d(-_^)Raion úri murid(-_^)

Egy hangyányi bátortalanság mutatkozhatott meg rajtam, ahogy a díszes vaskapu előtt megkongattam a vészharangot. Nem tehetek róla, egyszerűen kényelmetlenül érzem magam, amikor ismeretlen helyekre kell bebocsátást nyernem, különösen amikor ilyen szokatlan megoldásokkal találkozok. Lehetne persze cikibb is. Ha magammal hoztam volna a húgomat, ő jó eséllyel nem bírt volna leszállni a harang beszéltetésétől, legfeljebb akkor ha már legalább háromszor rászóltam És persze akkor nekem kéne bocsánatot kérnem a viselkedéséért. Igaz ez valamiféle ismerkedős délután lesz, mégis úgy döntöttem, hogy otthon hagyom. Egyrészt, mert csúnya, önző módon nem akartam az egséz időt azzal tölteni, hogy figyelek rá, másrészt mert még nem voltam benne biztos, hogy őt is érdemes lenne-e ide felvételiztetni, először látni akartam a helyet a saját szememmel is. Még csak pár napja vagyok tag, de már az első alkalommal itt kellett töltenem szinte az egész napomat. Legalább volt annyi haszna az ittlétemnek, hogy mutattak néhány trükköt, amit a képességem nélkül is tudok használni. Csak gyakorolni kell őket... sokat :/
Nem tudtam mire számítsak a mai alkalommal kapcsolatban, de részt akartam venni ezen az összejövetelen mindenképpen. Sok tapasztalatot szerezhetek a hozzám hasonló emberek élményeiből, hátha lesznek olyan tagok is, akik tudnak néhány jó tanáccsal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy mégis hogyan kéne kezelnem ezt a kis ajándékot, ami számomra inkább átok. Szerencsére a bejutásom akadályoktól és problémáktól mentes volt és a kísértetkastély feeling sem zavart... nagyon. Este, egyedül biztos más lenne a helyzet ^^" Így nappal viszont inkább hangulatos volt a környezet és az is megnyugtatott, hogy más emberek is voltak itt, szóval semmi baj nem történhet, meg jó időpontban is érkeztem. Bent a kastélyban, mint mindig, most is első dolgom volt megkeresni a mosdót, hogy kezet moshassak és felfrissítsem magam kicsit. Még a tükörbe is belemosolyogtam, hátha. Igaz kicsit bugyutának éreztem magam tőle, meg egyébként is olyan idióta a mosolyom :/ De akkor más nem volt hátra, mint belevetni magam a dolog közepébe, azaz irány az emelet
- Szent ég, mint valami anonim alkoholisták terápiája o.O"
Hüledeztem az ajtóra kifüggesztett program láttán, melyet azért jó alaposan elolvastam... háromszor is. Alapvetően tulajdonképpen tetszettek a feladatok a másodikat leszámítva, legalább adott valami irányt a délutánnak és nem csak vaktában fogunk barátkozni. Abban nem vagyok túl jó, legalábbis ha nekem kell kezdeményeznem ^^" A névjegykártyára nagy műgonddal, a legszebb gyöngykanjijaimmal írtam fel a nevem, hogy aztán hasonlóan precízen ragasszam fel a címkét a ruhámra. Remélem nem ferde és nincs túl alacsonyan sem, de azt hiszem nem. Figyeltem rá, meg tetszett is a végeredmény A dobozból jó alapos keverés után húztam ki a mélyéről egy szép piros cetlit, aminek a feladat leírását látva örültem is, meg nem is. Elvégre legalább beszélhetek majd az engem érintő legégetőbb problémáról, ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy szeretnék is róla, így mindenki előtt ^^" A teremben körbenézve már jó néhány alakot láttam a székeken üldögélni, így én is megközelítettem a körben elhelyezett üléseket. Nem számítottam ismerős arcra, de legnagyobb meglepetésemre megpillantottam Tsukatani-sant is. Rögtön izgatottá váltam, hiszen kíváncsi voltam milyen képessége is lehet a lánynak. Nem is gondoltam volna, hogy ő is egy "közülünk" Jó lett volna mellé leülni, de egy kisebb lány és egy meglehetősen nyugtalannak, izgágának tűnő figura már közrefogta őt. Sebaj, jobb is talán így, nem tudnék higgadtan gondolkodni úgy, hogy a közvetlen közelemben van ^^" Szóval inkább választottam egy olyan széket, ami kellő távolságra volt a számomra ismeretlen figuráktól - nem akartam az arcukba mászni - és ahonnan jól láttam Midorit. Némán szemlélődtem innentől kezdve, amíg el nem kezdődött a foglalkozás.

Egykedvűen bámult kifelé második emeleti szobája ablakán, miközben szobalánya éppen a hosszú haját fésülte aprólékos alapossággal, törekedve arra, hogy minden hajszál és tincs rendezett és gubancmentes legyen. Az előtte lévő asztaltól kezdve a széken keresztül, amin ült, egészen a fésűig látszott, hogy felettébb jómódú háttere van Yuinak. Az agyondíszített, minőségi anyagból készült bútorok és használati tárgyakhoz jól passzolt a helyiség gigantikus mérete, a lány szobája úgy nézett ki, mint egy ötcsillagos hotel lakosztálya az előkelőbb fajtából. A fényűző életmód persze mit sem számított a 14 éves Tsubakiminének, akit születése óta ez vette körül. Számára ez olyan természetes volt, mint a napi rendszerességű kemény, spártai kiképzés, vagy a gyakori sérülések, melyeket az ésszerű limiteken túlhajszolt szervezete produkált tiltakozásul a megerőltető gyakorlatok ellen.
A fésülködés végeztével a baldachinos franciaágyhoz kísérték, ahol öltözéke várta. A huszonéves cselédlány pontosan tudta, hogy Yui mennyire hanyag módon veszi fel ruháit, így ellentmondást nem tűrően maga kezdte öltöztetni úrnőjét. A lány csendben tűrte a számára kínzásnak is felérő procedúrát, ez a ruhája különösen sok vesződéssel járt a rengeteg gomb és kiegészítő dekoráció miatt, amikkel utólag fel kellett díszíteni az egyébként egyszerűnek ható dresszt. Hosszú percek után végre felkerült az utolsó kiegészítő, a halványkék virágos hajpánt is, de a kényelmetlen ruhából már most elege volt, és még a szűk topánkát még fel se vette. Egyedül az vigasztalta, hogy a sok vesződés után végre találkozhat majd olyan emberekkel, akik hozzá hasonlóan különlegesek. Eddig csak futólag láthatta a kastély többi lakóját és alkalmi vendégét, hiszen nem engedték neki, hogy elvegyüljön a Raion-tagok között. Külön edzett, evett, fürdött mindenki mástól, de mióta visszatért a megmagyarázhatatlan fogságból és felszínre került valódi ereje, immár engedték neki, hogy közösködjön másokkal. Boldog volt, hogy végre nem teltek annyira magányosan a napjai és megismerhetett új embereket. Ebből a szempontból az iskola maga volt a paradicsom, még ha többnyire inkább ijesztő is volt a sok gyerek számára... legalábbis egyelőre.
- Indulnom kell... - jegyezte meg csendesen, miután már tényleg elege lett abból, hogy még egy utolsó ruhaigazításra állították meg immár legalább ötödszörre. A szobalány csillogó tekintete felettébb zavaró és furcsa volt, menekülési ösztönt váltott ki belőle, így aztán igyekezett kifejteni magát a kezei közül és megszökni előle az ajtón keresztül. Való igaz, káprázatos és lenyűgöző látványt nyújtott a csinos ruhában, ahogy kecsesen suhant lefelé a lépcsőn, tartása hibátlan volt, mozgása pedig könnyed és légies, arisztokrata származásához hűen. Célja csupán egyetlen emelettel volt lejjebb, ezért is furcsállta a hosszas és alapos készülődést. Semmivel sem törődve, de várakozásokkal telve nyitotta ki az ülésterem ajtaját és lépett be a terembe, azonban mielőtt beljebb merészkedhetett volna, hogy körülnézzen, a kezébe nyomtak egy téglalap alakú lapot, és egy dobozhoz kísérték, ahonnan ki kellett húznia egy színes fecnit, ami az ő esetében lila lett. Kérdőn nézett a férfira, aki ezt látva barátságosan magyarázni kezdett a kártyák rendeltetéséről. Bár nem lett teljesen tiszta minden, azonban nagyjából felfogta a lényeget, és meg is ejtette nevének felírását a névjegyére.
- Aoyama Tsubakimine Yui to moushimasu. Yoroshiku onegaishimasu! - lépett a székek közé, és mutatkozott be halk hangján, illedelmesen és végtelenül udvariasan meghajolva. Kicsit tanácstalanul nézett szét a többiek arcát kutatva. Halvány pír látszott az orcáján a boldogságtól, igaz lelkesedése ennyiben ki is merült a külső szemlélő számára. Végül észrevette az osztálytársát, Aoit, így végül úgy határozott, hogy mellé ül le. Amúgy is úgy tűnt, hogy az ott ülők már ismerik egymást, sőt a két férfi is ismerős volt valahonnan a számára.
- Ohayou, Aoi-chan - integetett halvány mosollyal az arcán a lánynak, aztán kicsit előredőlt, hogy a többieket is üdvözölhesse ugyanezzel az intéssel. Jó érzés volt, hogy részese lehet valaminek, ami kevésbé rémisztő, mint az iskola és előttük még csak titkolnia sem kell azt, hogy benne milyen vér folyik.

