Nem számolt azzal, hogy bármelyik jelenlévő megpróbál szembeszállni a szavaival, mely a puszta igazságot takarta, persze a saját szemszögéből. Így hát kissé meglepődve torpant meg, mikor az őrmester fenyegető tekintettel elé állt, és üres tekintetével felnézve rá konstatálta, hogy a a lőfegyverét rá szegezte a férfi. Ha valaki, akkor a katona tudhatta volna, hogy felesleges megvédenie a többieket, de úgy gondolta, hogy majd az edzés igazolni fogja a szavait. Rezzenéstelenül pillantott a másik szemébe, lila íriszei pedig felizzottak, készen arra, hogy ha a fenyegető magatartást fenntartja az edzőjük, akkor átalakuljon és megvédje magát akár fegyvere használatával is. Kétségtelenül az őrmester volt a legpotensebb ellenfél számára, ám így sem aggódott amiatt, hogy ne lenne képes lefegyverezni őt, ha tettlegességig fajul kettejük konfliktusa. Márpedig neki esze ágában sem volt visszavonni a szavait.
Végül az Umi nevű egyén volt az, aki megakadályozta kettejük erejének összemérését. Látva, hogy nem lesz folytatása a dolognak, világító szemei visszanyerték eredeti színűket, rápillantott az énekesre, majd hátat fordított a párosnak és szótlanul odébb állt. Nem volt szükség szavakra, ezekből az emberekből egy hónap, egy év alatt sem lesz jó harcos, ahogy bízott a saját képességeiben is. Egy olyan tréning, ahol egy rakás kezdőt kellett oktatni, neki nem okozhatott problémát. Majdnem bizonyos volt benne, hogy ez is olyan lesz, mint az iskolai testnevelés órák, hogy különösebb erőfeszítés nélkül teljesíteni fogja tudni a feladatokat. Viselkedése és gondolatai tán gőgösnek és arrogánsnak hathattak, de egy onmyouji számára, akit azóta a harcra neveltek, mióta az eszét tudja, ezek természetesek voltak. Bizonyos aspektusok tekintetében jobb volt egy átlagembernél, márpedig sorstársai nem voltak többek átlagembereknél a képességeik ellenére sem. Persze azzal is tisztában volt, hogy ő pedig az átlagembert átlagossá tevő dolgokban szenvedett hátrányt, sok mindent nem tudott a világról úgy, hogy több, mint egy évtizedig egy kúria foglya volt.
Némán gyalogolt át a társasággal az edzőterembe. Kifejezéstelen arccal vette tudomásul, hogy a berendezése ezúttal eltér a megszokottól, minden bizonnyal az előttük álló próbáknak köszönhetően. Tüzetes vizsgálat alá vetette a különböző felszereléseket, melyeknek jelenleg még nem ismerte a rendeltetését, de egyik sem tűnt különösebben veszélyesnek. A feszült csend cseppet sem zavarta, türelmesen várta, hogy történjen valami. Végül történt is, vontatott tempóban megkapták az első feladatot.
- Könnyű - jegyezte meg talán azért is, hogy kissé felpaprikázza az őrmestert, de az egyenletes lélekenergia kibocsátás valóban nem tartozott azok közé a feladatok közé, amik túl bonyolultnak számítanának. Régi, már tovatűnt képességeihez szükség volt efféle gyakorlatokra, így csak annyit kellett tennie, hogy visszaemlékezik a tanultakra. Már indult is volna a feladat végrehajtására, amikor az Aisi becenév, melyet az előbb rája használtak, megállította. Közönyösen fordult vissza, hogy meghallgassa a nehezítésként szánt extra feladatot.
- Hai - nyugtázta érzelemmentes, halvány hangján az utasításokat, ám talán mindenki számára kicsit váratlanul végül nem a sátor felé vette az irányt, hanem az ajtó felé. Igen, arra készült, hogy elhagyja a termet azon felbuzdulva, hogy öt órája van megcsinálni a feladatot.
- Éhes vagyok - közölte a talán kérdő, kíváncsi tekintetű többiekkel indokát, majd kinyitotta az ajtót és a kantin felé vette az irányt. Éhesen nem tudott volna koncentrálni, és ereje is elhagyja egy bizonyos idő után, így triviális volt, hogy először csillapítania kell az étvágyát.

Jó húsz perc múlva, immár teli gyomorral érkezett vissza. Egyetlen kósza pillantással felmérte, hogy ki az, aki még szenved a feladattal és ki az, aki már végzett, majd végre megközelítette a sátort. Egyelőre a nehezítést ignorálva, hogy megtapasztalja, milyen az ismeretlennek tűnő felületen járni. Végighúzta az ujját a plexin, melyet tényleg roppantul csúszónak, ám egyben tükörsimának is talált, ami megkönnyítette a feladatot. Ha egyenetlen lenne a felszín, folyamatosan igazodni kéne hozzá, így viszont csak arra kellett koncentrálni, hogy folyamatos és egyenletes maradjon a lélekenergia-kibocsátás. A faltól néhány méterre elhátrálva a sátor közepén állapodott meg, nyugodtan szemlélve az áttetsző műanyagot. Talpaiba lélekenergiát vezetett, majd nekifutásból gazellaként szökkent fel a talajjal merőleges felületre, és néhány sietősebb lépést követően le is lassított, immár kényelmesen felsétálva a plafonig. Ahogy számított rá, nehezítés nélkül könnyedén meg tudta volna oldani, még csak oda se kellett nagyon figyelnie arra, hogy egyenletesen keringesse a cipője alatt a reiatsut. Az áramlást megszüntetve ellökte magát a plexitől és egy dupla szaltós akrobatagyakorlatot követően állapodott meg a talpán ismét, immár a padlón.
Behajlított térdeit kiegyenesítve kihúzta magát, majd az egyik székhez sétálva leült és megszabadult a cipőjétől, a kikészített lavórban pedig megmártotta a zoknis lábát. Néhány másodpercig a megnehezedett ruhadarabot vizsgálta, tapasztalta a változást, hogy aztán végül a kijelölt tárgyakhoz sétáljon.
- Húsz szék, kétszáz könyv, öt lexikon... - ismételte meg a stóc előtt a feladatát, és közben azt is eldöntötte, hogy a székekkel fogja kezdeni. Két-két széket egymásba rakott, majd ezeket kézbe véve sétált vissza a feladat helyszínéhez, miközben újra reiatsut vezetett a talpaiba. Időnként meg-megtorpant most azonban, hiszen a hóna alá csapott székek miatt az egyensúlya bizonytalanabb volt, és a vizes zokniban sem érezte jól magát. Határozottan nehézkesebben iramodott neki ezúttal a falon való felkapaszkodásnak, ám a nedves ruha és a sima plexi találkozása a lélekenergia ellenére is bizonyos következményeket vont maga után, mely hatalmas csörömpöléssel járt. Yui lába megcsúszott, a székeket pedig egyben elengedte, hogy egyensúlyát megtartva ne essen hanyatt.
- Több reiatsu... - motyogta magának, miközben felszedegette az elhagyott ülőalkalmatosságokat és újra összerakta őket egy-egy párba. Saját megfigyelésének eleget téve növelte a lélekenergia mennyiségét a talpa felszínén, majd újra megközelítette a plexifalat. Ezúttal sikerült rá úgy fellépni, hogy nem akart a lába kitörni alóla, ám így is megbillent, köszönhetően a székeknek. Arcára kiütközött az erőfeszítés, ahogy összeszorította a fogát, hogy ne essen le. Mihelyst visszanyerte a balanszát, újra megpróbálkozott a mozgással, ám ez nem volt egyszerű az izgő-mozgó székekkel, hiszen úgy kellett megőriznie stabilitását, hogy folyamatosan változott a súlypontja. Végül mégis leugrott, mivel úgy érezte, nem fogja tudni megtartani magát. Tudta, hogy egyszerűbb lenne a dolga, ha máshogy tartaná a székeket, de megrázta a fejét. Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, nem futamodott meg az apró kihívás elől. Csak egy kis időre volt szüksége, hogy megszokja a bútordarabok mozgását, így újra próbálkozott, és ezúttal több lépést is meg tudott tenni, mielőtt kibillent volna. Ám azt is felismerte, hogy ez most nem a székek miatt volt, ahhoz alkalmazkodott. Ismét a földre huppanva ezúttal ülve is maradt, és hevesen szuszogva pillantott fel az előtte álló akadályra. Megragadta a figyelmét a műanyagon végigfolyó víz, melyek jól látható talpnyomokból származtak... az övéiből.
- Souka... - vette tudomásul a jelenséget, majd a térdére támaszkodva felkelt a földről. Rájött, hogy a csökkenő nedvtartalom okozza a bizonytalanságát valószínűleg, lévén hiába tartja állandó szinten a keringő reiatsut, a zoknija által folyamatosan változik a tapadás mértéke.
- Nevetséges... - kommentálta következtetését halkan, ezt felismerve már csak a plafonra való átlépés és fáradtság jelenthetett neki számottevő akadályt. Bár még egyszer-kétszer kudarcot vallott, amíg próbálgatta, hogyan tudja kiküszöbölni a zoknija által teremtett nehézséget, de végül a súlypontja néminemű változtatása elegendőnek bizonyult és gond nélkül felmászott a plafonig. Itt megint csak a székek okoztak gondot neki, hiszen míg a falra tapadással nem volt gondja, a kezében lévő tárgyakra más erők is hatottak, és a fejjel lefelé helyzetbe lépés pillanatában az átbillenő székektől ő is elveszítette a balanszát. Mindennek köszönhetően az egyik ülőalkalmatosság kicsúszott a kezéből, és lezuhanva egész pontosan az őrmester lábára esett.
- Vigyázz - szólalt meg semleges hangnemben jó néhány másodperc spéttel, és valahol mélyen élvezte, hogy piszkálhatja a férfit. Mindenesetre folytatta az útját, mintha mi sem történt volna, és végre túljutott az első szállítmányon, majd a munkát folytatva a második és a harmadikon is, egyre magabiztosabban járkálva a sátorban. A könyvekkel és kódexekkel már jóval könnyebben boldogult, bár az átállás miatt elsőre nem sikerült feltapadni a műanyagra. Azonban a könyveket stabilabban tudta tartani és így nem befolyásolták annyira az egyensúlyát, könnyebb volt koncentrálnia az egyenletes reiatsu-áramoltatásra is. Rendületlenül cipelte a stócokat, csakhogy hiába volt edzett, mégis csak egy 14 éves kislányról volt szó. Szervezetét megviselte a sok nehéz könyv és a folyamatos erőkifejtés, lélekenergiáját is egyre nehezebben tudta koncentrálni, ahogy fáradt. Ennek ellenére becsülettel küzdött, ám mire az utolsó pár lexikont is áthordta a sátorban, erősen lihegve összeesett. Lábai remegtek, a vizes zokni miatt pedig már nagyon fázott, amit csak még kellemetlenebbé tett a verejték. Négykézlábra ereszkedve pihegett perceken keresztül, mire fel tudott tápászkodni, de mindennek ellenére egy szó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, és bár imbolyogva, hiszen alig állt a lábán, de jelezte, hogy végzett.

