Watanabe Nayoko

Tárgy: Watanabe Nayoko Csüt. Okt. 07, 2010 7:35 am

~ Adatlap

Név: Watanabe Nayoko
Nem: Nő
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 08.19.
Kor: 112

~ Előtörténet:

Apró, mindenki által védett burokban élem, ami jótékonyan borított be engem, megvédve a világ gonosz valóságától. Volt egy barátom, akit bár Apuka nem fogadott el, szerettem, és ő is így érzett irányomban. Boldog családom, a háború gondolata még csak el sem jutott hozzám. Valahol mélyen, leghátul ott motoszkált szüntelenül, de nem foglalkoztam vele. Mi dolgom nekem vele? Engem nem érint… könnyű volt ezt hinni, pedig tévedtem. Mindent, ami körülvett, érintett. Egyik napról a másikra jött a kegyetlen, sötét valóság az Aizen halálát követő diadalmámorban: a pokol. Lehetne máshogy nevezni azt a sötét tébolyt, ami a világunkra szabadult? A fehér falakból, az örök életűnek hitt épületekből koszos, elporladó kövek maradtak csak, vagy romok. Démonok- azt hittem, csak a rossz gyerekeket rémítik ezzel. Mégis, a szemem előtt gyilkoltak ennél nagyobb bizonyíték nem kell. Fekete halál…
Nem értem, hogyan maradtam életben pont én-, akinek létét csupán néhány évre jósolták. Megtalálták az ellenszert, mégis bűntudatom volt azért, amiért élek. Nem érdemeltem meg, nem tettem semmit sem! Mások az életüket adták azért, hogy védjék az otthonukat, Seireteit, a Főkapitányt… Én pedig hiába ontottam ész nélkül, elvadultan az ellenséges lények életét, nem fogytak. Mégis volt hova menekülni a sötétség elől, ami kezdte birtokba venni az emberi világot is: Hiro tárt karokkal várt, és boldogan ültem mellette, nem akartam mellőle elmozdulni, túlságosan féltettem. Nevetséges voltam, gyermeteg, aki csupán a saját bolond érzelmeivel foglalkozott, és nem látta a közelgő, emésztő káoszt. Egy Esper hajtotta uralma alá a világot. Mindent bekebelezett, amihez csak hozzáért, hogy megfertőzze undorító vírusával, és eleméssze. Rövid időn belül nem volt semmi sem, amihez ne lett volna köze- én pedig annyira belemerültem a kétségbeesett gyakorlásba, hogy szépen lassan eltűntem Hiro mellől. Pedig vele kellett volna maradnom, meg kellett volna óvnom, nm törődve a számára oly gyorsan pergő évek múlásával. Nekem nem számított, hogy a külseje egyre inkább változott- szerettem, hiába ellenezték a szüleim. Tudom jól, hogy mi vár rá… halál. De mindannyiunkra ez várt, és boldogan töltöttem el az életben minden ajándékba kapott percet. Az élet pedig szinte már lehetetlenné vált, bujkálnunk kellett. Nekünk, az utolsó megmaradt shinigamiknak, arrancaroknak, embereknek… Tudtam, hogy nem menekülhetek örökké a halál elől, nem mentesíthetem magamat örökké a fájdalom alól. Miután Kimiko a szemem láttára halt meg, nem mertem se Yuu-chan, se Chiyo-chan szemébe nézni, se a szüleimébe. Az lett volna a dolgom, hogy megvédjem, hiszen négyesünk örökérvényű tagja volt... Nevetséges voltam, hogy hittem a rózsaszín álmokban, amik nem léteznek. Kedvesem a szemem láttára öregedett, és halt meg. A legkínosabb és legszörnyűbb módon… Vele voltam, olyan helyzetben, amit most nem részleteznék. Jobban szólva utána, lefekvéshez készülődtünk. Ha jobban figyeltem volna, megmenthettem volna. Ránk törtek… Én pedig túl lassan reagáltam, ledermedtem, és kedvesem halottan feküdt el előttem a földön. Kiáltásom senkit se érdekelt, csupán gonosz vicsort csaltak ellenfeleim arcára. Mindig tudtam, hogy a szüleim nyomába se érek erő tekintetében, ez pedig most bebizonyosodni látszott. Hiába estem nekik, szakadt fel a mellkasomból dühös ordítás, valahogy nem hatotta meg őket. Aztán lelassultak, mozdulatlanná dermedtek, én pedig értetlenül meredtem a magas kőoszlopokkal körülvett rétre, ahová kerültem. Ismerős, vörös hajú nő sétált felém, ajkán lágy mosollyal. Nem értettem, hogyan képes mosolyogni, amikor megállt a világ? Hiro meghalt… Szinte semmit sem hallottam abból, amit mondott. Az egyetlen, ami megragadt bennem, az a kérdés volt, hogy akarok-e bosszút. Haszontalan… nem fog tőle visszatérni, életre kelni, mégis mohón bólintottam rá. Természetes hogy erősebb voltam annál, mint amilyennek hittem magam… Suke apu és Mitsu anyu az egykori Seiretei egyik, ha nem a legerősebb kapitányházaspárja voltak! Emellett ott az a régi mondás, hogy a gyűlölet erőt ad… én ezt pedig csak igazolni tudom. Ez volt a vérszomj mellett az egyetlen, ami tombolt bennem, tébolyult vigyorral néztem rá a későbbi hullákra, amiket remegő térdekkel hagytam magam után. Nem hittem volna, hogy így, ilyen áron érem el a bankait. Ez volt az utolsó lökés, innen már önként zuhantam bele a való világba, kiszakadva a védett burokból. Otthon nem mondtam el azt, ami történt- se azt, hogy elértem a bankait, se azt, hogy Hiro meghalt. Tudtam, hogy meg fogják tudni, minden túlélőt árgus szemmel figyeltek, akiben egy kis reiatsu is volt. Aztán már láttam a szemükön, hogy tudják. Apámmal örökké összeszólalkoztunk, bár ez nem az a hangos ordítás volt- én csendben, hűvösen mondtam a magamét, míg ő türelmét vesztve közölte, hogy „kimenőmegvonásom” van. Nem kollégium… ez az élet. Tudom jól, hogy őrült módon aggódik Anyámért és értem, de ez akkor sem jogosítsa fel arra, hogy kizárjon a harcból. Most? Amikor ráébredtem, hogy mennyire nem tettem eddig semmit sem, csak lézengtem? Miyoko kemény szavai is tudatosították bennem ezt. Furcsa, ahogyan kezdett megváltozni a kapcsolatunk… már nem csinált belőlem bolondot. Nem tudom ők hogy vannak vele, de nekem majdnem olyan fontosak voltak, mint a szüleim. Annyira kevesen maradtunk, egyértelmű hogy összetartunk. Nekik elmondtam, hogy elértem a második szintet- megbíztam bennük, miért ne tettem volna? Jelenleg boldognak nem nevezném magam-, de ki az itt? Amíg a Pokol a földön van, mindenki csak élőhalott lesz… Jelenleg pedig dacolva a szülői szigorral, igyekszem minél hasznosabb lenni. Kegyetlen érvágást akartam okozni Maxinak, és az egész neki pattogó bagázsnak.

