Úgy döntöttem, hogy ma az egész napomat itt töltöm, ha már délután egyébként is egy előadást fogok tartani a különleges képességek tudományos oldaláról, és szétnézek egy kicsit a kastélyban. Igazán hangulatos épület, bár jobban tudnám értékelni a művészetet a reál-beállítottságú fejemmel. Ettől függetlenül egy magamfajta kutatónak ez a hely aranybánya, ráadásul olyan, ahol nem is kell kiásni a rögöket vagy kimosni őket a vízből. Lényegében bárkivel szembetalálkozom, az szinte garantáltan vagy quincy, vagy esper. Ugyan van olyan is, aki csupán a túlvilági lényeket képes látni és mondjuk kénytelen karddal vagy egyéb fegyverrel harcolni ellenük, de a legtöbb emberben kifejlődött valami képesség. A legtöbb időt az edzőteremben töltöttem el a délelőtt folyamán, ahol jó néhány esperrel beszélgetésbe elegyedtem, illetve számos jegyzetet készítettem az általam látott erőkről. Jártam már az előadóteremben is terepfelmérés és az anyagom ellenőrzése céljából. Tulajdonképpen egyetlen hely van, ami engem érdekel és még nem láttam: a könyvtár. Félek, hogy ha oda belépek, akkor minimum egy hétig ki se jövök onnan és be akarok majd ide költözni T.T Pedig nem lenne praktikus itt élni, eléggé félreeső helyen van a városhoz képest és viszonylag sokáig tart ide eljutni. No nem nekem, aki két-három másodperc alatt "futja" a százat a képességének köszönhetően, de azért mégis kényelmetlen lenne innen bemászkálni Karakurába. Most éppen viszont éhes vagyok, szóval ha már itt vagyok, muszáj meglátogatnom a kantint és megnézni milyen kosztot is kapnak azok, akik valóban itt élnek, mert a körülmények úgy hozták. Elég bőséges a menü, többféle egytálételből is lehet választani. Remélem az ízük is olyan, mint a külsejük, és nem fordítottan arányos a dolog mint mondjuk az én főztömnél >.> A választásom végül a yakisobára esett, lévén azt viszonylag ritkán eszem. Már csak egy helyet kéne találni, ahová le tudok ülni, ami nem ígérkezett túl nehéz feladatnak, hiszen nem volt éppen zsúfoltnak nevezhető az egyébként gyönyörű, bár kicsit talán szürke terem. Szétnézve az ebédlőben megakadt a szemem egy nagyjából korombeli, magányosan falatozó srácon és a látványa automatikusan eszembe juttatta azt, amit onee-chan mondott nekem legutóbb. "Bármennyire is szeretnék, már nem tudok mindig melletted lenni. Itt az ideje találnod valakit, aki megkaphatja a felém irányuló szereteted egy részét. Felnőtt nő vagy, ha rokonszenvesnek találsz egy fiút, ne merd még egyszer azt gondolni, hogy a munkád fontosabb." Jó, persze, azt még Kotomi se tudja hogy nem azért nem akartam kapcsolatba bonyolódni, mert munkamániás vagyok, hanem azért, mert félek attól, hogy ha valami bajom esik, valaki ugyanazt a keserűséget fogja átélni amit anno én. Márpedig eddig majd' minden nap veszélyben volt az életem köszönhetően az ostoba, önző, és mint kiderült, teljesen felesleges bosszúmnak, amit immár magam mögött tudhatok. Na jó, majdnem, annak a shinigaminak, aki nem tudott jobb megoldást találni a gyilkolásnál még mindig képtelen vagyok megbocsátani. De onee-channak talán igaza van, és tényleg el kéne kezdenem a hétköznapi életet... már amennyire ez lehetséges úgy, hogy egy "picivel" több elektromosság futkorászik bennem, mint egy átlagemberben. Szóval most odamegyek ahhoz a fiúhoz, leülök mellé és beszélgetést kezdeményezek. Ahogy mindig, ebben semmi különös nincs. Ő is esper, én is esper vagyok, rögtön van egy közös témánk, nem? De... nem ez nem jó, ha ezen a vonalon indulok el, akkor úgy fogom kezelni mint bármelyik kutatási alanyomat. Valami ötlet után kutatva lassan keringeni kezdtem a srác asztala körül, kezemben a tálcámmal, mint valami műhold. Észre se vettem eleinte, mit csinálok. Jajjmár, mit problémázok itt, miért nem tudok egyszerűen odamenni hozzá? Mély levegőt vettem és ezen elhatározásomat kihasználva a pár perces intermezzo után végre odaléptem az asztalhoz.
