Monster-koktél /Személyiségváltoztató üdítő Szayel-módra/

Mindig is tudtam, hogy nem shinigamiknak való ez a hely. Mindenhol forróság és homok. Sehol egy árnyékot adó fa, melynek tövébe lekuporodhatnék egy kis pihenőre. Túlságosan is nagy a csend. Kezemet kardom markolatára helyezem, hiszen minden porcikám valami veszélyt sejt. Szeretnék ilyenkor láthatatlan lenni, vagy legalábbis olyan sok szemmel rendelkezni, hogy mindent észrevegyek- ez azonban elég szürreális kérés egy egyszerű tiszttől. A hajam is égnek áll, mikor a vállamon érzem valaki ujjait. Látni akarom az arcát, de ez jelen esetben kivitelezhetetlen. A nyakam nem engedi, hogy bármilyen kis szögben elforduljak és ránézzek. Lassan elsötétedik a világ...
Nem tudom, mennyi az idő, és azt sem, hogy hol vagyok. Csak fájdalmat érzek a karomban, a fejemben és a mellkasomban. Fel akarom nyitni a szempilláimat, de túl nehezek. Azt hiszem klór szagot érzek. Tudnom kell, mi folyik itt! Hangokat hallok... egy férfi az, gúnyosan kacag. Talán rajtam nevet.
~Mégis mi ilyen vicces? -vágnám a fejéhez, de a számat sem tudom kinyitni. Úgy érzem, mindenemet lekötözték, kivéve a füleimet. Felém közeledő léptek indítják be az adrenalin-szintem növekedését.
~Túlságosan kiszolgáltatott helyzetben vagyok, és nem tudok tenni semmit?! -lélekenergiát gyűjtenék, de valami gátolja.- Mégis mi a fene folyik itt? -jut el az agyamig, hogy valaki nagyon szeretne tőlem valamit- és nem kéri, hanem elveszi.
Összeszedem magam, és megpróbálom legalább az egyik karomat megmozdítani. Sikertelen. A lábaim sem akarnak működni. Úrrá lesz rajtam a pánik. Sírnék, ha tudnék. Csak elcsukló lélegzetem mutatja, valami nincs rendben.

Töretlen tökéletességem tudományos talányok terén tesz törést. Soul Society érintetlen terepe, s tán gyógyítók közt ragadhatom meg kísérlethez szükséges alanyom. Nyájas, lágyszívű, kedves lelkek, érzelmek, naivság s empátia, ám minderre többé nincs szüksége, elég lesz…
Kloroform hasznos eszközként funkcionál, tökéletes, hosszú kacsómban tartott kendőt halálisten arcához tartva elbódítva fosztom meg öntudatától. Álmodj csak, szépségem… Hadd vegye kezdetét a nagy átváltozás!
Kacagva túlontúl is zseniális tervemen készítem elő a koktélt; egy kicsit ebből, egy kicsit abból, hisz eme recepttel már régóta kísérletezem makulátlan laborom eldugott részén. Tesztalanyból pedig sosem elég, s érzem, most nem sülök fel leleményes vegyszeremmel. Későn észrevéve az ébredező, elhűlni vágyó, akaró, epekedő lelket fordulok szemüvegként funkcionáló maszkom feljebb tolván orrom hajlatán. Mozogni s beszélni is képtelen – szíjaim magukba szívva a lélekenergiát tesznek róla, gyógyítónk képtelen legyen bármiféle mozgásra.
- Üdvözletem, hűvösségre jelenleg lehetetlen halandó halálisten. Nem fog fájni, ne félj, élve van rád szükségem. – hárítom el szájáról az akadályt, s nyomom ajkaihoz az üdítő jellegű koktélt; fejét kicsit hátradöntve teszek róla, testébe kerüljön a méreg. S hogy valóban fájdalmas-e? Nem tudom, nekem nincs eme italra szükségem. Személyiség eltorzulás, őrület! Frenetikus kikapcsolódás, fantasztikus találmány, csak engedje át magát, s élve elengedem. Másra van szükségem.