Ma reggel kivételesen nem az órámra keltem, de ennél sem volt sokkal jobb az ébresztőm… Csigázó szemekkel fájlaltam a gerincem, miután kiestem az ágyamból. Persze minderre csak akkor jöttem rá, amikor már három órája a kemény padlón aludtam és teljesen elgémberedve ébredtem fel T_T Nagyokat nyújtózva és még laposabbakat pislogva támolyogtam teljes félálomban a fürdő felé, mert a suli van, nem késhetek… megint. Olyan fáradtan ébredek lassan egy hónapja minden reggel, mintha egész éjjel buliztam volna valahol, pedig mindenki nagyon-nagyon jól tudja, hogy engem soha senki nem hív meg egyetlen bulira sem vagy ha mégis, inkább valami fertőző betegségre hivatkozva lemondom. Nem szeretem az ilyen partikat, mert ott sokan isznak és sok a fiú és sosem tudom, mit vegyek fel, szóval egyszerűen nem tudom megérteni, mások mit szeretnek benne annyira. Még születésnapi ünnepséget sem szoktam tartani, csak apa néha meglepett egy olyannal, de most inkább temetési szertartás volt, nem boldog ünneplés…
Megrázva a fejemet tértem inkább át a napirendem következő pontjára, fogmosás közben a tükörre ragasztott papírlapot olvasgatva nagy serényen. Mikor végeztem, letéptem a papírt a helyéről és a kezemben szorongatva azt, torpantam meg a szoba közepén, döbbenten meredve az irományra, amit még tegnap este állítottam össze, mert észrevettem, hogy egyszerűen mindig mindent elkavarok és így sosem leszek kész időben. Szóval, a lapon az állt nagy betűkkel, hogy ma nincs suli, úgyhogy ne készüljek olyan gyorsan, hanem menjek vásárolni, mert viszont ma lesz a Raion találkozó, amire meg lettem hívva és Aoi-chan is, úgyhogy készülődjek, nehogy onnan is elkéssek még a végén. Olyan kínos lenne, megint a közepén betoppanni, mint a moziba legutóbb T_T Na szóval, visszakanyarodva mindennapos teendőimre, áttúrtam a gardróbszobámat valami jó vásárlós darabért, mert ugyebár shoppingolni sem mehet az ember szakadtan, még a végén kinézik a Versace boltból, az meg micsoda megaláztatás!
- Már ennyi az idő? O.o Megyek-megyek, csak egy perc! – kiabáltam le unokahúgomnak, mikor megláttam az órát.
Jobban beleástam magam a ruháim közé, vagy húsz párosítást kiválasztva. Legutóbb Touma-sensei alaposan megszólt, mert mindig felhívom, hogy a legkisebb alkalmakra mit vegyek fel, pedig én igazán csak jól akarok kinézni T_T Most viszont inkább magamra hallgattam, mert azt mondta, ha divattervező akarok lenni, akkor kellenek saját ötletek és azok sosem lesznek meg, ha mindig ő mondja meg, mit vegyek fel. Úgyhogy fel is próbáltam egy égkék-tengerzöld párost, de valahogy nem nézett ki jól, pedig leszaladtam Aoihoz, hogy neki is megmutassam, de ő mindegyikre azt mondta, hogy neki tetszik, szóval egyszerűen képtelenség volt eldöntenem, hogy akkor most jó-e vagy sem. Ezért is kutakodtam tovább, hogy találjak végre valamit, ami tényleg jó, össze-vissza szaladgáltam a szobámban, még az ő szobájába is átmentem, emlékszem, hogy még valamikor régebben vettem neki egy ruhát, de kiderült, hogy rá nagy, tehát rám jó, azt is felpróbáltam, de túl… sötétnek tűnt, nem tetszett.
- Kész vagyok már, kész vagyok tényleg! – robogtam le a lépcsőn, időközben vállamra húzva a táskám pántját.
Olyan gyorsan szaladtam le, hogy egy jó párszor majdnem meg is botlottam a saját lábamban a lépcsőn, de szerencsére sikerült mindig megkapaszkodnom a korlátban, mielőtt még legurultam volna. Felrángattam magamra egy csizmát, szigorúan törpesarkút, mostanában igyekszem kicsit csökkenteni az általános sarokmagasságot, mert túl sok horror-dolgot olvastam a talp és a gerinc deformálódásáról az interneten és egyszerűen megijesztett T_T Én is bepattantam az autóba unokahúgom mellé, kissé idegesen dobolva a lábammal, miközben bekötöttem magam.
- A-azért a megengedett sebességhatáron belül, nem szeretnénk megsérülni. – figyelmeztettem a sofőrt, miután Aoi olyan nagy hévvel igyekezett minél gyorsabb vezetésre bíztatni a férfit.
Már nagyon vártam, hogy odaérjünk, reméltem, hogy nem fogunk elkésni miattam, de tényleg, ha nem találok alkalomhoz illő ruhát, akkor mindenki kinéz, de az meg a pláne, hogy még borzasztóan is fogok festeni! Aztán meg persze kisminkeltem is magam, bár én sosem szerettem sminkelni, de most úgy éreztem kell, hiszen fogalmam sem volt, kik a Raion többi tagjai, kivéve persze ha nem számítjuk azt a bizonyos Merlin-Hittoki-senseit, akiről drága unokahúgocskám annyit beszél mostanában. Kicsit aggódtam miatta, hogy éjszaka idegennel ismerkedik, ráadásul ilyen helyeken járkál teljesen egyedül! Egyszer mindenképp el kell mennem köszönetet mondani annak a bizonyos személynek, aki vigyázott rá és megmentette, hiszen én nem voltam vele, hogy megvédjem (nem mintha amúgy meg tudtam volna :/).
- A mi házunk is nagy, ha egyszer bejárnád, rájönnél, hogy az üres szobák teljesen így néznek ki… - morogtam kicsit kedvetlenül a lánynak.
Igazából főleg a pókhálók miatt neveztem hasonlónak a két épületet, azon, meg a nagyságon kívül szinte semmi közös nem volt bennük ^^” Szinte tátott szájjal követtem végig a folyosókon Aoi-chant, miközben igyekeztem teljesen befogadni a látványt. Vajon mennyibe kerülhet ez a hely? Meg akarom venni *>* Na, majd utána érdeklődöm, mindent meg lehet venni, csak meg kell legyen hozzá az embernek a pénzösszeg. Telefonomon pötyögve kerestem ki Aoi születési dátumát, hátha meg tudom neki szerezni a születésnapjára, biztosan boldog lenne. Kicsit fel is lehetne újítani, egy-két helyen ráférne egy kis festés, de azon kívül semmi baja nem volt, úgyhogy kellően jó állapotúnak találtam ahhoz, hogy unokahúgom szülinapi ajándéka legyen belőle.
- Hogy mi? Mennyi program, jó ég! Ki állította ezt össze? – teljesen leragadtam az ajtóra kiragasztott programtervnél, miközben találomra húztam egy cetlit, méghozzá lilát, meg fel is olvastam Aoinak a rajta lévő szöveget.
Ahogy ezt elintéztem, követtem rokonom be a tárgyalóba vagy hogy nevezzem ezt, a hely minden esetre furán modern volt a kastély többi részéhez képest. Felírtam a nevem egy kis cetlire és felapplikáltam a ruhámra, hogy jól látható legyen. Csak az után kezdtem el körülnézni, hogy már leültem Aoi-chan és egy barna hajú, eléggé izgága alak közé. Istenem bár ne oda ültem volna, bárhová csak oda ne T_T Lefagyva meredtem a férfira, csak pislogni voltam képes, ahogy először elsápadtam, aztán olyan vörös lettem, mint valami paradicsom. De nem csak az vágott a földhöz, hogy én Umi-san MELLETT ülök, hanem hogy még benézett Sky-san is és… és… szóval teljes káosz, annyira jelentéktelen kis szürke egérnek éreztem magam, hogy az valami hihetetlen, ráadásul ha ők itt vannak, akkor ők is olyanok, mint én o.O Igyekeztem arrébb terelni a figyelmem, hogy lenyugodjak egy kicsit, de csak még jobban halálra rémítettem magam, mikor megláttam Yuzuri-sant is. Hogy lehetek annyira elképesztően szerencsétlen, hogy az itt lévő emberek fele képes teljes, főtt rák színébe kergetni az arcom? T_T
- Anou… eto… Umi-san… sza-szabad egy autogramot? – nyújtottam felé a különleges aláírásos füzetemet és egy bolyhos, rózsaszín tollat, inkább a térdeimet szemlélve. – A-aztán Sky-santól is szabad? – néztem félénken a férfira, aki Ikari mögött helyezkedett el.
Annyira, de annyira izgultam, hogy itt vagyok tőlük nem is két méterre és-és-és ők nagyon híresek ám és már találkoztam Rii-sannal is, szóval akkor már ismerem az egész csapatot *.* Vagyis hát… igazából a rajongók a koncerteken is találkoznak velük, biztosan holnap már nem is fognak rám emlékezni, szóval semmi értelme izgulnom…
- Öhm… ha-hamarosan rendezek egy partit a házunkban és szeretnélek megkérni vagyis megkérdezni, hogy esetleg ha ráértek vagyis ráérnek, a-akkor el tudnátok/tudnának jönni? Nagyon örülnék neki, ha eljönnének, mert nagy tisztelőjük vagyok és hogy kiderült, hogy még ráadásul maguk is különlegesek, mint én vagyis biztosan különlegesebb, teljesen másmilyen képességük van, mint az enyém, az enyém nem is olyan érdekes… szóval nagyon szeretném, ha eljönnének és magukkal hoznák Rii-sant is, kérem szépen! – pattantam fel és hajtottam meg magam jó mélyen a két férfi előtt, mert úgy éreztem, ezzel talán meggyőzhetem őket, hogy én tényleg komolyan gondolom és tényleg nagyon-nagyon szeretném, ha ellátogatnának, csak egy pár percre abba a buliba.
