Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása

Tárgy: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Hétf. Május 17, 2010 7:01 pm

Tekintetét az íróasztalán heverő papírokról a falon függő órára vetette, és semlegesen írta le a nevét újfent a papírra. Gépiesen végezte az egész rábízott munkát, néhol nem is figyelt rá, hogy mit írt alá. Néha felmerült benne gondolatként, hogy akár a saját lemondását is aláírathatnák vele, talán még azt sem venné észre. Pedig valójában nagyon jól érezte magát ebben az osztagban, sokkal megfelelőbbnek tartotta a maga számára, mint a 10. osztagot. Egyrészt, itt néha felfedezhetett olyan arcokat, amelyek hasonlatosak voltak az övéhez. Érdekes látni azt, hogy egy-egy shinigami merre fejlődik- egy olyan valaki, aki szinte ugyanolyan, mint ő volt régebben. Máig nem azért harcol, hogy győzzön. Az csak egy szó, jelentése a dicsőségmániások számára van egyedül. Harcolni az élvezetért, az adrenalinért kell... Még ha nem is te győzöl, nem vagy a vesztesek között. Csak akkor kerülsz oda, ha egy kriptában rohadva sínylődsz, mert voltál olyan óvatlan és hülye, hogy megöltek. Minden más esetben szerencséd van, hogy élsz: erősebbé válhatsz azért, hogy egy nap legyőzhesd, ha úgy kívánod: megöld, azt, aki legyőzött téged. Ez az élet rendje, és ezzel teljesen egyetértett. Természetesen kiállt harcolni a tisztjeivel, ha felkérték, egyfajta módon ez a kötelessége is volt. Nem foglalkozott vele, hogy melyik sértődik meg rá, melyik kedveli, melyik akarja megölni... Ha ezt tette volna, egy hisztis kislányként bőghetne egész nap a szobájában, amiért utálják. Itt mindenki a kapitány helyébe akar kerülni. Legalábbis, valami ilyesmit hallott az egyik tiszttől nemrég. Ez az ötlet csak egy vigyort csalt ábrázatára: ezáltal őt is ösztönzik arra, hogy erősebbé váljon. Ha valakinek nem tetszett az irányítása, nem marasztalta: ő csak azt követelte meg, hogy erősek legyenek. Ha élni akarnak, erősnek kell lenniük, és még erősebbé kell válniuk... Ez a gondolat talán kissé túl sok súlyt nyom a latban, és talán ez is adhat okot a 11. osztaggal kapcsolatos sztereotípiák meggyökerezésében. Azt egyszer sem tagadta le, hogy a többség igen, harcmániás. Őt ez nem zavarta, sőt, inkább elégedett volt vele. Vera is tisztában volt vele, hogy ő is harcmániás lett: le is kívánta tesztelni őt, hogy egy-e az izomagyú harcmániás hülyegyerekek közül. A tesztelése azzal végződött, hogy Eras megszállta. Nem mondható teljesen kudarcba fulladtnak a dolog, de nem tartozott a kellemes emlékei közé. Nem azért, mert izomagyú idióta volt - akkor minden szembejövő kapitányt a küzdőtérre rángatott volna, és majd' bepisilve pattogott volna körülöttük, hogy harcoljanak. Csupán ez az emléke is Verához kapcsolódott... Hozzá, akivel már hetek óta vége volt a kapcsolatuknak. Mit tehetett volna? Hiszen ő ölte meg... Elég súlyos volt ez a dolog, sehogyan sem lehetett rajta finomítani, sem elfogadni. Rémes érzés, amikor felébredsz, keresed magad mellett a szeretett személyt, és nincs ott. Aztán, szép lassan, vagy éppen gyorsan - függ az éberségedtől is - eszedbe jutnak az emlékeid. Nem volt meglepő számára, hogy gyilkos volt, hiszen már shinigamiként is ölt... Csak nem ártatlan lelkeket. Undorodott magától, érthető módon. Mégsem mutatott ki semmit sem: környezetének talán csak annyi tűnhetett fel, hogy a szokottnál is csendesebb és sötétebb, ha pedig hozzászóltak, vagy harcolt, kegyetlenebb. Így valahogyan nem csodálta, amikor a pár fős társaság megérkezett a kijelölt helyre, és inkább pár lépés távolságban álltak meg tőle. egyikük már nyitotta is a Senkai kaput, ő pedig végigmérte őket. Kiélesedett érzékekkel állapította meg, hogy a szökött ex-kapitány, Sierashi Yuusuke ellen egyiküknek sincs esélyük. Néhányszor látta, de sohasem beszélt vele- akkor még nem volt kapitány, amikor még Seireteiben tartózkodott. Enyhén szólva ironikusnak tartotta, hogy pont őt bízták meg azzal, hogy eredjen a nyomába - a sok idióta vén hülye nem tudott jobb ötlettel előállni. Keze megindult a zsebe felé, és miután meggyújtotta a cigarettát, odavetette a mögötte állóknak:
- Maradjatok itt. Semmi hasznotokat nem venném, csak hátráltatnátok... - hangja ellentmondást nem tűrőnek tűnt, és érezhető volt belőle, hogy aki megszegi a parancsát, azzal el fog számolni. Az a helyzet, hogy gyengék voltak. Ostoba ötlet volt, hogy őket küldik egy volt kapitány ellen - akit még néhány másik kapitány sem tudott megállítani. Ismerte azokat, akik nem tudták fékezni őt, és elég jól fel tudta mérni az erőviszonyokat. Mégis vigyorogva lépett be a senkai kapuba, és miután már Karakura köveit koptatta lépteivel, kinyújtózott. Dél után járhatott az idő valamivel, ő pedig póttest nélkül volt. Útját Urahara boltja felé vette, és miután egy újabb doboz, drága cigarettát vett, megkínálta őt is egy szállal. Kapott póttestet, így hát abban indult el. Szürke kabát, sötét sál - pedig még csak ősz volt. Nem is fázott annyira, úgy érzete, volt már hidegebb helyen is, mint a kissé hűvös Karakura. Mióta megküzdött Verával, néhány dolog az eszébe jutott, de semmi olyan, aminek hasznát vehette volna: egyetlen arcra emlékezett csak, a nőére, semmi másra.
Az egyik utcai árustól vett szukijakit, és míg elfogyasztotta, leült egy padra. Nem volt különösképpen éhes, csupán úgy érezte, csinálnia kell valamit, amivel egy rövid ideig lekötheti magát. Közben kiterjesztett érzékekkel kutatott, és egészen meglepte, hogy a közelben megtalálta azt az ismerős reiatsut. Szájában cigarettával kezdett el arra sétálni, és és már a távolból kiszúrta az átlagnál jóval magasabb férfit. Olyan volt, mintha egy hatalmas fenyőfa körül kismillió tölgyfa állna... vagy bokor, az találóbb. Ajkán széles vigyorral lépett hozzá közelebb, és mérte végig. Valahogy ilyesmit várt egy ex-kapitánytól: öltözéke drága lehetett, és egész megjelenése sugárzott valamiféle erőt.
- Sierashi Yuusuke? A 8. osztag volt kapitánya? - fújta ki a füstöt, és dobta el a cigarettacsikket. Nála nem tartott már sokáig egyetlen szál cigaretta sem: láncdohányos volt, és tüdejének már inkább az tűnt fel, ha éppenséggel nem mérgezte energiarudakkal.
- A 11. osztag kapitánya, Matetsaku Kai vagyok. Azért küldtek, hogy visszavigyem Seireteibe. - lerítt róla, hogy a feladat többnyire hidegen hagyja- volt jobb dolga is, minthogy vele foglalkozzon. Az a gondolat sokkal inkább foglalkoztatta, hogy esetlegesen akár még harcolhatnak is. Sőt, minden bizonnyal kénytelen lesz Yuusuke vele harcba bocsátkozni: hiszen az előbb mondta, hogy miért jött. Azt pedig nem nézte ki a fickóból, hogy meghamisítva a kisugárzását, sikító kislányként rohanna el előle. Egyrészt megtalálná megint, ha akarná, másrészt pedig... rohadtul nem érdekelte, hogy vissza fogja-e vinni. Valószínűleg nem, és csak egy nagy lecseszés vár rá majd Seireteiben, amiért a takonypócokat nem hozta magával. Megvolt rá az indoka, mait fel is fog vetni, csak kössenek bele. Valahogy az a kósza érzése támadt, hogy Vera nem is bánná, ha ő itt most meghalna. Őt nem izgatta a dolog, ha meghal, hát akkor meghal. Bár kétséges, hogy ilyesfajtán eldurvulnának a dolgok, másrészt viszont a küldetésre szánt költségek fedeznék az esetleges összecsapás során keletkezett kárt az épületekben.
- Tehát akkor... Mi legyen? - gyújtott rá egy újabb szál cigarettára,és nekidőlt az épület hideg falának.

