---

Bankai:

Kyokujitsu (Felkelő Nap):
A chakram a bankai előhívása után egy vörösen izzó urumivá módosul. Az urumi, vagy másnéven chuttuval gyakorlatilag a kard és az ostor szerelemgyereke, a párosítás minden előnyével és hátrányával együtt. A hosszú, rugalmas acél örökölte a kard élességét és az ostor hajlékonyságát, ám kezelése rendkívüli odafigyelést igényel. Nem véletlen, hogy a test és a lélek tökéletes összhangjára építő Kalarippayattu stílus felső fokon való művelése szükséges a forgatásához. Használata így sem egyszerű és veszélytelen; ha bármi megzavarja a belső harmóniát a kard gyorsasága és kiszámíthatatlansága miatt jórészt kezelhetetlenné válik.
A Kyokujitsu ereje elsősorban mégsem a fizikai támadásokban van, hiszen penge érintkezésskor képes az ellenfél, vagy a használó lélekenergiáját fokozatosan csapolni, és a markolatban tárolni.
Valahogy így nézhet ki használat közben.

• Kyokkou (A Felkelő Nap Sugarai):
  A parancsszó elhangzása után az urumi immár sárgásan izzó pengéje a kezelendő felület köré tekeredik, és elsősorban a markolatban felgyülemlett lélekenergia segítségével kezeli a sérüléseket, ám ha nincs feltöltve, a használó energiájából szív el.

---

Nem volt ott senki, még én se. Ez más volt, hátborzongatóan más, olyan, mint amikor nem tudod miért, csak érzed, hogy vége van a világnak, amit a sajátodnak hiszel. Amiben megkérdőjelezhetetlen nyomod van, ahol a levegő, amit egy mély sóhaj után kifújtál, megváltozva ugyan, de ott kering a végtelenségig, az orra alá dörgölve a mindenségnek, hogy létezel.
Ott volt viszont a párkány, a mahagóni ablakkeret, és mögötte a lenyugvó nap, ami ugyan sose bukott le a horizont mögé, mégis mindig más fényt szórt az üvegre. A szemközti falon lévő függöny, nem hogy még annyira se érdekelt, mint amennyire általában kellett volna, egyszerűen nem vettem róla tudomást, annak ellenére, hogy a látómezőm szélére bekúszott a hátulról lágyan megvilágított lepel, amit egy másik világban sose húzhattam el. Állandó fura nyugodtsággal töltött el, hogy valami ugyan kering a fejemben, valami érzés és benyomás, de semmiképp sem gondolat. Nem is tudtam volna megmondani, mennyi ideje ültem már ott nyakonöntve a semleges töltésemmel, de határozottan olybá tűnt, mintha mindig is oda lettem volna teremtve, sose törődve azzal, hogy mi vagyok és milyen céllal kerültem a világra. Ösztönösen tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy a világegyetem felől aztán tízezer évig is ellébecolhatok ott, abban a megmagyarázhatatlanul tágasnak tűnő, szűk dobozban, én, egyedül csak én, aki nincs is. Akinek vagy nem szólt senki, hogy ő tulajdonképpen márpedig mégis van, vagy valaha tudattal rendelkező önmaga szándékosan dobta el a létezés képességét. Mindegy is volt, nem jutott eszembe ezen gondolkozni, nem jutott eszembe gondolkozni úgy egyáltalán, csak érezni a meleg levegőt és fényt és valami furcsát, ami annyira részévé vált a jelenemnek, hogy igazából nem is volt furcsa, egyszerűen csak nem illett a képbe. Néha előbukkant egy pasas, akivel egy voltam, hiszen minden velem volt egy, hiszen minden csak inger, hiszen minden hullám, hullám voltam én is, és nem voltam egy semmivel sem. Ilyenkor egy kicsit mások voltak a benyomások, a színek, de teljesen természetesnek tűnt, hogy ennek így kell lennie.
- Még mindig nem döntöttél?- Szólalt meg egyik alkalommal, mikor ugyan úgy húzta végig az ujját az ablaküvegen, ahogy bármelyik másik látogatásakor. Hirtelen rettentően megrémültem ettől a fura kommunikálási formától és attól, hogy értelmezni tudom a szavak mögött rejlő gondolatokat. Nem mintha addig hittem volna bármit is, de alapvető volt számomra, hogy a kapcsolat csak elektromos kisülés mint ahogy én magam, amit nem hallani, nem érezni, csak tudni, hogy az működteti a valóságot, ami nem más, mint kusza árnyékok halmaza. Akkor pedig gondolatok voltak a fejemben, értettem, hogy a "mindig" nem az egyik szín, ami olyan jólesően csiklandozza a szemgolyómat, hogy a "döntés" nem az az illat, amelyiket néha külön tudtam választani a többitől. Képtelen voltam felfogni bármit is, minden hamisnak tűnt, bóvli díszletnek egy álomképben.