Utána visszaültem a helyemre és elvettem a füzetet, majd el is tettem a helyére. Újabb körbenézés után, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat erről a dologról, mert biztosan nagyon kínos helyzetbe hoztam magam is, meg őket is, úgyhogy már száz százalék, hogy nem jönnek el, félénken rámosolyogtam Yuzuri-sanra és intettem neki, hogy nehogy azt higgye, nem vettem észre, hiszen ismerem, akkor pedig illik köszönnöm is neki! Nem?

Idővel érkeztek még páran, igyekeztem feltűnésmentesen érdeklődni a belépők után pillantásommal. Mondjuk még így sem verdeste az eget a létszám, de a családias hangulatnak egészen örültem. 30-40 ember előtt nem tudnék olyan könnyen megszólalni. Csupán az zavart, hogy az égegyadta világon senki sem orientálódott arra a környékre, ahová én ültem le. Tudom, hogy nem vagyok valami színes egyéniség, sőt, de azért na. Azonban közelebb sem akartam húzódni, az olyan... nem is tudom, szerintem ciki, hogy leülök valahová, aztán látványosan közelebb osonok a társasághoz. Ordítana rólam, hogy szeretnék elvegyülni, aztán jól leégnék, ha hoppon maradnék, aminek elég nagy volt a valószínűsége jelen helyzetben. Amúgy sem akartam megzavarni őket, látszólag mindenki ismert mindenkit, csak én nem, legfeljebb látásból. Mármint a két kisebbik lányról tudtam, hogy abba a suliba jár, ahová én is. Premier plánból láttam, mekkora galibát okozott az a lány, aki azt a csinos ruhát viselte, amikor valamelyik reggel megtámadta a seitokai alelnökét ^^" Pedig egészen kawaii volt, nem tudom mi üthetett belé akkor :/ A másik meg legjobb tudomásom szerint Tsukatani-san testvére volt, vagy valami ilyesmi. Neki a hiperaktívsága a ijesztő, most is úgy pörgött, mint a búgócsiga @.@ De a tekintetem inkább Tsukatani-sanra vonzotta, persze nem feltűnően, csak kíváncsi voltam, mit csinál. Halvány mosolyra húztam a szám, hiszen örültem, hogy láthattam itt is. Valahogy úgy éreztem, hogy közelebb áll hozzám, mint bármelyik másik lány osztálytársam, bár lehet csak azért, mert az otthonában korrepetáltam, és a személyesebb környezet hatott rám. Mindenesetre most is csinos volt, mint mindig, és emiatt is csak lopva mertem rápillantani
A mosolyom aztán hamar eltűnt, és egy fáradt és remegő sóhajtás vette át a helyét. Ideges voltam kicsit, ráadásul zavart az is, hogy Midorit láthatóan nagyon lekötötte a másik két fickó, annyira hogy nekem nem is köszönt. Mintha zavarban lett volna, legalábbis a hangfoszlányokból meg a testbeszédéből ez tűnt ki. Csak akkor esett le, hogy én ezt a két figurát már láttam valahol, amikor a lány valami papírt nyújtott, és ezt ők ketten aláírták. Azt hiszem énekesek voltak, valami hype fiúzenekar tagjai talán? Mindegy is, én nem bírom az ilyesmi "zenét" :/ Azt a csodálatot látva Tsukatani-san szemeiben, inkább az ablak felé fordítottam a fejem és a kilátást tanulmányoztam. Ha nem akartam volna, akkor is hallom, hogy meghívta őket fellépni a palotájukba, és amilyen gyorsan ráharapott az egyik srác... Ezek után én mit akarok? Ugyanolyan elérhetetlen számomra egy ilyen csaj, mint Nakano-san. Miért csak az olyan lányok tetszenek, akik még akkor is kihívást jelentenének, ha történetesen én lennék a suli legjóképűbb és legvagányabb fiúja? Ennyire szerencsétlen egyszerűen nem lehetek ^^" Frusztráltan túrtam bele a hajamba és inkább visszafordultam az események felé. Pont jókor, azaz inkább pont rosszkor, mert ebben a pillanatban találkozott a tekintetem Tsukatani-sanéval o.O" A mosolyára és az intésére szinte gondolkodás nélkül reagáltam hasonlóképpen, de a magabiztosnak induló gesztus csak addig tartott, amíg észre nem vettem magam. A kezemet már bátortalanul engedtem le, de örültem neki, hogy mégis tudomásul vette a jelenlétemet és köszönt, ráadásul láthattam az elragadó mosolyát is Remélem az enyém nem volt túl bárgyú, én annak éreztem :/
Még bőven el voltam merülve az én kis álomvilágomban, amikor valami sokadik érzékem figyelmeztetett, hogy hozzám beszélnek éppen. Felpillantva az egyik énekes srác közeledését érzékeltem, ahogy bátorítóan és legfőképpen szokatlanul közvetlenül és kedvesen intézte hozzám a szavait. Kicsit elhűltem, hiszen mégis csak celeb, még ha én nem is vagyok a rajongójuk, és az ember azt gondolná, hogy mind arrogáns és fenn hordja az orrát, erre csak kiderül, hogy ugyanúgy emberből vannak, mint mondjuk én ^^" Hangyányi rémület költözött az arcomra, amikor rádöbbentem, hogy én még nem is mutatkoztam be, tulajdonképpen egyedüliként o.O"
- Oh, ööö... bo-bocsánat, nem akartam udvariatlannak tűnni, vagy ilyesmi, csak... mindegy Kouhei vagyok, Yuzuri Kouhei. Tsukatani-san osztálytársa és az iskolai seitokai jelenlegi titkára... - pótoltam a mulasztásom hebegve-habogva, talán kicsit megszeppenten is, és közben önkéntelenül követtem Umit a többiekhez. Jó nagy hülyeség volt ennyire távol leülni, bár azt hittem, hogy többen leszünk. Áh, mindegy már ^^" Teljesen kifordulván magamból azon voltam, hogy ha már ott vagyok, akkor talán megpróbálok valami beszélgetést kezdeményezni valakivel, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy ekkor hirtelen elszabadult a pokol. Ennyit a nagy felbátorodásomról, le lettem lőve egy pillanat alatt és minden, azaz majdnem minden szem az ajtón bevetődő nyurga elmebetegre szegeződött. Tátott szájjal figyeltem döbbenetemben a ránk támadó (?) alakot, aki inkább emlékeztetett egy terroristára, mint normális emberre. Kellett pár másodperc, míg újrabootolt az agyam, és hirtelen elhatározásból Midoriék elé álltam, amíg a fickó az ajtóról tépkedte le a papírt. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy jó szándék vezérli ezt az akárkit, és ha csúfosan el is bukok, mikor esetleg ránk támad, de a lányoknak nem eshetett bántódása! Szerintem ezt Umi-san is pontosan így gondolta, amikor úgy döntött, hogy fellép az idegen ellen. Biztos volt valami hasznos képessége, ami bátorságot adott neki.
- E-edző? o.O - kerekedett el egy pillanatra a szemem és tanácstalanul körbenéztem, hátha tud erről valaki valamit rajtam kívül, és csak nekem nem lett szólva semmi arról, hogy csapatépítő tréningen túl valami más is lesz. Hacsak nem ez a pasas fogja vezetni, mert az... katasztrófa lenne, azt hiszem ^^" Azonban azt hiszem a kérdéséből nyilvánvalóvá vált, hogy nem, így megnyugodva sóhajtottam fel egészen addig, amíg egy kerek tárgy a kezeim közé nem repült o.O"
- Ehettooo... gondolom igen? Fo-fogalmam sincs ^^" - nyögtem ki megilletődötten, de a kezemben érzett égető fájdalom hatására ekkor felszisszentem, és reflexszerűen vissza is dobtam a tárgyat a feladónak kínjaim megszüntetése érdekében. A kezemet rázogatva pillantottam a piros bőrfelületre, ami olyan volt, mintha leforráztam volna. Pontosan úgy reagált a szervezetem, mintha egy fegyvert tartottam volna a mancsaim között, a bennem lévő erő nem engedi, hogy rajta kívül más ártó eszközt használjak. Hál'istennek, azt hiszem. Kisebb sokkot kaptam, amikor az a valami egy hatalmas durranással detonált, kicsit elszállt belőlem a lélek
Míg Umi-san magához ragadta a szót, addig volt időm ismét csak felocsúdni a történtekből, bár még mindig nagy szemekkel pislogtam. Nem igazán tudtam hogy reagáljak minderre. Szerencsére a férfi képessége volt annyira érdekes (sőt!), hogy visszarángasson a jelenbe, jobban örültem volna valami ilyesminek ahelyett, ami most van. Másokat gyógyítani valahogy sokkal békésebbnek hangzik, mint egy félelmetes kardot forgatni :/
- A-anou... elnézést, hogy egy ide nem illő kérdést teszek fel, de szeretném tudni, hogy az őrmester úr pontosan milyen edzőként is van itt ^^" - vetettem fel az engem most leginkább birizgáló témát, úgy tűnt Umi-san tudja, miről van szó. Az erejével kapcsolatban nem volt kérdésem sajnos, csak az, hogy lenyűgözőnek tartom a képességét, de ezt nyilván nem fogom kimondani. Viszont most mindenki rám nézett, és ráadásul én még leülni is elfelejtettem, szóval rájöttem, hogy nekem kéne folytatni. Kissé kapkodva szedtem ki a zsebemből a kissé gyűrötté vált cetlimet, és meglobogtattam a közönségnek, míg azon gondolkodtam, hogy ez a szín minek is felelt meg.