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Kedd Május 18, 2010 2:44 am

Szeretek mostanában a városban sétálgatni. Elmúltak már a nyár forró délutánjai, most kellemes hűvös köszönt a kimerészkedőkre. Teljesen céltalanul keltem fel reggel, azonban már az ébredés pillanatától kezdve egy megfoghatatlan, rossz érzés nem hagy nyugodni. Kissé bizonytalanul másztam ki az ágyból, hiszen a tegnapi estét is sikeresen átmulattam. Belépve a fürdőbe szembetalálom magam megviselt valómmal, kinek szemei alatt széles fekete sávok éktelenkednek. Rám férne már egy borotválkozás is, de jelenleg nincs erőm hozzá. Gyors zuhanyt követően elkészítettem legfinomabb teám egyikét, azután a friss újságot böngésztem át fürgén, habár sosem találok benne semmit, ami érdekelne. Ugyan írnak rejtélyes balesetekről és eltűnésekről, azonban ezek mind a hollowok számlájára írhatóak. Fásult sóhaj kíséretében dobom vissza a folyóiratot az asztalra, s nekiállok az öltözködésnek. Rövid keresgélés után egy újabb pólóm, valamint a megszokott farmer-tornacsuka kombó mellett döntök. Mivel néhány méterrel a föld alatt található a szobám, így nem tudok kinézni, hogy milyen idő is lehet kint. Ezen megfontolásból magamhoz ragadok egy sötétebb szövetkabátot, valamint egy világosabb kék színben pompázó sálat. Futó pillantást vetek a szekrény ajtajára felszerelt tükörre, s meg kell állapítanom, miszerint majdnem úgy nézek ki, mint Byakuya, csak nem. Lassan elszánom magam az indulásra és csak megszokásból teszem láthatatlanná Zanpakutuomat, és végül csatolom a hátamra azt. Igaz mostanában nem sokan támadtak meg, akik pedig mégis így tettek, azok nemigen képesek már eldicsekedni ezzel. Futó vigyor kíséretében realizálódik bennem, hogy mekkora arc is vagyok, ennek köszönhetően sokkal nagyobb életkedvvel lépek ki a szürkés ég alá.
A rossz időjárás ellenére elég sokan bolyonganak az utcákon, ki-ki a saját dolgát intézve. Elgondolkodva lépdelek a macskakövekkel kirakott főtéren, miközben valami megfelelő úticélt keresek magamnak. Valahogy nem sok késztetést érzek másnaposan beülni egy pubba, ezért második mentsvárként egy kajáldába kellene beülnöm. A döntés megszületésének köszönhetően magasabb sebességi fokozatra kapcsolok, hiszen eközben az eső is rákezd. Rövid szaladgálást követően egy kis sikátorban állapodok meg, ahová egy mennyei illat csalogat be. Apró ramenesbódé árválkodik a szűk járatban, azonban ez most pont kapóra jön Nekem. Sietősen veszem az irányt a kalyiba felé, eközben minden lépésemet hangos cuppanás kíséri. Szerencsésen beázott a csukám és most legalább egy fél liter víz lötyög benne. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, majd leülök az egyik magasított székre.
- Jó napot! – köszönök kedélyesen az eladóra, aztán leadom a rendelésem. – Egy nagy adag rament szeretnék kérni, lehetőleg jó csípőset!
Szavaimat követően a bent tartózkodó idősebb férfi serényen munkához lát, ezen idő alatt Én legkárosabb szenvedélyemnek, azaz a dohányzásnak hódolok. Sűrű füstfelhőt eregetve várakozok az ételre, ekképp próbálva meg elmulatni az időt, amely az elkészítéssel jár. Különböző nagyságú köröket fújok a mennyezetet alkotó palalemez felé, az egyik nagyobbon még néhány kicsit is sikerül átnavigálnom. Méla arckifejezéssel bámulom a jelenséget, talán a vénember fejében megfogalmazódik a gondolat, miszerint nem vagyok teljesen normális. Ez esetben igaza is van, néha magam is elelmélkedem saját épelméjűségemen. Akármilyen véleménnyel is van Rólam, az étel rendben elkészül, így nem marad más hátra, mint hangos „Itadakimasu!” kiáltást követően belevetődni a kulináris élvezetekbe. Jóleső égető érzés önti el a számat, ami azt jelenti, hogy tényleg csípősre csinálta az öreg. Hosszú harc veszi kezdetét a Vaizard és a ramen között, amelynek a végén csak egy maradhat életben. A félidőnél nagyon úgy látszik, két vállra leszek fektetve, azonban utolsó erőtartalékaimat bevetve mégiscsak győzedelmeskedem. Szemeimben a dicsőség könnyei ülnek, bár a sós cseppek valószínűleg a szétégetett nyálkahártyám miatti fájdalmat jelzik. Gyorsan kifizetem a levest, majd újra visszatérek a város forgatagához. Magasságomnak köszönhetően igencsak kilógok a tömegből, hisz’ 182 centiméteremmel cseppet sem vagyok átlagosnak nevezhető. Amerikában annyira azért nem voltam feltűnő jelenség, ám itt Japánban felhőkarcolóként emelkedem az átlagos (160 cm-es) polgárok felé.
Újabb szál cigarettát illesztek ajkaim közé, ezzel kívánván elnyomni a még mindig jól érzékelhető csípősséget, ami a nyelvemen uralkodik. Már épp gyújtanám meg, amikor a mozdulat félbeszakad. Érzékeim egy csapásra kiélesednek, mert ismerős lélekenergiát érzékelek a környéken. Nem tudnám megmondani, kivel is van dolgom, ám bizonyosan shinigami az illető. Hamarosan egy nagyobb termetű férfi jelenik meg a tömegben, s sötét pillantásával egyértelműen Engem méreget. Enyhe fejcsóválás kíséretében izzítom be az energiarudacskámat, azután a füst kifújásával egyetemben ismét az immáron Velem szemben álló illetőre emelem. Szerencsére nem kell sokat várnom, s fény derül jövetelének okára. Ismerős az arca, de lövésem sincs honnan. Bizonyosan újonc kapitány lehet, mert annak idején női kapitánya volt a 11. osztagnak. Enyhe félmosollyal a szám szélén veszem tudomásul kijelentését, igazából már rég itt volt az ideje egy elfogó csapat érkezésének. Elgondolkodva pillantok Matetsaku háta mögé, de ott sem pillantok meg további tiszteket. Tényleg azt gondolta, hogy egyedül is vissza tud vinni? Hm, érdekes ötlet…
- Igen, Én lennék az. – válaszolok unott hangon az előbb feltett kérdésére. – Legnagyobb sajnálatomra, nem fog sikerrel járni a küldetése, Kenpachi… Egyértelműen azért vagyok itt, mert nincs keresnivalóm Seireiteiben. Csak kétféleképp tudna visszavinni, mégpedig önkívületi állapotban vagy hullaként. Eme tényekből kiindulva, ellenállást kell tanúsítanom. Kapjon el, ha tud, Taichou!
Szemmel szinte alig követhető villámtánccal jelenek meg az egyik közeli tízemeletes tetején, ahonnan újabb szökkenéssel kezdek bele a „menekülésbe”. Természetesen semmi okom nem lenne erre, csupán megpróbálom elcsalni lakott területről a halálistent, mielőtt nagy buzgóságában az egész környéket romba döntené. Bosszantó kellemetlenségként érzékelem a lélektükreimbe szálló füstöt, aminek köszönhetően látásom egy cseppet elhomályosodik. Persze annyi eszem nincs, hogy kivegyem a képemből a bagót, mert akkor megfosztanám magam a kellő nikotinbeviteltől, amely egy harc előtt igenis fontos dolog. Épületről épületre shunpózva haladok előre, míg néha-néha hátralesek a vállam felett. A kötelességtudó kapitány még mindig a nyomomban lohol, val’szeg nem lesz addig Tőle nyugtom, amíg padlóra nem küldöm vagy épp fordítva. A fogócska néhány perc múlva a vége felé közeledik, hiszen Karakura Town határában egy hatalmas sík terület fedezhető fel, mindenféle fával és fűvel. Tökéletes helyszínként szolgálna egy összecsapásra, így egy utolsó villanás kíséretében a kinézett ligeten termek. Laza mozdulattal kiveszem a számból a leégett csikket, aztán egy határozott mozdulattal elpöckölöm a fenébe. Minimális mennyiség került a tüdőmbe, a legtöbbet inkább a menetszél csaklizta el előlem. Legszívesebben visszaköhögtetném vele, viszont erre nincs lehetőség. Kezeimet a zsebeimbe rejtem, s egy pihentető testtartást felvéve várom Kai következő lépését.

