Név: Ciara
Kaszt: Módosított lélek
Felszerelés: Fekete nyakörv (, karmok és fogak, ha azok számítanak)
Képesség neve: Kenpu Tishhu (Selyemfátyol)
Képesség: Ciara kitátja a száját, és ekkor leheletével együtt egy különleges gőz tör elő belőle, amely pirosas színű és a nyílt sebeket veszi célba. Ez a gőz az akaratától függően árt vagy segít az egyes sérüléseknél. Vagyis: Ha valaki vérzik, a gőz képes begyógyítani vagy súlyosbítani az állapotát (engem is jó párszor hozott má rendbe vele).
Kinézet: Ciara valójában nem sokban különbözik egy átlagos karakáltól (kisebb testű macskaféle), az egyetlen jellegzetessége a színezete. Szinte az egész testén rozsdabarna színű a szőre (kivétel a has egy része, és a nyak alatti rész). A fülei végén a fajta jellemzőjének számító fekete szőrcsomók találhatók meg. Elég erős felépítésű és rendkívül gyors.
Jellem: Kifejezetten ragaszkodó és szófogadó teremtés(csak előtte még vitázik velem egy sort az éppen aktuális dologról). Kivételesen erős védelmező ösztönei vannak, és nagyon szeret sétálni, játszani, velem veszekedni. Persze arra vigyáz, hogy ne hallják ezt meg mások. Nagyon megszeretett, ezért nem képes tőlem elszakadni.

Története: Valójában nekem az elején még csak egy egyszerű cicám volt (már amennyire egyszerűnek lehet őt venni). Ciarára én még kiskorában találtam rá. Csak pár hetes lehetett. Az emberi világban kínáták eladásra. Én már régóta szerettem volna egy macskát, de egy tipikus cicával nem elégedtem volna meg. Ő egy kistestű vadmacska volt, aki a ritka állatok közé keveredett, miután az anyja meghalt. Nem hagyhattam ott, ezért megvettem (elvégre mi az élvezetes egy kis perzsacica szerűségben?). Miután magammal vittem, egy ideig a szobámban tartottam. Sokszor vittem ki sétálni (mivel egyre nagyobb lett, rászoktattam a pórázra), néha el is engedtem. Egy ilyen alkalommal nem jött vissza a hívásomra (pedig máskor azonnal mellettem volt). Mikor megtaláltam ájultan feküdt. Azonnal vissza akartam vinni, de mikor hozzá értem, tudtam valami megváltozott benne. Ennek ellenére nem ilyedtem meg tőle, nem engedtem el, már a szívemhez nőtt. Két órán át nem is tudtam mi van vele, mélyen aludt, csak azután tért magához. Nagyon meglepődtem mikor megszólalt (nagyobban ugrottam, mint addig valaha). Kis ösztönzés után elárulta, hogy ő egy mesterséges lélek, aki mostantól a kedvenc kisállatom(!) testét bitorolja. El akart szökni, de a macska teste nem bírta a hirtelen megterhelést, és összesett (ekkor találtam rá, ő pedig félelmében egyszerű cicának tette magát továbbra is, amíg rá nem jött, hogy már lelepleztem). Mialatt beszélt újra szökni próbált, de nem jutott ki a szobából. Mivel neve nem volt, továbbra is Ciarának hívtam, és gondoztam. Az erőmet és a türelmemet bevetve végül kiderítettem mi is történt:
Az a lélek a 12 osztag vizsgálataihoz kellett, az ereje miatt. Hihetetlenül kegyetlenül bántak vele. Láttam mindent, és egyre inkább sajnáltam. Erről az időszakról nem akart beszélni, és ha véletlenül én láttam meg valmit, napokig rémálmaim voltak. Mindig más testekbe helyezték, így vizsgálva meg az alkalmazkodási képességét, és az ereje méretével való arányos változását. De elkövettek egy hibát. Amikor egy egérrel tesztelték, túl kicsi volt a test és nem tudták nyugton tartani. Leugrott az asztalról és az ajtó alatti résen keresztül megszökött. Napokig a várost járta, kiutat keresve. Mindent ki tudott hallgatni, mert elég kicsi volt hozzá, hogy ne vegyék észre. Egyik nap azonban valami elkapta – Ciara volt az. A cicám úgy tűnik vadászni indult, és rossz zsákmányt fogott magának. Elég nagy volt, hogy ne tudja az egér bántani, ugyanakkor el tudta kapni. Miután lenyelte a lélek megpróbálta átvenni a teste felett az irányítást. Ekkor jött a hívó szavam. A benne lévő lélek még mielőtt eltünhetett volna, megtaláltam. Ezután napokig a szobámban tarottam, és megakadályoztam minden szökési kísérletét. Elég sokáig viaskodott ellenem, de amikor rájött, hogy én továbbra is szeretem a cicámat és nem bánom, hogy másik személyisége is van, megbékélt. Beleegyezett a maradásba, és megkedvelt. Talán mert én voltam az első, aki szeretettel fordult felé. Mindenesetre a ragaszkodása is visszatért (nagy örömömre), és habár most már nem éppen egy egyszerű szobacica (igaz, eddig sem volt az), nem hagy el. Mikor úgy éreztem elég ideje van már nálam (és remélhetőleg nem szökik meg), úgy döntöttem, az ő érdekében is jobb, ha tisztázunk pár szabályt:
- Szeretném ha teljesítenéd, pár kérésemet. Hidd el mindkettőnknek könnyebb lesz tőle.
-Mit szeretnél? – haladás, nincs vita.
-Először is, hacsak nem mondom kifejezetten, ne szólalj meg más személyek jelenlétében.
-Ez érthető, és amúgy is elég hozzám érned, és tudod mit szeretnék. - azzal a kezemhez dörgölte a fejét.
-Másodszor pedig szeretném ha nem tennéd tönkre a szobámat. Nem fordult elő ez eddig sem túl gyakran, így gondolom teljesen elfogadható lesz.
-Ahogy akarod. - alakul a dolog.
-Harmadszor pedig ígért meg nekem, hogy nem használod az erődet, csak akkor, ha 100%-ig biztos vagy benne, hogy senki nem lát meg.
-R-rendben megteszem, de akkor naponta háromszor ki kell vinned sétálni.
A kis cseles – Ez elfogadható feltétel, legyen. De senkit nem támadsz meg. Sem az utcákon, sem a szobámban.
-Csak akkor, ha az életed van veszélyben.
-Nyugodj meg, olyan nem lesz... – azzal megcirogattam a fejét. Még mindig nem tudtam teljesen elhinni, hogy egy ilyen lény velem marad. Hihetetlen visszagondolni rá, milyen magányos is voltam az állandó jelenléte nélkül. Mindenesetre a nap nagy részét a szobámban töltötte alvással, azonban amint kivittem, felélénkült. Esténként pedig az utolsó séta után a letelepedett az ágyam lábához, és néha egész éjjel engem figyelt. Egyszer még az életemet is megmentette, máig sem értem, honnan tudta, hogy bajban vagyok. El sem tudom már képzelni, milyen lenne az életem nélküle...