Kissé elveszettnek éreztem magam most, hogy véget ért a... foglalkozás, vagy micsoda, nem igazán tudtam mit kezdeni magammal a holtidőben, amíg azt a bigyót kellett fogdosni. Jobb híján az ismerős arcok felé pillantgattam félénken, illetve hát tulajdonképpen csak egy ismerős arc volt, az pedig ugye Tsukatani-san Neki vannak itt más ismerősei is én viszont nem hozhattam el Yukinát :/ Remélem nem fogja azt hinni a lány, hogy valami stalker vagyok, vagy ilyesmi, csak mert ennyi figyelmet fordítok rá ^^" Viszont hiába a közös program, a többieket még mindig idegennek éreztem, még Umi-sant is. Sőt őrá inkább egyfajta... tanárszerű valamiként tekintettem talán, nem kezelhettem ugyanazon a szinten mint a kortársaimat. Mindegy... szóval gyakorlatilag tényleg csak Tsukatani-san volt az, akire azt mertem volna mondani, hogy tényleg ismerős és így másra nem tudtam figyelni, ami azért is volt kínos, mert... mert hát izé, mégis csak egy lányról volt szó, és én meg kényelmetlenül éreztem magam emiatt. Persze talán észre sem veszi, hogy lopva felé pillantgatok jobb tevékenység híján, de amúgy is kíváncsi voltam rá, hogy ő mit csinál amíg én itt lézengek mindenféle cél nélkül, egyfajta zombiként. Nos, bár ne tettem volna. Furcsa, meghatározhatatlan rossz érzés állt neki engem kerülgetni, mikor láttam, hogy Umi-san a nagyölelés keretében őt is megöleli, és hogy erre milyen reakciót is adott a lány. Gyorsan elfordítottam a tekintetem a jelenetről, és az egyik szék lábára összpontosítottam elkomorodó képemmel. Megfogant bennem a kérdés, hogy mi ez és miért érzem úgy, mintha valami összetört volna bennem. Vajon azért van, mert Midori az első olyan lány, akiről úgy érzem, hogy nem olyan távolságtartó velem? Jó, persze lehet csak én érzem úgy, hogy közelebb kerültem hozzá, mint bármelyik másik lányhoz az eddigi életem során, és igazából én a számára csak egy random fiú vagyok, aki segít neki javítani a jegyein. Ettől függetlenül azonban mégis úgy vagyok vele, hogy felé mintha könnyebben megnyílnék, még ha sokszor nehezemre is esik megszólítani Tsukatani-sant... sőt, tulajdonképpen őt a legnehezebb, ha belegondolok. Nem paradoxon ez? ^^" Eh... ahhoz képest, hogy tulajdonképpen nem is beszélgettünk még olyan sokat, kicsit sokat jár rajta az eszem asszem.
- Tsu...Tsukatani-san... ha a suliban bárki bántana, azonnal szólj nekem és igyekezni fogok intézkedni! Már amennyire tudok... Bár segíthetnék a maszkos szörnyek ellen is... ^^" Nem szeretném, ha bajod esne, szóval... - motyogtam Midorinak, miután összeszedtem magam és odamentem hozzá érdeklődni az előbbi mondandójáról. Igazából megrémültem azt hallva, hogy meg szokták támadni és ő meg is sérül ilyenkor, de fogalmam se volt, hogy mit is kéne tennem, vagy mondanom, ezért is hangozhatott hebegés-habogásnak a feleletem. Pedig pontosan tudtam, mit akarok, de csak a sulis delikvensek ellen volt "hatalmam", ahhoz hogy megvédjem őt a hollowoktól, ahhoz... nem nagyon, ráadásul ott sem lehettem mellette mindig, hogy vigyázzak rá. Pedig ha tehettem volna, akkor szembeszállok velük, vagy segítek elfutni, csak ne essen baja. Ezekben az érzésekben teljesen biztos voltam, meg akartam őt védeni, csak ezt nehéz volt szavakba önteni, és mivel nem is lettem volna rá képes... Tök jól hangzik az ilyesmi a mangákban, meg mindig ilyenkor esik bele a lány a fiúba, viszont velük szemben én nem tudtam volna megtartani az ígéretem, hiába akarnám :/
- Oh, értem - reagáltam arra, hogy Hidari-san a rokona. Igazából nem tudtam mit hozzáfűzni, meg nem is akartam, mert a véleményemet a férfiról inkább megtartottam magamnak. Kicsit sajnáltam Tsukatani-sant, látszott rajta, hogy nagyon kínosan érzi magát az őrmester tettei miatt. Én meg amiatt, hogy befagyasztottam a beszélgetést, és a szőkeség gyorsan talált is magának új elfoglaltságot a papírokkal, meg Aoi-channal :/ Valahol úgy éreztem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget, de azért örültem is neki, hogy tudtam vele váltani egy pár szót. Csak ne lenne ez a nehéz érzés a mellkasomban, mióta láttam őt ölelkezni Umi-sannal >.>
Apropó, el is kezdtem utána nézelődni némi tehetetlen álldogálás után, mivel felajánlotta a segítségét, bár azon se lepődtem volna meg, hogy ha kiment volna a fejéből, elvégre rólam könnyű elfeledkezni ._. Miután Hidari-san mozgásra ösztökélt minket, a popsztár szavainak megfelelően hátramaradtam, és vártam hogy odajöjjön hozzám. Jól esett, hogy eszébe jutottam, bár a viselkedésétől kicsit megijedtem... vagy nem is tudom. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire közvetlen és kedves velem egy vadidegen ember. Mindenesetre hálás voltam neki azért, hogy odafigyel rám, biztos ő is látta, mennyire el voltam veszve ^^" Kérésére kicsit bizonytalanul, de felé nyújtottam a sérült tenyerem, mire ő megérintette azt. Vártam, hogy történjen valami, viszont először nem hatott, vagy valami ilyesmi, legalábbis a reakciókból ezt szűrtem le. Látszott a férfin, hogy erősen koncentrál, míg én a szememet lesütve idiótán éreztem magam :/ Végül azonban megéreztem valami meleget, sőt forrót a tenyeremen. Nem fájt, nem is volt kellemetlen, inkább csak fura. Mikor pedig odanéztem, pont a szemem láttára húzódott vissza a bőrpír a kezemről, és pár pillanat múlva mintha ott se lett volna. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, de aztán csak kipréseltem pár szót ^^"
- Eto... nagyon köszönöm, Umi-san, azt hiszem sikerült ^^ Sajnálom, hogy miattam kellett fáradnia ^^" - vakartam meg a tarkómat zavaromban, aztán tiszteletteljesen meghajoltam Umi-sannak, mielőtt elfelejtettem volna kinyilvánítani így is a köszönetemet. Kicsit még próbálgattam a kezem, de tényleg úgy tűnt, hogy teljesen elmúlt az égési seb, egyáltalán nem volt érzékeny a bőröm. Halvány mosollyal konstatáltam a dolgot, aztán elnézést kértem, és az útba eső mosdóba besietve kicsit rendbe szedtem magam pár perc alatt egy arc- és egy kézmosás formájában. Ezúttal nem hagytam ott a kontaktlencséimet hál' istennek, szóval futólépésben indultam a többiek után, és végül utolsóként léptem be az edzőterembe. Gyorsan csatlakoztam is a sorhoz, remélhetőleg az őrmester nem vette észre, hogy kicsit késtem. Ahogy láttam, nem maradtam le semmiről, pont jókor érkeztem meg a feladatra, és... hitetlenkedve is pillantottam a plexisátorra o.O" Ugyan megtanítottak nekem már egy-két apró technikát, amivel meg tudom magam védeni, de ez most valahogy veszélyesebbnek tűnt. Mi lesz, ha leesek? o.O" Azt is szívesen megkérdeztem volna, hogy irányítok egyáltalán lélekenergiát a talpamba, de nem volt hozzá merszem, nem akartam, hogy leüvöltsék a fejemet, vagy hülyének nézzenek ^^" Na meg reménykedtem abban, hogy én nem kapok extra feladatot, de mint kiderült, hiába. Megszeppenten hallgattam a férfit, ahogy az arcomba kajabált, legszívesebben hátrébb léptem volna, de azt sem mertem megtenni ^^"
- É-értettem, őrmester... és Kouhei vagyok... - vettem el a filcet megilletődötten. Ahogy sejtettem, béna vagyok. No de hát én csak egyszerű ember vagyok, és még annak is a gyengébbik fajtából, nem valami szuperhős :/ A feladattal kapcsolatban is, az önbizalmam kábé a nulla körül mozgott, miközben megközelítettem a helyszínt. Úgy voltam vele, hogy előbb megpróbálom teljesíteni a falon járkálást, bármilyen lehetetlenül is hangzik a dolog, és csak aztán foglalkozok a rám kiosztott feladattal. Azt már egyébként is tudtam, hogy fogok szabályos köröket és derékszögű háromszögeket rajzolni, mármint a háromszög átfogóját kell három centisre megalkotnom, az meg onnantól a köré írt kör sugara is lesz egyben. Csak Midorival ellentétben nekem rajztehetségem nincs vonalzó és körző nélkül, legalábbis szabad kézzel eléggé esetlenek a geometriai alakjaim ^^"
Mindegy, előbb a fontosabb feladatra kellett koncentrálnom, hiszem már a fallal néztem farkasszemet. Nagyot fújtatva léptem közelebb, elképzelésem sem volt, hogy fogok ezen én mászkálni. Valahogy a realitásérzetemet teljesen felborította a dolog. Gondterhelten vakartam meg a fejemet, majd az egyik lábamat feltettem a plexire. Nem mondott hülyeséget az őrmester, tényleg jó csúszós volt :/ Megpróbáltam végül fellendülni a falra, de mihelyst elhagyta a másik lábam is a talajt, egy pillanat múlva már újra ott is volt. Egyszerűen tudtam, hogy ha megpróbálnám, akkor hanyatt esnék, nem mertem megcsinálni azt, hogy kibillentem az egyensúlyomat. Kényelmetlenül feszengve nézelődtem körbe, hogy lássam, a többieknek hogy megy. Megnyugtató volt, hogy nem csak nekem okoz nehézséget a feladat, de ezzel még nem voltam kisegítve. Nem tűnt úgy, hogy képes lennék a talpamba koncentrálni a reiatsum, legalábbis nem akart megtapadni a lábam a falon sehogy sem :/ Valami hasonlót viszont tanítottak nekem, csak ott a kezembe kellett koncentrálni az erőt. Megpróbáltam felidézni azt a tudást, és ahogy mondták, elképzelni hogy a tenyerembe áramlik, mint valami folyadék. Viszonylag gyorsan sikerült is megalkotnom a kezemben azt a reiatsu-gömböt, bár kicsit halvány volt, nem tudtam rá úgy összpontosítani, ahogy kéne. Viszont a talpamon nem gömböt kellett létrehoznom sajnos ^^" A folyadékos megoldást alkalmazva igyekeztem elképzelni, hogy a lélekenergiám a lábamba áramlik, és így, csukott szemmel koncentrálva illesztettem a talpam a plexihez. Nagyot nyeltem, némileg meglepődve tapasztaltam, hogy nem csúszik úgy le, mint eddig Remegő, boldog sóhaj szökött ki a számon, talán mégse vagyok olyan béna ^^" Csakhogy ettől függetlenül még mindig nem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy elhagyjam a biztos támaszt nyújtó vízszintes talajt. Kicsit elkeseredtem, köszönhetően saját gyávaságomnak, és újra körülnéztem, hátha sikerül erőt meríteni a többiek munkásságából. Az elém táruló látvány azonban valahogy az ellenkező hatást érte el, ahogy megpillantottam Tsukatani-sant is a jól haladók között. Még neki is megy, mit akarok én itt akkor? :/ Ha ennyit se tudok megcsinálni, jobb is ha inkább a rajzai segítenek neki, én úgyis inkompetens lennék :/
- Nekem ez nem megy T_T - panaszkodtam halkan, már teljesen kedvemet vesztve folytattam a végrehajtást. Még mindig csúszkált a lábam, pedig éreztem, hogy bizsereg a talpam a reiatsutól. Így egyszerűen nem mertem megpróbálni elhagyni a padlót, talán akkor se merném, ha biztosan megtapadna a sátor oldalán a lábam. Bár tapadna a cipőm talpa vagy a plexi, akkor legalább lenne talán némi bátorságom megpróbálni :/ Erősen szuggeráltam a leküzdhetetlen akadályt, miközben újra feltettem rá a lábam, azonban most valami eltérőt éreztem, mintha... tényleg hozzátapadt volna a talpam a műanyaghoz o.O Meglepve pislogtam a jelenségre, ha megpróbáltam, csak némi erőlködést követően tudtam megmozdítani a lábam, és valamiféle cuppanó hang kíséretében vált le. Sőt mit több, a padlón pont ugyanez történt o__O
- Wha...? - bukott ki belőlem a meglepetésem hangja, olyan volt, mintha a cipőm talpa tényleg ragadt volna Nagyot nyelve kíséreltem meg immár sokadszorra a dolgot, és még csak nem is kellett olyan hű, de nagyon koncentrálnom rá, hogy feltapadjak. Igyekeztem összekaparni minden merészségem, és néhány rugózás után, miután meggyőződtem róla, hogy meg tudom tartani a súlyomat, fújtam egy nagyot és fellendítettem a másik lábam is. Összeszorított szemmel vártam, hogy mikor fogok leesni, de nem éreztem fájdalmat a hátamban, meg a padlót sem magam alatt. Stabilan fel voltam tapadva... a falra Fogalmam sincs, hogy sikerült, de összejött! Büszkén fordultam körbe, noha nagyon fura volt ez a perspektíva, meg az érzés is maga, de úgy tűnt, hogy amúgy nem figyel rám senki. No igen, nyilván csak engem érdekel, hogy végre sikerült ^^" Sebaj, lassan, óvatosan léptem még egyet, majd még egyet, és minden egyes alkalommal kellett egy kicsit erőltetni magamat, hogy meg tudjam mozdítani a lábam. Biztos béna látvány lehettem, ahogy apránként lépegettem felfelé, remegtem mint a kocsonya. Igyekeztem csak felfelé koncentrálni, úgy éreztem hogy ha lenézek, elszédülök. Viszont egy sikkantás hallatán óhatatlanul is azonnal a hang irányába fordítottam a fejemet, a zuhanó szőke lányt meglátva pedig elfogott a rémület.
- Midori! - szaladt ki belőlem az aggódó kiáltás, ijedtségemtől pedig a koncentrációm is elveszett, így nem csak ő, de én is leestem. Elég csúnyán beütöttem magam a padlón, de a sajgó könyököm és a hátam most cseppet sem érdekelt. Nehéz volt megmoccanni, azonban látni akartam, hogy Tsukatani-sannak nem esett-e baja, így kínjaim ellenére is oldalra fordultam és feltápászkodtam. Köhögtem, kicsit beszorult a levegő, pedig nem is estem nagyot :/ Szerencsére úgy tűnt, hogy nincs baja, mivel valakire ráesett, de fájó tagjaim ellenére azért odakóvályogtam hozzá.
- U-ugye nem esett semmi bajod? - toporogtam mellette lesütött szemekkel, kissé idegesen, és a válasza után rögtön Hidari-san felé fordultam, viszont csak meg akartam szólalni, nem vitt rá a lélek, hogy meg is tegyem. Beigazolódott, amitől tartottam, túl veszélyes ez a feladat. Nem vagyunk mi ninják, vagy ilyesmik, akiket nem zavar, ha pár méterről leesnek, én innentől kezdve nem voltam hajlandó folytatni a feladatot.
- Nem jártam körbe, de fenn tudok maradni. Én nem folytatom a feladatot, nem kockáztatom meg, hogy megsérüljek >.> Függesszük fel, mielőtt valakinek tényleg baja esik - oldalaztam oda végül Umi-sanhoz. Én nem mertem megmondani a véleményem az őrmesternek, de neki igen, és bíztam benne, hogy tenni is fog valamit azért, hogy ennek az őrületnek itt vége legyen. Egyébként sem mertem volna feljebb menni ezek után, ráadásul abban is biztos voltam, hogy az extra feladatomra nem tudok falon mászás közben koncentrálni. Ha kudarcnak ítéli meg Hidari-san azt, amit csináltam, nem érdekel. Én elégedett voltam magammal, és többet ér a testi épségem annál, hogy egy ilyen ostoba trükköt tudjak...