- Eto... üdv... u-ugye szabad?
Kérdeztem zavartan, és bizonytalanul leültem. Nem mertem belenézni a szemébe, szóval jobb híján a tányéromat szuggeráltam. De a tészta nem fog helyettem megszólalni, nekem kell. Legyűrtem a gombócot a torkomban egy nagy nyeléssel és folytattam.
- A-anou... sz-szép... időnk van. Nemde?
Istenem, miért ilyen hülye témát találtam? És miért nem tudok hebegés-habogás nélkül beszélni? És miért nem tudok ránézni? És miért markolászom a szoknyámat? Egyáltalán miért húztam össze magam, mintha félnék valamitől? Remélem nem pirultam el, már csak az hiányozna.

A bennem megfogalmazódó tucatnyi kérdésre csupán egyetlen válasz létezett: zavarban voltam. Azt hiszem nagyon... Persze, ez is Kotomi hibája, ha nem tömi tele a fejemet hülyeségekkel, akkor biztosan ez a beszélgetés is olyan lenne, mint a többi. Odalépek, bemutatkozom, elmondom miért jöttem és máris sínen vagyunk... általában, hiszen mindig vannak olyanok akik nem állnak a tudomány szolgálatába még a két szép szememért sem. De most onee-chan miatt nem az jár a fejemben, hogy előkapom a jegyzetfüzetemet és képességekről kezdek el kérdezősködni, hanem hogy ismerkedni akarok... úgy... De hogy? Mert biztos nem úgy kéne, hogy felteszem a világon létező legrosszabb témát indításnak... Nem csoda, hogy ő is morcosan reagált... Ideülök hívatlanul aztán bugyutaságokat kérdezek. Hogy én mekkora tökfej vagyok! T_T
- Öhm... Dr. Sakai Hitomi! Yoroshiku onegai...shimasu...
Kaptam fel a fejem a bemutatkozás hallatán, aztán tekintetemet gyorsan visszatereltem a tányérom megnyugtató látványára. Még midig nem mertem ránézni, mintha az összes bátorságot kiszívták volna belőlem. Ráadásul doktorként mutatkoztam be, holott a titulusomat nem szoktam használni, csak ha valami hivatalos helyre megyek.
- Eto... ne haragudj, hogy így idepofátlankodtam, csak... olyan magányosnak tűntél, meg én is magányos vagyok, szóval úgy gondoltam, hogy ehetnénk... e-e-együtt!
Kezdtem el némileg hadarva magyarázkodni, de a mondandóm második felét már garantáltan fülig pirulva mondtam Egyébként igazából eredetileg tényleg enni jöttem, és a gyomrom hangos morgolódása fel is hívta rá a figyelmem, hogy a yakisoba nem dísznek van előttem. Némi szerencsétlenkedés után sikerült az evőpálcikát is kettészednem, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy meg tudjak ebédelni. Azzal a gondolattal láttam neki az étel elfogyasztásának, hogy remélhetőleg sikerül megnyugodnom tőle, vagy ha nem is, tele szájjal biztos nem fogok csacskaságokat összehordani. Az étel szerencsére nem csak jól nézett ki, de rendkívül finom is volt, irigylésre méltó dolga van az itt élőknek, ha minden nap ilyesmit ehetnek.
- Esetleg a délutáni előadásra jöttél? A-azért kérdem, mert még nem láttalak itt, szóval gondolom nem itt laksz...