- Piros... ja igen. Szóval az én képességem a nyakamban lévő medálban rejlik, amiben a húgom képe van. Nem tudom irányítani, akkor szokott előjönni, amikor... amikor nagy veszélyt érzékelek a környezetemben, és valami fenyegeti valaki számomra kedves életét, vagy az enyémet. És akkor is csak olyankor, ha... pánikba esek, vagy valami ilyesmi. Magam sem pontosan tudom, hogy mi történik ekkor, mert ködösek az emlékeim, de a húgom azt mondta, hogy valami fényt látott és a következő pillanatban egy sötéten izzó kard állt a kezemben, és hogy legyőztem a ránk támadó lidércet. És hogy félelmetes voltam, meg hogy mintha nem is én lettem volna... Ami azt illeti, szégyen vagy sem, de félek az erőmtől. Nem tudom miért van és hogy miért történik mindaz, ami, és meg is ijesztek vele másokat. Csak van ez a bennem rejlő sötétség, amit nem tudok irányítani. Szóval... ezért nem is szeretem, hiába tudok vele megvédeni embereket. Tudjátok, mindig is az volt az egyik álmom, hogy lesz valami olyan erőm, amivel lehet belőlem is valaki értékes, aki meg tud védeni másokat. De most, hogy a kezemben van ez az erő, már nem akarom, ilyen áron nem. Én magam szeretnék hasznos lenni, és nem valami titokzatos erő befolyása alatti énem.
Megkönnyebbülten éreztem magam, hogy mindezt elmondhattam, meg is leptem magam, hogy ilyen könnyen ment. Azt hittem egy szót sem fogok tudni kinyögni, de valami mégis arra motivált, hogy beszéljek. Ismét a vöröslő tenyeremre néztem, és ökölbe hajlítottam egyszer-kétszer, küzdve azzal, hogy érzékeny volt a bőröm és kicsit fájt. Azt hiszem... elrontottam a hangulatot o.O
- S-sumimasen, kicsit sokat mondtam, azt hiszem ^^" Igazán nem szeretném átragasztani a rossz hangulatomat senkire - mentegetőztem, letörölve a búskomor ábrázatot az arcomról, és kínomban vihorásztam egy kicsit a tarkómat fogva, mielőtt inkább leültem volna végre. Mattaku, most jól leégettem magam, és ez is a képességem miatt van :/

Osztálytársával ellentétben Yuit cseppet sem lepte meg, hogy Aoit itt látta, főleg mivel nem tudta, hogy ezen meg kellene lepődni. A természetfeletti olyan sűrűn behálózta a mindennapjait, hogy már-már inkább az volt számára a rendellenes, ha valaki nem volt képes legalább a spirituális világot érzékelni. Különleges adottságú emberek vették körbe születése óta, és nap mint nap találkozott olyan entitásokkal, melyekre tudományos magyarázat nem létezik. Ezért sem értette sosem, hogy miért kéne titkolnia azt, hogy ő mivel is foglalkozik, vagy mi mindenre képes, pedig sokszor mondták neki, hogy legyen óvatos, hogy ha az utcán keveredik harcba. Az ittlétét firtató kérdésre végül a halvány mosolyát fenntartva bólintott, noha legalább a mondat felét nem értette, lévén számára ismeretlen nyelven fogalmazták meg azokat a bizonyos szavakat. Rejtély volt, hogy miért beszél ilyen furcsán a lány, de mivel látszólag csak számára volt homályos Aoi mondandójának a jelentése, így a Sky-ként bemutatkozó férfi ruhájának ujja után nyúlt, hogy megrángassa azt.
- Segíts lefordítani - szólalt meg halk, bársonyos hangján, mely azonban egyben monoton is volt, érzelmeket ritkán lehetett belőle kihallani. Így most azt sem, hogy segítséget szándékozott kérni osztálytársa szavainak értelmezésében, szerencsére a szavak a megfelelő hangsúly és mimika nélkül is elérhették a hatásukat, és talán kap egy ideiglenes tolmácsot maga mellé, hogy ne kelljen teljesen esélytelenül megbirkóznia Aoi kommunikációs próbálkozásaival. Ha pedig a férfi nem áll kötélnek, akkor tovább próbálkozik és a Mido onee-chan névre hallgató lány felé fordul, hátha majd ő.
A táblába csapódó festékpatron és az ezt követő behatolási jelenetet észlelve viszont felpattant ültéből. A többiek defenzív reakciói belőle is kiváltották a paranoiáját, szeme pedig máris felizzott lila pompájában: készen állt az esetleg transzformációra. Azonban támadás nem érkezett, csak egy langaléta hangos belépője borzolta fel a kedélyeket. Nem jelentett fenyegetést.
- Yoroshiku, Atamagahen őrmester - köszönt neki is, bár az ő beszéde sem volt teljesen világos. Biztosan Aoi-chan rokona lehetett, mert volt valami hasonló abban hangzottak a szavaik. Míg mások még mindig pattanásig feszült idegekkel meredtek a frissen betoppanó edzőre, addig ő már rég újra a székén ült és illedelmesen összezárt lábakkal várta, hogy mi lesz. Leginkább a tolmácsa felé fordult, hogy kiderüljön, Aoi éppen mit mondott neki, szemében látszott az elveszettség szikrája az olyan szavak okán, mint a fuanii, az őrmesuta vagy a sutoroberii.
- Nem szeretem az édességet - utasította végül vissza a felé nyújtott rágót, miután néhány igen hosszú pillanatig meredt az epres csemegére, mérlegelve azt, hogy mi is az, és hogy evett-e már ilyesmit. A válasz negatív volt, de azt már megtanulta, hogy a vidám és színes csomagolás általában valami émelyítően tömény ízt rejteget.
Csendben hallgatta végig a mások erejéről szóló kis szösszeneteket, érdekesnek találta, hogy nem igazán volt képes youkaiokhoz párosítani a képességeket. Bár nem élt abban a hitben, hogy mindenki hozzá hasonlóan kevert vérű, mégis megpróbálta az ismeretanyagát ráerőltetni az elhangzottakra. Leginkább a sötét hajú fiú keltette fel az érdeklődését, belőle ugyanis valami sötétet érzett, amit ugyan nem tudott beazonosítani, viszonyt fenyegetőnek találta, szemben Umi vagy Aoi-chan kisugárzásával.
- Nekem demonstrálnom kell - közölte egykedvűen, majd felmutatta a lila fecnit és felállt, hogy tisztességes távolságba kerüljön a többiekről. Egy kis helyre szüksége volt ahhoz, hogy ne döntsön fel másokat, hiszen ahogy erejéhez nyúlt és felizzottak lila íriszei, körülötte erős szél keletkezett, ami felborította volna a székeket. Így a felkavart levegő néhány papírdarabot tudott csupán felkapni, azokon kívül csak virágszirmok keringtek körülötte, amíg fejéből két csavart szarv nőtt ki. A szirmok egy kis része egy, a haját díszítő virággá állt össze, a többségük azonban egy Yui magasságánál jóval hosszabb naginatává formálódtak. Ruhája is megváltozott, tradicionális miko-stílusú öltözék vette át a csinos dressz helyét, noha a szabása cseppet sem volt hagyományos, hiszen a rendkívül bő ujjakat leszámítva inkább utcai szerelésre hasonlított a szoknyával illetve a mélyen kivágott felsővel. Fegyverét megpörgette a feje felett, majd egyenesen Kouheire szegezte a pengéjét. A szél pedig lassan elült, ahogy az átváltozás befejeződött.
- Negyedrészt oni vér folyik bennem. Amíg az ősöm erejét használom, megnövekedik a fizikai teljesítőképességem. Ez a naginata segít elűzni az ártó szellemeket. A vérem vonzza a youkaiokat, különösen ebben a formában. A benned rejlő sötétséget előcsalogatta volna, ha veszélyes lenne rád vagy ránk - mondta, az utolsó néhány félmondatot immár a fiúnak címezve, majd visszahúzta a fegyverét és maga mellett a földre támasztotta. Bizonyosságot nyert afelől, hogy az ereje nem ártalmas, de ettől függetlenül óvatos maradt és fél szemmel figyelte a veszélyérzetét piszkáló alakot. Ezt követően gyorsan visszaváltozott, mielőtt esetleg tényleg odavonzana egy ártalmas lényt a kastélyhoz, vagy felébresztene valamit az ósdi épület mélyén. Már tervezte néhányszor, hogy átkutatja a szervezet főhadiszállását, de még egyszer sem tudott sort keríteni rá.
- Tsugi - jelezte, hogy jöhet a következő, részéről befejeződött a bemutató. Hideg tekintetével rápillantott a még soron lévő társaira, aztán visszasétált a székéhez és leült újfent. Ám mielőtt bárki léphetett volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy összeüti a két tenyerét és kipróbálja az egyik feladatot, amiről hallott.