Kijavítottam!

Ohayo!

Fuh, egy kicsit megdolgoztatott az időbeni ugrálás, de sikerült felülkerekednem a problémán.
Mivel a Yoruichi által felvetett hibát javítottad így szerintem semmi akadálya, hogy ezentúl párosan rójátok az utatok!

ENGEDÉLYEZEM az NJK kijátszását! Készítsd el az adatlapját a megfelelő topicba!

További jó játékot:
Kyouraku Shunsui

Nagyon koszonom!

Újabb eseménytelen nap. Ma már semmi kedvem fürkészni a jövőt, éppen elég volt egyesekéből az ízelítő. Éppen Mayánál ültem és próbáltuk egymást elszórakoztatni, ami mondjuk nem volt túl nehéz feladat. A könyvekről bármennyit tudtunk beszélni, mindketten rajongtunk értük. Éppen egy újabbat tárgyaltunk ki, mikor valami bejutott az ablakon keresztül. Az a valami egy pokollepke volt.
-Szerintem küldetést kapsz. – hívtam fel a figyelmét a kis jószágra, ami fura mód már nem volt egyedül. – Vagy talán én is mehetek? – reménykedtem benne, mivel Mayával együtt még nem volt alkalmam teljesíteni és szerettem volna már régen bemutatni neki, mire is vagyok képes.
-Mindkettő téged célzott meg. – jelenti ki és igaza is van.
-Jaj ne, most tényleg nem én törtem borsot a hadnagy orra alá! – jelentettem ki, mivel tisztában voltam vele, hogy csak azért szoktam extra adag pokollepkét kapni, ha dühösek rám, de nagyon. Nem volt más választásom, mint megtudni, ezúttal mi történt. Kinyújtottam a kezem, de mielőtt még az egyik elérhette volna, a társa belerepült a teából felszálló párába és zuhanni kezdett. Már majdnem ropogósra sült, de az utolsó centinél Maya elkapta. – Hát, köszi. Még nagyobb letolást kapnék, ha főtt pokollepkével állítanék be. – mondtam miközben a másik végre elért. Mielőtt még azonban átadhatta volna az üzenetét, barátnőm közbeszólt:
-Itt valami nem stimmel, ez tényleg neked jött, de a 6. osztag kapitányától! – na jó, mi van ma itt? Akkora bajt még nem okoztam soha, hogy két kapitány toljon le érte. De lássuk mit is akar a kicsike. Az üzenet rövid volt és érthető: „Suzumiya Shoko kapitány látni akar. Azonnal jelenj meg nála!” – oké, felfogtam, ennek a teljesítéséhez nem kell nagy ész. Ugyanakkor a miért kérdésre a választ még nem kaptam meg. Átvettem a másikat Mayától, és az sem tudott sokkal többet: „Yurenai Mistique, a 10. osztag 4. tisztje, haladéktalanul várom a 2 számú gyakorlótéren, hozza magával a zanpakuto-ját! Üdvözlettel: Suzumiya Shoko, a 6. osztag kapitánya.” – ettől sem lettem okosabb, és az arcából ítélve a velem szemben ülő, immáron kapitánynak sincs ötlete arról, hogy mi van már megint. Mindenesetre nem lett volna szép dolog megvárakoztatni két kapitányt, így akármennyire is nem akartam, ki kellett szakadnom ebből a kis semmittevésből.
-Köszi a vendéglátást, de nekem mennem kell! Remélem nem haragszol miatta!
-Semmi baj, de látogass meg máskor is!
-Rendben! – feleltem félvállról, de amint felálltam a helyemről, elfogott egy megmagyarázhatatlan érzés. Nem mondanám rossz előérzetnek, inkább csak egy sugallatnak. Engedtem neki és visszafordultam: - Esetleg nem jönnél velem? Fogalmam sincs, mit akarnak, és egy kioktatást talán könnyebben megúsznék, ha nem vagyok egyedül... – vallottam be tétován az igazat.
-Persze, szívesen. – hurrá, ettől megkönnyebbültem. Nem is lesz talán akkora baj. A kardom nálam volt, így amiatt nem kellett külön kitérőt tennem. Ez egy kis plusz idő, ami jól jön, mert a pokollepkéket jól megtúráztathatta, hogy kézbesítsék az üzenetet.
-Shunpo? – fordulok felé mosolyogva, mivel megint sikeresen megbámultak, amiért közvetlen vagyok egy kapitánnyal szemben.
-Mehetünk. – hallom a választ, majd Maya el is tűnik mellőlem.