~Kinézet:

Magasság: 167 cm
Súly: 52 kg
Hajszín: Rózsaszín
Szemszín: Kék

Spoiler:

~Jellem:

Régi cserfességében némi fáradtság vegyül, némely reggeleken nem tud bűntudat nélkül a tükörbe nézni, zajossága nyomtalanul eltűnt. Mosolyába némi hűvösség vegyül, bár még mindig közvetlen. Eltemette magában a múltat, az néha a felszínre tör, és olyankor szótlanul járkál, majd bezárkózik a szobájába. Általában könnyen magán tartja a látszatot, mely szerint kiegyensúlyozott a lángoló pokolban is. Szüleire ugyanolyan határtalan rajongással teli szeretettel és tisztelettel néz, mint régen-, bár nehezen viseli apja paranoiás óvni akarását. Megérti őt, hogy nem akarja látni, ahogyan meghal, mégis képtelen nyugton maradni, és az összes veszélyes akcióban benne van. Valami belül kényszeríti, hogy ne maradjon nyugton- segíteni akar a többi életben maradtnak, nem akarja veszni hagyni a reményt a szebb jövőért. Szeret a barátaival, Reivel és Miyokoval lenni, éjjeli szekrényén pedig ott a bekeretezett fotó, amin még Kimiko is ott van. Már nem hagyja magát- amennyiben piszkálják, lelkesen visszaszól. Már nem fecseg annyit, és szívesen beszól valakire vagy valamire- remek módja az ideg levezetésének.

~Zanpakutuo/Képesség: [/size]

Neve: Keimei [Hajnal]
Parancsszava: Samasu, Keimei! [Ébredj, Hajnal!]
Típusa: Fény
Lelke

Shikai:
Hiuneri : a zanpakutuo pengéje narancsszín fényben kezd el izzani, és suhintásra úgynevezett "fényhullám" tör elő belőle. Terjedési sebessége egyenlő a fény terjedésével, és elég nehéz kikerülni. Ha pedig célhoz ér, nem csak elvakít, hanem szépen meg is éget.
Hibando: a narancsosan izzó penge képes rengeteg vékony, fénylő "szalaggá" szétválni, és az ellenfél teste köré tekeredve megégetni azt.

Bankai: Keimei no Aijin [ Hajnal Úrnője]

Spoiler:

[size=15]Típusa: Fény/Erő
Lényege: Megidéz egy közepes nagyságú, rózsaszínes derengést árasztó kristálysárkányt.
Hiken [fénypenge]: a sárkány képes kilőni a hátából kiálló tüskéket, melyek helyét azonnal újak veszik át. Ezek kilövés után elvékonyodnak, és az ellenfél közelébe érve éles, rózsaszín fényt bocsátanak ki magukból, ami elvakítja az ellenfelet, így a vékony kristálylapok megvághatják az ellenfelet.
Hajrau wappen [kristálypajzs]: a testét egy átlátszó, kristályból álló pajzs veszi körül, ami ugyanolyan halvány derengést áraszt, mint a megidézett sárkány.

~Szeret-nem szeret

Szereti…

a szüleit
az érzést, hogy hasznos
a csöndet
az édességet

Nem szereti..

a magányt
a tehetetlenséget
ha semmibe veszik
a káros anyagokat