Kicsit még mindig feszengtem Yuzuri-san mellett, pedig igazán kedves fiú volt, de igazán nem tudtam, mit kéne mondanom, mikor vele elegyedtem szóba. Ha Kanade-onee-sannal beszélek, mindig van közös témánk, például egy-egy borzalmasan ízléstelen szoknya, amit az idős hölgyek képesek felvenni és abban végigjárni az egész plázát. Olyan szörnyű nézni, hogy vannak, akiknek semmi érzékük a divathoz! T_T Én már lassan azon vagyok, hogy olyankor felpattanok és a zsebpénzemből vásárolok nekik pár igazán hozzájuk illő, nem túl habos-babos, csak olyan igazán nagymamákra illő ruhadarabot, hogy ezután majd büszkén foroghassanak az unokáik előtt, hogy milyen szép nagyit faragott belőlük az az ismeretlen, de kedves szőke lány a plázából! Milyen jó is lenne… lehet, hogy az idősebbeknek kéne ruhákat terveznem, mindenki csak a fiatalokkal foglalkozik, de alig látok olyan márkás ruhát, ami jól mutat öreg hölgyeken is és még megfizethető árban is vannak. Sőt, ha már hölgyek, akkor nagypapadivat! Igen, biztosan nagyon sokan örülnének neki, hogy végre rájuk is fordít figyelmet valaki, még ha az egy teljesen ismeretlen és tehetségtelen és… szóval egy senki T_T Biztos meg sem jelenne az újságokban, odáig sem jutnék el, hogy egyáltalán valaki halljon a ruháimról, még addig sem, hogy megmutassam a terveimet bárkinek is. Amúgy is, biztosan mindenki úgy gondolná, hogy az idősek divatja egyáltalán nem jó ötlet és csak egy olyan laikus, ügyetlen és buta csitrinek jutna eszébe ekkora monumentális baromság, mint én vagyok. Borzasztó vagyok, soha nem leszek híres, soha, senki nem fogja látni a munkáimat, nem is tudom, minek álmodozom itt a szép jövőről, ami nem is fog eljönni, mert annyira béna vagyok, hogy a kezembe fogok egy ollót és véletlenül szétvágom a Sorsfonalamat! T_T Hallottam valami görögökről szóló filmben erről a Sorsfonál dologról, három öregasszony kötögetett és az egyik elvágta egy ollóval a pamutszálat és akkor az, aki látta, az meghalt. Szörnyű, egyszerűen borzalmas! Várjunk… akkor… ha én nem tervezek az időseknek ruhát, akkor hárman össze fognak ülni kötögetni és elvágják és én meghalok? Sőt, nem is csak hárman, hanem az összes idős japán asszony nekiül és… és… és én többszörösen is el leszek temetve! T__T
Nagy gondolkozásom közepette észre sem vettem, hogy Umi-san felém közeledett, kitárt karokkal. Arra tértem magamhoz, mikor már egészen közel volt hozzám, de nem tudtam, hogy mire készül, csak míg szorosan meg nem ölelt. Majdnem kifolytam a karjai közül, csak úgy olvadozva remegtem az ölelésben, a fejem akár egy paradicsom, hiszen én Kanade-onee-sanon kívül még életemben nem kerültem ilyen közel sztárhoz, pláne nem egy férfi idolhoz! Hatalmasat nyelve próbáltam lenyugtatni hevesen kalapáló szívem, arcszínem pedig immár hófehérben játszott a vörös helyett, úgyhogy jobbnak láttam leülni, mielőtt összeesem. Nagyokat fújtattam és töltöttem magamnak egy kis vizet, de alig hogy egyetlen korty is lekerült kiszáradt torkomon, rögtön félrenyeltem, úgyhogy erős fulladás közelbe kerülve köhögtem jó pár percig. Mikor már könnyeimet hullatva sikerült abbahagynom, arra a rémisztő tényre kellett rájöjjek, hogy egyedül vagyok a teremben o.O Mindenki itt hagyott, megfeledkeztek rólam, én pedig észre sem vettem, hogy egyszerűen eltűntek, úgy lefoglalt, hogy el legyek hűlve, hogy… hogy izé nem tudom, de ez akkor is, én biztos el fogok tévedni és örökre elveszek ebben a hatalmas kastélyban T_T Ráadásul ott van az is, hogy Hidari-san most a főnök és valami edzést emlegetett, a többieket biztosan oda kísérte, de én lemaradtam, úgyhogy ha valamiféle csodálatos módon oda is találok, azt biztosan nem fogom tudni, hogy mi a feladat, mert az ugye az elején van elmagyarázva, de én arról meg már most lemaradtam. Talán jobb lenne itt maradni, amíg rám nem talál valaki… igen, úgy lesz a legjobb, azt hiszem.
Egy nagyobb sóhaj után felálltam a székből és ittam még egy kicsit, aztán kimerészkedve az ajtón, körbepillantottam, de nem találtam sehol-senkit. Most tényleg emlékeztetett a hely egy kicsit a horror-filmekben lévő kísértet-kastélyokra, amikben gonosz, lánccsörgető, huhogó szellemek laknak, nem olyan kedvesek, mint akikkel általában találkozom és segítenek kijutni a sikátorrendszerből, amiben állandóan eltévedek, pedig nem is olyan nagy. Amilyen tájékozódási képességgel én meg lettem áldva még a saját házamban sem találok meg mindent, csak a szobámat, a konyhát, meg a nappalit… ja, meg Aoi-chan szobáját, de hát azt igazán nem nehéz, lévén az enyém mellett foglal helyet.
Hosszas gondolkodás után végül jobbra indultam el, amolyan próba-szerencse alapon, hátha találok valakit, aki szintén lemaradt vagy legalábbis tudja, hol van a nekem kellő szoba és el is magyarázza. Már azt sem igazán bántam volna, ha egy segítőkész szellembe botlok bele, csak ne legyen félelmetes és ne akarjon megenni T_T Arra nemigen számítottam, hogy tényleg szó szerint ütközöm bele megmentőmbe, de legalább találtam valakit! Lelkesedésem kicsit lejjebb lohadt, mikor megláttam, hogy az illető nem más, mint Yuzuri-san, mert hát előtte eltévedni és ezt bevallani pont neki, annyira… kínos
- Y-yuzuri-san! De jó, hogy összefutunk. Tudod én a… az edzőtermet keresem… n-nem tudod esetleg, merre találom? ^^” – vakargattam tarkómat elpirulva.
Inkább a padlót mustráltam, mialatt sétáltunk, nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, pláne hogy kettesben vagyunk. Persze voltunk már így, ráadásul a szobámban, ami sokkal személyesebb környezet, de hát akkor még Hidari-san nem lakott velünk és csak korrepetálásról volt szó. Igaz, közben ittunk teát, meg beszélgettünk másról is, nem csak az anyagról. Akkor igazán jól éreztem magam, de ha kettesben kell maradnom vele, mindig olyan furcsa érzés van a gyomromban, ami nem tudom, hogy micsoda, de hát én sosem tudtam túl jól elbeszélgetni a fiúkkal… biztos ezért van ez így, semmi különösebb oka nincs.
- E-elnézést a késésért Hidari-san, csak eltévedtem - sütöttem le szemeimet és hajoltam meg nagybátyám előtt bűnbánóan, mikor beléptem a terembe.
Szerencsére nem késtünk el nagyon, legalábbis abból ítélve, hogy a többiek még csak most szóródtak szét, hogy teljesítsék a feladatot. De… milyen feladatot is? o.O Megköszörülve a torkom, közelebb lépdeltem a többiekkel együtt a falhoz, bár sokáig csak tanácstalanul ácsorogtam és figyeltem, mit csináltak ők. Végül megelégelve, hogy fogalmam sincs, mit is kéne tennem, a hozzám legközelebb álló személyhez araszoltam közelebb, aki nem más volt, mit Sky-san.
- B-bocsánat, hogy megzavarom, de… mit is kell csinálunk? - Két mutatóujjamat zavartan böködtem egymásnak, fejemet pedig lehajtottam, mert igazán nem akartam feltartani Torao-sant, de… ő volt a legközelebb.
Figyelmesen hallgattam végig a felvilágosítást, szorgosan bólogatva, mert azért egy ilyen egyszerű feladatot nem nagyon kell túlmagyarázni. Hogy magamat bátorítsam, jó hangosan szusszantam egyet és előrelendültem, majd nekifutásból felugrottam az eszközre, de a következő pillanatban sikoltva a földön is találtam magam o.O Könnyezve tapogattam fájó hátsó felem és dacos pillantásokat lövelltem ellenségem felé, hátha lesz olyan kedves és választ ad tanácstalanságomra. Hogy jussak én fel oda? Nagy nehezen felálltam és megtapogattam kicsit a plexit, de olyan csúszós volt, hogy mikor kicsit rá akartam támaszkodni, rögtön újra elestem. Fáj T_T
Idős hölgyeket megszégyenítő nyögéssel tápászkodtam fel újra és vetettem egy könyörgő pillantást Hidari-sanra, hátha megesik rajtam a szíve, de nem úgy tűnt a szigorú pillantásokból, amikkel engem vizslatott. Pedig én komolyan megpróbáltam, de egyszerűen nem megy! T_T
- Szóval, lélekenergiát a talpamba… mint mikor a rajzaimba viszem, hogy életre keltsem őket… - dünnyögtem saját magamnak a megoldást.
Igaz, elképzelni könnyű volt, hiszen az én képzeletem nagy, de megvalósítani annál nehezebb! Láttam magam előtt, ahogy a falon sétálok teljes nyugalommal, alattam és mellettem a többiek, néhányan már a plafonon jártak, én pedig a nyakamat kitekerve igyekeztem nézni, ők hogyan csinálják. Képzeletemben Hidari-san még meg is dicsért, lévén elég ritka tőlem az ilyen nagy teljesítmény, de aztán elkövettem egy szörnyű hibát, amit még a képzeletvilágomban sem tudtam elkerülni – lenéztem. Abban a pillanatban meginogtam és sikoltva zuhantam le a nagy, mély semmibe…
Ijedten nyitottam fel pilláimat, hogy újra beengedjem a valóságot és megbizonyosodjak róla, semmi bajom és még mindig a földön vagyok. Egy bátortalan, remegő sóhaj után újra nekiveselkedtem a falnak, immár jóval bátortalanabbul megközelítve azt. Nyeltem egyet és újra behunytam a szemem, elképzeltem, hogy a testemben áramló reiatsu felgyülemlik a lábamban. Szinte éreztem a bizsergető, furcsa érzést és fellépve a falra, döbbenten vettem tudomásul, hogy bizony most már félig nem a földön vagyok. Ezt teljesen ellent mond a gravitációnak o.O Már nem mintha olyan normális lenne az életem, mióta ideköltöztem Vajon a fizika tanárunk hogy fogadná a tényt, hogy sétáltunk a falon? Biztosan meglepődne és azonnal pszichológushoz küldene minket, pedig én gyakori vendég vagyok a Raion doktoránál, mostanság egyre többször nézek be hozzá. Az az egyetlen út, amit képes voltam megjegyezni ebben a hatalmas kastélyban, bár néha még olyankor is segítségre szorulok…
