Az élet mulandóságán merengve caplatok Karakura városának egyik kihalt utcáján, miközben görcsösen szorongatok egy cetlit, amit még Shun nyomott a kezembe úgy félórával ezelőtt. A mai napon Enyém a megtiszteltetés, hogy mindent bevásároljak annak az éhenkórász bandának, aki a raktárnak nevezett kalyibában húzza meg magát. Jómagam is közéjük tartozom, s általában hasonlóképp semmirekellő vagyok, azonban kivételesen megkaptam a beszerzői szerepet. Félreértés ne essék, felőlem onnan vesznek maguknak kaját, ahonnan akarnak, viszont Hiyori fapapucsának csattanása a tarkómon egyértelművé tette, miszerint nem sok beleszólásom van az események alakulásába. Morogva bár, de végül muszáj voltam elindulni, ekképp kerültem most oda, ahol vagyok. Elkeseredve pillantok rá a látszólag rövid listára, amelyet kinyitva egészen a földig ér. Kobakomat vakargatva próbálok tájékozódni ebben a betonlabirintusban, ami nem egy egyszerű dolog, még akkor sem, ha már hónapok óta itt tengetem napjaimat. A Fészekbe már csukott szemmel el tudnék jutni, viszont most nem ez a célom, szóval tovább bolyongok céltalanul, mint az a bizonyos a fürdőben. Lövésem sincs, miért pont Engem, szívatnak az ilyenekkel, amikor tudják, hogy milyen rosszul tájékozódom, viszont ez valószínűleg senkit nem érdekel. Fásult sóhaj kíséretében gyűröm a zsebembe a papírost, hiszen egész idáig csak rinyáltam, természetesen úgy ismerem a várost, mint a tenyerem, nem egyszer kellett itt járőröznöm halálisteni pályafutásom alatt. Persze azóta megváltozott egy-két dolog, s most leginkább a világ megmentésével foglalkozom, mert az milyen jó hecc már! Az ironikus megjegyzésnek persze egyetlen fültanúja sincs, vicces is lenne, ha valaki hozzáfűzne valamit a fejemben elhangzott felkiáltáshoz.
Ezt a küldetést önként és dalolva fogom elbukni, majd ha kell Nekik valami, akkor szépen felemelik az elkényelmesedett hátsójukat, aztán elmennek érte! Esküszöm, az egész bagázsból Hacchi a legmozgékonyabb, pedig valljuk be, őt sem anorexiásnak teremtette a Gondviselés. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egyszerre személyesíti meg a két legjobb barátomat egyes egyedül. Hm, ma kivételesen is gonosz vagyok, reszkessen mindenki, aki az utamba kerül! Céltalan bolyongásom végül a jól ismert teaházhoz vezet, ahol nem egyszer megfordultam már. Hirtelen kedvem támad vízipipázni egyet, s mivel már eldöntöttem, így elhatározásomnak megfelelően is cselekszem. A csilingelő hanggal karöltve lépek be az épületbe, majd a dekoltázsvillantós pultoslányka máris elém vágtázik és biztosít arról, miszerint bármivel a rendelkezésemre áll. Elég csalódottnak tűnik, amikor csak egy egyszerű mentatea, valamint barackos dohány kombót rendelek, biztosan elszívogatott volna mást is, ha nem lennék egy komoly kapcsolatban. Ám mivel vagyok és az életemnél is jobban szeretem Chiyo-chancsit, ezért egy ilyen kis fruska képtelen elcsavarni a fejem. Ahhoz még élnie kéne párszáz évet vagy kifejleszteni valami illúziós technikát, amivel szemben esélytelen vagyok. A valószínűségszámítás csodáját segítségül hívva erre zéró esélyt látok, szóval kényelmesen vonulok fel megszokott boxomba; itt szándékozom eltölteni azt az órácskát pihenéssel, melyet amúgy vásárlásra áldoztam volna. A sűrű füst alatt elmélkedve arra a következtetésre sikerül jutnom végül, hogy mégis leszek olyan kegyes és viszek a léhűtőknek enni, nem venném a szívemre, ha miattam patkolnának el mindannyian. Hirtelenjött fellángolásomat minél hamarabb meg kell valósítani, különben csak olyan értelmetlen töprengéssé válik, mint például a vízilovak zöldre festése.
Kilépve a meleg, aromákkal teli teaházból ismét szembesülnöm kell a kinti valósággal, s a hűvös őszi széllel, ami sportzakóm összehúzására késztet. Hülye voltam ilyen ítéletidőben bárhova is elindulni, sokkal jobb muri lenne a tévé előtt tespedni, s valami bugyuta valóságshow-t bámulni, amitől csak lesorvad az agyam. Vágyakozva gondolok pihe-puha fekvőhelyemre, mely már biztos sír habtestem hiánya miatt. Függőségem már pár perc múlva jelentkezik, kénytelen vagyok rágyújtani, különben remegve esnék össze, azután elkezdenék vonaglani akár egy mérgezett egér. Na jó, ez kicsit túlzás, de körülbelül ilyen mellékhatásokat váltana ki belőlem, ha nem tudnám idejében pótolni a nikotinhiányomat. Már épp izzítanám befelé az energiarudacskát, amikor egy fagyos hang üti meg a fülem, ettől pedig csak még inkább Rám tör a fázhatnék. Hátrapillantva egy fiatalka shinigamival találom szembe magam, aki igen fenyegetően markolássza kardját. Áhh, szóval megint vizit van? A múltkor még egy kapitányt küldtek, ám jól láthatóan romlik a színvonal. Lehetséges az a feltevés is, mely szerint csak véletlenül botlott belém, azonban erre minimális esélyt látok.
- Igen, Én lennék az. – vetem oda félvállról, miközben egy néma Haiennel meggyújtom a dohány végét. – Gondolom, ezután következik az a szöveg, amivel felszólítasz a megadásra, különben erőszakot fogsz alkalmazni, blablabla… Sajnálatos módon ugyanazt mondom Neked is, mint az elődödnek. Ellenállást tanúsítok, majd visszamegyek a Seireiteibe, ha úgy tartja kedvem!
A véleményemet elmondtam, részemről lezártnak tekintem a beszélgetést. Természetesen ismerem az agymosott fajtáját, úgyis Nekem fog támadni, amivel persze csak a saját testi épségét veszélyezteti. A járókelők már megszokták a bolond láncdohányos alteregómat, aki bizonyos időközönként magában kezd beszélni, azután egy díszes katanával hadonászni. Nem sok kedvem van megint beégetni magam, ezért ha szerény személyemre vetné magát, egy shunpóval menekülőre fogom a dolgot, ezután egy kihaltabb területen folytatnám a küzdelmet.