- Rólad? - Bukott ki a számon azzal a természetes könnyedséggel, amit akkor egyáltalán nem tudtam magaménak. Olyan volt, mintha én lennék a plafonon futkározó fény, ami fentről figyeli a két idegent, kiknek beszédéből semmit sem ért és érdeklődve próbálja kikódolni a történteket.
- Rólam hát, vagy talán más is ennyit jár a nyakadra? - Annyira közvetlenül mosolygott rám, hogy valósággal bűnösnek éreztem magam, hogy nem tudok válaszolni a kérdésre. Lemondóan meredtem a finom szövésű szőnyegre, amit hosszú tartózkodásom alatt most észleltem először, miközben a fura fickó lassú, megfontolt léptekkel tett két kört a helyiségben, hogy aztán előttem állapodjon meg. Elemi erővel nehezedett rám tekintetének súlya, de én mégse bírtam a szemébe nézni. Féltem mindattól, amit a válaszommal járó következmények a nyakamba zúdítanak, hogy ismét kilöknek egy hideg pocsolyába, hogy már nem lesz jó egyedül lenni, hogy vágyódok majd mások után, hogy az érzések nem csak színek lesznek többé, hogy rájövök, ki vagyok valójában. A férfi mintha csak beláthatott volna a zűrös gondolatok közé, fejét hátrahajtva roppantott egyet a gerincén, és anélkül, hogy bármit szólt volna, ugyan azokkal a magabiztos léptekkel került tőlem egyre távolabb, amelyek nemrég ugyan felém közeledve mélyedtek a puha szőnyegbe.
- Nem akarom, hogy itt hagyj.. - kaptam a semmiből a karja után valami megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve, így lendületből előre zuhanva vertem be az orrom a fickó vádlijába. A hirtelen fájdalom előcsalta könnyek csak szánkáztak az arcomon különösebb ellenállásba nem ütközve, míg a férfi elém guggolva a kezembe nem nyomta pontosan élre hajtott szaténzsebkendőjét.
- Bármennyire is szeretném, hogy szükséged legyen rám, tudnod kell, ha most valóban úgy döntesz, hogy készen állsz szembenézni önmagaddal, nem menekülhetsz el a felelősség elől, nem dughatod homokba a fejed, ha valami bánt. Rám mindig számíthatsz, de tudnom kell, hogy én is számíthatok e rád bármilyen körülmények között. Nos? Így is igent mondasz?
Elsőként köhögés tört elő belőlem, amikor kezdtem visszanyerni az emlékezetem és hunyorogva próbáltam betájolni a környéket a mindent elborító porfelhőben. Csirke, akit reggel fél óráig győzködtem, hogy jöjjön velem az emberek világába elintézni egy, a jelentésben "középszintű arrancar"-ként aposztrofált szadista szörnyeteget; most öt méterrel odébb küzdött minden egyes lélegzetvételével az életéért, miután utolsó erejével felfogott egy nekem címzett gyengécske, ám végsőnek szánt támadást. Ő, akinek a nap bármelyik szakában képes vagyok totálisan az idegeire menni, megmentette az életem, én pedig kétségbeesésemben feladtam mindent, elszigeteltem magam a külvilágtól eldobva nem csak saját életemet, de veszélyeztetve az övét is. Képtelen voltam felnőni és elfogadni, hogy nem menthetik meg minden alkalommal a szerencsétlen hátsóm ha elpuskázok valamit, hogy nem csünghetek haszontalan nehezékként mások nyakán, mint egy önállótlan kisgyerek. És még ahhoz is Nishibire volt szükségem, hogy erre nagy nehezen rájöjjek.
Akkor és ott, mikor a kardom szelleme képes volt nekem ismét bizalmat szavazni, végre sikerült megértenem, hogy nem másoknak kell fogadalmat tennem, hanem csakis magamnak, hogy azzá válhassak, akit el tudok fogadni, hogy ne legyek többé én az akadály, ami egészen idáig nem engedte, hogy elhúzva a függönyt, beengedjem lelkem kis dobozába a felkelő nap fényét.
