Nem tudtam mit tegyek. Az ilyen dolgokban sohasem voltam jó, sokak mondogatták nekem már emberi életemben is, hogy érzelmileg teljesen analfabéta vagyok. Amikor szerettem volna támogatni valakit, akkor leráztak, amikor pedig nem foglalkoztam mások érzelmeivel, akkor persze én voltam a szemét. Sosem értettem a többi embert, ám ezt akkoriban nemtörődöm módon betudtam annak, hogy nincs meg a közös hang. De mára már tudom: Én hibáztam. Sosem próbáltam meg megérteni a másikat, csak saját magamat akartam nyugtatgatni azzal, hogy nem én vagyok a rossz, mert én megkíséreltem megvigasztalni a barátaimat. Espadaként igyekeztem mindig meghallgatni beosztottjaimat, valamint a többi társamat is, ha igényelték, ám egy újabb rossz szokásomnak, az álomkórosságomnak hála ismételten kudarcot vallottam. Naito kérdése térített magamhoz. Eleinte nem tudtam mit tegyek, hiszen eddig úgy ismertem meg, hogyha netalántán valaki ezt tenné vele, az már nem éli meg a másnapot. Viszont most szüksége van valakire, aki mindenben mellette áll, s jelenpillanatban én vagyok az. Karjaimat megemeltem, s gyengéden magamhoz húztam, miközben balommal a hátát kezdtem el simogatni.
- Gyere, sírd ki magad! Holnapra mindent más fényben fogsz látni. - mondtam halkan, de úgy, hogy Ő tisztán hallhassa. Íriszeimmel folyamatosan Naitot néztem, s nem engedtem el. Csak némán álltam, s arcát látva úgy döntöttem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy többet ne lássam ilyennek. Rövidesen az Ő hangja törte meg a csöndet, s szavait hallva kicsit sem lepődtem meg, szinte éreztem, hogy valami ilyesmi fogja elhagyni az ajkait.
- Valóban, még nem ismerlek. Ám eddig sosem voltam melletted, amikor ennyire le voltál törve, de most itt vagyok, s ígérem, minden másképp lesz… - válaszoltam neki, viszont a hangom most teljesen másmilyen volt, mint a legtöbbször hallatott unott basszusom. Néhány szót kifejezetten hangsúlyoztam is, hogy átérezze szavaim komolyságát.
- Ne hidd, hogy hagyni fogom, hogy ezt a gyönyörű holdfényes éjszakát magadba fordulva sírással töltsd. Ha akarod, akkor én is itt maradok. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében.

-=Egy éjszaka rejtelmei=-

Látva meglepődött arcát, halványan elmosolyodtam, de nem szóltam. Tudtam, egyből kombinálni kezd, hiszen ez a várható reakció ajánlatom hallatán, ámbátor ezek a dolgok most legkevésbé sem zavarnak. Most nem számít semmi, csak Las Noches eme lakójának, Naitonak érzései. Még sosem éreztem valódi szerelmet, így hát nem tudhattam, hogy milyen érzések kavarognak éppen benne, de azt tudtam, hogy nem kellemesek. Milyen ironikus, Hierronkon szinte semmi sem képes áthatolni, legyen az egy halálos penge, vagy egy támadó mágia, viszont néhány egyszerű szó hallatán mi, Arrancarok is képesek vagyunk összetörni, legbelül. Úgy tűnik bármennyire is próbáljuk rejtegetni emberi felünket, az valahol legbelül, a szívünk legmélyén ott lappang, s néhány rossz szóval, vagy egy cselekedettel, mely miatt elveszítjük szeretteinket, bármikor a felszínre csalhatjuk. Naito kérdését hallva nemes egyszerűséggel bólintottam egyet, s íriszeimmel továbbra is a lány tekintetét fürkésztem, de eme sötét éjszakán még ilyen közelségből is csak az arcvonásait voltam képes kivenni. Hogy van-e jobb dolgom? Nincs. Ha most nem itt lennék, akkor valószínűleg az ágyamban feküdnék és aludnék, ami bár az Én szótáramban elsődleges cselekvés, most még is úgy érzem, hogy ez fontosabb. Rövidesen lassú léptekkel egy másik helyiség felé vette az irányt, mely miután kinyitotta az ajtót és feloltotta a villanyt, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a fürdő. Lélektükreimet lehunyva az ablakkeretnek dőltem, s fejemet hátradöntve folyamatosan Las Noches végtelen sivatagját vizsgáltam. Most oly’ sok év után különös belegondolni abba, hogy halálunk után minden itt kezdődött. Ebben a sivatagban viseltünk legelőször maszkot az arcunkon, s ugyanebben a sivatagban találkoztunk társainkkal, majd évekkel később Aizennel is. Na igen, utóbbit szívesen mellőzném, hiszen akkor a magam ura lehetnék, de még is hálásnak kell lennem a dezertált Halálistennek azért, mert az Ő segítsége nélkül nem jöhettem volna rá arra, hogy mi is az igazi hatalom, valamint ha Ő nem lett volna, akkor a többi Arrancarral sem találkozhattam volna ilyen békében. Valószínűleg a sivatagban azonnal egymásnak estünk volt, hiszen még nagyobb erőre tehettünk volna szert azzal, hogy felfaljuk a másikat. Megunva eme testtartást önkényes döntést hozva úgy gondoltam, hogy kicsit szétnézek ebben a szobában. Ugyan a koromsötétnek hála nem sok mindent láttam, de sikerült kivennem a tárgyak körvonalát. Végül a szoba egyik sarkában unottan a falnak dőltem, s vártam, hogy Naito kijöjjön. Ez hamarosan be is következett, ámbátor a lány néhány pillanatra ledermedt mikor megpillantott engem. Nem értem, pont Én lennék olyan félelmetes? A többi Espadához képest Én békés, ártatlan és kedves jellem vagyok, na meg szerény is…
- Na, hogy vagy? – kérdeztem végül, s vártam a lány válaszára. Persze tudtam, hogy nem régiben már elutasította kedveskedésemet, s tisztában voltam azzal, hogy nem kívánatos személy vagyok, ezért, amint arra utasít, hogy hagyjam el a szobát, természetesen meg fogom tenni. De amíg ez nem következik be, addig nyugodtan próbálhatok neki segíteni.