[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Néha napján azért elgondolkodom rajta, milyen módon is jutottam el oda, ahol most tartok. Seireitei egyik legnagyobb kapitánya voltam, most pedig itt hasalok egy középiskola tetején, miközben görcsösen szorongatok egy fényképezőgépet. Lövésem sincs, miért van Sukenak szüksége fürdőruhás diáklányokról képekre, de Ő tudja, ráadásul annyi szabadidőm van mostanában, amivel egyszerűen nem tudok mit csinálni. Az elmúlt hónapokban annyit aludtam, hogy akár egy hétig is fent bírnék lenni egyfolytában, s még csak álmos sem lennék. Az egész pár nappal ezelőtt kezdődött. Egyszer csak a 10. osztag vezetője tűnt fel a semmiből, amikor épp burritot zabáltam nagy odaadással egy eldugott kajáldában. Érthetetlen módon, rögtön tudta hol vagyok, talán változtatnom kellene a törzshelyeimen. Tudtam, nem étkezni jön, viszont érkezésének célja meglepett egy kicsit. Valami Espadáról hablatyolt össze-vissza, akit nagyon le kellene járatni odaát LN-ben, csak Neki most fontos küldetése lesz, így nem tudja elkészíteni a kompromittáló fotókat. Igazából nem értem mire jó ez az egész, ha idegesíti egy arrancar, akkor egyszerűen nyírja ki és minden el van intézve. Meggyötört sóhajtás közepette egyezek bele a dologba, mivel nincs más választásom, ráadásul mára is heveny unatkozás volt tervbe iktatva. Gyors magyarázást követően már tudom is a célpontom pontos leírását, valamint a gépet is kézhez kapom, amellyel majd varázsolnom kell valamit. Nem mertem megemlíteni, hogy nem ismerem a szerkezet működési elvét, mondván úgyis rájövök valahogy, mivel férfi vagyok. Lassan csámcsogok az utolsó falatokon, miközben egy intéssel kérem a számlát. Egyszerűbb lenne inkább elszelelni, úgyse venne észre az eladó, de mivel most eladtam pár arany gyertyatartót a Fészekből, pénz állt a házhoz.
Hazaérve be kell látnom, miszerint már rég nem nézek ki gimnazistának. Arcomon több napos borosta pihen, ráadásul örökifjú vonásaimnak köszönhetően mindennek kinézek, csak épp tinédzsernek nem. Egyértelműnek tűnik, hogy álcáznom kell magam, különben nem tudnék bejutni. Elmém egyik hátsó, eldugott sarkában ugyan motoszkál valami, ami azt súgja, gigaiban vagyok és az igazi testem láthatatlan a normál emberek számára, ám ezt sikerül elnyomnom. Abban nem lenne semmi kihívás, így viszont küzdeni kell a sikerért! Szerencsére Shinjinek van ár egészen gáz nadrágja és inge, ezeket kölcsön fogom venni. Az öltözet kiválasztása egészen egyszerű volt, csupán azokat a ruhadarabokat kellett kiválasztanom, amiket normál helyzetben máglyán égetnék el. Tökéletes precizitással illesztem fel a nadrág derekát valahova legalsó bordám vonalába, ügyelve arra, hogy a bokám kivillanjon leülés nélkül is. Egy különösen ronda narancssárga nyakkendő, valamint egy kopott bőrszandál teszi teljessé az összképet, természetesen pepitamintás zoknival. Hajammal nemigen tudok mit csinálni ezért az úgy marad, viszont egy bóvli szemüveget azért még az orromra illesztek, mely a legutóbbi Chiyo-chanos szerepjátékozás egyik kelléke volt. Belepillantva a tükörbe tökéletesen meg vagyok elégedve a látottakkal, habár egy normális nő már biztos sikoltva menekülne a közelemből. Sebaj, legalább nem lesz gondom a fangörlök hadával. Kinézetemhez aligha passzoló magabiztossággal szambázok a Karakura High Scholl irányába, ami küldetésem helyszíne lesz. Út közben egy nagyobb banda punk jól megkerget, ám mivel most szerepet játszok, így nem törhettem el kezüket-lábukat és rugdoshattam őket bele az árokba. Ennyi elég volt ahhoz, hogy belássam: gyíknak lenni kibaszás.
Nos, ez a rövid története annak, hogy miért gubbasztok úgy itt fent, mint egy összeaszott óriáscsecsemő és miért tekintgetek a fürdőruhás lányok felé. A leírás szerint egy barna hajú, a Sorsnak köszönhetően jól megáldott csajt kell keresnem. Az egyforma fürdődresszek igencsak egyhangúak, ezért könyökölve támasztom arcomat, s laposakat pislogok. Már-már feladom a reményt és hagynám ezt a marhaságot a fenébe, amikor végre feltűnik a célpont. A látványtól egyszerűen leesik az állam, nem sok ilyen szemérmetlen dolgot látok mostanában. Az más dolog, hogy Chiyoko egy életrevaló szemérmetlenséggel lát el minden egyes találkozásunk alkalmával, azonban ez hálószobatitoknak minősül, ezért ne is essék itt több szó róla. Ámen. A többiektől eltérően a célszemély bikinit hord, olyan az egész helyzet, mintha valami ostoba ecchi szereplői lennénk. Egyelőre azonban még túl messze van és mivel nem jöttem rá, miképp kell ezzel az istennyilával zoomolni, addig marad a csendes várakozás lehetősége. A nő végigszambázik a medence mellett, már messziről lerí Róla, hogy nem 18 éves. Árgus szemekkel keresem Rajta a lyukat, azonban nem találom meg. No, nem arra a lukra gondoltam, hanem a lélekkapocs helyére. Valószínűleg póttestet használ, szemét Kisuke már mindenkit kiszolgál, akinek elég pénze van. Most még nem fedem fel magam, túl sok a civil, akik esetleges összecsapás során áldozatul eshetnek… gyorsan megrázom a fejem, mivel most nem ezért vagyok itt! Bármikor öldökölhetek hollowokat, viszont ezúttal feladatom van. Megvárom az óra végét és addig is csinálok pár képet. A lubickolás szerencsére rövid időn belül véget ér, ezt követően pedig szemtanúja lehetek a jelenségnek, ahogy egy diáklány bikiniben szakét iszik, pont a rejtekhelyem alatt!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Ismét az iskolapadban, na nem mintha Aizen azért küldött volna, mert szükségem lenne némi agykapacitás növelésre. Valami megfigyelő feladattal koppintott le, amit simán rábízhatott volna valamelyik másik arrancarra, de hogy egy ilyen hülyeségért megint egy espadát kell zargatni, és megint pont engem, nehogy véletlenül annak az üresfejű Ranilnak kelljen egyszer megmozgatni a kisujját. Különben is, úgy nézek ki, mint egy diáklány? Már rég elmúltam 18 éves… sőt, még 60 is. Hát na, nem lehet mindenki több száz éves az Espada sorai között sem.
Szóval, megfigyelés, kémkedés, meg valami diákot kell megtalálni, aki valami emberi szervezetnek a tagja, csak hát… nem vagyok éppen a beolvadós típus. Igen, tudom, a legjobb módszer a beolvadásra a figyelemfelkeltés, bár azt hiszem, talán mégsem volt olyan jó ötlet a múltkor beszerzett bőrkabátommal érkezni az első iskolai napra. A legrosszabb az egészben, hogy még csak be se verhettem annak a tanárnak, aki kioktatott a házirendről és a hagyományos öltözetről, amit köteles vagyok viselni. Hát na, pedig hajlandó voltam felvenni ezt a matrózblúzt, sőt, még azt a szoknyát is a kedvenc szaggatott farmerem helyett, de a bakancsomba már nem szólhat bele senki, különben közelebbről is megismerhetik a talpam. Ezért utáltam a leánynevelő intézetet is emberként, nem volt nekem való és kész. Nem is bántam meg, hogy meglógtam onnan és a fővárosba költöztem, amint találtam rá indokot.
Szívesen kifejtettem volna a nálam amúgy legalább két fejjel alacsonyabb tanárnak, hogy én vagyok az idősebb kettőnk közül, sőt, rangban is felette állok. Amúgy is tartanom kell a pofám, ha már erre a marha fontos küldetésre küldött el Mr. Zsíroshaj, hogy kötné fel magát a legelső villanypóznára. >_> Apropó, haj, szegény kis töpszlinek valaki igazán elmagyarázhatná, hogy nem fog sűrűbbnek tűnni a kopaszodó feje, ha előre fésüli a megmaradt tincseit. Inkább hordana parókát, ha már ennyire zavarja.
Szóval miután megkaptam a leoltást, s végre sikerült bemutatkoznom az osztálynak, megbizonyosodtam arról, hogy az emberek teljesen hülyék. Ezek komolyan beveszik azt, hogy 17-18 éves vagyok. Meg ezek a hiperaktív fejek… Komolyan, a hideg is kiráz ezektől a kiscsajoktól, akik ebbe az osztályba járnak, bár azért sikerült találnom egy-két kifejezetten normális személyt is, akik csak kevésbé voltak hülyék, mint a többiek. Na jó, a fizikatanárnak respect és tisztelet, nem mintha a tananyag mondott volna valami újat, de azért jól esett jeleskedni egy olyan témában, ami amúgy mindig is érdekelt.
Bevallom, szívesebben csatlakoztam volna a kendo csapathoz, mintsem hogy úszásra járjak, de úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem változnak a világban. Magyarán ismét a kezembe nyomták a házirendet, aminek a sokadik cikkelyében kiderül, hogy lányok nem járhatnak kendora, blablabla. Szóval a mai napra kénytelen voltam a fürdődresszem magammal hozni, hiába utálom. Sikerül leküzdenem a kényszerem, hogy a kezeimmel takargassam kicsit túlságosan is méretesre nőtt testrészeim, s a szokásos önbizalmam magamra erőltetve vonulok oda a medence egyik szélénél lévő napozóágyba. Különben meg tudok úszni, úgyhogy megint nem látom értelmét annak, hogy itt vagyok, szóval hoztam inkább magamnak értelmet egy üveg szaké képében. Igen, ismét házirendet szegek, mint azt már a kopasz gnóm kifejtette párszor. Napozhatok Las Nochesben is eleget, de resurrecciónom miatt egy bizonyos mértékben hüllő vagyok amúgy is, a hüllők meg szeretik a napot, vagy mi. Lényeg, hogy legalább az idő teljen egy kicsit, szóval miután megjegyeztem az edzőnek, hogy meressze a gülüit arra a fuldokló kiscsajra inkább, nem is zavartatom magam tovább. A szaké pedig gyorsan fogy, főleg az én kezemben, mert nem hagyhatom, hogy elpárologjon a napon.!
Sajnálatos módon azonban kénytelen vagyok hatalmas pazarlást elkövetni, mert az edző igencsak csúnyán néz, amikor meglátja, hogy nem ásványvizet iszok, úgyhogy hamarosan kénytelen vagyok bizonyos kényszerű cselekedetekhez folyamodni, ez esetben az üveget, mint hátráltató bizonyítékot hátrahajítani, de arra nem gondoltam, hogy a műveletem kicsit balesetveszélyes. Meg is történik a baj, mert megfordulva az egyik amúgy elég lúzer sráccal találom szemben magam, hisz hála a fején koppant üvegnek sikeresen lezúgott a… szóval onnan, ahol volt. Egyenlőre nem fogalmazódik meg bennem az, hogy mi a fenét keresett a tetőn, majd ráérek kicsapni a hisztit később, meg hát amúgy sem azért vagyok itt, hogy civileket mészároljak. Pedig mekkora jó lenne már.*
- Hékás, minden rendben, öcsi? - *érdeklődök hogyléte felől magamra erőtetve valami aggódást tükröző kifejezést, s igyekszem felsegíteni, s reménykedek abban, hogy nem csapnak ki azért, mert talán betörtem véletlenül valaki koponyáját. Mondtam én Aizennek, hogy ez a meló nem nekem való és inkább küldjön harcolni, de neeeeem, nekem muszáj kisiskolást játszani. >.> *

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Mindig is tudtam, hogy a hollowok erkölcstelen és kontrollálatlan lények, de ez a helyzet túlmegy minden eddigi képzeletemen. Italozni az iskola területén, ráadásul tanítási idő alatt! Igaz, jómagam se vettem meg az alkoholt, ám a jövő nemzedékére mindig is odafigyeltem. Nem egyszer tartottam illuminált állapotban kiselőadást a fiatal hallgatóságnak, melyben az élet fontos dolgait fejtegettem nagy beleéléssel. Most viszont a pokoli masinát kell működésre bírnom, amihez eddigi életstílusomból adódóan nem sok közöm van. Szerencsére barátom előre gondolkodott, ezért levette róla a vakut, így a lebukás esélye minimálisra csökkent. Halk mormolás kíséretében melegebb éghajlatra küldöm a fehérhajú kapitányt, amiért efféle állatságra képes volt rávenni. Kicsit kijjebb mászok a szertár tetején, mindent megtéve a legtökéletesebb beállításért. Ahogy minden szükséges testrész bekerül a képbe, megnyomom a gombot és máris mentésre kerül művészi oldalam egy újabb csodája. Valószínűnek tartom, miszerint ezzel az egy fotóval a végtelenségig lehet majd szívatni szerencsétlen arrancart. Önelégült mosollyal az arcomon tápászkodnék fel, amikor egy szakésüveg röppen a magasba. Már épp méltatlankodni kezdenék a szemetelés miatt, amikor a tárgy a gravitációnak köszönhetően lefelé kezd esni, ezt követően pedig a tarkómon állapodik meg nagy koppanás kíséretében. Fájó fejemet markolva fordulok le a tetőről, aztán nagyobb puffanás kíséretében becsapódom a nő mellé. Lélekenergiámat reflexszerűen fogom még visszább, ezzel még inkább csökkentve a lebukás veszélyét. Szemüvegem félrecsúszik arcomon, fényképezőgépem pedig jobb kezemtől pár centire terül el, benne a terhelő bizonyítékkal. Az ingről, mely amúgy is kicsi volt rám, az összes gomb leszakadt, de hála a nadrágomnak nem nyílt szét.