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Kedd Május 18, 2010 9:04 pm

Az unott hang meg sem lepte, valami ilyesmit várt tőle. Miután a leégett cigarettacsikkét elpöckölte valamerre- lényegtelen volt merre, felgyújtani úgysem fog semmit, tekintettel lévén az esőre, köhintett egyet. A szituáció kissé feszült volt, és bár tényleg nem volt különösebben meglepő, mégis elvigyorodott, mikor az ex-kapitány a háta mögé pilantgatott. Minden bizonnyal azt várta, hogy mikor ugrik rá egy halom shinigami, azt visítozva, hogy megvan. Kezét zsebre rakta, csak hogy csináljon valami említésre méltót.
- A kis csoportomat otthon hagytam... felesleges lett volna őket elcipelni csak azért, hogy egy halom sebesülttel érjek haza. Véleményem szerint jelenleg nem engedheti meg magának Seiretei azt a nagylelkűséget, hogy hazavágathasson pár shinigamit. - mondta, majd körbefuttatta tekintetét a környéken. Annyira nem volt zsúfolt, de nem lett volna jó ötlet itt szabadon engedni a poklot. A fogócska hirtelen jött ötlete ismét egy sötét mosolyt csalt az arcára - bár ez is ugyanolyan gépies érzelemkinyilvánítás volt, mint az összes többi. Igen, az az élet, ahol ő már nem volt, felettébb nevetséges volt. Undorodott az emlékképektől, amik az eszébe jutottak, attól a hangtól, ami örökké a fejében visszhangzott. Hiába tartotta be az ígéretét - hetek, talán hónapok óta nem ment a közelébe - az időt nem tartotta számon, a kísértés mindig ott volt, hogy belopózzon hozzá, csak hogy egy pillanatra lássa az arcát. Az arcot, ami gyűlölettől merevvé válik a közeledtére, és elhúzódik, vagy éppen rátámad, amikor közeledne felé. Igen, nincs bocsánat a tettére, aminek következtében csak fájdalom maradt mindenki számára. Bármennyire is nehezére esik, meg kell neki adnia az esélyt a normális, nélküle való életre. remélte, hogy nem tébolyodott meg teljesen, és elfelejtette őt. Ki tudja, lehet, hogy azóta Ayuval már egymásra találtak, és vígan élik az életüket, csak ő él még mindig a múltban...
Shunpozás közben is ezen járt az agya, nem pedig azon a röpke harci kedven, ami az előbb ébredt benne. Házat ház után hagytak el, és végül egy ligetben kötnek ki. Fák vették körül, így még azon kevés bámészkodó sem láthatott semmit a készülődő összecsapásból, akinek lett volna rá esélye. Lassú mozdulattal elő akarta húzni a cigarettás dobozát, de aztán a szemerkélő eső miatt máshogy döntött. már az előző szál is elázott valamelyest. Az effajta pazarlás pedig megbocsáthatatlan volt egy régi dohányzó szemében, szóval inkább csak lemondóan a kardja felé nyúlt, miután ledobta a póttestet. Ha ép marad, visszaviszi Uraharának, kezdjen vele, amit akar. Végül tekintetét az ex-kapitányra függesztette, és miközben előhúzta a zanpakutuoját, kissé semlegesen szólalt meg:
- Éppen javasolni akartam, hogy keressünk egy helyet, ahol nem lenne olyan szembetűnő az esetleges pusztítás. Mellesleg, hullaként feleslegesen vinném vissza Seireteibe, kifejezetten kérték, hogy élve térjen vissza.... Lenne pár kérdésük magához. - vigyorodott el a végére, és tett a Yuusuke felé pár lépést. Érdekes volt belegondolni, hogy ez az ember mekkora felfordulást okozott Seireteiben, és felettébb untató volt, hogy pont őt, egy új kapitányt küldtek ki utána. Igazán elvégeztethették volna a piszkos munkát valakivel, akit már régebb óta csicskáztattak, mint őt. Azt mégsem mondhatta, hogy "Nem megyek", és egy dolog miatt mégis vidoran vállalta a dolgot, márpedig ez a kialakuló harc volt. szívesen nézett szembe erős emberekkel, általuk fejlődhetett, tanulhatott- képezhette magát.
- Hadou 04: Byakuray. - magától értetődőnek tartotta, hogy a férfi elugrik a támadás elől, hiszen egyszerűen nem lehet mást várni egy volt kapitánytól. Kiélesedett érzékekkel tanulmányozta a kialakuló helyzetet, és ellenfele lélekenergiáját. Nem ártana neki egy újabb életcél, mert mostanában igencsak szar helyzetben volt, amiből elég nehéz kikecmeregni úgy, hogy mindenhol a szar helyzet kiváltó tényezői üldözik az embert. Itt, a Karakurai kisligetben viszont kezdett feloldódni, tekintve, hogy nem járkáltak itt olyan sokat, és annyi emléke sem fűződik a helyhez. Maximum a karaoke bár, de azt erőteljesen elnyomta magában, helyette pedig a bankai elérését idézte fel egy röpke perc alatt. Tűnődni nem volt sok ideje, ugyanis egy erős és gyors ellenfélnél figyelni kellett arra, nehogy levágják az ember valamelyik fontosabb végtagját egy-egy óvatlan pillanatban. Így hát kénytelen volt odafigyelve elhajolni egy esetleges támadás elől, és viszonozni a gesztust. Talán kellett volna a váratlanságra építeni, így shunpora váltva folytatta a támadást, és közben eltűnődött, hogy vajon őt keresnék-e akkor, ha otthagyná Seireteit Sok újat nem nyújthat neki az a hely, és bár valóban szeretett kapitány lenni, már elért ott mindent, amit csak el lehetett - és porrá is zúzott.
- Mellesleg, ha nem zavarja a kérdés... Milyen itt élni, Karakurában? - kérdezte két csapás között, úgy, mintha csak egy udvarias kérdés lenne. Úgysem követelt a jelenlegi cécó tőlük túl nagy erőfeszítést, nyugodtan megkérdezhette azt, mait érdekelt. Hiszen ha egyszer úgy dönt, hogy otthagyja Seireteit- ami most különösen közel áll hozzá, akkor legalább olyan embertől tudja meg a számára szükséges információkat, akinek nem volt oka őt becsapni. Ha úgy vesszük, ez egy kitűnő alkalom arra, hogy az előzőleg felgyűlt negatív energiáit kitombolja, és az ellenfele biztosan nem fog érte megharagudni, ha nem fogja vissza magát, hiszen ezt nyilván ő is elvárja tőle. Így egy sötétebb vigyor ( ) kíséretében kissé arrébb lépett, és megmozgatta kissé megmerevedett nyakát. Elvégre is eléggé kellemetlenné tud válni a dolog, ha órákon át a papírok fölött ülve csak egy irányba néz az ember, és ahelyett, hogy idejét értelmes és fontos dolgokkal töltené, csak papírokat olvasgat és gyakorolja az aláírását. Miután kellően megropogtatta a fejét tartó testrészt, sokkal kényelmesebben érezte magát, amit csak fokozott a tudta, hogy az eső elállt, így habozás nélkül gyújtott rá egy cigarettára. A szükséges ötpercenkénti nikotinhiány így már lassan kielégítődni látszott, tehát figyelmét újfent a Yuusuke névre hallgató szökevényre fordíthatta. Tehát miután kardjáról egy suhintás kíséretében lerázta a felesleges vizet, újfent támadásra szánta el magát, és csak hogy legyen még egy kis harci kedve, arra a sok idiótára gondolt, akik a küzdőtéren nyavalyognak néhány horzsolás miatt. Akkor nyavalyogjon, ha levágják a fejét, ne akkor, ha egy karcolás éktelenkedik a seggén. Az agyára mentek az újoncok néha, és idegőrlő erőfeszítésekkel tudta csak a tudtukra adni, hogy nem szívességre kérte őket, ők akartak ide jön, úgyhogy meg ne nyikkanjanak, ha valami nem tetszik. ezenfelül számos alkalommal éltek azzal, hogy kihívják párbajra, aminek a vége általában egy-egy súlyosabb sérülés lett a vége.
egy újabb fehér villámmal a férfi oldalához shunpozott, és miután megkísérelte a bordáit megszabadítani a felesleges hústól - érthetően megpróbálta kifilézni emberünket oldalról-, egy felugrást követően a fejét célozta meg. Bár nem szívesen vágta volna félbe Yuusukét, ugyanis egyrészt - bár szökevény volt-, rokonszenves volt neki, másrészt pedig túl sok kellemetlenséggel járt volna a dolog. Először is tiszta agyvelő és egyéb folyadékok és húscafatok díszítették volna a már amúgy is barátságos arcát ( ), másrészt pedig egy félbevágott hullával nem szívesen állított volna be . Bár kétségkívül remek szórakozás lett volna látni a sok vén idióta fejét, amit a látványra vágtak volna. Amúgy is orrolnak rá, amiért szépen, nyugodtan kigyalogolt a kapitánnyá avatásáról. Nem tudta, mi mást vártak volna tőle... Meg még hogy majd pont felöltözik díszöltözékbe. örüljenek, hogy a farmer és az ing fekete volt rajta...
Szelídnek éppen nem nevezhető mosollyal indított frontális támadást Sierashi felé, majd egy laterálisat, és végül egy újabb fehér villámmal koronázta meg rögtönzött támadásait. Azután visszavonult kissé, hiszen immár az ellenfél köre következik.