Kérdeztem még mindig kissé bátortalanul, próbálva valami életet lehelni a társalgásba. Az összes bentlakót volt szerencsém már legalább látásból ismerni, köszönhetően annak a rosszemlékű hónapnak, amit eltöltöttem itt a tolószékemhez kötve. A Club Torture-ben történtek után a Raionba menekültem a világ elől, elvégre itt nem néztek rám úgy, mint valami selejtes kacatra. Itt mindenki tudja, milyen az, ha cirkuszi látványosságként tekintenek az emberre. Mondjuk az engem cseppet sem érdekelt, hogy mit gondolnak mások, amikor látják, ahogy a képességemet használom, mert az én döntésem a használata. Azonban, ha azért kapok lesajnáló tekinteteket, mert tolószékes vagyok, az a végletekig fel tud dühíteni, hiszen nem az én hibám. Egy pillanatra megráztam a fejemet és mosolyt erőltettem az arcomra. Nem ez a legjobb időpont a szerencsétlenségemen agyalni, ráadásul most már úgy érzem valamelyest helyrezökkent az életem azzal, hogy Kotomit visszakaptam a Sorstól.

Így belegondolva, ha hozzám odajönne valaki és így viselkedne, biztos legkésőbb tíz másodperc alatt levágnám, hogy mit is akar és egyből lepattintanám. Jó, mondjuk Zedet talán nem, sőt valószínűleg nem, legalábbis most már nem, mert pár hónapja még minden szívfájdalom nélkül megtettem volna. Akkor még egészen más dolgok foglalkoztattak, olyasmik amiket most már legszívesebben meg nem történtté tennék. A közeli ismerőseim közül még mindig csak Yuu-chan tud a bosszúmról, meg még néhány esper, akiket anno beavattam. Még Kotominak se mertem elmondani, nem akarom elrontani azt a képet, amit kialakított rólam, az meg ugye ki van zárva, hogy valamelyik másik Daitenshi-tagnak kiöntsem a lelkemet, hiszen kábé felkötnének azért, amit tettem.
- Öhm... nem... nem mondhatnám. Genetikus vagyok, egy tokiói kutatóintézetnek dolgozom. Eto.. és... te mit csinálsz?
Éreztem, ahogy lassan áttöröm a saját magam által felállított falakat! Tovább tudtam fűzni a témát, éljen! És bár nem úgy tűnt, hogy a srác repes az örömtől, amiért megzavartam a békés ebédjét, de beleegyezett, hogy együtt költsük el a délidei táplálékunk. Már csak le kéne küzdenem az idegességem valahogy. Meg ezt a kínos csendet, ami beállt kettőnk közé, egyszerűen túlságosan belemerültem a tésztámba abban a reményben, hogy ez majd segít megnyugtatni. És mikor végre ki tudtam találni valamit, az is csak egy ideges reakciót váltott ki Zed-ből T_T Nem kéne ezt nekem feladnom? Nagyon nem megy ez nekem, csak egyre jobban súlyosbítom a helyzetet.
- La-lakótársad?
Kérdeztem szinte már a kétségbeesés határán. Szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy egy lánnyal él együtt, annyira pontosan belepasszolna ebbe az elfuserált próbálkozásba, amire rávettem magam. Persze, arra még nem is gondoltam, hogy Zed esetleg nem is szabad.
- Hátööö... én fogom tartani. - vakartam meg a tarkóm zavartan. - Tulajdonképpen azt szeretném megmutatni az érdeklődőknek, hogy a természetfeletti képességek egyáltalán nem természetfelettiek, hanem meg lehet magyarázni őket a tudomány segítségével. Khm... legalábbis a legtöbbjüket.
Magyaráztam immár teljesen természetesen. A köhintésem már annak szólt, hogy a fiú közben nekiállt a palacsintájával játszani és speciel a telekinézis azok között a képességek volt, aminek az eredetét még nem sikerült felfedezni. Csupán bebizonyítatlan teóriák léteztek a tárgyak mozgási energiájának felerősítéséről.
- Semmi gond, egyáltalán nem zavar, sőt, kifejezetten érdekel a telekinézis... bár te most jobban érdekelsz...
Bukott ki a számon a halkan elmotyogott félmondat, amit eredetileg csupán gondolatnak szántam, mire fülig vörösödtem és pánikszerűen kerestem valami kibúvót.
- Má-mármint... jéé, elfelejtettem magamnak innivalót hozni!
