Hitoshi versus Ayumu: a Perverz kontra az Újonc

Volt egyszer egy shinigami. Nem is olyan régen még a 8.osztagban szolgált, ám pár kis szerencsés véletlent követően felküzdötte magát a 2.osztag hadnagyi rangjára. Ez lennék én, de mivel én nem vagyok érdekes, így az imént leírt sornak mi az értelme? Pontosan! Semmi. Csak közöltem veletek akiknek nincs jobb dolgotok, minthogy ezt a kreálmányt olvassátok, hogy kiről is van itt szó. Na de, visszatérek arra amiről éppen beszélni akartam. Egy jó ideje már, hogy átjöttem a 2.osztagba. A kapitányommal még nem is találkoztam itt létem óta, így nem kellett annyi hablatyolást hallgatni affelől, hogy miért kéne jobban végeznem a munkámat. Hál' istennek, hogy így történt. Mikor megropogtattam a hátamat, mely órák óta görnyedt egy asztal fölé, amin éppen egy jó nagy kupac papírral szenvedtem, eszembe jutott, hogy már mióta nem próbáltam fejleszteni a kardforgató technikáimat. Mekkora baklövés! Éghetett is volna a pofám, ha nem kezdtem volna el fűt-fát félredobva az utamból sprintelni az osztag edzőterme felé. Mikor pár szusszanással ismét normális üzemmódba kapcsoltam a tüdőmet, először bemelegítettem a sarokban. Ez persze úgy nézett ki, hogy ledobáltam a fölösleges felszereléseimet. Miután ezzel megvoltam, lassan előhúztam a katanámat a hüvelyéből. Olyan régen tartottam már a kezemben, hogy kicsit szokatlannak éreztem a kardomat. Mintha nem illett volna a kezembe. De sebaj, most addig fogok itt maradni, amíg ismét perfektül nem tudom használni a kardomat. Pár perc múlva duzzogva vágtam a falnak, mivel rájöttem, hogy nincs mivel, vagy kivel gyakorolni. Hogy a franc rágja ketté azt aki nem rakott ide gyakorlóbábukat. A franc essen ebbe az egészbe, megyek és levadászok valakit. Eme friss elhatározás keretében, villámgyorsan összekapdostam a cókmókomat, majd visszasiettem az irodámba. Miután biztonságba helyezve levágtam őket a kanapéra, előhalásztam a szekrényemből a kedvenc ruhámat. Gyors ruhacsere következett, melyet fölöslegesnek tartok részletezni. Valami okból kifolyólag olyan kalózos kedvem támadt, így a tetőkön való utazást választottam. Miközben haladtam az egyik osztag területéről a másikra, úgy döntöttem, hogy nem adok más lehetőséget az illetőnek: harcolnia kell! Mikor éppenséggel a 10.osztagnál jártam, megláttam egy ifjú shinigamit, amint éppen kijött egy épületből. Hohóó de nincs ma szerencséje. Gyors vetődéssel előtte teremtem, majd mielőtt még felfoghatta volna a dolgokat kirántottam a kardomat, és az orrára szegeztem.
- Áhoj idegen! Én, Tanaka Hitoshi a 2.osztag hadnagya most rád fogom kényszeríteni az akaratomat, mely nem más, mint a harc. Ha nem tetszik valami, küzdj meg velem, és meghallgatom. De persze mielőtt kezdenénk szívesen hallanám is annak az illetőnek a nevét, akinek minden vágya, hogy megpróbáljon a földbe tiporni! - mondtam ki vidáman, erős akcentussal a szavakat, hogy szegény párának akit kifogtam még érdekesebb napja legyen. A shinigaminak azúrkék szemei voltak, barna hajjal párosítva, ami eszaköbön ( Sz^3 = Szerény Személyem Szerint) érdekes párosítás. Na de lássuk mik lesznek a valahanyadik szavai ennek az illetőnek!

Mint, ki jól végezte dolgát sétálok ki a Tündértől, egy rövid beköszönésről. Mikor van egy kis időm, szívesen viszek neki anyám által küldött és nevelgetett földi epret. Ilyenkor örülök neki, hogy egykor én is vért izzadva küzdöttem a gondozásukban, életben tartásukban.