Talán magától értetődőnek tűnik elugrani egy támadás elől, mely akár az életedet is kionthatja, azonban erre nincs szükséged, ha érzed magadban az erőt. Az idő lelassulni látszik, ahogy a hószín sugárnyaláb egyre közelebb és közelebb kúszik Felém, megpróbálva egy igen csinos lyukat égetni a bőrömbe. Érzékeim a végletekig kiélesedtek, szinte már látom a szellemi részecskéket, amik a Hadou-t alkotják. Olyan egyszerűnek tűnik minden, mint egy gyerekjáték. Egyértelmű, hogy egy hatás kioltásához megfelelő ellenhatásra van szükség. A kellőnél sokkal több reiatsut koncentrálok a zsebemből előhúzott jobb kézfejembe, majd egy egyszerű legyintéssel eltérítem a villámot. A Seireitei fejesek kérdései pedig nem érdekelnek, Ők se avattak be minden mocskos lépésükbe, ezért Én se fogok másképp tenni. Hamar előkerül a 11. osztag vezetőjének katanája, melyet egy gúnyos pillantással köszöntök. Szóval a férfi tart Tőlem tudatalatt, s ezt jól teszi. Csapásait egyszerű elkerülni, csupán minden mozdulatát figyelmesen kell vizslatnom. Nemes egyszerűséggel térek ki jobb-balra vagy csak a felsőtestem mozgatásával kerülőm el a jéghideg acél marását. Az egész olyan, mint egy jól megkoreografált tánc, amiben ha eltéveszted a figurát, az életeddel fizetsz. A halál keringője ez; mégse érzek magamban félelmet. Az évek során rengeteg erős ellenfélt sodort az utamba a Sors, akiken egytől egyig felülkerekedtem. Igaz, nem egyszer a vakszerencsének volt köszönhető a túlélésem, ám ezek az összecsapások is erősebbé tettek. A shinigami hirtelen shunpóra kapcsol, ekképp próbálva meg megsebezni Engem. Még alapszinten is képes vagyok követni a mozgását, ezért egy kisebb szökkenéssel kerülöm el karom levágását. Meglehetősen irritáló lenne egy végtag elvesztése, nincs kedvem hozzá.
- Hm, talán a legmegfelelőbb szó az itteni életre a nyugodt. – válaszolok némi gondolkodás után kérdésre, míg Ő rágyújt egy cigarettára. – Nem kell parancsra ugrálnom, azt csinálok, amit akarok. A hollowok nagy része is elkerül, így a nevetséges féregirtást sem Én végzem. Persze, hogyha néhány kóbor lidérc betéved a területemre, azokkal gondolkodás nélkül végzek, de végülis igazán pihentető itt csövezni Soul Society után.
Alig némul el hangom, azonban Matetsaku már megint támad. Jól érezhető rajta osztagának mentalitása, ezért sem vesztegeti az időt. Néhány másodperc alatt megtöröm a lélekölőmet elrejtő Kidout, azután gyors mozdulattal előhúzom fegyverem. Dotonryuu érces sikolyt hallatva kúszik elő a sayából, s máris harcra kész. Az oldalam felé tartó Byakurayt ismét könnyedén hárítom, ezt követően fejem fölé emelem Zanpakutuomat, ily’ módon védve meg koponyámat a szétszeletelődéstől. Talán ennyiből már kiderülhetett a srác számára, miszerint az alacsonyrendű démonmágia ellenem fabatkát sem ér. Pengéink szikrát vetve csúsznak el egymáson, ahogy egymás után találkoznak az ádáz csapások következtében. Könnyedén, fél kézzel forgatom a kezemben tündöklő sárkányt, kinek egyetlen halálbiztos döfése véget vethetne az egész összecsapásnak. Érdekes belegondolni, hogy egykor Én is Kai szintjén voltam, most pedig egy szempillantás alatt véget vethetnék az életének, ha úgy tartaná kedvem. Néha elgondolkozom azon a hirtelen jött fejlődésen, melyet magamnak tulajdoníthatok. Mindig is a legerősebb akartam lenni, mert az erővel járó hatalom volt a legnagyobb vágyam. Viszont ahogy kapitány lettem, ezek a dolgok teljesen értéktelenné váltak. Halálistenként egyszerűen nem voltam képes tovább fejlődni. Aizen áldásos hozzájárulásának köszönhetően viszont sikerült felfedeznem a bennem rejlő lehetőségeket. Habár átokként is felfogható a dolog, hiszen ennek köszönhetően egyfajta köztes lénnyé váltam. Félig hollow, félig shinigami, akit egyetlen faj sem lát szívesen köreiben. Mivel egyáltalán nem vagyok kíváncsi a söpredék véleményére, így elhanyagolhatóan frusztrál eme tényállás. Elmélkedésemből egy erőteljesebb vágás ránt vissza, amelynek szele még a hajamat is sikeresen felborzolta. Meglepődötten lépek egyet hátra, majd egy kontratámadással hátrébb szorítom a Taichout.
Egyenletesen emelkedő mellkassal villámtáncolok hátrébb, ezt követően pedig egy újabb szál cigarettát lökök a számba. Balomban már ott ragyog a Kenshin által rám hagyományozott ezüst öngyújtó, melynek meleg lángja pár pillanatra bevilágítja borostás képemet. Halk csattanással oltom ki az apró lángot, aztán a felbecsülhetetlen értékű tárgy visszakerül zsebem rejtekébe. Lassan kifújom a bent tartott füstöt, miközben ezzel egyidejűleg nagyobb mennyiségű reiatsut szabadítok fel. Acélkék íriszeimet a férfira emelem, s lélektükreimben túlvilági tűz ég. Egy pillantással veszem tudomásul, miszerint talpam alatt összesűrűsödött a levegő, testem már ösztönösen készíti fel magát a támadásra. Ajkaimon alig érzékelhető félmosoly játszik, ami akkor sem olvad le a képemről, amikor gigászi erővel ellököm magam a talajtól. Előbbi akcióm velejárójaként méretes kráter keletkezik előző tartózkodási helyemen, azonban ezzel már rég nem törődök. A lépteim nyomán felkavarodó vizes homok különös köpenyként lengi körül alakom, a terület kétségtelenül Nekem kedvez, hisz’ Dotonryuu földalapú. Katanám hegyével megkísérlek egy mélyebb barázdát rajzolni ellenfelem mellkasára, ezzel kicsit átszabva kapitányi haoriját, valamint egyenruháját is. Direkt nem a nyakára céloztam, mivel igencsak kedvelem a rajtam lévő ruhadarabokat, s a vért pedig igencsak macerás procedúra lenne eltávolítani belőle. Kétségtelenül Chiyo-channak sikerülne, azonban bevallottam nem vagyunk egy szinten a házimunka terén. Támadásom akármilyen eredménnyel is záruljon, egy határozott ugrást követően ismét kialakítok kettőnk között egy legalább tíz méteres távolságot, így már semmi sem áll az utamba, hogy beleszívjak még egyet az energiarudacskámba. Vonásaim üdvözült kifejezésbe rendeződnek, amint kiengedem magamból az amúgy rohadtul káros füstfelhőt.
- Úgy érzem, most enyém a kérdezés joga… - szólalok meg vontatottan, két slukk közepette. – Mond, milyen még mindig egy elvakult rendszer kutyájaként senyvedni? A Tiszta Lelkek Városa már nem olyan makulátlan, mint rég, hiszen a korrupció menthetetlenül beette magát az egész kormányzásba. A Főkapitány hatalma névleges, mindketten tudjuk, hogy valójában a bürokraták uralkodnak. Elszomorító, ami odaát történik…
Tekintetemben tényleg valamiféle lehangoltság látszódik, holott Nekem már semmi közöm nincs Seireiteihoz. Vagyis… Ez így nem teljesen igaz. Szerelem, család, barátok. Minden a második születési helyemhez köt, ezen értékektől megszabadulni nem tudok és nem is akarok. Megrázom a fejem. Koncentrálnom kell. Íriszeim ismét kitisztulnak, miközben a használhatatlanná vált cigarettacsikk pörögve száll ki a „küzdőtérről”. Itt az ideje félretenni az elmélkedést, s végre igazán megmutatni, hogy mire is vagyok képes. Ismételten shunpóval lendülök mozgásba, majd megpróbálok Kai háta mögé kerülni. Amint ezzel megvagyok, lélekenergiát koncentrálok bal mutató és középső ujjamba.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou! Hadou 73: Souren Soukatsui! – ejtem ki egymás után a két technika nevét emeltebb hangon, ezzel biztosítva kombinációm sikerességét. Általában nem szoktam szóban is elmondani Kidouim nevét, mivel egy hozzáértő rögtön tudja milyen hatással járnak majd szavaim, így hamar kigondolhatja az ellene való megfelelő védelmet. Néma sóhajjal veszem tudomásul a tetemes mennyiségű energiavesztést, amit e két igen magas démonmágia velejárója. Ha sikerül eltalálnom Matetsakut, akkor először hat fényesen izzó pillér fogja közrefogni, majd ezt követően a Soukatsauinál kétszer erősebb pusztító erejű sugár veszi célba a mozdulatlanná dermedt férfit. Természetesen el is kerülheti őket, ám ebben az esetben a becsapódás következtében létrejövő robbanás fogja elsodorni, valamint megnehezíteni a dolgát.

Kissé bosszantó volt, hogy ellenfele ennyire félvállról veszi, tekintve, hogy ereje többszörösét birtokolja. Sikeresen fel is hergelte magát rajta, hiszen tisztában volt saját szánalmasságával és gyengeségével, bár igyekezett rajta javítani. Érzelmi defektes állapota nem befolyásolhatja túl sokáig az erőviszonyait és azt sem hagyhatja, hogy nevetségessé váljon. Tényleg ostoba ötlet volt elfogadni a kapitányi pozíciót ebben az osztagban, ha még labdába sem rúghat egyetlen volt kapitánynál sem. Magától értetődött tehát a jövőben elérendő cél: egyre erősebbé kell válnia, nem számít, mi lesz az ára. Úgysem sérthet vele meg immár senkit sem, a saját magának szerzett sérülések pedig eddig sem érdekelnék. Legfeljebb az keltené fel a figyelmét, ha valaki levágná a lábát, vagy valamelyik fontosabb tagját, hiszen akkor jelentős hátrányba kerülne a küzdelmekben. Nem mintha akkor nem élvezné az összecsapásokat, előfordulhat még akár az is, hogy azon hátrányból sokkal élvezetesebb lenne számára felküzdeni magát. Hódítói karrierjét viszont feladhatná, ami akár érzékenyen is érintheti: hiszen egyik kedvenc szórakozása volt figyelni a női nem egy-egy tagját, amikor egyetlen jól irányzott mondatától, vagy pillantásától zavarba jőve elpirulnak, vagy egyéb, más módon árulják el pillanatnyi gyengeségüket. Szerencsére azonban osztagában nem sok női egyed van, és aki mégis közéjük tartozik, nem olyan nagy szépség, tehát nem kell bókokkal elhalmoznia, ha csak meglátja. Másfelől pedig ott az a rendkívül nagy horderejű szólás is, miszerint házi nyúlra nem lövünk. Érdemes megfogadni az ilyesféle régi tanácsokat, mert legalább a későbbiekben nem okoznak az embernek semminemű fejfájást sem.
Elmélkedéséből egy erőteljesebb csapás riasztotta fel, minek következtében kisebb mélyedést alakított ki a földben, mikor kivédte. Igazán szemet gyönyörködtető megnyilvánulásai vannak ellenfele erejének, pedig még egyikük sem erőltette meg magát különösképpen. Sajnálatos módon azonban észrevett valami mást is, ami eléggé lelombozta kedélyeit: a cigaretta annál gyorsabban fogy, minél gyakorlottabb a dohányos! Bár ezen megállapítást már jóval korábban is halvány sejtések előzték meg, de a felismerés elemi erejű volt: az immár élvezetet nyújtani képtelen csikket elpöckölte, majd Noctissal félig-meddig sikeresen hárította a mellkasára irányzott csapást: haorija és egyenruhája ugyan mégiscsak felszakadt, és hamarosan sötétebbre is színeződött köszönhetően a vérnek, amely a mellkasán létrejött sebből kezdett el szivárogni. A vizes homok jobban idegesítette, mint maga a seb, mivel nem szeretett cuppogó lábbal küzdeni, ugyanakkor magától értetődően meg sem szólalt, hanem inkább egy ellentámadásba kezdett bele. Az előzőleg kitört kisebbfajta őszi vihart követően még mindig fújt a szél, amit csak egy féloldalas vigyorral nyugtázott: hiszen Noctis is szél elemű, így ezt akár még az előnyére is fordíthatja a későbbiekben. Tekintetét rövid időre levéve ellenfeléről rápillantott a mellkasán éktelenkedő nem annyira mély vágásra, és elégedetten állapította meg, hogy hirtelen nőtt közéjük valamennyi távolság, tehát nyugodtan varázsolt a szájába egy újabb szál dohányárut, majd vígan meg is gyújtotta. talán ez az egyetlen dolog létezik, ami eddig még nem okozott neki túl sok csalódást. Bár, talán kissé megviseli az, ha egy-egy szál használható - képessége a végéhez ér, és kénytelen elővenni egy újabbat, hogy nyugodt szívvel tovább mérgezhesse a tüdejét. Így csak egy semleges pillantást vetett ellenfelére, miközben nyugodtan cigarettáztak egy sort.
- A Tiszta Lelkek Városa csupán akkor volt makulátlannak mondható, amikor létrejöttének gondolata megfordult létrehozója agyában. Abban a pillanatban, mikor ez a rendszer felütötte a fejét, nyilvánvalóvá vált a hanyatlás, és a korrupció, amely rövid időn belül fel is ütötte a fejét a városban. Sajnálatos módon kénytelen vagyok egy lenni az előzőleg emlegetett kutyák közül, bár szívesen hagynám ott az egészet. Jelenleg azonban nem tehetem, mert semmi más módot nem ismerek arra, amivel megpróbálhatnék javítani az SSben uralkodó helyzeten. - mondta egy sötétebb arckifejezés kíséretében. Valóban, undorító volt, ami odaát zajlott, és csak szánalmas próbálkozásokra voltak képesek a selyemágyas parasztok, semmi másra. Egyszerűen képtelen az a népség a város jövőjére gondolni, csupán azzal törődnek, hogy maguknak jobb legyen. Az teljesen lényegtelen, hogy hány valódi, értékes shinigami vesz oda az ámokfutásuk közepette, egyik fő tényező: a szórakozás! Elsősorban jól kell magukat érezniük, minden más csak azután jöhet számításba...
Az emeltebb hang kirántotta mélázásából, és ha nincs a shunpo nevezetű technika, akkor most komolyabb problémákkal kellene megküzdenie. felmerülhetett volna azon lehetőség is, hogy vajon képes lenne-e egy lyukkal a testében harcolni ellenfele ellen. A fényrudas technikát kikerülte, viszont a két technika hatására olyan szép ívben repült bele egy fába, hogy messzire elhangzott a csattanás, amellyel landolt bennük. Sikeresen meg is állította körülbelül a negyedik fa, és a testébe ágyazódott faszilánkok nyomán teljes joggal lehetett volna őt Fásnak is nevezni. Egy erőteljesebb torokköszörülés után megrázta a vállait, és semlegesen nyugtázta, hogy minden egyes mozdulatát fájdalom kíséri. Nem zavartatta magát, így szerette a harcot. Shunpora váltva közelítette meg a férfit, majd kedvenc támadó technikájának ejtette ki a nevét:
- Hadou 50: Rei no kuron... - általában csak gyakorláskor mondja ki hangosan a technikák nevét, éles ütközetekkor nem de mivel előbb ellenfele is kimondta, így egyenlített a számlán. Úgyis kétségei voltak afelől, hogy bármiféle komolyabb problémát okozna Sierashinak a kidou. Ezután Noctissal éles támadásba ment át, és igyekezett egy szép, hosszú vágást ajándékozni Yuusuke vállának.