Tereltem el villámgyorsan a témát és áldom a fejem amiért most gyorsan vágott az eszem. Eredetileg nem akartam italt venni, hiszen az van nálam az előadóban hagyott cuccaim között, és ez most nagyon, de nagyon kapóra jött.

Tulajdonképpen még nem is gondolkoztam el azon, hogy mennyire szerencsés vagyok az állásommal, hiszen betonbiztos a helyem, és amíg mások hosszú-hosszú éveken keresztül szenvednek az egyetemen, hogy aztán túlessenek a munkakeresés tortúráján is, mire elmehetnek egy gyorsétterembe krumplipucolónak, addig nekem még csak meg sem kellett izzadnom, a munka meg az ölembe hullott. Való igaz, hogy az utcaseprőhöz képest "nagy fejes" munkám van, számomra viszont egy ilyen kutatóintézet vezetőségében lenni számít annak. Hiába, ez is, mint annyi minden, relatív.
- Kö-köszönöm!
Csillant fel a szemem a bók hallatán, arcomra pedig bárgyú mosoly ült ki. Kapok én elég bókot, de most mégis másképpen éreztem magam Zed szavaitól. Valahogy... nem is tudom... olyan melegség öntött el tőle, ami nem szokott. Máskor is jól esik, de most különösen boldognak éreztem magam attól, hogy megdicsérték az eszemet. Örömöm azonban hamar tovaszállt, amikor meghallottam a lakótárs nevét. Tudtam hogy lány T_T Egyszerűen annyira nyilvánvaló volt, hogy nem lehet ilyen szerencsém! Ráadásul gyerekkori barát, semmi esélyem sincs T_T Ráadásul most letagadja, hogy a barátnője lenne, ami viszont jelentheti azt is, hogy annak ellenére akar felszedni, hogy van barátnője, meg azt is hogy igazat mond és érdeklődik irántam. De most akkor melyik??? T_T
- Ezt csak azért mondod, mert le akarod tagadni, hogy van barátnőd, ugye?
Szemem villámokat szórt, igaz most még csak képletesen, de ha csak játszadozik velem, akkor garantálom, hogy valóra váltom ennek a mondásnak a jelentését >.> Kész választás elé állítottam, muszáj lesz kinyilvánítania a szándékait! Láthatóan a pofonegyszerűen megfogalmazott magyarázatomat se értette meg teljesen, lehet hogy még egyszerűebben kéne fogalmaznom? :/ És persze arra is rá kellett kérdeznie, hogy mi a magyarázat a telekinézisre. Szerencsére volt időm átgondolni és leegyszerűsíteni a választ úgy, hogy még egy középiskolás is megértse, mert a fiú felpattant és a pulthoz ment, nyilván azért, mert én kijelentettem, hogy elfelejtettem az innivalót. Amíg egyedül maradtam, megpróbáltam már sokadjára is összeszedni magam. Túl sokat idegeskedtem, ha nem nyugszom meg akkor még rosszul is elsülhet ez az egész, azt pedig nem akarom. Zed nem volt sokáig távol, de arra elég volt ez az idő, hogy felfaljam a yakisobám maradékát. Egy mély sóhajjal próbáltam magam megnyugtatni, mikor láttam hogy ismét közeledik az asztalhoz.
- Köszönöm, igazán nem kellett volna.
Mosolyogtam a fiúra. El tudtam volna képzelni jobbat is, mint a kóla, de a szándék a fontos és az udvariasság, ami nyilván Zedben megvolt a kissé nyersnek tűnő modora ellenére is. De az is lehet, hogy csak azért morcos, mert korán kellett kelnie és valójában nem ilyen. Én is másmilyen vagyok, ha nem tudom magam kialudni.
- Ami a kérdésedet illeti... a telekinézisre még nincsen elfogadott magyarázat. Sokak szerint úgy működik, mint a mágnesesség... csak te nem csupán a fémet, hanem minden anyagot tudsz vonzani és taszítani.
Magyaráztam, remélhetőleg elég egyszerűen ahhoz, hogy fel tudja fogni, és demonstrációképpen még a sótartót is a kezembe röpítettem, amikor a mágnesesség szó után tartottam egy kis hatásszünetet.