- Pe-persze… - próbálom hozni a szerepet és a lehető legjobban zavarban lenni. Ez nem valami könnyű, mivel egyáltalán nem értem a szó jelentését. – Kérlek, ne mond el az igazgatónak, hogy megint itt voltam! Azt mondta, még egy ilyen és szólni fog a mamámnak! Ne tudd meg, Ő milyen…
A fentebbi mondatok letagadás tárgyát képezik, igazi életemben sem rinyáltam sose a szüleimtől, meg ekkora gyökér sem voltam, mint a karakter, amit épp alakítok. Rebegve köszönöm meg a segítségét, eközben néhány csapással leporolom a ruhámat. Teljesen felesleges látássegítő eszközömet is visszatolom az orrnyergemre, ezzel visszaállítva a tökéletes álcát. Egy meghajlással szeretném megköszönni a segítségét, azonban valahogy elnézem a kettőnk között lévő távolságot. Fejem egy pillanatra eltűnik a két méretes kebel között, ennek köszönhetően néhány másodpercig elég oxigén sem jut a tüdőmbe. Valós helyzetben mér ettől se váltana vörösbe a képem, azonban most egy otaku vagyok, szóval erőlködve próbálok minél több vért az arcomba irányítani. Dadogást színlelve kérek sürgősen bocsánatot, s be kell vallanom, egész jól alakítom a figurát. Nem túlzás, ha azt mondom, egy Danny DeVito veszett el bennem… Úgy másfélszer, ha nem kétszer. A nagy erőlködéstől kicsit megszédülök és oldalra lépdelve pont belerúgok a fényképezőbe, ami mit ad Isten, pont az Espada lábai elé pördül. Egy pillanatra értetlenkedés fut át a lidérc arcán, majd amint levágja mi is a szituáció, mérgelődve hajítja el az elektronikai cikket. Ez még nem is lenne akkora baj, ám amikor megragad és Engem is a medence irányába dob. Mivel már úgyis befuccsolt az akció, nem látom tovább értelmét az inkognitónak. Repülés közben egy villámtánccal felgyorsítom magam, aztán egy baseball-játékost megszégyenítő elkapással mentem meg a képkészítőt a biztos haláltól. Mielőtt még hatalmas csattanás kíséretében a vízbe landolnék, lélekenergiát koncentrálok szabad kezem tenyerébe, majd azon átpördülve tornázom magam ismét a levegőbe és egy elegáns félszaltóval máris biztos lábbal állapodok meg a levegőben. Vigyorogva húzom lejjebb a szövetnadrágot, így már nem nézek ki úgy benne, mint egy gyépés. A kellemes tavaszi szél meglobogtatja felsőm anyagát, ezzel a nagyközönség elé tárva kidolgozott felsőtestem. Nem a sok Visual Noveltől lett ilyen, az biztos.
- Hoppá, úgy tűnik, lebuktam… - adok hangot az egyértelmű ténynek, ezután lazán leveszem a játékszemüveget és összeroppantom markomban. A darabkák fekete hóként hullnak a víz tetejére, s ott nyugodtan úszkálva szemlélik a kibontakozó jelenetet. Futó pillantást vetek Suke gépére, megbizonyosodva róla, hogy biztosan nem ment-e bele folyadék. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amint újra megpillantom az általam készített fényképet. Magabiztosan sétálok ki a „partra”, ezt követően pedig egy szál Black Devilt húzok elő a zsebemből. Oda se figyelve az arrancarra gyújtok rá és a füstöt ízelgetve kezdek bele környezetszennyező procedúrámba. Néhány kört engedek el az ég felé, melyek néhány méter után egyszerűen semmissé lesznek. Gúnyosan vigyorogva várom a kitörni készülő szitokáradatot, aminek lehetősége valamiért felettébb mulattatónak hat ebben a szituációban.

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Csórikám, biztos nagyon fájhatott egy ekkora zúgás. A Sors láthatóan amúgy is jól megverte őt ezzel a gyönyörű szemüveggel meg az aurájából áradó lúzerséggel, biztos még otaku is. Kinézem belőle, hogy odahaza bezárkózva a négy fal között moe anime lányokra élvezkedik, valószínűleg anyukáján kívül soha egy nő sem ért hozzá, egyszerűen látszik szerencsétlen gyépésen. Igazából nem tudom magam az ő helyzetébe képzelni, mert én mindig a kúl tomboy voltam, és igazából még arrancarként sem változott a társadalmi pozícióm, leszámítva persze, hogy a legtöbben már kötekedni sem mernek velem, mert Espada vagyok.
Aztán felmerül bennem a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is kereshetett a tetőn az öcskös, s nem is tart sokáig, míg összeáll a kép – azt hiszi, hamarabb elveszti a szüzességét, ha Vocaloid ikrek helyett már fürdőruhás iskolás lányokra veri. Hamar megtudom, hogy ez ráadásul nem is az első eset, s szerintem valóban megérdemelne egy alapos elfenekelést a mamájától anyuci pici kedvence, csak hát a fene nagy büszkeségem… Nem tehetek róla, nem tudom magam elképzelni, amint könnyes szemekkel az igazgató felé rohanok azt kiabálva, hogy „tanárbácsi, segítség, kukkolnak”. Mindig is jobban szerettem én magam kézbe venni a dolgokat, vezető egyéniség vagyok, erre születtem, s többek között ez is az oka annak, hogy az a nyomorék Aizen kinevezett Espadának, hogy húzná le a gyökér fejét egy vécén.
Sajnos azonban nincs időm Aizen gondolatbeli megszégyenítésén fáradozni, pedig igazán kirúghatná már valaki a kényelmes kis trónjából, mert elegem van, hogy gyakorlatilag velünk vasaltatja az aranyozott kispárnáját, amit aztán a segge alá dughat. Komolyan, csak egy pillanatra kalandozik el a tekintetem, erre máris megtörténik a baj. Nem, nem vagyok hajlandó tűrni, hogy bárki is letaperoljon, talán még a gusztustalan nyálát is rám folyatta, hogy fulladna bele a szánalmasságába.*
- Na most állítsd le magad, anyuci pici kedvence! - *taszítom hátra nem túl finoman és cseppet sem nőiesen a kis ölebet remélve, hogy minimum hátrabukik, majd íriszeim a lábam elé került fényképezőgépre merednek. Fényképezőgépre. Szóval nem csak perverz, de még… még… tudjátok, mi! Nem igazán kellemes a saját melleiddel találkozni felülnézetben, s ezek után cseppet sem vagyok olyan hangulatban, hogy fékezni tudjam magam. Felemelve a fényképezőgépet megbizonyosodok arról, hogy valóban a saját kebleim vigyorognak rám, s nem kell emlékeztetni arra a borzalmas esetre, amikor az a magazin olyan képeket közölt rólam, amiken kicsit lengébben voltam öltözve az átlagnál. Hát ennyit erről, többé nem hagyom magam, és soha a büdös életben nem készülhet rólam több fotó, az biztos! Már így is elegem van, néha teljességgel kikészít az, amit visszahallok saját magamról. T_T Egyesek még azzal is rágalmaztak, hogy a fracciónjaim valójában a háremem, meg hogy azért jönnek annyian hozzám, mert az átlagosnál kicsit több hús került a mellkasomba, sőt, egyszer még Las Noches didikirálynőjének is elneveztek. T_T Baromi nehéz ezzel a tudattal magabiztosan kilépni a folyosókra, pláne nem engedni, hogy provokáljanak. >_>
Jelen pillanatban a lehető legkézenfekvőbb megoldást választom, s egyszerűen behajítom a masinát a medencébe, hiszen teljesen nyilvánvaló – a gépnek pusztulnia kell. S a fénykép elkészítőjének is, így egy erőteljes rúgással – nem hiába vannak ilyen szép csülkeim – indítom őt is az ördögi szerkezet után. Arra azonban nem számítottam, hogy lúzerkém nem is annyira lúzer, mint amilyennek látszik, s láthatóan Aizen nyomdokaiba szeretne lépni, tuti valami példaképe, vagy csak szimplán őt koppintja, ahogyan átváltozik szemüveges gyökérből átlagos gyökérré. Igencsak néztek az emberek, amikor a villámtánccal vegyített pózőrködéssel mutatványozó shinigami elkapja a fényképezőgépet, mielőtt az még tönkremehetne. Mert hát igen, egy shinigamival sikerült összefutnom. Nem csak perverz, de ráadásul egy mocskos shinigami is! Picsába már. >_>*
- Ha nem szeretnél töketlenül távozni, most azonnal odaadod azt a gépet, shinigami. - *szorulnak ökölbe kezeim, és marhára nem foglalkozva azzal, hogy hány ember szemtanúja az esetnek – legfeljebb nem mer a töpszli tanár többet beszólni – sonidozok a kis rohadék mögé, s próbálom meg kicsavarni a kezéből a masinát, ám ennek csak az lesz az eredménye, hogy galád módon belelök a vízbe, s ha ez még nem lenne elég, a hirtelen becsapódás bikinifelsőm elhagyását eredményezte. Önkéntelenül is elejtek egy kislányos sikolyt, amin még én is meglepődtem, mert eddig azt se tudtam, hogy képes vagyok ilyenre is, kezeimet pedig egyből a kivillanó testrészhez szorítom. A fejembe tóduló vér és zavarodottságom egy pillanatra elfeledteti velem a helyzetet, de végül csak összeszedem magam, s a medence aljára úszok elejtett bikinifelsőmért. Talán tényleg nem hülyeség az egyrészes fürdőruha, csak hát… nem volt a méretemben, na. >_>*
- Remélem, már elégedett a hülye fejed. - *indítom meg következő támadásom a gép felé, s lélekenergia koncentrálásával igyekszem egy nagyobb vízáradattal beborítani a shinigamit. Csak adja oda azt a hülye gépet, az életét is megkímélem, sőt, elhívom szakézni is. -.-*

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Nem értem, miért kezd mindenki sértegetni, amint meglátja a shunpómat. Nem vagyok shinigami, most mondom el utoljára! Nevetséges próbálkozása, amivel megpróbálja visszaszerezni a terhelő bizonyítékot igencsak mulattat, egyszerűen kitérek az útjába, azután taszítok egy finomat rajta. Nos, amit Ő nem képes érzékelni, az a villámgyors mozdulat, amivel meglazítom a bikini felső hátsó pántjait, ezzel biztosítva, hogy a becsapódás következtében biztosan szétjöjjön. A kislányos sikkantásnak köszönhetően kitör belőlem a nevetés, s csak reflexszerűen nyomok rá a gép felvevőgombjára, ennek hála pedig újabb képpel gyarapodik az album. Természetesen rögtön előbújik belőle a szemérmes kislány, bezzeg az előbb még nyugodtan szakézott az árnyékban! Karjaival megkísérli eltakarni kivillanó testrészeit, ám ez olyan, mintha két fogpiszkálóval akarná eltakarni a Napot. Feltartott hüvelykujjal jelzem elégedettségem, miközben sűrűn kattogtatom a pokoli masinát. Kezdek belejönni, talán fotósnak kellene mennem ezután. A következő támadás se ér meglepetésként, ezért még időben ki tudok térni a vízáradat elől, ekképp tartva szárazon magam és a fényképezőt. Újabb villámtánccal kerülök mögé, ezúttal más megvilágításba helyezve a helyzetet. Szerencsére a szerkezet akkuja teljesen fel van töltve, ráadásul valami olyasmit magyarázott Suke, hogy akár több ezer kép is elfér ebben a kis kütyüben. Nem tudom, milyen módon fogja őket kivenni belőle, talán feltöri, mert az lenne a legkézenfekvőbb lehetőség ilyen helyzetben. Mielőtt még összezáródnának újra a habok, kicsit feljebb lépek a levegőben, nem törődve az elképedt tekintetekkel, melyek attrakciómat követik.