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, hát nem egy megrögzött feministával hozott össze a balsors? El kell keserítsem, nem hat meg különösebben a neme, főleg akkor nem, ha megpróbál épp az életemre törni. Az Én szememben ellenség, ezen az se változtat, hogy nem lóg semmi a lábai között. Néhány másodpercre elbambul, ezt az időintervallumot szeretném kihasználni a lelécelésre, ám mielőtt még elhatározásomat cselekvéssé transzformálhatnám, újra megtalálja a hangját. Szavait hallva és megértve szemöldököm egyre magasabbra emelkedik, majd szinte teljesen eltűnik hajam vonalában. Tényleg nem tudja, hogy ki voltam régen? Négy kapitánnyal küzdöttem egyszerre, mégis egyetlen karcolással sikerült túlélnem az összecsapást. Valószínűleg a jelentésekbe más van írva, elég égő lehetett a vezetőség számára, miszerint egy kiiktatandó áruló bohócot csinált belőlük. Természetesen Sukeval azóta megkonzultáltam a dolgokat, a többiek véleménye mostanra pedig már nem igazán számít. Szar volt csalódást okozni a munkatársaimnak, de hát ilyen az élet, nem fenékig tejfel. Az elfogásom kezd átmenni valami ismerkedős játékba, mivel szépen bemutatkozik, ahogy azt illik, ráadásul még egy megfontolandó kompromisszumot is ajánl! Kuncogva képzelem el a jelenetet, mely szerint ez a kis fruska fog visszarángatni Soul Societybe a fülemnél fogva, amikor valójában erre egyetlen nő képes, aki nem más, mint a 13. osztag csodás kapitánya. Szerencsére Ő most nincs itt, s az Elmúlás hegyén sem tűnt fel. Viszont mind a mai napig nem tudom mire válni azt a különös lélekenergiát, amelyet a távolból érzékeltem. Biztosan egy érzéki csalódás volt, akkor sem foglalkoztam vele. Katanáját lejjebb engedni, mintha tényleg bízna felszólításának sikerességében. Fájó szívvel, de el kell szomorítanom…
- Tőled magasabb rangú és erejű shinigamik is feltették már Nekem ezt a kérdést, Ők sem kaptak választ. – szólalok meg nemtörődöm módon egy vállrándítást követően. – Miből gondolod, hogy Veled kivételt teszek? Köszönöm a bókot, valóban elég jó fej vagyok, mármint akkor, amikor senki sem akar a bitófára juttatni. Nos, Tasumi-chan, sajnálatos módon ismét nemet kell mondanom. Engem egy módon mozdíthatsz el Karakura városából, az pedig nem más, mint nyers erővel.
Rengeteg elintéznivalóm van még ebben a világban, ráadásul innen tudok a legkönnyebben utazni a dimenziók között, szóval eszemben sincs teljesen felesleges napokat tölteni a megbánás tornyában, ahonnan összeköttetéseimnek köszönhetően így is-úgyis megszöknék végül. Képességeim már rég túlszárnyalták azokat a határokat, amit az előttem álló halálisten is képvisel vagy képviselni fog egy napon. A harcra születtem, ez az egyetlen dolog, amiben kiemelkedőnek mondhatom magam. Úgy látszik, nincs más választásom, mint elrettenteni attól, hogy megpróbáljon elfogni. Régen kapitány voltam az összes shinigami tudományt szinte a tökéletesre fejlesztettem, többszörösen jobban képzett vagyok. Ajkaimon gúnyos mosoly húzódik végig, miközben az utolsó slukkot követően a közeli csatorna bűzölgő sötétségébe pöckölöm a leégett cigarettacsikket. Egyetlen intéssel láthatóvá teszem a hátamra erősített lélekölőt, aminek arany tsubáján megcsillan a késő őszi napfény halovány sugara. Egyelőre még nem húzom elő, mint ahogy összecsapásaim alkalmával is inkább felmérem az ellenfelem. Szóval 2. osztag… Ezzel az egy információval többet közölt magáról, mint ahogy azt gondolhatta. Kiemelkedő lehet pusztakezes harcban és a lekötő mágiák használatában, ám kardforgatás terén előnnyel indulok. Zanpakutoum képessége a gyorsaságra épül mind Shikaiba, mind Bankaiban, ráadásul amúgy is elképesztő sebességgel rendelkezek, még a Villámvándor névre keresztelt Tamachinak is meggyűlt a baja követésemmel. Elvégzek néhány bemelegítő gyakorlatot, azután tekintetem végigfuttatom a kihalt utcán. Minden épeszű ember a meleg házában sziesztázik, csak Nekem kell itt az életemért küzdeni. No, nem veszem ténylegesen komolyan a harcot, a Gotei 13 biztosan csak szántszándékkal baszogat, mondván megvagyok-e még. Írhatnának inkább képeslapot, sokkal szívesebbet válaszolgatnék rájuk.
- Láthatóan nem tanultok a hibáitokból, s ez nagy hiba… - jegyzem meg színtelen hangon gondolatomat, visszautalva a korábbi, szintén eredménytelen próbálkozásokra. – Megmutatom azt a különbséget, amely miatt esélyed sincs olyan helyzetbe kényszeríteni, amiből egyetlen kiútként a megadást látnám. Ne értékeld túl magad, csak egy tiszt vagy, Én a Seireitei egyik legdicsőbb kapitánya voltam! Sajnos csak így, múlt időben…
Mondatom végén keserű ízt érzek a számban, azonban ez hamar továbbillan. Értelmetlen a múlton keseregni, már többször is pontosítottam ezt az elhatározást magamban. Szemmel alig követhető villámtánccal lendülök előre, azután puszta kézzel ragadom meg a felelőtlen módon oldalt lógó kardot. Éle képtelen megvágnia a kezem, alapszinten erősebb aurám van, mint Neki lélekölővel együtt. Jobbom mutató- és középsőujját mellkasa közepének nyomom, pont ott, ahol a lelkeknél a lélekkapocs és a léleklánc foglal helyet. Vajon mennyi időmbe telne szétzúzni ezeket, s ezzel megfosztani minden erejétől és halálra ítélni? Valószínűleg kevesebb, mint egy másodpercbe. Arcomon töprengő kifejezést árnyéka bukkan fel, miközben könnyedén térek ki egy esetleges támadás elől, bár erre elég kevés esélyt látok, hiszen kezemben tartom fegyverét. Régen harcoltam már ilyen ellenféllel, szinte legyőzhetetlennek érzem magam. Kissé távolabb sétálva emelem tekintetem az ég felé; csupán fél szemmel koncentrálok a nőre. Ez már tényleg egy más szint… Kapitányi erővel rendelkező személyek között fel se tűnik annyira kiemelkedésem, azonban egy ilyen kisebb beosztottal szemben megdöbbentő a különbség. Sokan nagyképűnek tartanak, talán Hayakawának is ez volt az első benyomása Rólam, viszont minden szerénység nélkül állíthatom, van mire fennhordani az orrom. Természetesen, akik régebb óta ismernek, azok tudják, milyen vagyok, a túlzott magabiztossággal is meg lehet zavarni az ellenséget. Jómagam is ezt teszem, habár néha visszafelé is elsülhet a dolog. Viszont aki nem mer, az nem is nyer!