Különösebb reakció nélkül veszem tudomásul támadásom sikerességét, melynek köszönhetőn a kapitány mellkasán vékony kis seb tátong. Nem túl nagy sérülés, ám míg így is elegendő ahhoz, hogy egy nagyobb körben vérbe borítsa a shinigami egyenruháját. Mindenesetre figyelemre méltó az erőszint, amit képvisel, hiszen általában egy ilyentől már a földön fetrengenek az egyszerű tisztek. Válasza gúnyos mosolyt csal az arcomra, ilyen vezetőséggel nem túl fényes jövőt látok Seireitei számára. Azonban szavai éleslátásra vallanak, mivel nagy igazságokat fogalmaz meg. Egy újabb slukk közepette követem végig tekintetemmel a férfi röppályáját, aki hátborzongató csattanással gyűr maga elé egy-két fát, ezzel akadályozva meg további szárnyalását. Igen, valami ilyesmire számítottam. Túl egyszerű lett volna, ha mindkét Kidout bekapja, de így legalább tovább folytatódhat ez a kis „játék”. Ez a legjobb kifejezés a mostani a komikumra, mert valós harci helyzetben már rég megöltem volna a férfit. Hamarosan egy ismerős technika neve csendül, aminek köszönhetően máris túlerőbe kerül ellenfelem. Hiába van most előnyben, akkor sem képes felvenni Velem a versenyt. Az első klón szúrása elől könnyedén pördülök oldalra, majd egy precíz csapással lefejezem a másolatot. A következő is hasonló sors elébe néz, s amint pengémet a szívébe mártom, máris az enyészeté lesz. Egyértelműen az elterelést szolgálták, ezért is ér meglepetésként, amikor a kín tőrjei a kardforgató felkaromba vájódnak. Halk szisszenés kíséretében shunpozok arrébb, majd miután megvizsgáltam a sérülés mértékét, ismét Kai irányába fordítom a fejem. Skarlátvörös vérem pillanatok alatt átáztatja a méregdrága kabát anyagát és meleg patakokban indul el a kézfejem felé.
- Szép kombináció volt, bevallom kissé elméláztam… - szólalok meg emeltebb hangon, ezzel is kifejezve, hogy csak szerencséje volt a támadással. - Szóval Neked sincs ínyedre, ami odaát történik, mégis szolgálatban maradsz. Nos, nem mondom meg mit tegyél, mivel az ellenségem vagy, de tudnod kell, miszerint ez egy idő után el fogja emészteni a lelkedet. Ne légy öntelt, egyedül nem változtathatsz semmin! Nekem se sikerült…
Túlságosan idealista, hogyha azt képzeli, egymagában is jelentős változást képes okozni egy évezredek óta fennálló rendszerben. Botorság ilyen dolgokban hinni, mivel hiú reményt ébresztenek. Fogalmam sincs, mivel akarná „jobbá” tenni a Tiszta Lelkek Városát, ám igazából nem is érdekel. Túlságosan fiatal, ambíciókkal teli újonc taichou! Cöhh, csupán idő kérdése, hogy Ő is ugyanolyan érdektelenné váljon, mint a többiek. A Goteijūsantai gyengesége a gyakori vezetőváltoztatáson is meglátszik. Csupán az elmúlt évben két kapitánya volt a 8. osztagnak is, a többiről nem is beszélve. Soul Society csillaga leáldozóban van, ez nyílt titok Aizen árulása óta. S mit várhatunk egy olyan szervezettől, amely több ezer tagjával sem képes legyőzni egyetlen halálistent? Kétségtelenül a zselékirály a legzseniálisabb elme, akit valaha a hátán hordott a Föld, viszont Neki is kell gyengepont. Senki sem sebezhetetlen! Egyszerűen rá kell jönnünk a megfelelő ütőkártyára ellene és máris nyert ügyünk van. Persze ezt könnyebb mondani, mint csinálni, hisz’ különben már rég leszállítottam volna Sousuke fejét a nagyokosok asztalára odaát. Bosszúsan felhorkantok, ezt követően egy újabb szál cigarettát veszek elő. Sikerült megfigyelnem, miszerint Matetsaku is láncdohányos, ráadásul még Nálam is rosszabb.
- Nem kellene annyit füstölnöd… - jegyzem meg félvállról, miközben beizzítóm a cigimet. – Yare-yare... Még a halálistenség ellenére is káros az egészségre, a tüdőrák pedig nem egy kellemes cucc, tudd meg.
Mondandómat tetemes mennyiségű füst kifújásával zárom, ezzel mondandóm teljesen elveszíti jelentőségét. Igazából csak azért jártattam a számat, hogy teljen az idő. Természetesen e rövid pihenőnek köszönhetően rengeteg új terv fogalmazódott meg elmémben, s mind-mind arra vár, hogy végre alkalmazzam őket. Dotonryuut egy gyors pörgetéssel máris csatarendbe állítom, ezt kővetően egy villámtánccal kerülök közelebb ellenfelemhez. Könnyed döfésekkel próbálom minél hátrább szorítani, minden egyes szúrással valami létfontosságúra célozva. Még mindig nem erőltetem meg túlságosan magam, még a végén kiújul a nemlétező lumbágóm. Nincs felesleges mozdulatom, azért megtisztelem annyival a kapitányt, hogy nem kezdek el ész nélkül ide-oda pörögni, akár egy búgócsiga. Habár… A most használt vívóstílus a kedvencem, ámbátor könnyen monotonná válik. Egy vállrándítással eldöntöm a dolgot, úgysem érhet nagyobb baj. Elmélkedésemet követően sebesen kipördülök jobbra, ezután innen akarom lecsapni az egyik lábát. Valószínűleg ez elől még el tud táncolni, így hát tovább forgás után már a nyaka felé lendül az ezüstösen csillogó acéllap. Lassan körbetáncolom a férfit, miközben katanám halálos táncot lejt testem körül. Ez egy gyilkos keringő, s aki elvéti a lépést, az meghal. Mindig is a tökéletességre törekedtem, ez leginkább a kifinomult kardforgatási művészetemben figyelhető meg. Ismételt pördülés után sikerül néhány hajtincset lemetszenem Kai hajából, ezzel egy másodpercre megzavarva Őt.
- Hadou 63: Raikouhou! – kiáltom el magam habozás nélkül, s a közelségnek köszönhetően szinte biztos vagyok a találatban. A távolság hiánya talán aggasztó is lehetne, azonban Én nem foglalkozom vele. A robbanás ereje Engem maximum hátra vetne, míg a 11. osztag vezetőjét kellően megpörkölné. Úgy gondolom, ennyi még belefér, ezért teljes lelki nyugalommal szemlélem, ahogy a vakítóan sárga villámsugár kicsap balom tenyeréből. Ezzel egyidejűleg némi égető érzés jelenik meg a mutató-és a középsőujjam között, mely tudatja a cigarettám atomjaira bomlását. Mennyire idegesítő ez a dohányzás…