Sikítva estem hátra, bár szerencsére nem voltam olyan magasan, de túlságosan elkalandoztam és elvesztettem az irányítást, így hamarosan újra a földön találtam magam. Hiába a gravitáció létezik… Egyelőre még nem vesztettem el a lelkesedésem, de már kezdtem lelombozódni, mert nem ér, hogy rögtön ilyen nehéz feladatot kapunk >.> Inkább a magazinokhoz mentem, hogy kicsit jobban tanulmányozzam, milyen fegyverekre is van szüksége Hidari-sannak, mert nem szeretnék neki csalódást okozni, azt az utasítást, ami rám vonatkozik, szerencsére pont elkaptam, mikor beértünk Yuzuri-sannal. Felkaptam a legelsőt, ami a tetején volt és visszasétáltam a falhoz, majd minden apró részletet alaposan áttanulmányozva, megnéztem a három fegyvert, amit kiválasztottam. Levettem az oldalamról a táskát és csak egy tollat, valamint a rajzfüzetemet bányásztam ki belőle, majd azzal kezdtem neki újra a mászásnak. Megint csak becsuktam a szemem, kiengedtem a bent tartott levegőt és újra nekiindultam. Elképzeltem, ahogy a lábamban felgyülemlik a lélekenergiám, amiről most rögtön a Naruto jutott eszembe. Pont úgy kell csinálnom, mint mikor ő a vízen járt! Neki chakrája volt, nekem reiatsum van, ugyanaz. Immár valamivel biztosabban láttam neki a lépkedésnek, mintha csak a padlón járnék, csak ez csúszós volt, akár a jég. Na, ezért nem korcsolyázom >.> Újra kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, meddig haladtam és boldogan vettem tudomásul, hogy jó pár lépésre eltávolodtam alulról, de szerencsére még nem vagyok veszélyesen magasan. Igyekeztem folyamatosan Narutora gondolni, hogy ő hogyan is csinálhatta, úgyhogy lassan és folyamatosan a füzetembe bújva, araszoltam is felfelé.
Mikor úgy éreztem, már nem lóg folyamatosan a fejem fölött a veszély, hogy bármikor lezuhanhatok, figyelmem a füzetemre fordítottam. Igyekeztem helyet szorítani a fejemben egyszerre az anime szereplőnek és a fényképnek, amit az újságban láttam, de elég nehéz volt egyszerre koncentrálni mind a kettőre, mert hol az egyikre figyeltem erősebben, nehogy leessek, hol a másikra, hogy élethű és használható legyen a rajz. Ráadásul kicsit át is kellett alakítanom, hogy ne kelljen cipelnem, így az jutott eszembe, hogy szárnyakat csinálok neki, mert úgy szabadon tud majd repülni mellettem és nincs az én fizikai erőmhöz és tűrőképességemhez kötve.
Nyelvemet kinyújtva kezdtem egyre inkább a kiválasztott fegyver képére koncentrálni, Naruto pedig egyre halványult, mígnem hirtelen rajzolás közben megingott a lábam és először csak csúszni kezdtem, de miután az ijedtségtől az elképzelt jelenet kicsúszott képzeletem karmai közül, újfent leestem. Sikítva zuhantam egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy pillanatra betaroltam a semmit, aztán estem újra tovább. Mikor földet értem, az sokkal puhább volt, mint gondoltam, pláne hogy hasra estem, nem hátra, az pedig még nagyobb elámulásra késztetett, hogy… én igazából lebegtem, alig egy kicsire a padlótól o.O Megrökönyödöttségemet már csak az tudta növelni, hogy hirtelen megjelent alattam Sky-san, orra pedig szinte összeért az enyémmel. Hatalmasat nyelve a talpamba kúszott reiatsu, mintha csak vér módjában akarna visszaáramlani, a testemben található összes folyadék szinte egyszerre tolult az arcomba, így azt hiszem, rekordot döntöttem pirulás terén.
- M-moushiwake arimasen! Én nem is t-tudom mit mondjak, Torao-san… én… én… én igazán… - Felpattantam, de megszédültem kissé.
Azért igyekeztem tartani magam és egyfolytában hajlongtam, vagy ötvenszer bocsánatot kérve tőle. Yuzuri-san újfent megmentett a kínos helyzet további elviselésétől, bár elkönyveltem magamnak, hogy ezért a szerencsétlen húzásért meghívom egy kávéra vagy valamire Sky-sant, mert nem szeretném, hogy olyan bénának tartson, mert én egyébként nem vagyok az T_T Vagyis de, de erről neki igazán nem szükséges tudnia…
- J-jól vagyok, köszönöm, igazán, csak kicsit megijedtem. Te hogy vagy? Megütötted magad? – aggodalmaskodtam, mert igaz, hogy abban a pillanatban csak magamra figyeltem, meg az esésre, de mintha láttam volna a szemem sarkából, hogy ő is lezuhant.
Még mindig erősen elvörösödve pillogtam körbe, hátha megtalálom a füzetem és meg is láttam, nem messze innen. Hogy kicsit eltereljem a figyelmem, gyorsan odaszaladtam, de szerencsére egy alapos mustra után megállapíthattam, hogy a rajzomnak semmi baja, sőt, készebb, mint gondoltam! Már csak a szárnyakat kell ráapplikálnom és kész vagyok *.*
Elragadtatott mosollyal fejeztem be a képet a földön állva, hogy legalább ez meglegyen és magam mellé is teremtettem legújabb tárgyamat a fegyverarzenálomból. Az kecsesen repkedett körülöttem, úgyhogy miután kicsit kifújtam magam, újra megnéztem a következő fényképet, hogy pontosan tudjak alkotni. Egy pár mély lélegzetvétel után újra nekiláttam a sétának, megint csak Narutot előnyben részesítve. Éreztem, ahogy reiatsum a talpamba és már valamivel könnyedebben léptem fel, mint az előbb. Nem igazán figyeltem a többiekre, mert szerettem volna teljesíteni a feladatot, így igyekeztem a két képet újfent ugyanolyan mértékben magam előtt láttatni. Hogy ezen segítsek, becsuktam a szemem, így könnyebb volt egyszerre kettőre koncentrálnom, viszont nem tudtam, mikor érek a plafonra. Lassan araszoltam előre, hogy bőven legyen időm rajzolni, mielőtt homlokom fájdalmasan koppanna a tetővel, bár erőlködésem már meglátszott rajtam, izzadtság gyöngyözött végig homlokomon, frufrumat pedig hozzátapasztotta a homlokomhoz. Nehéz volt folyamatosan arra figyelni, hogy fenn is maradjanak és hogy pontosan visszarajzoljam az eredeti képet, valamint már arra is figyelmet kellett fordítanom, hogy a megjelenített rajz ne tűnjön el. Végül lassan kinyitottam a szemem, hogy figyeljem a készülődő képet és a plafont, ami vészesen közeledett, vészesebben, mint gondoltam. Egy pillanatra megtorpantam, majd átléptem fejjel lefelé. Elég bizarr volt, hogy a hajam velem ellentétesen lóg, én meg teljesen természetellenes helyzetben ragadok a plafonhoz o.O
Igyekeztem a rajzra koncentrálni, mely lassan elkészült, közben erősen fújtatva sétáltam előre. Mikor az utolsó árnyékot is befejeztem és a szárnyával együtt magam mellé teremtettem a fegyvert, elengedtem magam, hadd zuhanjak újra. Nem volt túl sok erőm fennmaradni, lesétálni meg biztosan nem lett volna, így csak bíztam benne, hogy mivel egyenesen Hidari-san fölé navigáltam magam, így vagy elkap vagy ráesem és tompítja az esés. Amúgy is az a dolga, hogy megvédjen, nem? :/
Hatalmasat puffanva csapódtam be, majd nagy nehezen feltápászkodtam, bevert, fájó könyökömet és térdeimet dörzsölgetve. A fejembe beleszállt a vér, szédültem is, meg minden, de azért felálltam és diadalittasan mutattam a mellettem repkedő két fegyverre.
- Büszke vagy rám, Hidari-san? *.* - pillogtam nagybátyámra reményteljesen, mert bár igaz, háromról volt szó, de én fáradt vagyok, nem csinálom ezt tovább és kész! >.>
Hatalmasakat fújtatva telepedtem le a földre és letöröltem homlokomról az izzadtságot, de mikor megláttam Sky-sant, erőt vettem magamon és felálltam. Remegő térdekkel, mellettem a lebegő veszélyforrásokkal lépdeltem oda hozzá és lehorgasztott fejjel, elpirulva álltam meg előtte.
- N-nagyon sajnálom, ami az előbb történt, Sky-san… meghívhatom egy teára vagy kávéra esetleg? Bizonyára önnek is nagyon kellemetlen volt… végülis… ön volt alul, sajnálom, hogy lelöktem és hogy magára estem – dadogtam el, még mindig lehajtott fejjel újfent a bocsánatkérést.
Nem sokkal utána, körbepillantottam a többieken, ők is eléggé ki voltak fáradva, pedig ez még csak az eleje volt. Mi lesz még ez után? O.o Újra magam elé véve a füzetet, kilövellő vízárat rajzoltam mindkét fegyver csövének végéhez, majd a kisebbet, ami nem a rakétavető volt, hanem a másik, mert én nem értek hozzá csak tudom, hogy nagy és veszélyes, szóval azt a vállamra reptetve, ujjamat a ravaszra tettem és körbehordoztam a tekintetem.
- Kér valaki frissítőt? Ne féljetek, nem bántanak! – kiáltottam fel hirtelen bátorsággal, majd rövid gondolkodás után arcon locsoltam Hidari-sant, hogy a többiek higgyenek nekem.
Tudom, nem neveznének hazugnak, de azért ez mégiscsak egy veszélyes dolog… Most azonban víz volt benne és kaphatott, aki csak kért! Ritka volt nálam, hogy nevetek valakin, de most tényleg, olyan viccesen festett, biztosan nem számított támadásra. Életemben először talán sikerült meglepnem Hidari-sant! *.*

