<< Előzmény

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Mintha az előző jó másfél óra valami beteges kényszerképzet lett volna csupán, Mackó karjaiban olyan elképzelhetetlennek tűnt ez az egész ajtócsapdosósdi, mintha csak a felesleges drámára kiéhezett agyam kínzott volna ilyen szörnyűséges rémképekkel. Nem is akartam foglalkozni az egésszel, csak érezni a még mindig kissé fagyos ujjak érintését a hátamon, a whiskeyvel keveredett bagószagot lassú csókja nyomán, hogy az övé vagyok testestül, lelkestül, mindenestül. Arcomat az övéhez nyomva, szorosan ölelve próbáltam az utolsó négyzetmilliméternyi levegőt is kipasszírozni kettőnk közül; iszonyatosan vágytam rá, hogy Vele legyek. Hogy a nyakamon érezzem a forró leheletét, hogy a gubancos fekete hajzuhatagba túrjak, hogy ne létezzen semmi más a világon, csak ő és én.
Meg se próbálva előtúrni a nemlétező időérzékemet hessegettem el a pontos időre vonatkozó kérdésköröket Mackó vállán szuszogva. Túlságosan jó volt csak úgy Bucón kábán heverészni és nem gondolni semmire a sötét szobában, se erőm se kedvem nem volt még ahhoz se, hogy a már lassan öt perce átkozottul viszkető orromat megvakarjam, nem hogy ahhoz, hogy összetápászkodjak. Amikor már viszont a jobb szemem is rángott az idióta érzéstől, kénytelen voltam egy gigászi nyújtózkodás segítségével Kuckóra fordulni, hogy aztán az orrhegyem az enyhén borostás állának dörgölve enyhítsek a szenvedéseimen. Álmos vigyorral kúsztam rajta följebb, hogy vaksin fókuszálva próbáljam felvenni a szemkontaktust, ami ugye azért nem olyan egyszerű, amikor az össz világítást csak egy aprócska kék pötty szolgáltatja valahol a szemközti falon, lámpát kapcsolni meg aztán pláne derogált, ha már ezt a minimális mozgást is csak nagy erőfeszítések árán voltam csak képes megtenni.
- Szeretlek te gyagyás! - Fúrtam arcom kuncorogva Mézesbocsom nyakába, miközben további minimál tornagyakorlatokkal igyekeztem életet lehelni elkámpicsorodott végtagjaimba. Kezdeti nagy elhatározásom, miszerint most aztán tényleg nem alszom be, hamar elillant, amikor Yuu-chancsi a bukóm simogatásával hamar félálomba hipnotizált, úgyhogy visszaapplikálva magam az előző vackomba nyomtam a képem Kucka oldalába. Már egyre ritkultak a hraccsoló macskát idéző dorombolászerű berregéseim, jelezvén, hogy nem sok választ már el egy igen kellemes kis szundítástól, amikor Kucinyó valami hadoválás után pukk hirtelen kiszáguldott alólam.
- Jolvan Mackó, menj csak, addig én alszok még egy picit, jóó~? - Húztam fejemre a takarót ekképp reagálva a szobát hirtelen elárasztó fényáradatra, majd a másik oldalamra fordulva készültem bevágni a szunyát, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy tágra nyílt szemmel, az előbbi durmolási kényszer legapróbb jele nélkül ülök az ágyban a takarót szorongatva.
- Hogy a mit veszel és különben is, mi van?! - Hápogtam az épp az alsógatyájával ádáz harcot vívó Bagolybubókám felé, aki láthatólag egy cseppet se tűnt beszámíthatónak. Ez a gyanúm csak tovább erősbödött, amikor Yuu-chancsi hibbant kacarászással vetette rám magát, hogy aztán ezzel a lendülettel kirángathasson a jó meleg paplan fogságából. Persze hiába rázogattam, hogy legyen már kedves lenyugodni és higgadtan elmagyarázni, hogy mégis mi az isten jár abban a nagy agyában, de nem sikerült belőle kihúznom mást pár semmit mondó "Majd meglátóód"-on kívül.
Még mindig gyanakvó tekintettel és az ezer éve itt felejtett, álom szép Yigal Azrouel ruhácskámmal karöltve tántorogtam be a fürdőbe, azzal a szent céllal, hogy már ha neki menyasszony kell, rajtam ne múljék. Nem voltam benne biztos, hogy ez az egész nem valami idióta tréfa vagy valami újabb szerepjátszósdi, de inkább meg se próbáltam megfejteni, mi áll az egész hirtelen felbuzdulás mögött, úgyhogy egy magamhoz képest határozottan gyors zuhany után annak rendje és módja szerint puccba is vágtam magam.
Abban a reményben léptem ki a fürdőből, hogy szívem szottya talán lehiggadt az elmúlt percekben, de ehelyett egy lila bársonyzakós maffiózó kapott fel a derekamnál fogva hogy aztán vagy fél percig piregjen-pörögjön velem a szobában. Még mindig csak a hirtelen felszabadult endorfinfröccsnek próbáltam betudni a fura jelenséget, de mivel minden zakkantsága mellett Mackó borzasztóan zabálnivaló volt ebben a bekészült állapotban, kucorogva tipegtem utána az előttünk megnyíló senkai kapun át az ismeretlenbe.
A tisztességes hideg volt az első ami eljutott az agyamig a megérkezésünket követően, de amikor épp felmértem volna a terepet, szó szerint elállt a lélegzetem. Mintha a világuniverzum leges legközepebbére csöppentünk volna, ezer meg ezer meg millió és még annál is megszámlálhatatlanul sokkal több fényes és csillogó akármi világított a sötét éjszakában. Iszonyatos hangzavar, rengeteg ember, de az egész mégis olyan elképesztően fantasztikusan csodálatos, hogy vagy öt percig képtelen voltam egy értelmes hangot kinyögni. A város, az álmok városa, ami legalább hétnek adott otthont a "100 legromantikusabb filmjelenetek"-ből!!
- Kuckóóóóó, most azonnal rúgj bokán, ha nem Vegasban vagyuuuu~nk! - Vetettem magam sikongatva a nyakába, és hirtelen az egész lagzis dolog olyan elképesztően valóságosnak tűnt, hogy azt hittem ott helyben szörnyethalok a gyönyörűségtől. Egy pillanat alatt átvettem a gyakorló elmebeteg szerepkörét, és akadályfutókat megszégyenítő magabiztossággal rohangáltam a magassarkúmban amerre csak láttam, magam után ráncigálva életem egyetlen igazi Csuporbonbonmityirmószerelmét.
Már legalább tíz perce firegtem-forogtam Mackó körül, amikor egyszer csak könyörtelen hidegzuhanyként szakadt nyakamba a felismerés, miszerint legkevésbé sincs egy darab használható emberi igazolványom, amit elfogadnának akár a legputribb házasságkötő teremben is! Kétségbeesve túrtam a táskámat, hátha a Gondviselés odamanifesztált egy valamire való személyazonosítót, de nem találtam mást, csak a Shinigami Női Egylet klubbkártyám, pár kupongyűjtőt Soul Society egyetlen valamire való drogériájából, néhány érvénytelen vásárlási utalványt, és az otthoni azonosítómat, amivel az Emberek Világában több mint valószínű, hogy nem mennek semmire. És akkor még mindig nincs egy árva tanúnk se, nem hogy kettő, a karikagyűrűkről pedig nem is beszélve!
Pár perccel ezelőtti boldogságom kártyavárként omlott össze, miután ráébredtem, hogy a vállalkozás lehetetlen mivoltából adódóan csak egy nagyon nagyon hülye tréfa lehet az egész, vagy ha az nem is, valamit száz százalék, hogy rettenetesen félreértettem. Szipogva bújtam Macinyóhoz azon kattogva, hogy hogy hozhatnám ki magam úgy a helyzetből, mintha egy pillanatig se gondoltam volna komolyan, hogy ő komolyan gondolja.
- Akkor most mit csinálunk, megyünk kaszinózni? - Próbáltam bevágni a leglelkesebb vigyorom, hátha elintézi az előbbi kitörésemet annyival, hogy csak az agyamra ment az utazás. Nem mintha értenék az otthoni játékokon kívül bármihez is, sőt, azokhoz se különösebben, de egy filmben láttam hogy sok nő csak áll a jólszituált férfiember mellett, és fújdossa a kis színes kerek bigyókat. Tulajdonképpen biztos rá fogok jönni, hogy mi ebben az olyan hatalmas móka, de ha kell, Kuci kis kerek színes bigyóit egész este elfújogatom!

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Az ezernyi fénypont elemi erővel robban az arcomba, egy pillanatra a látásomat is elveszítem emiatt. Szerencsére a napszemüveg nem csak dísznek van, így hamar korrigálódik eme probléma, így nyugodtan pillanthatok körül a jól ismert városban. Nos, ha a régi látványra vártam, akkor kellemesen csalódnom kell. Állam rögtön a kövezeten koppan, hisz’ 100 évvel ezelőtt még nem voltak ilyen neonos cuccok, igazából az egész nem volt más, mint egy névtelen és poros kisváros, ahol jobban szerettek kártyázni az átlagnál. Csodálatosnak tartom, hogy milyen hatalmas változást tudnak elérni az emberek, még akkor is, ha műveik egyáltalán nem maradandóak. Átérzem szerelmem hitetlenkedésért, ezért kacagva ölelgetem meg, azonban nem sokáig élvezhetem közelségét, mivel eléggé bepörög, s ide-oda kezd szaladgálni a környéken. Bátor tettnek tartom ezt egy olyan magassarkú cipőben, mint ami Rajta is van. Az örömködésnek viszont hamar vége szakad, amit nem igazán értek, hisz’ itt vagyunk Vegasban és már csak percek kérdése életünk összekötésének hivatalossá tétele! Valahogy olyan egyértelműnek tűnik a dolog, ebből adódóan fogalmam sincs, miért tűnik olyan lelombozottnak. Némi gondolkodást követően halk „Ooh!” hagyja el a számat, amint levágom mi is a szitu. Önkéntelenül is ismét kitör belőlem a kacagás, eközben életem értelmét magamhoz húzom, majd egy gyengéd csókot lehellek ajkaira. A halandók számára nehézségnek tűnő események Nekem semmit sem jelentenek, az Ikari-kunnak köszönhető sikkasztott pénzt különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vagyok képes elszórni. Tudomásom szerint különböző drogbáróktól, valamint maffiavezérek számláját csapolta meg, ezért nem is görcsölök a suskát illetően. A tolvajtól lopni nem bűn, ugye?
- Nyugalom, a kaszinó megvár. – szólalok meg, miután kicsit hátrébb húzódtam. – Az első és legfontosabb dolog most beszerezni minden szükséges hozzávalót, mivel ugye házasodni jöttünk. Nem kell idegeskedned, mindent elintézek… Körözött bűnöző lennék vagy mifene, elég felkészült vagyok.
Utolsó mondatomat még megtoldom egy kacsintással is, igazából teljesen komolytalan volt beszólásom. Csodazakóm belső zsebébe nyúlva néhány színes műanyaglapocskát veszek elő, melyeket még Karakurában csináltattam. A legtöbb férfi személyiségre lett kiállítva, azonban némi keresgélés után sikerül egy nőit is találnom. Most már csak valahonnan kellene egy igazolványképet szerványolni, ám nem hiszem, hogy Nyuszkó ilyesmit hordana magánál. Méltatlankodva morgolódok néhány másodpercig, azonban a közeli sarkon ekkor megpillantok egy olyan fényképezős automatát. Most már tisztában vagyok vele, miszerint a Gondviselés szeret Engem, így a mai napon semmi sem állhat az utamba! Kedvesemet kézen ragadva húzom magam után a kijelölt irányba, viszont haladási sebességünk elég lassú, köszönhetően a monumentális sarkaknak. Lövésem sincs milyen módon képes járni ilyesmiben, ráadásul emlékeim szerint még a lábai sincsenek eldeformálódva, szóval ez egy újabb talány, aminek megfejtését későbbre hagyom. Türelmetlenül toporgok a szerkezet előtt, míg a képek elkészülnek, nagy idegességemben egyik cigarettáról a másikra gyújtok. Teljesen fel lettem pörögve, ellenben otthon még teljesen nyugodt voltam. Valamiért olyan egyértelműnek tűnik ez az egész szituáció, a személyi hamisítással, meg mindennel. Tisztára James Bondnak érzem magam, csupán jobban nézek ki és nem mondom mindig fordítva a nevem. Mivel gyújtómat elég csúnyán tropára törtem, így pillanatnyi koncentrálást követően máris fellobban egy lilás lángocska hüvelykujjam hegyén, ezzel olvasztva meg a lapocskát kellő hőfokra. Ezt követően kerül rá a fotó, s pár percnyi várakozás után meg is szilárdul az egész. Büszkén vizsgálgatom művemet, egy mestermunka, ehhez kétség sem fér. Amúgy sem sokat foglalkoztak volna vele, ennyi erővel egy ázsiai prostitól is elvehettem volna az övét, mivel az amerikaiaknak az egyik japó olyan, mint a másik. Köcsög rasszisták!