Határozottan egyre inkább elkezdett mélyülni a lelki defektes állapota, és ezen még a kialakuló küzdelem sem segített. Undorodva gondolt vissza a pillanatra, amikor könnyedén elroppantotta azt a vékony nyakat, és érezte azt a semleges, szinte már kegyetlenül közömbös érzést. Maguk a konkrét emlékképek hiányoztak: nem tudta, mi volt a kedvenc helye, ki volt az anyja, volt-e testvére, kedvese, családja... De azt tudta, hogy miket tett: ölt, könnyen, magabiztosan, bűntudattól mentesen. Az pedig csupán a sors gyenge iróniája, hogy ezt végülis ellene fordította, még ebben az életében is. Jogos volt ez, csupán... Shinigamiként ugyanúgy gyilkol; és ez azért nem számít bűnnek, mert van rá engedélye? A küldetések során az ellenfeleket élvezettel küldik a pusztulásba, és még csak megrovás sem jár azért, amiért életeket oltottak ki. Szép rendszer... Félreértés ne essék, őt ez nem zavarja, csupán megveti. Ugyanolyan élvezettel harcolt küldetések során, és ha a helyzet megkívánta, könyűszerrel ölt. Nem volt érdekes, hogy ezáltal valamiféle szörnyetegnek tűnhet mások szemében: hiszen ők is ugyanezt csinálták, csak ők nem voltak kapitányok; náluk ez nem volt szembetűnő. Mégis, az kit érdekel, hogy ha két alacsony rangú tiszt, vagy esteleg rang nélküli kivégzi egymást? Feleakkora hűhót sem csapnak körülötte, mintha mondjuk két hadnagy esne egymásnak.
Igen, a shinigamik szerettek mások dolgairól beszélni. Ugyanúgy, mint mindenki más is... Így nem kerülte el a figyelmét egyszer sem az összesúgás, a tudálokos pillantások, amiket miatta produkáltak a tisztjei. Azóta a nap óta, amióta megküzdött Verával. Nem tett ellene sokat, csupán egyszerűen keményebb szabályokat vezetett be. Eddig sem érdekelte, hányan vannak az osztagában, élnek-e, csak az, hogy minél többet edzenek. Végülis, ezt követeli meg a 11. osztagtól a közvélemény, nem? Akkor ő miért változtatna meg bármit is?
Természetesen tisztában volt azzal, hogy csupán azért élvezi ezt a kitüntetett figyelmet, amiért egy jelentésében egészen véletlenül megemlítette a Ban-kai szót. Mindössze ezért csináltak belőle kapitányt: hiány állt fenn. Hiszen rengeteg osztagnak vészes fordulatszámban cserélődnek a kapitányai, és egyikük sem valami hatalmas erővel bíró Aizen-imitátor; és ebbe a kategóriába ő is beletartozott. Ugyanakkor eltökélt szándéka, hogy erősebbé válva segíti majd a helyzet javulását. Bár jelenleg valóban gyenge volt, és kétlette, hogy ez az összecsapás bármin is változtatna. Csak egy újabb ellenség, akit a becses Vezetőségnek hála tudhat be magának.
Újdonsült ellenfele hangjából áradt felé a fensőbbrendűség érzete, és arcára gúnyos mosolyt csalt. Miközben zanpakutuojára pillantott, mélyet szívott a cigarettájából, majd a füstöt lassan rászabadítva a világra, válaszolt:
- Akinek egy kicsit is helyén van az esze, annak nincs ínyére az, ami Odaát folyik. Azt pedig én is látom, hogy egyedül képtelen vagyok bármin is változtatni; de ez korántsem jelenti azt, hogy meg sem próbálom. Ez egyenlő lenne a kudarcba való belenyugvással, az pedig bármilyen ironikus is, de nem az én stílusom. - mondta, majd megropogtatta nyakát. Tekintete közben azt az apróbb vérfolyamot követte, amely Yuusuke karjáról csordogált lefelé. Véletlen... De akkor is sérülés. A harc kimenetele úgyis sejthető, és így vagy úgy, de ő győztesként fog távozni innen.
A vak is észrevette volna, nemhogy ő, azt a kisugárzást, amivel ellenfele méregettte. Az egészet játéknak fogta fel, és különösképpen neki sem számított többet ez a harc. A mellkasán terpeszkedő sérülést még ki is tudja majd használni, és Seireteiben nyilván majd a vezetőség orra alá tudja majd dörgölni a jelenlegi kis baklövésüket. Ő tisztában volt az erőviszonyokkal az első másodperctől fogva... De hát mégis ki ő, hogy keresztbe tegyen a nagyérdeműnek? Valószínűleg a gunyoros vigyor nagyobb lesz a képén, mint eddig bármikor, amikor a jelentését lecsapja majd az asztalra.
Bosszantó volt, ahogyan a parázs hamarább elérte a füstszűrőt, mint az megengedhető lett volna, és bosszúsága Yuusukénak is feltűnhetett,mert egy erélyesnek szánt, ámde komolyságát pillanatok alatt elvesztő röbid kis szónoklatot tartott neki.
- Ugyanugyan... Az én tüdőm jól bírja. Tüdőrák? Érdekes elgondolás, tekintve, hogy a tüdőm sikítófrászt kapva követelné az újabb füstrohamot, ha netán csökkenteném az elszívott cigaretták mennyiségét.- közölte, majd zanpakutuoját hasznosítva védekezett a támadó ex-taichou ellen. Tánctudományát bármelyik nagytudású keringőmester megirigyelte volna, kiváltképp, ha látják, milyen szépen hasznosítja a kezébe adott kardot. Ugyanakkor a vak is láthatta volna, hogy mennyire unatkozik, még csak meg sem erőlteti magát. Igazán kiábrándító volt ezt észrevenni, így kissé erőteljesebb csapásokkal hárított, miközben csak azért sem hátrált annyit, amennyit a másik szeretett volna.
Lefelé szálló hajfürtjei láttán széles vigyor támadt arcán, és hagyta, hogy ak idou félig-meddig elkapja a mellkasát. Szuper kis sérülés lesz a nap végére: enyhén grillezet harántcsíkolt vágás, á lá Yuusuke módra. Robbanás, némi füst, és máris szép lyuk tátongott haoriján és egyenruháján, melyen keresztül immár nemcsak a sérülés, hanem a mellét díszítő fekete sárkány is láthatóvá vált.
- Hajvágás? Remek, már éppen keresni akartam egy jó fodrászt, hogy megváljak ettől a hosszú hajtól. - mondta egy vigyor kíséretében, majd felegyensedett. Sosem rajogott a kidoukért, bár ez nem jelenti azt, hogy nem volt bennük járatos. Egyszerűen csak eddig sem támaszkodott rájuk a küzdelmei során, és ezután sem erről lesz híres. Lassú mozdulatokkal halászott elő egy újabb szál cigarettát, és juttatta el rendeltetési helyére. Ideje lenne ha kissé aktivizálná önmagát, hiszen nem lehet örökké egy helyben totojázni, és közben örökké a maga előtt felbukkanó képeket elhessegetni az elvesztett kedvesről...
Zanpakutuojával szórakozva lépett előrébb, és váltott shunpora. A vizes környezet, a még mindig felettük levő viharfelhők, és a jelenleg is fújó szél a segítségére lesznek majd, hamarosan. Addig azonban még ideje kissé játszani, hiszen nem hagyhatja, hogy Sierashi állva elaludjon. Shunpojából egy erőteljesebb csapással szakadt ki, ami egyébként egy pörgő mozdulatból származott, tehát nem csak az erő, hanem a lendület is vitte előrébb a zanpakutuot, és tette erőteljesebbé a támadást. Aztán úgy gondolta, szépen nézne ki Yuusuke hátán egy olyasféle vágás, mint amit az előbb kapott ő, úgyhogy különösebbb lelkifurdalás nélkül célozta be az előbb említett testrészt, hogy aztán megkísérelje megszabadítani a nyilvánvalóan teljesen feleslegessé vált végtagjaitó. Ezután pedig a belső szervekre koncentrálva kezdett el támadni, miközben a hőn szeretett energiarúd egyre csak rövidült...