~Nem akarom meginni! Tudom, hogy valami sötét dolog. Talán még fájni is fog. -ajkaimat összeszorítanám, de nem tudom. Semmim sem mozog. Hiába küldök parancsokat az agyamnak, semmi sem történik. Sírok, belül... Hiszen könnyeimet is elfojtja valami. Érzem, ahogy csorog a számban valami édes és mégis csípős folyadék. Ki akarom köpni, de tudom, ez sem fog menni... Nyakamon ujjakat érzek, melyek azt akarják, nyeljek. Az egész poharat ürítsem ki, egy csepp bizonyítékot se hagyva arról, mit kellett magamba gyűrnöm.
Kész. Minden bennem van. Érzem, ahogy a gyomrom összerándul, éles fájdalom hasít a gerincoszlopomba. Az agyam lüktet, sípoló hangtól borzong végig a testem, a fülem majd' szétrobban. Szívem vadul pumpálja a vért, de valami más... Mintha égetné az ereimet, egészen az ujjbegyeimig hatol a forróság.
Feleszmélek. Nem tudom, mennyi ideig nem voltam magamnál, de a fájdalom végre megszűnt. Mozgatom az ujjaimat- végre ez is megy. Kinyitom a szemem. Még mindig abban a teremben vagyok, ahol az előző alkalommal is feleszméltem. Reméltem, hogy az csak egy rossz álom volt. Tévedtem. Megpróbálom felemelni a fejem. Sikerül. Körbenézek, és egy rózsaszín hajú férfit látok egy számítógép előtt ücsörögve. Szólni akarok, de a torkom teljesen száraz. Nyelek egyet. Végigbizsereg a torkom, még jobban szárad. Ujjammal kopogni kezdek az ágy keretén. Végre rám figyel a pasas. Hatalmas vigyorral közeledik, nem tudom mit akar. Félnem kellene. Mégsem érzek semmi ilyesmit.
~Mégis mi történt velem??

Tiltakozni a keserű nedű ellen? Ugyan már… Oly haszontalan. Eldöntöttem helyette is, mit fog tenni, akaratom akarva rákényszerítem, s nem fog érdekelni, ha nem tetszik neki. Hisz én jobban tudom, mi a jó neki… Többé már nem lesz sebezhető. Kifejezetten köszönettel, hálával adózik nekem, amiért megszabadítom maradék emberségétől. Felszabadítom, szabaddá teszem s elhozom számára azt, amire valahol mélyen mindig is vágyakozott, epekedett, sóvárgott, kívánta… Bár ha kísérletem sikeresnek bizonyul – s miért is ne lenne az, hiszen a feltételek adottak nem beszélve arról, én magam eszeltem ki, s amit egy magamfajta géniusz kitervel, csak jó lehet - , bizony elmarad a hála megadása a shinigami részéről. Valahol mélyen, az érzelmeit elblokkoló, majd lassan elszipolyozó, kivégző, lemészároló, kiirtó, végüket hozó gátak mögött bizonyára ott tartózkodik a hála s köszönet megadásának vágya, amiért efféle jó cselekedetet tettem vele. Ám nem baj, a sikeres kísérletért cserébe most az egyszer elnézem neki. Tudom jól, hogy igazából mélyen hálás azért, amit tettem, vagyis épp teszek vele. A koktél, mely valódi szörnyet alkot belőle. Igazi, démoni teremtményt, kit még Frankenstein is megirigyelhetne tőlem… Mégis ki ő hozzám képest? Hozzám, ki olyan tetteket visz végre tudomány terén, melyeket előttem senki soha. Hiába, hisz én tökéletes vagyok, míg ők nem… Csak pondrók, gyenge utánzatok, másolatok, mintáim egymásra pakolása, hasztalan söpredék, alávaló aljadék, irányítható, hozzám nem mérhető porszemek az egészben, csak patkányok. Ugyan már, még hogy bárki is jobb lenne nálam? Nevetséges feltételezés.
Műszerek, vegyszerek, tesztet sorozata, melyekkel lélekenergiájának elváltozását, agyi hullámait, ingereit mérem, szert téve a rengeteg adatra pedig számítógépembe táplálom őket. Arcomon kéjelgős, rémisztő vigyor, mely Sakuranbo kisasszonyt, új kedvenc kísérleti egerem nemrégiben biztos halálra rémisztette volna. Ébredezik a szépségben rejlő szörnyeteg…
- Gratulálok… Kiválasztott lettél. – szorítom le egyik karját, hogy injekciós tűmmel újabb vérmintát vegyek el tőle. A megfigyelés lassan elkezdődhet, s arcomon kárörvendő mosollyal fogom végignézni új személyiségének vergődését. Majd szívverését mérő műszert rácsatlakoztatva kezdek bele a kísérletbe. Szemüvegem megigazítom, miután a kivetítőt a lány elé tolom, hogy képsorokkal tegyem újabb próbára. Képek… Az életből. Szenvedésről, szenvedélyről, szerelemről, éhezésről, családról, viszályokról, karácsonyról, gyászról, halálról, örömről, bánatról, haragról, közkedvelt vagy épp megvetett hírességekről, szánni való hajléktalanokról, elárvult gyermekekről, utcára dobott kutyákról, betegségben szenvedő etiópokról, hóról, esőről, napsütésről, szeretetről, gyűlöletről, mindenről, melyet ember ismerhet. Hisz mi más lenne az érzelem? Csak agyi impulzusok, melyeket egy koktéllal könnyedén elhalaszthatok.