Nem vagyok otthon a keresztény házasságkötésekben, de azt tudom, hogy mindig szoktak gyűrűt húzni egymás ujjára, ezzel pecsételve meg szerelmüket, meg blablabla. Ugyan Chiyo-chancsi ujján ott van az eljegyzési ékszer, ám ettől függetlenül Nekem nincs semmim. Egyre több és több gond alakul ki hirtelenjében, mehetne minden gördülékenyebben is, ámbátor még így sem panaszkodhatok. Utunk következő megállója tehát egy ékszerüzlet lesz, ami valószínűleg elég sok található ezen a környéken. A gigászi felhőkarcolók árnyékában szaladgálva egész hangulatosnak érzem ezt a mostani estét, délutánt vagy épp amilyen napszak van itt most. Tudom, Nyusszancs egy féldolláros műanyag karikával is megelégedne, ám a giccs utáni hihetetlen sóvárgásom nem engedheti meg ezt. Ez által hajtva lépünk be egy Tirpák vagy hasonló nevű üzletbe, ahol a lehető legdrágább csodákat árulják. Rápillantva egy-egy árcédulára rögtön elkap a szédülés, de hát egyszer nősül az ember, annak pedig meg kell adni a módját. Sosem voltam aranypárti, valahogy nem illik a személyiségemhez. Ebből kiindulva gyorsan átsuhanunk a sárga nemesfémből készült cuccok mellett, Engem sokkal inkább az ezüstből készült társaik érdekelnek.
- Ehhez mit szólsz? – teszem fel a kérdést rábökve egy egyszerűbb darabra, ami ettől eltekintve ugyancsak méregdrága. – Belegravíroztathatnánk a mai nap dátumát, meg amit még szeretnél. Tetszik az ötlet?
Ha nem, akkor sem sértődök meg, csak egy kósza idea volt. Mindenesetre némi diskurzus után dűlőre jutunk, és kiválasztjuk azokat a gyűrűket, amelyek a legjobban tetszettek mindkettőnknek. Pénztárcám igencsak megsínyli a vásárlást, de még így is van elég a szórakozásunkhoz is. Szerencsére angolom nem kopott meg az évek alatt, ezért könnyedén útba igazíttatom magunkat, s gőzerővel száguldunk a közeli kápolna felé, amit az egyik jobban öltözött playboy ajánlott. Valamiért rokonléleknek érzett, ennek hála meg is hívott a kaszinójába egy ingyen játékra, nászajándék címen. Nem akarok ünneprontó lenni, ezért természetesen beleegyeztem, mivel Én már csak ilyen jófej vagyok. A taxiban toporogva már azt se tudom, mit kezdjek magammal, szóval inkább Chiyo-chan hajának simogatásába próbálom beleölni a felesleges energiáimat. Nagy lelkesedésemben a dupláját fizetem ki az út árának, ám valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a sofőr egyáltalán nem szól a pontatlanságért. Gyorsan búcsút intünk egymásnak, s máris menetelünk a fehérre mázolt épület felé. A közeli kukában két, förtelmes ruhákat viselő hajléktalan turkál nagy átéléssel, remélem, nem épp a vacsorájukat szeretnék megtalálni, mert az szívás lenne nekik. Úgy látszik, ez a mai nap az adakozás jegyében telik, mivel egy halk sóhaj kíséretében magamhoz intem az egyiket, azután felvázolom mi is a szituáció. Tanúnak sokkal jobban szerettem volna egy közeli barátot, de ez van, ezt kell elviselni. Szerencsére hamar kötélnek állnak és egy kisebb összeg gazdát cserélésének következményeképp, immáron négyesben lépdelünk be a vékony tölgyajtón.
- Pont olyan, mint amilyenről kislányként álmodoztál, igaz-e? – kérdezem fanyar mosollyal az arcomon, miután egy grimasz kíséretében elfordultam az orrát túró szerencsétlentől, aki pont Nekem jutott. – Esküszöm, ha egyszer visszatérhetek oda, akkor óriási lagzit csapunk, nagy tömeggel és csili-vili díszítéssel, meg mindennel, ami illik!
Remélem nem okoztam Neki nagy csalódást, valamiért jómagam se ilyen esküvőre vágytam. Sokkal jobb lett volna hófehér haoriban feszíteni, a tisztek tiszteletétől és csodálatától övezve. Ehelyett egy brandyszagú vénember mellett kell ácsorognom, aki kétségtelenül egy újabb adag olcsó piára fogja elkölteni a kaput zsozsót. Igazából azt csinál, amit akar, nemigen foglalkozom eme ténnyel. Mindenkinek joga van elcseszni az életét, ha Ő így szeretné, akkor tegye csak. Finoman megszorítom szerelmem aprócska kezét, miközben felcsendül egy számomra ismeretlen dallam. A zongorista bólintása a jel, mellyel elindít Minket. Magabiztos léptekkel vonulok az oltár felé, ahol egy olasznak tűnő, csavartbajszú férfi várja kettősünket. Nem épp ilyennek képzeltem el egy tiszteletest, de ez Vegas, itt minden más. Szívemben nincs kétség, egy pillanatra sem remeg meg elhatározásom. Az életemnél is jobban szeretem Yasuji Chiyokot, és nem létezik olyasmi a világon, ami ezen változtathatna!

Keserű szipogásom hamarosan felháborodott hápogásba váltott, amikor Yuu-chan fogta magát, és nyíltan, ország-világ előtt látványosan kinevetett, amikor én a lelkem apró romjai felett gubbasztottam. Nem elég, hogy beetetett a lagzis dumával, még remekül el is szórakozott a szenvedésemen! Egy egész vékony hajszálon múlott, hogy nem vágtam hozzá kapásból a táskámat, amit -mint később kiderült- nem biztos, hogy jól tettem volna, mivel már megint csak én kevertem a szezont a fazonnal. Egy megkönnyebbült "Kuuhuckóó~"-t rebegve tanulmányoztam az akkor még gazdátlan igazolványt miközben Mackó után lobogtam egy nagy fehér doboz irányába. Mivel a cucc nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, Yuu-chancsival részletesen elmagyaráztattam a dolog működési elvét és hogy mi fog velem történni, ha beülök oda; és mint kiderült, a masinéria is hasonlóképpen működik, mint az otthoni fényképezők, így egy kicsit nekibátorodva telepedtem be a falatnyi forgószékre. Miután rövid úton négyszer is sikerült tisztességesen megvakulnom a villogó rettenettől, támolyogva billegtem ki Kucmarek mellé masszívan kapaszkodva a bódé oldalába, hogy még véletlenül se szédüljek le a sarkamról. Hunyorogva bandzsítottam ez elkészült sztárfotóra, ami egy kis ügyeskedés után máris az újdonsült hamis igazolványomon díszelgett, miközben akaratlanul is megkörnyékezett a "Mi jön még ezután?" című gondolat, elvégre akárhogy is nézzük, éppen szegtük megfele a törvényt! Mackó humorosnak szánt megjegyzése is csak egy újabb gombócot csalt a torkomba annak ellenére, hogy tulajdonképpen felettébb mulatságosnak találtam az egész szituációt meg minden, na de hogy nézne már ki, ha felelősségteljes anyaként esetleg a rendőrörsön kellene töltenem a nászéjszakámat okirathamisításért?! Nem igazán tudtam azt sem eldönteni, hogy Pecsenyéskalácsom jelenléte garancia-e a zökkenőmentes lebonyolításra, elvégre hiába tudom, hogy minden létező problémát megold a maga módján, csak hát nem mindegy, hogy ennek érdekében hány háztömb válik a földdel egyenlővé. Lemondó sóhajjal bújtam Mackónadrághoz ezzel kényszerűen elfogadva a közeljövőben bekövetkező esetleges pusztítást, majd a karjába két kézzel csimpaszkodva topogtam mellette a három kétajtósszekrénnyi járdán. Még sose jártam ilyen elképesztően hatalmas városban, tulajdonképpen az emberek világát is csak képeskönyvekből és filmjelenetekből ismerem, már azt a minimális személyes tapasztalatot leszámítva, amit eddig begyűjtöttem küldetések, vagy a Yuu-chancsinál való látogatások során. Hatalmasokat pislantva kémleltem az óriási csillogó kirakatokat, és az ezernyi, különleges formájú kivilágított varázspalotát egyre szorosabban kapaszkodva Mackóba az attól való félelmemben, hogy elveszek ebben az elképesztő rengetegben.
Nagy bambulásomból csak a hirtelen az arcomat érő meleg levegő rángatott vissza, mikor Kuci betuszkolt valami irdatlan üzlethelyiségbe, ahol az aznapi ötödik heveny vakulásroham sikeresen rám is tört, amint levettem a szemem a szemben lévő ruhabolt díszes üvegajtajáról. Viszont amikor felmértem a terepet, és rámtört a halvány felismerés, sikongatva vetettem magam Yuu-chancsi nyakába ezzel felhívva a komplexumban tartózkodó összes mindenki figyelmét, hogy Chiyo-chan hús-vér valójában betoppant a létező legvarázslatosabb ékszerboltba, a Tiffany's-ba! Szaporán szedve a lábaimat, majd kiugró szívvel cikáztam a vitrinek között mindvégig erősen szugerálva magam, hogy ne szakadjak le Macinyótól, így csak akkor állhattam meg tüzetesebben megvizslatni pár ékszert, amikor Ő is leszobrozott az egyik tároló előtt. Kuckó ezüstmániáját ismerve nem is lepődtem meg különösebben a végcélon, sokkal inkább lefoglalt a csillogó szemmel üvegretapadás. A lélegzetem is elállt a rengeteg gyönyörűségtől, őszintén szólva a 90%-át azonnal elfogadtam volna, úgyhogy egy izgatott "ühümm-ühűűűűm"-el adtam Kucmarek tudtára, hogy teljes mértékig elégedett vagyok mind a döntésével, mind a gravíroztatós ötletével. A csodálatos karikákat tekintve nem is teljesen értettem, miért esett olyan nehezére Kucinak odaadni az eladónak azt a pár vacak papirost, hiszen nem tűnik olyan soknak az a kétezerötszáz valami, amikor Kenpachi ivójában se kerülhet sokkal többe egy kisebb társaság egy estés fogyasztása! Persze ez az egész teljesen lényegtelen abban a pillanatban, amikor az ember az igazival készül összekötni az életét, ha egy befőttesgumit húzna az ujjamra az oltár előtt, akkor is százszor hozzámennék. Na de még ezerszer is.
Nem sokkal később már egy taxiban hasítottuk az utat, ami egész kellemes dolognak bizonyult ahhoz képest, hogy alig mertem beszállni fél órás rimánkodás után. Kezdtem teljesen bepörögni, vigyorogva rágicsáltam a mutatóujjam Yuu-chancsihoz bújva, aki látszólag hasonlóan felfokozott állapotban tipródott mellettem egészen addig, amíg ki nem szálltunk egy fehér kis házikó előtt. Tulajdonképpen több fehér kis házikó is volt ott egymás mellett, csak néha-néha szakította meg a láncukat egy étterem vagy kaszinó. Egy-kettőből egész násznépnyi sereg szállingózott ki, de némelyiket alig hagyta el más az ifjú páron kívül. Ekkor kezdett csak leesni a tantusz, hogy nem csak valami hülye vicc az egész, Mackó tényleg vőlegény, én meg tényleg menyasszony és már csak pár lépésre vagyunk attól, hogy férjé és feleséggé konvertálódjunk valamelyik kápolnában. Minden egyébről teljesen megfeledkezve, halálosan meghatódva bámultam a boldogan kacarászó friss házasokat, míg Kuci összegyűjtött két büdi bácsit valahonnan. Szegények csak halandzsáztak össze vissza amiből egy árva mukkot nem értettem, de Mackó kezébe véve az irányítást kijelölte nekem a szakállasabbik urat mint aktuális tanú és apapótló, aki majd hozzájárul a házasságkötés hitelesítéséhez, és nem mellesleg oltárhoz vezet. Így történt, hogy nem sokkal később lelkesen Jim bácsiba karolva meneteltem Mackó felé, hogy aztán hivatalosan is hozzákössem az életem. Sose kellett papír arról, hogy bizonyossá váljon, hogy ő a másik felem, de az a plusz, hogy az az este csak rólunk szól és arról, hogy ország világ elé tárjuk összetartozásunk, olyan jóleső érzéssel töltött el, hogy legszívesebben bőgni támadt volna kedvem ottazonnaldetüstént.
Egy utolsó biztató mosoly után Jim bácsi lepasszolt Kuckónak, hogy aztán izgatottan bazsalyogva ropogtathassam az ujjait, miközben gigászi sarkaimon hintáztam előre hátra, egy pillanatra sem szüneteltetve a Yuu-channak címzett vigyorgást. Eközben a tiszteletes vagy mi a papírjainkat nézegette, és mindent előkészített a ceremónia lebonyolításához, ami mintha valami csereszerződéskötésnek készült volna. Bár, voltaképpen az is.
- M-m, egyáltalán nem! - Vágtam rá csillogó szemmel az álomesküvőmet illető kérdésre. - Sokkal-sokkal jobb! Van izgalom, dráma, azok a nagy cuccok meg kint elég csillivillik! Na meg aztán... Itt vagy te is Nyünyő! - Csimpaszkodtam még utoljára hajadonként a nyakába, mivel a bajszos fickó látványosan befejezte az adatelemzést.
Számtalanszor elképzeltem már a nagy napot, de eddig sose szerepelt a műsoron okirathamisítás, büdösbácsi, Las Vegas aztán meg pláne nem. Mindig tradicionális japán esküvőként álmodoztam róla, rengeteg baráttal és ismerőssel, hófehér kimonóval és csomó-csomó virággal, csak a mellettem álló ember nem volt más legszebb álmaimban sem. Annyira túl voltam csordulva a fullasztó örömmámorral, hogy alig bírtam figyelni Mackóra, aki a bajszos mondandóját tolmácsolta, hogy mikor kell kimondanom azt az egyetlen szócskát, ami ott és akkor azt a bizonyos igent fogja jelenteni.
Miután ki lettem kupálva, már csak egyetlen dolog volt, ami szöget ütött a fejemben, és ami bár tulajdonképpen nem is olyan nagy cucc, számomra pont elég fontos volt ahhoz, hogy még a szertartás előtt közöljem Kucinyóval. Gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet különösebben, de biztos voltam benne, hogy végül csak megérti, hogy nekem miért jelent olyan sokat. És különben is mit számít egy ilyen apróság, amikor épp az életünket készülünk összekötni?