A cél épületet a vártnál sokkal hamarabb elértük, és szinte egy időben álltunk meg előtte. A lélekenergiából ítélve tényleg voltak benn, de nem túl sokan. Nagy levegőt vettem, majd kopogtam. Egy „Tessék?” kérdés után elhúztam az ajtót, és próbáltam rájönni, mit is keresek tulajdonképpen itt. A teremben világos volt, és csak egyetlen személy tartózkodott benn.
-Suzumiya kapitány? – kérdeztem bátortalanul, habár teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. A célja azonban még mindig nem volt világos, és valami azt súgta, nem fogom megköszönni, ha elmondja.
-Köszönöm, hogy időben érkeztél, Mistique! – neki meg ki mondta el, hogy jó szokásom késni?-háborogtam magamban, de még nem fejezte be a mondandóját: - És látom nem egyedül. Na nem baj, úgyis kelleni fog egy harmadik személy. Eredetileg a kapitányod vállalta volna, de halaszthatatlan teendője akadt. – fogadni mertem volna, hogy Mitsuko az. – Maya, vállalod a bíró szerepét? – fordult felé, én pedig még mindig nem tudtam, mi is folyik itt.
-Esetleg elárulná először, hogy miért is kellett idejönnöm? – tettem fel a kérdést, de azért ügyeltem a tisztességes hangnemre.
-Hogyne. Meg kell küzdened velem. – jelenti ki teljes lelki nyugalommal.
-Mi??? – ezt ne vártam. Mégis milyen esélyem lehetne nekem egy kapitány ellen?
-Hadnagyot keresek, és téged többen is ajánlottak. Az egyik közülük éppen melletted áll. Azonban én csak olyat akarok kinevezni, akinek megbizonyosodtam a képességeiről is. Szóval készülj fel, mert én leszek az ellenfeled! – a magyarázattól pár dolog világos lett, de még mindig nem értettem teljesen, hogy mit is akarnak tőlem.
-Harcolnom kell egy kapitánnyal? – ez azért abszurd.
-Be kell mutatnod, hogy megállod a helyed. Nem kell legyőznöd, csak egy ideig talpon maradnod velem szemben. Szólj, ha készen vagy! – és ezzel már meg is fordult, hogy Mayának is elmagyarázza a dolgát. Közben én még mindig enyhén sokkosan próbáltam feldolgozni a fejleményeket. Hát addig még megértettem a dolgot, hogy le akarja tesztelni a hadnagy jelöltet, de hogy álljon is ki ellene?!? Na, ez már magas volt. Pár mély levegővétellel összeszedtem magamat, majd rájöttem, jobban járok, ha gyorsan túlesek rajta. Megnyugtattam magamat, majd a lehető legmagabiztosabb hangon megszólaltam:
-Miattam kezdhetjük. – azzal távolabb vonultam és próbáltam kezdő pozíciót felvenni. Ha valaki ma azt mondta volna nekem reggel, hogy harcolni fogok egy kapitánnyal, ráadásul a 6. osztag kapitányával, biztosan a képébe nevetek. Eléggé abszurd helyzetben vagyok, és egyre inkább kezdett az az érzésem lenni, hogy ez csak egy rossz vicc.
-Lássuk mire mész technikák nélkül, támadj meg, de csak a kardodat használhatod, és nem engedheted ki! – hát van egy olyan érzésem, hogy ezt még valamelyikünk nagyon megkeserüli majd. De nem akartam esélyt adni neki, hogy ő támadjon először. Shunpoval kezdtem el a terem különböző pontjairól támadni felé, de mindig kivédte. Volt olyan, hogy egyszerűen csak a kezével tolta el a kardomat a lapjánál megérintve, így minden egyes próbálkozás után majdnem kibillentett az egyensúlyomból. Ilyenkor azonnal hátra ugrottam, nehogy véletlenül bekapjak egy erősebb ütést vagy szúrást. Utoljára már nem riadtam vissza, hanem gyorsabb kézmozdulattokkal próbáltam legalább megkarcolni. Valamennyire hatásos volt, de mikor szétváltunk, jöttem csak rá, hogy kár volt a gőzért, mivel én sokkal több sérülést szereztem, mint Shoko. A jobb kezemen volt már most pár seb, szerencsére nem túl mélyek. Bár lehet, hogy csak azért, mert nem akart nekem súlyos sérülést okozni. Neki mindenesetre egy alig látható karcoláson kívül semmi emléke nem maradt a próbálkozásomból. – Túl lassú vagy! – jött az ítélet. Nos, ha nem akarom valóban telepakolni magamat hegekkel, akkor kénytelen leszek erősíteni.
-Tudok gyorsabb is lenni, de akkor remélem a barátnője nem féltékeny típus. – vágtam vissza azonnal, de nyilván nem értette mire gondoltam.
-Emiatt nem kell aggódnod. – jött a hideg válasz. Hát bárki is beszélt neki rólam, még nem küzdött meg velem.
-Most megnyugtatott. – jelentettem ki ironikusan. Nos, jól van, akkor jöhet az érdekesebb része. Ez azért vicces lesz, általában nem vagyok szégyenlős típus, most mégsem vagyok oda az ötletért, hogy egy kapitány ellen harcoljak mini ruhában. De nekem végül is mindegy, ha jól teljesítek, hadnagy leszek, ha nem, maradok a 10. osztagnál és idegesítem továbbra is az ottani hadnagyot. Veszteség nincs, akkor mindent beleadhatok félelem nélkül. Egy pillanat alatt megszabadulok az egyenruhától, és láthatóvá válik az alatta lévő szürke ruha, amit csak harcra szoktam használni. Most már nem akadályoz semmi, szabadon mozoghatok. A kapitány próbált továbbra is kifejezéstelen arccal figyelni, de mondtam volna, hogy sikerült neki. Kicsit nevetnem kellett a helyzeten, de pár másodperc alatt összeszedtem magam. A sebességem jól láthatóan megnövekedett, most végre valamennyire egyenlő szintre kerültem Suzumiya kapitánnyal. De persze ez csak a látszat volt, amint kiengedi a kardját én felkenődök a falra, még a jobbik esetben is. Reméltem, hogy erre van időm még felkészülni, de tévedtem. Amint megint eltávolodtam tőle, hogy egy újabb csapást próbáljak bevinni, valószínűleg megelégelte a próbálkozásaimat, mert jött az instrukció:
-Válts shikai-ra! – először csak pislogtam, hogy mi van, de utána felharsant egy hang: „Haeru Hikariouji!” – és a kardja vörösen kezdett izzani. A felszabaduló lélekenergiától már most megtántorodtam, pedig még csak éppen bemutatta az ereje egy részét. Nem akartam az adósa maradni, ezért én is kiengedtem a kardom erejét:
-Youzai Yurei Kouji! – szólaltam meg csendesen és szinte azonnal elöntött egy jóleső érzés. A kardom kivételesen megértette, hogy nagyon kell vigyáznom minden mozdulatomra, mert ellenkezés nélkül tette a dolgát. Nem tudtam ez pontosan mire is volt jó, de amint elmúlt az előző energia miatti dermedtségem, újra felnéztem. Suzumiya kapitány mintha csak erre a pillanatra várt volna, azonnal támadásba lendült:
-Sangai! – a következő pillanatban már jó adag tűzgolyó száguldott felém keresztül a termen. Reflexből megpróbáltam elugrani, de mivel ez nem segített a kikerülésükben, más módszert kellett kipróbálnom. Talán eltüntethetőek, bár ez nem könnyítette volna meg a helyzetemet, csak időt adna a gondolkodásra. Eddig nem volt olyan támadás, amit Yurei Kouji nem tudott volna magába szívni, de még soha nem használtam ilyen erejűeknél. Meg kellett azért próbálnom:
