Röhögj csak, bádogfazék, úgyis az ócskásnál végzed! Lehet, hogy az idióta díszítőelemeket meg tudod félemlíteni, de szerény személyem ennyitől biztosan nem fog a gatyájába csinálni, sokkal rusnyább és nagyobb dögöket is lenyomtam már. Ettől függetlenül hihetetlenül jó fej vagyok, s hagyom, hadd ugorjon Neki először a felbőszült anyuka, legfeljebb majd besegítek ímmel-ámmal, ha szükségét látom. Ennek megfelelően katanámat leeresztem, azután kissé hátrébb lépek, ezáltal adva teret. Viszont még mielőtt bármit is tehetnénk, furcsa kaparászás hangjait vélem felfedezni a falból, mintha valami állat próbálna kiutat ásni magának. Nincs sok kedvem agyevő vakondokhoz, szóval remélem csak a képzeletem játszik Velem, mert túl régóta vagyunk itt lent, meg nagyon zárt is a hely. Ellenben sosem voltam klausztrofóbiás, ezért a zajok valódiak és nem jelentenek pozitív dolgot, ezt a több éves tapasztalat mondatja Velem. Ellenfelünk kardját felemelve valamilyen megfoghatatlan halmazállapotú anyagot bocsájt a rengeteg koponyára, amik természetesen ebben a helyiségben is fellelhetőek, ezt követően pedig tovább röhög magának, mint egy elmeroggyant csöves. Fejemet ingatva szemlélem a jelenséget, miért nem lehet egyszer csendesen megpróbálni kinyírni Minket? Sokkal nagyobb lenne a siker esélye, ráadásul megkímélnének a migréntől is. Még egy kávét se tudtam inni reggel, meg amúgy is morcos vagyok, amiért elrángattak egy másik dimenzióba, szóval gyorsan véget fogok vetni itt a hercehurcának. A groteszk lények elözönlenek mellettem, kétségtelenül Engem választott ki a vasember, Maycsinak itt most nincs beleszólása az események alakulásába. Nos, jöjjön, aminek jönnie kell, úgyis régen bontottam már konzervet Zanpakutouval, talán még az első kiküldetésem idején.
Egyet-kettőt azért odacsapok a csontosok közé is, azonban azok könnyedén hárítják karjukkal a tökéletes acélt, ami rendes körülmények között úgy suhant volna át a csonton, mint forró kés a vajon. A kékes derengés egyértelműen valami mágia lehet, ezért nem fogja őket a penge. A megoldáson nincs sok időm agyalni, mivel vendéglátónk Felém iramodik, Nekem pedig igencsak nehezemre esik legyengült állapotomban kellő gyorsasággal kitérni. Méretének köszönhetően lomhasága is számottevőbb az enyémnél, hiszen jelenlegi helyzetemben is gyorsabban tudok mozogni, mint bárki ebben az épületben. Pallosa ennek hála az üres levegőt szeli csupán ketté, már réges régen a másik oldalán vagyok, de a páncélzata túlságosan kemény, egyszerűen nem tudok rajta rést ütni. Kétségtelenül jelenlegi szintemen nem fogok tudni felülkerekedni a fémhulladékon, ezért más tervet kell kiötlenem. Már korábban is elhatároztam magamban, hogy nem fognak szórakozni Velem ebben a dimenzióban sem, így tartom magam az adott szavamhoz és abbahagyom a játékot. Kockázatos a terv, amit kieszeltem, lehet Ránk dől az egész építmény, ám őszintén… Érdekel ez Engem? A válasz egyértelmű, ennek megfelelően lélekenergiát koncentrálok lélekölőmbe, majd ezt követően elharsogom a Bankai parancsot. Ezüstösen kék fénynyaláb öleli körül alakom, amellyel egy pillanatra még jómagamat is elvakítom, de szerencsére minden esetben Én nyerem vissza elsőként a látásom, legalábbis eddig mindig ez történt. A kezemben tartott katana eközben átalakult egy szépen kidolgozott vívókarddá, mely könnyű, mégis halálos. Sebességem emellett a szokásos tízszeresére növekszik, mivel most a Shikai fázist kihagyva rögtön a második szintre ugrottam. Esélytelen, hogy veszítsek.