- Te Mackó... Izé, ugye nem olyan nagy baj, ha nem veszem fel a neved? - Pislogtam rá teljes természetességgel, elvégre tényleg egy parányi részletkérdés az egész! Az ő neve úgyis tovább lesz örökítve, no de az enyém nem olyan dolog, ami egyből járt csak úgy, alanyi jogon! Külön kaptam, direkt csak én, mintha két keresztnevem lenne, tehát mint olyan, hozzám tartozik és a részemet képezi! Mindig rosszul esett arra gondolni, hogy bár van sok más Yasuji, ők nem olyan Yasujik, mint amilyen én vagyok. Még csak az emléke sincs meg annak, hogy valaha lett volna bármilyen rokonom és ha van is valahol, elég kicsi a valószínűsége annak, hogy egyszer rájuk találok, és tudni fogom, hogy na igen, ők azok. Mások szerint talán csak furcsa kényszerképzet, de nem lennék többé ugyan az a személy, ha ezt elvennék tőlem csak azért, mert úgy szokás. És különben is... Sokkal több köt Mackóhoz egy azonos vezetéknévnél.

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Kicsit megkönnyebbültebben lépkedtem előre az újdonsült spanommal az oldalamon, aki leginkább a Jack Daniel névre hallgatott, bár lehet félreértettem valamit, s ezt akarja majd vásárolni a kapott pénzből. Chiyo-channak nincs ellenére az efféle esküvő, szóval Nekem sincs okom többet idegeskedni a dolgon, a végén még kiújulnak a ráncaim, az pedig csak rontana az imidzsemen. Képemen száz wattos vigyor világít, miközben a szakállas úriember oldalán szerelmemet is az oltárhoz vezetik. Gyönyörű, mint mindig, ám valamiért most még az átlagosnál is szebbnek látom. Szívem hevesen kezd kalapálni, amint ujjainkat összekulcsolom és figyelmemet az esketőre irányítom. Elég gyorsan beszél, nehezemre esik fordítani, hisz’ angolom igencsak megkopott az évek alatt. Mindenesetre Nyuszkó határozott bólogatásából arra tudok következtetni, miszerint Ő megértette magyarázatomat, már csak az a kérdés, hogy helyes-e, amint megosztottam Vele. Az egészből igazából az igen része a fontos a többi csak teljesen felesleges pofázás, valószínűleg percdíjra dolgoznak, ezért kell ennyit mellé beszélni. Ez életem legszebb napja, még azt is beelőzi, amikor láttam egy majmot zongorázni, pedig az nagyon vicces volt! Efféle értelmetlen gondolatok cikáznak a fejemben, ezek az utolsó percek, amikor még nem vagyok házas ember. Úgynevezett szabadságomat készséggel dobom félre, mert egy olyan nővel készülök házasságra lépni, akivel Sorsunk már amúgy is szétválaszthatatlanul összefonódott. Egy intéssel jelzem a bajszosnak, hogy ideje lenne kezdeni, aki egy bólintás kíséretében így is tesz. Kedvesem ekkor szólít meg, ezért közelebb hajolok hozzá, ekképp biztosítva szavainak szabad útját a hallójáratomba. Ám miután megtörténik az információcsere, azt hiszem, rosszul hallok.
- MICSODA?! – kiáltok fel önkéntelenül is, a jelenlévők nem kis ijedtségére. Hangom kicsit visszafogom, azonban a beszélgetés még nincs lezárva. – Miért nem akarod viselni a Sierashi nevet? A szokás szerint a feleségnek fel kell vennie a férje nevét, s ily’ módon válik teljes értékű családtaggá! Korábban is mondhattad volna, hogy nem tetszik, ahogy hívnak, átkeresztelkedtem volna Kalányos Kevinkosztnerre…
Valós döbbenetemre szolgál a dolog, mindenre fel voltam készülve, csupán erre nem. Valahogy mindig is egyértelműnek tűnt, miszerint egyszer Chiyo-chant is úgy fogják hívni, mint Engem. Ez kicsit lelombozta a lelkesedésem, de ettől függetlenül is el fogom venni, efféle problémák nem gátolhatnak meg benne. A három amerikai értetlenkedve pillantgat kettősünkre, viszont egy jeges pillantást követően jobbnak látják inkább a cipőjük orrát bámulni. Jobban is járnak így, mert még a kápolna lerombolása is megfogalmazódott a fejemben, ingerültség levezetése címen. Nem lenne nagy szám egész Las Vegast a levegőbe repíteni, mondjuk erőlködnöm kellene hozzá egy icipicit, de a végeredmény ugyanaz volna. Egy hatalmas, égett szélű lyuk a semmi közepén. Pár másodpercnyi fújtatást követően nemtörődöm módon intek ismét a csávónak, majd türelmetlenül topogva várom a szöveg ledarálását. Készségesen ismételgetem az eskü szavait, azután belső zsebemből előveszem az ékszeres dobozt, amiben a két ezüstkarika pihen. A boldogító igennél ráhúzom a gyűrűsujjára a cuccost és már nem is emlékszem rá, hogy miért is voltam olyan pipa az előbb. Szüntelenül mosolyogva fordítom le a szövegét japánra is, ezt követően hamarosan már az Én kezemen is ott tündököl a méregdrága csoda. Lassan fordulok teljesen oldalra, azután a derekánál fogva közelebb húzom magamhoz és lágyan megcsókolom. A háttérben felhangzik a tapsvihar, melyet három pár összecsapódó tenyér szolgáltat. Kétségtelenül még egyéb juttatásra is számítanak, amiért ilyen jól játsszák a násznépet, ám ha ez így van, akkor kegyetlenül megszívták. Halkan megköszönöm a segítségüket, s immáron feleségemet átkarolva vonulok ki az épületből. Ezzel viszont a mai nap még nem ért véget, rengeteg programom van még!
Ismét taxiba pattanunk, hála a Gondviselésnek ezúttal feleannyit sem kell rimánkodni, mint az első utazás alkalmával. Egy gépkocsitól nincs mit félni, ámbátor többen halnak meg közúti balesetben, mint repülőszerencsétlenségben, azonban ezt jobbnak látom nem közölni Nyuszóval, mert a végén még valami pánikrohamot kapna. Két legyet ütve egy csapásra, gyorsan lerendezzük a nászutat is, a mostani háborús helyzetben amúgy sem lenne lehetőség hosszabb időre elszakadnom az otthoni dolgoktól. Elég botor módon, most sem tudok felhőtlenül örülni, gondolataim egyre-másra visszatérnek a Sors Dárdájához, valamint Aizen esetleges terveihez. Az ablakon kibámulva csodálom a hatalmas épületeket, melyek egymásra licitálva próbálnak minél monumentálisabbnak, s csillogóbbnak tűni. Úti célunk nem más, mint a Bendzsó szálloda vagy valami hasonló névvel megáldott építmény. Érthető módon kevés nyelvet beszélek, ebből kifolyólag kiejtésem nem épp a legjobb, ám amint elmagyaráztam, hogy is néz ki, a sofőr rögtön levágta a szituációt. Ennek köszönhetően robogunk a zsúfolt utcákon keresztül, s szerencsére egyetlen dugóba sem keveredünk bele, ami azt jelenti: a Gondviselés ma mellettünk áll. Annyi fénytechnika van itt, amennyitől még este is nappali világosság uralkodik mindenütt. Nem lennék meglepve, ha Amerika áramfogyasztásának legnagyobb részét ez az egyetlen város tenné ki. Természetesen ez túlzás, de mivel nem vagyok villamosmérnök, így azt gondolok, amit akarok. Lassan gördülünk be a parkolóba, viszont igazából sokkal vagányabb lett volna egy Ferrarival begurulni, azonban szerény tudásom szerint sem Én, sem pedig Narancsosmuffinom nem tud autót vezetni. Motorozni még csak-csak tudok, hála a Mexikóban tett látogatásnak, ám egy hosszabb útra azzal se mennék sehova! Jó Nekem a senkai, meg a shunpo, azokkal eljutok bárhova pillanatok alatt.
Nincs tériszonyom, ennek ellenére felpillantva a gigászi épület tetejéig, máris elkap a szédülés. A sok jól-öltözött multimilliomos közül egyáltalán nem lógunk ki, viszont csak csendben merem megjegyezni magamban, miszerint a nálam lévő pénz talán valamelyiküktől lett lenyúlva. Nem számít, tisztességes módon amúgy sem lehet meggazdagodni, szóval biztos van valami törvénytelen seftelés a háttérben. Egy kis drogüzlet, fegyvercsempészet, és bumm, így készül a millió! Magabiztos léptekkel indulok meg a bejárat felé, ahol némi útbaigazítást kérek a boytól. Ennek köszönhetően megtudom az étterem rész helyét, így már semmi sem állhat a romantikus vacsora elé! Sajnos hamar tudomásomra jut, miszerint csalódnom kell. Nincs üres asztal, hát milyen putri ez?! Pár percnyi heveny kézszorongatás, s pár halálos fenyegetés után mégiscsak talál egyet az ablak mellett, ami érthetetlen módon eddig mintha ott se lett volna! Érdekes, ezért minimum még két ujját el kellene törnöm. Felőlem akár még a rendőrséget is kihívhatja, úgyse bírnának elkapni, szóval csak felesleges energiapocséklás lenne a részemről bárminemű ellenállást tanúsítani. A nevetséges pisztolyaik és gépfegyvereik semmit sem érnek egy olyannal szemben, aki tudja irányítani a testében keringő reiatsut. Kicsit félve ugyan, de ismét visszatér két étlappal karöltve, hálából pedig egy ragadozószerű vicsort kap válaszul, amiből valószínűleg levonja a következtetést, mely szerint jobb lenne olajra lépni, mielőtt még széttépi egy félőrült, eszelős vadállat. Amúgy ez kikérem magamnak, nem is vagyok eszelős! Passzolom hányadik emeleten vagyunk, ám elég magasan lehetünk, mivel a város fényei aprócska pontoknak látszanak innen. Persze a gigászi kaszinók és hotelek mg így is kitűnnek a sorból, mintha egyfolytában versengenének a nagyobb fényűzésért, s pompáért. Kétséget kizáróan ez így is van, ebben van a zseton.
- Nos, elégedett a hellyel, kedves Feleségem? – kérdezem affektálós hangon, mint azok a nevetséges sznobok a szomszédos asztalnál. Rögtön rokonlélekre talál bennem, mivel a férfi felém biccent borospoharával. – Úristen, mit keresek Én egy ilyen helyen? Kenpachi ivójához vagyok-voltam szokva, azt se tudom mire való ez a sok izé itt a tányér mellett. Ráadásul ebből a fogas izéből még három is van!
Gyorsan sikerült levetkőzni az arisztokratikus attitűdöt, erre mindenképpen gyúrni kell majd, ha egy napon Seireitei-beli nemes akarok lenni. Úgy kezelem ezt a dolgot, mint egy tényt, azonban terveim vannak a címmel, így bármi áron el fogom érni. Leginkább magam és a szeretteim jóllétéért is teszem, ám tisztában vagyok vele, miszerint Chiyo-chan akkor is mellettem maradna, ha egy árva ryoum se volna. Hibáim ellenére is ugyanúgy szeret, többek között ezért is döntöttem úgy néhány órával ezelőtt, hogy megteszem azt, amit árulásom előtt nem mertem. Végre rendesen és tisztességesen feleségül venni Őt, hiszen megérdemli. Eddig se merte megszólni valószínűleg senki sem, ám ezután még úgysem lesz rá lehetőség. Hm, talán elég furcsa lesz, amikor a semmiből egy karikagyűrű terem az ujjára, de ezt kiküszöbölendő mondhatja majd azt is, hogy egy baráttól kapta. Csodálkozva önön zsenialitásomon vetem bele magam a kaják felsorolásába, aztán fejemet vakarva ki is török onnan. A fene se tud franciául…

Amilyen magabiztos voltam azt illetően, hogy ilyenkor már száz, hogy nem oszt, nem szoroz egy olyan apróság, mint a vezetéknév dilemmája; annyira döbbentem le és rémültem meg, amikor Kuckó magából kikelve kezdett el sipítozni az oltár előtt. Az összes létező arcizmom görcsbe rándult, hogy megússzam hisztérikus sírás nélkül, amivel csak tovább rontottam volna a helyzetet, ám ez minden lélekjelenlétemet felemésztette. Máskor ilyenkor biztos jól kitomboltam volna magam, hogy aztán némileg lehiggadva átgondolhassam a helyzetet és azt tudjam mondani, hogy hagyjuk a francba az egészet, majd nekifutunk még egyszer, kihagyva a hiszti elemet.
Egy fél pillanatra az még felötlött bennem, hogy fogom magam és kiszaladok, de Kuckó gyorsabb volt, és egy hanyag mozdulattal intett a paplanszerkós bácsinak, aki egy kis krákogás után készségesen folytatta a halandzsát. Innentől már nem is nagyon értettem, hogy mi van, csak arra koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam; miközben a számat harapdáltam, úgy néztem ki, mint aki egy citromot majszol, hogy elterelje a figyelmét az őt iszonyatosan kínzó pisilési ingerről. Csak akkor kezdtem el megtalálni a fonalat, amikor Macinyó kissé már megenyhülve felapplikálta a gyűrűt az ujjamra, úgyhogy ez a foglalatosság lekötött legalább annyira, hogy ne gyűrögessem kétségbeesetten a ruhám szélét. Az arcom továbbra is lángolt ugyan, de már nem vágtam olyan siralmasan fancsali fejet, miközben felhúztam az ékszercsodát Mackómedve mancsára. Legalább a tudatalattimnak volt némi fogalma arról, hogy éppen akkor készültem hozzámenni életem szerelméhez, de azért nem olyan nagy baj, hogy nem kértünk esküvői fotózást.