- Hm, megfontolandó… - szólalok meg töprengő arcot vágva, miközben elgondolkodom lehetőségeimen. Minimális esélyt látok rá, hogy egyáltalán kasztrálási közelségbe kerülhessen, így sajnálatos módon nem tehetek eleget kérésének. – Ó, tökéletesen elégedett vagyok! Említette azt az apró tényt Watanabe, miszerint szereted mutogatni magad, és úgy látom, ez beigazolódni látszik. Nem tudom, hova akarja továbbítani a képeket, ám lehetséges, hogy egy óriásplakáton fogjuk ismét viszontlátni egymást.
Fogalmam sincs, miért is jó ez a Gotei 13 egyik vezető személyiségének, ha pucér képek készülnek erről az Espadáról, azonban a segítségemet kérte, s mivel Én jó span vagyok, ezért eleget teszek ennek. Ellenfelem újabb hibát követ el, ezért pedig súlyos árat fog fizetni. A bikini felső része még mindig a kezében van, ezzel szinte felkínálva magát az eltulajdonításra. Egy szóval sem volt említve, hogy nem vihetek más jellegű cuccost is, szóval ideje improvizálnom. Gyors szökkenéssel indulok meg felé, majd félúton eltűnők előle. Szerencsémre már felgyógyultam az Adánnal való összecsapásból, így szokásos sebességem tudom kamatoztatni. Kétségtelenül képes lehet követni mozgásom, viszont reagálni biztos nem fog tudni. Önelégült mosollyal ragadom meg az ujjai közül kilógó szövetdarabot, de ekkor minden félresiklik. Ugyan sikerült megkaparintanom a ruhadarabot, ám a nagy kapkodásban összeakadnak a lábaim, ennek köszönhetően hatalmas csattanással tűnök el a víz alatt. Arcomat a tenyerembe temetve ülepszek le a medence aljára, eközben a fényképező visszalebeg a felszínre. Akár órákig képes lennék így maradni, csupán megszokásból szoktam levegőt venni, mint mindenki más is a túlvilágon. Nem gondoltam volna, hogy ilyen heveny mozgáskoordinációs zavaraim vannak, ennek ellenére mégis beigazolódott eme felvetés. Egyetlen balszerencsés lépés és máris elúszott egy fél délelőtt megfeszített megfigyelés eredménye. Suke erre is gondolhatott volna, miért nem adott vízálló istennyilát?! Igen, az egész az ősz hajú hibája, jómagam csak a körülmények áldozata vagyok. Még agonizálok egy kicsit itt a mélyben, aztán idejét látom felúszni a felszínre. Lassú tempózás közepette maradok a víz fölött, eközben a nyakamba kötöm zsákmányomat. Nem nagyon értek a melltartómérethez, de ezek legalább D-sek, ha nem nagyobbak. Simán bele tudnék pakolni egy nagy kólát, meg egy tál sósmogyit és mehetne is a meccsnézés.
- Remélem, most örülsz. >.> - intek fejemmel a használhatatlanná vált szerkezet felé, aminek csak annyi volt a hibája, hogy rosszkor volt rossz helyen. Sokkal rosszabbul is járhatott volna, mert magamat ismerve egy elborult pillanatomban így is-úgyis ripityára törtem volna, szóval még kiváltságosnak is mondhatja magát. Nem számít, elmémben már elmentettem a képeket, biztos van a 12. osztagnál valami cucc, amivel ki lehet vetíteni ezeket. Nem nagy kunszt kapitányként csövelni egy ilyet vagy megrendelést leadni az elkészítésére. Ki kell találni egy kamudumát, mely szerint vallatáshoz van rá szükség, s tádám, máris kész! Ellenben nem hagyom legyőzni magam, mivel az előbbi jelenséget akképp is el lehetne könyvelni. Lélekenergiát koncentrálok a testem köré, most már felesleges visszafognom magam. A víz lassan egyre magasabb hullámokat vet, rövid időn belül már szörfözni is lehetne. Könnyed intéssel indítom el a cunamit a lidérc felé, ilyen módon bosszulva meg előbbi lefröcskölési próbálkozását, valamint hű társam, Frédi ( a gép) halálát.

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Igazán számíthattam volna arra, hogy igazából ezt a remek napomat is Watanabénak köszönhetem. A girhes patkány teljesen rám szállt az első találkozásunk óta, s még azután sem hagyott fel a zaklatásommal, miután sikerült végre jól elpáholni. Igaz, harmad magamban. Már nagyon unom, hogy alig bírom felvenni a versenyt a legtöbb kapitánnyal, pedig elvileg minimum ugyan olyan erősnek kéne lennem, mint nekik. >.> Hülye Aizen, még csak a munkáját sem bírja rendesen csinálni. Watanabe pedig megérdemelné, hogy valaki végre fellógassa egy póznára és szépen, lassan kivéreztesse. Tuti a vérével díszíteném ki Las Noches folyosóit. Már csak azért is, mert ha bármikor valami rossz történik velem, folyton kiderül, hogy az ő hibája az egész, s természetesen az ő hibája a globális felmelegedés, az etióp kisgyerekek éhezése, valamint Bambi, az őzike halála is. Szegény csóka meg csak úgy hagyja, hogy a degenerált vattafej csak úgy csicskáztassa… Pocsék élete lehet szegénynek. Én tuti nem hagynám, hogy valami rabszolgának nézzenek, és… na jó, bevallom, inkább én szoktam másokat csicskáztatni, de elvégre megtehetem, hiszen Espada vagyok, és a fenének van kedve minden alkalommal elvánszorogni valami kajáldába, ha megéheztem.*
- Szánalmas életed lehet, ha az a patkány így képes ugráltatni téged. - *rendezem le provokációját, s ha nem lennék azzal elfoglalva, hogy kezeimmel valamennyire képes legyek takarni a kivillanó testrészeim, s kénytelen vagyok beérni egy nagyobb vízáradat elindításával felé. Támadásom sajnos nem jár sikerrel, ráadásul egyet pislogok, és a kis görény máris eltűnik a látómezőmből. Egy rántást érzek a bikinifelsőm markoló kezem irányából, s újabb dilemmával ütközök szembe, hiszen a kukkoló eltulajdonított az apró szövetdarabot. Szerencsére életbe lépett a „valamit valamiért” örök törvénye, s a tolvajlásnak pedig egy csobbanás és az ördögi masina tönkremenése az ára. Önbizalmam ismét a fellegekben, hiszen így képtelen lesz beváltani ama ígéretét, miszerint a plakátok sztárjává tesz. Elégedetten vicsorítok rá válaszként kérdésére, hisz ki ne lenne az a helyemben?
Nem tudom, hogy merjem-e harcnak nevezni azt, amit művelünk, inkább olyanok vagyunk lassan, mint két pisis, akik vidáman játszanak a medencében és fröcskölik egymást, mintha az olyan mókás lenne. Hihetetlen, hogy képes vagyok lealacsonyodni a kis porbafingó shinigami szintjére, s játszani itt a dedót, pedig nem azért jöttem, hogy ezt a gyökeret szórakoztassam. Szabaddá vált kezembe lélekenergiát sűrítek s egy bara-t idézek meg öklöm köré, ezzel a felém tartó vízáradatot kettészelve mentem meg magam a további megaláztatásoktól. A sodrás még így is kicsit kibillent egyensúlyomból, s egy pillanatra megingok, de végül tartom magam, s inkább a remélhetőleg már döglött masinához vetődök. Feleslegesnek tartom takargatni magam, mert gyakorlatilag már úgyis mindegy, amúgy is megkapja a szemétkedéséért a büntetését azzal, hogy a fényképezőgép elcsórása után egyszerűen kirántom a medencébe beépített kilépőt. Ennyi kár még belefér, ahogy elnézem, amúgy is elég jól fizetik ezt az iskolát, ha meg nem, akkor hát nem, nem csinálok belőle nagy ügyet. A fémszerkezet pedig repül és repül, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg… Reményeim szerint fejbe kólintja a shinigamit. Aztán persze elsonidozok a bőrkabátomért – a fene emlékszik, mit keres a napozóágynál, de ott van, és az a lényeg, hogy takar. Szar ügy, kicsit vizes lesz, mert nem törölközőnek találták ki, de ez van, majd kirakom a napra száradni odahaza. Ráadásul megmondom Aizennek, hogy kapja be és válasszon mást kémnek, mert nem nekem való.*
- Oké, emberek, a műsornak vége, el lehet húzni, míg szépen mondom. - *rendezem le a civileket, s biztos vagyok abban, hogy hamarosan az egész környék tudni fog a mostani esetről. Mindegy is, sajnos nem felejthetik el, de legalább többé nem kell a környékre se másznom, legalábbis nem ebben a póttestben, amit még Maya szervált nekem egy alkalommal. Az edzőről lerí, hogy legszívesebben szépen kioktatna, csak hát, kettőnk közül én vagyok az erősebb, plusz pár másodperc szembenézés és paralizálás kombó elég meggyőző tud lenni.
Még mindig vörös fejjel méregetem Mr. Fotóriportert, alaposan bebugyolálva magam a kabátba, majd egy újabb baraval egyszerűen szénné égetem az elázott gépet. Nem kockáztathatok, ki tudja, milyen élettartalmúak ezek a fényképezőgépek, s úgy gondolom, hogy itt az ideje valamivel megkoronázni ezt az igazán fantasztikus napot. Igen, megint a szaké. Csak nem gondoltátok, hogy egyetlen egy üveggel skótkodok? Pfff… >.>*
- Csórikám… Igazán sajnálom a géped, csak talán nem egy espadával kellett volna kezdened. Watanabénak meg üzenem, hogy ugorjon bele egy vulkánba és maradjon is ott. Slarin Sleryrrlyn’dreskel vagyok, az 5. espada. - *nyitom ki az egyik üveget, miután letelepszek a napozóágyra – alaposan behúzott kabáttal - , mintha mi sem történt volna.*

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Igazából egész kellemes lenne a tűző napon a hideg vízben úszkálni, ha épp nem próbálnának vízbe fojtani. Jól láthatóan már nem érdekli, ki-mit lát meg mivel elég magamutogató módon lövi el a hullámom felé azt a barát. Természetesen sikerül ezzel eltérítenie, így nem kerül a víz alá, sajnos. Be kell valljam, semmi bajom nincs a nagy mellekkel, viszont jobban szeretem a közepes méretet. Például Chiyo-chan keblei tökéletesek számomra! Nem is túl nagy, nem is túl kicsi, pont belepasszol az ember tenyerébe. Mármint az enyémbe, mert ha bárki más hozzá merne érni, rövid úton elbúcsúzhatna a végtagjától. Elmélkedésemnek a ledér nőszemély támadása vett véget, amikor a medence egyik fém alkatrészét Felém hajítja. Annyira el vagyok merülve a különböző méretek feletti töprengésben, hogy észre sem veszem a jelenséget. Miután a vas nagyot koppan a homlokomon, be kell látnom, ez hiba volt. Fájó kobakomat markolva lebegek egy kicsit magzatpózban a felszínen, azután megpróbálok egy keveset visszanyerni önbecsülésemből. Cöhh, még hogy ÉN csicska? Nagyot nézne, ha megtudná, miszerint az említett kapitány úgymond a beosztottam, valamint sokkal magasabb szinten álltam, mint ahogy azt el tudná képzelni Rólam. Igaz-igaz, mostani kinézetem egyáltalán nem idézi régi dicsőségem fényét, de szerencsére erőm még megmaradt, szóval nincs szégyellnivalóm. Miután kellően magamhoz tértem, kikászálódok én is a medencéből, ezt követően már a bőrkabátos arrancarral találom szemben magam, aki már hozzá is látott egy újabb üveg rizsbor elpusztításához. Nem vetem meg az italt, ám ebben a melegben rövid úton nagyon részeg lesz. Igazából nem foglalkozom vele, talán még egy gépet is tudok keríteni valahonnan, megörökítve a szép pillanatokat. Frédire már nem számíthatok, mivel szenesre sült.
- Húha, szóval az ötödik? – kérdezem tetetett csodálattal a hangomban, pedig már nem egy Primerával is találkoztam, ezért nem esett le az állam. – Érthető okból, inkább a nyolcas számot tudtam volna elképzelni Neked. Hm, inkább egy fektetett nyolcast… Igen-igen, az illene hozzád. A 8. osztag ex-kapitánya, Sierashi Yuusuke vagyok.