Miután számat elhagyta bankaiom hívószava, teljesen elöntött az erőt adó nyugalom, életemben először úgy néztem szembe egy ellenféllel, hogy nem záporoztak fejemben a bénító gondolatok. Különös magabiztossággal forgattam a hajlékony pengét, mintha hosszú évek óta használnám ezt a technikát, így viszonylag rövid időn belül sikerült mattot adnom az arrancarnak, aki nem is olyan régen különösebb megerőltetés nélkül sodort a halál szélére.
Pár perc múlva, egy nyertes csatával a hátam mögött már Csirke csapzott kis testét tartottam a kezemben.
- Kyokkou.. – Suttogtam alig hallhatóan, miközben fogalmam sem volt, hogy mit csinálok annak ellenére, hogy valamiért mégis bíztam a próbálkozás sikerében. Az urumi vörösen izzó fénye aranysárgává halványult, majd a hajlékony penge csibusom köré tekeredett, úgyhogy én csak lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi sül ki az egészből.
- Remélem tudod, hogy csak azért van szükségem a szánnivaló életedre, te kétbalkezes némber, mert reggel írásba adtad, hogy ha elkísérlek erre a nevetséges gyalogtúrára, veszel nekem egy adag plutóniumot...? – Nézett rám szúrósan egyik, félig nyitott szemének sarkából Csirke, miután a penge szorítása alábbhagyott. Hirtelen úgy megörültem lenézően csipogó hangjának, hogy lendületből majdnem elhajítottam, de miután nagy nehezen sikerült magamon erőt venni, az alsó ajkam szétharapdálásában éltem ki a hirtelen rám szakadt boldogságot.
- Ha hazaértünk, első dolgunk lesz megkérdezni Hanae kapitányt, hogy hol lehet kapni ilyen palutitániumot! – Szorítottam ökölbe a kezem szent fogadalmamat megerősítve, majd a frissen nyitott senkai kapun angolosan távoztam. Szerencsére fél úton kibökték a szemem az ujjaim közül kikandikáló sárga tollpihék, de az alapos fejmosás se szegte kedvem, mert végre úton voltunk a vackunk felé miután átvészeltük ezt az egészet.

***

Hát paltulániumot azt nem kaptunk. Hanae kapitány azt mondta, hogy nem adogatnak ám csak úgy olyasmit egy bevásárlóközpont húspultjából, és különben is, az egy nagyon veszélyes akármi, és egyáltalán nem kismadarak kezébe való, úgyhogy mivel kénytelen voltam megszegni az ígértemet, Csirke már másfél hétig nem szólt hozzám. Próbáltam cserébe lekenyerezni mindenféle tutisággal, de se a csokifagyi, se a kisnyulas hűtőmágnes nem hozta lázba, szívet tépő sírdogálásom pedig a legkevésbé se hatotta meg, pedig én annyira vágytam arra, hogy valakivel igazán megbeszélhessem, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bármennyire is bízok az én két gyönyörű szemem fényében, ez olyan dolog volt, amit az ember nem a csemetéivel szándékozik megvitatni.
Borzasztóan vágytam Yuu-chan társaságára, de a nagyságos úr kijelentette, hogy egy darabig házon kívül lesz, úgyhogy én nyugodtan főhettem a levemben, amíg ő minden bizonnyal egy csomó feslett luvnyával dekkolt Bora Borán, és amúgy sem voltam benne biztos, hogy vele kéne ezt az egészet elsőként megosztanom, ha egyáltalán elmondom neki valamikor. Elég baja volt ahhoz, hogy ne hiányozzon még pluszban az én sipákolásom, és különben sem villan fel az ember homlokán egy „bankai júzer” stigma, ha eléri a szintet, úgyhogy akár életem végéig is titokban tarthattam volna előtte az egészet, valakinek viszont muszáj volt elsírnom a helyzet állását.