A lagzi hátralevő perceire már nem maradt semmi életerőm, úgyhogy robotpilóta üzemmódban ismételgettem az értelmetlen hablatyot, forgolódtam arra, amerre éppen kellett és végül csókoltam meg Kuckót ezzel szentesítve az egész mizériát, hogy hivatalosan is feleséggé konvertálódva tipegjek ki a kápolnából.
A szabadba érve ismét elkezdett bennem pislákolni némi életjel a csípős szél áldásos tevékenységének köszönhetően, de nem volt kedvem úgy csinálni, mint aki tényleg létezik. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék Mackónak, és erőm se volt gondolkozni rajta, bár nagyon úgy tűnt, hogy ő sem kívánja megszakítani a kínos csendet. Igazából megértettem a csalódottságát, elvégre tudom milyen végtelenül hiú és büszke, na meg azzal is hiába győzködtem volna magam, hogy ez a név macera abszolút mellékes dolog, hiszen akkor nekem mibe került volna felvennem az ő nevét? Már nem is ez bántott annyira, hiszen Neki legalább olyan fontos volt ez, mint nekem, csak másfajta megközelítésből; azt viszont nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Hogy ott álltunk a kápolna előtt egy taxira várva, és egyszerűen nem szóltunk egymáshoz.
Azt reméltem, hogyha majd beülünk a kocsiba, változik a helyzet és én ezért képes is voltam megtenni az első lépést, azaz nem nyivákoltam, amikor be kellett szállni. Már útközben a szemem sarkából lopva pislogtam néha Bucóra valami elismerő buksisimire várva, de ő csak meredt kifelé az ablakon. Minden egyes pillanattal kezdtem egyre jobban kétségbeesni és úgy gondolni, hogy tényleg egyedül én tehetek az egészről, közben pedig Kuckó afféle isteni magasságokba emelkedett a szememben, az erény és a való út legtökéletesebb mintapéldájaként. Sikeresen elvonatkoztatva az alapproblémától valami olyan közegbe sikerült átültetnem az egész összezördülést, ahol én vagyok minden rossznak és erkölcstelennek a melegágya, és ahol Mézesmackó jogos és elvitathatatlan igazságával felvértezve méri rám a nekem kijáró büntetést: roppant és csillapíthatatlan haragját. Már szinte éreztem is a düh dárdájának vészjósló szelét, amint Macinyó hős lovagként sújt le rám, a gonosz és alávaló sárkányra, mikor egy éles csikorgás után egyszer csak meg voltunk állva.
Némán hápogva szálltam ki szinte lassított felvételben, mert egyszerűen nem volt megfelelő szavam, amivel lereagálhattam volna a látványt. Az autóban zötykölődve meg is feledkeztem róla, hogy nyilván megyünk valamerre, így még sokkolóbb volt a ráismerés: a hotel, ami köré szívecskéket rajzoltam az egyik mugli magazinban teljes valójában ott tornyosul előttem! Hirtelen rohamomban majdnem az én egyetlen Bagolybubókámra vetettem magam, de még időben rájöttem, hogy a rút sárkányoknak nem illik a hős lovagok nyakába ugrálni. Ez a páratlan gesztus ismét ráébresztett, hogy ugyan ki vagyok én, hogy egy ilyen csodálatos és erényes férfiúnak bosszúságot okozzak, amikor ő, kegyesen félretéve a benne tusálkodó indulatokat, ilyet tesz értem, holott meg sem érdemlem?!
A varázslatos álomkastélyomba belépve egyre inkább feszélyezett a gondolat, hogy még mindig nem tudtam, hogyan engeszteljem ki Kuckót a történtekért, hiszen ez nem egy olyan eset, amit megold, ha beráncigálom az első útba eső mosdóba! Megszólalni persze továbbra se mertem, na meg nem is volt semmi ötletem azt illetően, hogy mi okosat mondhatnék egyáltalán, úgyhogy arra jutottam, hogy egy kis kreativitásért és fesztelenségért cserébe kénytelen leszek némileg becsicsózni.
Az étterembe érve Kucmarek még mindig csak a személyzettel volt hajlandó kommunikálni; így, emberek előtt pedig még megalázóbbnak tűnt a helyzetem, ami azért már kezdett egy kicsit frusztrálni, szerencsére hamar sikerült asztalt intéznie az egyik pingvingöncösnek. Az étlapot persze hiába böngésztem, mivel egy árva mukkot nem értettem a cuki kis piszkokból, Macinyót meg értelemszerűen nem mertem megkérni, hogy segítsen választani: magamra maradtam, csakis önerőmből vihettem végre a küldetést! Ez a tény persze eléggé megijesztett ahhoz, hogy aztán igen nagyon megörüljek egy újabb színre lépő pingvinembernek, aki ezúttal némi itókát is hozott magával, és nagy kedvesen töltött egy kortyot a pohárkám aljára. Kicsit csodálkoztam ugyan a csekély mennyiségen, de gondoltam ez valami helyi szokás, úgyhogy miután lehúztam a vörös löttyöt, jól artikulálva próbáltam az úriember tudtára hozni, hogy egyáltalán nem kell szégyenlősködnie, és nyugodtan töltse csak tele a poharamat. Ám mivel pár kör után még mindig igen könnyen csúszott a cucc, gondoltam egyszerűbb, ha átveszem az irányítást, így az üveget magamhoz ragadva, bájosan mosolyogva próbáltam elhessegetni a formát.
Pár perccel azután, hogy ismét magunkra maradtunk, valami hihetetlen és már-már teljességgel váratlan dolog történt: Kuckó végre megszólalt, ám nem teljesen úgy, ahogy azt előzetesen vártam. A bűnbánat, a feltétel nélküli megadás és az engesztelési vágy egy csapásra váltott át irgalmatlan dühbe, amikor tudatomat elérte a maró gúnyba mártott "kedves Feleségem" és az azt követő ócsárolás.
- Minek hoztál ide egyáltalán?! Vagy egy órája nem szólsz hozzám, aztán most nekiállsz hőbörögni! Azt se mondtad, hogy ukk, rám se néztél; miért vettél el egyáltalán, ha nem is akartad?! Én ezt nem, nem így.. Nem ilyen áron...
A kezdeti sipákolásom hamar csendes dadogásra váltott, amint nem bírtam tovább és felszakadt belőlem a másfél órája tartogatott sírás. A hüppögésbe aztán egy kis csuklás is vegyült a szipogás közbeni üvegből való ivászatnak köszönhetően, mialatt az arcom is egyre forróbb lett a szuttyogás és a pia kombójának hála. Kicsit meg is szédültem, jó lett volna betalálni a mosdót, de valahogy akkor nem éreztem magam képesnek rá, hogy sikeresen oda is találjak; a hideg üvegtől reméltem némi enyhülést, ahogy hozzányomtam a homlokom. Hamarosan kénytelen voltam rájönni, hogy ez így nem sokat használ, és bármennyire is bizonytalannak érzem még így ülve is a járásom, muszáj leszek elevickélni valameddig. Valahogy csak lesz alapon össze is kapartam magam kissé, és elkezdtem csalinkázni arrafelé, amerről emlékeim szerint jöttünk. Valahol félúton tartottam, amikor a piás pingvin óvatosan belém karolt és valami teraszszerűségre kísért, majd leültetett a párkány mellé. Valamit hablatyolt kedvesen mosolyogva és eltűnt, de egy fél perc múlva már fel is bukkant egy pohár vízzel és egy pokróccal. Iszonyúan szégyelltem magam, hogy így rá vagyok szorulva egy idegenre, akinek ráadásul meg se tudom köszönni a segítségét. Jól esett, hogy hiába nem értek egy mukkot sem a férfi hablájából, még ha ilyen minimálisan is, de törődik velem; hogy nem vagyok egyedül.

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Jó, kezdem nem érteni, hogy mégis mi a fene folyik itt, s miért nem úgy történnek a dolgok, mint ahogy kellenének. Viccelődésemet sikerült teljesen félreértenie életem egyetlen szerelmének, ráadásul a magyarázkodáshoz elég időt sem adott. Némán tátogva, akár egy hal maradtam magamra a puccos étteremben, miközben a borosüveggel távozó nő imbolygó alakját követtem. Úgy érzem, kapcsolatunk most éli a lehető legnagyobb hullámszakaszát, szinte egymás érik az érzelmi váltakozások. Mikor megérkeztünk, még annyira boldog volt, most meg szinte sírva rohant el, pedig semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna ezt. Ma már másodjára nem akarok hinni a fülemnek, úgy látszik, a Gondviselés levette Rólam vigyázó kezét, mivel az összes általam érthetőnek vélt felszólalás és beavatás csúfos kudarcot vall. Kedvem lenne felpattanni, s Nyuszkó után szaladni, lábaim mégse engedelmeskednek a parancsnak. Kimért maradok, nyugodt, akár egy kőszobor, akit minden érzés hidegen hagy. Most pillantok csak a kezemben forgatott desszertvillára, mely felismerhetetlen nonfiguratív masszává vált markom szorításától. Megrettenve saját féktelenségemtől pattantam fel magam is asztalunktól, majd hátra sem nézve a közeli férfimosdó felé veszem az irányt. Szerencsére senki nincs bent, így egyetlen ember sem fog áldozatul esni tombolásomnak. A lélekenergia áttetsző fátyolként öleli körül alakom, majd fénylő villámként csapódik neki a szemben lévő mellékhelyiségek oldalának, amelyeket szinte darabjaira tép a zabolázatlan erő. Az ide-oda repkedő faszilánkok között égett szag tölti be a levegőt, nem csodálkoznék, ha sikerült volna beindítanom a tűzjelzőt. A gondolatmenet végére se tudok érni, máris megszólal a vészcsengő, ezt követően pedig a plafonon lévő szerkezetekből ömleni kezd a jéghideg víz. Megadó sóhajjal veszem tudomásul a jelenséget, azután ázottan a helyiség másik végébe sétálok és erőtlenül lerogyok a sarokba, rejtve minden kíváncsi szem elől, nem tartván méltónak azokat, hogy lássák szenvedésem.
Percekig ülök itt, magamba roskadva, s saját szerencsétlenségemen keseregve. Sosem voltam olyan, aki meghátrált volna az akadályok elől, ellenben jelenleg egy szétzúzott és eláztatott vécében kuporgok, mint valami ostoba kölyök, aki rossz fát tett a tűzre. Nevetséges vagyok, hol van már az a férfi, kire osztaga tagjai csodálattal néztek és olyanok akartak lenni, mint Ő? Meghalt; válaszolom meg magamnak a feltett kérdést. Akkor, abban a pillanatban, amikor elfeledte mi a kötelessége. Védeni azt, ami és aki a világon a legtöbbet jelenti számára. Most itt vagyok, megtörve, egyedül, magányosan. Fele olyan jó érzékelőnek sem kéne hozzá lennem, mint amilyen vagyok, hogy tudjam, szerelmem még nem hagyta el az épületet. Jelenléte vakító fényként izzik elmém peremén, szöges ellentétben állva az Én aurámmal. Gyáva vagyok. Félek szembenézni az elutasítással, ami bizony azóta ott lóg a levegőben, mióta kitálaltam majdnem mindenről. Olyan hihetetlennek tűnik ez az egész, egy álom, mely nem tudja eldönteni, miszerint csodát vagy rémeket adjon álmodójának. Egyértelműen Rajtam áll, mit választok. Maradok-e gyönge, esendő féreg vagy felülemelkedve annyira imádott büszkeségemen végre az leszek akire Chiyokonak szüksége van, egy szerető férj. Nem a Seireitei hőse, nem a kapitányok árulója, még csak nem is a Daitenshi vezére. Az a nagyképű suhanc, akivel egykor összeütköztek a 13. osztag folyosóján. Nem volt régen, alig két éve, Nekem mégis úgy tűnik, egy évszázad múlt el. Kevés az Enyémnél meredekebben ívelő sikertörténetről hallottam már, s kétségtelenül hanyatlásom is eposzokba illő. S számít ez? Nem, egyáltalán nem. Fiatalabb koromban bölcsebb voltam, mint most, túlságosan rábíztam magam egy ködös utalásra egy olyan ember szájából, ki ugyan egykor barátom volt, ettől függetlenül később az életemre tört. Tudom, szavai igazak voltak, de néha azt kívánom inkább vágtam volna el a torkát, hogy ne tudjon beszélni. Minden az Én hibám, döntéseim csak szenvedést okoztak, a nagyobb jó mára már csak üres tézis lett, dobálózás egy olyan kifejezéssel, aminek jelentésével igazából tisztában sem vagyok.
Fáradtnak érzem magam, viszont nem fizikailag, inkább lelkileg. Belefáradtam már ebbe az egészbe, a folytonos titkolózásba, a félelembe, miszerint mikor vesztek el egy olyan személyt az értelmetlen keresztes hadjáratomban, akit nem tudok elkönyvelni egyszerűen szükséges áldozatként. Rá kell döbbennem, nem engedhetem meg magamnak az értelmetlen siránkozást. Néhány mély levegővételt követően álló helyzetbe tornázom elcsigázott testem, majd miután a besiető pincérfiú kezébe egy vastag kötegnyi pénzt nyomok, újult lelkesedéssel indulok feleségem keresésére. Némi kérdezősködés után már tudom hol van, igazából ezek nélkül is rátaláltam volna. Az egyik szerencsétlen frakkos félve lép a közelembe, valószínűleg ennek szorongattak meg olyan erélyesen a kezét, az arcára már nem emlékeztem, mindig is gyengélkedtem a jelentéktelen személyek megjegyzésében. A legjobb borukból hozatok egy palackkal, mivel e nemes alkalomnak meg kell adni a módját, még ha olyan suta módon is, mint ahogy próbálkozom. Életem talán legnagyobb csatájára készülök, azonban ezt nem az árnyékben bujkáló lidércekkel vagy maszkos, megalomániás örültekkel folytatom. Ezt a küzdelmet a szerelmünkért vívom, egy szebb jövő reményéért, hisz’ mi összetartozunk és nem csak az ostoba papírok vagy a méregdrága ékszerek miatt. Ő személyesít meg Nekem mindent, amit fontosnak érzek. Elég szerencsétlenül nézhetek ki, pont úgy, mint aki nem is annyira rég lépett ki a zuhany alól, csupán elfeledkezett levetkőzni. Mit sem törődve a vizslató pillantásokkal lépek ki magam is az erkélyre, ahol íriszeim rögtön Chiyo-chan keresésére indulnak. Nem is sokat kell nézelődnöm, mert az egyik közeli ülőhelyen megpillantom pokrócba bugyolált alakját. Elhatároztam magam, most nem futamodhatok meg.