- Különleges vagyok - hallatszott a halvány hangja a taps után, és érdeklődve várta, hogy a többiek is követik-e a példáját, hogy meg tudja-e mozgatni a társaságot ezzel a kifejezetten szórakoztatónak tűnő mutatvánnyal.

Annyira izgatott voltam, úgy remegett a kezem, hogy ha fogtam volna benne valamit, biztos elejtettem volna, de úgy tűnt, hogy Umi-san egészen kedves és közvetlen, nem is hittem volna, hogy híresség létére így viselkedik.
- N-nagyon köszönöm… Apukámtól kaptam, nagyon szeretem. – Elpirultam egy kicsit a tollamat ért dicséretre, nagyon-nagyon szerettem ezt az íróeszközt, mert még Apa adta sok más dolog mellett a szülinapomra, de ez különleges, mert a füzetemmel együtt csak autogram-kérésre használom. Kanade-senpai aláírása is benne van ám **.**
Ráadásul azonnal rávágta az igent, olyan boldog voltam, hogy fel tudtam volna robbanni, mármint jó értelemben *.* Remélem, hogy Sky-san is azt mondja, eljön és tényleg meg is fogja tenni, majd… jaj, teljesen el is felejtettem, nekem akkor most mit kéne tennem vagy mondanom vagy akármi? Gyorsan átnyújtottam egyet Ikari-sannak a csillogó, ezüstös névjegyeim közül, amiket még Apa csináltatott nekem, de sosem használtam, mert nem nagyon volt kinek megadni a címem meg az egyebeket… De szerencsére most már vannak barátaim és nagyon szeretem őket, tudtommal pedig ők is kedvelnek engem. Majd igyekszem minden ismerősömet meghívni abba a bizonyos buliba, hogy sokan legyünk és jó legyen, mert szeretném, ha minél több barátom ismerné egymást, mert sok embert ismerni jó *.*
- Merre-ki-hol? Ja, hogy Yuzuri-san! É-én csak említettem én izé, szóval… igen, ő az - Szívesen elsüllyedtem volna, mert én nem szégyelltem Kouhei-sant, de tényleg, csak én csak… na T_T
Azért örültem, hogy ő visszaintegetett, mert reméltem, hogy észreveszi bátortalan intésemet és úgy láttam, hogy boldog volt, csak azt nem nagyon értettem, hogy miért ül tőlünk olyan távol. Szívesen odamentem volna hozzá, hogy jöjjön közelebb, de egyszerűen nem mertem, mert én nem is tudom, csak nem, pedig a suliban olyan sokszor találkozunk, de akkor is alig merek hozzá szólni, mert olyan jó tanuló, én pedig olyan szörnyű vagyok, semmihez sem értek T_T Nem is értem, mit szeretnek bennem a barátaim, egy ostoba, buta liba vagyok, aki semmit nem tud semmiről…
- Jó Isten, mi van itt? o.O – Ijedtemben egy kicsit meg is ugrottam a székemben a festékbombára.
Teljesen elszabadult a káosz, ha jól láttam, senki nem tudta, mi is történik most éppen, de az biztos volt, hogy egy közel sem komplett égimeszelő férfi kommandózott be. Csak ezt neeeee~ Azt hittem, mentem elájulok, látva nagybátyám magas alakját, szőke tüskefrizuráját és… fegyvereit… Miért-miért-miért? T___T Megtörten ejtettem le homlokom az asztal lapjára. Ennél rosszabb napom már tényleg nem lehet… A dördülésre már fel sem emeltem a fejem az asztalról.
- Nagyon sajnálom. Kifizetem – mondtam halkan, bocsánatkérően nézve Umi-sanra.
Miért kattant a fél Tsukatani rokonság? Inkább csak egy intéssel elutasítottam a rágót, ami ráadásul epres volt, ami a kedvencem, de most nem tudtam volna olyan jóízűen fogyasztani, ez az egész nap szörnyű és kész >.> Kivéve persze azt, hogy megtudtam, hogy az egyik kedvenc együttesem két tagja is különleges, mint én, ráadásul Yuzuri-san is az, meg találkoztam is velük és eljönnek a partimra… de ez akkor is egy rossz nap >.>
- Meghívtak Hidari-san. Meg elkísértem Aoi-chant, de én is tag vagyok, úgyhogy itt maradtam. Talán nem kellett volna :/ - morogtam, egy csúnya pillantást vetve nagybátyámra.
Eddigi rövid ismeretségünk alapján először halálra rémített, mikor találkoztunk, de már egészen kezdem megszokni minden furcsaságával együtt, végülis katona volt, ha jól tudom, ennyit igazán elnézhetek neki. De akkor sem teheti tönkre kétnaponta az egész házat, elviszi minden pénzünket a felújítás >.> Persze ha kevesebbet vásárolnék, akkor egy kicsit spórolhatnánk, de az meg úgy ahogy van abszurd gondolat, meg sem próbálkozom vele, nem akarom magam olyasmibe belerángatni, ami úgysem sikerülne.
Mikor kicsit rendeződtek a soraink, én is kiegyenesítettem a hátam és figyelmesen hallgattam Ikari-san bemutatóját. Egészen érdekesnek tűnt a képessége, biztosan sokaknak segít vele. Ő legalább tud segíteni ellentétben velem… nekem csak szörnyeim vannak… Utána következett Yuzuri-san. Nagyon bátornak tartottam azért, mert be merte vállalni, hogy ő lesz a második, ráadásul lenyűgözött, mert nagyon… kakkoinak tartottam, hogy ő harcol a gonoszok ellen, ráadásul ilyen lenyűgöző fegyverrel.
- Ne mondj ilyet! Az is te vagy és biztos nem olyan szörnyű. Én is azt hittem, hogy a képességem átok, amíg meg nem tanultam, hogyan használjam úgy, hogy én is örüljek neki, hogy létezik. Végülis segíthetsz rajta másokon és az jó, nem? Bo-bocsánat, nem is én következem - elpirultam, aztán gyorsan leültem.
Annyira szégyelltem magam a kirohanásom miatt, még fel is álltam, meg minden, úgyhogy most tényleg nagyon-nagyon szívesen elsüllyedtem volna egészen a Föld középpontjáig. Nincs valakinek olyan képessége, amivel oda tud teleportálni? T_T Ráadásul magamra vontam a figyelmet, pedig most Aoi jön, mert láttam rajta, hogy nagyon szeretne már beszélni, erre én itt elvettem előle a szót, egy önző, gonosz szipirtyó vagyok, aki egyáltalán nem jó unokanővér T___T Mindenesetre én mély hallgatásba burkolóztam, míg Aoi és Yui is elmesélték a képességüket. Ráadásul unokahúgom osztálytársa még bemutatót is tartott. Örültem, hogy nem csak én húztam lilát, úgyhogy legalább nagyjából tudtam, hogy kell csinálni.
- K-különleges vagyok – ismételtem Yui-san mondatát. Úgy emlékeztem, ilyenkor ezt kell csinálni o.O
Félénken, remegő lábakkal felálltam és mindig oldalamon lógó válltáskámba nyúlva, egyetlen ujjammal megérintettem a kellő rajzot, amit mindig is nagyon szerettem. Amint előtűnt az apró mókus, az alkotást is kiemeltem és felmutattam, hogy mindenki jól lássa, a lila cetlimmel együtt.
- Ő itt Mici, talán az első mesterművem. Az én képességem az, hogy az élő és élettelen dolgokat, amiket lerajzolok, meg tudom jeleníteni a valóságban. Nem illúzió, tényleg itt van, nyugodtan meg is érinthetitek őt, van saját akarata, de meg kell tennie mindent, ami mondok neki. Persze nem tud beszélni, de szerintem sokkal okosabb, mint egy mókus… bár biztos mindenki ugyanezt mondaná, ha az övé lenne. Eltűntetni úgy tudom őt, hogy hozzá érek, de ha megsérül a rajz, akkor ő is gyengül. Ő nem is szokott harcolni vagy ilyesmi, ha esetleg bajba kerülök, mások védenek meg, de őket nem szeretném megmutatni. Nem akarlak elijeszteni benneteket… - mondtam halkan, de aztán kicsit megráztam a fejem, hiszen nem viselkedhetek úgy, mint akinek átok a képessége, pedig én nagyon-nagyon szeretem. - Akkor is eltűnik, ha valaki kiradírozza őt, de én sosem tenném meg. Nagyon szeretem minden teremtményemet és bár régen úgy gondoltam, hogy ez csak rossz nekem, ma már talán nem is tudnék élni nélkülük. Olyanok nekem, mintha a családom lennének – meséltem teljesen beleélve magam, mire Mici hozzádörgölte a fejét a kezemhez, aztán leugrott a tenyeremről és lelkesen kezdett szaladgálni az asztalon, egy-két ember fejére rá is ugrálva.
- Öhm… e-esetleg kérdés? Válaszolok, ha tudok – tettem még hozzá gyorsan, míg esetleg jött valami észrevétel vagy ilyesmi, addig állva maradtam és hagytam, hadd járja körbe a társaságot a kis mókus, utána leültem és finoman megérintve a hozzám visszatérő teremtményt, visszaküldtem őt a saját világába.

