglenesen megállt. A hajam megnőtt, de nem voltam hajlandó levágni. A ruhatáramból kiválasztottam egy szénfekete pólót és nadrágot, majd az oldalamra kötöttem Rakurait és elindultam, hogy körülnézzek, mi változott. Arcomon nem tükröződött kíváncsiság, sem másmilyen érzelem. Szigorúan megzabolázott arcvonásaim semmit nem mutatnak. Hirtelen mozgást hallottam a hátam mögött. Milyen hangos léptek! Ki képes így trappolni? Kikaptam a hüvelyéből a kardot és a mögöttem „lopakodó” egyén torkának szegeztem. Mikor megfordultam, a penge még mindig szorosan az ismeretlen nyakának szegeződött. Az illető félelemtől tágra nyílt szemekkel meredt rám. Én egy sóhajtással eltettem a katanát és tovább indultam. Csak egy újonc. Hangtalan léptekkel mentem végig a folyosókon. Mindenki megbámult, néha még mutogattak is rám. Persze tudtam miért. Aki távolabbról is ismert, tudta, hogy egy éve elvonultam és azóta nem látott Gorou-kunon és Sukén kívül senki. Ezt követően semmivel nem foglalkoztam, csak az edzéssel. Újfent. Nem bírtam megállni, hogy ki ne próbáljak néhány erősebb ellenfelet. Már nem volt célom a szintlépés, hiszen a Bankai-t már megszereztem, így csak edzettem, megállíthatatlanul. Aztán jó idővel később hallottam egyes hírfoszlányokat, melyek megijesztettek. Ellenségünk visszatért a Pokolból. Ezt megerősítvén megtámadott minket. Nem volt ínyemre a menekülés, de nem volt mit tenni. Így újra akár a gyáva nyulak elfutottunk. Elbújtunk, de nem tűntünk el véglegesen. Társaink eltűnése lassan mindennapossá vált, ami tovább növelte a paranoiámat. Továbbra is szoros kapcsolatot tartottam fenn a Szövetséggel és mindenben, amiben tudtam, segítettem. Elmentem a legtöbb toborzóküldetésre, ha pedig éppen nem az AFW-vel foglalkoztam, akkor edzettem, akivel tudtam. Nem foglalkoztam a körülöttem élő emberekkel és a világgal sem. Aki a legkisebb hibát is elkövette, még ha erősebb is volt nálam, kíméletlenül lecsesztem. Elegem lett a hibákból, az elrontott küldetésekből, a sérülésekből és a fájdalomból. 2050-ben eszméltem fel újra. Az Emberek Világában kitört a 3. Világháború. Méghozzá atomfegyverekkel. A Föld élhetetlenné vált. Mi a már tökéletes álcázásunkat felhasználva Karakurában maradtunk Gorouval. Tudtam, hogy próbálkozásaink idővel célt érnek, de nem most. Én persze minden erőmmel segítettem a Szövetség növekedését, még a kiképzésbe is beszálltam. De aztán telt az idő és Rothschild egyre erősebb lett. Tudomást szerzett egyik rejtekhelyünkről és elrabolta Chiyo-chant. Kétségbe estem. De aztán jött valaki, akire soha nem számítottam. Yuu visszatért. Újra összeszervezte a régi Daitenshi tagokat, köztük engem szólított. Én régóta nem érzett boldogsággal haladtam a megbeszélt találkozóhely, történetesen a Fészek felé. Mikor megláttam a Vezért, nem ugrottam a nyakába, mint régen. Nem tudom, meglepte-e a változás, mely végbement bennem az idők során, de én minden esetre elképedtem azon, ahogy ő viselkedett. Hideg lett, nem mosolygott már annyit, sőt még cigi sem lógott szüntelenül a szájában. Ami azt illeti, találkozásunk nem éppen volt túl fényes. Paranoiámnak köszönhetően azonnal nekiugrottam. De aztán megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ő az, így békén hagytam. Elmesélte, miért jött vissza, bár nem kellett volna. Mind tudtuk, hogy meg akarja keresni Chiyo-chant. Így ő visszatért az AFW-hez, mi pedig mind beépültünk a Szövetség kivégzőosztagába, korábbi főnökünk alá. Egy bő évtizeddel mindezek után végre sikerült betörnünk a börtönbe, melyben társunkat tartották. Kíméletlenül kaszaboltam le minden ellenfelet, aki csak az utamba került. Ajkamon sátáni mosollyal haladtam egyre beljebb és beljebb az építményben. Nem igen találtam magamhoz méltó ellenfelet. Az, aki rám támadt, pillanatokon belül már halott volt. De súlyos árat fizettünk elbizakodottságunkért. Eras megölte Vera-t. Láttam, a saját szememmel, akárcsak Kotomi-san. Szerencsére kijutottunk, de én összeomlottam. Igaz, Yuu-chan nem tűnt el örökre, mint ahogy Rakurai mondta, de Vera igen. Soha többé nem láthatom, nem hallhatom, és nem süthetek neki. Mondjuk, azt hiszem egy jó 60-70 éve nem készítettem süteményt. Elszoktam tőle. Újfent visszavonultam, a lelkemben lévő apró fehér foltot is beterítette a sötétség. Mostani depresszióm hamar elmúlt, de én magam örökre megváltoztam. Felnőttem. Nem voltam többé már gondtalanul nevetgélő, gyenge gyermek, akire vigyázni kell. Kíméletlen, hideg gyilkos lett belőlem, érzelmek nélkül. Kidobtam az összes színes ruhámat és csak a feketéket hagytam meg. Elhatároztam, hogy soha többé nem mutatom ki a fájdalmamat. Minél több küldetést vállaltam, nem tudtam volna elviselni, ha nem csinálok valamit. Valamilyen elégedettséggel töltött el, mikor az ellenség vére beszennyezte a pengét. Jelenleg is a Teishintai divízióban munkálkodom, Sierashi Yuusuke alatt.