Kedvem töretlen, még fütyörésznék is, ha nem teremne hirtelen előttem egy katanát lengető őrült, aki állítólag valami hadnagy. Az orrom elé szegezi zanpakutoját és arról hablatyol, hogy minden vágyam porba döngölni az ő szerény személyét. Hát, most hogy így megemlíti, valóban kedvem támadna elküldeni egy szép helyre, de mivel én nem vagyok az a káromkodós fajta, megpróbálom megőrizni a hidegvéremet. Mosolyogva tolom el a pengét szaglószervemtől, de csak hogy ne kapja le a kard hegyével. Neko így is több kárt tesz bennem, mint amennyi szükséges volna, semmi szükség fölösleges szervvesztésre.
- Én is örvendek a találkozásnak, Hitoshi hadnagy – tartom el a pengét az arcomtól és belefúrom tekintetem Tanakáéba. Mosolyom levakarhatatlan. Ha ignorálnak, képtelen vagyok irányítani arcizmaimat. Ajkaim maguktól húzódnak gúnyos mosolyra. – Engem Ayumu Hirateuchinak hívnak, a 10. osztag 4. tisztje volnék, és nem terveztem azt, hogy minden erőmmel a földbe döngöljem. – mondtam még mindig gunyoros vigyorral a képemen, de azért jobb kezem készenlétbe helyeztem zanpakutom markolatán. Szegény hadnagynak igencsak az idegeire mehetett a papírmunka, ha mindenképpen le akarja vezetni a feszültséget. Már csak azt nem értem, hogy ezt miért pont rajtam keresztül kell megtennie? No, de ha már így alakult, én aztán nem váratom, ha harcolni akar. Neko úgyis nyűgös mostanában, hogy nem dolgoztatom meg.
- De, ha már mindenképpen rám esett a választása, megkérdezhetném, hogy a több száz shinigami közül miért pont engem tisztel meg azzal, hogy kiszemel, mint harcostársat?

Ezt a beteg rühes kiskutyulit már! Még van képe visszakérdezni! Na de nembaj legalább lesz egy új bőrdzsekim... mer' hát van bőr a képén. Na, hogy koppanjon neki, hogy most éppen az élete legszarabb órái következnek.
- Mert túl csalogató az illatod. Plusz úgy nézel ki, mint aki most szívott be pár kiló rózsaszín füstöt! - fintorgok, amikor rájövök, hogy mi csillant meg nemsokkal ezelőtt a szemében amikor kijött az épületből. Fúj, ez de gusztustalan! És-és hozzá mert érni a kardomhoz. Az ÉN kardomhoz. Hogy a férgek rágják szét a heréjét, amit nemsokára én fogok a földre küldeni. Ha szeretné még valaha használni azt.. akkor jobban teszi, ha most védekezni fog. Amúgy, hogy is van a mondás? Ha megdobnak kidouval dobj vissza zanpuval? Valami ilyesmi lehet, sosem voltam jó az ilyen szarságokban. Na rohadjál ketté! Ha ezt kivéded adok neked 10 másodperc menekülő időt. Hehehe.
- Figyelj, én kedves akarok lenni veled... De mégsem leszek az! Ó, Nagyúr a hús és csont burka, Minden teremtmény, szárnyak suhogása, Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán Engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. Hadou 33: Soukatsui!- indítottam el a pusztító támadást, mely hibátlan ívben szállt az ellenfél felé. Sajnálatos módon elszámolhattam magam, mivel a támadás elszállt mellette, és hangos robbanással belecsapódott a 10.osztag bejárati ajtajába. Amilyen hirtelen támadt fel bennem a pusztítási vágy, olyan hamar állt meg a szívem pár pillanatra. A francba ezt mégsem akartam! Mit kapok én ezért.
- A ... jószagú Mari néni!- kiáltottam fel meglepődésemben, majd mielőtt bárki megmozdulhatott volna shunpoval kezdtem el száguldozni a lehető legmesszebbre. Ha van egy kis életérzés a tagban biztos követ. Bár a nevére még nem emlékszem, de van egy sejtésem, hogy ő emlékszik az enyémre. A fene ez így nem lesz jó. Ha büntit kapok, akkor cseszhetem a hétvégét. >.> Az tuti, hogy ha meglátom ezt a kölköt akkor kicsinálom. Na de jöjjön csak velem szembe. Gyorsan megálltam az egyik épület tetején, várva, az élet jeleit. Nem sokáig kellett várnom, mivel hamarosan megéreztem egy lélekenergiával dúsított lelket közeledni felém. Na végre egy jó kis bunyó.