Így történt, hogy egy méretes bento és egy üveg szaké társaságában kopogtam be Nabe-kun irodájának ajtaján. Minden szempontból ő volt a legalkalmasabb személy a feladatra, elvégre jóval tapasztaltabb nálam, ami a témakört illeti, másrészt viszont régóta nagyon közeli barátom, aki annyiszor rángatott már ki a kakiból és volt támaszom, amikor igazán szükségem volt rá. Nem kerteltem túl sokáig, az első csésze rizspálinka után belecsaptam a lecsóba, hogy aztán két óráig szinte be ne álljon a szám. Elég hasonló volt a szituáció ahhoz, amikor a terhességem hírével leptem meg a cimbit, most is ugyan úgy elhangzottak a „nyugodj meg, Chiyo-chan”, „nem lesz semmi baj, Chiyo-chan”, „segítek, amiben tudok, Chiyo-chan”című mondatok, mint akkor, éppen csak Kyokujitsu keresztapjának nem kértem Nabe-kunt. Lényeg a lényeg, pár óra múlva egy számomra nagy titok súlya alól felszabadulva és kicsit becsicsózva baktattam hazafelé, hogy aztán mély álomba szenderüljek és elfelejtsem az egész mizériát.
Na hát mikor érvényesülne a „minden csoda három napig tart” féle elgondolás, ha nem most alapon az egyik reggel - pont amikor épp a két Sajtosbubó karfiolos brokkoliszendvicsét applikáltam össze nagy művészi gonddal – két vadidegen ipse lepett meg. Először azt hittem, hogy a Répaturmixszederkrémeim keveredtek valami rosszaságba, de miután gyorsan letisztáztam magamban, hogy az lehetetlen, Yuu-chanra terelődött a gyanúm. Torkomban dobogó szívvel vettem át a futárok által elém nyújtott borítékot, és izgatottan futottam át a sorokat olyan mondatrészeket keresve, mint „sajnálatos tévedés áldozatául esett”, „azonnali visszahelyezését kezdeményezzük”, „kárpótlásként a Negvyenhatok Tanácsa meghívja önöket egy dubai All inclusive nyaralásra”, majd mikor harmadszori nekiesésre sem találtam még csak hasonlót sem, kezdtem kicsit furán nézni a két ürgére. Már majdnem ott tartottam, hogy kifaggatom a delikvenseket, hogy mi ez az egész, és elküldöm őket mással szórakozni, de végül arra jutottam, hogy ha már ilyen kis kedvesen elhozták nekem a cuccost, megtisztelem őket annyival, hogy legalább rendesen elolvasom a levelet. Ennek köszönhetően hamarosan falfehér arccal próbáltam dekódolni, hogy mi az istent akarhatnak az ilyen és hasonló badarságokkal, mint hogy „megbízható forrásból”, „bankai szint”, „gyógyító képesség”, „ negyedik osztag kapitányi tisztségének betöltése”, de mivel látványosan nem jutottam egyről a kettőre, a két futár még felszólított, hogy jelenjek meg az öt nap múlva esedékes alkalmassági vizsgán, aztán egy meghajlás kíséretében távoztak.
Körülbelül tíz percig álltam a konyha közepén, kezemben a levéllel, mire a semmiből felbukkant a hátam mögött a két ördögfióka kíváncsian pillongatva iromány felé, amit hála az egészen zseniális reflexeimnek, még azelőtt sikerült a kimonómba rejtenem, mielőtt valamit még kibogarászhattak volna belőle. Szerencsémre már nem volt lehetőségük egy összehangolt támadás keretén belül kiszedni belőlem a levél tartalmát, viszont már én se tudtam nekik elcsomagolni a szendvicseket mielőtt elindultak volna, így hamarosan néhány zöldség és a kavargó gondolataim társaságában néztem az elviharzó csuprosbocsaim mögött kavargó porfelhőt. Fél órás körömrágás után végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem megyek el a vizsgára és slussz, megy minden tovább az eredeti kerékvágásban.
Egészen pontosan négy napig remekül tartottam is magam ehhez a tervhez, amíg Nabe-kun széles vigyor kíséretében el nem kezdett faggatózni a közelgő megmérettetésről. Igazából egyből gondolhattam volna, hogy az ő fedőneve a „megbízható forrás”, ám addig nem is mertem erre gondolni, amíg ennyire nyilvánvalóvá nem vált az egész. Hát szegényem, azt hiszem nem pont olyan reakcióra számított, mint amit végül a nyakába kapott, ugyanis rövid úton elsikítoztam mindennek, amiért hátba döfött azzal, hogy nem őrizte meg a titkom, és belekevert egy ilyen lehetetlen kulimázba. Lángoló fejjel száguldottam a vackunk felé, miközben újra megrohamoztak azok a nyamvadt kapitányosdis gondolatok, amiket minden létező erőmmel igyekeztem távol tartani. Már azt nem értettem, hogy egyáltalán hogy juthatott eszébe valakinek, hogy én, azaz én, a totállúzer mindenbentökutolsó Chiyo-chan kapitány legyek, amikor sose voltam képes még csak magamért se kiállni, nem hogy másokért.