Valószínűleg az ide-oda ugrándozásnak is meg van a maga funkciója, csak még Én nem jöttem rá erre. Meglepetésként ér, amikor lélekölőjét nemes egyszerűséggel a kezemben hagyja, mintha tényleg csak egy egyszerű katana lenne. Meglepődöttségem talán arcomra is kiütközik, habár ebben nem vagyok biztos, mivel igazából teljesen más gondolatok kavarognak a fejemben. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor meg tudtak volna fosztani Dotonryuutól, az már más kérdés, hogy voltam olyan állapotban, amikor magától is kifordult a markomból. Másrészről is elég botor cselekedett volt, így most fegyvertelenül áll előttem, ha akarnám, saját fegyverével onthatnám ki az életét. Ironikus lenne, nemde? Persze nem akarom megölni igazából, már rég megtehettem volna. Mindenesetre a sok pattogásnak mégis van eredménye, mivel hirtelen előttem jelenik meg és gúnyos mosoly kíséretében kitépi ujjaim közül Zanpakutouját. Igen, valóban nem tekintek rá egyenlő ellenfélként, de ki róhatná fel Nekem ezen gyarlóságom? Egyfajta értékmegőrzőnek érzem magam, mivel nem volt célom elvenni a kardot, s akkor is visszaadtam volna Neki, ha szépen megkér rá. Elbizakodott vonásaiból és pillanatnyi fellélegzéséből tényleg arra tudok következtetni, hogy elhiszi ama abszurd ideát, mely szerint fogságba tud ejteni. Gyorsaságból jól vizsgázott, már amennyire egy tiszt képes erre. Ideje az összecsapást magasabb berkekbe emelni, ám egyelőre eszemben sincs szeretett pallosomat harcba indítani. Az éveken át tartó gyakorlásnak köszönhetően olyan szinten használom a démonmágiát, mintha csak levegőt vennék. Elmémben gyorsan végigpörgetem támadó jellegű Kidouim sorát, azután a legmegfelelőbb kiválasztását követően lélekenergiát kezdek koncentrálni jobbom mutatóujjába.
- Hadou 04: Byakuray! – hangzik fel a parancs, aminek köszönhetően vakító fénynyaláb indul el a lány irányába, célja nem más, mint átlyukasztani Tasumi-chan kardforgató vállát, ami miatt nem tud majd rendesen vívni. Elég aljas húzás, de ugye szerelemben és háborúban mindent szabad. Különösebb érdeklődés nélkül figyelem cselekedeteit, akár még ki is térhet fehér villámom elől, hogyha elég ügyes. Az efféle alacsony Hadou-t igazából csak közvetlen közelről szoktam alkalmazni, amikor ugyan sérülést akarok okozni, ám egy nagyobb robbanást magam is megsínylenék. Nem túlzok, amikor azt mondom, ez a négyes számú pusztító mágia az Én használatomban felér egy normál Soukatsuival. Ámbátor nem szóródik szét annyira, mint az előbb említett technika, tökéletesen egyenes vonalban halad, s úgy szalad át az izmokon, akár a forró kés a vajon. Míg ellenfelem a védekezéssel van elfoglalva, Dotonryuu-t lassú mozdulattal előhúzom sayájából. A területen rögtön érzékelhető a lélekenergia-növekedés, ellenben ez elhanyagolható az erőszint-feloldásokhoz képest. Akárhány ütközetben is vettem részt eddig, lélekölőm még mindig tökéletes fényében tündököl, egyetlen karcolás vagy repedés sem fedezhető fel a pengén. Szinte vadonatújnak tűnik, csupán a tsuka alig észrevehető kopása emlékeztet a végigharcolt egy évszázadra. Ideje lenne megajándékozni egy szebb markolatborítással, mert ugye a világ megmentője nem járhat fakó katanával a hátán! A gondolat halovány félmosolyt csal ajkaimra, miközben elmémben meghallom Zanpakutoum elégedett morgását. A legtöbb halálistennel eltérően, Nekem már nincs szükségem az összes bölcs tanácsra, s konzultálni is csak végszükség esetén szoktunk küzdelem közben. Már nem félt, mint régen a Menos Grande ellen, tudja, hogy nincs olyan Gillian, ami kihívást jelentene számomra.
- Tényleg alábecsültelek, remélem nem haragszol túlságosan miatta, Szószátyár kisasszony. – szólalok meg mentegetőzve, mivel kétségtelenül még életben kell lennie a shinigaminak. Ennyitől bebaszik, ha megmurdelt! – Yare-yare, mennyi gonddal jár szökött bűnözőnek lenni, igaz-e? Ne légy túl elbizakodott, mert a végén még megütöd a bokád, mert nem figyelsz a földből kiálló orbitális kődarabra. Bizony, ezzel a metaforával szeretném érzékeltetni, miszerint nem lesz olyan egyszerű dolgod, mint ahogy azt elképzeled. Gondolom, ismered a Gotei 13 vezetőit… Nos, több mint a felüket már legyőztem egyszer. Kit barátságos küzdelemben, kit kevésbé vidám körülmények között. Ám látom, a Seireitei még mindig olyan mumusként kezel, ahogy Aizen Sousukét. Kíváncsi vagyok, mikor vonul ellenem az egész pereputty…
Utolsó mondatom megtörténésére nem sok esélyt látok, s magamat a zseléshajú gyökérkirályhoz hasonlítani is elég meredek kijelentés volt. Talán erőben is elmaradok Tőle, azonban céljaink elképzelhetetlen módon különböznek egymástól, ehhez kétség sem fér. Ő el akarja pusztítani ezt a világot, Én pedig pont megvédeni akarom. A szűklátókörű bírák Soul Societyben nem látják át a helyzetet, habár az sokat segített volna Nekik, hogyha elmondom miért hagytam el a köteléket. Tök vidám kis beszélgetés lett volna, felfedve egy szinte korlátlan hatalommal rendelkező fegyver létezését, biztos nem akarták volna megkaparintani, hogy utána saját céljaikra használják fel. Áhh, dehogy! Chiyo-chan vágta egyszer a fejemhez meggondolatlanul, de mégis igaz módon, miszerint miért képzelem magam jobbnak és többnek másoknál, mi jogon dönthetek a dimenziók sorsáról. Akkor nem tudtam rá válaszolni, talán most se tudnék. Egyetlen ésszerű érvként csak azt tudom mondani, hogyha szerény személyem nem teszi meg, akkor nem teszi meg senki sem. Elmélkedésemből mozgolódás zaja ránt vissza, valószínűleg egy fél eszmefuttatásig tartott kellőképpen összeszednie magát. Ébenfekete üstökömet megrázva szorítom meg kissé katanám markolatát, azután valós sebességem negyedével lendülök támadásba, semmi kedvem nincs most rohanni. Amikor már elég közel érek, egy keresztirányú vágással próbálkozom, célom kettémetszeni a ruháját tartó obit, ezáltal egy elég zavarba ejtő helyzetbe hozva Őt. Talán a megszégyenülés útján megérti, amit mondtam, s végre békén hagy. Még be kell vásárolnom egy csomó dolgot… :/