A számos résznél jól észrevehetően a légpárnák felé bökök, ezzel téve célzásomat teljes értékűvé. A bemutatkozást követően jómagam is letelepszek a mellette lévő napozóágyra és ázott szandálomat próbálom lefejteni a lábamról. Hamarosan sikerül is, ezután a zoknival karöltve hajítom le őket az iskola tetejéről, ezzel szerezve boldogságot néhány erre ólálkodó csövesnek. Kicsit kopott, meg most már vizes is, de gyorsan megszárad és nehéz időkben még levest is lehet belőle főzni. Elgondolkodtató, hogy mit keres amúgy egy Espada diáklánynak álcázva egy középiskolában, viszont rövid töprengés után betudom a homokiak nem létező logikájának. Biztos kihúzta Aizennél a gyufát és ezért nem valami alsórendű hollowot, hanem Őt küldték. Höhö, szívás. Nem zavartatva magam veszek el egyet a szakéjából, mert miért ne? Amúgy is kicsit melegen szokták felszolgálni, s hála a napfények nem lehet épp jéghidegnek nevezni az italt. Két korty után már eluralkodik Rajtam a hiány érzése, amit nem tudok mire válni. Bamba arckifejezéssel nyúlok a számhoz, azután a medence felé mutatok. Akurvafaszba! Kiesett a pofámból a cigaretta, ráadásul amúgy is elázott volna. Előre rosszat sejtve nyúlok bele zsebembe, azután halk vonyítás kíséretében húzom ki a barna, alaktalan masszát, mely egykor még egy tucatnyi dohányrúd volt. Szemem sarkában egy könnycsepp jelenik meg, amit gyorsan elmorzsolok, nehogy észrevegye valaki. Erősnek kell mutatnom magam, habár most már nincs itt senki kettőnkön kívül. A szétázott bagó is rövid úton követi a szandált és undorító toccsanás kíséretében ér földet a lenti parkolóban. A maradék alkoholt húzóra küldöm le, annyira megviselt az előbbi dolog, hogy nem is találok rá szavakat. Egy pillanatra még az öngyilkosság gondolatával is eljátszok, azonban hamar be kell látnom, miszerint valószínűleg még Én se lennék képes megölni magam. Ehh, vannak hátrányai az erőnek, mit nem mondjak…
- Amúgy nem az enyém volt a gép, kaptam a feladat elvégzéséhez. – szólalok meg csevegő hangnemben, mintha már egy megkezdett beszélgetést folytatnék. – Az életem pedig egyáltalán nem szánalmas, ez még nagyobb sértésnek hangzik, egy olyan személytől, aki egy iskola tetején, szinte félmeztelenül iszogat.
A találat kétségtelen, ám hamar rájövök, ezzel önmagamat is sikerült beoltanom, viszont legyen ennél nagyobb problémám az életben. Nehézkesen feltápászkodok ülőhelyemről, hogy a kiürült üveget a kukába dobjam ki, nem pedig valahova máshová, ezzel balesetet okozva. Már csak a nedves kőzetre nem gondolok a talpam alatt, amin szerencsétlen módon meg is csúszok. Óriási zakóval vágok egy hátast a betonra, tarkóm pedig nagyot koppan. A fájdalom sós cseppjei máris megjelennek íriszeim körül, de a megpróbáltatásoknak itt nincs vége. Egy talp érkezik a látómezőmbe, amely megtorlásként tapossa össze az arcomat. A kezemben lévő tárgyat eldobva próbálom lelökni magamról a galád nőszemélyt, ami kétségtelenül menne is, ha nem rossz felé tapogatóznék. Nem az én hibám, hogy ekkora feneke van… >.>

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Heves gesztikulálása és kézmozdulatai valamilyen Shakespeare drámába is tökéletesen beillene, már csak olyan cuki, fehér garbó kéne a nyaka köré, és rugdoshatnám is el valami puccos színházba fellépni a többi majom közé. Kétség sem fér hozzá, hogy remekül képes lenne beilleszkedni, s kifejezetten remek színésznek vélem, ha képes volt ezt a gyökér figurát alakítani. Inkább az ilyeneket kéne Aizennek iskolai kémkedéssel szívatnia, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy még ő sem gondolta komolyan ezt az egészet. Még azt is kinézem belőle, hogy csak távol akar tartani valamitől, hisz sohasem ringattam magam olyan naiv tévhitekbe, miszerint tényleg fontos lennék számára. Csupán kellett valaki, aki betölti ezt a tisztséget, ahogyan a többi Espada rangot is. Az a Ranil meg komolyan képes elhinni magáról, hogy fontos. Egyszer még nagyot fog koppanni emiatt.
Persze végül egyértelművé válik, hogy mégis miért is hablatyolt itt nekem fektetett nyolcasokról, úgyhogy felveszem a „mitakartőlem?” arckifejezést és csúnyán hunyorgok rá. A neve nem ismeretlen számomra, bár eddig még nem volt alkalmam találkozni az ex-kapitánnyal, aki a híresztelések szerint még vaizard is. Egyre jobb, komolyan, sosem volt még ezelőtt ilyen boldog és szép napom. -.-
Végül igyekszem inkább nem tulajdonítani nagy jelentőséget a provokálásnak, ami úgy értendő, miszerint szépen rámorgok egyet s próbálom visszafojtani a különböző szitkok áradatát. Végül szakés üvegem felemelésével és egy koccintással rendezem le magamban. Elégedetten mosolygok egyet, amikor megállapítom, hogy Sierashi cigarettájának annyi, és csalódottan dobja le az épületről az ázott mérget ezzel utána küldve a zokni és tré papucs kombónak. Különben is, minek kell dohányoznia? Büdös bagós. >.> Amióta Carl volt szíves a pofámba fújni a füstjét, már kicsit csúnyábban hunyorítok mindenkire, akinek égő nikotinrudat látok a kezében. Néha igazán kellemetlen tud lenni a tömény füstfelhő lassú hömpölygése egy-egy szórakozóhelyen, s ilyenkor mindig van egy pont, amikor már nem bírom tovább és muszáj kimennem egy kicsit levegőzni.*
- Pedig úgy látom, te is kiszolgáltad magad, öcsi. - *vonom fel az egyik szemöldököm, amikor az újabb sértési kísérletével jutalmaz meg. Különben meg, elmúltam már rég 18 éves, úgyhogy nem köthet bele senki sem, hogy mikor és hol iszok. Minden bizonnyal sokkal több értelme van, mint tovább játszani a kisiskolást, különben is kinőttem már abból, hogy matekozzak, meg az „osztálytársaim” is szinte egytől egyik gyökerek. Folyton valami Don Kanonjiról fankodtak, és amikor megmutattak róla egy képet… A hideg is kiráz, ha csak rá gondolok. Komolyan, hogy néz már ki, meg mi ez a műsor? Én is látom a lelkeket, sőt, lidérc vagyok, na és? Nem nagy cucc.
Hogy elkerülje a még több szemetelést, az üveget ahelyett, hogy ledobná a tetőről, az egyik szemeteshez viszi, s akkor már én sem leszek akkora paraszt, hogy csak úgy lehajítom azt. Azonban a béna ecchi jelenetek valamiért ma nagyon szeretnek, s kezdem lassan úgy érezni magam, mint egy rossz fanservice karakter, pedig egyáltalán nem vagyok az. Szóval, a lényeg, hogy Sierashi talán még sem annyira színészkedett azzal a szemüveggel meg mindennel, hiszen egy gyönyörű pofára eséssel landol a lábam előtt. Na, azt már nem engedem, hogy még alulnézetben is kukkoljon, így talpamat beleállítom szépen a gyönyörű pofázmányába, válaszként pedig partra vetett hal módjára kezd el kapálózni, mintha valami értelme is lenne a dolognak. Hát, az nem sok van, sőt, inkább csak ront a helyzeten, mert megfogta a fenekem+ Ami megjegyzem, hogy cseppet sem nagy, pont megfelelő, meg különben sem tudnék elhízni a rengeteg edzésnek köszönhetően, hiszen nem csak a szakésüveget vagyok képes emelgetni edzés néven.*
- Anyádon élvezkedj! - *próbálom meg fejbe verni az üres üvegemmel, mert ha egy üveget már túlélt, ez sem okozhat neki olyan nagy fejfájást. Na jó, azért remélem, hogy mégis, de biztos, ami biztos, reflexből megindul a lábam ezúttal a gyomorszája felé, hogy siker esetén repülhessen egy keveset. Ezután pironkodó kislányként próbálom meg lejjebb hőzni magam a kabátot, hogy ha lehet, még többet takarjon lábaimból, de körülbelül a combom közepéig sem ér el, természetesen. Faszányos nap ez is, remek.*
- Először a hülye Superman akaszt ki ezzel a kurvára nem nekem való feladattal, pedig igazán lekophatna végre rólunk, most meg ez… Na jó, ebből elegem van, ne is merészelj még egyszer a közelembe jönni, vili?! >_> - *igyekszem összeszedni magam, vagyis jelen esetben meg kell keresnem azt a törölközőt, hogy azt a derekamra köthessem. Persze azért egy újabb szakés üveget ismét a kezembe veszek, és még az üvegszilánkokra is sikerül rálépnem, de jelen esetben minden gondom nagyobb annál, mintsem hogy egy kis vérrel foglalkozzak. Hiszen ez a kis rohadék minden önbecsülésem készül elvenni! Letaperolt elölről is, hátulról is, és a legrosszabb az egészben, hogy még mindig életben van. Csak kár, hogy az a rohadt törölköző is az uszoda másik végén van. >.>*

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Agresszív támadása elől könnyedén térek ki, így az üveg nem a fejemen, hanem a betonon törik szét. Már épp fellélegeznék, amikor egy rúgást érzek a mellkasom közepén, amitől még a levegőbe is emelkedem néhány pillanatra. Rövid repülés után egy hátraszaltóval mentem ki magam, eleget koppant már a kobakom a földön, a végén még valami maradandó sérülést szenvedek, és örök életemre meggárgyulok tőle. Ez se Nekem, se pedig a világ jövőjének nem tenne jót, szóval büszke vagyok magamra, amiért ilyen artista lélekkel áldott meg a Gondviselés. Azért vicces látni, hogy egy lelketlen szörnynek kikiáltott lény mennyire is emberi tud lenni. Igazából nem tudom, mit cirkuszol ennyire, hisz’ valójában Ő ült bele a kezembe, s nem Én akartam mindenáron letaperolni. Gondolhatta volna, miszerint a nagy kapálózásban úgyis olyan dolgot fogok megragadni, amivel eltávolíthatom a közelemből. A kabáthúzogatásra felvonom jobb szemöldököm, egy újabb elvetélt ötlet a takargatásra. Úgy tűnik, nagyon kiakadt, holott még semmi durva nem történt Vele. Jó-jó, elloptam a bikinifelsőjét, ami amúgy még mindig a nyakamban fityeg, valamint hagytam, hogy egy csapat lány előtt félmeztelenül szaladgáljon, de ez megtörtént volna a zuhanyzóban is, szóval csak felcseréltem a történések helyét és sorrendjét. Véres lábnyomokkal biceg a medence másik oldala felé, ahol valószínűleg a törölközője lehet. Fáradt sóhaj kíséretében indulok el utána, fene azt az úriember fajtámat! Ingem úgy-ahogy már megszáradt, ezért nemes egyszerűséggel letépem az egyik ujját, ezt követően pedig az arrancar után sietek. Nem lesz épp világi az elsősegély, de azért addig elég lesz, amíg visszatér Hueco Mundoba. Mondjuk ott szar lesz, mert a seb biztos telemegy homokkal, meg minden.
- Ülj le… - parancsolok Rá ellentmondás nem tűrő hangon, majd kivédve esetleges támadását lököm hátra a napozóágyra. – Ha továbbra sem vagy képes együtt működni, akkor a sérülésed el fog fertőződni, azután pedig le kellesz vágni a lábad. Hidd el, máshol lelkifurdalás nélkül megölnélek, viszont a környezet és a fürdőruha miatt egyszerűen képtelen vagyok rá. Ráadásul ez a legkevesebb, amit megtehetek Érted, azok után, hogy szinte minden tájrészt megvillantottál előttem.
Ez valami beteges perverzió lehet, viszont szeretek úgy utálni a női testre, mint egy szép dimbes-dombos területre. Talán azért, mert így anélkül beszélhetek a természet e csodáiról, hogy a vénasszonyok megbotránkozó pillantását kellene állnom. Igen, kétségtelenül ez áll a háttérben. A nő talpát magam felé fordítva vizsgálom meg hozzáértő szemmel a jelenséget, ámbátor egyáltalán nem értek ilyesmihez. Nem szokásom megsérülni, ha meg mégis, akkor egy képzett gyógyító úgy is összefoltoz, ezért nincs szükségem efféle ismeretekre. Természetesen egy szorítókötést még Én is fel tudok tenni, de ha leszakad a fél oldalad, akkor azt szoríthatod addig is, amíg ki nem esik a szemed. Egy nagyobb üvegszilánk állt bele a talpába, amit még puszta kézzel is ki tudok húzni. Nem foglalkozva vele, hogy esetleg fájhat Neki, egy erélyes rántással eltávolítom a galád darabkát. Ennek köszönhetően tiszta vér lesz a kezem, mert miért ne? Precízen a vágásra helyezem ingem darabkáját, azután szorosan körbetekerem, s végül rögzítem. Tökéletesen meg vagyok elégedve életem első ellátott sebesülésével, innen már csak egy lépés a doktori cím. Mint aki jól végezte dolgát, úgy állok fel és törlöm meg kezeim a legközelebbi erre használható dologban, vagyis abban a törölközőben, ami a szomszédos nyugágyon volt. Agyamban a fogaskerekek lassú forgással kikövetkeztetik ezen tettem lehetséges okozatát, azaz az újabb fájdalmas dudort valahol a fejemen. Nem tehetek róla, Engem csak a jó szándék vezérelt, azonban ma semmi sem jön össze! A pamutdarabot a hátam mögé rejtem, azután jelzem, miszerint igyon még egy kis fájdalomcsillapítót, hiszen ez egy komoly műtét volt, érthető, ha szaggatja a kín a testét. Ezen idő alatt Én visszatérek a kiindulási helyünkhöz, ezt követően pedig a szárítóeszköz is követi az ázott cigi, zokni és szandál trióját.