-Houshoku! – adtam ki a parancsot, mikor már vészesen közel értek hozzám a gömbök, és csodával határos módon azonnal felszívódtak. A kardom elkezdett felmelegedni, ami azt jelezte, hogy sokáig nem tudja így bevenni a támadásokat. Nos, akkor nincs más esélyem, mint támadni. Na, igen, ha tudnák mivel. Kidou-k használatához egyik kezemmel el kellett volna engednem a kardot, de az ilyen helyzetben nem elfogadható. Akkor marad az ellenfél lelassítása. Úgy mozdultam, hogy Maya elég közel kerüljön hozzám, így rá ne legyen hatással a támadás:
- Dokkoi! – kiáltottam, mire a zanpakuto-m remegni kezdett, majd előtörtek belőle a hullámok. Szemmel nem láthatta őket senki, de éreztem hol vannak, és miképpen töltik be az egész termet, eltalálva a kapitányt is. Ő valószínűleg nem érzékelte őket. Most már talán lesz némi esélyem halálos sebesülések nélkül kibírni a hátra lévő időt, bár nem tudtam, hogy az még mennyi lehet. Shoko újra támadott, de most már előre érzékeltem, mert nem volt olyan gyors, mint eddig. A kardját használta, pedig arra számítottam most már igyekszik távol maradni és egy kidou-t küld felém. Ehelyett újabb csapással próbálkozott, és csak az utolsó pillanatban sikerült reagálnom rá. Nem sok hiányzott hozzá, hogy egy szép kis lyuk keletkezzen az oldalamra. Shoko valószínűleg tényleg komolyan gondolta a dolgot, mert most már érzékelhetően nem finomkodott. Mindkét kezemmel meg kellett tartanom a kardomat, hogy ne tudja egyszerűen csak félre állítani. Fizikai ereje jóval az enyém fölött volt, ezért nem volt rá esélyem, hogy ilyen közelről megsebezzem. Ráadásul bármelyik pillanatban felém küldhetett egy újabb tűzgömböt, ami meg a kardomnak nem tett volna jót. Hátrálni kezdtem, majd megpróbáltam a kardomat kiszabadítva visszavonulót fújni. Amint egy kicsit is enyhébben próbáltam védekezni, egy ütés közeledett felém. Egy kisebb fordulattal kikerültem, majd shunpo-t használva hátráltam. Talán, ha elég gyors vagyok, lesz esélyem. A legnagyobb sebességemet használva újra támadtam. A szeme valószínűleg egy ilyen támadás után még tudott volna követni, de a teste már akkor sem volt elég gyors az ilyen szintű reakciókhoz. Ezt valószínűleg megértette, mivel most nem támadott, hanem védekezett:
-Mamori Hikaritori! – hallatszott, majd a kardja eltűnt. Azt hittem ez valami pajzsot alkot körülötte, és nem is tévedtem akkorát. Körülötte fénygömbök jelentek meg, felfogva minden támadásomat. Ezek egy ideig elég viccesek voltak, majd rájöttem, hogy felesleges próbálkoznom, mivel nem jutok tőlük a közelébe. A kardom pedig csak akkor tudja őket elrakni az útból, ha közvetlenül megtámadnak, de ez sajnos jelenleg nem történt meg. Távolabb vonultam remélve, hogy akkor visszaváltoztatja őket, de ezt nem értem el. Helyette a Byakuray-ból kaptam jó adagot telibe. Ezeket kerülgettem vagy éppen a kardommal védtem ki, de nem sokkal jártam előbbre. A macska-egér játékot sikeresen meguntam úgy öt perc után, ezért végső támadással próbálkoztam. Azonban mielőtt még sikerült volna a közelébe jutnom, a támadás megszűnt, és a kardja alakot öltött.
-Sangai! – hallottam majd újabb gömbök indultak el felém. Már túl közel voltak, az egyik telibe is talált. Erős ütést éreztem a gyomrom tájékán, majd jó pár métert repültem visszafelé. Még zuhanás közben halványan érzékeltem, hogy a támadás többi része is követ. Nem volt más választásom, mint újra alkalmazni Yurei Kouji képességet.
-Houshoku! – kiáltottam, majd a támadás megszűnt. Ezúttal azonban a kard már nagyon felforrósodott, ami azt jelentette, többet nem képes semlegesíteni. Ez volt a végszó, most már semmi esélyem ellene, ezért a Shokohoz fordultam, majd megszólaltam:
-Én feladom. – jelentettem ki teljes lelki nyugalommal, majd Mayát vettem célba. - Szerintem abba hagyhatod az időmérést! – mondtam, majd Yurei Koujit visszaalakítottam eredeti állapotába és eltettem. Pár másodperccel később már a kapitány is ott volt mellettem:
-Miért adtad fel? – jött tőle a kérdés.
-Több okból is. Először is, bár ezzel a játékkal az időhatárt elérném, értelme nem lenne, ráadásul az az érzésem valójában nem vetette be még az ereje felét sem. Másodszor pedig shikaival egyikünk sem tudott a másiknak komolyabb sérüléseket okozni, és ha bankai-ra váltana, én már magától az energiától is nagy eséllyel szédülni kezdenék. Végül pedig Yurei Kouji erős elnyerő képességgel rendelkezik, de még egy támadás azokkal a tűzgömbökkel felemésztené az erejét. Azt hiszem itt már nem volt értelme folytatni a küzdelmet, ezért kiléptem belőle. Azért örülök, hogy megmérkőzhettem Önnel és sok sikert egy megfelelő hadnagy találásához! – fejeztem be a beszédet és indultam el kifelé a teremből. Mielőtt azonban megtehettem volna két méternél többet újra megszólalt:
-Arra nem lesz szükség, megfeleltél!
-Tessék? – pördültem meg, hogy a szemébe nézhessek. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja. – Hogy lehet ez?
-Velem szemben ez tényleg egy értelmetlen küzdelem volt, de egy arrancar vagy espada esetében elég időt tudtál volna nyerni, hogy megérkezzen az erősítés, ami az elpusztításához szükséges. Ráadásul a fejedet is használtad harc közben és mindig próbáltad megtalálni a leghatékonyabb megoldást. Ezt értékelem, és bár nem a legerősebb jelölt vagy, egyértelműen te tudod a legjobban hasznosítani a képességeidet, ezzel felül múlva a többieket. Téged teszteltelek le utoljára, és ítéltelek a legjobbnak. – őszintén mondta ezt is, de nekem még nem sikerült felfogni. A merengésemből egy erős lökés ugrasztott ki:
-Gratulálok! – támadott le Maya. Erre már tényleg sikerült felfognom, hogy hadnagynak neveztek ki. – Tényleg jól harcoltál!
-Köszi! – öleltem meg, majd még visszafordultam a kapitányhoz – Mindent köszönök, és holnap reggel jelentkezem szolgálatra!
-Várni foglak! Viszlát! – azzal már indult is ajtó felé, bár a megszokottnál lassabban. Ekkor ugrott be, hogy a shikai-m még mindig hatással lehet rá kicsit. Na, igen, még nem ment teljesen ki belőle nagy eséllyel. Nem tudtam megállni nevetés nélkül és Maya is csatlakozott hozzám, mikor rájött mi olyan vicces. Remélem ezért holnap nem büntetéssel fogom kezdeni a szolgálatot...