Nem igazán értem a taktikát, amit ellenem kidolgozott, de ez valószínűleg az Én hibám. Értetlenkedve veszem tudomásul, amikor felmászik a hátamra, s megpróbálja elvenni Tőlem kardomat. Nem tehetek róla, ám próbálkozásai zengő kacajt csalnak ki mellkasomból. Az ötlet már ott elvetélt, hogy sokkal hosszabb karom van, mint Neki, így lehetetlenség ilyen módon lefegyverezni. Hahotám csak tovább duzzad, amikor kislányos sikkantás közepette veszi észre obijának hiányát. Biztos voltam egy hasonló reakcióban, azonban a fa mögé futkorászás túlszárnyalta minden képzeletem. Már-már a fulladás szélén állok, úgy tűnik, mégis sikerrel jár, hiszen ha halálra röhögöm magam, akkor semmi akadálya nincs hullám visszacipelésének a Seireiteibe. Elég érzékenyen érint, amikor perverznek nevez, még egy könnycseppet is sikerül elmorzsolnom, bár ez inkább előbbi akciójának szól, semmint sértettségemnek. Megpróbálok komoly ábrázatot erőltetni képemre, viszont egyfolytában ficánkoló vonásaim nagyon meg szeretnének akadályozni ebben. A parancsszavakat hallva nem önt el különösebb érzés, láttam már nem egy Shikait, ráadásul azok még erőteljesebbek is voltak ennél. A szikrákból és a kisülésekből egyértelműen tudok következtetni egy villámalapú Zanpakutoura, ami sajnos hátránnyal indul az Enyémmel szemben. Sosem voltam kiemelkedő fizikából, ellenben azt tudom, hogy az áramot földdel simán lehet semlegesíteni, ezért Nekem szerencsém van Dotonryuu-val. Láthatóan gyorsabb lett a feloldást követően, azonban még így is tudom követni mozgását, szóval semmi okom nincs az aggodalomra. Szinte egy időben fordulok meg megjelenésével, ezért pengéink keresztezik egymást. Kicsit elszámolom magam, mivel katanája hegye mégis hozzáér a kabátomhoz, sötétlő foltot képezve speciális képességének köszönhetően.
- Egy-egy… - jegyzem meg érzelemmentes hangon, miközben Ő távolabb ugrik. – A heves vérmérséklet az élet egyes területein kifizetődő, ám a harc nem tartozik ezek közé. Meg se kellett erőltetnem magam a provokálásoddal, Te mégis vérben forgó szemekkel meredsz Rám, mintha tényleg esélyed lenne elvenni az életem. Öltél már egyáltalán? A lidércek halomra vagdosása nem számít, olyanok akár a baromfik. A kiontott emberi vér halálod napjáig a kezedhez tapad, áldozataid várnak majd Rád a túlvilágon. Biztos felkészültél erre? Akkor gyere, döfd át a szívem!
A pszichológia hadviselés is a csatározás egyik fontos pontja, ezzel lehet kibillenteni az ellenfelet koncentrációjából és hibára késztetni. Természetesen, ha akarná se tudni elég mélyre vágni a kardját, a puszta lélekenergiámmal képes vagyok elnyomni fegyverének kisugárzását, valójában annyit ér azzal a darab acéllal, mintha egy egyszerű faágat szorongatna a kezében. Persze ezt Neki nem kell tudnia, hadd ringassa magát még egy ideig abba a tévképzetbe, mely szerint tényleg egyenrangú félként száll szembe szerény személyemmel. Tarja a tisztes távolságot, ami nem sokat számít ellenem, mivel nem csak testközelben, de messzebb is halálos vagyok. Kidoum arzenálját ismét átpörgetve választok ki egy vicces kis technikát, amivel valószínűleg megint sikert fogok aratni. Az idézésre vagy a szavakra már régóta nincs szükségem, így csak némán összpontosítok reiatsu a bal kézfejembe, azután elmémen átsuhan a „Bakudou 04: Hainawa! ” parancs. Ennek köszönhetően az előbb is említett testrészből narancssárga kötél csapódik ki, ami remélhetőleg rátekeredik a lányra, s ilyen módon szorítja majd karjait az oldala mellé. Másik eshetőség szerint el is kerülheti, azonban ezektől függetlenül gyorsítom fel magam villámtáncom segítségével, megmutatva mennyire is vagyok lomha igazából. A Gotei 13 leggyorsabb kapitánya voltam, talán csak egyetlen személy volt képes Velem tartani a tempót, holott Neki nem is ilyen affinitású lélekölője volt. Kawazoe Hanae minden tekintetben kiemelkedő, csodálkozom is, hogy még mindig nem csináltak belőle Főkapitányt. Morfondírozásomat sajnos be kell rekesztenem, mivel pár pillanaton belül már mellette is vagyok, s tennem kell valamit, mert különben az egész villogásom semmibe megy. Egy döféssel szeretném átszúrni egyenruhájának váll részét, ezáltal szabadítva meg a ruha ujjától. Most már világos lehet számára, hogy nem akarom igazából bántani, csupán heccelem egy kicsit és rövid időn belül úgyis le fogok lépni. Próbálkozásom eredményétől függetlenül ugrok hátra néhány métert, azután csevegő hangon beszélni kezdek.
- Ezek a mai egyenruhák már nem olyan strapabíróak, mint a régiek, igaz-e? – kérdezem ártatlan arckifejezéssel, miközben Zanpakutoum éléről lepöckölök egy nagyobb textilcsíkot. – Egy kis nyissz, egy kis nyassz és máris széthullik; ez valami botrányos! A viccet félretéve pedig illő lenne Nekem is mutatnom valamit, ha már ennyire elsietjük a küzdelmet. Egyetértek, vége a bemelegítésnek. Me ga sameru, Dotonryuu!