- Na álljon meg a menet, nem ebben egyeztünk meg… - Csendült fel fejemben az ismerős, nevetősen szigorú hang, úgyhogy már abban a pillanatban elvesztettem az egész csatát, mielőtt még bármilyen érvet felhoztam volna magam mellett. – Nem gondolod, hogy csúnya, sőőőt, egyenesen rettentő gonosz dolog volt azt a sok cudarságot egy olyan ember fejéhez vágni, aki helyetted is bízik a képességeidben, és akit elvileg te magad is fontos barátnak tartasz? Megígértél valamit, de nagyon jó úton haladsz afelé, hogy Csirke után nekem is csalódást okozz, a deresfejű fiatalemberről nem is beszélve. – Vágta az arcomba a keserű igazságot, aztán ukk mukk fukk, hagyott egyedül, hogy halálra szégyelljem magam.
Merthogy annak a kócos huligánnak már megint igaza volt, mint ahogy minden egyes átkozott alkalommal igaza van, amikor megtisztel a jelenlétével és kioszt valamivel kapcsolatban. Mert végül is hogy állíthattam volna tiszta lelkiismerettel, hogy gondoskodni tudok a fiaimról, akik az életet jelentik számomra, amikor egy osztagnyi vadidegenért már képtelen vagyok vállalni a felelősséget? És a vadidegenek pedig azért vadidegenek, hogy aztán sok jó barát legyen belőlük, arról nem is beszélve, hogy megint hajlamos voltam elkövetni a klasszik magamragondolós hibát. Legalábbis Hanae kapitány, Mackómedve, Nabe-kun és Chizu-chan nyilván nem azt mérlegelték, amikor hasonló döntés elé állították őket, hogy nekik mi lenne jó, hanem azt, hogy Seireitei érdekei mit kívánnak meg. És ha akkor, amikor a negyedik osztag kapitány nélkül tengődött, én, akit alkalmasnak gondoltak a pozícióra azt mondtam volna, hogy még csak meg se próbálom, mi lennék, ha nem egy utolsó önző suttyó szemétláda?
Mire a gondolatmenetem végére értem, már Nabe-kun irodája előtt szipogtam, majd sűrű bocsánatkérések közepette vetettem magam a nyakába, mikor ajtót nyitott, majd amikor már szent volt a béke, Hanae kapitányt indultam felkutatni.
Negyed órás keresgélés után őt is sikerült elcsípnem, úgyhogy rövid úton neki is elsírtam az egész történetet azután, hogy negyvennyolcszor bocsánatot kértem azért, amiért olyan megkésve tártam csak elé az eseményeket. Nagyon furcsa érzés volt ott ülni vele szemben, szürcsölni a meleg teát megértő tekintetétől áthatva, hiszen amikor a tizenharmadik osztaghoz kerültem, végre megtaláltam mellette a helyem és szentül hittem, hogy ott, az osztag kertjében fognak majd egyszer eltemetni. Talán az ő szerető gondoskodása volt az a dolog, amiről a legnehezebb volt lemondanom a kapitányi haori elfogadásával, de ahogy Nishibinek is és magamnak is megígértem, nem bújhattam többé mások mögé. Pont eleget tettek értem a körülöttem lévő emberek ahhoz, hogy ezúttal én adjak valamit nekik, és azoknak, akik az esetleges sikeres alkalmassági után a felügyeletem alatt fognak állni.
Így hát másnap remegő gyomorral ugyan, de megjelentem a vizsgán, és parádéztam mint egy cirkuszi majom a bizottság kénye-kedve szerint, ami végső soron egészen feldobott, mivel nem valami majálisi harcászati bemutatóra számítottam, hanem kőkemény kérdezz-felelekre, úgyhogy még motivációs levelet is vittem magammal biztos ami biztos alapon. Aztán végül, mikor a Főkapitány köszöntött, mint a negyedik osztag új kapitányát, kis híján hisztérikus sírásban törtem ki, bár mivel egész idő alatt egy százezres arénában küzdő gladiátorhoz hasonlítgattam magam, nagy nehezen sikerült kinyögnöm egy roppant méltóságteljes „nagyonszépenköszönömabizalmat”-ot, hogy aztán minél gyorsabban elszáguldhassak a kíváncsi tekintetek elől.
Úgyhogy akkor most mehetek pulpitutiániumot szerezni Csirkének.