~ Kinézet

Az idő vasfoga, mint mondják, az ő testét is kikezdte, de nem úgy, ahogy ezt általában érteni szokták. Eddig fiatalos, gyermeki vonásai mára nyomtalanul eltűntek, helyét átvette az érett, érzelemmentes, számító tekintet, a szigorú, ritkán ficánkoló vonások. Arcán csak akkor talál pár halvány nevetőráncot az ember, ha sokáig figyeli a lányt, ám ekkor sem biztos, hogy észreveszi azokat. Hosszú, derékig érő, régebben általában két copfba fogott, éjfekete haját most kibontva hordja. Egy deka felesleg sem található rajta. Általában fekete ruhákat vesz fel.

Kinézet

~ Jellem

A régi, mosolygós, optimista Tasu-chan végleg eltűnt, helyét átvette a hideg, számító, érzelemmentes gyilkos, aki hidegvérrel megöl bárkit, aki kezet emel szeretteire. Nagyon ritkán nevet vagy akár mosolyog, kifejezetten paranoiás. Szemében és mozdulataiban állandó határozottság és gyanakvás tükröződik. Csak hozzá nagyon közel álló személyekben bízik meg igazán, de ezekből, saját bevallása szerint, kevés van. Szemrebbenés nélkül képes végignézni ezrek halálát, ha az segíti elő a céljait, ám szeretteit nem képes veszélynek kitenni, inkább saját magát áldozza fel, hogy megvédje őket. Kimondhatatlanul gyűlöl mindent és mindenkit, ami/aki az ellenséghez csatlakozott, megveti és gyávának tartja őket. Különleges örömet lel abban, ha kedvére gyilkolászhatja az ellenséget. Elméjében ilyen szempontból sajnálatos torzulás ment végbe, ami annyit jelent, hogy ha túlságosan belelkesül egy harcban, képes kikapcsolni a tisztán gondolkodó énjét és egyfajta állati mészárlásba átcsapni. Ha már szinte biztosnak érzi a győzelmet, könyörtelen, mondhatni tébolyodottnak tűnő mosollyal gyilkolja le az ellenfelet. Nagyon ritkán könyörületes. Ezen kívül rendmániája van.