Fáradtsága és egyéb nyűgjei látványos jelekben mutatkoztak meg, a pihenőnek mégsem örült. Azaz pontosabban nem mutatta ki, hogy bármiféle hatással lett volna rá a nyugalom, ami a feladat teljesítését követően telepedett rá és a terem többi ideiglenes lakójára. Már amennyire lehet nyugalomnak nevezni azt, amikor egy hiperaktív katona üvöltözik, lövöldözik és pattog, miközben Midori-chan az őrmester eszközeihez hasonló, csak nagyobb fegyverekkel vizet fröcsköl mindenkire, akit csak ér. Kivéve rá, ő ugyanis az egyik szék mögött elbújt a hangzavar és az enyhe káosz okán. Egyébként is fázott, így le is vette az elázott zoknijait, és a földön ülve melengette a nedves és hideg lábait, meg-megborzongva. Idővel aztán csak helyreállt a nehézkes légzése, bár végtagjai még mindig remegtek a megerőltetéstől, mikor előbújt rejtekéből. Tekintete rövidesen a három muskotályos felé irányult, hiszen kiképzőjük utasítást adott neki és nekik is.
- Hai - jelezte egy bólintással, hogy megértette és tudomásul vette a feladatát, és bár nem volt feltűnő és nyilvánvaló, de abban, hogy ilyen gyorsan elfogadta a neki adott parancsot, nagy szerepe volt a villámgyorsan növekvő tiszteletnek, ami felébredt benne Hidari iránt. Pusztán azzal, hogy ennyire ki tudta fárasztani, máris hatalmasat nőtt a szemében. Nem sokan voltak képesek erre, az iskolai testnevelésórán pedig pláne nem szokott hozzá az ilyen fokú megterheléshez. Saját magát persze rendszerint kimerítette edzések közben, ám mégis csak más az, ha valaki más tudja elérni nála ugyanezt az állapotot. Némán sétált oda a három delikvenshez és a szokásos rideg, már-már talán fenyegetőnek is ható, érzéketlen pillantásával díjazta őket, miközben elhelyezkedtek a fekvőtámaszhoz. Semmi ijesztő nem állt persze a szándékában, egyszerűen csak eléjük állt, hogy halk hangszínét hallják, miközben számol. Más kérdés, hogy az arckifejezések listája, amire képes, erősen korlátozott volt.
- Egy... kettő... három... - kezdett hozzá lassan, miután az őrmester és a két másik lány távozott az edzőteremből. Figyelt rá, hogy tudják tartani a számolása tempóját, és ne legyen túl gyors nekik, csakhogy ennek következménye is volt. Figyelme igen gyorsan elterelődött a számára unalmas feladatról, és a kintről beszűrődő ismeretlen zajforrás hatására fel is függesztette a számolást tizenhétnél. Hosszú pillanatokig meredt a legközelebbi ablak felé, hogy aztán nemes egyszerűséggel faképnél hagyja a rá bízott triót mintegy három percre, amíg ő fülelte a kintről beszűrődő neszeket közvetlenül az ablak mellől.
- Nyápicok... - jelentette ki közönyösen visszatértekor, látva hogy mennyire elkészültek máris az erejükkel. Nem zavarta, hogy egy fárasztó feladaton vannak túl, a megállapítást így is helytállónak gondolta. Pedig még lassan is számolt, ha rajta múlott volna, legalább kétszer olyan gyorsan halad. Lévén nem látta értelmét a további számolgatásnak, amíg befejezték a fekvőtámaszozást, addig ő egy elhagyott csipszes zacskót fosztott meg a félig még meglévő tartalmától. Így legalább volt ideje, hogy kipihenje magát és regenerálódjon a szervezete is többé-kevésbé.
A hátsó udvarban várta őket a következő pálya, melyre felvont szemöldökkel pillantott, mihelyst meglátta. Céltáblák, mellette ismeretlen eredetű szerkezetekkel és velük szemben dobozok? Persze több értelmet nyert az egész, mikor a gyakorló lányok és az őrmester hathatós közreműködésével összerakta a kirakós darabjait. Szó nélkül hallgatta a feladatot, csupán magában könyvelte el, hogy mennyire egyszerű lesz öt kést beleállítani egy mindössze öt méterre lévő táblába. Nem mutatta ki, de kicsit csalódott Hidariban, és ez egészen addig ki is tartott, amíg a férfi meg nem mutatta neki és a szőke lánynak a nehezített pályát.
- ... Tetszik - bökte ki végül a trénerüknek. Ugyan nem nézett rá, de a késen végigsimító kézből esetleg leeshetett a katonának, hogy valójában már alig várja, hogy elkezdhesse a gyakorlást. Ám még meg kellett várniuk, amíg a sötét erőt birtokló fiút egy, a földre felrajzolt jel- és számhalmazhoz vezessék. Érdeklődés csillant a szemében, mikor meglátta a kezében a botot, különösen akkor, mikor Midori-chan reakcióját is észrevette. Nem tudta mire vélni azt a furcsa vibrálást, amit kettejük között érzett, ahogy azt sem, hogy a nyápicnak miért kell más feladatot teljesítenie. Azonban végül inkább megvonta a vállát, és az első keze ügyébe akadó kést felpörgette a levegőbe azzal a céllal, hogy majd a hegyénél elkapja. Nos, ebből az lett, hogy az éles penge megvágta az ujját, ám Yui ezt csak egy enyhe fintorral mutatta ki és nem is zavartatta magát a sérülés miatt. Ennél sokkal fájdalmasabb és súlyosabb sebeket is eltűrt már, még csak a fájdalomküszöbét sem nyaldosta túlságosan ez a baleset. A leesett kést felvéve elhelyezte azt a kezében úgy, ahogy Hidari mutatta, tehát a hegyét megfogva húzta azt a háta mögé, miközben kitartott másik kezével... nem célzott, inkább a szélviszonyokat és a tábla mozgását mérte fel. A légmozgást elhanyagolhatónak találta, így miután leeresztette az üres kezét, határozott mozdulattal lökte előre a karját. A kés nyílegyenesen repült ki belőle, azonban szándékától eltérően jócskán fölé hordott. A táblát eltalálta, ám csak a szélét. Értetlenül pillantott a makacsnak bizonyuló kezére, mely nem engedelmeskedett neki, másodjára pedig úgy állt hozzá, hogy három próbamozdulatot is tett, mielőtt ténylegesen eldobta volna a pengét. Az eredmény azonban ugyanaz volt. Oldalra pillantva szeretett volna magyarázatot találni a hibájára, ám Midori-chan mozdulatai annyival másabbak voltak az övénél, hogy egy fikarcnyi segítséget sem nyújtottak a számára.
- Ne légy bátortalan. Gyorsabban. Gondolj ostorként a kezedre - adott tanácsot a lánynak, ám miközben visszafordult, megakadt a tekintete a fiún, aki éppen kiejtette a kezéből a botot. Ha nem lett volna néhány méterre tőlük, akkor neki is adott volna tanácsot, de a hangja nem ért volna el odáig. Ám a tanács, amit adni készült, végül a saját hasznára vált. Ostorszerű. Csuklómozdulat. Újabb próbát tett, hogy megbizonyosodjon róla, valóban a csuklója volt-e túl merev a dobásoknál. A következő két kés körül az egyik ismét a tábla szélét találta el, a másik viszont kis híján eltalálta a kék, középső kört. Utóbbit eresztette el lazább csuklóval.
- Souka - nyugtázta a saját hibáját, immár csak a tábla mozgása okozott pontatlanságot, de az ötödik dobásával azt is kiküszöbölte, kellő türelemmel megvárva a megfelelő pillanatot. Jöhetett a két távolabbi tábla begyakorlása, melynél a legfontosabb a dobásba belevitt erő kellő mértékű megváltoztatása volt. Immár jóval gyorsabban haladt, hiszen csak ki kellett tapasztalnia, hogy mennyit kell változtatnia a dobás sebességén, azaz ezt kellett volna tenne, ha nem tejes erővel dobta volna el már az ötméteres táblába is a kést. Így hát a dobás irányára összpontosult a figyelme, valamelyest feljebb kellett elengednie a pengét ahhoz, hogy hozzávetőlegesen ugyanott kössön ki, mint a másik tábla esetében. A mozgást pedig úgy küszöbölte ki, hogy mindig egy bizonyos pozícióban lökte ki a kezéből a dobófegyvert, azaz kettőben. Egyszer, mikor felfelé haladt a tábla, és még egyszer, mikor lefelé, de a lényeg ugyanaz: a becsapódás pillanatéban mindig nagyjából ugyanott volt a cél. Mire az öt perc szabad gyakorlás letelt, addigra már csak kevés dobása ment félre, és csak egy ment nagyon mellé. Keze akkor ugyanis reflexszerűen mozdult, hogy a mazsorettező Kouhei irányába dobjon egy kést, melynek röppályája még éppen idejében keresztezte Midoriét ahhoz, hogy mindkét penge ártalmatlanul hulljon a földre. A veszélyt érezve került egyfajta transzba, amely lehetővé tette neki, hogy megakadályozza a sérülésveszélyes mozzanatot. Hűvös pillantást vetett a szőke lány felé, de nem szólt semmit, csak visszafordult a saját céltáblájához. Később pedig halálos nyugalommal fogott hozzá a kések dobálásához a már begyakorolt erővel és szögben a három tábla felé, mikor a gyakorlati és az éles bevetés jött.