Tadam! Végre itt a bankai pályázatom is, bár elismerem, tényleg sokat ültem rajta -.-"

Hatalmas farkat kanyarítok az utolsó aláírás végére, majd a levegőt a tüdőmből kieresztve hátra dőlök a székemen. Végre meg vagyok a munkával, most már csak át kéne vinni az egészet a kapitánynak. Ahogy elnézem ezt a tornyot, lesz vagy két forduló is. Essünk túl rajta, utána jöhet a pihenés! Igaz még csak délután kettő körül lehet, de nekem akkor is szörnyen fárasztó, hogy egész napot az irodában töltöm akta tologatással. Valahogy hiányzik az az időszak, amikor nem néztek félve rám a tisztek és mindig ellóghattam a feladataimat. Hiába, az előléptetés mellé elvárnak tőlem egy kis komolyságot is, amit persze én szigorúan csak a munkaidő alatt erőltetek magamra. Mára már szerintem ennyi elég is volt, akkor tessék felnyalábolni a stócot és megtenni azt a pár méter távolságot a kapitány irodájáig. De akkor is hatalmas ez a kupac, nagyon remélem senki nem fog velem szembe jönni, amíg az iratokkal zsonglőrködöm. Ha elejtem, tuti valaki olyannal ábécé sorrendben fogom felkapartatni, aki rosszkor volt rossz helyen. Egyenlőre el is kéne indulni. Oké, akkor most szépen lassan felemeljük, én megpróbáljuk az ajtót is kinyitni. Ajjaj, ez a hang nem túl biztató. Jobb lesz igyekezni, vagy magától leomlik nekem az egész. Nagy nehezen, két-három akrobatikus mozdulattal megspékelve csak eljutottam a kapitány irodájáig, majd egy kis bénázás után az ajtót is sikerült kinyitnom. A kopogást mellékeltem, nem erősségem, amúgy meg szerintem kivitelezhetetlen is lett volna. Éppen elég az, hogy megérezte a lélekenergiámat közeledni. Lassan kinyitom az ajtót, majd egyenesen az asztalhoz megyek, és rápakolom az egész kupacot.
- Jó napot taicho, meghoztam a kitöltött iratokat! – mondom mosolyogva, mivel ezekkel a papírokkal nekem több dolgom már nem lesz. Közben észreveszem, hogy rajtunk kívül senki nincs az irodában. – Már csak át kell nézned őket és aláírni. – folytatom közvetlenebb hangnemben, mire csak egy rosszalló szisszenés a válasz.
- Ez mind a mai munka? – teszi fel a kérdést gyanakodva.
- Nem, a felét még tegnap megcsináltam, csak lusta voltam áthozni. – közlöm vele a tényeket, mire újabb rosszalló pillantás a válasz, de nem érdekel. – Mára készen vagyok, ha nem zavar a nap további részében eltűnnék. – Bár ezt akkor is megteszem, ha nem tetszik neki az ötlet, muszáj kiszellőztetnem a fejemet.
- Menj csak, azt hiszem, boldogulok egyedül is. – kapom a beleegyezést.
- Köszi, ígérem, nem csinálok semmi zűrt! – vagyis igyekszem elérni, hogy ne kelljen figyelmeztetést kapnod miattam. – Akkor elmentem! – mondom, majd kimegyek az ajtón. Egyenesen a szobámat célzom meg, mivel szeretnék még előtte át is öltözni. Nagyon kell nekem már ez a kis szünet, mivel rég nem szabadultam ki az osztag falai közül. A kardomat az ágyra dobtam és éppen szándékoztam jobban körülnézni a ruhásszekrényben, amikor valami megzavart.
- Beszélnünk kéne! – hallottam magam mögött Yurei Kouji hangját. Különösebben nem figyeltem rá, de nem adta fel egykönnyen. – Hallod, igazán figyelhetnél rám is! – vette elő a sértődött hangnemét.
- Figyelek, mond, mit akarsz. – válaszolok neki nyugodtan, miközben még mindig a szekrényben kutatok. Jól tudom, ha fontos, nem fogja zokon venni a viselkedésemet. Ha meg nem, hát egyszerűen eltűnik.
- Nem, itt nem jó. Olyan helyen kellene, ahol nem lesz baj egy kis rombolás. – mondja határozottan, amivel eléri, hogy végre megforduljak, és rá figyeljek. Csak most veszem észre, hogy milyen cuccban van. Hát mit ne mondjak, megint hozta a szokott formáját. Bár kicsit mintha elkapatta volna magát. Legalábbis ezt a ruhát biztosan nem hétköznapi viseletre tervezték. Teljesen olyan volt, mint a régi görög harcosoké, csak éppen női változatban.
- Harcolni akarsz, vagy mi? – tettem fel neki az első kérdést, ami a látványára eszembe jutott.
- Valami olyasmi. Majd elmondom, ha találsz megfelelő helyet! – reagálta le.
- Kettes számú gyakorlótér? Azt úgysem hozták még rendbe a legutolsó rombolás óta. – mondom ki a nevét az első helynek, ami az eszembe jut. Oda tuti nem megy most senki, a múltkori harcnál elszabadult benne egy tűztornádó. Vagyis csak azt hiszik, én ott voltam és tudom, valójában csak kitombolta magát. –Milyen módon akarsz jönni? – teszem még fel neki a kérdést, mivel azért még itt is feltűnő lenne ebben a szerepésben, ha végig megy a folyosón. Erre szerintem rájött, mivel azonnal eltűnt, én pedig egy beletörődő sóhajtással vettem tudomásul, hogy a mai programom is megvan. De azért jó lenne tudni, hogy mi a fenét akar. Végül siralmas képpel vettem magamhoz a zanpakutou-mat, és indultam el a gyakorlótér felé. Merem remélni, hogy nem most akarják felújítani. Vagy kezdhetik az egészet elölről, mire végzek...
Úgy 5 perc séta után elérem végre a helyet, miközben szerencsére senkivel nem akadok össze, aki engem keresne. Mikor már benn vagyok, megállok egy nagyobb tér közepén és a kardom alakja is csatlakozik hozzám.
- Elárulnád végre, hogy mit akarsz? – szegezem neki azonnal a kérdést, mivel nagyon nincs ma kedvem a játékaihoz. Nem véletlenül akartam szabad délutánt. Kicsit se vagyok jó hangulatban.
- Hogyne, a bankaidról lenne szó. – válaszol nyugodt hangon.
- Olyan nekem nincs. – felelem, és a maradék türelmem is kezd vészesen fogyatkozni.
- Azt te csak hiszed!
- Hogy mi?!? Beszélj már értelmesen! – kezdem a hangomat is felemelni, mivel mára már leapasztották a türelem adagomat.
- Te tényleg nem vetted észre? És még azt hittem gyorsan végzünk. Akkor had közöljem veled, már azon a szinten állsz, és ha végre hajlandó vagy nyitni az irányomba, még ma meg is kaphatod. – ezzel most tényleg sikerült ledöbbentenie. Egy percig meg sem tudtam szólalni, míg ő nyugodt szívvel folytatta a mondandóját. – Szerinted mi másért vagy képes egyre jobban kapcsolatba kerülni az erőmmel? Ez a jelzés, hogy végre képes vagy engem legyőzni. Pontosabban képes lennél, ha az lenne a feladatod. – ennél a mondatnám végre sikerült megtalálnom a hangomat is.
- Miért? Nem az? – ha jól emlékszem bankai-ra csak az képes, aki legyőzte a kardját.
- Nem, nekem eszem ágában sincs ezért megküzdeni veled. – válaszolt továbbra is nyugodt hangon.
- Akkor mit akarsz? – kérdeztem vissza és egyre jobban kezdtem összezavarodni.
- Amit eddig is, bizalmat.
- Ezt hogy érted? – teszem fel a következő kérdésemet, mivel nagyon nem tudok kiigazodni rajta, most már véglegesen.
- Feltétlen bizalom, ez a követelményem a bankai-hoz. Ha ez nincs neked meg, akkor nem tudok segíteni. – magyarázza a dolgokat, de még mindig nem tartok ott, hogy tiszta legyen, amit mond. A felfogásom nagyon lelassult az elmúlt időben. – Ez az erő túl nagy változás lenne neked, hogy egyedül el tudd viselni. Ha most próbálkozol meg vele, egymagadban, felemészt. – fejezi be az újabb előadást, ami kezdte a helyére tenni a dolgokat a fejemben. – Most pedig itt az ideje, hogy újra meglátogasd a belső világodat! Ott foglak várni. – teszi még hozzá, majd eltűnik. Nekem még eltart pár másodpercig, hogy rájöjjek, most mit is vár tőlem pontosan. Nagy levegőt veszek és a kardomat élénél a fejemhez érintem. Egy pillanatra behunyom a szemem, majd a mikor kinyitom már a lelkem világában vagyok. A jól ismert kék táj, közében a tóval mindig is itt volt. De valami megint megváltozott. Yurei Kouji ezúttal nem egyedül volt, hanem egy csomó kis fehér tündér vette körül. Mindegyik különbözött a többitől valamiben, alakra majdnem egyformák voltak. Egy darabig gyönyörködtem benne, majd észrevettem a lelkek mérlegét magasan a fejünk felet. A boltozatra lett felfüggesztve idő közben, és ez árasztotta el az egész helyet sejtelmes fénnyel. Most is egyensúlyban volt, de mintha mindkét serpenyőjében megnőtt volna a lelkünket jelképező kristály. Az egyik, nyilván az enyém, egy szabálytalan alakú smaragdra emlékeztetett, de akkora volt, hogy a kezemben nem tudtam volna megtartani. A másik oldalon egy csiszolt kő feküdj, az őt jelképező zafír. Még mindig nem szoktam meg, hogy velem ellentétben ő a kiegyensúlyozottság mintapéldánya. De szerintem nem is fogom, mivel én soha nem leszek olyan, mint ő. Ahhoz túl sok dolgot éltem át. Ebben a pillanatban az egyik kistündér bekúszik elém és integetve a fejemre telepszik. Vidáman rázom meg a fejem, és így a vállamra huppan.
- Jól emlékszem rá, hogy mikor utoljára erre jártam, még nem voltak itt? – teszem fel a kérdést, mivel akárhogy erőltetem az agyam, csak nem tudok rájönni, mikor is láttam őket.
- Nem csoda, régen nem voltál ebben a világban. – persze, nem is ő lenne, ha nem kioktatással kezdené a napot. Szúrós pillantásomat látva azonban felhagy a próbálkozással. – Tényleg nem voltak itt. Ők az általad elnyelt támadásokat képviselik. – tette még hozzá, mire elkerekedtek a szemeim. Jó, azt eddig is tudtam, hogy jó párat összeszedtem, de pontosan nem ismertem a helyet, ahova kerültek. Ezek szerint itt, ezekbe a kis lényekbe lettek elraktározva. Nem is rossz módszer, most már tudom mire emlékeztettek. Mindegyik viseli az általa birtokolt erő jelét a testén. De nem baj, így még aranyosabbak.
Legszívesebben még egy ideig nézelődtem volna, de nem ezért jöttem. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy visszatérjek az eredeti témához, vagyis a bankai-hoz.
- Pontosan mit értesz az alatt, hogy bizalom? – teszem fel a leglényegesebb kérdést.
- Tudod nagyon jól, érezned kell. Többet én nem segíthetek, ideje visszamenned. – jelenti ki nyugodtan, majd amikor újra kinyitom a szemem a gyakorlótéren vagyok. Most már csak törni kéne a fejemet rajta, hogy mire gondolhatott. Tőle minden kitelik. Talán kicsit koncentrálhatnék a jövőre, hátha kiderül mit is kéne tennem. De nem, akkor nem magamtól fejteném meg. Talán ha lefoglalnám közben magamat. Még egyszer ránézek a kardra, majd megszólalok.
- Nekem nem megy a tétlenkedés, addig nem gyakorolhatnánk? – próbálom elő csalni, hátha tudok belőle újabb támpontot kiszedni.
- Miért is ne? Kíváncsi vagyok, most meddig bírod ellenem. – már szinte látom a kárörvendő arcát magam előtt. Jól tudja, hogy kicsi az esélye annak, hogy akár csak meg karcolhatom. De azért mindig jól jön egy kis gyakorlás, a védelmem pedig ki kell még javítani, a múltkor is csúnyán összeszabdaltak. Pontosabban az én szememmel nézve volt az méretre vágás, mivel egy olyan tisztnek még csak hozzám sem szabadott volna érnie. Ehhez képest alaposan felsültem. És ennek hála hallgathattam egy szép kis sápítozást is, hogy miért kerülöm el a 4. osztagot. Köszönöm szépen, így se tudok a fenekemen megmaradni, nem még, ha betegszabira ítélnek. Bár szerintem a mai nap után úgyis ott fogok kikötni. De most nem ezzel kéne foglalkoznom, mert a tétlenségemnek hála Yurei Kouji már támad is. Azonnal védekezni kezdtem, majd az első adandó alkalommal felé sújtottam. Persze megint kikerülte a támadást...