Eh, pörög, mint a búgócsiga. Tekintete izgatott, ’nem érdekel, ha pár tagod leszakad’-ós és láthatóan is kiéhezett egy jó párharcra. Hogy ezt tőlem megkapja-e vagy sem? Kitudja. Nem véletlenül lett hadnagy. No, de nem fogom már a legelején feladni. Előbb nézzük meg, mire képes.
- Mert túl csalogató az illatod. Plusz úgy nézel ki, mint aki most szívott be pár kiló rózsaszín füstöt! – feleli a kérdésemre, miután még egyszer végigmér és fintorog egy sort. A válasza kicsit kizökkent a gondolatmenetemből, de azért össze szedem magam egy viszonylag elfogadható visszaböffenésre.
- Talán nem is állsz túl messze az valóságtól – felelem higgadtan, féloldalas mosolyra húzva a számat. Még rá kell hangolódnom erre a kapkodós tempóra, de azt hiszem nem lesz vele gond. Ez a fickó túl… idegtépősnek tűnik az én nyugodt életritmusomhoz képest, de ha ez kell, hogy legyen egy jó kis hepaj, hát rajtam ne múljon. A gondolatra szélesen elvigyorodom, ami rögtön vissza is vesz egy kicsit, mikor meglátom, hogy épp szaval. Nem vesztegeti az időt, rögtön Soukatsuit küld, én meg teljesen lecövekeltem. Olyan gyönyörű ívet írt le a lövedék, hogy nem bírtam megmozdulni a szépségétől, de nem is volt rá szükség. A támadás tökéletesen elhaladt mellettem és csapódott annak az ajtónak, ahonnan pár perccel ezelőtt kijöttem. Odafordítom a fejem, és felvonom a szemöldököm. Ő közben kereket old, gondolom, hogy én vigyem el a balhét, ha véletlenül valaki kijönne az ajtón és körbetekintene, hogy ki az a vadmarha, aki kopogás helyett betörte az ajtót. Csakhogy nem vendégségbe jöttek hozzánk, hanem épp velem harcolnak és berobbant az ajtó. Hogy magyarázom ezt meg az Angyalnak.
- A… szerencsétlen… - jegyzem meg bosszúsan és odasétálok a romokhoz. Hadd fusson, úgy is megáll valahol, ha nagyon harcolni akar velem, nem megy világgá, nekem meg nem fontos, hogy pár perccel korábban döngöljenek a földbe.
Megvizsgálom a romokat, majd odébb pakolom őket, hogy ne essenek hasra benne a társaim, de legfőképp a Hadnagyom ne.
Ezután Tanaka után iramodom és nemsokára meg is látom egy épület tetején várakozva. Felugrom hozzá, mert azért mégis, nem akarok berekedni a nagy ordibálásba.
- Úgy tűnik a célzási kézségén hadnagy, van még mit javítania – jegyzem meg, csakúgy ignorálásképp és zanpumra helyezem a kezem, ezzel is készenlétbe helyezve magam egy esetleges újabb támadáshoz. Talán nem tesz túl jót a jövőmnek, hogy megpróbálok felbőszíteni egy hadnagyot, no de kérem! Csak nem hagyhatom, hogy a drága Tündérem ajtajának felrobbantása csak így semmissé legyen nyilvánítva. Akár bele is léphet egy nagyobb szálkába, és felsértheti a talpát, azt meg nem köszönné meg ez a Hitoshi, ha miatta sérül meg Vera, ráadásul valamelyest az én hibámból is.

- Ugyan újonc... Mégis miért hiszi azt, hogy céloztam is? Najó lehet kicsikét maga felé mutattam de... Mellékes, érthető?- morogtam enyhén vörös fejjel mivel nem díjjaztam, hogy egy ilyen kis gyengusz tag nagymenősködik itt. Hát jó, lehet van oka de akkor sem szép. Végül is én egy hadnagy vagyok, vagy mi a fene. Méghozzá nem is gyenge! Én igenis tettem valamit azért, hogy eljussak erre a szintre, mivel vannak páran akik csak ténferegnek az utcákon és hipp-hopp kinevezik őket. Én igenis vérrel, és verejtékkel szenvedtem ezért a címért. Na jó ez azért túlzás, mert hát én nem igazán szoktam dolgozni. De most részlet kérdés! Ha nem tetszik akkor meg megfejellek! Előrántottam a kardom, melyet még hirtelen visszafordulási és futási gyakorlatomnál elrejtettem a hüvelykjében. Miután megtettem az első lépést, a harc megindításához, neki rontottam az ellenfelemnek. Gyors vagadalkozásba kezdtem magam előtt, s nem figyelve, hogy hol sebezhetne meg, toltam előre. Mivel úgy tűnt, hogy jól állja a sarat, megpróbálkoztam a lelkét támadni.