~ Zanpakuto

Neve: Japán: Bakuhatsuteki Rakurai Magyar: Robbanó Villám
Fajtája: Villám
Shikai parancsa: Japán: Yusuru sashite Bakuhatsuteki Rakurai Magyar: Rázd meg, Robbanó Villám!
Shikai kinézete: A markolat aranyszínű lesz, és elöl a keresztvasnál, egy ökölnyi energiagömb jön létre, amiből egyszerre több energianyaláb lövell ki, 62cm hosszúságban, majd visszatér a gömbbe.
Lelke: Kinézet
Támadások: A penge alapképessége, hogy kétszeres gyorsaságot ad használójának, illetve ha akarom, áramot is képes kibocsátani magából, így szúrás és vágás helyett, ráz és éget.
Koumarukongou(Gömbvillám): Mikor kimondom, az ellenfél körül gömbben sercegő energia keletkezik és energianyalábok cikáznak a gömb falán belül, amelyek súlyos égési sérüléseket okoznak az ellenfélnek. Az áram erősségét és a nyalábok irányát én szabom meg, ezáltal nagyobb kontrollt szerezve a támadás felett, tehát ha akarom, akár meg is ölhetem az ellenfelet, ellenben pedig képes vagyok neki egy karcolást sem okozni.
Tsuru Kirameki(Bénító Szikra): Az ellenfél öt percre megdermed, majd mikor feloldódik, kis időre lassabbá válik a mozgása.

Bankai

Név: Japán: Shi no Hikari Magyar: A Halál Fénye
Bankai parancsa: Japán: Bankai, Shi no Hikari! Magyar: Bankai, A Halál Fénye!
Bankai kinézet: A penge átalakul, csak a markolat marad meg, melyből egy nyers energiából lévő íj nő ki. Az ideg és a nyilak szintén, csak színtiszta energiából állnak, ám a nyíl egy villám gyorsaságával és erejével csapódik az ellenfélbe. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Quincy-k íját. De lévén, ez egy nem éppen minden napi fegyver, tökéletesen használható közelharcra is, hiszen ilyenkor, az ideg megkeményedik, akár egy penge és bír a shikai-ban használt változékonysággal is, tehát ha a használó úgy kívánja, az ideget helyettesítő energianyaláb „meglágyul” és vágás helyett, éget és megrázza az áldozatot.
Lelke: Kinézet
Bankai technikák: A fegyver alapképessége, hogy ötszörös gyorsaságot ad használójának.
Shi-rudo(Védelem): A szavak kiejtése után különleges burok jelenik meg a lány teste körül, mintha csak belőle áramlana. Ez a burok tökéletesen igazodik a testéhez és a mozdulataihoz, nem zavarja a harcban, ám ha az ellenfél bármilyen módon hozzáérne magasfeszültségű áram szabadul be a testébe.
Boruto(Villámcsapás): A szó elhangzása után, a fegyver újra változik. Az íjból szintén csak a kardmarkolat marad meg, de most a végéből penge helyett, egy kb. 2 méter hosszú ostor nő ki, melyben szikrázik a magasfeszültségű áram. Ha a használó odacsap vele valahová, az eszközből azonnal kiszabadul az áram, egyenesen belevezetve azt az áldozatba.

~ Szeret-nem szeret

Szeret:
- Ellenség öldöklése,
- Rend,
- Gorou-kun,
- Harc,
- Béke

Nem szeret:
- Ellenség,
- Rendetlenség,
- Hibák,
- Ha elveszít valakit, akit szeret,
- Reménytelenség

~ Felszerelés(ek)

- Egy ezüst jegygyűrű, közepén néhány tökéletesen csiszolt gyémánttal,
- Egy medál, amely képes tárolni viselője lélekenergiájának egy részét, így az akkor is tud tovább harcolni, ha a sajátja elfogyott volna. Ezen kívül jeladóként is működik, a „救い - Sukui (Segítség)!" parancs hatására. Aki hasonló ékszerrel rendelkezik, annál a középen található fekete obszidián vörösen felizzik és egyféle sugallatként irányítja a bajbajutott társhoz. Jelenleg a kivégző osztag jelképe, mivel szimbólikus jelentését akár a "Halál angyalaihoz" is kapcsolhatjuk.