- Áhh, szóval Aizen mostanában középiskolások után kémkedik? – teszem fel a kérdést, miközben a rengeteg szakét fuvarozom át a medence másik oldalára. Annyi van belőle, hogy le se merem írni a számot, így elég, ha annyit mondok: nem egyszer fordultam. – Ha nem sértelek meg, egyáltalán nem sikerült beilleszkedned, főleg ezzel fürdőrucival nem. Tudod, a karakurai lányok sokkal szemérmesebbek.
Szavaimból jól kiérezhető a gúny, s meg se próbálom ezt leplezni. Újabb üveg rizsbort ragadok magamhoz, majd koccintást követően eltüntetem kb. a felét egyszerre. A lépcső felől léptek zaját vélem hallani és érthetetlen okból megint kiskamasznak érzem magam. Rémülten kapok fel annyi cuccost, amennyit tudok, azután Slarint magam előtt taszigálva a szertár felé veszem az irányt rejtekhelyért. A piát hamar sikerül eldugnom, viszont saját magunk elrejtése már nagyobb problémát jelent. Az egyik nagyobb szekrény ajtaját kitárva megjön a megváltás, az üres bútordarab személyében. Miután sikeresen magunkra zártam az ajtót, be kell látnom, hogy elég szűkösen vagyunk. Valamiért nem két felnőtt ember elbújtatására lett készítve. A lépések zaja egyre erősödik, aztán zárkattanás hallatszik. Megkönnyebbülten fújom ki magam és fordulok az arrancar felé, de szemeim fél úton megakadnak. Ekkora dekoltázst, Te jóisten!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Már automatikusan rángatózni kezd szemöldököm, amikor meglátom, hogy ez a hülye fasz megint közeledni merészel. Emlékező tehetségemmel még mindig semmi gondot nem tapasztaltam, és világosan emlékszem arra, hogy egy perccel ezelőtt még szépen kiosztottam és ráparancsoltam, hogy ne merészeljen a közelembe jönni. Ha nem gigaiban lennék, már bizonyára a nyakával élezgetném a zanpakutomat, azonban sajnos épp arra vagyok kárhoztatva, hogy póttestben flangáljak egy bőrkabát takarásában. Ártó szándékot azonban nem tapasztalok tőle, leszámítva persze, ahogyan némi erőszakkal hátradönt a napozóágyra. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bárki is ellássa a sérüléseim, hiszen mifelénk nem léteznek gyógyítók, és ha egy Espada elveszti mondjuk egy végtagját, akkor kész, vége, ennyi volt neki, és vidáman üdvözlik őket a Tres Cifras tagjai közt, hiszen gyengévé váltak, vagyis innentől kezdve megvetendőnek számítanak a társadalmi előírásaink szerint. Voltak idők, amikor ezt valahogy teljesen természetesnek vettem, s csak egyike voltam Aizen kutyáinak. Egy gondolkodni nem képes, harcra betanított robot, aki csak a gyilkolásnak élt. Mára azonban új céljaim vannak, s még ha oly’ lehetetlennek is tűnik, hogy valaha is egy új és jobb rendszert formáljunk Las Noches arrancarjai közt, én valahol mégis bízok benne, hogy eljöhet az idő, amikor nem egy pápaszemes, degenerált seggfej és két talpnyalója parancsait kell követnünk attól rettegve, hogy mikor vet véget szenvedéstől amúgy sem mentes életünknek. Hiszen arrancarok vagyunk, lidércek, a szenvedés és az éhség ugyanúgy természetünk része, mint a gyilkolás ösztöne. Bár arrancarként sokat visszakaptunk emberiségünkből s képesek vagyunk végre valamivel reálisabb képet alkotni a világról, attól még nem tűnik el az a bizonyos, mindent felemésztő, tátongó űr.*
- Hagyd csak… Ez csak egy seb, volt már rosszabb is. Amúgy sem érdekel annyira ez a póttest. Csak a Mayás piálásokra használom. >.> - *fordítom a tekintetem a fal felé, csak hogy ne kelljen a doktorosat játszó férfit bámulnom. Csak fogaim összeszorításával jelzem fájdalmam, amikor egy nagyobb üvegszilánkot eltávolít a talpamból; sosem tartoztam a rinyálós kis kurvák közé, hiszen a fájdalom is ugyanúgy az életünk része, s különben sem értem, mit kell hisztizni egy kis vér miatt. Nem a világ vége. Amikor az a másik Yuusuke fagycsapdájába kerültem, még akkor sem szóltam egy szót sem. Egyszerűen nem szeretek panaszkodni. Nem akarok gyengének tűnni. A legnagyobb hiba, amit egy Espada valaha is elkövethet.
Fájdalomcsillapítóként az újabb üveg szaké szolgál, s már egészen érzem a hatását, hisz az erős napfény és alkohol kombó kicsit hamarabb kezd el kiütni, mint ami normális esetben lenne szükséges. A kis szédelgéssel azonban nem nagyon foglalkozok gondolván ez még bőven kevés ahhoz, hogy kikészüljek. Sajnos gyakran megesik, hogy nem veszem észre a limitem, és egyszerűen nem vagyok képes felfogni, hogy részeg vagyok. Azt hiszem, hamarosan el fog érkezni ez a pillanat, de még tudok egyenesen járni, szóval biztos nincs semmi gáz. Bár azért egyedül is képes lettem volna eltámolyogni a szertárig, Yuu-chan taszítása nélkül is képes lettem volna beesni, bár csak akkor vettem észre, hogy mindez miért fontos, amikor kicsit késve bár, de meghallom annak a baromarcú infótanárnak a hangját, aki az elmúlt héten nem volt képes befejezni a kötekedését velem. Komolyan, miért jó neki, ha engem cseszeget? -.- Miért viselek ilyen ruhát, miért feleselek neki, miért így áll a hajam…? Nekem legalább kellő mennyiségű hajam van és nincs szükségem arra, hogy előresöpörjem a felét, hogy úgy tűnjön, mintha dús hajkoronával áldotta volna meg a sors. Szerencse, hogy engem nem fenyeget a kopaszodás veszélye. Elég gyorsan regenerálódom, szóval az se jelentene gondot, ha valaki tenne arról, hogy megkopaszodjak. Különben is az életével játszik az, aki ilyen tettre vetemedik.*
- Szerintem már ő se tudja, mit akar. Szenilis vadbarom. A fürdőruháról meg nem tehetek… Nem volt a méretemben. - *figyelem unottan a szekrény burkolatát, ahová pár szaké társaságával bezsúfoltuk magunkat. A zár kattanása után eltelik pár másodperc, míg felfogom, hogy tulajdonképpen szépen be lettünk zárva. Normális esetben egy rúgással kitárnám az ajtót, de ez most nem normális eset, mivel hát userek úgy döntöttek, hogy klisék forever.
Kicsit se feltűnő, ahogy Mr. Húdejópofavagyok a melleim bámulja, és igazán nem értem, mi olyan érdekes rajtuk. Azt hiszem, ideje tennem arról, hogy elvonjam a figyelmét a két szép szememmel, így aztán szépen megkérem, hogy nézzen a szemembe, különben levágom a tökeit, és amikor megteszi kérésem, be is vetem kedvenc technikámat, vagyis megdermesztem a nézésemmel. Valószínűleg jól sikerülhet, hisz úgy tűnik, valóban képtelen bármiféle mozdulatsorra, például nem tapogathat meg ilyesmi, bár sajna így is kénytelen vagyok hozzáérni, hisz kicsit szűkös a hely. :/ A legjobb az egészben, hogy valószínűleg lélegezni sem képes, hisz ezt a technikát erre fejlesztettem ki, hogy az áldozatom tényleg teljesen kiszolgáltatottá váljon. Az egészet megtöri azonban a levegő hiánya, s nem létező klausztrofóbiám kiújulása. Valóban új dolog lehet, hisz eddig semmi bajom nem volt a kicsi, szűk és sötét helyekkel, de úgy tűnik, hogy ez most kivételes alkalom.*
- Azt hiszem, nagy gáz van… - *veszem egyre szaporábban a lélegzetem és sóhajtozok nagyokat, fejem elvörösödik, a roham pedig percekig nem nagyon akar megállni. Így azonban nem vagyok már képes tartani a szemkontaktust, ezáltal tekintetem paralizáló hatása is megszűnik. Valószínűleg odakintről úgy hangzik a dolog, mintha valami egész mással lennénk elfoglalva, hisz hamarosan ismét kattan a zár, hogy aztán szembetaláljam magam azzal a tanárral, akinek még mindig nem vagyok képes elviselni a pofázmányát.*
- Bocsi, nem látod, hogy zavarsz, törpe? - *karolom át a velem együtt csapdába eső Yuu-chant, s oltom le a tanárt, amiért merészelt benézni ide. Magam sem értem tettem, de már így is egy kis kurvának tart a rohadékja. Miután ismét magunkra maradtunk és a zár újra kattant, egy kisebb borulás után tápászkodok fel Yuu-chanról, bár kicsit késve tapasztalom, hogy némelyik gomb nem bírta a terhelést, így ismét sikerült többet megmutatnom magamból, mint amennyit szándékoztam. Szóval jöhet az újabb pofoncsapás, már amennyiben nem kapja el még időben öklömet, hogy aztán feltápászkodva róla az egyik falnak vessem hátamat és szenvedjek tovább eddig ismeretlen fóbiámmal, közben alaposat káromkodva a kopaszodó tanárt illetően.*

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Elég szűkösen vagyunk, s ez nem az Én hibám! Amúgy meg egyértelmű volt, miszerint nem fog iskolai fürdőruhát kapni a méretében, ez olyan, mintha a sarki barkácsüzletben szeretnél festéket venni, amivel lemázolhatod a kertedben tanyázó tankerhajót. Meg van rá az esély, hogy fellelhető a megfelelő mennyiségű anyag, azonban ennek valószínűsége igencsak kicsi. Fenyegetőzésétől megrettenve készségesen nézek a szemeibe, habár nem tudom miért jó ez Neki. Biztos valami hatalmas hókuszpókuszra készül, amivel meg akar szívatni. Már zsibbad a lábam a sok ácsorgástól, ráadásul teljesen a falnak vagyok nyomva, mivel valakibe még plusz légzsákokat is szereltek. Egy izzadságcsepp jelenik meg a homlokomon a nagy melegre való tekintettel és már nyúlnék letörölni, amikor egy furcsa jelenségre leszek figyelmes. Egyszerűen nem mozdul a testem, mintha több liternyi híg betont öntöttel volna az ereimbe. Rövid gondolkodás után sikerül megvilágosodnom, ám e tény most egyáltalán nem villanyoz fel. Hallottam már a megmerevedési zavarokról, viszont sosem gondoltam volna, hogy Jómagam is áldozata lehetek. Leginkább az öregeknél tűnik fel ez a betegség, amikor az ábécében vásárolnak és egyszer csak megmerevednek! Egy kósza könnycsepp jelenik meg acélkék íriszeim sarkában, mely hirdeti a sajnálatos hírt: megöregedtem. Legszívesebben most hazaszaladnék, azután egy nagy doboz csokifagyi felett siratnám elvesztett fiatalságom, azonban amíg nem vagyok képes mozgásra, addig ez igen nehézkes lesz. Ettől függetlenül egy másik testrészem akcióba lép, habár jelenlegi helyzetben egyáltalán nem a szex jutott az eszembe. Nem vagyok egy szégyenlős fajta, ám most mégis minimális pír jelenik meg orcámon, s magamban elrebegek néhány imát azért, hogy Slarin ne vegye észre a lábának nyomódó dudort.