Kb. két órával és vagy 28 vágással később már eléggé fáradt voltam, és lassan kezdtem egyre kiszámíthatóbb lenni. Éppen egy bonyolult formációval próbáltam meg a közelébe jutni, ami valamennyire sikerült is, de nagyon kimerített. Két méterre tőle megálltam és az oldalamat fogva kifújtam magamat. Szerintem látta rajtam, hogy már nem fogom sokáig bírni, mivel nem támadott kapásból. Így lehetőségem nyílt kicsit szemügyre venni az újabb sérüléseket. Bár mindegyik csúnyán nézett ki, egyik sem volt pár centinél mélyebb, és feltűnően kerülték az ütőerek környékét. Tudtam, hogy nem akar bántani, de most kifejezetten kesztyűs kézzel bánt velem. Nem mondom, azért egy-egy ütés kifejezetten megtáncoltatta a lengő- és nem lengő bordáimat is, ugyanakkor még jobb egészségi állapotnak örvendettem, mint máskor fél óra után. A fáradtságot leszámítva semmi nagyobb bajom nem volt. Ez az! Hogy ezt eddig nem vettem észre! Pedig milyen egyszerű volt a megoldás. Most már tudom, mit akar! Egy mosollyal az arcomon fordultam felé, és kihívóan a kardot tartva vártam, hogy újra támadjon. Pár pillanaton belül valóban elindult, de nem mozdultam. Egyre közelebb ért hozzám, míg végül már biztosan nem tudott volna kikerülni. A kardot elejtettem, és hagytam, hogy befejezze a támadását. Mosolyogva, teljes nyugalommal figyeltem, ahogy a penge egyre közelebb kerül a szívemhez. Végül a fájdalmas találkozás helyett darabokra tört szét, amint a bőrömhöz ért. Abban a pillanatban egy óriási erő öntött el, és nem tudtam mi történik. A földre zuhantam, miközben szinte perzselt az energia.
- Bíztam benne, hogy nem fogsz bántani. – ejtettem ki a szavakat számon, miközben a hangom már nem a sajátom volt, hanem az övé is. Óvatosan felálltam, és szorosan behunyva a szemeimet suttogtam el a szavakat: - Bankai! Ikasu Reikon no Anzentaru Megami! – nem tudom honnan jött mindez, egyszer csak felbukkantak a fejemben a szótagok egymás után, amíg értelmet nem nyertek. Ekkor az erő megszűnt, szinte kirobbant belőlem. A szememet kinyitottam, de csak sötétséget láttam. Érzékeltem, hogy a ruhám megváltozott, viszont most nem volt semmi kedvem foglalkozni vele. Az sokkal jobban aggasztott, hogy semmit nem látok. Már éppen kezdtem volna pánikba esni, mikor meghallottam a kard szellem hangját.
~ Nyugodj meg, nem érdemes aggódnod. Döntsd el, mit szeretnél tenni, és az események leperegnek a szemed előtt. Az erődet kell használnod! – először nem nagyon akartam hinni benne, de amint elképzeltem, hogy lépek kettőt előre, láttam, hogy mi történne akkor. Előttem pont volt egy felrepedt padlódeszka, és ha megteszem, csúnyán elvágódok. De ahogy ki akartam kerülni, máris láttam a szoba berendezését. ~ Pontosan így működik. Amint meghozol egy döntést, látod a következményét akkor is, ha változtatsz rajta. Harc közben ez az ellenfeledre is ez érvényes lesz, csak ő nem tudja megváltoztatni. – hallom a további instrukciókat, mire kezdek helyre rázódni. Most már olyan, mintha a saját szememmel látnám a szoba elrendezését, pedig csak azt látom, hogy fog kinézni egy pillanat múlva, amikor el akarom fordítani a fejem. ~ Most pedig próbáld ki a támadásodat. Tudod, hogyan kell használnod! – jön a következő figyelmeztetés. Bal kezem magam elé tartva szó szerint eltüntetem a padlódeszka egy részét, majd kis koncentrációval egy tűzgömböt hoztam létre a másikban. Elhajítva egy mini beltéri robbanást eredményezett, de nem volt túl erős. Kezdtem rákapni az ízére, bár a rossz érzés nem múlt el, és amint kicsit is felhagytam a koncentrációval, a világ elsötétedett. Még hozzá kell szoknom az állandó koncentrációhoz, vagy szépen el leszek veszve. De valami eléggé szöget ütött a fejemben még az elején. Óvatosan megpróbáltam megtalálni a ruhám végét, de az bosszantóan közel volt a kezemhez.
- Mégis milyen rövid ez a ruha? – tettem fel a kérdést, mert már kezdett nagyon gyanús lenni a dolog. Fogadni mernék, hogy ez itt Yurei Kouji érdeme.
~Nyugi már, van elég hosszú. De ha nagyon tudni akarod, így nézel ki! – jelenik meg egy kép a fejemben, aminek láttán a legszívesebben sikoltanék egy nagyot. Egyszer kerüljön csak a kezem közé, minimum felnyársalom ezért! Az biztos, hogy többet nem fognak panaszkodni, amiért a szürke ruhám merész. Ebben a pillanatban elfog egy kis szédülés, majd ismét a földdel egy szinten találom magamat. Nem értem pontosan mi történik, de nagyon nem vagyok jól. Hirtelen mintha vagy ezer tőrrel szúrnának belém, felsikoltok. Az utolsó, amit hallok, az egy figyelmeztetés: ~Szüntesd meg a bankai-t, túlerőltetted magad! – szinte biztos vagyok benne, hogy meg is tettem, de utána teljes a sötétség...