d(-_^)Raion úri muri d(-_^)

A magas szőke férfi felemás cipőben meglehetősen... félelmetes volt, vagy nem is tudom. Inkább csak tartottam tőle, valahogy a komfortérzetemet nem lökte az egekbe a jelenléte meg a viselkedése. Gondolom nem viccből szólíttatja magát őrmesternek, szóval vagy rendőr, vagy katona, noha az előbbit nehéz összetársítani azzal, amit eddig művelt ^^" Korántsem örültem neki, hogy velem foglalkozott, nem tudom miért pont engem pécézett ki magának :/ Ráadásul még a saját helyzetemet is súlyosbítottam azzal, hogy nem bírtam csukva tartani a szám, holott máskor meg se merek mukkanni ha idegenek vesznek körbe. Kettesben még csak-csak, de egy ekkora társaságban nekem szinte teljesen némának kéne lennem... ...ja nai, miket is gondolok! Törekedni akarok arra, hogy kicsit nyíltabb legyek, ilyesmiket nem szabad gondolnom!
- Ha-hai! - szinte önkéntelenül is kihúztam magam a válasz hallatán, mintha valóban katona lennék én is. Mondjuk nem volt szó arról, hogy ilyesmi is lesz a programban, ráadásul amilyen semmirekellő dolgokban vagyok tehetséges, ebben tuti kudarcot fogok vallani. Remélem erőnlétileg bírni fogom, kicsit kijöttem a formából mióta nem vagyok benne a kosárcsapatban, bár Isami sensei próbálkozik vele hogy beédesgessen a karakurai csapatba. Még hajlanék is rá, ha nem lenne tele a kezem a seitokai-jal meg az otthoni dolgokkal, elvégre szeretek játszani. Már csak azért is, mert van benne sikerélményem, bár a fizikumom miatt egy komolyabb ellenféllel szemben nem tudnék annyira élni a passzaimmal és a távoli dobásaimmal, szóval egy bajnokságban valószínűleg elég béna lennék ^^"
Különös érzés volt, hogy miután elmondtam a gondolataimat a képességemről, szinte mindenki egyszerre ugrott, hogy hozzáfűzzön valamit. Jól esett, hogy biztatnak, különösen Tsukatani-sanra pillantottam hálásan, de igazán nem ezt akartam elérni, ami egy kicsit bántott. Nem volt jó ötlet az önsajnálat, egy újabb rossz tulajdonság, amiről jó lenne leszokni Tétován bólintottam mind Aoi-chant, mind az osztálytársamat hallva, de igazán kínosan csak akkor éreztem magam, amikor Umi-san szólalt meg és olyan hosszú monológot intézett hozzám. Azt hiszem megállapíthatom, hogy a státusza ellenére ő is ugyanolyan ember mint én, sőt, nagyon sokat segített a közvetlen viselkedésével, a kedvességével, ami eléggé meglepett. Mármint... ugye azt gondolná az ember, hogy öntelt és beképzeltek ezek a celebek, meg ott van Nakano-senpai is, aki valahogy pontosan így is viselkedett a magánéletben. Elég sokat járkál az osztályunkba Tsukatani-san és Robbins-san miatt, meg a sulifesztivállal kapcsolatban is szereztem vele tapasztalatot sajnos. Pedig olyan szép és aranyos lány ő is :/ Remélem csak tsundere ._.
Nem voltam benne biztos, hogy maximálisan felfogtam Umi-san mondandójának lényegét, de azért megköszöntem. Tény, hogy az önbizalmam lehetne jobb is, egyszerűen anélkül hogy pozitív visszajelzést kapnék, nem tudok dűlőre jutni önmagammal ilyen téren. És még akkor is meg kell válogatnom, hogy mi az, amit azért mondanak, hogy jobban érezzem magam, és mi az, amit valóban komolyan is gondolnak ^^" Nagyot sóhajtva túrtam bele a hajamba, aztán inkább figyeltem a többiekre, elvégre nem mindennapi dolgokat hallhattam-láthattam. Nem is tudom miért veszem annyira természetesnek azt, hogy nekünk mindannyiunknak van valami különleges képessége, igazából elképesztő ez az egész. Alig vártam már, hogy lássam, mit tud Tsukatani-san, de addig még a két legkisebb jelenlévő is hátra volt. Aoi-chan úgy tűnt, ő maga sem érti pontosan a képességét, akárcsak én, legalább nem voltam ezzel egyedül ^^" Viszont a másik lány demonstrációja egészen félelmetes volt, még a szám is tátva maradt! Mintha valami animéből lépett volna elő! Úgy értettem, jó értelemben volt félelmetes, de aztán ez át is csapott a másik végletbe, ahogy rám szegezte a fegyverét o.O" Ijedten hőköltem hátra, majdnem fel is dőltem a székkel. Mondjuk azok után, hogy a seitokai alelnökét csak úgy megtámadta, már semmin sem kéne meglepődnöm vele kapcsolatban ^^"
- Megkérhetlek, hogy ne hadonássz felém a-azzal? ^^" - próbáltam némi józan eszet csalni a lányba. Ügyesen kezelte a naginatát, de azért biztos ami biztos... még a végén megsebez valakit vele, mondjuk engem o.O Véletlenül a szék karfáját is megszorítottam, ami nem kevés viszkető fájdalmat csalt a sérültnek tűnő tenyerembe, fel is szisszentem tőle. Aoyama-san szavai is csak akkor jutottak el hozzám emiatt, amikor ő már rég befejezte. Nem voltam benne biztos, hogy mennyire megbízható a megérzése, vagy mije, de én akkor is hideg, sötét erőként tudom definiálni azt, amit magamban érzek.
- Kü-különleges vagyok ^^" - nyögtem ki halkan a tapsot hallva, ennél cikibb feladatot ki se találhattak volna. Nem is voltam különleges, nem tett azzá, hogy tudok valamit, amit mások nem. Valaki festeni tud úgy, mint senki más, valaki énekelni, valaki focizni. Mindenki másban jó, én speciel abban, hogy ráijesszek a húgomra -.- Remélem több tapsikolás nem lesz, éppen eléggé zavarba jöttem attól, hogy kórusban ki kell mondani egy ilyen nonszensz dolgot. Viszont hamar felélénkültem, hiszen Tsukatani-sanra került a sor, és minden eddiginél jobban figyeltem arra, hogy mi következik. A táskából előmászó mókust először nem értettem, de a lány magyarázatára hamar világossá vált, hogy mi történt.
- S-sugoi! - csúszott ki a számon elég hangosan a csodálatom jele, de nem tehettem róla, tényleg lenyűgözött a képessége Elég sokat rajzolgatott órán, ahogy én láttam, szóval azt sejtettem, hogy szeret és tud rajzolni, de hogy életre is tudja kelteni őket és így, az annyira hihetetlenül fantasztikusnak tűnt... nem is találtam rá szavakat, mennyire tetszett a képessége, és nem csak azért, mert... mert szimpatikus volt a szőkeség számomra. Csupán az aggasztott, ahogy arról beszélt, hogy szüksége van olyan lényekre, amik megvédik őt. Úgy éreztem, hogy ha bajba kerül, én is ott akarok lenni hogy megóvjam, bármilyen veszélyről is volt szó. Nem tudom, ez valami ösztön lehet nálam, hogy nem bírom ki, ha egy bajba jutott lányt látok T_T Pedig harmatgyenge vagyok, és mindig az a vége, hogy ellátják a bajom :/ Közben Mici kiszemelt magának valamiért, és az ép kezembe ugrott, de különös módon egyáltalán nem ijedtem meg tőle, vagy ilyesmi, pedig a kutyákon kívül nem sok állatot tudok tolerálni. Óvatosan meg is simogattam a fejét az ujjam hegyével. Aranyos kisállat volt, passzolt Tsukatani-sanhoz. Lehet a lánynak van valami hipnotikus képessége is, mert az őrmester és Sky-san bemutatójára már nem is nagyon tudtam koncentrálni, bár a fegyverropogásra az égő durranására azért felkaptam a fejem.
- Én azt hiszem, inkább kihagynám. Sumimasen - válaszoltam Umi-sannak, mikor meg akart ölelni a bemutatók végeztével. Nem azért, mert valami bajom lett volna vele, csak... férfiak vagyunk. Igyekeztem azonban Tsukatani-san felé orientálódni, mivel kérdezni szerettem volna tőle, bár kellett egy kis idő meg néhány nagy levegő, míg összekapartam a bátorságom, hogy hozzászóljak. Egyébként sem voltam jó, ha lányokkal kellett beszélgetést kezdeményezni, de Midori-sannál ez még hatványozottabban így volt.
- Anou... Tsukatani-san... - szólítottam meg félénken, majd körülbelül 15 másodperc szünet után újra, egy kicsit hangosabban is. Igaz ez alatt az idő alatt megfordult a fejemben, hogy direkt nem is akart rám odafigyelni, de aztán csak meggyőztem magam, hogy csak nem hallotta meg, ahogy motyogok.
- Ööö... le-lenyűgöző a képességed és rajzolni is szépen tudsz, de tényleg! De amit akarok kérdezni, hogy... khm... tényleg... szoktál bajba kerülni? Téged ugye nem olyan maszkos szörnyek támadnak meg? - kérdeztem óvatosan és meglehetősen körülményesen is, meg némi aggodalommal a hangomban. Szerettem volna, ha azt mondja hogy nem, bár az sem lett volna kellemesebb válasz, ha huligánokra vagy egyéb bajkeverőkre céloz, csak azok az izék sokkal veszélyesebbek.