Utolsó mondatom hatására érdekes láncreakció indul meg, ami ráadásképp egy kisebb fényjelenséggel is jár, amint pallosom átlép következő formájába. Alakom körül kisebb tornádótölcsér nyílik, ezzel takarva el a kíváncsi szemek elől a transzformálódást. A tsuba szinte éltere kell, s egy valódi sárkányfejet formázó faragványként állapodik meg kardom keresztvasán. Az egész szablya sziklaszerű jelleget ölt, azonban kinézetétől függetlenül élesebb az acélnál, valamint pehelykönnyű. Egyetlen suhintással vetek véget az átalakulásnak, ennek hála ismét láthatja teljes valómat a jobbomban tündöklő tökéletességgel együtt. Shikaiban amúgy sem elhanyagolható gyorsaságom kétszeresére növekedik, ezáltal elrettentő sebességre teszek szert. Talán még reagálni sincs ideje, amikor támadásba lendülök, egy szempillantásnyi idő alatt állapodok meg mellette, azután könyökömmel szeretnék befurakodni bordái közé egy ütés erejéig, amely kétségtelenül kellemetlen másodperceket fog Neki okozni. Biztosan valami rossz fát tett a tűzre odaát, ezért büntetik egy elvégezhetetlen küldetéssel. Hehe, a 46-ok Tanácsának mindig is debil humora volt!

Látom a szemében a rémületet, s ez jól van így. Arcomon magabiztos mosoly fut végig, miközben lecsendesítem reiatsum tomboló orkánját, ennek köszönhetően már képes lesz mozogni és harcolni is. Elképedésén nem csodálkozom, valószínűleg még nem látott olyan harcot, ahol kapitányszintű személyek álltak egymással szemben. Rezzenéstelen arccal veszem tudomásul elesését, holott igazán vicces kis jelenet volt, be kell valljam. Végre valahára kezd megjönni az esze, ám még mielőtt teljesen kimondhatná a várt szót, valami megváltozik a tekintetében. Tenyerem önkéntelenül is nagyot csattan homlokomon, még mindig nincs vége az ingyen bemutatónak. Ráadásul még jobb kézfejemet is le akarja vágni, azonban hamarabb kell ahhoz felkelnie, hogy Engem megszabadítson egy testrésztől. Egy könnyű blokkal térítem el csapását, miközben ellépek a gáncsolás elől, valamint szabad balom alkarjával védem ki a gyomrom felé indított rúgást. A lendület miatt ugyan megtántorodom kicsit, ennek ellenére egyensúlyom nem veszítem el, pillanatokon belül ismét olyan megingathatatlanul állok, mint kis kombinációja előtt. Láthatólag egy új taktikát dolgozott ki magában, legalábbis erre tudok következtetni az ugrabugra hiányából. Kiáltásából valamilyen technikára lehet várni, melynek köze lehet lélekölőjéhez, mivel ilyen nevű Kidouról még nem hallottam. Különösebb változás nem megy végbe Rajtam, pedig biztosan eltalált. Viszont amikor védekezésre emelném karjaimat, észreveszem, miszerint a szokásosnál lassabban mozdulnak, ám még így is elegendő időt tudok biztosítani magamnak az önvédelemhez. Pengéjét nemtörődöm módon csapom félre, miközben a fejemet célzó lábat nemes egyszerűséggel ragadom meg, s emelem az ég felé, így a hátam felé tartó rúgás eredménytelennek bizonyul. Nem vagyok sokkal magasabb Nála, de még így is el tudom érni, hogy fejjel lefelé lógjon és csak hosszú haja súrolja a földet.
- Dicséretes, miszerint még mindig nem menekültél el, holott az előbb valószínűleg Te is rájöttél a kettőnk között tátongó szakadékra erő terén. – szólalok meg egy fásult sóhaj kíséretében, azután egy lendítést követően a közeli fa felé hajítom. Nem adok bele túl sok erőt, egy szaltóval könnyedén megakadályozhatja a növénnyel való találkozást. – Tehetséges vagy, szó se róla, azonban tapasztalat terén messze elmaradsz mögöttem. Mond csak, hány éve szolgálod a Gotei 13-t? Részemről árulásom idején volt száz akárhány éve, habár lehet, tévedek, nem nagyon számoltam már az első emberöltőt követően…
Ismerek magamnál sokkal idősebb shinigamikat is, ellenben Hanae-chan például alig húsz éves, mégis számomra is elrettentő erőket képvisel. Lassacskán sikerült felmásznom egykor a ranglistán, egykori pártfogómnak kétségtelenül nem voltak ilyen problémái. Félreértés ne essék, elképzelni se tudok Nála tökéletesebb vezetőt egy osztag élére, csupán a korából adódó tapasztalanságra céloztam, amit könnyedén megoldott határozottságával és megnyerő stílusával. Azonban a kedves kapitánynak is van sötét oldala, ezt áthelyezésemkor rögtön megismertem. Elég kíméletlenül bánt el azzal a lidérccel, amelyik ráng támadott a 13. osztag kertjében, ámbátor döntése és cselekedetei pont olyanok voltak, mint amire számítani lehetett egy erős vezértől. S most itt van előttem ez a lány, még tele lelkesedéssel és elhívatással, erre elküldik egy olyan misszióba, mint ez is. A Seireitei legerősebbjeinek kellene ellenem vonulniuk, ha ténylegesen el szeretnének érni valamit, de tudom, hogy csak játszanak Velem. Nem jelentek számukra akkora fenyegetést, mint Aizen, néhány névtelen tiszt halála meg ugye körülbelül senkit sem érdekel. Csupán azokat, akik azon a borús estén elveszítették a szeretőjüket, férjüket vagy apjukat. Nem is ismertem őket, nem az Én osztagomba tartoztak, mégis egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedtek volna Nekem, ha a lelépést parancsolom. Ettől függetlenül végeztem Velük, mert féltettem szökésem sikerességét, amit a végén így is-úgyis megpróbáltak megakadályozni, az már más tészta, hogy nem jártak sikerrel. Kicsit elkalandoztam a mostani eseményektől, ez pedig nagy hiba harc közben, mert figyelmetlenségemért akár súlyos árat is fizethetek. Sokszor korholtam már magam eme rossz szokásom miatt, ám csak nem tudok leszokni a felesleges agyalásról. Újabb mély levegővételt követően lélekenergiát koncentrálok bal tenyerembe, azután elkiáltom magam.