- De, miért ne? Akár indulhatunk is, inni séta közben is lehet.
Ismét elfogott a boldogság, hiszen sétára invitáltak, az talán már jelent valamit, nem? Nekem legalábbis jól esett. Azonban az örömérzet csak addig tartott, amíg el nem jutott a tudatomig, hogy milyen jelzőt is aggatott az előadásomra.
- Francos... tudod mennyit dolgoztam vele, hogy fogyasztható legyen egy egyszerű laikus számára is??? Milyen alapon becsmérled te mások munkáját? Azért csinálom, hogy könnyebb legyen számotokra is felfogni az erőtök természetét és esetleg ezzel megkönnyítsem a használatát! Baka!
Fakadtam ki vörös fejjel, majd sértődötten elfordultam. Mégis hogy jön ahhoz, hogy lefrancosozza az előadásom csak azért, mert akarata ellenére küldték el. Biztos vagyok benne, hogy neki se esne jól, ha ilyesmi jelzőkkel illetnék azt, amit csinál. Bármi is legyen az. Tényleg, az én kérdésemre még csak nem is válaszolt >.>

Jól van, hát jól van, ha nem az, hát nem az. Zed úgy kikelt magából, hogy azt hiszem nyugodtan vehetem felháborodását őszintének. Tehát akkor Natsuki nem a barátnője, hanem a fogadott húga. Jó, akkor ez pipa. Mondjuk ez még nem jelenti azt, hogy tényleg nincs senkije! De áh... nem hiszem el hogy ennyire aggódom emiatt, most gondoltam végig hogy azért tette hozzá azt a félmondatot a végén hogy felvilágosítson arról, hogy nincsen. Reménytelen vagyok, komolyan mondom. Miért pont ilyesmin idegesítem magam? >.> Kicsit megszeppenve bólintottam, jelezve hogy tudomásul vettem azt, amit mondott, és túltettem magam ezen a stresszen is. Elhatároztam magamban, hogy ha kiderül, hogy mégis foglalt, akkor csak egy szimpla beszélgetésnek fogom ezt tekinteni, és kész. Olyasminek amit másokkal is folytatok. Még mindig olyan hülyének éreztem magam, hogy ezt csinálom, nem is vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolom. Úgy értem rokonszenves a srác annak ellenére, hogy a modora egy picit nyers, de tényleg, bókolt nekem, hozott nekem inni is annak ellenére hogy nem kértem, meg a bénázásomat is viszonylag jól tűri, és nem küldött még el a francba sem emiatt. Szóval még türelmes is, meg amúgy jól is néz ki, hiszen azért találtam rokonszenvesnek, nem? Persze, a belső a fontos, de az első benyomást mégis a külső alapján tesszük. Ha egy igénytelen, rosszul öltözött kockafej lenne, nyilván eszembe se jutott volna odamenni hozzá, pedig lehet hogy egy tündéri, udvarias és kedves srác, ami a jellemét illeti. Bár úgy gondolom, az igényesség azért jelzi valamelyest, hogy ki milyen, hiszen ha magával sem törődik, akkor mással miért foglalkozna? Márpedig én szeretem, ha valaki figyelmes.
- Szerintem sem lehet különbséget tenni a képességek között. Mindegyik hasznos, csak mindegyik más és más helyzetben. Amíg te bármit le tudsz venni a legmagasabb polcról létra nélkül, addig én tűz nélkül tudok melegíteni például.
Afelett most szemet hunytam, hogy volt egy jókora ellentmondás a szavaiban, hiszen az előbb egy meglehetősen lenéző jelzőt aggatott azokra, akik a mágneses erőteret csak fémek vonzására és taszítására tudják használni. Óhatatlanul is eszembe jutott, hogy hibásan sorolta be a képességek rendszere közé, hiszen ha valaki csak fémeket tud mozgatni, az nem a telekinézishez, hanem a mágneses természetű erőkhöz tartozik, mint részben az enyém. De megálltam, hogy ne javítsam ki, elvégre most nem akartam szakmázni, megfogadtam hogy nem teszem. De az előadásom pont ezért lesz hasznos, mert az ilyesmiket tisztázza. Majd ő is rájön, ha beül rá. Ha (!) beül rá, ezek után. Örültem, hogy otthagy. Igen, örültem, nem akartam látni. Óriási volt a kísértés, hogy utána hajítsam azt a sótartót az asztalról, de mire el is határoztam magam, kézbe vettem és megfordultam, már sehol sem volt, így a dobó mozdulatom félbe maradt.