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Szer. Jún. 02, 2010 3:32 am

Kétségtelenül függő az előttem álló férfi, ez jól kiolvasható a mozdulataiból. Igaz, jómagam is kedvelem a dohányt, de azért ennél még Én is kevesebbet szívok. Botor módon nem ugrik el a pusztító fénysugár elől, hanem inkább felsőtestével hárítja azt. Arcomon bosszús kifejezés suhan végig, eddig azt hittem, hogy egy intelligens kapitánnyal állok szemben, ám ennek ellenére a 11. osztag megszokott mentalitását mutatja. Egy kidouval könnyedén kivédhette volna támadásom, azonban e helyett megpróbál felvágni előttem. Gúnyos megszólalását elengedem a fülem mellett, így is örüljön a fejének, ami még a helyén van. Ellenfelem ismét rágyújt, pedig a folytonos bagózás csak elvonja a figyelmét a harcról. Ezért sem szoktam mostanában cigivel a számban harcolni, mivel jobb, ha koncentrációm töretlen marad. Hirtelen shunpóra vált, ám mozgása túlságosan lomha és kiszámítható, ezért nem esik nehezemre blokkolni csapását. Reflexszerűen rántom katanámat a hátam mögé, s a csilingelő acél hangjából arra tudok következtetni, miszerint jól tettem. Gyors szökkenéssel térek ki oldalra a halálos lélekölő elől, de még így is sikerül kivágnia a vadonatúj farmerem. Rövid szitkozódás közben hátrálok egy kicsit, miközben egyre-másra hárítom a döféseket, amelyekkel valószínűleg megpróbál felnyársalni. Szerencsére pont az ilyen támadásokra specializálódtam, ebből adódóan apró csuklómozdulatok is elegendőek ahhoz, hogy minimálisan eltérítsem a szúrásokat, amik ezt követően már ártalmatlanul zúgnak el az oldalaim mellett. Megelégelve az efféle táncot lendülök ellentámadásba és egy újabb blokk után könyökömmel megcélzom az állcsúcsát. Bármilyen eredménnyel is járjon próbálkozásom, egy pillanatra megállok, ezzel biztosítva időt Matetsakunak, hogy kifújhassa magát.
- Ostoba dolog minden támadást bevállalni egy olyan ellenféllel szemben, aki nehézségek nélkül megölhet. – jegyzem meg érdektelenül, kardommal a sérülések felé bökve. – Ismertem néhány Kenpachit pályafutásom során, s nem egynek az lett a veszte, hogy felelőtlenül beleszaladtak egy-egy támadásba, amit jobb lett volna elkerülni. Nem jósolok hosszú pályafutást számodra…
Egy lenéző pillantással karöltve vettem be villámtáncom, azután közvetlenül Kai előtt termek. Fájó szívvel kísérem végig ezüstös pengém villanását, ami szinte teljesen kettémetszeni a már amúgy is igen szegényes dohányrudacskát. Attrakciómat követően egy méretesebb ugrással a tisztás közepén termek. Az egyre haragosabbá váló szélroham felborzolja hajkoronámat, azonban nem teszek ez ellen semmit. Ideje megmutatnom a zöldfülűnek, hogy mi fán terem az igazi harc. Acélkék íriszeimet lehunyom, s koncentrálni kezdek. A lélekenergia az egész testem átjárja, halovány kékes fénnyel körülölelve alakom. A zúgó orkánba belevesznek szavaim, viszont a hatás így is jól megfigyelhető. Tetemes mennyiségű reiatsu lövell ki a sötét ég felé, míg a kezemben lévő katana változásnak indul. A tsuba látszólag életre kell, aztán átváltozik egy sárkányfejet formázó vésetté. Tenyeremet végighúzom a hideg acéllapon, ami ennek köszönhetően kiszélesedik, s sziklaszerűvé válik. Kinézete ellenére a fegyver még mindig pehelykönnyű, bár ezt valószínűleg azért érzem így, mert az erőfeloldással magam is nagyobb hatalomra teszek szert. Shikaiom egyik jó tulajdonsága abban rejlik, hogy amúgy sem elhanyagolható gyorsaságomat kétszeresére növeli. Szemmel szinte követhetetlenül lendülök előre, alakom immáron csak elmosódott foltként érzékelhető. Szempillantás alatt átszelem a kettőnk közötti tetemes távolságot, majd amint kellő távolságba kerültem, Dotonryuut alulról meglendítve akarnék egy méretes kis sávot húzni a férfi húsába, mégpedig a jobb csípőjétől, egészen a bal válláig. Kivédheti a csapást, azonban találat esetén is ugyanazt a forgatókönyvet követem. Fürge shunpóval a levegőbe tornázom magam, azután energiát koncentrálok a jobb tenyerembe.
- Hadou 45: Kohaku Koutetsu! – harsogom el a technika nevét, ezzel biztosítva a lehetőséget a Taichounak az esetleges védekezésre. Nem akarom megölni egyelőre, eddig még egyetlen olyan csapást sem kapott, amely valóban veszélyeztetné az életét. A démonmágia aktiválásának köszönhetően több száz lélekenergia-szilánk hagyja el tenyerem, hogy ezüstkék zivatarként csapjon le a 11. osztag nagy reménységére. A támadással méretes füstfelhő is jár, ezért nem tudom megállapítani az akció sikerességét. A szellemi részecskéket talpam alá gyűjtve sétálok ide-oda a levegőben, miközben néha-néha oldalra pillantva várom ellenfelem előkerültét. Percek telnek el, de még mindig semmi, szóval jobbnak látom rágyújtani. A cigaretta hamar a számban díszeleg, ám amikor meg akarnám gyújtani, nem járok sikerrel. Értetlenkedve forgatom a kezemben Kenshin ajándékát, ami eddig mindig jó szolgálatot tett. Kinyitva kisebb vízfolyam csordogál ki belőle, ebből arra tudok következtetni, hogy beázott. Halk káromkodás kíséretében rejtem el zsebembe a használhatatlanná vált szerkezetet, majd egy laza Haiennel begyújtom a dohány és a papír kettősét. A kesernyés íz rögtön elönti a számat, amint egy nagyobb slukkot szívok a bagóból. Fejemet hátra vetve fújok ki a hosszú vonalban a füstöt, ám ekkor egy méretesebb esőcsepp talál el, pont a két szemem között. Pillanatnyi rémületemben majdnem lezakózom a tíz méteres magasságból, ám még idejében visszanyerem lélekjelenlétem, ezzel mentve meg magam a sárfürdőtől.
- Ideje lenne már előmászni…! – mordulok az átláthatatlan köd felé, eközben az eső egyre jobban rákezd. – Nem szeretnék nagyon elázni, szóval fogjuk minél rövidebbre az összecsapást, jó?
Csipkelődésemet gúnyos vigyorral az arcomon zárom. A vékony szövetkabát megint pillanatokon belül át fog ázni, mint amikor a rameneshez mentem. A kajálda említésére gyomrom jól hallhatóan megkordul, úgy tűnik, hogy két adaggal kellett volna rendelnem. Türelmetlenül morgolódva emelem felsőtestem elé Zanpakutuomat féloldalasan, ezzel véve fel általános alapállásom. Ebből a pozícióból egyszerűen tudom mind a fentről, mind a lentről érkezett támadásokat hárítani.

Persze hogy végtelenül könnyű ilyen arroganciával küzdeni, ilyen nagyképűen, és azzal a tudattal, hogy minderre meg is van a joga. Igen, Sierashi Yuusukénak joga van arra, hogy ennyire lekezelően bánjon vele, és félvállról vegye a harcot. Jóval erősebb volt nála. A kisugárzását, a mozgását, a modorát tekintve biztos, hogy nem egy csavargóként élte le életét shinigamisága előtt. Minden bizonnyal egy gazdag család kis szeme fénye volt, aki dúskált a pénzben. Lehet, hogy érték őt atrocitások, de ő biztosan nem kuporgott szinte minden éjjel a sarokban, kiskorában attól rettegve, hogy mikor esik be az apja italtól és nőktől bűzölögve, hogy majd később kirobbanjon otthon a pokol… Ő talán nem hallotta az ökölcsapások zuhogását a másik szobából, nem remegett az ágyon fülére tapasztott tenyérrel, hogy elnyomja az ordítás zaját. Valószínűleg nem, de erről Kai sem tudhatott. Hiába tudta magáról, hogy egy sorozatgyilkos volt, aki bűntudat nélkül, könnyen ölt, egyfajta jótékony lepel fedte elméjét, mely nem engedte, hogy azzá a rideg rohadékká fejlődjön vissza, aki egykor volt. Akkor sem azért tette azt, amit, mert örömét lelte benne… Egyszerűen nem látott más kiutat a helyzetből. Az valóban nem válik előnyére, hogy mint egy gyenge féreg, hagyta magát sodródni az eseményekkel, és közben önelégülten játszott a körülötte levőkkel, úgy, mint egy Puppetmaster. Viszont az új lehetőségével úgy tűnik, eddig jól élt: kapitány lett, és… volt egy nő, aki szerette. Akit ő a mai napig szeret, a rózsaszínű álomvilág nélkül. Az élet túlságosan éles és kegyetlen ahhoz, hogy hagyja, hogy a rózsaszín álomvilág átszínezze. Elég jól élt a lehetőséggel… Mindent tönkretett még a múltban… Hiába, az élet olykor ironikus, és gúnyos.
Töprengéséből ellenfele hangja térített észhez, és közben sérülésére pillantott, melyet egy vállrándítással nyugtázott. Lenéző pillantás, és már támad is… A tökéletességtudata olyan mélyen a férfiba ivódott, hogy ha valami hibát követne is el, azt is csak mesteri észjárására fogná… Gúnyos vigyorra húzódott a szája, miközben kiköpte a meggyilkolt dohányrudat.
- Cigarettát szerető ember nem művel ilyen otromba dolgot az energiarúddal. Netalán így kívánod meg védeni az egészségem? Igazán hálás vagyok érte, de semmi szükség a felesleges kegyetlenkedésre. – morogta a szavakat mély zengésű, cigarettától érdes, mégis kellemes hangján. Aztán hátrébb is ugrott, hogy sötét íriszeivel figyelje, amint ellenfele aktiválja a shikaiát. Nyakát ropogtatva figyelte, ahogyan a sárkányforma kialakul a kardon, és megrázta a vállait. A feltámadó szél csak jóleső, hűvös érzést keltett benne, és korántsem égett már annyira a mellkasa, mint az előbb.
- Néhány Kenpachi… Sajnálattal hallom a végüket. Én azonban, mint már mondtam, Matetsaku vagyok. Gondolom, képtelen vagy megérteni a 11. osztagot… lényegtelen, végülis csak kevesen tudják felfogni az osztag mögötti dolgokat. Te sem tudod, hogy miért vált az osztagon belüliek számára a legfontosabbá a küzdelem. Könnyű engedni a külső benyomásának. – mondta némi éllel a hangjában. Sierashi Yuusuke, a szökevény, a könnyen kezelhető, önbizalom és éntudat nélküli kis bábok nagy példaképe. A hiró, aki a világ megmentéséért árulóvá vált… Csodálatos.
A felé száguldó férfit szinte nem is látta. De csak szinte. Zanpakutuoját maga elé tartva védekezett, majd miután megúszta a csinos kis filézési ceremóniát, hátrébb lépve, tekintetét Sierashira függesztve kezdte el felszabadítani reiatsuját, melynek mély lila, szinte fekete fénye vibrált körülötte. Kardja megnyúlt, pengéje elvékonyodott, és talán ellenfele számára is érezhetővé vált a körülöttük levő szél erőteljesebbé válása. Mintha még halovány feszültség is érezhető lett volna benne. Sziklaszerű kard… föld típusú zanpakutuo? Pillantása összeszűkölt, ahogyan a felé száguldó pengék után az alattuk elterülő földre pillantott. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy egy egyszerű shunpoval térjen ki a felé száguldó pengék elől. A füst, ami beterítette, jótékonyan eltakarta ellenfele elől. Nem mintha rejtőzködni akart volna, egyszerűen csak legalább egy újabb csodarudat izzíthatott be a sushivá avanzsált elődje helyére. Ugyanakkor pedig vágyakozva gondolt egy adag gőzölgő szakéra és némi hatalmas adag csípős kajára.
- Egyet értek. Bár semmi bajom az esővel, de szívesen ennék egy nagy adag gőzölgő és csípős levest, mielőtt visszatérek Seireteibe. – mondta, majd tekintetét a kardjára függesztette. Ha nem hal meg… meglesz a második személy, aki miatt erősebbé akar majd válni. Az elsőt meg akarja ölni, ezt a férfit pedig… úgy akar vele megküzdeni, hogy ne vegye félvállról őt. Más körülmények között talán egy abszurd barátság is kialakulhatna közöttük, de ugye, azok a fránya szabályok… Amelyekhez, mint kapitány köteles ragaszkodni. Mert ha nem ő, egy kapitány, akkor ki mutasson példát? Sajnálatos módon, bármennyire is megvetette a vezetőséget, szerette a munkáját. Bár undorodott magától, attól, amit Verával tett, nem mondott még le róla. Amíg szereti, nem mond le róla, és vissza fogja szerezni. Eleget téblábolt már a magányban, belemenekülve a harcokba… a hónapok óta tartó különlét csak még jobban belevéste a lányt, és ha eddig nem tudta volna, most már biztosan végleg felnyílt volna a szeme: őt akarja maga mellé. Valóban sablonosan, közhelyesen hangzik, olyan, mint egy molyrágta ponyvaszar, és mégis igaz. Van az úgy, hogy az user csak szerencsétlenül tudja magát kifejezni, és ezért ezúttal elnézést is kér…
Erre pedig az előtte álló férfival vívott küzdelme ébresztette rá. Miközben mélyet szívott a cigarettából, és tüdejét elöntötte a rothasztó erejű füsttömeg, megnyugodott, shunpora váltva indult a férfi felé, majd azon kezdett el elmélkedni, hogy a lábai mennyire szükségesek a számára. Végül úgy ítélte, hogy semennyire, de mégis inkább a fejre mért támadássor után tért vissza eredeti céljához, hogy pár vágással amputálja a járógerendákat. Először a térde felé csapott, hogy egy szalagot elvágjon, és így ne tudjon közlekedni Yuusuke. Aztán fölöttébb elkezdte vonzani a gondolat, hogy az Achilles-ínt elmetssze, így ezen ügy érdekében is cselekedett, majd egyszerűen megpróbálta kirúgni ellenfele alól a lábait. Világosan érezhető volt, hogy ő sem vette komolyan a harcot. Miért is vette volna? Eddig sem félt a haláltól, és ezután sem fogja elkezdeni.