- Hadou 63: Raikouhou! Sabaku no Arashi! – a két felkiáltás teljességgel eltér egymástól, mivel az egyik egy pusztító démonmágia neve, míg a másik lélekölőm egyik speciális támadása. A Hadou megidézését követően aranyszín fénylő sugár indul el a 2. osztag tisztje felé, azonban ezúttal nem célom eltalálni Őt. Nem sokkal előtte csapódik be hatalmas robbanás és füstfelhő kíséretében, aminek köszönhetően látómezeje valószínűleg minimálisra csökken. Ekkor esik kardom apró kőszilánkok ezreire, amik lomhán lebegik körül alakom. A megfelelő pillanatban lendülök támadásba, szélsebesen érkezem meg valószínűleg Tasumi elé, s a felrepülő földdarabok között átugorva kerülök felé, ezen idő alatt Dotonryuu „pikkelyei” készségesen követnek. Mikor a célpont ismét tiszta lesz előttem, csuklóm laza mozdításával irányítom a pengéket, hogy támadják meg ellenfelem. Egy-egy szilánk nem zavar sok vizet, azonban hatalmas tömegben már meggyűlik Velük az emberek baja. Tökéletesen szimmetrikus darabokra is fel tudnám kockázni, ha úgy tartaná kedvem, de inkább valami kevésbé fájdalmas dologra használom őket, mely a későbbiekben sokkal zavaróbb lesz, mint ahogy azt bárki is gondolná. A vihar lágyan körülöleli testét, azután megszámlálhatatlan kis vágást ejt a testén, ezzel megtépázva amúgy sem legfényesebb állapotban lévő uniformisát. Olyan érzés lehet, mintha különösen éles lapokkal vagdosnák, kétségtelenül nem lennék most a helyében, minden lehet, amit érez, csak kellemes nem. Még így is igazán hálás lehet nagylelkűségemnek, már percek óta valóban az életéért küzdhetne, ehelyett egy edzésre hasonlító valamiben van része. Régen is sokat foglalkoztam az újoncok képzésével, szeretem átadni a tudásom, ezáltal bizonyítom magamnak kiemelkedő valómat.

Remek, végre sikeresen felfogta, amit már percek óta próbálok a fejébe verni, s meglepő módon csak néhány másodpercig kezd el sikoltozni a lábmegragadásos akciót követően, ami pozitív tulajdonságként fogható fel. Meg kell mondjam nagyon jól estek a személyemet fényező szavak, még egy kislányos kuncogás is feltört belőlem, azután lazán leintem Tasumi-chant, holott minden igaz a hatalmas erőmről és a többiről. Ellenben meglepődötten veszem tudomásul, miszerint csak alig egy hete shinigami, tényleg nagyon kicsesztek Vele, ha első bevetésként egy ilyen feladatot bíztak rá. Kíváncsi vagyok, mit szól majd a vezetőség, ha meghallják, hogy érthetetlen módon nem tudta elvégezni a feladatot! Kétségtelenül csak áldozati báránynak küldték, kinek halálával tovább növelhetnék bűneim lajstromát. Undorodva köpök ki oldalra e gondolat hatására, azután tekintetem ismét a lány irányába fordítom. Jól tippeltem, egy szaltóval kerüli el a becsapódást, azonban a kőszilánkokkal már nem tud mit kezdeni. Megadása pillanatában egyetlen intéssel megszakítom a megállíthatatlan homokvihar tombolását, ezzel egyidejűleg lendül előre villámtánca segítségével és számomra felfoghatatlan módon megölel. Nem tudván hogy reagáljak ezen megmozdulására csak sután próbálom megveregetni hátát, azonban kezem félúton visszazuhan oldalam mellé. Mégis mit képzelek? Ez a halálisten nem is olyan régen az életemre tört, nem viselkedhetek úgy Vele, mintha egy eltévelyedett bárányka lenne. Köszönetére csupán egy biccentés a válasz, ám amikor jól láthatóan dől el előre, reflexszerűen termek előtte, ezt követően óvatosan fektetem le a földre. Méltatlankodó tekintettel mérem végig egykori ellenfelem, aki több apró sebből is vérzik. Biztosan megviselte a vérveszteség, de nem lesz nagyobb baja. Legalábbis, ha szerencséje van.
- Hamarabb is szólhatott volna, hogy az összecsapást követően Nekem kellesz összekanalazni, nem okoztam volna annyi sérülést… - morgom csak úgy magamnak, az ájult egyén úgyse hall ezekből semmit. – Érdemes lenne elsajátítani néhány gyógyító technikát, régen lenéztem a 4. osztagot, de most már bánom, miszerint nincs semmi alapképzettségem. Most mehetek kötszert venni.
A fene esne abba a jószívű fejembe, egyszerűbb lenne itt hagyni a sorsára, azonban talán a régi bajtársias érzések nem engedik ezt. Könnyed mozdulattal kapom az ölembe, azután a közeli fa árnyékába rakom le ismét. Lélekölőjét nemtörődöm mozdulattal szedem össze, majd teszem le mellé, hogy kéznél legyen, ha netán előkerülne egy hollow vagy valami más. Mondjuk, kíváncsi lennék a módszerre, amivel öntudatlanul megvédi magát. Saját gyopárságomon sápítozva indulok el a közeli patika felé, miközben Zanpakutuomat visszacsúsztatom sayájába, ezt követően egy hangtalan kidouval elrejtem a nem kívánatos bámészkodók elől. Mondanom se kell, elég furcsán néztek Rám, amikor legalább féltucatnyi anyagot rendeltem a pultnál, biztos azt hitték, hogy levágtam valakinek valamijét, ami amúgy nem is áll olyan messze az igazságtól, ám csak nem vághatom a képükbe az igazságot, mert akkor rövid úton repülnék a dutyiba, ahonnan semmi kedvem nincs megszökni. Megint. A hihetetlenül borsos ár miatt szitkozódva vágtázok visszafelé összecsapásunk helyszínére, ahol a lányka még mindig ott van, ahol hagytam. Valójában elég bajos lenne most elszaladnia, így ezt az eshetőséget akár ki is vonhatom az egyenletből. Csak kezdetleges ellátást tudok Neki nyújtani, talán addig kitart, amíg visszavánszorog a Seireiteibe, ahol majd kezelésbe veszik azok, akik értenek hozzá. Fejemet vakarva próbálom a lehető legjobban bekötözni sebesüléseit, ami egy igen nehéz feladat, főleg ha csukott szemmel kell csinálnod, mivel biztos nem szeretné, ha valami perverz vénember meglesné. Igazából egyik sem Rám illő jelző, mert nem vagyok se öreg, se szexuális értelemben véve aberrált. Miután minden olyan helyen fehér kötszer fedi a testét, ahol arra szükség van, már sokkal nyugodtabban dőlök magam is hátra, s egy cigarettát varázsolok a számba.
~Teljesen megbolondultam… ~ - jutok egy végső következtetésre, míg kabátomat levéve párna módjára a feje alá csúsztatom. Ő kétségtelenül visszavitt volna Soul Societybe, ha esélye lett volna legyőzni, erre Én itt ápolgatom, mintha számítana egyáltalán az élete valamit számomra. Ingerülten dörzsölöm meg szemhéjaimat, hisz’ árulásom estéjén eldöntöttem, hogy onnantól kezdve csak magam és a szeretteim miatt cselekszem, nem érdekel egyetlen ismeretlen se, haláluk nem több, mint szükséges áldozat a nagyobb jó oltárán. Vonásaim ellágyulnak, töprengő maszkba rendeződve bizonyítják a hatalmas agyi munkát, ami bent lejátszódik. Némán figyelem a kék égen tovaúszó bárányfelhőket, eközben egyre-másra eregetem a világosszürke füstkarikákat, melyek szállnak pár métert, azután semmivé vállnak. Ilyen a létezés is, az egyik pillanatban még minden klappol, teljesnek látszik a rendszer, viszont elég egyetlen rossz döntés és máris eltűnik az egész, amiért éveken keresztül küzdettél. Eléggé ledegradáló életcélomat a bagó mérgező füstjéhez hasonlítani, ellenben egy láncdohányostól mást nem is várhatnának el. Ezen az összefüggésen elmosolyodva szívok még egy slukkot a bagómból, aztán laza mozdulattal pöckölöm el a közeli szemetes felé. Természetesen nem találok bele, a még parázsló dohány kisebb tűzeső kíséretében pattan le a rozsdásodó tárolóegység oldaláról, hogy ezt követően még legalább fél percig füstölögjön a járda kövezetén. Fogalmam sincs, miért vagyok még mindig itt, megmentettem Tasumi-t, biztosan nem fog elvérezni, akkor felesleges itt szobroznom, mint egy félnótás szerencsétlen. Mielőtt még bármit tehetnék, oldalamon mozgolódás támad, kétségtelenül kezd magához térni.