Legnagyobb szerencsémre Ő épp mással van elfoglalva, például erotikus hangokat ad ki magából. Jobb szemöldököm érdeklődve emelkedik fel szinte hajam vonaláig, ennek köszönhetően pedig sikerül levonnom a következtetést, miszerint újra képes vagyok mozogni. Hamarosan kattan a zár és egy mélynövésű tanárszemély nyit rá félreérthető pozícióban lévő kettősünkre. Már épp szeretnék kitalálni valami hihető okot, amiért itt, valamint így vagyunk, ám az Espada megelőz. Egy megfoghatatlan idea által vezérelve karol át, azután beszól valamit a kopasz ördögnek, eközben egy halovány gondolat fogalmazódik meg ködös agyamban, ami azt súgja, nem vagyok normális. Tökéletesen egyet értek vele, ennek ellenére mégis átkarolom a nő derekát. A helyzet félreérthetetlen, csak az nem vágja le mit is csináltunk a szekrényben, aki nagyon hülye vagy egyszerűen kórosan impotens. A tag szájtátva kihátrál a helyiségből, fogalmam sincs, hogy kaphat valaki oktatói címet, ha az egyik „tanítványa” is simán el tudja küldeni a picsába. Efféle dolgokon elmélkedve zuhanok ismét földre kisebb kiáltással karöltve, majd miután padlót értem, érdeklődve tekintek körbe keresve a történések okozóját. Valamiért Espadám nagyon rosszul bírja a bezártságot, pedig ez csak egy szoba. Egy szűk, sötét, nyirkos szoba… Istenem, ki akarok menni! Gyorsan lenyelem a nem létező klausztrofóbiámat, azután Sleryrrlyn'dreskel-chan példáját követve Én is fel szeretnék tápászkodni, azonban akadályba ütközök. Sőt, nem is egybe, hanem rögtön kettőbe! Az ikrek régi ismerősként köszönnek Rám ismét, ám anyukájuk nem örül a viszontlátásnak. Lövésem sincs, miért van ez így, de semmi kedvem nincs megválni pár fogamtól, szóval könnyed mozdulattal ütöm félre öklösét, mintha csak valami idegesítő légy lenne.
Eközben térde nagyon rossz helyen van, legalábbis szinte már nős férfiként valahogy zavar, ha egy idegen nő lába van az ágyékom környékén. Néma beletörődéssel veszem tudomásul, miszerint ha ez Chiyo-chancsi tudtára jut, akkor rövid úton ki leszek herélve, s mehetek majd Dubaiba valamelyik szultán háremére vigyázni, mint eunuch. Érthető okokból kifolyólag ehhez nem sok kedvem van, ráadásul életem értelme már leadta a rendelést legalább egy kislányra, szóval nem veszíthetem el a családi ékszereket! Legnagyobb megkönnyebbülésemre a közeli testi kontaktus rövid időn belül véget ér, így Én törökülésbe tornázva magam helyezkedek el szemben újdonsült ismerősömmel. Elég ramatyul néz ki és egyre szaporábban kapkodja a levegőt. Gyors diagnosztikát futtatok le agyban, azután az eredmény máris felvillan elmémben. Igen, tökéletesen nem értem, mi a baja! Mivel problémamegoldó képességem mindig is messzi földről híres volt, magamhoz ragadom az irányítást. Fáradt sóhaj kíséretében tápászkodok fel, azután közelebb lépdelek.
- Kinyitok egy ablakot, hátha jobb lesz egy kics… - hirtelen Belém ragad a szó, amint követem az arrancar pillantását, ami nadrágom elejére koncentrálódik. – Ez egy hatalmas (xD) félreértés! Hm, belegondolva ezért Te vagy a felelős… Tudom, ám milyen hatása van a paranézésednek, ne is tagadd! Ez egy passzív képesség, amivel erekciót okozol az ellenfelednek, ezáltal elterelve a figyelmét a küzdelemről.
Olyan meggyőződéssel sikerül elmondanom kis okfejtésemet, még Én is totál elhiszem, amit mondok. Ezen idő alatt arra is rájövök, hogy ebben a szobában egyetlen kinyitható nyílászáró sincs, az ablakok pedig tíz centiméter átmérőjű résekre emlékeztetnek. Valószínűleg valami katonai létesítmény lehet ez a cucc, ami egy véletlen folytán pont az iskola tetejére lett telepítve. Rossz érzés kerít hatalmába, mintha ezek lennének életem utolsó percei… Félve tekintek a lidérc irányába, akinek villámló lélektükreitől még a hideg is kiráz. Gyors helyzetfelismerő képességemnek hála rögtön tudom, mit kell tennem. Egy shunpó kíséretében a szekrényhez vetődöm, azután sebesen előkotrom a megmaradt tetemes mennyiségű szakét. Az alkohol a legjobb szer az indulatok megfékezésére vagy felkorbácsolására. Mivel valahogy le kéne lohasztanom magam, hihetetlen sebességgel döntök le egy üvegcsével a torkomon, oly’ vehemenciával, aminek köszönhetően még az államon is folyik a lé. Jóleső böffentéssel jelzem a butykos kiürültét, azután kissé rekedten megszólalok.
- Rizsbort, Slarin-chan? – kínálom fel az italt, mintha amúgy az Enyém lenne, pedig nem. A választól függetlenül a kezébe nyomok egyet, majd karját megemelve „kényszerítem” fogyasztásra. Nem tudom, mi baja van, de a pia mindenre gyógyír, csak a májzsugorra nem. Ki érti ezt?!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*Halk szitkozódások és káromkodások közepette mondom el mindennek a törpét, s nem lepődnék meg rajta, ha fél óra múlva az egész iskolában az lenne a legfőbb téma, hogy milyen szexuális életet élek. Már csak egészen mellékes a dolog, miszerint inkább leszek patkány-kun házi rabszolgája, hogy nap mint nap csókolgassam a cipője talpát, minthogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezzel a sárga Yuusukéval. S ha már itt tartunk… Csessze meg a másik Yuusuke is! Elegem van, hogy állandóan körülöttem pattog, lesifotóst játszik, meg mit tudom én… Találjon magának másik Espadát, azt baszogassa. Azért a Ranilért például amúgy sem kár. Hülye ribi, és még nagyképű is. Legalább jelezné, hogy nem tetszik a pofám. Azt hiszi, nem látok át a csini pofiján és a műmosolyain? Hát rosszul hiszi. Tuti kettyós a nőszemély, valami biztos nincs rendben a búrájában.
Sajna nem sikerül kivernem Sieresi-chan egyik fogát sem, pedig igazán megengedhette volna, hogy legalább a két első fogától megszabadítsam az ocsmány pofázatát. Az a minimum azok után, amit tett velem. Igencsak kényes téma nálam a kebel-dolog, és nem önszántamból növesztettem őket ekkorára; kicsit unom már, hogy mindig mindenki ezzel jön, mintha tényleg tehetnék róla, vagy valami. Mondjuk elmúltak már azok a tinédzser idők, amikor igyekeztem bő pólókkal takargatni őket, hiszen rájöttem, hogy úgy sem segít a „kis” problémámon, és csak nevetségesen festek bennük.
Kicsit szédelegve tápászkodok fel Sii-chanról (xD), az alkohol ugyanis egyik pillanatról a másikra kezdi meg hatását, ahogy az egy olcsó szakétól várható. Nem mintha nem tellett volna jobb minőségre, de minek? Csak egy kis hűsítőként szereztem be, arra pedig nem fogok feleslegesen túl sokat költeni. Megint más dolog, hogy az olcsó italból annyit vettem, ami egy kisebb lagzinak is elegendő lenne, bár kinél mi a mérték, ugyebár.
Szapora lélegzetvételem nem vagyok képes lelassítani, s hogy kinek mi jut eszébe erről a sóhajtozásról, hát az mindenkinek a maga dolga, s nem az én hibám, hogy van, aki kicsit piszkosabb fantáziával született a világra, mint egy átlagos és normális ember. A hátamat az egyik falnak vetem és igyekszem nyugtatni magam, és úgy egy perc konstans szenvedés és mély koncentráció után el is érem a kívánt hatást, s ismét valamivel nyugodtabbá válok. Az arcom eddigre teljesen elvörösödik, az egyre csak fogyó oxigén és a szertárban uralkodó forróság ezt hozza ki belőlem. Ahogy Sii-chan felajánlja egy ablak kinyitását, barna íriszeim ismét rávetem, amit igazán megtiszteltetésnek vehet, hiszen hajlandó voltam ránézni! Azonban tekintetem sajnos elkalandozik arra a tájra, amire egy szemérmesebb kislány maximum a nászéjszakáján lenne hajlandó rápislantani, s mindez összekötve a kis rohadék dög mondandójával egyetlen egy gondolatot juttat a fejembe: nem, nem a szexre gondoltam, hanem arra, hogy meg kell ölnöm.*
- Megöllek, megöllek, megöllek, megöllek, megöllek… - *mormogom teljesen elsötétült tekintettel, mintha csak valami önképző terápia részét gyakorolnám. Nem tudom, honnan vette ez az utolsó aljas kis senkiházi ezt a hülyeséget, de nem, nem a nézésem hibája, hogy áll a fasza! Oldja meg maga, vagy mit tudom én, hagyjon engem békén, s ami a legfontosabb: ne is merészeljen rám gondolni, míg otthon veri magának anyuci pici kedvence! Már biztos vagyok abban, hogy szűz a csávó, hisz hallottam olyanról gyakran, hogy egyszerűen nem képesek visszatartani magukat, de ha azt hiszi, hogy majd megsajnálom, akkor nagyon téved! Hellóóóóó, Slarin Sleryrrlyn’dreskel vagyok, az 5. espada, nem is gondolhatsz rám szexuális segédeszközként! Arra ott van Ranil meg a többiek, de engem hagyjatok ki belőle! *
- Megtehetnél egy szívességet és befoghatod a pofád! Állítsd a farkadat más nőre, és nem, nincs a paraizésnézésemnek ilyen hatása, vagyis egyedül a te hibád! - *igyekszem a nyaka köré tekerni egy leeresztett úszógumit, hogy minimum megfojtsam vele, majd egy alapos fenékbe rúgás után intézem el, hogy a bejárat ismét nyitva álljon. Faltörő kosnak tökéletesen megfelel ez a paraszt, ugyanolyan keményfejű. Meg sajnos épp más is kemény rajta. Remélhetőleg csak addig, amíg sikerül belerúgni az uszoda vízébe, s ha sikerül, akkor még egy üres üveget is hozzávágok reménykedve abban, hogy a fejét beveri a medence aljába. Indulataim nem tudván visszafogni még egy cero-t is küldök felé, a vöröses fényben úszó sugár pedig ajánlom, hogy megpörkölje a seggszőrét. >.>
Immáron a „kinyírlak” szót kántálom, amíg kicuccolom a szakét, amit mellesleg én vettem, szóval ismét nem értem, hogy ez a barom milyen jogon kínálgat az én piámmal. Legalább ennyire lehetne dzsentlömen. >.> Kicsit sem idegbeteg képpel menekülök a lehető legmesszebb a potenciális veszélyforrástól, s bőrkabátom ismét megpróbálom a lehető legalaposabban összegombolni. Az egyenes járás megint nehezemre esik, egyszerűen nem tudok ezen a vonalon rendesen végigmenni, szóval félúton a szertár és a kijelölt, messzi napozószék között szépen a fenekemre huppanok, hogy törökülésben zombuljak kedvenc italommal, amiből egy üveg gyakorlatilag másodpercek alatt fogy el.*
- Iste’em, ee-ora gyö’eret… - *méregetem még mindig szúrós szemekkel a magát még mindig jópofának hívő fazont, s csak pusztán szórakozásból újra és újra megdermesztem, ha véletlenül a szemembe mer nézni. Mondjuk inkább azt nézze, mint a melleim vagy a lábaim. Nem vagyok műsoros vacsi, kopjon le rólam. >.> *

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Úgy érzem, valaki a közelben nem képes megőrizni a higgadtságát, s minden kétséget kizáróan nem Én vagyok az. Jó-jó, lehet nem kellett volna azt a hülyeséget benyögni, de a válasz rá akkor is túlzott! Valószínűnek tartom, hogy nincs barátja, hisz’ egy ártatlan reakció ilyesfajta gyilkolási vágyat idéz Nála elő, akkor el se tudom képzelni, mi lenne a sorsom, ha véletlenül lehúznám a gatyámat és eljárnék egy afrikai esőtáncot. Másrészről bóknak is vehetné a dolgot, miszerint elég jó nőnek tartom ahhoz, hogy efféle vigyázzállásos tisztelgéssel kedveskedjek Neki. Akármit is mond, biztosan a paranézése idézte elő ezt, másképp semmi mocskos dolog nem jutna az eszembe. Bizonygatása igen hevesre sikerül, mivel egy úszógumival ad hatást szavainak, ahogy megpróbálja kiszorítani Belőlem a szuszt. Szerencsére az akció kudarccal végződik, ám ez nem állítja meg a feldühödött rinocéroszként fújtató arrancart. Az ezt követő másodpercek vészes gyorsasággal zajlanak le, azt se tudom, mit csináljak hirtelen. Fejem nagyot koppan a bezárt ajtón, ami ezt követően ki is tör, mivel nem képes ellenállni az elemi erőnek, mellyel belevezettek. Egy pillanatra a súlytalanság érzését is megtapasztalhatom, miközben a medence felé száguldok, ismét. Még annyi lélekjelenlétem van, amivel egy fordulást követően lélekenergiát koncentrálok mutatóujjamba, majd ezután egy Byakurayjal szétrobbantom a veszélyes szakésüveget. Rémületem azonban itt nem ér véget, hiszen egy hatalmas halálsugár közelít Felém. Nem látván más megoldást, egy tökéletes hasassal szeretnék belevágódni a vízbe, azonban így sem vagyok képes teljesen elkerülni a Cerot. Köhögve tűnök el a füst és gőzfelhőben, aminek köszönhetően lazán beleszállok az úszóalkalmatosság szélébe, egy emberesebb darabot kitörve ezzel.