Ami azt illeti, elég rosszul éreztem magam amiatt, hogy félbehagytam a feladatot, miközben a legtöbben folytatták azt. Még Tsukatani-san is nekiveselkedett újra azután az esés után. Ráadásul mit gondolhatnak most rólam? Én itt lustálkodok, miközben ők keményen dolgoznak és gyakorolnak... valami olyasmi volt, mint a tesiórás felmentésem, akkor is pont ilyen alávaló alaknak éreztem magam. Megfordult a fejemben, hogy mégis csak folytatni kéne a falon való mászkálást, de végül győzött a gyávaságom, így csupán lehajtott fejjel üldögéltem és álldogáltam. Mikor hogy. Időnként felpillantottam, hogy lássam Aoyama-sannak hogy megy a cipekedés, Tsukatani-sannak a rajzolgatás vagy éppen Aoi-channak a pudingevés, bár nem pont ez volt a feladata, azt hiszem. Sky-sant mondjuk nem láttam, de lévén nem is láthattam, Umi-san pedig eddigre már végzett Pókember imitálásával. Felsóhajtottam. Mind olyan ügyesek voltak, csak én voltam ennyire béna és ijedt ettől a feladattól. Főleg szőke osztálytársamra voltam büszke, hozzá képest én egy rakás szerencsétlenség voltam. De hát végül is... én nem voltam más, csak egy átlagos középiskolás fiú, jelen pillanatban legalábbis mindenképpen. Semmilyen szupererőm nincs, amit felhasználhatnék, ami a medálomban van, azzal nem jutok semmire. És nem is akartam.
Magamba mélyedvén észre sem vettem, hogy gyakorlatilag vége volt a feladatnak. Lehajtott fejjel üldögéltem, így csak azt észleltem, hogy valaki megáll előttem, a cipőjéből pedig egyértelmű volt az is, hogy Tsukatani-san jött oda hozzám. Kicsit szégyelltem magam, amiért ezt kellett látnia tőlem, így félve néztem fel, és ijedten hőköltem hátra, gyakorlatilag kis híján hátraesve a székkel, amikor egy fegyverrel néztem farkasszemet o__O
- Tsu-Tsu-Ts-Tsukatani-san?! Én izé... én sajnálom, csak... csak... nem túl d-drasztikus ez egy kicsit? O///O - kérdeztem halálra sápadva. A lány halálosan komolynak tűnt, mármint ártatlan arccal nézett rám, de úgy, hogy meg fogja húzni a ravaszt, szóval én már álltam is fel, hogy meneküljek, mire azonban egy nagy adag víz landolt az arcomban töltények helyett. Értetlenül tátogva rogytam vissza, szíve kábé a torkomban dobogott, úgy lihegtem az ijedtségtől. Ehhez képest az már semmi volt, mikor Atamagahen-san odajött Umi-sanhoz, Sky-sanhoz meg hozzám és alaposan lehordott minket, most annyira nem rezeltem be tőle. Mondjuk Umi-san mellett-mögött állva biztonságban is éreztem magam, bár az 50 fekvőtámaszos parancsot hallva nem lettem boldogabb. Viszont felfogtam úgy, hogy legalább én is kifáradhatok, csak a két férfit sajnáltam, akik erről nem tehettek és becsülettel végigcsinálták, amit kellett.
A kislány volt az, aki koordinált minket, hálásan pillantottam fel rá a számolási tempót hallva. Nem voltak túl erősek a karjaim, szinte biztos voltam benne, hogy az ötven teljesen reménytelen célkitűzés, de így talán nem lesz annyira vészes. Mondjuk Aoyama-san úgy egyébként elég fura volt, de nem voltam még ilyen kicsi kislány, csak Yukina viselkedése van előttem példaként. Tulajdonképpen az is lehet, hogy ebben a korban ilyen furák, Yukina még nálam is félénkebb, Aoyama-san ilyen... izé... Aoi-chan meg úgy pattog, mint valami bolha, és folyton keveri az angolt a japánnal. Elképedve álltam meg és pillantottam a lányka után, mikor abbahagyta a számolást és elsétált. Tanácstalanul fordultam az énekesek felé, szerintem ők se tudták, hogy most mi történik. Kicsit már lihegtem, így jól jött ez az apró szünet, amíg Aoyama-san nézelődött, visszatérésekor megjegyzését viszont nem tudtam nem magamra venni ^^" Kijöttem a formámból, ez van, bár akkor sem voltam túlságosan atletikus, mikor még kosaraztam :/ Azért kicsit felkaptam a vizet, és mivel a számolás nem folytatódott tovább, csak azért is megmutatom szellemiséggel folytattam, vesztemre. 33-nál teljesen bedurrantak a karjaim, és képtelen voltam többször kinyomni magamat, kénytelen voltam feladni. Sajgó karokkal tápászkodtam fel, jelezve, hogy nekem annyi, a kezeimet meg úgy lógattam magam mellett, mintha egy rongybaba tartozékai lennének. Ahhoz is alig bírtam felemelni a karomat, hogy az izzadtságot megtöröljem a homlokomról, szabályosan remegett a kezem.
Az őrmester kérésének megfelelően ezután a hátsó kertbe mentünk, ahová kilépve megpillanthattuk a céltáblákat. Kissé elhűlt az ereimben a vér, ahogy megláttam Tsukatani-san kezében a kést, ott helyben meg is torpantam. Sky-san felháborodása teljesen jogos volt, legalábbis én annak véltem, szóval ha félénken is, de bólogattam. Egyáltalán nem tetszett, hogy gyerekeket és nyilvánvalóan képzetlen szőkeségeket látok késekkel a kezükben. Ráadásul ha ez a következő feladat, azt én végre se tudtam volna hajtani, hacsak nem krumplit kell pucolni. Csakhogy a céltáblák nem ezt sugallták. Amint megpróbálnám elhajítani a pengét, azonnal megégne a tenyerem. Kissé szerencsétlenül álldogáltam ott, míg trénerünk magyarázott annak, aki figyelni óhajtott, rám valahogy mintha egyszer se nézett volna közben. A nagyobb sokkot már csak az jelentette, amikor kiderült, miért vagyok mellőzve. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor a kezembe nyomta a rózsaszín pálcát, hogy akkor ezzel most menjek oda ugrálni a céltáblák mellé. Nem volt merszem kinyilvánítani a véleményem, de azt hiszem az arcomra is kiült a jellegzetes, te ugye most szórakozol velem?-arc o.O" És erre még ki is nevettek Körülbelül ebben a pillanatban el is ment a kedvem ettől az egésztől, de a nógatásra inkább elindultam a kijelölt tartózkodási helyem felé. Fülig vörös arccal pillantottam Tsukatani-sanra, hogy akkor ő most mit is szólhat ehhez, elvégre már most úgy festhettem ezzel a bottal a kezemben, mint egy bohóc, hát még ha neki is állok ugrálni vele :/ Miért pont engem sújt a balszerencse? T_T
Miközben a lányok gyakorolni kezdtek, helyzetembe beletörődve vizsgálgatni kezdtem a pálcát. Sejtettem, hogy a mozgáskoordinációmat akarja Hidari-san javítani ezzel, de amilyen kétbalkezes vagyok... Fogalmam sem volt egyébként sem, hogy a mazsorettező lányok ezt hogyan forgatják a kezükben, ráadásul a fáradt karommal egészen súlyosnak hatott ez az egyébként könnyű bot. Megpróbáltam megpörgetni a tenyeremben, de remegő és erőtlen kezemnek köszönhetően rögtön le is ejtettem. Csalódottan sóhajtottam fel, aztán rázogatni kezdtem a karomat, hátha jobb lesz. Mikor már úgy éreztem, valamelyest mintha javult volna a helyzet, újra nekiveselkedtem, és óvatos mozdulatokkal forgatni kezdtem a pálcát ismételten. Kicsit talán jobban ment, de egy ponton eljutottam odáig, hogy nem tudtam a pálca leesése nélkül tovább fordítani. Megpróbáltam, de kicsúszott az ujjam közül, és a másik kezemmel kellett elkapnom. Ez legalább sikerült, jól jött a kosárlabdás múltam. Jesszus, és még ugrálni is kéne? o.O" Ismét Tsukatani-san felé sandítottam, éppen a másik lány magyarázott neki valamit. Nem akartam, hogy erre nézzen Nem lehetne elbújni a föld alá, és ott kísérletezni tovább? :/
Ki kellett találnom valamit, amivel megkönnyítem a dolgomat. Ha a többiek is ezt csinálnák, akkor tudnék mondjuk lesni, de így teljesen reménytelen helyzetbe kerültem. Kétségbeesetten pislogtam körbe, aztán újra megnéztem, hogy át tudom-e a pálcát mozdítani a holtponton, és hogy mégis hogyan kéne megoldani a problémát? Sejtettem, hogy meg kéne tartani a lendületet és valamit azzal kezdeni, de bármi is volt a megoldás... hát tíz perc gyakorlással biztos nem sajátítom el úgy, hogy még ki is kell találnom közben, mit tegyek ^^" Bár láttam volna mazsorettező tánccsoportot életemben... Végül jobb híján azt találtam ki, hogy a pálcát magát nem forgatom, csak a csuklómat, és így írok le nyolcas alakokat a levegőbe. Lassú volt, meg béna is, de végül is nem mondta meg az őrmester, hogyan forgassam, és ez is látványos volt ...a maga módján. Máshogy nem tudtam megoldani úgy, hogy még ugrabugrálhassak is közben, szóval vettem egy mély levegőt, elkezdtem forgatni a botot, és ugrottam. Fél lábra érkezve erősen meginogtam, és a forgatást sem folytattam, amíg egyensúlyoztam, szóval a terv kudarc lett végül... Viszont kivitelezhetőnek éreztem, szóval amint stabilan álltam a fél lábamon, újra mozgásba hoztam a pálcát. Fél lábon állva kicsit nehézkes volt megtartani forgatás közben a balanszom, de amint elég magabiztosnak éreztem magam, újra ugrottam, aztán újra és újra, amíg ha lassan is, de meg tudtam azt csinálni, hogy nem hagyom abba a nyolcas alakok formázását.
Már viszonylag jól ment, mikor hallottam egy fémes csattanást, és kábé fél méterre tőlem esett le két kés. Ki is billentem, és a botot elejtve tudtam csak talpon maradni, majd felkaptam a fejem, és egy halálra rémült Tsukatani-sant, illetve egy hűvös tekintetű Aoyama-sant pillantottam meg.
- M-mi történt? o.O - kérdeztem aggódva, nem is sejtve, hogy a szőke lány pengéjétől Yui-chan mentett meg. A falfehér Midori látványa annyira megzavart, hogy inkább odasiettem hozzá. Egyébként is csak az volt hátra, hogy a másik kezemmel is begyakoroljam a mozdulatot, habár... nekem nagyon úgy tűnt, hogy a rendelkezésemre álló idő már lejárt De most fontosabb volt, hogy mi lelte az osztálytársamat. Remélem nem vágta meg magát