- Meggondolatlan döntés volt a pengevihar közepén maradni, akár meg is ölhettelek volna… - fedem meg oda sem nézve a shinigamit, miközben kitépek egy fűszálat a földből, s ujjaim között forgatva kezdek játszadozni vele. – Jobban vagy már?
Hangomban nem fedezhető fel aggódás, csak egy tárgyilagos kérdést tettem fel érzelmek nélkül. Nem tudom, hogy milyen módon fogok a jövőben viszonyulni az emberekhez, ha már most is ilyen távolságtartó vagyok. Biztosan valami bolond remete leszek, aki hangokkal fog társalogni, mert nem lesz jobb dolga. E idea hatására vigyorom csak tovább szélesedik, képtelenségnek tűnik, hogy Velem ilyesmi történjen. A társaságok lelke egyszerűen nem változhat át befordult muksóvá!

Egy bólintással veszem tudomásul a helyzetjelentést, való igaz, addig folytattam volna a küzdelmet, amíg harcképtelenné nem válik, vagy a mostani eseményekhez hasonlóan fel nem adja. Kissé még kótyagosnak tűnik, ami nem is olyan meglepő a vérveszteség miatt, azonban ezt követő tette még Engem is megmosolyogtat. Valójában immunis vagyok az összes emberi betegségre, legalábbis a gyengébbekre mindenképp. Mindenesetre elveszem kabátomat, azután egy újabb szál cigarettát gyújtok meg, ám még mielőtt megízlelhetném a vaníliás dohány édeskés ízét, hirtelen eltűnik a számból a cucc. Ahhoz képest, hogy az előbb még alig bírt megmozdulni most elég fürgén fosztott meg függőségem csillapítójától, pedig tudhatná, miszerint egy egész szálat elnyomni bűn! Acélkék íriszeim morcosan villannak a galád tett elkövetője felé, aki produkcióját követően nemes egyszerűséggel Rám esik. A becsapódás közben sikeresen le is fejjel, így fájó orromat markolászva vigyorodok el, zavara igencsak mulattat. Köszönetét meghallva vonásaim ismét a kifejezéstelenség álarcába rendeződnek, jobbnak látom nem megosztani Vele, hogy ez volt az első gondolatom. Tovább merengve bámulok ki a világba, amikor a lány ismét az ölemben köt ki, viszont ez már másodjára nem akkora poén, mint amilyen elsőre volt. Jobb szemöldököm alig észrevehetően emelkedik fel a káromkodások hallatán, nem gyengén felvágták a kisasszony nyelvét, néhány olyan szófordulat is előfordul szentségelésében, amelyeknek jelentéséről csak halovány sejtéseim vannak. Ettől függetlenül feladatom itt véget ért, megbizonyosodtam a tényről, mely szerint tényleg haza tud majd botorkálni és nem fog itt elvérezni a város szélén. Fürgén feltápászkodok eddigi helyemről, majd miután leporoltam nadrágomat, megszólalok.
- Úgy tűnik, elgyengültem az évek során… - vallom be egy apró sóhajtás közben, míg tekintetem a semmibe réved. – Engem még arra tanítottak az Akadémián, hogy minden veszélyes objektumot ki kell iktatni, s a küldetés sikeressége a legfontosabb. Talán a rendszer elleni dacból cselekedtem úgy, ahogy. Ne hálálkodj, a fajtád árulója vagyok, a könyörületesség pedig nagy erény, főleg ezekben a sötét időkben. Ne vonj le a viselkedésemből messzemenő következtetéseket, a többi renegát nem olyan kedves, mint Én. A 2. osztag tagjaként még nem egy ehhez hasonló küldetésben fogsz részt venni, szóval tanácsos megjegyezned, amit mondtam.
Régen egy hollowért se fordultam vissza, ámbátor ekkor mások voltak a körülmények. Egy esztelenül viselkedő ösztönlényt megfosztani az életétől nem akkora bűn, mint egy tudattal rendelkező embert a halálba küldeni. Hisou Karite megszerzésénél egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, elmémre leszállt a vörös köd és csak egyetlen gondolat munkálkodott bennem. Egyszerűbb lett volna parancsba adni, hogy hagyják el a területét, ennek ellenére mégis inkább kivégeztem őket, pedig semmi jogom nem volt ehhez. Könnyedén eltusolhattam volna a dolgot, hisz’ ki mert volna ellenkezni egy kapitány szavával? Viszont ekkor már teljesen új célok lebegtek a szemem előtt, melyek megvalósításában gátolt volna a Gotei 13, ezért is hagytam el azt. Bizalmatlan voltam egykori társaimmal szemben és csupán magamat tartottam megfelelőnek a küldetés elvégzésére. Persze hamar rá kellett döbbennem, hogy egyedül semmit sem fogok elérni, ebből kifolyólag kezdtem el társakat toborozni az ügy érdekében, s így született meg a Daitenshi is. A Sors már kijelölt számomra egy utat, önjelölt kiválasztottként pedig kötelességem végighaladni ezen. Tarkómat vakargatva nézelődök körbe összecsapásunk helyszínen, ami a szokásoshoz képest még elég jó állapotban van. Habár nem messze Tőlünk ott tündököl az a csinos kis kráter, amelyet démonmágiám segítéségével készítettem, valamint a shinigami shikaiának eredménye is. Figyelmem ezután a kissé poros és égett kabátomra terelődik, aztán fanyar grimasszal kell tudomásul vennem, miszerint hordhatatlanná vált. Megvonom a vállam, majd ezt követően belebújok a ruhadarabba, habár az égett szövet szaga kicsit csípi az orrom. Elég vicces lehet, hogy ilyenek miatt rinyálok, amikor amúgy önként szoktam megfüstöltetni magam. Hayakawa érdekes viselkedése is szöget üt a fejembe, nem pont ilyen hozzáállást vártam el az Omnitsukidou egyik tisztjétől. Láthatóan az előítéletek megint felülkerekedtek, mint Matetsaku esetében is.