- Tudod, azt mondják, hogy aki egyszer Vegasban jár, az sose felejti el azt az élményt. – kezdek bele a levegőbe beszélve, mintha nem is borult volna ki percekkel ezelőtt. – Ezért hoztalak ide. Örökre emlékezni akarok Rád, emlékezni arra, hogy szeretlek. Nevek, címek, ezek fele annyira sem fontosak, mint amit egymás iránt érzünk. Ismersz már, egyáltalán nem kenyerem az efféle magvas gondolatok elmormogása. Így csak arra kérlek, bocsáss meg. Bocsásd meg önzőségem, amiért egyedül magamnak szeretnélek!
Jó, ez kezd egyértelműen bizarr lenni. Néhány pillanatig csukott szemmel rimánkodok az égieknek, hogy csak gondolatban ejtsem ki szavaimat, de persze hiú reményeket táplálok ezügyben. Most aztán röhöghetne Rajtam az összes ellenlábasom, ilyen az, amikor a nagy Sierashi Yuusuke meghunyászkodik és legyőzhetetlenség kérge alól előbújik valódi alakja. Lassan sétálok közelebb a lányhoz, mintha attól tartanék, egy óvatlan mozdulattal megriaszthatom. Fogam ugyan vacog a hidegtől, Én mégis eltökélten rogyok térdre, nem is foglalkozva az elguruló borosüveg csilingelésével. Ismerős jelenet, talán már eljátszottuk ugyanezt órákkal ezelőtt vagy akár hónapokkal, magam se tudom már. Tekintetem minduntalan keresi az Övét, keresi a biztonságot, a megnyugvást. Beszéd, mondatok, szavak nem fogalmazhatják meg azt, ami bennem van, egyetlen elcsépelt szófordulat sem elég nemes ahhoz. Azt kell tennem, amit ösztöneim diktálnak, hiszen annál jobban kifejezni magam úgyse lennék képes. Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogom állát, eztán ujjaim végigszaladnak arccsontja kecses vonalán, s egy kilógó tincset visszaigazítanak füle mögé. Kínzó lassúsággal hajolok előre, tudván, ha eltol, akkor minden odaveszett már. Ezért sem kapkodom, nem akarom, hogy ez a pillanat eljöjjön. Viszont aggódásom alaptalannak bizonyul, egyetlen gesztus vagy szó sem utal félelmeimre. Már látom is szempilláin a könnycseppeket, amelyeket értem, miattam hullatott, holott megesküdtem már rá ezerszer, miszerint nem engedem, hogy ilyen újra megtörténjen. Ígéreteim általában nem teljesülnek maradéktalanul, ebbe beletörődhetnék már. Egyetlen csókba megpróbálom belesűríteni minden érzésemet, minden Vele kapcsolatos szép emlékemet, hogy tudja, nem véletlenül támadt az a bolond ötletem, mely szerint hagyjunk ott csapot-papot és ruccanjunk át Amerikába. Eddig idegennek éreztem magamtól az efféle nyálas vallomásokat, most mégis ezt csinálom. Felesleges tovább játszanom a macsót, mert már megkaptam, amit Nekem rendelt a sors. S nem fogom elengedni, soha, semmilyen körülmények között!

Már a szél sem csípett annyira és az arcom sem akart spontán lángra kapni. Kétségtelenül jó ötlet volt kijönni, bár az is igaz, hogy ha nincs az a rendkívül segítőkész pasas, akkor valahol a folyosón fetrengve keresném a vérnyomásom. Nem mintha ennyire fejbenyomott volna az a pár pohárka – mondjuk egy kicsit tényleg sikerült becsicsózni -, más menyasszonyok ideális körülmények között is képesek hányni az idegtől, hát még ha a legszebb napjuk a legrosszabb is egyben. Legalábbis pár órával azelőtt, amikor Kuckó ágyán haldokolva attól rettegtem, hogy talán nem akar látni soha többet, nem úgy festett a dolog, hogy nem sokkal később beteljesül az egyik legnagyobb álmom. És bár így lett, én ahelyett, hogy mellette töltöttem volna életem legboldogabb óráit; több száz méter magasban támasztottam egy luxushotel erkélyének jéghideg párkányát. Egyedül.
Végre volt egy kis lehetőségem belefeledkezni a város ragyogásába; hosszú percekig csak hunyorogtam magam elé és próbáltam minél hosszabb távra elraktározni az elém táruló látványt. Nem akartam utat engedni a gondolatnak, ami pedig egyre könyörtelenebbül követelte a maga helyét engem arra kényszerítve, hogy végül csak feltegyem magamban a kérdést: tényleg helyesen cselekedtem? Hiába szeretem Mackót az életemnél is jobban, vajon elég ez? Akárhogy is vesszük, komoly következményekkel jár a döntésünk és itt nyilván nem a papírról van szó első sorban, vagy az olyan adminisztratív részletkérdésekről, amikről én azt sem tudom, mi fán teremnek. Ahhoz, hogy összetartozzunk nem kell se esküvő, se papír, de még egy árva szó sem; azért mentem hozzá, mert mellette akarom leélni az életemet. Nekem nem elég havi pár lopott pillanat; minden nap vele feküdni és kelni, reggelizni, ebédelni, vacsorázni, kavicsot hajigálni, keresztrejtvényt fejteni… Vele élni, úgy igazán; ez az ami kell, és amiért neki adtam magam mindenestül. Csak az a baj, hogy a jelenlegi körülmények között nem tudom, mennyire megvalósítható mindez, mert ha sehogy, az bizony nagy baj. Én egyszerűen nem engedhetek az elvárásaimból és nem csak azért, mert minden egyes reggel magányosabbnak érzem magam nélküle; a srácoknak is iszonyú nagy szüksége van rá. Csak sejthetem, milyen hatalmas áldozatokat vállal azért, amiben hisz és amit véghez akar vinni; de nekünk hely kell az életében és ha nincs, akkor most követtem el életem legnagyobb hibáját. Bár azelőtt még csip-csup vitánk se sok volt, az utóbbi időben egyre több a feszültség köztünk; bármennyire is próbáltunk tudomást se venni róla, a szökése óta lógott a levegőben a rémkép, hogy nem bír el a kapcsolatunk egy ekkora terhet. Várok rá, ha kell, de azt nem tudom elfogadni, hogy soha nem lesz igazán az enyém.
Teljesen kétségbe ejtettek az agyamban cikázó gondolatok; hirtelen rettentő picinek és elveszettnek éreztem magam abban a hatalmas, idegen városban. Halálra rémülten kezdtem el fejemben keresgélni a kiutak után és mivel egyetlen menedékemnek csak a rajtam segítő ismeretlen tűnt, bátortalanul fordítottam hátat a varázslatos kilátásnak, hogy a kutatására induljak. Annyira lekötött a kínzó félelmem, hogy észre se vettem, hogy Kuckó akkor már ott állt, alig pár méterre tőlem.
Fogalmam sem volt, hogy mire akar majd kilyukadni a mondandójával, de az első mondata után önkéntelenül is az arcomra ült egy szomorú mosoly. Valahogy nem voltam benne biztos, hogy erre az „élményre” vágyok emlékezni egész életemben, erre a rengeteg fájó felismerésre, amik pont mára időzítettek. A monológ folytatása pedig nem is lehetett volna búcsúszagúbb; aznap már sokadszorra éreztem, hogy egyszerűen nem kapok levegőt, hogy egy hajszál választ el az ájulástól. A fülemben egyre hangosabban lüktetett a vér, így utolsó szavai is csak akkor nyertek számomra értelmet, mikor újra visszacsöppenve a valóságba azon kaptam magam, hogy Kuckó nyakába kapaszkodva ráz hangtalanul a megkönnyebbült sírás. Mostanában nem egy hasonló pillanatunk volt már, de valahogy csak most voltam képes felfogni igazán, hogy soha nem lennék képes lemondani róla, hiába nem tudok megelégedi azzal, amit nyújtani tud. A végsőkig kell hinnem benne, hogy egyszer majd úgy élhetünk, mint egy majdnem normális család.
Valami olyan leírhatatlan eufória tört rám hirtelen, mint ami a rákosnak hitt, reményvesztett emberből szakadhat fel, amikor közlik vele, hogy mégsem halálos beteg. Fülig ért a szám, csak puszilgattam halomra Bubó nagy és okos fejét, bár sose tudtam volna betelni vele. Persze a még bent és a teraszon elfogyasztott alkoholmennyiség is hozzájárult a tisztességes vehemenciámhoz, úgyhogy kissé zavartan kezdtem legyezgetni magam, hogy Macinyó némi levegőhöz is jusson.
- Nem mintha különösebben bánnám ám, hogy nem szívesen osztozkodsz rajtam, bár gondolom Klón-chant nem tekintenéd konkurenciának! – Pislogtam nagyokat és igen-igen értelmeseket Kuckóra, majd egy kis szende bazsalygás után még adtam neki egy haaatalmas cuppanóst mielőtt elgondolkoztam volna rajta, hogy vajon milyen undorítóan is nézhetek ki tulajdonképpen. A hajam hatfelé állt, az arcomról meg jó vastag csíkokban folyt a szemfesték, márpedig milyen dolog az, ha egy újdonsült feleség így mutatkozik a drága ura előtt?! Na meg hát végtére is csak miattam volt az egész hacacáré, úgyhogy gondoltam illene megfelelőképpen kárpótolni az én egyetlen Medvesajtomat a mizériáért, de hát ki kívánna meg egy csámpás, kormosképű asszonyszemélyt?! A járásomon nem igen javíthattam, mivel be kellett látnom, hogy egy picikét pityókásra ittam magam, akkor meg valahogy ez nem kifejezetten zavart, sőt! A fejrendbehozatalt további alkoholfogyasztással kívántam egybekötni, hogy méltóképpen megünnepelhessem az esküvőm napját, amit, - ahogy Kuckó mondta - soooha de soha nem felejtünk majd el!
Miután bárgyú vigyorral a képemen tájékoztattam róla Smucilimút, hogy mik a terveim a sminkemmel na meg persze vele, kissé kacsázva de határozott magabiztossággal indultam el arrafelé, amerre a női mosdót sejtettem. A pultot útba ejtve felszerelkeztem még némi itókával, bár a helyiek látványosan nem ahhoz voltak szokva, hogy a kedves fogyasztó vendég úgy kapjon fel egy üveg akármit, mintha egy diszkont polcáról emelne le ezt-azt, de heeeejlo, az én esküvőm van, vagy nem az enyém?!
Szerencsére a pingálás valamivel magabiztosabban ment a közbeni kortyolgatás ellenére is, úgyhogy hamarosan kezdeti fényemben pompázva tipegtem vissza Kucinyóhoz. Alig vártam, hogy újra a nyakába vethessem magam, mert valamit nagyon elhatároztam ám vele kapcsolatban, csak a részletek egy kicsit elhomályosultak a nagy igyekezetemben. Az a valami kétségkívül grandiózus volt, izgalmas, akciódús és feltétlenül az alkalomhoz illő… Akárcsak egy olyan igazi lövöldözős jelenet a hálivúdi szuperprodukciókban!
- Te Mackóóóóó, mi lenne, ha játszanánk valami igen csudásat?! De nem valami butaságot, amit szokás játszani, neeem, ez olyan igazi interaktív játék lenne! Mi lennénk a jók, a mindenki más meg a rossz és le kell őket lődözni! Na-na, mit szólsz?! – Csüngtem a nyakában csillogó szemekkel, mert egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen ennél nagyszerűbb játék a világon! Sose voltam még szuperkém, márpedig biztos szuperkémnek kell lennünk ha már egyszer lődözünk, mert a szuperkémek a legállatabbak és mi mások lennénk mi, ha nem szuperkémek, az esküvőnk napján?!
Pár perc múlva már adrenalintól fűtve száguldottam lefelé magam után cibálva Mackómedvét a hotel lépcsőjén, elvégre a szuperkémek nem használnak liftet, pláne nem, ha még félnek is tőle! Egészen addig nem találkoztunk ellenállással de mivel a jó szuperkém mindig résen van, nem estünk a biztonságérzet hamis illúziójába, de nem ám, így még idejében bevetődhettünk az egyik folyosóra, amikor vagy öt, szennyeskosárral felszerelt álruhás ügynök nem akadt az utunkba. Természetesen biztos állásunkból egy hibátlan sorozattal likvidáltuk őket, de nem bizonyultak valami jól képzett harcosnak, hiszen képtelenek voltak belátni sajnálatos haláluk tényét. Megvolt hát az első megmérettetés, de továbbra is résen kell lennünk, hiszen ennél csak keményebb ellenfelek várnak ránk!