Erős fény villan a szemembe, mire felemelem a kezem, majd árnyékot tartva óvatosan kinyitom. Nem tudom, pontosan hol vagyok, de már biztosan nem délután van. Furcsa szag, majd mintha valaki mellém érne. Tényleg itt van, így ránézek. Egy lány az, ahogy elnézem a 4. osztagnál kötöttem ki tényleg.
- Végre felébredt! Jól van, hadnagy? – teszi fel a kérdést.
- Mióta vagyok itt? – a kérdésére nem is válaszolok, inkább előszedem a kérdést, ami a legjobban érdekel.
- Majdnem két napja, ájultan találtunk önre és tele volt sérülésekkel. Mi történt? – a kis kíváncsi.
- Semmi érdekes, csak kicsit elszabadult egy harc. De azt hiszem akkor itt az ideje, hogy visszamenjek a saját osztagomhoz. – jelentem ki, miközben felülök, bármennyire is tiltakozik. Épp elég szabadságot vettem ki, és szerintem nélkülük sokkal gyorsabban gyógyulnék. Csak most fedezem fel, hogy még jó pár kötés van rajtam. Az egyiket azonnal lerántom, és alatta egy nagyrészt begyógyult seb van, amit még a harc közben szereztem.
- De még nem gyógyult meg teljesen, nem engedhetem el. Kérem! – próbálkozik továbbra is.
- Teljesen jól vagyok, és nem kell rá engedélyt kapnom, hogy elhagyjam a gyengélkedőt. – jelentem ki, majd megpróbálok lelépni az ágy mellé. Ez még sikerül is, ám a következő lépésnél szó szerint visszahajítanak az ágyra. Bárki is volt a merénylő, ezért még kap.
- Ne olyan gyorsan Mistique, előbb várd meg, hogy kiengedjenek. – hallottam meg a kapitány hangját.
- Nagyon vicces, eszem ágában sincs itt maradni, főleg mivel a világon semmi bajom nincs. – eleve fóbiám van az ilyen helyektől. Ráadásul lassan már felállni sem fogok tudni, ha feküdnöm kell. Gyilkos pillantásokat meresztgetve feljebbvalóm irányába megpróbálok kevésbé kényelmetlen pózba kerülni. Mikor azonban végre felállnék, megint megszólal:
- Ne akard, hogy én tartsalak itt.
- Megpróbálhatod, de akkor kő-kövön nem marad. – jelentem ki magabiztosan, miközben végre sikerül fél méternél messzebb jutnom az ágytól.
- Oké, de legalább annyit árulj el, mi a történt abban a teremben! – hát igen, szócsatában nincs sok esélye, és nem ez a legjobb hely, hogy megpróbálja megtartani a tekintélyét.
- Rendben, ennyibe talán nem halok bele. – adom meg magam, majd előre dőlök, hogy csak ő hallja a szavaimat. – Bankai! – jelentem ki mosolyogva, majd becélzom az ajtót. Most már el merem hinni, hogy tényleg elértem...