Kiválasztott...
Ez a szó visszhangzik a fejemben. Már csak azt kellene kiderítenem, mégis mire választottak ki! Hiszen én nem akartam sem kísérleti patkány, sem mutáns szörny lenni. Semmit sem értek. Csak a forróságot érzem a testemen, ami azóta sem enyhül.
A tű mélyen hatol a vénámba, vérem szokatlan vörös színű. Megrémülök. Fogalmam sincs, mire készül. Az elém tolt kivetítő az emberi lét minden borzalmát elém tárja. Pislogás nélkül nézem végig a képeket. Tudom, szívem mennyire összeszorulna a látványtól, de most mégsem történik semmi. Se egy könnycsepp, se egy fájdalommal telt sóhaj... Kihalt belőlem minden szánalom!
Miután kikapcsolta a kisfilmet, meredten bámulok először magam elé, majd az őrült tudós szemébe. Arcán csak egy elégedett mosolyt látok. Már a félelem sem járja át a csontjaimat. Lassan ráébredek, minden, de minden, ami még a régi énemhez kötött, nincs többé.
Fel akarok kelni, de a szíjak még mindig nem engednek el. Szólni akarok, de torkom még mindig nem engedelmeskedik. Ég. Minden nyelés perzsel, de fájdalmat nem érzek. És már aggodalmat sem. Szívem helyén csak valami lebegést, szinte ürességet érzek...
-Mikor mehetek el? És mit csinált velem? -erőltetem meg magam, hogy kipréseljek két mondatot...

Robotok. Szánalomra méltó programok, kik még a magamfajta zsenik szimpátiáját sem érdemlik ki. Nem csoda, hisz nem vagyok mechanikus… Egy géniusz, egy valódi tudós, túl méltó arra, holmi gépezetek nem létező érzelmi világával foglalkozzék. Hisz ezért robotok, hogy ne érezzenek. Embereknél tökéletesebb entitások, mégis tökéletlenek. Equilibrium nem megoldás konfliktusok kezelésére, holott ezt ők maguk sosem ismerik be. S ha a robotgén emberével keveredik? Nem mint a hollywoodi filmekből ismert cyborgok… Csupán érzelmek nélkül, hogy ne féljenek többé. Tökéletes gyilkoló gépek, ám arrancar szív hiányában nem megfelelő példány kísérlet beteljesítéséhez, egyszerű shinigami pedig erős lehet, s végzetes populációnkra. Gyógyítóban viszont megvan minden – szív, érzékenység s empátia. Minden, melyet porrá zúzhatok, hadd sikoltozzon… Szadizmusom nem ismer határokat. Lelki sebek, melyeket testiek sosem überelnek. Mégis gáláns vagyok… Zsebkendők előkészítve, hadd fojtsa bele bánatát, amennyiben üveges felületű lélektükrei mégis sós váladékot termelnének.
Kétes a dolog; zaklatott s mégsem. Tudata felülírja érzelmi intelligenciáját, s csupán a racionalitást keresi. Utolsó tesztekkel szívének verését, vérének pulzálását, agyának hullámait mérem. Felmértem már, hogy gondolkozik… S jöhet az újabb altatás, csak hogy koponyájába apró chipet ültethessek, mely rendszeresen közvetíti ördögi laboromba agyának adatait.
Szabadon ereszthetem a szörnyet, melyet kreáltam. Hadd zúzzon szét lelkeket… tiporjon el szíveket. S hogy feltűnik-e bárkinek tarkójánál az az apró forradás, melyre chip beültetésekor volt szükségem? Oly lényegtelen… Hisz altatás után ismét szeretett, de már nem érzett Lelkek Városában találja magát. Magányosan, elhagyatottan… Félelmek s érzelmek nélkül.