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Megkönnyebbült szusszanás közepette simogatom szerelmem hátát, miközben Őt ismét a sírás kerítette hatalmába. Eszemben sincs tiltakozni a vehemenciája ellen, felőlem jelen pillanatban még a bőrt is lecsókolhatja az arcomról, ha így tartja kedve. A vicces beszólás már az Én ajkaimra is mosolyt csal, amit rögtön Nyuszkóéra is tapasztok, hadd menjen át a jókedv belé is, ha már ennyire szerencsétlen módon jöttek össze a dolgok a mai napra. Való igaz, Klón-chan egy tökéletes másolat, ami ugyan nem olyan jó, mint az eredeti, ám ketten együtt álmaim netovábbját lennének képesek megvalósítani. Ellenben most csak kettőnkről lehet szó, ezt a vágyképet majd behajtatom mondjuk születésnapomkor, úgyis valami ilyen ajándékra ácsingózok, ráadásul a szokásos módon fogjuk megoldani a dolgokat, ezért ezt nem is ecsetelném, aki ismer Minket, tudja mire gondolok. Nem tudom mire fel ez a nagy rohangászás, Nekem elfolyt sminkkel és szerteágazó hajjal is ugyanúgy tetszik, hisz’ nem a festékbe szerettem bele, hanem abba a személybe, aki alatta van. Ettől függetlenül Chiyo-chancsinak amúgy is van az a rögeszméje, miszerint bármilyen alkalomadtán kikeni magát, még ha csak a sarki közértbe ugrik le, akkor is. Vigyorogva figyelem távolodó alakját, azután rálépek valami henger-alakú dologra és dobok egy olyan hátast, amibe az egész épület belerázkódik. Értetlenkedve kerülök vízszintes testhelyzetbe, miközben vesztem okozóját keresem. Hamarosan meg is pillantom az általam hozott bort, ami számomra érthetetlen módon nem semmisült meg a nagy drámázás közepette. Eddig nemigen volt lehetőségem rendesen italozni, esküvő vagy sem, így egy vállrándítás kíséretében kivarázslom az üveg szájából a dugót, s egy emberes adagot máris a túlvilágra küldök. Ajaj, nem lesz ez így jó…
Bepuszilni egy kis szőlőnektárt nem nagy produkció, nem is üti meg annyira az embert, mint más általam ismert italok. Igen, ezzel a koncepcióval nyitottam ki a második adagot is, amit még egy követett. Palackok tengerében tengődve próbáltam némi józanságot erőltetni magamra, amit a visszatérő feleségem képe csak még inkább elősegített. Kétségtelenül kezdünk nem kívánt személyek lenni ebben az étteremben, holott csak egy mosdót nyírtam ki, s irgalmat nem ismerve végeztem néhány palackkal is. Mindenesetre bízok Nyuszikó ötleteiben, szóval félelmet nem ismerve tápászkodok fel és iramodok utána, mintha ezen múlna az életem. Hm, jobban belegondolva tényleg ezen múlik, hisz’ létezésem értelme itt szalad előttem, körbe-körbe, lefelé a lépcsőn. Szuperkémnek lenni nem nagy kunszt, csak jól kell kinézni és mindent italt felrázva kérni, nem pedig keverve. A gonoszok furcsán néznek Ránk, ráadásul akármennyire is lövöldözöm őket, csak nem akarnak elpatkolni. Ez sajnos patthelyzet, nem tehetünk mást, menekülnünk kell! Ennek megfelelően ragadom meg életem értelmének kacsóját, azután kitörve az épület főbejáratán az egyik közeli sikátor felé veszem az irányt. Fogalmam sincs, hogy mióta futkározhatunk itt a sötétben, azonban hamarosan egy drótkerítésnek ütközök, amely megpróbálja elállni utunkat. Hablatyolok valamit egy érthetetlen nyelven, jobbom mutatóujján mégis lilás lángocska lobban. Saját nagyszerűségemen csodálkozva érintem hozzá az akadályhoz, amely enged az erőnek. Hosszas és precíz munkát követően egy embernyi magas rés tátong a kerítésen, így már semmi sem állhatja az utunkat a további randalírozáshoz. Kriminális, hogy a fények városában vannak kivilágítatlan területek, amikor az itt élők adójának egészét biztosan erre fordítják, míg keresetüket a kaszinókban verik el.
Kezdem azt hinni, miszerint nagyon rossz ötlet volt eljönni abból a puccos étteremből, mert itt hideg is van és pia sincs, meg fény se. E három tényező kombójának köszönhetően nem is olyan meglepő módon fejelek bele valami hihetetlenül kemény cuccba, ami persze behorpad homlokom csapása alatt. Könnybe lábadt szemekkel bámulok a magasba, arcomon pedig a fájdalom helyét rögtön átveszi az eufória. Sikerült egy magánrepülőgépbe botlanunk, ráadásul ez biztos ilyen nyúlszállító gép, legalábbis az oldalán lévő emblémáról erre tudok következtetni. A törvény megszegését megcélzó beteges hajlamom egyszerűen képtelen kihagyni egy ilyen lehetőséget, sőt a helyzet szinte felkínálja önmagát, hiszen valamelyik barom nyitva hagyta az ajtót. Röhögcsélve szerencsétlen balféken mászok be a gépbe, azután Chiyo-chant is felhúzom magamhoz. Miután rendesen leellenőriztem, hogy minden testrésze épségben megérkezett-e, gyorsan felpattanok és valamilyen világítóeszköz keresésére indulok. A kapcsolót rövid úton megtalálom, így néhány másodperc múlva – miután leküzdöttem a pillanatnyi vakságot – szemem elé tárul a látvány, amitől még a szavam is eláll. Ezen a repcsin van egy beépített jakuzzi, el se hiszem! Minő véletlen, nem is gondoltam volna, miszerint a valóságban efféle csodák létezhetnek. Egy extrakéjenc helyre kerültünk, a repcsi gazdája biztos valami rohadtul perverz vénember lehet, csak azok képesek ilyesmire a rengeteg pénzükkel, amit már nem tudnak hova szórni. Muhahha, most Én vagyok Robin Hood és visszaadom a szegényeknek (Nekünk), ami Őket megilleti! Nem értek túlságosan az ilyen futurisztikus berendezésekhez, azonban némi csapkodást követően jól hallható zúgás indul el, valamint a víz is pezsegni kezd. Ismételten zsenialitásom kerekedett felül, ezért nincsenek még gondolkodó robotok, mert nem Én találtam fel őket!
- Szabad egy táncra, Életem? – teszem fel a kérdést, miután beizzítottam a muzsikát is abban a dobozban. Választ se várva húzom magamhoz, ám még mielőtt bármit is csinálnék, gyorsan lerugdosom cipőimet, mert tisztában vagyok mozgáskoordinációm bizonyos hiányosságaival. Sokszor szoktam a vívást valamiféle tánchoz hasonlítani, ettől eltekintve olyan falábam van, mint két seprűnyél. Nos, még így is sikerül egyszer-kétszer rátehénkednem Nyuszkó lábára, de legalább nem tört el semmije és ez a lényeg. Szerencsémre valami lassú szám jön, amire csak lötyögni kell, így inkább ringatózásnak nevezném azt, amit csinálunk, semmint önfeledt riszálásnak. A semmiből jött tervem következő lépcsőfoka a nászéjszaka kivitelezése, mert az esküvő már megvolt, be is rúgtunk, még pénzünk is maradt, szóval körülbelül nincs olyan dolog, ami boldogságunk útjába állhatna. Szép ez a ruha, szó se róla, azonban Nekem személy szerint sokkal jobban tetszik, amit elrejt, ezért nincs más választásom, meg kell szabadítanom tőle. Fürödni amúgy is meztelenül kell, igaz-e? Elhatározásomnak megfelelően, gyakorlott mozdulatokkal söpröm félre a ruha pántját, ami rövid úton a padlón köt ki. Zakómat egy szempillantás alatt kapom le, s hajítom félre valamerre, nem az én magánrepülőm, nem is fogok rendet tartani. Eddigi pályafutásom során sosem jelentett gondot elbánni a melltartó kapoccsal, Chiyo-chan nem egy ilyen ruhadarabját sikerült totálkárossá tennem, mert nem engedett a szelíd erőszaknak, hanem csak az erőszakosnak. Most sincs ez másképp, az anyag halk reccsenéssel megadja magát, amely hangot szitkozódásommal próbálok elfedni, több-kevesebb sikerrel. Muszáj leszek beruházni egy egész kollekcióra, mert lassan nem lesz mit felvennie szegénykémnek. Bár ez jelen pillanatban csak másodlagos idea, jelenleg minden levételével foglalkozom, mivel ez sokkal nagyobb mámorral tölti el lelkem.
A kitartás mindig sikert szül, erre már korábban is rájöttem, ráadásul a mostani szituációra is igaz. Ugyan fáj a szívem a kiigazított sminkért, de ha már van egy ilyen Gondviselés által adott lehetőség, azt illik kihasználni. Vigyorogva kapom az ölembe, miközben számmal máris az Övét keresem. Ennek köszönhetően nem is olyan meglepő módon majdnem belezuhanunk a jakuzziba, csupán még ilyen állapotban is tökéletes egyensúlyérzékem mentett meg mindkettőnket a keserű nyaktörés lehetőségétől. Igazából már fel sem veszem a dolgot, napjában többször is halálos veszélybe kerülök, néha magam miatt, néha pedig rosszakaróim miatt. Bezony-bezony, sanyarú sorsa van a hősöknek, ez sosem volt másképp. Jobbnak látom leülni, még a végén tényleg kinyírom magunkat és akkor nem lenne olyan hosszú ez a házasság, mint amilyennek szeretném, hogy legyen. Jelenlegi célom Nyuszkó minden testrészét végigpuszilgatni, ezt el is kezdem a nyakánál. Sajnálatos módon ismét megzavarnak, amikor rákönyöklök valami gombra. Rémülten csapnék oda, azonban mozdulatom félúton megtorpan. Az egyik elcsúszó rekeszből egy behűtött pezsgősüveg emelkedik ki, amin a felirat valami kristályos márkát hirdet. A fene se tudja mi ez, ám remélem a neve ellenére folyékony és iható. A szerencse ma igazán Ránk mosolygott, meg kell majd köszönnöm Fortunának ezt a szép nászajándékot. Poharak is lehetnek itt valahol, viszont lusta vagyok megkeresni Őket, ezért marad a szokásos fogyasztási mód.

Fogalmam sem volt, mi tévő legyek az ellenállókkal kapcsolatban, hiszen ha nem méltóztatnak elpatkolni, az bizony igencsak kellemetlen szuperkém szempontból! Megadhatják a személyleírásunkat, a tartózkodási helyünket, meg egyáltalán… ha én azt mondtam, hogy kipurcannak, annak úgy is kell lennie! Szerencsére Kuckó még idejében felismerte álnok mágiájukat és lélekjelenlétét megőrizve felülkerekedett a problémán és a karomnál megragadva spurizott egészen a hotel bejáratáig. A nagy sietségben kevésbé sikerült kikombózni az újabb szembejövőket, de Macinyó csak tört előre változatlan lendülettel, miközben én őt hátulról fedezve „pjúpjúúú”-ztam nagy lelkesen. Hamar az arcomra fagyott a bandzsa vigyor amikor egy ízben visszalőttek, úgyhogy jobbnak láttam inkább szépen csendben suhanni Kucmarek után arra figyelve, hogy ne taknyoljak el minden második lépcsőfokban.
Az utcára érve az első gondolatom az volt, hogy majd beugrunk egy taxiba azzal a felkiáltással, hogy „Kövesse azt a másik autót!”, de úgy tűnt, Yuu-chancsi kényszeresen ügyel arra, hogy edzésben legyünk és ezáltal még véletlenül se váljunk a rosszak áldozataivá. Úgy tűnt, ez a terv be is válik, hiszen hamarosan egy árva lélek sem volt már a közelben, viszont sötét annál inkább, amiért őszintén szólva nem különösen rajongok. Főleg nem csicsósan, amikor ráadásul még attól is jogosan tarthatok, hogy bármelyik pillanatban előugrik valamelyik megvilágítatlan zugból egy szörnyeteg, hogy aztán a szövetségiek kezére adjon, akik emberkísérleteket végeznek majd rajtam, amíg még marad belőlem valami felhasználható. Szerencsére végül nem lett igazam, bár aligha érhetett volna Bucek mellett efféle atrocitás, mégis megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy Mackó gyártott valami alagutat, amin keresztül egy határozottan fényesebb helyre juthattunk. Miután Yuu-chancsi bukójának tompa csattanása azt is a tudomásunkra hozta, hogy találni is sikerült valamit, a búbost puszilgatva próbáltam behatárolni azt az irdatlan acélszörnyeteget, ami leginkább a Casablanca egyetlen általam látott jelenetében megjelenő repülőgépre hasonlított. Mint később kiderült, nem tévedtem sokat, pontosabban határozottan fején találtam a szöget, pont ezért biztos ami biztos alapon felhívtam Macinyó figyelmét még arra, hogy amennyiben megpróbálja repülésre bírni ezt a bestiát, én azonnaldetüstént vetem ki magam az ablakon.
Amikor már a monstrum gyomrában voltunk és némi világosságot is sikerült csiszolni, egy csapásra vált a semmivé minden ellenérzésem a hihetetlenül fényűzően lélegzetelállító berendezést meglátva. Az amúgy is felfokozott jókedvemmel együtt pedig mindez egy tisztességes, sikongatva Kuckónyakbaugrást ért, miközben azt sípoltam földöntúli örömmámorban buborékolva, hogy „Meg van a szahajréééé!”, merthogy út közben szuperkémekből valahogy köztörvényes bűnözőkké avanzsálódtunk.
