Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪♫♪ (Pff számomra tökéletes…)
Név: Therfore Rodrigez
Kaszt: Arrancar
Rang: 15. Arrancar, Sierra Montero fraccionja lesz (szeretném játékban érvényesíteni az állapotot)
Nem: Férfi
Kor: 61 (30-nak tűnik)
Felszerelés: kard, később iránytű
Születési dátum: Szeptember 11.
Kinézet: Haja barna, szeme zöld. Egyszerű fehér póló, fehér farmer. Kardja a dereka bal oldalán van. Maszkjának darabja a nyaka körül egy nyakörvet képez.
Jellem: A barátság, az összetartozás híve. Kiáll magért, barátaiért. Nem félti az életét, mert már megbékélt a halállal…

Zanpakuto neve: Resistencia oscura/Sötét ellenállás
Parancsszó: Yo te llamo/Hívlak
Resurrection:
Kinézete: A kard eltűnik. Fehér csontpáncél kerül a testrészeire, mintha egy lovagi vért lenne. A nyakán lévő nyakörvcsontból húsz centis tüskék állnak ki.
Alapképesség: A resurrection nem az offenzíváról szól, éppen ezért az alapképesség a sötétséggé válás. Ártani nem tud. Ha leszakítják, levágják egy végtagját, a testrész fekete köddé oszlik szét, a csonk körül pedig fekete füst keletkezik, s szépen lassan az adott testrésszé formálódik.
Relámpago mágico/Villámmágus: Egy sötét villám, mely kis területen nagy pusztítást tud okozni.
Noche clandestina/Éjsuttogó: Ezzel képes beleolvadni az árnyékokba és egyikből a másikba menni. Csak akkor tudja használni, ha van a közelben árnyék. Nos a sivatagban mennyi árnyék is van..?
Gyengéi: Fény, szél, tűz képes a legjobban legyőzni, reiatsuja természetesen nem kifogyhatatlan...

Előtörténet:
Mi ez az érzés? Kínos fájdalom. Megragadja a lelkem és kitépi a testemből. Hátrahagyom porhüvelyem és az örökkévalóság felé lebegek. De ez nem lehet a valóság, ahhoz túl rideg és gépies. Fájdalom járja át a lelkem, újra. Vagy még mindig? Nem tudom… Valami rág, marcangol, belülről fal fel. Ordítani akarok, de mégse teszem. Csöndben átadom magam a megsemmisülésnek, mert most már tudom, hogy lejárt az órám. A ketyegő, amit ha most megnéznék, megállna, s mutatói tizenkettőt mutatnának. Látom közeledni a sötétséget, engem akar. Fölösleges az ellenállás, nem győzhetek. Mosoly kanyarodik számra, mert a sötétség alagutat formál, s a végén fény hívogat magához. Még sincs itt a vég…
Szívdobbanásomra ébredek. Szemem kipattan az éberségtől, bár homályosan látok, érzékelem a világot. Élek. Feltápászkodok, s ekkor érzem igazán, hogy valami megváltozott. A látásom egyensúlya visszatért, s most már tökéletes tisztasággal látom a valóságot. Egy ház tetején vagyok, talán azt is meg tudnám mondani, hogy melyikén, de emlékeimre sötétség telepszik.
Egy pillanatra megingok, kezemmel egy falnak támaszkodok. Térdre rogyok. Mi történt, befogadott a sötétség? Vagy a fény elűzte? Köztes állapot élet és halál között? Erre kárhoztattam? Egy tükörben látom magam. Szörny lettem. Ez történik azokkal, akik úgy élik az életüket, mint én? Megérdemlem, rossz ember vagyok. De miért gondolom így? Halvány emlékfoszlányok lebegnek szemeim előtt, de azokból sem bírom egyértelműen leszűrni. Talán azért érzem úgy, mert belenyugodtam? Igen, így kell lennie. Meg kell bűnhődnöm.