- Na és, hogy a van kis "barátnőd"? Biztos érdekelné, hogy miért támadsz rá ok nélkül egy hadnagyra nem igaz? - éppen mondani akartam volna a következő mondatot, amikor egy sötét hang szólalt meg bennem. Nem tudtam mi volt ez... eddig életemben nem hallottam. Nem tudom milyen nyelven beszélt, nem tudom mit akart. Csupán azt tudtam, hogy ez olyan perzselően gonosz volt, hogy még a világ legvastagabb acélfalát is átlyukasztotta volna. Enyhén megilletődve pislogtam az előttem álló shinigamira, amikor egy pillanatra eltorzult az arca. Egy szörnyű, ronda élőholtat láttam felvillanni, s ezután meghallottam egy már ismerősebb hangot a fejemben.
~ Ő már nem shinigami. Ő egy olyan lénnyé változott át, mely lassan, de biztosan fel fogja emészteni a világot. Ha nem cselekszel hamarosan, mindenki aki fontos neked, meghal. Öld meg! Ne kíméld!~ kiabálta a fejemben Ankoku kami. Nem értettem miért ilyen ingerült. Ezelőtt sosem éreztem ilyennek. Vagy tényleg nagy a baj, vagy valami történt vele. Nem értem, mitől lenne ilyen " fertőzött " ez a shinigami.
- N-n-ne m-mozdulj! - kiáltottam remegő hanggal tágra nyílt pupillákkal. Nem tudom mi a fene folyik itt, de ha ez csak az ellenfél egy kis trükkje akkor erős lehet. Erősebb, mint én. De nem, a zanpakutomat nem tudja átverni. Az lehetetlen. Ennél bölcsebb zanpakutoval nem igazán találkoztam. Igaz, így is nagyon keveset hallottam őt, de akkor is. Ismét megjelent a változás rajta, ám most ott is maradt. A nyelvét kinyújtva végig nyalt a száján és a rémisztő, hörgő hangján azt mondta, hogy megöl. Mit ne mondjak nem szívesen díjjazom az ilyeneket. Szóval teljes erőbedobásból megrohamoztam az ellenfelem. Végtére is ez egy szörny!

Ez a tag hírből sem ismeri a hidegvért. Úgy csapkod, mintha fakardja lenne, és a játszótéren szamurájosat játszanánk ötévesen. Könyörgöm, kinőttünk már ebből. És nem mellesleg elég kezdőre vall az eszetlen csapkodás. A megjegyzésem viszont úgy tűnik, nagyon is célba ért. Viszont az Újonc megnevezés kissé szíven ütött. Nem vagyok én újonc, isten őriz. Régi idők voltak. Az már más dolog, hogy azóta nem fejlődtem túl sokat, no de újonc… Az Akadémiáról szabadultakat hívják így.
Na, de nem tétlenkedem, úgy tűnik, én jobban megbírom őrizni a lélekjelenlétem, ha sértegetnek, így kihasználom az ügyetlen mozdulatait és jobb kezemben erősen tartva zanpumat, viszonylag gyors mozdulatokat használva, eltéveszthetetlenül a teste közepére célozva bevetem az első dolgot, amit jelen esetben (felmérve, hogy hadnaggyal van dolgom) használhatok.
- Shimoku – motyogom magamban, amit valószínűleg meg sem hall, annyira leköti a vagdalódzás, bár amilyen erőseket csap a kardomra, sikerül a saját vállamba vágnom a kardom élét, úgyhogy gyorsan visszacsúsztattam a másik kezem is a markolatra, hogy biztosabban tudjak védekezni. De ez sem mentett meg tőle, hogy én ejtsem az első csepp vért, hiszen ömlik a vállamból a karmazsinvörös folyás.
Most meg megállt. Elfáradt volna? Vagy ilyen gyorsan hat a kidou? Csak nem feladja? Csak erőt tud meríteni a vérző tagomból.