Jónak látom még meditálni egy kicsit a felszínen lebegve és bugyborékoló hangokat kiadva. Mikor már az utolsó slukk oxigén is eltűnik a tüdőmből, rémülten nyitom ki a szemem, azután kapkodva kísérlem meg a lehetetlen, s mászom ki a partra. A hidegnek köszönhetően a parásnézés hatása elmúlt, habár most a másik véglett kezd kialakulóban lenni, így gyorsan elkezdem dörzsölgetni a karjaimat, hogy beinduljon a vérkeringés. Végigtapogatva magam semmilyen sérülést nem vélek felfedezni, ami csak annyit jelent, hogy rohadtul erős vagyok, még mindig. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, ám ekkor érdekes jelenségre leszek figyelmes. Mintha jobban érezném a lágy szellő érintését a hátamon, valamint a… hátsómon?! Ingem egy az egyben kettévált, a gombok már amúgy is leszakadtak róla még a kezdetek idején. Shinji ezért biztos meg fog ölni, habár egy lehetetlenül ízléstelen darab volt, szóval nem kár érte. Ingerülten dobálom le magamról kétoldalt a megviselt cuccost, már úgyis csak felmosórongyként lehetne használni. A legnagyobb lelki traumát mégsem ez okozza, hanem a nevetséges szövetnadrág, valamint hű boxerom halála. Igazából nem is meghalt, inkább kasztrálódott. Egy különös gatyatangaszerűség lett belőle, amiből kivirítanak farpofáim. Elmorzsolok egy kósza könnycseppet társamért, akit jobban szerettem, mint a kutyámat, már ha lenne kutyám. Fogalmam sincs, miképp fogom elújságolni ezt a testvéreinek, azonban ez vérbosszút kíván, annyi szent. Egy villámtánc segítségével jelenek meg mellette pár méterre, azután feldúltan arrébb rúgok egy napozóágyat, ami követi a ledobált cuccokat. Elfojtott kiáltás hallatszik, mely jelzi, valakit sikerült eltrafálnom.
- Nézd meg mit csináltál, Te ostoba liba! – fordítok Neki hátat eközben, megvillantva az okozott kárt. – Azért mindennek van határa, sosem gondoltam volna, hogy egy hisztis kislány fogja megcsonkítani a kedvenc alsómat! Ez vért kíván… -.-" Hadou 45: Kohaku Koutetsu!
Utolsó szavaimat szinte már hisztérikus hangszínnel ejtem ki, azonban mint már sokszor bebizonyosodott, a részegen használt démonmágia sosem azt csinálja, amit Én akarok. Terveim szerint össze-vissza kellett volna kaszabolni a lélekpengéknek a testét, ehelyett körözni kezdenek körülötte, azután látszólag semmi haszon nélkül semmisé válnak. Homlokomon kipattan a jól ismert dühér, ami jelezni kívánja saját balfékségem felett érzett frusztrációm. Már kutatnék valami más nagyobb robbanással járó technika után, amikor a kabát elejét összetartó gombok nemes egyszerűséggel lepattannak az anyagról. Tudatalattim a lehető legnagyobb büntetést találta ki egy olyan nő számára, aki nem szereti a melleit. Kaján vigyor kíséretében biccentek ismét Jázmin és Melinda felé, majd magamhoz ragadok két üveg rizsbort, mivel valamivel le kell csillapítanom magam. Már nem igazán foglalkozom vele, hogy mit illik s mit nem, ha nem tetszik a rendszer, akkor próbálja meg visszavenni piát, ha tudja. Folytonos zsörtölődés mellett döntöm magamba az olcsó szakét, holott ismerem az élettani hatását, valamint még emlékszem a szörnyű következményekre, ami a folyóparton megesett eset miatt következett be. Érthetetlen okokból kifolyólag egyikünk sem távozik a tetőről, pedig a hangulat eléggé fagyos, szinte már libabőrös is vagyok tőle. Tízpercnyi intenzív csend elegendő ahhoz, hogy a sokadik butykos kifosztása után már elég bamba hangulatban vagyok. Arcom zsibbad, nyelvem pedig olyan, mint egy szivacs. Legszívesebben itt helyben elaludnék és kalap-kabát, viszont előbb el akarom mondani a véleményem a bögyösnek.
- Hih’tetlen m’nnyire s’rült vagy szekszuális tek’ntetben! – szólok felháborodottan a kebelpárhoz, mivel azt hiszem, az a lány arca. Van rajta két kör alakú valami, Nekem ennyi elég. – Figy’lsz Te R’m egyáltalán?!
Teszem fel a kérdést végül türelmemet vesztve és előre nyúlva akarom megragadni az állát és szemkontaktusra kényszeríteni. Nem tudom mikor növesztett tokát, de leadhatna néhány kilót, mert eléggé gömbölyödik a kezem alatt, ráadásul még kajakra súlya van. Mondjuk, egy pillanatra azért elgondolkozom a tényen, miszerint Slarin-chan eddig nem volt kopasz, most meg igen, ám ez csak zavaró részletkérdésként van jelen elmém egyik racionálisabb szakaszában. Nem érdekel, most választ követelek!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

*A ceronak el kellett volna hamvasztania az idióta fejét, ehelyett csak a ruhája porladt szét. A fene érti, olyan szívósak mostanában a shinigamik és a vaizardok is. :/ Olyan nehezen nyiffannak ki, meg minden. Vagy lehet, a vérszomjam nem olyan, mint rég. Annak idején gondolkodás nélkül lenyisszantottam volna minden elém kerülő ember fejét, bezzeg most kapitányokkal haverkodom és nálam gyengébb arrancarok felett gyámkodom. Hova fajul ez a világ…? Vagy talán ennyire elpuhultam? Néha komolyan úgy érzem, hogy kezdek túlságosan is emberivé válni, s már egyre ritkábban érzem, hogy hollow természetem a felszínre törne. Mondhatni, önuralmat tanultam, ezáltal képes vagyok sokkal reálisabban látni a világot. Hiszen az nem fekete és fehér, sokkal összetettebb annál, hogy vannak barátok és ellenségek.
Ördögi vigyor terül szét arcomon, ahogyan a kiakadását hallgatom, majd leülök a napozószékre, hogy pihenjek egyet – vagyis leülnék, ha sikerült volna elmásznom oda, ehelyett a fenekem a csempét találja meg, s sikerül a kezemben tartott üvegek egy részét széttörnöm, és még jól bele is tenyerelek az egyikbe. Pech. Nem mintha nem ittam volna már eleget, de azért elég kellemetlen. Szitkozódva bontom fel a sértetlen üveget, s tartalmát igyekszem minél hamarabb magamba dönteni; így esett, hogy kicsit későn vettem észre, hogy sikerült a bőrkabáttól megszabadulnom Sieresi-chan ♥ gyilkos kidoujának köszönhetően. Különben meg, nem vagyok hisztis kislány, mert Ranil az. >.> Én nem szoktam panaszkodni és rinyálni minden szarért, maximum a naplómnak, de jó, ha két ember tud arról, hogy naplót is vezetek, és szerencsére ők se pofáznak róla, egy rongyos füzetnek pedig hadd rinyáljak már, ha már másnak nem teszem meg! Az biztos, hogy ha emlékezni fogok bármire is ebből a „kellemes” késő délutánból, oldalakon keresztül fogom fikázni ezt a rohadékot. >.> Bár ismerem ezt az állapotot, s már egyre inkább kezdenek kiesni rövidebb szakaszok, például úgy az elmúlt tíz perc, amíg valószínűleg csak bambán meredtem a semmibe. Az alkohol már a kártékony hatását folytatja, s igazán utálom, amikor ilyen szintre jutok, s egy könnycseppet elmorzsolok magamban, amikor a holnapi napra gondolok, s az iszonyatos másnaposságra, ami úgyse fog elkerülni.
Kényszeres ivócimbim olybá tűnik, még véletlenül sem kívánja moderálni magát, s hamarosan bara-kat idézek meg öklöm köré, hogy eltalálhassam a ronda képét, mielőtt még hozzám tudna érni. A célomat végül is elértem, hiszen megúsztam a még nagyobb megaláztatást, ám a dolog egy kisebb verekedésbe kezd fajulni, ami inkább abból áll, hogy vaktában lövöldözgetünk kidoukat meg barakat, melyikünk mit. Így esett az, hogy valamelyikünknek sikerült valami égben repülő madarat is megpörkölnie, ám mire földet ér, már csak csontszilánkok maradtak belőle. Néhány monoklival is gazdagítjuk egymást, s ha nem lennénk teljesen készek, akkor valószínűleg nem ilyen óvodások szintjén csépelnénk egymást. A koordinációs problémák ismét beütköznek, hisz amikor az egyik technikám, az Estrella fugaz-t használom, talán nem felfelé kellene céloznom, s úgy esnek vissza a csillagok, mintha csak egy labdát dobtam volna fel. Ráadásul úgy tűnik, hogy még több energiát is vittem bele, mint kéne. Nem túl kellemes érzés, ahogyan a technikád a saját lélekenergiádat szívja le, ám elégtétellel nyugtázom, hogy patkány kettő is nagyokat kezd el ásítozni és érezhetően megcsappant a reiatsuja. Az utolsó emlékképem – bár holnapra úgyis elfelejtem – az, hogy épp készüljük megfojtani egymást a szertárban. Ha erre emlékeznék a következő hajnalban, lehet, megkíméltem volna magamtól egy jó nagy adag idegeskedéstől.
Valami kellemesen meleg dologba kapaszkodok, s igyekszem nem foglalkozni a rám törő fejfájással. Ha kinyitom a szemem, bizonyára ott fogom találni magam a kényelmes szobámban Las Nochesben, aztán bámulhatom a plafont vagy tíz percig, mert annál tovább úgy sem bírom, és forgathatom fel az egész szobám egy aspirinért, hátha attól elmúlik a kínzó lüktetés a fejemben. Mivel jól esik ez a meleg, így kicsit közelebb húzódok a tök idegen testhez és karolom át, s mintha még ő is magához húzna egy kicsit. Test… Idegen… Mellettem… Iskola… Fényképezőgép… Kinyírni… Francba…
Egy halk nyöszörgés után nyitom ki félve a szemeim, hisz már kezdek emlékezni valamire a tegnapról. Rettegek attól, amit látni fogok, s fenntartásaim be is bizonyosodnak, hisz a tegnapi patkány fekszik mellettem, s valami ócska pokrócba vagyunk belebugyolálva. A hajamban lévő csontdarab fel sem tűnik, bár Yuusuke hajában még több van belőle. Sajnos sokkal feltűnőbb az, hogy egymás mellett alszunk, ráadásul meztelenül, ráadásul a karját a nyakam köré fonta, és innen érzem a bűzös leheletét… Oké, az már egyszer biztos, hogy soha többé nem iszok, mert ez még a szokásos másnaposságon, de még a detoxon is bőven túltesz.*
- Te… rohadék... seggfej! - *tépek ki egy marokkal a hajából, hogy aztán megfejeljem, a fejfájásom már úgy se lehet fokozni. A takaróként használt pokrócot azonnal magam köré tekerem, bár sajna így a képembe villog valami, amit nagyon nem akartam látni.*
- Mondd, hogy ez nem az, aminek látszik… - *szólalok meg teljesen elhaló hangon, ahogyan piciny világom és felállított önképem teljesen összeomlik. Nem vagyok az egyéjszakások híve, és sohasem tartoztam azon cafkák közé, akik egy szép szóért cserébe egyből szétterpesztik a lábukat. A napomon még inkább dob, hogy hányingerem egyre erősödni kezd. Továbbra is a pokrócba bugyolálva szaladok ki a szertárból, mert mintha az egyik ajtó mögött egy mosdó is leledzene… Az nem lehet, hogy még terhes is vagyok? T_T Igazából sosem szültem még és nagyon nem vágom az ilyet, de hallottam erről a reggeli rosszullétről… Vége az önbecsülésemnek, oda a büszkeségem és a karrierem… Vége mindennek! T.T *

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Ez a csaj nem százas, az biztos! Nem elég, hogy sikeresen tönkretette a ruházatomat, de még ezután sincs nyugta. Látszik rajta, miszerint már eléggé megütötte a pia, ettől függetlenül Ő még mindig dönti magába a szeszt. Miután ismét eltör egy üveget, jobbnak látom elkobozni a szakét, mielőtt még kárba menne az értékes nedű. Ekkor kezd el Barákkal bombázni, melyeket vagy kikerülök, vagy egyszerűen eltérítek egy laza intéssel. Viszont mivel nem maradhatok adósa ilyen téren, szóval fegyvertáram majd minden elemét felvillantom, legalábbis Hadou 88-tól lefele biztosan. Ködösen emlékszem még rá, ahogy néhány lövedék a lábamba csapódik, ám mivel nem éreztem fájdalmat, így nem is foglalkoztam vele. A madár szomorú végzetét követően jobbnak látom átváltani a pusztakezes harcra, mert a végén még leromboljuk ezt az egész kócerájt. Az amúgy is megpörkölődött csontokon fetrengve próbáljuk kinyírni a másikat, amikor Sla-chan ♥ valami újjal rukkol elő. Nem tudom mi volt az a technika, amit használt, ám kétségtelenül kábító hatása van. Amúgy sem álltam már teljes bizonyossággal a lábamon, de így többszörösére nőtt az elesés veszélye. Gyilkos indulattal indulok meg a nő után, itt és most véget vetek az életének. Belépve már egy matracon találom alélten, úgy tűnik saját magát is kiütötte, Én pedig csak azért vagyok még ébren, mert sokkal magasabb a reiatsum, mint az Övé. Megvan a lehetőség, egyszerűen csak a nyakára kell kulcsolnom a kezem, és viszlát, Világ! Zseniális ötletem szeretném átültetni gyakorlatba, azonban egy koordinálatlan mozdulatnak köszönhetően egy egész oszlopnyi pokrócot borítok magamra, ezt követően pedig félreérthetetlen helyzetben zuhanok alkalmi ivócimborámra. Még utolsó épp gondolatommal azon elmélkedem, miért szúr ennyire a takaró, azután alkoholgőzös álomra hajtom a fejem.