Nem számítottam rá, hogy hirtelen a semmiből megjelenik az őrmester, de tágra nyílt szemeimet nem a meglepetés ereje, hanem a férfi vehemenciája ihlette. Kicsúszott a számon egy 'Hé!' ahogy megragadott, mindazonáltal amint leesett, hogy kit is illettem ezzel a felháborodott szavacskával, azonnal lesütöttem a szememet.
- B-bocsánat, én csak... - szólaltam meg bátortalanul, de nem fejeztem be a mondatot. Nem tehetek róla, hogy béna vagyok hatmillió másik szerencsétlenséggel együtt :/ Ez van, de legalább amiben kellően ügyesnek mondhatom magam, arra legalább büszke vagyok. Persze mit is érdekelheti ez Hidari-sant? Rémülten kaptam fel a fejem, ahogy megpillantottam a kezében villanó bicskát, mellyel felém szúrt. Normális ez?! o.O" Összehúztam magam és becsuktam a szemem, de nem éreztem fájdalmat, csak elveszítettem a talajt a lábam alól és valami húzta a pólómat. Félve nyitottam ki résnyire a szememet, és szokatlanul magasról nézhettem, ahogy a katona sietve eltereli Tsukatani-sant. Hála az égnek nem esett semmi baja a lánynak, de szerettem volna, ha ott maradhatok a közelében, és mentem is volna utána, csakhogy értelmetlen kapálózás lett a vége. Csak ekkor figyeltem fel arra, milyen helyzetbe is kerültem, a szakadó, tépődő hanggal együtt leesett, hogy felszögeztek az oszlopra. Nem volt időm még csodálkozni sem, ruhám nem bírta el a súlyomat és elszakadt, én pedig a földre huppantam. Ahogy letettem a kezem, megfájdult az egyébként is fáradt csuklóm, grimaszolva rázogattam. Akárhogy is, szentül meg voltam győződve róla, hogy ennek a fickónak elment az a maradék józan esze is, de én nem az a típus vagyok, aki felemelné a hangját. Végül is semmi bajom nem lett azt leszámítva, hogy halálra ijesztett >.>
- Ööö... rendben van, Aoi-chan ^^" Izé... Hidari-sannak nem tudod, mi baja van? - kérdeztem a lelkes kislánytól, aki odajött hozzám elújságolni a nagy ötletét, miután egy remegő sóhajjal és térdekkel feltápászkodtam. Megtámasztottam a hátamat az oszlopon és tönkrement pólómat vizsgáltam meg, aminek az ujja cafatokban lógott a vállamról. Át kéne öltöznöm... Na nem mintha lenne bármiféle váltóruhám, hazaszaladni meg nyilván nincs idő, meg messze is van innen, plusz ha hazakeveredek, vissza már garantáltan nem jöttem volna, mert úgyis össze kellene pakolni Yukina után, meg foglalkozni vele.
A tíz perc szünet jól jött, ennyi idő alatt sikerült összeszedni magamat és ahogy az őrmester javasolta, ittam is, amennyi még jól esett. Kellett, eléggé el voltam már csigázva a sok megpróbáltatástól, és még hol volt a vége? Lopva Tsukatani-san felé pillantgattam, el-elmerültem abban, hogy őt figyelem néhány pillanatra, de aztán mindig észbe kaptam, főleg ha úgy tűnt, erre fordítaná a tekintetét. Ki tudja, mit gondolna róla, ha rajta kapna, hogy bámulom? :/ A közelébe meg nem mertem menni, mivel Hidari-san is folyton ott volt körülötte, én meg meg nem közelítem még egyszer ezt az őrültet... A futópályára érve is igyekeztem magam távol tartani tőle, miközben szónokolni kezdett eszelős hangon. Jogos volt, amit mondott, de ezek szerint én életképtelen vagyok. És ami azt illeti, már akadtam össze ilyen lidérccel, és most mégis itt vagyok, szóval mégsem vagyok az? Megszorítottam a medálomat és vettem egy nagy levegőt.
- Eh, futás... - húztam el a számat. Nem az, hogy nem szerettem futni, csak sose ment valami jól. Ráadásul teljesen formán kívülre kerültem, évek óta nem voltam edzésen sem. Meg is látszott, a karjaim még mindig égtek kicsit. A pályára függesztettem a tekintetemet. 1600 méter, annyit mondjuk talán kibírok még váltott tempóban is. Ha jól rémlik, Cooperen 2300-at futottam legutoljára, ami mondjuk szánalmas, pláne ahogy összejött, de mindegy. Kelletlenül végeztem el néhány bemelegítő és nyújtó mozdulatot, hogy ne teljesen hideg izmokkal fussak neki ennek... a futásnak, és odaálltam a rajtvonalhoz. Szökkentem néhányat, ahogy az igazi futók teszik, a vezényszóra pedig elrugaszkodtam, és mivel kocogást említett az őrmester, így én sem fogtam a dolgot túl magas tempóra, csak kényelmesen haladtam előre. Lehagytak, már a külső pályán futók. Mellesleg nem irigyeltem őket, nagyon nehéz lehet a lécek közé lépni, az a kislány, akit folyton Icey néven hív Hidari-san, máris botladozni kezdett köztük. Elszégyelltem magam, hogy így lemaradok, szóval egy kicsit megemeltem a tempómat is, hátha tudom tartani velük a lépést. Rajtam kívül csak Tsukatani-san futhatott belül, és eleinte ő is elment mellettem, én pedig mögötte futottam, amíg erre az elhatározásra nem jutottam. Pedig... hát, őszintén szólva szívesen maradtam volna mögötte Megráztam a fejem, inkább gyorsítottam és melléléptem. Ránéztem, de a kicsit leeső tekintetem elé táruló látványra elpirultam és elfordítottam a fejem. Milyen perverz vagyok én? :/ Most nem azzal kéne törődnöm, hogy a lány milyen szép.
- Kitartás, Tsukatani-san Fussunk együtt szerintem, úgy könnyebb lesz - szólaltam meg végül, és figyelembe véve a tempóját, beléptem elé. Így legalább nem vonja el a figyelmemet sem, elég volt időnként hátralesni, hogy jön-e utánam. Nem futottam túl gyorsan, úgy döntöttem, hogy menjenek a többiek, ahogy csak akarna. Én segíteni akartam Tsukatani-sannak azzal, hogy szélárnyékot nyújtok neki. A gond olyan 300 méter körül jött, amikor is megéreztem, hogy savasodni kezdenek a lábizmaim, hiába a kocogás-szerű futás. Összeszorítottam a fogaimat, aztán igyekeztem egy légzőgyakorlattal segíteni magamon, és több oxigént juttatni a szervezetembe. Mély levegőt beszívtam, és utána három kis fújással engedtem ki, s ezt addig, amíg el nem értük a zöld vonalat. Ott pedig aztán erőt vettem magamon, elrugaszkodtam, és teljes erőmből lesprinteltem azt a 25 métert. Egész jól is ment, és jól esett utána visszalassítani, bár már egyre nehezebb volt azt a légzési ritmust összeszedni, amit az imént elkezdtem. Na igen, de mikor hátranéztem, szőke osztálytársam már nem volt mögöttem, hanem jó pár méterrel lemaradva zihált. Nem tehettem mást, bevártam, de a következő gyorsítónál 200 méterrel később már megint nem volt mögöttem, mármint már a zöld vonal előtt sem. Nekem viszont sprintelnem kellett újra, így nekigyürkőztem, lesz ami lesz. Már rendesen égtek a combjaim, és engem is elkapott a légszomj, mire a kör végére jutottam. Teljesen kijöttem a formámból T_T
Megpróbáltam erőt meríteni a kábé fél körrel előrébb futó lányok látványából, bár Yui-san éppen ebben a pillanatban bukott orra közvetlenül azután, hogy felgyorsított. Aucs, ez nem lehetett kellemes :/ Mindenesetre egészen bámulatos sebességük volt, mármint Aoinak és neki is, de tulajdonképpen a két énekesre is irigykedve néztem. Újra hátrapillantottam, de Midori már annyira csúnyán lemaradt ég tőlem is, hogy nem láttam értelmét visszalassítani, szinte meg kellett volna állnom. Mondjuk a kedvem meglett volna hozzá, lassan kiköptem a tüdőmet, pedig ez még csak a harmadik kör volt... Gomennasai, Tsukatani-san T_T" Venni akartam egy nagy levegőt, de csak némi köhögés lett belőle, na meg szúrni kezdett a mellkasom is. Igyekeztem koncentrálni, és a szakaszok számlásával elvonni a figyelmemet a fáradtságomról, csakhogy egyre messzibbnek tűntek azok a zöld vonalak és egyre kevésbé éreztem úgy, hogy képes leszek sebességet váltani. A harmadik kör végére már messze nem volt olyan lendületes a sprintem, mint a legelső, és hamar ráébredtem, hogy a 25 méter kocogás, 25 méter sprint egyenlő a halálommal. Az első ilyen után megálltam volna, ha nem téved a tekintetem a pont engem figyelő őrmesterre, de így, hogy engem nézett, nem adhattam fel. Összeszedtem minden erőmet és gyorsítottam, miközben azt kívántam, bárcsak segítene valahogy a pálya. Mondjuk lehetne rugalmasabb, vagy előredobhatna. Vagy hirtelen vége lehetne Legnagyobb meglepetésemre viszont ekkor úgy lőttem ki a következő lépésem után, mint valami puskagolyó o.O" Én nem láthattam, de zöldes fénykarikák jelentek meg a nyomomban, és majdhogynem el is estem a lendülettől, ami valahogy belém szállt. Olyan volt, mintha valamilyen erő vitt volna előre, mintha tényleg egy trambulinról pattantam volna el, és nem a vörös borításról. Ennek köszönhetően valahogy meg tudtam tenni azt az utolsó 250 métert, ami még hátra volt, de hullafáradtan, erős légszomjjal és iszonyatosan fájó és zsibbadó lábakkal estem be a célba, ahol szinte azonnal le is ültem a földre, és csak ziháltam. Időnként a lábamat néztem, furcsállva, meg dörzsölgettem a combomat, máskor a többieket. És mikor végül Tsukatani-san is ráfordult a célegyenesre, onnantól végig őt figyeltem.
- Hajrá, már nincs sok hátra! Gyerünk! - kiáltottam a lánynak, bár kicsit elfulladt a hangom a végére, de azt hiszem elég hangos voltam ahhoz, hogy hallhassa. Drukkoltam neki, hogy sikerüljön beérnie és ne járjon túl az eszén és a lábán az utolsó gyorsító sem. Furcsa, de így, hogy haja összetapadt az izzadságtól és folyt róla a víz, magyarán cseppet sem emlékeztetett arra az elegáns, divatos, ápolt és végtelenül csinos lányra, akit ismertem, na így is gyönyörűnek találtam őt. Elmosolyodtam és lehajtottam a fejemet.