- Na és, hogy a van kis "barátnőd"? Biztos érdekelné, hogy miért támadsz rá ok nélkül egy hadnagyra nem igaz? – Nem, egyik állításom sem bizonyult igaznak, szimplán ostoba. Mégis miféle barátnőre céloz? Csak nem az Angyalra? Estenem! Csak tetszik, kedvelem, satöbbi. Úgy sem versenyezhetek Kaijal. Inkább széles, gunyoros vigyort eresztek el, és belefúrom zafír tekintetem az övébe.
- A hadnagyra céloz? Ő nem a barátnőm – magyarázom olyan bájcsevely hangon, hogyha valaki hallaná, azt hinné, csupán társalogni futottunk össze Tanaka hadnaggyal. – Neki másik pasija van. Az utóbbi kérdésről meg annyit, hogy Vera ismer annyira, hogy tudja, nem én támadtam meg Önt, hanem épp fordítva. – füllentettem, mert hát a Tündérrel igazából alig ismertük egymást, de ezt ennek a tagnak nem kell tudnia. De nem volt túl nagy hazugság, hiszen valóban tudhatja, hogy nem én támadtam meg Hitoshit, abban pedig szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem is érdekelné, ha valóban így történt volna.
- Egyébként nem értem, miért hinné azt a hadnagy, hogy én támadtam meg Önt. Nem olyannak ismerem, aki kérdés nélkül vádolna meg bárkit is.
Egyszer csak megállt az ignorálásomban és lemerevedve maga elé bámult. Görény dolog lett volna ilyen állapotban rátámadni, ráadásul teljesen porba tiportam volna a becsületemet, amellett pedig teljesen sportszerűtlen is, így érdeklődve figyeltem, hogy mikor újra visszatért a valóságba, megilletődve pislogott rám. Nem tudtam mire vélni a dolgot, az előbb úgy fel volt húzva, most meg, mintha beszélni is elfelejtett volna. Személyiségzavaros lenne? Esetleg van olyan képessége, aminek kívülről nincs jele? Belső kommunikáció egy másik shinigamival, vagy gondolatolvasás? Mire is gondoltam az elmúlt két percben? Franc tudja…
- N-n-ne m-mozdulj! – kiált rám halálra vált arccal, én meg csak lesek rá. Most mi baja van?
Egyszer csak teljesen elborul az agya és újból rám támad. Az ütései most erősebbek, bár koordinálatlanabbak. Nem bírok kiigazodni rajta, nem tudom megérteni, mi zajlódhat le a fejében. Alig bírom kivédeni a csapásait, némelyik el is talál. Már mindkét vállam vértől tocsog, nem is beszélve pár felkari sérülésről. Megelégelve a dolgot, megvárom, mire hangyányit lelassul (elvégre ő is ugyan olyan fáradékony lény, mint bárki más). Így egy elkapott pillanatban sikerül shunpóval meglógnom a kardja elől, bár a vádlimba még sikeresen bele tudott vágni egyet, elkéstem. Lassú voltam. Nem baj, sikerült mögé kerülnöm, bár iszonyatosan fáj a lábam, még rá tudom célozni a tenyerem, mielőtt még felfoghatná, hová tűntem és kimondtam a varázsszavakat.
- Hadou 04: Byakuray! – Eresztem el a fehér villámot, remélve, célba talál. Ezt az fickót össze kéne kötözni és beszállítani a negyedik osztagba egy pszichiátriai kezelésre. Tényleg, van egyáltalán ilyen? Mindegy, nekem lenne most szükségem betegellátásra. A vádlimból ömlik a vér. Franc vinné az ilyen élesre fent zanpukat.