Egy tisztább pillanatomban biztos meglepődtem volna a táncra való felhíváson ismerve Mézesmackó dorong lábait, amivel a dülöngésünk során ismét közelebbi kapcsolatba kerülhettem; bár mozgáskoordináció ügyileg én sem álltam ám teljesen a helyzet magaslatán. Nem is akartam ezzel különösebben foglalkozni, így nagy lelkesen bújtam Bubóhoz , az idilli muzsikába egy-egy brutálisabb taposást követően óvatosan belenyöszörögve. Macinyó barbár ruhamegszabadító technikájából kiindulva igen csak elcsodálkoztam a tőle már-már varázslat számba menő, a egybenésépségben stílusban véghezvitt gönctelenítésén, bár a melltartóval már nem volt ekkora szerencséje. Lemondó sóhajjal fúrtam az arcom a vállába azon elmélkedve, hogy egy mágneskapcsos darabbal talán több sikerélmény érné e legközelebb.
Nem sokkal később már Yuu-chancsiba kapaszkodva sikítoztam miközben ő minden létező higgadtságával egyensúlyozott velem együtt a pezsgőfürdő szélén, de hála bölcs belátásának végül mégiscsak a bugyogó medencében kötöttünk ki, méghozzá nem is egy zuhanást követően. Lelki békémet visszanyerve nyomtam homlokom az övének fél kézzel a tarkóját kaparászva, hogy aztán bágyadt vigyorral engedjek utat Bumbi cuppanósainak. Ha egészen addig nem voltam paranoiás, akkor akár könnyen ki is alakulhatott volna ez a szokásom, hiszen három perc alatt másodszor kerülgetett a szívbaj, bár mint az előző alkalommal is, Kuckó ismét uralta a terepet. Mikor kiderült, hogy a riadalom oka valami újabb ismeretlen itóka volt, hunyorogva próbáltam elhelyezni valahol az ismereteim között nem valami sok sikerrel, bár ez nem zavart különösebben az ivászatban ahogy láthatólag Mackót sem. Úgyhogy szorgalmasan húztuk az üccsit; bár én a magam részéről közben inkább Bucóval voltam elfoglalva. Már amúgy is kezdtem határozottan többet látni mindenből, így kénytelen voltam a többi, felélénkült érzékemre bízni magam; az egyetlen félelmem már csak az volt, hogy egy óvatlan pillanatban fogom magam és vízbe fulladok. Ezt leginkább azzal próbáltam kiküszöbölni, hogy módszeresen végigkarmolásztam Bubó egész hátát és hasfalát; ha bármelyik pillanatban süllyedni kezdtem volna, csak belévájtam volna a karmom és bumm, már meg is vagyok menekülve! Azért persze igyekeztem nem felhasítani az én egyetlen férjuramat, de azért biztos ami biztos alapon gyógypuszikkal is kísértem a kezem nyomát, nehogy a végén megint fellázadjon, és újra ellenem fordítsa az én kedves kis Ottómat.
Az alkohol, a zene, a forró fürdő és Kuckó közelsége persze megtette a maga hatását és nekem már egy idő után nem volt túl sok kedvem teketóriázni. Szorosan hozzábújva csókoltam nagyokat szuszogva, hol kapkodva, hol magamra erőltetve még némi türelmet. Ha nem lettem volna tisztában Macinyó képességeivel, kissé elbizonytalanodtam volna a végkimenetelt illetően, hiszen amíg engem más kötött le, ő igen serényen pusztította a bubis löttyöt ami a plusz magas hőfoknak köszönhetően igen szépen fejbecsapta; de hát nincs mitől félni, ha egy ilyen hős mellett van az ember!
Amint előző állításomat Kuckó tettekkel is bizonyíthatta volna, hirtelen valami éktelen üvöltés késztetett arra, hogy sürgősen kászálódjak le Bagolybubóról, amit bár időben sikerült véghez is vinnem, így is elég zavarba ejtő szituációban sikerült ránk törnie két benga állatnak. A számonkérő hanta ordibálásra hiába akartam volna valamit szóban reagálni, még ha olyan józan és hidegfejű is lettem volna, mint amilyen nem voltam; Kuckó meg egyértelműen túl taccskész volt ahhoz, hogy esetleg kommunikálni próbáljon. Nem sokszor volt rá példa, hogy kettőnk közül nekem kell betöltenem az ész szerepét, de kénytelen voltam eleget tenni ezen elvárásnak, mikor további hókotró méretű böszmék özönlötték el a mi kis nászfészkünket. Az egyik legalább volt annyira készséges és a kezembe nyomott valami selyemköntöst, amibe gyorsan bele is bújtam, hogy aztán nagy nehezen kioperálhassam Macinyót a vízből, miközben sos üzeneteket sugdosva a fülébe igyekeztem felhívni a figyelmét a veszélyre láthatóan inkább kevesebb, mint több sikerrel. Elég minimálisan ismertem az emberek világa és ezen országa a kultúráját, úgyhogy csak találgatni tudhattam, hogy itt milyen büntetést mérnek errefelé a magunkfajta haramiákra; minden esetre őszintén reménykedtem benne, hogy nem pont az esküvőm napján és utol a máglyahalál.

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!” pt. 2

Ez a mostani terv biztos fel fog kerülni életem legokosabb húzásainak listájára, jobban nem is végződhetett volna ez a kis betörés. Ez a buborékos lötty se olyan rossz, bár egy idő után elfogy, Én meg úgy érzem magam, mint akit felráztak. Persze rinyálni nincs időm, ráadásul eszemben sincs, amikor a világ legcsodásabb nőjét szoríthatom magamhoz. A karmolászásokat amúgy észre sem venném, megszoktam már az együtt töltött mámoros éjszakák során, ellenben a pusziknak kiváltképp örülök, ettől gyógyul igazán a seb, nem pedig a különféle kenőcsöktől! Igazából kezdek szédülni is egy kicsit, ám szerencsére Nyuszkó domborulatai tökéletes támaszt nyújtanak megfáradt valómnak. Fülcimpáját harapdálva próbálok visszaadni valamennyit az édes kínból, amellyel hosszú körmei ajándékoztak meg. Kezdünk egyértelműen szado-mazo irányba eltolódni, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint feleségem domina-hajlama. Keblei között haladva egyre lejjebb és lejjebb, feszes hasán elidőzve egy pillanatig hallgatom a sürgető sóhajokat, s be kell látnom, nincs értelme tovább teketóriázni. Egy bárgyú vigyorral a képemen csókolom meg ismételten, mint ahogy már számát se tudom hányszor tettem a mai este folyamán. Ennél csodálatosabb nászéjszakát elképzelni nehéz lenne, bár Chiyo-chancsi Dubainak biztos jobban örült volna. Nos, a következő évfordulónkat ott fogjuk tölteni vagy mondjuk Monte Carloban egy luxusjacht fedélzetén. Félreértés ne essék, eszemben sincs hajót venni, csak kikölcsönözném egy kicsit, természetesen a tulaj tudta nélkül, mert az úgy adja az igazi feelinget. Az egyre erősödő ölelésnek engedve vetkőzöm le szinte minden gátlásomat és épeszű gondolatom, megpróbálom átadni magam az ösztönnek, s belépni abba a világba, ahol csak ketten vagyunk, Ő és Én.
Sajnálatos módon, mindig van valaki, aki nem bírja megállni, hogy ne köpjön bele a levesembe. A kiabálásból ítélve lebuktunk, azonban lábaimban nem érzek elég erőt a felpattanáshoz. Néhány másodperccel ezelőttig még szerelmem combjai szorították derekam, most pedig két kigyúrt állat üvöltözik a képembe, mintha nem lenne anyjuk vagy nem tudom. Elemlámpáikkal vadul villognak, holott teljes fényesség van, így mindent tökéletesen láthatnak. Helyzetünk félreérthetetlen, azonban ha csak még egyszer is Nyuszikóra mernek nézni, kitolom a szemüket, egyenként! Szerencsére a köntös hamar előkerül, így nem sokáig legeltethették Rata a szemüket, azonban ez is elég volt ahhoz, miszerint önuralmamat vesztve pattanjak ki a jakuzziból és öltözékem hiányával mit sem törődve ordítsak rájuk.
- Takar’djat’k vissz’ Amerikába, cs’cskák! – csuklásoktól tarkított beszólásom nem éri el a kívánt hatást, mivel japánul van, ráadásul hirtelen a megfelelő kontinenst se találtam el, ahol vagyunk, szóval ez kőkemény fail volt a javából. Ellenkezni nem sok erőm van, ennek köszönhetően a hamarosan megérkező rendőrök vesznek kezelésbe, ruháinkat lefoglalják, mint bizonyítékot, szerény személyem pedig kap egy törölközőt ágyékkötő gyanánt. Sosem gondoltam volna arra az eshetőségre, mely szerint egyszer még le fognak tudni kapcsolni a halandó rendőrök, ám ennek most eljött az ideje. Agresszív magatartásom miatt egy szép kis karperecet is kapok, annyi örömöm van az egészben, hogy Chiyo-chancsit is mellém pakolják be. Vigyorogva lehelek egy puszit az arcára, voltunk már szorultabb helyzetben is, ez nem mást, mint egy kis sétakocsikázás. Bilinccsel nem először találkozom, azonban illuminált állapotom végett nem vagyok képes kellő lélekenergiát koncentrálni az izmaimba, amivel elszakíthatnám a gyenge fémet. Szitkozódva korholom magam, hiszen nem is olyan régen minden nehézség nélkül gyújtottam lángot a mutatóujjamon, bár akkor fele annyi buborék se volt bennem, mint most. Végül fáradtan dőlök hátra, a felesleges próbálkozással csak az időmet pazarlom, meg kell várnom, amíg legalább egy kicsit kijózanodok. Vegasban még amúgy sem voltam őrizetben, emberi életemben inkább New York környékén randalíroztunk, az ottani cellákat jól ismerem. Különösebb megpróbáltatások nélkül hajítanak be mindkettőnket egy alig kétszer kettes helyiségbe, ahol egy priccsen kívül nincs más, mint egy igazán undorító kinézetű vécécsésze, valamint egy csap. Itt se innék, meg csinálnék semmit se, már a gondolattól is betegnek érzem magam. Ettől eltekintve hangulatos kis helyiség, csak ne lenne ilyen hideg!
Kuncogva derülök lehetetlen helyzetünkön, miközben az őrök villanyoltást ordítanak. Hamarosan le is száll a sötétség, ami csak jót jelent számunkra. Nem épp ilyen keretek között terveztem a nászéjszakát, azonban kétségtelenül ez az eddigi legizgalmasabb hely, ahol csak megfordultunk. A durva pokrócot a hátamra húzva hemperedek rá kedvesemre, majd egyetlen laza mozdulattal megszabadítom attól az átkozott köntöstől, amely gátat vett kettőnk közé. Rövid úton törölközőm is követi az előző ruhadarab példáját, ennek hála onnan folytathatjuk, ahol a gépen abbahagytuk. Eszemben sincs idegeskedni a mai napon többet, ráadásul nem tarthat tovább innen megszöknünk fél percnél, szóval rengeteg időnk van, s a lehető legkellemesebb módon szeretném kihasználni a fennmaradó órákat. Ujjaim bebarangolják egész testét és csókjainkat is csak addig vagyok hajlandó felfüggeszteni, amíg kellő levegő nem jutott a tüdőnkbe a következő körig. A vágytól, valamint a nem kevés mennyiségű alkoholtól elködösült tekintettel mérem végig kedvesem a Hold sápatag fényében, amely még inkább kiemeli bőrének fehérségét. Pontosan ugyanolyan gyönyörű, mint árulásom éjszakáján, sőt még annál is ragyogóbb. Már akkor is mindenemet odaadtam volna érte, azonban ez az érzés még jobban elmélyült, már ha ilyesmi lehetséges is egyáltalán. Most már nem csak egyszerűen a barátnőm, hanem a feleségem, s gyermekeim anyja. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélküle, valószínűleg beleőrülnék és egyfolytában csak mézbirkózást néznék, amíg egyszer meg nem öl a cukormérgezés. Ám felesleges azon gondolkodnom, hogy mi lesz majd, ha ismét vissza kell térnie a Seireiteiben, most itt van Velem, ez számít igazán, minden más másodlagos ebben a pillanatban. Érezni akarom, úgy, mint eddig még soha!

Feleszmélni a kábulatból egyáltalán nem kellemes dolog, tíz percnél nem is aludtam többet, ha meg igen, akkor is kevésnek érzem. Kint még a sötétség uralkodik, viszont nem időzhetünk itt tovább, hiszen még napkelte előtt olajra kell lépnünk, hogyha nem akarunk magunknak priuszt az Egyesült Államok ezen tagállamában. Nyuszkó nyugodtan szuszog karjaimban, szinte fizikai fájdalmat jelent megzavarnom, de nem késlekedhetünk tovább. A gyors ébresztőt követően magunkra eszkábáljuk a tegnap kapott takaróalkalmatosságokat, de ettől függetlenül eszemben sincs innen a ruháim, valamint a pénzem nélkül távozni. Szerencsére mindketten elég képzett harcosok vagyunk, még ha ez nem is látszik jelen pillanatban, ezért nem jelenthet akadályt kitörni egy ilyen ramaty módon őrzött erődítményből. A Byakurai szinte hangtalanul csapódik a zárnak, azután kisebb szikraeső kíséretében szét is égeti azt. Mutatóujjamat a szám elé téve jelzem, miszerint csendesen és angolosan akarok távozni, nem lenne szerencsés felverni az őröket, mert akkor önhibámon kívül fájdalmat kellene okoznom Nekik. Nem vagyok az erőszak híve, sokkal inkább szeretem a nézeteltéréseket szóban elintézni, s ha ez nem kivitelezhető, na csak akkor török be egy-két orrot. Az értékeink tárolására fenntartott helyiség elég közel van már a kijárathoz, így egyre inkább megszaporodnak a járőröző fakabátok is. Gáz a helyzet, nem vitás, következő alkalommal biztos nem egy helyre raknának Minket, már evégett is muszáj megszöknünk innen. Villámtánc segítségével szinte észrevehetetlen módon haladunk át a folyosón, ám még így is majdnem megláttak, kevésen múlott. Miután az iroda ajtaja becsukódik mögöttünk, egy kicsit fellélegzek, azonban rögtön lefagy a megkönnyebbülés az arcomról. Különböző nagyságú és színű dobozok egész csordája néz Rám.