Bankai neve: Reikon no Anzentaru Megami (Könnyező istennő lelke)
Parancsszó: Ikasu! (Éledj fel!)
Bankai alakja: A bankai formában valójában a zanpakuto teljesen eltűnik, helyét két eléggé kemény anyagból készült kesztyű veszi át, melyek harcra lettek tervezve, ezért képesek akár egy kardcsapást is kivédeni sérülés nélkül. A két kesztyű külön-külön nem idézhető meg, valamint eltűnni is csak együtt tudnak. Hogy Misty ne legyen teljesen védtelen, mindkét kesztyűn a középső ujj egy éles pengében végződik, ami kb. 6-8 centi hosszú, és éppen csak kitüremkedik az anyagból, így közelharcon kívül szinte használhatatlan. A bankai formába való átlépéskor ruhája is megváltozik, és szemén egy kendő jelenik meg, ezzel figyelmeztetve, hogy az „erejére“ kell támaszkodnia.
Támadása: A parancsszó elhangzása után a két kesztyű szó szerint bekapcsol, innentől kezdve a használója gondolataira reagálnak, és az alapján támadnak. A bankai alakba történő átlépéskor Misty erejének nagy része felszabadul, sokkal gyorsabb lesz, és főként növekszik a fegyverekkel szembeni ellenállása. Kesztyűi külön-külön bírnak képességekkel, melyeket, ha egyszerre alkalmaznak, az kifárasztja a tulajdonosukat. A bal képes lélekenergiát elvonni a dolgokból, tárgyakból, emberekből, amelyekhez hozzá ér, vagy hatótávon belül tartózkodnak (1000 LP után 1 méter, szóval jelenleg ez a táv 10 métert jelent). Ez a képesség veszélyes, ezért csak gondolati parancsra reagálva teszi meg. A jobb pontosan az ellentéte, a lélekenergiát kilövelli, egy-egy támadás alakjában. Ezek a támadások egyeznek a korábban, shikaiként, már elnyeltekkel alakra és képességre, erejük attól függ, mennyi lélekenergiát töltenek bele. A bal kesztyűvel elnyelt lélekenergiának azonban a használó teste csak a felét képes maximum hasznosítani, a többit meghatározott időn belül ki kell bocsátania (az idő a használó lélekenergiájának mennyiségétől függ, minél erősebb, annál tovább tudja megtartani). A fennmaradó rész használható kidou idézésre vagy öngyógyításra, de a bankai állapot megszűnése után egyszerűen eltűnik.

Misty ruhája: https://media.photobucket.com/image/2833811gross/WeaponKori/My%20OCs/2833811gross.jpg?o=4

Tündérek: http://www.trudifinch.co.uk/cards/thumbnail/White%20Fairy.jpg