A sötétség majdnem eltiporta az évek során oly magasra épített védeőfalamat. Nem számítottam rá, hogy a zanpakutom megpróbálja átvenni fölöttem az uralmat. Tennem kell valamit, egyébként nem csak, hogy hadnagyként, de még shinigamiként sem élhetek tovább. Mintha egy távoli tévéből figyeltem volna az összecsapást, láttam ahogy folyamatosan támadok. Aki ismer tudja, hogy én soha nem tennék ilyet, viszont ez a tiszt csak névről ismer, úgy is csak azért, mert bemutatkoztam! Hihetetlen nagy bajban vagyok! Vissza kell szereznem az irányítást, mielőtt még bármi történne. Az ellenfelem épp egy Byakurayt lőtt rám, és itt láttam a lehetőséget. A testem automatikusan mozdult, hogy elkerülje a támadást, de annyira sikerült rávennem, hogy egy pillanatra megálljon. Ez épp elegendő volt ahhoz, hogy a támadás elérje, majd átszakítsa a vállamat. A fájdalom végig szaladt a testemen, aminek köszönhetően végre újból én irányíthattam a testemet. Többet ez nem fog előfordulni. Legalábbis addig nem míg van esély, hogy megmenthessek másokat a gonosztól. A seb a vállamon, mintha egy kitörő félben lévő vulkán lenne. Égetett, és folyt belőle a vörös, és meleg vér. Sürgősen meg kell gyógyíttatnom, különben komoly problémákkal kell szembenéznem. Az ellenfelem éppen a lehetőségeit mérlegelhette, amikor végre sikerült megtalálnom a hangom, hogy végre megszólaljak.
- Azt hiszem valami nem stimmel...- morogtam szinte csak magamnak. Ebben az állapotunkban egyikünknek sem tenne jót ez a párbaj, így megtettem azt az egyetlen dolgot, ami most a legértelmesebb lehet.
- Figyelj! Ne ítélj el emiatt az ostobaság miatt. Nem nyújthattam túl jó benyomást, de ez nem igazán én voltam. Vagyis részben én voltam, de ... mindegy. Kérlek, hadd kísérjelek egy a 4.osztaghoz, hogy begyógyítsák a sebeidet. Nem lenne tisztességes veled szembe, ha csak úgy elmennék innen egy szó nélkül. Valamint természetesen szólni fogok a hadnagyodnak az incidensről, és hogy mi is történt ott valójában. Várj itt pár percet, és máris jövök. - mondtam a lehető legkedvesebben, hátha megérti, hogy amit mondok ez teljesen igaz. Hátha van még annyi esélyem, hogy a legtöbb gond nélkül elintézzem a dolgokat. Nem sokára meg is pillantottam a 10.osztag területét, ahol már egy kisebb tömeg gyülekezett a robbantás helyszínén. Kereső tekintetem csak úgy cikázott a tömeg fölött, mikor megpillantottam a karkötőt, jelezvén, hogy itt a hadnagy is. A lehető leggyorsabban odamentem hozzá, majd hosszú bocsánatkérések után elmeséltem a történet lerövidített verzióját, majd a végén javasoltam, hogy akár forduljon ezzel a főkapitányhoz, mivel teljesen jogosnak, és ésszerűnek találnám ezt a lépését. Még azt is felajánlottam, hogy a saját vagyonomat feláldozom arra, hogy rendbe hozzák ezt a helyet. De mivel szorított az idő, ismét bocsánatkérések özöne mellett elmentem, hogy elszállítsam Ayut a 4.osztaghoz. Miközben odafelé mentem eltöprengtem, hogy vajon hogy tudnám kárpótolni ezt a shinigamit az ostobaságom miatt. Azt találtam a legjobb ötletnek, ha egy hét múlva teljesen szabályosan, és egy általa választott helyen megküzdünk. Végül is nincs akkor különbség az erőink között, így hát nem is nagy a valószínűsége, hogy mindenképpen én nyerek. Mikor odaértem az utolsó összecsapásunk helyszínéhez ott találtam Ayumut, akinek a lábán egy igazán csúnya vörös seb volt látható. Szinte biztos, hogy én okoztam, így a lelkiismeret furdalásom még nagyobb erővel támadott. Nyeltem egy nagyot, majd odaléptem hozzá. Kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a földről. Belegondolva nekem is el kéne látogatnom a 4.osztaghoz, hisz a Byakuray egész nagy sebhelyet hagyott a vállamnál.
- Gyere! Mennyünk, hogy ne maradjon olyan nagy sebhely! Valamint szeretnék tenni neked egy ajánlatot. Mivel ez a küzdelem igazán rövidre, és értelmetlenre sikeredett, mit szólnál hozzá, ha úgy egy hét múlva ismét összemérnénk az erőnket, persze nem ilyen elmebeteg módon, ahogy én csináltam veled. Választhatsz helyszínt is, ha úgy csábítóbbnak találod az ajánlatomat! Viszont most jobb ha megyünk... Még nekik is el kell magyarázzam mi történt.- biggyesztettem el a számat rádöbbenve, hogy ilyen ostobaságot régóta nem tettem.