// Yui kihagyja a kört, vele nem tudok írni :/ Bocsánat a késésért T_T //

Újabb kreatív edzés, a jutalmazás pedig rendhagyó lesz, mind a résztvevők, mind a szervező számára. Nem emlékszem rá pontosan, hogy mi volt megbeszélve, így én is kreatív leszek a jutalmazás szempontjából. Mivel gyakorlatilag majdnem minden képzettséget érintett az edzés, így másként is zárom le, mint egy hagyományos edzést, tehát KK képességet leszámítva a négy alap képzettséget jutalmazom egy-egy ponttal.

Hayashi Aoi - mind a négy körben írtál, összesen 2000 LP-t kapsz, ebből pedig az első négy képzettségedre (fegyverhasználat, pusztakezes harc, reiatsu kezelés, helyváltoztató) jut +1 pont.

Aoyama Yui - két körben írtál, jutalmad ezért 1000 LP, amiből +1 reiatsu kezelés, valamint helyváltoztató technika pontokhoz jutsz.

Yuzuri Kouhei - három körben írtál, s ugyan késdobálás helyett mazsorettezned kellett, 1500 LP-t kapsz, ami +1 reiatsu kezelés, fegyverhasználat, valamint helyváltoztató pontot ér neked.

Hoshi Ikari - mindegyik körben írtál, jutalmad 2000 LP, ami +1 pont fegyverhasználat, pusztakezes harc, helyváltoztató, valamint reiatsu kezelés képzettségedre.

Tsukatani Midori - csak egy körben írtál, jutalmad ezért 500 LP, ami +1 pont reiatsu kezelés képesség számodra.

Toaro Sorajin - ugyan mindegyik körben írtál, azonban a késdobálós feladatot nem teljesítetted. Jutalmad így annyiban változik, hogy a szerzett 2000 LP-dből nem rakhatsz fegyverhasználatra, azonban +2 pont pusztakezes harcot kapsz, valamint +1 pont reiatsu kezelés, és helyváltoztató képességet kapsz a szerzett LP-dből.

Hidari - mivel rendhagyó edzés, és látszik, hogy mind megtervezésében, mind kivitelezésében nagyon sok munkád volt benne, így ugyanúgy jutalmazlak, mintha második edzésed lenne. Jutalmad 2000 LP, amiből fegyverhasználat, pusztakezes harc, helyváltoztató, valamint reiatsu kezelés képzettségeidre +1 pont jut.