Ennek megfelelően lendülök mozgásba, már percek óta tudom, hogy mit kell tennem. A páncélruhák jó szolgálatot tesznek, ellenben van egy olyan nagy hibájuk, miszerint nem védenek tökéletesen. Az illesztéseknél, valamint a mozgó alkatrészeknél igencsak gyengék, szerény személyem pedig ezt fogja kihasználni. Valószínűleg már nem is képes érzékelni ellenfelem a mozgásom gyorsaságát, ezért is lep meg annyira, amikor a végső döfés bevitele közben nemes egyszerűséggel lenyisszantja a kézfejem, ám ettől függetlenül pengém mégis a résbe hatol. Az amputált testrész vért fröcskölve repül a magasba, azután pedig eltűnik az egyik mozgó csonthalom mögött. A fájdalomtól megtántorodva esek Neki a falnak, azután rogyok össze. Mivel tökéletesen el lett metszve az egyik főütőerem, nem sok esélyt adok magamnak a túlélésre. Habár miért is vagyok ilyen borúlátó?!
- Utsusemi. – adom meg a választ a kimúló lénynek, mialatt sértetlenül álldogálok azon a helyen, ahol korábban elszenvedtem azt az igazán fájdalmas sérülést. – Hasznos kis technika, pont az ilyen esetekre találták ki. Minden a tökéletesen időzítésen múlott, hamarabb kellett bevinnem a halálos szúrást és elshunpóznom, mint ahogy lecsaptál volna. Itt a vége, terminátor, Astala Vista!
Dotonryuu-t egy pördítés kíséretében változtatom vissza szokásos alakjába, azután fejemet forgatva kezdek el kutatni társam után. A főnök megölésével az ellenségből is kiszállt az élet, ennek köszönhetően megint rengeteg csonton kell átvergődnöm, ha el akarok jutni valahova. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy az ilyen leszámolásoknak miért mindig kriptákban kell helyet kapniuk, sokkal vidámabb lenne, ha mondjuk egy virágokkal tarkított réten eresztenénk el az indulatainkat. Jó-jó, az csak néhány másodpercig lenne virágos mező, de az pont elegendő volna az alaphangulat megadásához. Ehhez hasonló ötleteken morfondírozva rugdosom szét az utamba eső csonthalmokat, miközben valami rejtekajtót keresek, mivel a másik vaizard egyértelműen a közelemben van, bár nem érzem túlságosan a reiatsuját, elég sokat kiszívtak belőlünk azok az átkozott piócák. Visszatekintve még egy utolsó pillantást vetek a sarokban fetrengő klónomra, ami először halványulni kezd, végül teljesen eltűnik. Ki is ugorhattam volna a póttestemből a vágás pillanatában, ám az általam választott megoldás kétséget kizáróan sokkal stílusosabb volt.

Sejthető volt, a cero már elég hatásos arra, hogy Rei utat törhessen magának. Ugyan lidérc énjét – valószínű, a véletlenek összetett hatása végett – sikerült visszaszorítania többé-kevésbé meggyötört, kimerült testébe, eme – általa először használt – támadása még csak nyomába sem ért annak, amit anyja képes lenne használni, ha szükség lenne rá. Hiszen ő olyan csodálatos! Nem is kérdés, Rei-chan legnagyobb álma, hogy minél inkább rá hasonlítson. Bár valószínű, szőke fürtjei csak fiatal korával járnak, s mire idősebbé válik, megörökli édesanyja dús, sötétbarna lombozatát, jelenleg a kislányt cseppet sem érdeklik afféle jelentéktelen apróságok, miszerint nincs rajta a cipő, amibe reggel még édesanyja tuszkolta bele, ezért újra s újra belelép útjába kerülő kavicsokba, szilánkokba, idegen anyagokba, melyek felsértik vértől s kosztól egyaránt mocskos bőrét. Bár eddig ritkán vette magára, ha a sok sárban és pocsolyában ugrándozástól kicsit piszkosabb lett, mint a kelletténél. Különben is, mi lenne jobb egy kellemes, esős estén annál, hogy a mami megfürdesse a meleg kádban az átfázott, kimerült, de minden bizonnyal nagyon vidám kislányt? Talán ez is egy ilyen este. Talán csak most is arra kell várnia, hogy a pocsolyába beleragadt, elhagyott cipőjét és a fán felejtett Sakutarot le tudja szedni, hogy aztán a mami zavart fejcsóválással mosolyogjon rá és hurcolja befelé az előkészített fürdő felé – hisz amíg nem teljesen tiszta, addig csak nem ülhet oda az ebédlő asztalhoz! S mégis milyen éjszaka lenne az, amikor az elalvásban nem segít a kakaó kellemes, krémes, édes utóíze?