- Ó, a fenébe…! – káromkodásom végét már csak az orrom alatt mormogom el, a hangos kiabálással magamra vonnám ellenfeleink figyelmét, amit egészen idáig sikeresen elkerültünk. Ez nem várt fordulat, gyorsan kell cselekednünk. Fogalmam sincs, hogy milyen módon lehettünk elkönyvelve, mivel személyink meg ilyesmink már régóta nincs, vagyis Nekem van, azonban azt nem hordom magamnál, mert halott lévén úgyse igazoltatnak. Megrökönyödött sóhaj szakad fel a mellkasomból, miközben válogatni kezdek a lefoglalt tárgyak között. Biztos valami hülye nevet adtak Nekünk, mint a Pucér Páros vagy ehhez hasonló marhaság.

Ha addig nem lettem volna kellőképpen kétségbe zuhanva, Kuckó okádó jetiket idéző megnyilvánulása végképp megfosztott minden reménytől a pánik feneketlen kürtőjébe taszajtva. Egyértelmű volt, hogy én aztán nem emelek kezet ártatlan muglifajzatokra; ez a meló kétség kívül Kuckóra várt volna, de hát még ennyi előnyünk sem származhatott aznap este a hidegvérű kaszabolásra való képességéből! Mondjuk talán jobb is, már azért el tudtam képzelni, mennyire tudja elragadtatni magát ilyen alkalmakkor és félő lett volna, hogy enyhén spicces állapotban nem éri be az őrök egyszerű ártalmatlanításával, így sanyarú helyzetünkbe beletörődve battyogtam egy ogre mellett az őrkoszorú övezte Mézesmackó után. Az autókkal való ellenérzésemnek sem tett valami jót, hogy a repülő mellett várakozó, amúgy is ijesztően villogó gépcsodába nem kifejezetten úriember módjára sikerült betessékelniük és ez a bánásmód ráadásul a felismerést meghozta a még igencsak kótyagos fejembe: egyszerű, köztörvényes bűnözők vagyunk! Erkölcstelen martalócok, akik fittyet hányva a világi törvényekre, kényükre-kedvükre randalíroznak! Kénytelen voltam elismerni, hogy ez a hajlam mindig motoszkált bennem, elvégre sok-sok évvel ezelőtt nem egyszer álltam lehorgasztott fejjel, a lábammal köröket rajzolgatva az akkori hadnagyom előtt ilyen-olyan csínytevések elkövetése miatt. De akkor sem gondoltam ezekre orbitális bűntényekként, erre tessék, így kell hát végeznem hitvány törvényszegőként, ráadásul a saját nászéjszakámon! Igazán gyakorolhattak volna azok a randa hegyomlások némi jámbor eltekintést a dolog felett, nem minden nap van az embernek esküvője, na meg luxusrepülőn se hiszem, hogy túl sokat pezsgőfürdőznék a közeljövőben, pláne ha azok az orkok az életemet veszik az emberi világ törvényeinek semmibevétele miatt.
A kocsiban zötykölődve igencsak tudtam irigyelni Mackómedve békés beletörődömségét, bár a tompa vigyorait nem igen tudtam viszonozni, hiszen az alkoholtól megélénkült fantáziától egyre kacifántosabb rémképek kúsztak a fejembe a mi és a srácok sorsát illetően. Végeztük máglyán, kötélen, a tenger fenekén, a fiúkat pedig a legtöbb képzelgésemben kiadatták az emberi világ törvénykezésének és általában víziló jelmezben való élethosszig tartó cipősuvickolással, legrosszabb esetben a testük árulásával kellett fizetniük bűnös szüleik hitvány cselekedeteiért.
Az utolsó eszmefuttatást csócsálva pityeregtem halkan és a lehető legvisszafogottabban, már amennyire ez egy kétségbeesett anyától telik, amikor ilyen borzalmas jövőképeket lát a porontyai főszereplésével. Némi könnyebbséget jelentett a megérkezés, így az új ingerek és a friss rémületek helyet követelve maguknak, ideiglenesen kitúrták a korábbi látomásokat. A vakító fényárban úszó, a legkevésbé sem otthonos és hangulatos komplexumba érve kezdtem magam úgy érezni, mint egy feldolgozásra ítélt szarvasmarha, akit épp a vágóhídra szánnak. Egyedül az a gondolat vigasztalt némileg, hogy a halálsoron mindenkinek jár az utolsó vacsora, ami egyrészt mindig valami finom fogás, másrészt elég időt biztosít arra, hogy alkalomadtán olajra lépjünk. Mondjuk ez sem helyezte más megvilágításba a tényt, hogy az embernek nem szokása egy hideg, nyirkos, koszos cellában töltenie a nászéjszakát makacs szorongásoktól gyötörve, úgyhogy kellőképpen fel is dühített Mackó együgyű kuncogása. Parázós és hiperérzékeny részegként valahogy nem voltam vevő a nyomorúságunkon való mulatozásra, úgyhogy éppen fel is horkantam volna, kikérve magamnak az egész szituációt úgy egyáltalán, amikor Kuckó nemes egyszerűséggel fogta magát és pokrócostul-mindenestül rám vetette magát. Ellenkezésre persze nem hagyott túl sok időt meg alkalmat, így mire lehetőségem lett volna ellenállni, a bennem még mindig dolgozó alkoholgőz és a frissen fellángolt vágy gyorsan el is felejtette velem minden addigi feszélyezettségemet. Kapkodó követelőzésemnek hamar meg is lett az eredménye, amikor sikerült lezuhannunk a hideg padlótól igazából nem sokban különböző priccsről egy tompa puffanás kíséretében. Az incidens elég volt ahhoz, hogy ismét emlékeztessen a tartózkodási helyünkre, ám a sipítozás helyett hirtelen elmulaszthatatlannak tűnő nevethetnék tört rám. Kénytelen voltam elgondolkozni rajta, hogy talán a túlságos testi közelség miatt mászott-e át belém a bambaság abból a gyagyásból, de mielőtt túlságosan belemerültem volna a témába, jobbnak láttam visszarántani magamra Mackónadrágot, mielőtt valaki megint fogja magát és megzavarja a nászutunk egyetlen, ám legszebb éjszakáját. Sok mindentől megfosztott már aznapra a Gondviselés, Bagolybubó ölelését nem adom!
Egyszerre tűnt rengetegnek és borzasztó kevésnek az idő, amit sikerült átaludnunk és Macinyó agyonnyúzott pofijáról se sikerült megállapítanom, hogy melyik következményeként jött létre. Nyöszörögve igyekeztem némileg összeszedni magam és minél hamarabb felvenni valami fittséget, mert az nem volt kérdéses, hogy ideje lett volna minél előbb távozni, mielőtt még forróbbá válna a lábunk alatt a talaj. Mindenesetre határozottan bizakodásra adott okot Kuckó viszonylagos frissessége, úgyhogy megalapozottnak kellett tekintenem a bambaság átvándorolásáról szóló tézisemet.
A zár megmihálylása után igyekeztem a lehető legminimálisabb hangkibocsátással követni Macinyót, ami meglepően jól sikerült egy-két apróbb bakit leszámítva, ám ezen esetekben is még azelőtt tovashunpoztunk, hogy valamelyik őr ráeszmélt volna a szökésünkre. Ha aznap nem bizonyosodott volna be már többedjére, hogy nincs az a nyakatekert veszedelem, amiből Mackónadrág ki ne tudna mászni, kicsit kezdtem volna megrémülni egy öt perces bolyongás után, mikor még mindig nem sikerült megtalálni az elkobozott cuccok számára fenntartott helyiséget, ám abban a szent minutumban, hogy ez a gondolat megszületett a fejemben, Kucmarek diadalittas vigyorral a képén tessékelt be a keresettnek tűnő helyiségbe. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy valóban jó helyen járunk, hamar rá kellett döbbennünk, hogy itt még nem értek véget a megpróbáltatásaink, ugyanis az ezernyi színes doboz közül elsőre lehetetlennek tűnt idejében megtalálni a mi kütyüinket rejtőt. Első blikkre megpróbáltam a saját könyvelési szokásaimból kiindulva megfejteni a helyi nyilvántartás vezetőjének a gondolkodását, de miután kénytelen voltam belátni, hogy az én módszereim nem valami kifinomultak, új eljárás után kellett kutatnom, de ez a próbálkozásom sem járt túl sok sikerrel. Már épp feladtam volna, lemondva a meseszép ruhácskámról és a félhavi fizetésembe fájó vadiúj táskácskámról, amikor afféle isteni szikraként csillant meg az egyik tárolóból kilógó gyönyörűséges szütyőm gyöngyös lifegőjén a fény. Nagy izgatottan neki is álltam magyarázni Macinyónak, hogy melyik doboz rejti a megváltást, átadva magam a közelgő szabadság érzése keltett eufóriának arról tökéletesen megfeledkezve, hogy hajlamos vagyok még koordinálatlan mozgássorok véghezvitelére, így szinte tálcán kínálta magát az alkalom, hogy botoljak el az egyik földön heverő kartonhalomban, ezzel magamra rántva a mellettem lévő asztal fiókjának teljes tartalmát iszonyatos csörömpölések közepette. Hápogva gubbasztottam a limlomkupac közepén egy a fejemre zuhant tűzőgép helyét tapogatva, lányos zavaromban az adott körülményekről is tökéletesen megfeledkezve. Szerencsére Kuckó ismét idejében kapcsolt, úgyhogy nem sokkal később már azon kaptam magam, hogy egyik kezében én lobogok utána, míg a másikban a frissen szerzett zsákmány, amit már csak a szentlélek tartott a tárolójában. Nagyjából visszanyert képességeink meglétének tudatában nem adott különösebb aggodalomra okot, hogy menekülnünk kellett, de azért nem sikerült még akkor sem teljesen megkönnyebbülnöm, amikor a zárkánktól már igen tisztes távolságra lihegtem falnak vetett háttal a város másik felén. Nem is a megtett távtól annyira, hiszen bár akkorra már sok idő telt el a legutóbbi éles küldetésem óta, ráadásul két gyerkőc boldog anyukájának is elmondhattam már magam; minden nap fordítottam arra időt, hogy ne hagyjam magam eltunyulni teljesen. Viszont aznapra már épp elég izgalom érte az időnként igen labilis lelkecskémet ahhoz, hogy végre némi békességre vágyjak, egyszerű semmittevésre Kuckó mellett. Ám az időközben felkelni készülődő nap sugarai emlékeztettek arra, hogy már lassan egy teljes huszonnégy órája vagyok távol otthonról, és bár megkértem Nabe-kunt, hogy tartsa szemmel a srácokat, az sem töltött el túl sok nyugalommal, hogy ilyen sokáig hagytam ott őket. Persze a ráismeréstől, hogy a két legnagyobb vágyam nem valami összeegyeztethető, megint rámtört a letargia, úgyhogy csak szótlanul bújtam Macinyóhoz közben minduntalan noszogatva magamat, hogy ideje lenne ismét elengednem őt úgy, hogy ki tudja mikor láthatom újra. A minden erőlködésem ellenére kicsordult könnycseppet zavartan mosolyogva töröltem le két szipogás közben magamban kétségbeesve keresve valamilyen búűző gondolatot.
- Tudom, hogy sok mindent másképp is csinálhattam volna, hogy neked kevesebb bosszúságot okozzak, ahogy azt is, hogy rengeteg butaságot mondtam néha… De ez csak azért van, mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy mindig tiszta fejjel gondolkodhassak. Megjavulok és türelmes leszek a kedvedért, megígérem! - Motyogtam kissé szégyellősen, de minden belső elszántságommal, elvégre kénytelen voltam belátni, hogy ha ilyen téren sikerülne kikupálnom magam, azzal sok nehézségtől óvhatnám meg a kapcsolatunkat. Csak hát nehéz mindig belátónak lennem, amikor egyszerűen szétfeszít a tehetetlenség, pedig muszáj leszek némi higgadtságot összeszednem a jövőbeni találkozásaink alkalmaikor. Azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk, nem akarom ilyen butaságokból fakadó vitákkal elrontani, főleg ha tudom, hogy jó része az én szeszélyességemből fakad.
Elszántam magam, hogy nem rendezek újabb jelenetet és igenis mosolyogva fogok elválni Tőle; nekiláttam a cuccaim összehalászásának, hogy addig is nyerjek egy kis időt és talán némi lélekerőt a búcsúzkodáshoz. Lemondóan kuncogva kellett elismernem, hogy a kissé lestrapált melltartóm már nem valami használható, úgyhogy ismét nélküle leszek kénytelen hazamenni; bár legalább az vigasztalt, hogy ezúttal kabát is volt nálam plusz öltözékként. A hajamat és a sminkemet már meg se próbáltam helyrehozni, a senkainak köszönhetően nagy valószínűséggel úgyse futottam volna bele túl sok bámészkodóba, azt meg szerencsére elképzelni se tudtam, hogy mennyire lehetek leharcolva, így ezért sem aggasztott a dolog különösebben. Viseltes toalettemmel elkészülve, bazsalyogva fontam a karjaimat Macinyó nyakába, hogy egy kicsit csak úgy bambulhassam az én szép új férjuramat, mielőtt még határozatlan időre búcsút kéne mondanom neki. Lábujjhegyen egyensúlyozva csókoltam még meg utoljára, olyan lassan amennyire csak lehetséges, hátha talán ezúttal sikerül az örökkévalóságig nyújtanom a pillanatot. Ismét kudarcot vallottam, pár perccel később már egy egész világ választott el a szeretett férfitól.