- Meg izé... ezt a... szóval Atamagahen-sant honnan ismered? - kíváncsiskodtam immár sokkal halkabban, közelebb hajolva hozzá, hogy még véletlenül se hallja meg a férfi. Gondoltam arra, hogy valami főtestőre lehet a lánynak, vagy ilyesmi, de ahhoz talán túl közvetlen volt vele, szóval elbizonytalanodtam. Kicsit féltettem is tőle Tsukatani-sant köszönhetően az első benyomásomnak róla ^^"
Közben valami papírt nyomott a kezembe Umi-san, és sikerült úgy megfognom, hogy feljajdultam az érzékeny tenyerem miatt. Fájdalmas arccal rázogattam, míg elolvastam, mi van a papíron. Elég veszélyesen hangzott, hogy ilyesmit alá kell írnunk, de biztos vigyázni fognak ránk, ugye?
- Ké-kérhetek egy tollat? ^^" - néztem fel a férfire, és noha egy pillanatra megrökönyödtem a hello kitty-s dizájnon, azért kitöltöttem meg aláírtam, amit kellett. A csuklómon landoló kézre azonban megrezzentem, nem számítottam rá. Kérdőn pillantottam fel ismét Umi-sanra.
- Öhm... az előbb megégettem, amikor Hidari-san azt a robbanó micsodát a kezembe dobta. Semmiség, hamar elmúlik, már hozzászoktam. Nem tudom pontosan miért van, szerintem a képességem mellékhatása, de akkor is megtörténik, ha valakit fejbe akarok dobni mondjuk egy radírral, meg akkor is, ha megfogok mondjuk egy bokent. Minden esetre, k-köszönöm ha megpróbálja, Umi-san - magyaráztam, végül pedig meg is hajoltam egy kissé, hogy kifejezzem a szándéka iránti tiszteletemet. Úgy véltem, hogy nem kéne visszautasítanom, hiszen csak jót akart, meg nem is akartam megsérteni, amikor tényleg mindent elkövetett azért, hogy jól érezzem magam. Csak na, nem szeretek mások terhére lenni ^^"
Az őrmester felszólítására aztán egyenként odaléptünk ahhoz a szerkezethez. Mikor rajtam volt a sor, fogaimat összeszorítva markoltam meg a fogantyúkat és szorítottam meg az eszközt. Az arcomon azt hiszem látszott, hogy nem esik jól a tenyerem miatt, de annyira nem fájt, hogy ne tudjam megcsinálni, meg különben is, férfiból vagyok, vagy mi. Tűrnöm kellett, már csak azért is, mert nem akartam beégni, különösen Tsukatani-san előtt nem.
- Ehhehe, hát nem valami magas értékek ^^" - vakartam meg a tarkómat az eredményt látva, de ezen semmi csodálkozni való nem volt, elvégre teljesen hétköznapi fiú voltam... leszámítva azt a kardot. Nem igazán tudtam, hogy melyik érték mit jelent, de reméltem, hogy legalább az átlagnak megfelelt, vagy csak egy kevéssel van alatta.

Bár nem igazán talált logikát abban, hogy mi értelme van egymás előtt felfedniük a képességüket, úgy vélte, biztos ez is segít kötelékeket teremteni köztük, így eleinte nem kérdőjelezte meg a módszereket. Csakhogy ezeket a kötelékeket nem látta kialakulni, sem magában, sem másokban. Yuit hidegen hagyta a többiek bemutatója, hiszen egészen kicsi kora óta természetellenes dolgokat tapasztalt maga körül. Bár érdekesnek találta mindazt, amit most látott, végül mégiscsak az érdekelte, hogy ki az, akiből esetleg ártalmas erőt érez. Egy cseppet sem gondolta, hogy bárkihez is közelebb hozta volna ez az egész, szemben azzal a társalgással, amit Aoi-channal folytatott le. A lány kedvessége és a belőle áradó pozitív ionok őt is feldobták, jókedvűvé tették, amit csak tetézett a felé nyújtott burgonyasziromból sugárzó jó szándék. Lévén a rágóval szemben azt még nem ismerte, így bátorkodott elvenni néhányat és megkóstolni azt. A ropogós nasi pedig sós íze sűrű bólogatást csalt ki belőle míg ízlelgette.
- Ez finom - közölte megfigyelését semlegesen hangnemén, majd hozzátette - Az édestől megszédülök, Aoi-chan.
Magyarázata ellenére markában mégis landolt egy pár rágógumi, melyeket néhány másodpercig értetlenül bámult, hiszen megmondta, hogy nem kér, mégis kapott. Végül azonban túllépett ezen a rejtélyes eseményen melyre, mint annyi mindenre, nem talált számára értelmes magyarázatot.
- Nem vagyok veszélyben, el tudok bánni velük. A vérem megkönnyíti a feladatomat - válaszolt az 'Umi' névtáblával rendelkező férfinak, aki feltűnően érdeklődött a többiek képessége után, akárcsak az őrmester, aki folyamatosan jegyzetelt. Noha ez nem zavarta, azért motoszkált benne a kisördög, hogy milyen céllal is tették mindezt, merthogy az nyilvánvaló volt, hogy volt valami okuk rá. Kérdő pillantására persze nem érkezett válasz, hiszen nem láttak bele a fejébe, nem demonstrált egyik sem olyan képességet, ami ezt lehetővé tette volna.
- Van, amelyiknek ki kell törölni a létezését, van amelyiknek elég a lelkét megtisztítani - felelt az újabb kérdésre szemrebbenés nélkül, majd Aoi felé pillantott. - A hasznos youkai-okat nincs értelme bántani.
Elégítette ki a lánynak kíváncsiságát többé-kevésbé. Kezdett kellemetlenné válni a számára, hogy ennyit kell beszélnie, hiszen nem szokott hozzá és a ködös információk, amiket megosztott másokkal jól jelezték, hogy lassan fárad. Éppen ezért örült, hogy megszakadt a kérdésözön és végre lepihenhetett egy kicsit. A kecses mozdulat, ahogy leült, vagy az egyenes tartása, vagy ahogy kezeit illedelmesen összezárt combjain pihentette, nem egy hozzá hasonló kíméletlen vadásznak volt a sajátja, hanem egy nemes kis hölggyé. Azonban ez a kettősség volt az, ami önmagává tette őt: a hétköznapokban egy előkelő család egyke lánya, aki fényűző körülmények között él és talán mások számára rideg, hűvös hölgynek tűnhetett, ám amikor senki sem látja, akkor egy vérszomjas és hidegvérű harcos, aki nem riad vissza semmitől, ha az segít elvégeznie a feladatát.
Türelmesen kivárta, amíg a bemutatók befejeződtek, a résztvevők szerencséjére nem érezte úgy, hogy közbe kell avatkoznia. Csupán egyetlen egyszer, a magától repkedő pohár láttán vált nyugtalanná, de csak addig, amíg fel nem fedezte, hogy nem egy tsukumogami kelt életre váratlanul. Umi-san bejelentésére néhány pillanatra megkönnyebbülten becsukta a szemét, majd talpra állt, hogy kinyújtóztassa tagjait. Egy ásítást is elnyomott, nehezen viselte a tétlenséget, amire kárhoztatták. Az ülésvezetőnek pedig alighanem szerencséje volt, hogy nem próbálkozott megölelni Yuit, vagy ha igen, akkor karját biztosan kicsavarta a lány, puszta reflexből. Bárki próbált meg hozzáérni figyelmeztetés nélkül, az erre a sorsra jutott.
- Beleegyezel, hogy ha valami történik veled, akkor az őrmester a felelős - ismertette szűkszavúan a papír tartalmát osztálytársával, majd ő maga is kitöltötte és aláírta, különösen ügyelve a betűi szépségére, ívelt vonalára. Szükségtelen volt, hiszen ő tudta jól, hogy nem fog baja esni, abból kiindulva amit más emberektől már tapasztalt efféle edzés vagy kiképzés során, úgy hitte, még csak meg sem fog izzadni.
- Ha igen, akkor kudarcra van ítélve. Egyikőtök sem alkalmas harcosnak - közölte meglátását a férfival, aki az imént segített neki Aoi-chan szavait értelmezni. Valóban, senkiben sem látta a potenciált. Akinek a mentalitása meglett volna, annak haszontalan volt az ereje, akinek pedig harcra termett a képessége, annak a mentalitása nem volt megfelelő. Bátortalan, gyenge, komolytalan emberekből sosem lehet jó harcos és mindig veszíteni fognak egy született gyilkossal szemben, mint amilyen ő maga is volt. A talán egyesek számára kegyetlen szavakra és a lefitymáló tekintetre meg sem várta a reakciót, inkább odalépett az őrmesterhez és megszorította a szerkezetén a fogantyúkat, hogy túlessen ezen a feladaton is. Noha nem várt sokat a tréningtől, azért már kíváncsi volt.

Biztos leborultam volna a székről ijedtemben, ha ültem volna, hogy mégis jött kérdés, ráadásul nem is akárki felől o.O Úgy belemerültem a bemutatóba, észre sem vettem hirtelen, de mikor Umi-sanra emeltem tekintetem, úgy csillogtak a szemei, mintha csak valami csodálatos ajándékot kapna és kíváncsi lenne, mi az. Egy kicsit zavarba is hozott ezzel a hirtelen érdeklődéssel, én nem gondoltam volna, hogy a képességem tényleg ennyire… hát… eltér a többiekétől, szóval… különleges *.* Ráadásul Aoi-chan is elkezdett dicsérni, pedig nem is szoktam neki olyan gyakran megmutatni a rajzaimat… talán megoldódott az eltűnt alkotások rejtélye? Mindenki úgy figyelt, csak rám, mire elpirultam, mert hát nem szoktak csak úgy figyelni arra, amit mondok, főleg hogy általában nem épp hallható hangtartományban szólalok meg, hanem… alább
- N-nem igazán tudom Umi-san. Csak élik a saját életüket, amikor kint vannak. Egyszer megidéztem egy embert is, de hamar kifáradtam tőle, úgyhogy gyorsan eltűnt – magyaráztam, próbálva választ adni a kérdésre.