Lehet, hogy nem vagyok nagy stratéga, de eddig még sosem sültem fel, mikor az ösztöneimre támaszkodtam. Néha úgy érzem veszély esetén képes vagyok ezt a képességemet és az eszemet teljes egyensúlyban használni a siker érdekében. Igazán büszke is lehetek magamra, hogy meg tudtam sebesíteni egy hadnagyot, aki mellesleg nagyon úgy fest jelenleg, akár egy félőrült. Most speciel teljesen normálisnak hat, bár ez alatt a 20 perc alatt (köbö), amióta tart a harcunk, már harmadik arcát produkálja. Valami skizofrén lehet a tag, de úgy őszintén szólva nem is érdekel, kezd rém idegesítő lenni. Remélem nem csak azért csinálja, hogy az idegeimmel játszadozzon.
Na de hát ez mégis csak abszurd… lehadar egy zagyva szöveget és eltűnik. Ha nem fájna ennyire a lábam, utánamennék, de az az igazság, hogy nem a fene nagy engedelmességemből maradok veszteg, hanem mert felállni sem bírtok a fájdalomtól. Amíg tartott az adrenalin löket nem tűnt fel, hogy még annál is jobban fájhat egy ilyen sérülés, mint amilyen az elején tűnt, jó oké, akkor nem is foglalkoztam vele nagyon, mert máson agyaltam. Mivel öngyógyításra képtelen vagyok, nincs más választásom, mint addig nyűglődni a porban, amíg rám nem talál valaki, vagy annyira össze nem szedem magam, hogy elbiceghessek segítségért.
De mit ad Isten, drága Hitoshi hadnagyunk kisvártatva újra befut és úgy tűnik, nagyon rágódik valamin, de azért kedves tőle, hogy felsegít, bár nem tudom, hová párolgott az a nagy harci hév, amivel nemrégiben majdnem kivéreztetett. Érdekes fordulat ez a nyugis-hadnagy külső, de azért megpróbálok nem teljesen ráhagyatkozni, hátha ez csak valami trükk. Ki tudja, hogy jutott a hadnagyi poszthoz…
- Köszönöm Uram a lehetőséget, majd élni fogok vele, mihelyst felgyógyultunk mind a ketten. Úgy vélem úgy lenne tisztességes, ha mindketten újra erőnk teljében harcolhatnánk. Majd a 4. osztagban elgondolkodom, hol tehetnénk a legkevesebb kárt Seireteiben. – Bicegtem kissé bosszúsan Hitoshi hadnagy segédletével. Egészen furcsa ajánlat, hogy küzdjünk meg újra. De hát nekem totál mindegy, bár tény, hogy ennek a harcnak az ég egy adta világon semmi haszna, se értelme nem volt. Ő támadt rám és kötött belém, én csak védekeztem. Már amennyire tudtam. Mindegy is már, a lényeg, hogy végre ágyba kerülhessek és lekezeljék a sebemet.
- Attól függetlenül, hogy nagyon zavaros volt ez a küzdelem, jól esett végre megküzdeni valakivel. – búcsúztam Hitoshitól a 4. osztag kapujánál – A kardom is vágyott már egy kis kiélezett küzdelemre, az edzések sem tartanak teljesen formában. Köszönöm, hogy elkísért, és minden jót a jövőben. Kérem bocsásson meg, hogy megsebesítettem a vállát, de szükségszerű volt. A későbbi viszontlátásra! – hadartam gyorsan. A cél előtt a legtürelmetlenebb az ember, ugyebár.
Örültem, hogy végre bekötözték a sebeket, bár a sebkenőcs pokolian tud csípni, de egy jó kiadós alvás után úgy is majd azt fogom hinni, hogy álmodtam ezt a… hát nem is tudom, minek nevezzem dolgot. (Leszámítva azt, hogy gyolcsba tekerve és totál idegen helyen ébredek majd másnap.)

END

Uff!

Szóval, mivel jelezted Ayu, hogy befejeztétek a küzdőterezést, ezért jöttem, hogy lezárjam. Mivel sajnálatos módon Hitoshi elhagyta az oldalt, így csak te kapsz ajándékot, mégpedig 1500 ryout. ^^

Gratulálok!