Éhséget érzek, fájdalmas éhséget, ami tudatomig mar. Valami elsuhan mellettem. Gyorsan megállapítást nyer, hogy olyan, mint én, mégis más. Érzem. Szinte hív, hogy tartsak vele. Enni. Nem ellenkezek, megfeszítem minden izmomat, s megindulok. A sötét éjszakában tombolva rohanunk, rikoltva-sikoltva figyelmeztetünk mindenkit, hogy itt jövünk. Néha hátratekint, hogy megvagyok-e még. Bólintással jelzem, hogy „igen”.
Egy ember jelenik meg előttünk. Ruhája fekete, de alakja nem szörnyé. Kard van nála. Gyorsan levágja az előttem lévőt, de óvatlan, mert támadási felületet hagy. Észre sem veszi, de már ott vagyok mellette és karomat átszúrom a testén. Felnyög és rám néz, de már nem lát. Homály van a két szempárban. Az éhségem erősödik. Hirtelen jött gondolattól vezérelve beleharapok, majd fokozatosan felfalom. Jól esik, finom. Búcsút veszek „társamtól”, majd ordítok egyet a tiszteletére. Miért érzem ennek a fontosságát? Miért sajnálom és miért vágyom újra arra, hogy legyen velem valaki? Túl sok a kérdés és nincs válasz…
Valami megnyílik előttem. Egy másik világot látok a túloldalon. Hív, mint a fény, de nem érzem, hogy megnyugvást hozna. Nem. Ez az alagút erőt ígér.
Belépek.
Egy erdőben vagyok. Körülöttem szörnyek mészárolják egymást. Miért teszik ezt? Saját bajtársaikat miért eszik meg? Lüktetést érzek a fejemben, mikor az egyikük rám néz és végignyalja szája szélét.
- Mit akarsz? Engem? Fel akarsz falni? Gyere csak, nem hagyom magam, sosem hagytam.
Talán ezért is vagyok most itt... Mert kiálltam másokért, magamért. Az érvényesül, aki mindent magának akar, feláldozva másokat. Ez nem én vagyok. És ha ezért ilyen élet vár rám, akkor belenyugszom.
Nem bír el velem. Erősebb vagyok. Két szívdobbanás között leterítem ellenfelem, s felfalom.
Nem tudom már milyen rég óta megy ez. Egymás után jönnek, egyre többen. Engem akarnak, a lelkem.
- Sorstársaim én nem akarlak titeket bántani, de biztos ti is így akarnátok, hogy felfalva titeket erősebb legyek. Igen, így kell lennie. Ti is tudjátok, hogy kell lennie valakinek, aki ki jut erről a helyről, s terjeszti az igénket. Barátság, összetartás. Jertek, egyesüljünk!
Nagy erő fog el, a belőlem áradó energia fákat tör ketté, szörnysereget fúj tova. Most már képes vagyok kaput nyitni a külső világba. Egy ideje már sikerül, de sosem léptem át rajta. Nem éreztem rá késztetést. Miért lenne másutt másmilyen körülmény? Szörnyek itt is, ott is vannak. Mindenhol. Én is az vagyok. Miért legyek ott, ha itt is lehetek? Mégsem maradhatok itt, mert barátaim akkor minduntalan nekem rohannak és csupán én leszek az, aki egyre erősebb lesz, közülük senki más.
Kilépek.
Egy sivatagban állok. Homok van a lábam alatt. Forróság jár át, de nem érzem kínosan. A fény annál jobban égeti szemem, marja bőröm. Vicsorogva tekintek fel rá. Egy nagy palotát pillantok meg. Lehet, hogy nem az, de számomra palotát idéz. Lássuk, van-e ott király…
Nem kell messzire mennem, s máris találkozom valakivel. Magabiztos tekintete, karizmatikus aurája lenyűgöző. Azt mondja erős vagyok, de még ennél is több lehetnék. Hiszek neki. Elővesz valamit, amit nem is bírok körülírni...
Végbement, amire nem számítottam. Újra embernek nézek ki. Megnyugvás tölt el. Újra látom emberi kezemet, lábamat, egész testemet, kivéve egy valamit. Nyakamon, mint egy nyakörv, egy fehér karika van és nem jön le. Kezemben egy kard van. Gyönyörű. Végigsimítom áramvonalas pengéjét, érzem lüktetését.
Azt mondja, a neve Aizen. Vele tartok...