A feltehetőleg Yuzuri-san felől jövő csodálat hangos kimondására még inkább vörösleni kezdett az arcom, hiszen tőle egy ilyen… szóval na, én igazán nem számítottam tényleg ekkora érdeklődésre. Hamar le is ültem, mielőtt beleszédültem volna a székbe, utánam pedig Sky-san bemutatója következett. Ahogy hirtelen eltűnt, aztán felemelkedett a pohár, majdnem felsikoltottam, de aztán lassan rájöttem, hogy az nem más, mint az énekes keze, ami emeli a vizet, szóval nincs gond… ugye?
- Hű… - csúszott ki a számon halkan, miközben a már láthatóvá vált idolt néztem.
Gyorsan, pirulva kaptam el a tekintetem róla, miközben rájöttem, mit is csinálok, miközben az járt az eszemben, milyen hasznos képesség ez. Nagyon sokszor érzem úgy, de jó is lenne eltűnni a Föld színéről, csak egy kicsit legalább és láthatatlanná válni, egyedül, hogy senki nem lát és nem is tudja, hol vagyok. Meg hát vannak kínos helyzetek, amikből ugye szívesen eltűnne az ember, ráadásul meg is nyugtat, legalábbis azt hiszem, ezt lehet megnyugtatásnak nevezni, hogy nem szokta lányok kilesésére és más egyáltalán nem szép dolgokra használni a képességét. Én sem használnám ilyesmire, de azért tényleg jól jönne néha. Kár, hogy nem lehet képességet cserélni. Mondjuk nem tudom, odaadnám-e Micit és a többieket, hiszen biztosan nagyon hiányoznának, ők már az életem részeivé váltak. Néha egy-egy tündérem tölti ki nekem a reggeli teát, ahhoz nem nagyon kell csinálnom semmit és álmomban, csukott szemmel is megtalálnám a táskámban lévő kellő rajzot, így legalább biztos lehetek benne, hogy senkinek nem esik baja és a ruhám sem lesz tiszta tea már kora reggel. Szokott olyan lenni, hogy egy szobalány hozza fel nekem a reggelit, meg minden, de nem szeretem őket már ilyenkor ugráltatni, meg hát ha nincs vendégem, akkor el tudom intézni ezt egyedül is, nem kell nekem mindenképpen személyzet ahhoz, hogy elvégezzem a kelés utáni teendőimet… kivéve, ha éppen takarítani kell. Nem takarítok, pont.
A hatalmas durranás szakított ki az elmélkedésből, mire helyből nagyot ugrottam a széken, majd próbáltam naaaagyon-naaaaagyon csúnyán nézni Hidari-sanra, nem hittem volna, hogy komolyan gondolja, elkezd lövöldözni ennyi ember között. Rá-ráadásul ilyen távolságra, te jó ég
- Hi-hidari-san, ez lenyűgöző! – csúszott ki a számon hangosan is, véletlenül.
A másik képessége már valamivel ijesztőbb volt, egy vírus azért ami benne él az ember testében és tud is róla, még ha nem is halálos, én azért… nem menném emberek közelébe o.O Meg is fogom mondani, otthon tartsa az öt méter távolságot és ne merjem közelebb jönni vagy én kezdek el lövöldözni és komolyan mondom! Nem akarok elkapni semmiféle betegséget, amúgy is fogékony vagyok rá, nyáron is képes vagyok megfázni a legnagyobb melegekben, általában e miatt hagyom ki a legnagyobb strandidőszakokat. Még szerencse, hogy van küldő és belső medencénk is. Talán tartanom kéne valami medencés bulit, ha már kint is lehet fürdeni? De hát kit hívjak meg? Mikor Umi-san és a többi fiú jön, akkor biztos nem lehet még kint úszni. Várjunk, én most jöttem rá valamire… Az egész Fatal Error fiúkból áll! És én meghívtam őket a házamba. Ezt sürgősen és alaposan meg kell beszélnem a nagybátyámmal, mielőtt helyben lelőné őket a kapu előtt o.O Szerencse, hogy akkor még nem lakott nálunk, mikor Yuzuri-san korrepetálni jött, azóta biztos szereltetett kamerát a szobámba is, sőt, ő hozta volna be a teát is nekünk, mióta nálunk van, egyszerűen nincs magánéletem T_T Na persze szeretem a rokonaimat, persze akiket életemben nem láttam azokat is, de hogy gondolja, hogy csak úgy beállít a házamba, mint újonnan kiderült nagybácsi és onnantól úgy cuppan rám, mint valami pióca. Mondta, hogy az a feladata, hogy vigyázzon rám, meg Aoi-chanra, de igazán csinálhatná… diszkrétebb módon.
- Ö-ölelés? O.o – Arra tértem magamhoz, hogy Umi-san karjaival majd összenyom, úgy szorít magához, mire szabályosan olvadni kezdtem, lassan-lassan folydogálva a karjai közül, mert hát mégis, engem… na, Umi-san megölelt **.**
Én is átkaroltam egy kicsit, nehogy azt higgye, nem örülök neki, aztán egy érett paradicsom és egy főtt rák színének keresztezését megszégyenítve néztem remegve a földet, alig bírtam felfogni az előbbi élményt, sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik velem! A nevemre összerezzentem és az ismerős fiúhang felé fordultam, akkor sikerült csak rájönnöm, hogy Yuzuri-san itt áll mellettem. Hogy került ide? O.o
- Na-nagyon köszönöm, azt hiszem… a rajzoláshoz jobban értek mint a matekhoz ^^” – Vakarásztam tarkómat kissé idegesen vigyorogva, utalva arra, hogy átjött segíteni. – Igazából nem olyan gyakran… csak… néha. Egyszer egy pár fiú a suliból majdnem az összes rajzomat tönkretette és mindet újra kellett kezdenem, az jobban fájt, mint mikor a maszkos szörnyek rám támadnak és megsérülök. Olyankor jönnek azok a fekete ruhások és általában megmentenek, aztán meg csodálkoznak, hogy látom őket. Persze utána nem győzöm magyarázni a dolgot, mert én nem nagyon szeretek harcolni, úgyhogy inkább elfutok, minthogy a rajzaimat használjam. Jobban féltem őket, mint a saját életemet – magyaráztam neki, talán kicsit hosszan, pedig olyan rövidnek tűnt a kérdése… talán nem kéne mindenről órákat beszélnem? De olyan jól esik végre Aoi-chanon meg Kanade-senpaion kívül beszélni másnak is a képességemről, aki szintén megért és nem ijed meg tőlem és nem hajt el, mintha boszorkányt látna *.*
- Hogy Hidari-san? Nem igazán tudnám megmondani… Elvileg a nagybátyám, de néha úgy érzem, egyáltalán nem vagyunk rokonok – csóváltam a fejem egy sóhajjal egybekötve.
Én is kaptam egy adag kitöltendő papírt, amibe bele is olvastam és a hivatalos nyelvezet ellenére egészen értettem. Biztosan ez úgy rám ragadt, mikor unalmamban Otou-san munkával kapcsolatos papírjait olvasgattam és rajzoltam a hátoldalukra, meg hát értenem kellett, ha Apa egyszer ügyvéd, Anya meg könyvelő volt… Mindegy, gyorsan ráírtam Hidari-san nevét, aztán aláírtam a sajátomat, természetesen olvashatatlanul Családi vonás, anyuéknak is olvashatatlan volt az írása, az enyém még egész szép… Gyorsan a kezembe kaptam Aoi-chan papírjait is, mire értetlenül kezdtem el forogni, végül nem látván mást, mikor sorra kerültem magam is, Hidari-san kezébe nyomtam az iratköteget. Megfogtam és megszorítottam a két fogantyút, majd szúrósan ránéztem nagybátyámra.
- Hihetetlen, hogy nem mondtad, hogy egy veszélyes vírus él benned… vagy mi. Mostantól ne gyere öt méternél közelebb otthon, megértetted? Nem akarom elkapni és tudod, hogy mennyire fogékony vagyok az ilyesmire. Bekerül, onnan nem jön ki többet! És ha megkérhetlek, hagyd békén Yuzuri-sant… - Sípolás szakított félbe, úgyhogy elengedtem az eszközt és rögtön az általam mondott öt méterre is húzódtam tőle. - Szóval, ha lehet, ne rémítsd halálra a barátaimat. Otthon erről még alaposabban is beszélünk. – pillantottam rá a férfira olyan szemmel, amivel csak rá tudok nézni. Nem tudom, hogy hozza ezt ki belőlem, de talán ő az egyetlen ember, akire tényleg, úgy Isteniazából ki tudok akadni… de na, olyan dolgokat csinál, nem hagyhatom! Lassan közelebb húzódtam Umi-sanhoz, bár nem túl közel, mert ő azért mégiscsak… Umi és bármennyire is mondja, hogy ugyanolyan ember, mint bárki más (persze a képességét leszámítva), én még azért mindig kicsit felnézek rá, de valahogy mintha már nem érezném olyan elérhetetlennek, mint ennek az egésznek az elején.
- Elnézést kérek a nagybátyám nevében is a rongálásért… - mutattam Hidari-sanra, ha esetleg nem értené. – Természetesen mindent megtérítek. Ha végeztünk, majd írok egy csekket, remélem kellő nulla lesz rajta – mosolyodtam el kicsit félénken.