A látott képeket legszívesebben kitörölné emlékezetéből. Igen, felismerte egykori cellatársát, kinek akaratlanul is lábára lépett, s fejjel előre esett. Mégis felállt, újra felemelkedett, s még ha teljesen ki nem egyenesedett, még ha izmaiba nyilalló fájdalom is jelezte tűrőképességének határát, még ha a sírástól még levegőt is alig kap, még ha tényleg úgy érzi, nem bírja tovább, s csak egyszerűen véget akar vetni ennek az egésznek, akár saját, apró, még alig égő életének lángját is kell kioltania a végleges békén hagyás elérésére, akkor is tovább lép, fut, elfele, hisz vannak, akik számítanak rá. Hiszen neki van még egy rendeltetése, mármint azon kívül, hogy ő a Chizuki ház felügyeletes királylánya, és hogy ő ismeri a legszebb meséket. Ő egy shinigami, méghozzá a harmadik osztag… valamelyik tisztje. Ugyan az Akadémián sosem járt, kardjának képességét hihetetlenül hamar felfedte. Nem is csoda mindez egy kapitány és egy hajdani espada örökösétől. Így hát jogot nyert, shinigamiként – a szülői óvás ellenére – teljes körű jogai vannak. Ezzel együtt felelőssége, kötelezettségei! Ha ő nem cselekszik, vajon ki fogja megmenteni a többi gyereket a gonosz, otromba, csúfos, egyfejű gyíkbácsiktól és gyíknéniktől? Nem várhatja meg, míg a világ legeslegmenőbb szuperhőse, Pimpinkin bácsi megérkezik azzal a felkiáltással, hogy „Szevasz, Tökmag, jöttelek megmenteni!” Cselekednie kell, hiszen Pimpinkin késik. Mert el fog jönni, az teljesen biztos, egyszerűen érzi. Tudja azt is, hogy annyira messze nem is lehetnek. Ugyan Rei-chan még nincs tisztában azzal, hogy a két hős lélekenergiáját észleli, hiszen még túl fiatal, hogy pontosan megértse ezeket, de tudja, hogy ott vannak, a közelben, és hogy azért küzdenek, hogy őt megmenthessék. Mert el fognak érte jönni.
Már nem is figyel arra, kikkel találkozik; jobb nem látni, csak feltartanák útjában. Eleget látott, többet is, mint amennyit valójában kívánt, s az újabb holttestek képeit mintha egyszerűen kiradírozná elméje. Szelektív látása elegendő ahhoz, sikeresen megérkezzen a többi gyerek cellájához. Nem tudja, hogyan sikerült megtalálnia az utat, de nem is gondolkozott rajta nagyon; talán csak ösztönösen tudta.
Teste emlékszik a rácsokra, még ha elméje nem is. Nem ér hozzájuk… S ugyan kardja nincs nála, nem zavarja, inkább menekülő utat keres. Gyilkossá azonban nem fog válni, még ha ezek a szörnyetegek csak rosszat tettek ellene. Nem fogja bántani a két őrt, s mivel most hollow ereje erősebb, sokkal erősebb shinigami részénél (hiszen kardját is elkobozták, nincs nála), néhány gyenge, ám hatásos bara-val robbantja szét a rácsokat, s negaciónnal teszi saját magát érinthetetlenné. Hiszen így tökéletes védelmet tud biztosítani magának, de a többi gyereknek is anélkül, hogy bárki a továbbiakban megsérülne. S miért is várna, míg visszacipelik őket az átjáróba? Gargantát ő is tud nyitni… Bár kétséges, ebben a világban képes-e rá, most már semmit sem veszíthet, vagyis nincs kockázat. Kívülről érinteni az őrök se őt, se a többi gyereket úgy sem tudják. S ha sikerül terve, gargantán keresztül megléphet Karakurába az összes gyerekkel – még ha neki is kell cipelnie a sarokban kuporodó kislányt, akinek a helyén nemrég még ő gömbölyödött össze ugyanúgy.