- Móóóó, igen, hülye vagy! Baka, baka, baka, baka, baka! Meg én is hülye vagyok!
Kezdtem el toporzékolni indulatomban, immár a kijáratnak, majd lecsaptam az asztalra a sótartót egy erélyes mozdulattal, és mérgesen fújtatva levágtam magam az asztalhoz. Nem törődtem vele, hogy mit gondolhat rólam most a többi ebédelő vagy a személyzet. Ááá, hogy lehetek ekkora barom? Miért jövök ki a sodromból ennyire egy ilyen apróság miatt? Biztos nem úgy értette, ahogy ő is félreértett engem. Egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy okosabb vagyok nála, vagy bárki másnál. Nyilván nem a munkámat akarta kritizálni, csak olyasmire rángatták el, amire nem akart menni, érthető, hogy nem rajong a dologért. Ettől függetlenül lehetett volna a jelenlétemben kevésbé őszinte is, még csak nem is kellett volna képmutatónak lennie ahhoz, hogy ne sértsen meg. Csak azt az aprócska szót kellett volna kihagynia, és máris nincs ez az egész. De most? Ááh, a hülye fejemmel elüldöztem magamtól -.- Hát, szép kis kísérlet volt, gratulálok magamnak >.> Nem való ez nekem, majd szépen kivárom amíg a sült galamb a számba repül. Nő vagyok, nem nekem kell kezdeményezni... Ha nem beszéli tele Kotomi a fejemet ezzel, eszembe se jut, erre most jól leégettem meg felidegeltem magam. Nagyszerű T_T Lépteket hallottam, így felemeltem és a hang irányába fordítottam a fejem. Zed visszajött. Szuper. Gyilkos pillantásokat küldtem feléje, lévén nem volt nálam tükör, hogy magamat utáljam, valakin meg le kellett vezetnem a mérgem. Leült és egy darabig szótlanul bámultunk magunk elé. Reméltem, hogy nem azért jött vissza, hogy megvárja amíg bocsánatot kérek tőle, mert ő volt a főbűnös, igaz én is hülye voltam. Jó, ez is hülyeség, akkor nem jött volna vissza.
- Ne haragudj, én meg túlreagáltam...
Kértem én is elnézést a kitöréséremért, miután kinyögte a varázsszavakat. Jól esett a bocsánatkérése, valamelyest megnyugtatott, ami azért nem ártott, mert tiszta fejjel kellett megtartanom azt az előadást, amihez perpillanat semmi kedvem nem volt. Ha ez így maradt volna, könnyen lehet hogy végig ezen a vitán idegesítettem volna magam és az kihatott volna a beszédemre is. Így talán sikerül addigra teljesen lecsillapítanom magam.
- Azt hiszem most különösen jól esne az a séta.
Sóhajtottam fel, majd felálltam az asztaltól, és mihelyst Zed is megtette ezt, elindultunk kifelé a kantinból. A kölcsönös bocsánatkérés ellenére továbbra is érezni lehetett a feszültséget a beálló újabb csendben, nehéz volt úgy folytatni a társalgást, hogy az előbb, még kígyót-békát kiáltottunk egymásra. Elmémben végigpörgettem az eddigi beszélgetésünk, és végül megtörtem a szótlanságot.
- Remélem... nem veszed tolakodásnak ha megkérdem, de miért egy barátoddal élsz? Esetleg a tanulmányaid vagy munkád miatt kellett elköltöznöd a szüleidtől? Vagy... más az oka?
Kérdeztem óvatosan, mert ezzel akár elég randa témába is beletenyerelhettem, elég csak a saját példámra gondolni. Talán jobb lett volna egy könnyedebb témával folytatni, de úgy éreztem, a savanyú kedvemen nem lendített volna sokat.