- Nem lesznek túl boldogak a feljebbvalóid, ha ilyen állapotban mész vissza. – jegyzem meg elgondolkodva, miközben leguggolok elé. – Nem mondtak semmi konkrétumot a vádakkal kapcsolatban? Kíváncsi lennék, mostanában milyen képet festenek le a 8. osztag ex-kapitányáról…
Be kell valljam, tényleg érdekel, hogy milyen mesékkel tömik az újonc halálistenek fejét, s küldik el őket olyan küldetésekre, amiket úgyse tudnak végrehajtani. Eléggé frusztráló, miszerint még mindig Rajtam akarják tartani a szemüket, holott már semmi közöm nincs ahhoz a rendszerhez. Igen, egyszer majd vissza akarok majd térni és rendes életet élni a családommal, ám amíg veszély fenyegeti az összes létező dimenziót, ezt nem tehetem meg. Önzőség lenne, de sokkal nagyobb, mint amiért elhagytam szerelmemet. A Seireitei politikai nézeteit kell megváltoztatni, még homályosan él bennem az elképzelés, azonban valahogy helyet kell szereznem a 46-ok Tanácsában. Nem lesz egyszerű, legelőször a kapitányokkal kell tisztáznom a dolgokat, viszont addig még van két dárdadarab, szóval ezen elmélkedni most elég elhamarkodott. Türelmesen várok, míg összeszedi gondolatait, viszont pillantásom egyértelművé teszi, hogy jó lenne sietnie.

Véleményünk úgy tűnik, néhány tekintetben megegyezik a rendszert illetően, habár elég kiábrándító lehet a shinigamik számára, ha már az újoncok is tudják, hogy életük nem sokat jelent a vezetőségnek. Arcom furcsa grimaszba rándul, ezzel adva a lány tudtára véleményemet a Gotei 13-t illetően. Elégedett bólintással veszem tudomásul a felsorolt vádakat, egész korrekt módon van összefoglalva, ámbátor a megháborodás részét azért vitatnám. Túl nagy erő… Fogalmuk sincs, mekkora hatalomra tettem szert azzal a döntéssel, mely szerint magam mögött hagytam korábbi életemet. Szükséges fájdalomként gondolok a szerelmemtől való távolságra, valamint fiaimra, akiket eddig összesen egyszer láttam. Remélem ezektől csak még kitartóbb és elhivatottabb leszek, mindenféleképp vissza akarok térni a Seireiteibe. Jómagam is tisztában vagyok vele, miszerint már soha többé nem tölthetek be vezető szerepet az őrosztagoknál, azonban nincsenek is ilyen irányú terveim. Kiábrándul a Soul Society vezérkarából, eszemben sincs elhízott nemesek kénye-kedve szerint lemészárolni olyanokat, akik talán nem is érdemlik meg már előre eldöntött sorsukat. Lelki szemeim előtt egy távoli kastély képe rajzolódik ki, ahol több társammal együtt a másvilágra küldtünk egy egész családra való bountot, csak mert ez volt a parancs. Még most is borsódzik a hátam, ha visszagondolok arra a hidegvérűségre, mely akkor jellemezte valómat. Természetesen ráfoghatom a Kenshin halála miatt érzett nyomott hangulatomra, ellenben ez nem mentesít bűneim alól. Kissé hunyorítva követem végig újabb járási próbálkozását, majd az ezt követő kijelentésére egy kicsit meglepődöm. Nem tudom, mit szeretne Tőlem, viszont nagyon imponáló, hogy szívesen szolgált volna az osztagomban. Nem is csodálom, nem sok hozzám hasonló Taichou szaladgál Soul Societyben.
- Ahogy már mondottam, Én nem megyek sehová, szóval összefuthatunk, ha úgy hozza a véletlen. – szólalok meg semlegesen, látva esdeklő tekintetét. Chiyo-chancsi valószínűleg nem örülne neki, hogyha más lányokkal találkozgatnék, holott tudja, úgysem csalnám meg soha. – Az egyenruhádért pedig elnézést kérek, nem kenyerem a finomkodás, gondolom ez érthető. Fogd csak Rám nyugodtan a dolgot, ha újat igényelsz, biztosan megértik majd.
A meghajlásra egy újabb biccentést kap válaszul, úgy tűnik menni készül, bár mozdulatai tétovák. Azonban Nekem még van egy kis elintéznivalóm, szóval nem ácsoroghatok itt napestig. Az elköszönésre egy laza vigyort kap válaszul, aztán hátat fordítok Neki és jobbommal integetve indulok el az először kinézet irányba. Zsebemből előkotrom a méretes bevásárló cédulát, ezt követően villámlépésemet kihasználva eltűnök összecsapásunk helyszínéről. Jóval messzebb, az egyik nagyobb bérház tetején jelenek meg, innen még elég jól látom a kinyíló senkait és az eltűnő lányt is. Mindig is jó voltam az emberek magam oldalára állításában, s úgy látszik, ezen képességem se kopott semmit az évek során. Jelenleg veszélyes lenne több szövetségest magam köré vonni, minél többen ismernek egy titkot, annál könnyebben eljárhat a szájuk. Eme gondolatmeneten morfondírozva ugrok le az egyik elhagyatott sikátorba, majd onnan kifordulva lépdelek tovább a közeli bevásárlóközpont felé. Rengeteg cuccot kell venni, ráadásul a felírtak feléről azt se tudom, hogy mi az. Tanácstalanul vakargatom a tarkómat, miközben magam előtt tolom a kerekes kosarat. A három tubus fogkrém kétségtelenül Shinjinek lesz, biztosan valami új támadás kifejlesztésére készül, aminek köszönhetően izzó mosolyával elvakítja az ellenfelet. Már látom is magam előtt, így kuncogva fordulok be a következő sorba, ahol egy csomó mindent kell beleszórnom a gurulóizébe. Elég vicces cucc ez a bevásárlás, ettől függetlenül többet nem jövök, az biztos! A pénztárnál elég furcsán méregetnek, mintha még nem láttak volna éget kabátban mászkáló, jóképű férfit. Megrettenve nézek az egyre csak gyűlő szatyrok népes csoportjára, kizártnak tartom, hogy ezt az egészet épségben el tudjam jutatni a ráktárig.
~Úristen, ketté fog törni a gerincem! o.O~ - vetítem magam elé gondolatban sanyarú jövőmet, ami igencsak valóságosnak tűnik most. Meggyötört sóhaj kíséretében markolom fel szerzeményeimet, aztán olyan lomhasággal indulok meg, mintha a világ összes gondját a hátamon kéne cipelnem. Ez nem teljesen igaz, csak részben, viszont a külvilág számára csak egy lusta egyetemista szenvedő alakját fedezhetik fel, ha Rám pillantanak.