Nem tudom mennyit aludhattam, ráadásul azt se tudom, hol vagyok. A hívogató ölelés viszont rögtön pontosítja bennem a helyet, ami nem lehet más, mint a Vaizard-lakbeli szobám és épp Chiyo-chant karolom nagy lelkesedéssel, habár nem emlékszem rá mikor érkezett. A nyakamra érkező forró szuszogás kaján vigyort csal arcomra, ezzel egyidejűleg kezem felfedezőútra indul. Nyöszörgés hallatszik a másik oldalról, miközben azon tanakodom, mikor nőtt ekkorát szerelmem hátsója. A második sokk akkor ér, amikor elég trágár módon szól hozzám. Rosszat sejtve nyitom ki szemeimet, ennek köszönhetően az 5. Espadával találom szembe magam, pedig Rá számítottam a legkevésbé. Úgy tűnik az érzés kölcsönös, mivel egy számomra érthetetlen késztetés által vezérelve egy nagyobb csomót tép ki a hajamból, ezzel valószínűleg tönkretéve tökéletes frizurámat. Biztos eltörném a kezét, ha fel tudnék tápászkodni, de mivel nem vagyok elég jól az ugráláshoz, ezt muszáj későbbre halasztani. Miután a takaró lekerül Rólam, realizálódik bennem a tény, mely szerint egy ágyékkötőnyi textil sem fedi a testem. Jól láthatóan Slarin is pucéran van, legalábbis amennyit fél szemmel láttam, az tökéletesen elég, hogy erre a következtetésre jussak. Utolsó mondatát nem tudom mire vélni, hisz’ totális rálátás nyílt a családi ékszerekre, szóval biztos fogalomzavarban szenved. Már épp elkezdenék egy rögtönzött biológiaórát tartani a férfi nemi szervről, amikor hirtelen kirohan, magamra hagyva gondolataimmal. Most már értem miért vannak Rá kiakadva az itteni tanárok, egyszerűen semmit nem hagy végigmondani! Szitkozódva tekerek derekam köré egy kósza törölközőt, majd ezután beletúrok megtépázott loboncomba.
Eddig nem kezdtem el pánikolni, mivel fogalmam sem volt milyen félreérthető helyzetben ébredtünk is fel. Ám amikor ujjaim csontszerű darabokat tapintanak ki fejem tetején, be kell látnom, valamit nagyon elbasztam az este! Szívem már a torkomban dobog, amikor kirázogatom a még összeállt szellemi részecskéket, hollowmaszkom maradványát. Kétségtelenül Seisuke átvette felettem az irányítást, amikor már teljesen kiütöttem magam, ami pedig ez után következett, az senki előtt nem titok. Teljes letargiába zuhanva guggolok be az egyik sötét sarokba, el se tudom hinni, hogy ez az egész Velem történt meg. Annyi kísértés közt, oly’ sok veszély után, pont egy arrancarral kell összefeküdnöm?! A Karma végre elérte, amit akart, sikerült bebizonyítania gyengeségem. Haragos viharfelhők kezdenek gyűlni szerencsétlenségem felett, miközben már előre látom igen fájdalmas halálomat kedvesem keze által. Nem akarok még meghalni, túlságosan fiatal és jóképű vagyok! Tökéletes lelki defektusomban fetrengve kezem egy ismeretlen eredetű dobozba ütközik, amit a fényre hozva legalább egy kis reménysugár visszatér életembe. Szar minőségű, márkátlan cigarettát találok, amiben biztosan megtalálható néhány háziállat ürüléke is, de mivel a saját drága bagóm elázott, így nem tehetek mást, muszáj vagyok beérni ezzel. Gyújtóm beázhatott igazából azt sem tudom, hol van, szóval azt is meg kell keresni. Egy Haien segítségével izzítom be a dohányrudat, eközben koncentrikus köröket kezdek rajzolgatni a padlóra, s szomorú sorsomon való elmélkedéssel teszem igazivá az összképet. Az a köcsög belső lidérc amúgy is ki akart szúrni Velem, ám legszörnyűbb rémálmomban sem gondoltam volna, miszerint ilyen módon fogja megtenni. Nem is hallottam még nagyobb perverziót annál, amikor valaki más testével kufircolt egy csajjal!
- Öhm… Szerintem, ami történt, egyszerűen félreérthetetlen… - kezdek bele a válaszadásba kisétálva a szertáron kívülre, ahol épp a rosszullétét kúrálja „partnerem”. – Még sose fordult elő ilyen Velem, de azért megkérdezném… Jó volt?
Egy nagyon beteg állat lehetek, ehhez kétség sem fér. Eddig még nem érte szó a ház elejét, így kérdésem csupán olyan, mint egy kedves érdeklődés teljesítőképességem felől. Mire kimondom szavaim, már érzem is az ostor csattanását a hátamon, ami ismét visszataszít a depresszióba. Üveges szemekkel gyújtok cigit cigi után, elhatároztam, hogy gyorsan összeszedek egy tüdőrákot, mert az se lehet olyan fájdalmas, mint ami otthon vár Rám, ha Chiyo-chan tudtára jutnak az itt történtek. Nem tudom van-e egy cseppnyi esélyem is, de próbálkozni azért szabad, igaz-e? Haloványan motoszkál bennem viszont egy sejtés is, a hányingert illetően, de biztos tévedek, ezért gyorsan el is hessegetem. Nincs az az isten, hogy terhes legyen!

[Az otaku paparazzi és a bögyös diáklány esete]

Vonásaim megbotránkozó fintorba rendeződnek, ahogy teljesítőképességem egyszerűen el lett felejtve. Ezzel igazából el is lenni intézve a probléma érdemi része, hisz’ amire nem emlékszünk, az valószínűleg nem is történt meg, azonban a lány heveny rosszulléte pont az ellenkezőt bizonyítja. Az esélytelenek szemével vizsgálgatom a kialakult helyzetet, mivel már biztos fel leszek koncolva, így nincs mitől félnem. Vicces, ahogy a hatalmas Espada a kétségbeesés posványában tengődik. Mindazonáltal mindenben segíteni fogom, ha szüksége lenne rá. A születendő gyermek ugyanúgy az Enyém, mint ahogy az Övé is, szóval ennyit megtehetek érte, ha már bódulatomban mélyebb ismeretségre törekedtem. Már épp megosztanám Vele ezirányú gondolataimat, amikor újra elrohan a mosdó felé, biztosan érkezik a második hullám. Az igazat megvallva nem nagyon vagyok tisztában egy terhesség menetével, amikor elhagytam a Seireiteit, akkor még semmit sem tudtam Chiyo-chan terhességéről, s mikor elmondta, még akkor sem volt észrevehető pocakja. Erre egy évre feltűnnek a srácok tinédzserként és egyszerűen a pofámba vágják, miszerint mindketten az Én sarjaim. Ebből kifolyólag lehet, hogy jövő héten már újabb kis Sierashi fog szaladgálni a világom, ámbátor elég furcsa hibrid lesz majd. Nem hallottam még olyan lényről, ami egy Vaizard és egy Arrancar keresztezéséből született volna. Lelki szemeim előtt egy csigára hasonlító, maszkos-szarvas szörnyeteg képe sejlik fel, aki neonzöld nyálát a lábamra folyatja, miközben egyfolytában papának szólít. Töprengésemnek köszönhetően még a hideg is kiráz, aztán rájövök, miszerint még mindig egy szál törölközőben ácsorgok, ezért a szertár felé veszem az irányt, valamiféle ruha után kutatva.
Expedícióm nem épp a várt eredménnyel végződik, legalábbis a méreten aluli fecskét, valamint az igencsak feszülős fehér pólót nem tudom annak nevezni. Kétségtelenül nem egy gimnazista fiú méreteivel rendelkezem, katanám nem fér el egy ilyen kis sayában! Újabb dohány meggyújtása közben új életem kerül megvilágításba. Az újabb házasságon kívüli gyerek csak rontja a család amúgy sem makulátlan nevét, szegény apám biztos főbe lőtte volna magát, ha tudja, miket fogok elkövetni a jövőben. Mondjuk arra nem számíthatott, hogy egyszer csak feldobom a pacskert és halálistenként tengetem tovább napjaimat. Sla-chan igen dekoratív hölgyemény, hosszú combokkal, hatalmas keblekkel, csak hát… valljuk be, úgy áll a szexhez, mint a nyolcvanéves Yamamoto néni a jogához. Menne-menne, de kinek van kedve hozzá? Monológját egy halovány mosollyal veszem tudomásul, majd még mielőtt kilépdelhetne az ajtón, megragadom a kezét és magam felé fordítom. Igazából eléggé frusztrál az a pár centiméteres különbség, ami kettőnk között van, de most van ennél fontosabb probléma is. Egy kiálló hajtincset a füle mögé simítok, valahogy olyan hihetetlennek látszik ez az egész helyzet. Ismételten sikerült elbaszni az életem, ami mostanában kezd egyfajta sporttá válni a Nálam.
- Nem is engedném, hogy elvetesd… - szólalok meg végül rekedtes hangon a sok dohány után. – Ha mégis menekülnöd kéne a gyermek miatt, van egy hely, ahol meghúzhatod magad. Nem épp a leglakájosabb, azonban a rejtőzködésre megfelelne. Amint az események viharosabbá válnak, keress fel gondolkodás nélkül, majd segítek! Ő egy ajándék, függetlenül attól miképp is fogant, - ekkor balom a hasára csúszik - így mindent meg fogok adni Neki, ami a jobb élethe… Úristen, megrúgta a kezem! o.O
Hallottam már róla, miszerint az embrió növekedésének köszönhetően egyre kisebb lesz bent a hely, ennek köszönhetően némely mozdulat az anyaméhen kívül is érzékelhető. Jobbnak látom inkább az ajtófélfához ballagni és némi szünetet engedélyezni magamnak, ami annyit tesz, hogy összerogyok az ajtófélfa előtt, majd ütemesen fejelgetni kezdem azt. Az utód valóban kivételes, néhány óra leforgása alatt eljutott odáig, ameddig egy normál gyereknek hónapokig tartana. Ilyen ütemű fejlődéssel talán már holnap is megszülethet! Mindenesetre kell egy név is számára, így amint összeszedtem magam, folytatom utam az Espadát követve. Van egy olyan érzésem, mely szerint a Slarinban növekvő pici lány lesz, ezért csak ilyen nevekben gondolkodom. Természetesen japánul fogjuk elnevezni, mert biztosan kiröhögnék, ha mondjuk Huanitaként állítana be az iskolába. A folyosók elég kihaltak, nem találkozunk szembe senkivel, miközben a könyvtár felé igyekszünk. Ezt az információt némi morgás után kaptam meg gyermekem anyjától, elmondása szerint, valamit meg szeretne nézni ott. Egy vállrándítással egyezem bele a kijelölt úti célba, mivel mást nemigen tudok csinálni. Lehet elkapj a szülés út közben, s Én a szívemre venném, ha netalán tán a komplikációk miatt elhaláloznának, csak mert nem volt ott egy hős, aki természetesen egy szülést is le tud vezetni. Belépve a gigászi helyiségbe rögtön megcsap a tudás, amitől eddig nem létező hányingerem is a felszínre tör. Túl sok adat, el fog füstölni az agyam! Pár percnyi ide-oda csalinkázást követően megtaláljuk a keresett köteteket a névjegyzékeknél, ami pont kapóra jön Nekem is!
- Mit szólnál a Detaramehez? – teszem fel a kérdést némi keresgélés után, jelentése véletlen, ami tökéletesen illik ahhoz, ahogy az anyja és az apja összehozta. Valahogy az energiarudat még mindig nem sikerült eldobni, ennek köszönhetően minden második lap közé sikerül behamuznom, ebből adódóan fennáll a lehetőség, miszerint magunkra gyújtom az egész kócerájt. Igazából nincs mitől félnünk, egy kis tűz nem árthat Nekünk.