Köszönöm, mindig is vágytam rá, hogy a képembe vágják, miszerint nem értem a 11. osztag mentalitását. A háttérben biztos valami magasztos gondolat áll, melyet csak azok képesek megérteni, akik benne vannak. Biztosan így van, s nem a megfékezhetetlen gyilkolási vágy miatt képtelenek a tagok harc nélkül élni. Szavaira csupán egy vállrándítással válaszolok, nem hat meg túlságosan mondanivalója. Úgy tűnik, az évek során már megkopott a szokás hatalma, mivel egyre-másra csak vezetéknevén szólíttatja magát, nem pedig a leginkább harckedvelő Taichoura aggatott Kenpachi néven. Nos, valójában Nekem teljesen mindegy, hisz’ ez csak egy egyszerű szó, ami jól láthatóan ellenszenvet vált ki az előttem álló férfiból. Ajkaim gúnyos mosolyra húzódnak ismét, mert realizálódik bennem ellenfelem koncentrációjának megzavarásának könnyedsége. Ekkor tetemes mennyiségű reiatsu szabadul fel újra, ami sötétlilás fénybe borítja az amúgy szürkés környéket. Más szemében igazán impozáns lenne a Shikai hívása, azonban Engem nemigen csodálkoztat el. Fejemet oldalra fordítva engedek szabadjára egy keveset lélekenergiámból, ami elég arra, hogy elnyomja azt az érzést, amely az emberre nehezedik erőfeloldáskor. Ennek köszönhetően a szél feltámad kettősünk körül és furcsa elektromos-kisugárzás érződik a levegőben. Leginkább Hitomi képességéhez tudnám hasonlítani, ám ez sokkalta erőteljesebb, mint a lányé. Következő mondata is arra késztet, miszerint felesleges komolyan venni ezt az összecsapást. Mindkettőnknek már a kaján jár az esze vagy egy kényelmes, pihepuha ágyon. Gondolatmenetem alatt Kai ismét rágyújt, s ezt nem tudom mire válni, hiszen az eső már szinte szakad, pillanatok alatt el fogja áztatni a cigarettát, mivel nem látok semmilyen esernyőt Nála.
Nincs időm a további elmélkedésre, mivel a 11. osztag vezetője megint támadni készül. Egy shunpó segítségével jelenik meg előttem, majd ezután egy tucatnyi szúrást intéz a fejem irányába. Tökéletes pontossággal ütöm félre pengéje hegyét, épp csak annyira, hogy ne tudjon eltalálni velük. Hirtelen stratégiát vált és a lábaim felé kezd csapkodni. Könnyed szökkenéssel térek ki ezek elől, azonban a lábsöprésre nem számítottam. Nem lenne túl kellemes beleesni a sárba, ezért még a levegőben átfordulok, azután Zanpakutuomat erőteljesen belevágom a talaj egyik keményebb pontjába. Akrobatákat megszégyenítő mozdulatsorral juttatom ki magam a kelepcéből, ráadásul sikerül talpra érkeznem, így még mocskos sem lettem annyira. A bírók helyében Én erre maximális pontszámot adnék, már csak azért is, mert hibátlanul volt kivitelezve, valamint a környezet is nehezítő tényezőként szolgált. Talán annyi szépséghiba volt az egészben, hogy kissé megcsúsztam a lassan mocsárnyi méretűre dagadt iszaptengeren. Szerencsére tisztában vagyok a túlélés törvényeivel, ezért nem fenyeget az elmerülés veszélye. Kardomat magamhoz ragadom, majd egy erőteljesebb suhintással eltávolítom róla a rátapadt piszkot. Hm, figyelemreméltó gyorsasággal volt képes hárítani előző próbálkozásomat, melyből arra tudok következtetni, hogy még mindig lehetnék gyorsabb is ezen a szinten. Persze a Bankai sebességemmel képtelen lenne felvenni a versenyt, ám azt még tartogatom egy kicsit, hátha kecsegtet némi izgalommal ez a rögtönzött harc. Látom ellenfelem tekintetében az érdektelenséget, valószínűleg akkor se vinne vissza Seireiteibe, ha itt és most eldobnám a fegyvert, aztán megadnám magam. Persze ez nincs tervbe véve, csupán szemléltetni kívántam a helyzet komikumát.
- Nos, van egy remek ramenes a belvárosban, ahol igazán pikáns levest tudnak főzni. – szólalok meg emeltebb hangon, miközben vizes hajtincseimet kiseprem a szememből. – Ha még lesz lábad a harc végére, akkor szívesen megmutatom merre is kell menni. Találkozásunk előtt is épp ott loptam a napot, és bújtam fedezékbe az eső elől. Most is jól jönne valami tető a fejem fölé…
Jól gondoltam, pillanatok alatt átázott a kabátom, s már a tökömről is majdnem folyik a víz. Mégsem lesz olyan egyszerű rövidre zárni a dolgokat, mint ahogy első ránézésre tűnt. A Shikainak köszönhetően Kai reakcióideje is megnőtt, ezért lomha támadásokkal esélyem sincs megsebezni. Futó pillantás vetek sérült karom felé, amiből még mindig szivárog a vér, viszont a gyors regenerációnak hála lassan már ez is elmúlik és pár nap múlva már nyoma se lesz. Belső hollowom előhívásával ez az idő effektíve lecsökkenne, azonban nem akarom ok nélkül szólongatni, mert a végén még megharagszik. Seisukenak utolsó találkozásunk óta nemigen van ellenvetése erejének kölcsönvétele miatt, hisz’ Masakival karöltve eléggé elgyepáltuk szerencsétlent. A másik Vaizard a valóságban, míg Én saját lelkivilágomban tettem meg ugyanezt. Szép összmunka volt, habár először inkább csak hátráltattam magunkat a győzelemben, mivel Soul Society elárulása miatt érthetően rosszul éreztem magam. Igazából nem is a város vagy a Gotei 13 hátrahagyása viselt meg, hanem a szeretteim hiánya. Legtöbbjük előtt már képes voltam tisztázni a dolgokat, viszont a férfi jelenléte is jelzi, miszerint Seireiteiben még mindig emlékeznek arra az apró félreértésre, ami miatt muszáj voltam elhagyni a lelkek dimenzióját. Másképp nem is tehettem volna, túlságosan megkötötték kezeimet az elavult törvények. Alakulhattak volna máshogy is a dolgok, de akkor biztosan nem mentem volna át olyan fejlődésen, mint amit a veszteségeknek köszönhetek. Ami volt, elmúlt, felesleges visszafelé tekingetnem főleg akkor, amikor egy párbaj kellős közepén vagyok épp. Alig észrevehetően megrázom a fejem, majd kényszerítem magam a koncentrálásra.
- Sabaku no Arashi! – ejtem ki a parancsszavakat fojtott hangon, eközben kardom hegyét a föld felé fordítom, majd elengedem a markolatot. A lélekölő zuhanni kezd, azonban nem éri el a talajt. Egy szempillantásnyi idő alatt szétrobban, több száz apró kőpengével töltve be a teret. Egyetlen gondolattal indítok támadást, a rengeteg „pikkely” halálos gyorsasággal suhan a kapitány felé. Igaz, egy-egy ilyen szilánk nem okoz különösebb sérülést, ám nagyobb tömegben már igen zavaró tényezőként léphetnek fel. Míg a vihar villámgyorsan száguld a célpont felé, addig Én sem tétlenkedem. Villámtánc segítségével próbálok meg mögé kerülni, azután Hakuda tudásomat kamatoztatva kísérlek meg könyökömmel egy ütés mérni a gerincére. Nem viszek bele túl nagy erőt, mert nem akarom lebénítani, de biztos érezni fogja néhány hétig, ha betalál.

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Kedd Jún. 15, 2010 2:06 am

Meg sem lepte az ex-kapitány vállrándítása. Mindenki ennyivel intézi el a 11. osztagot. Valóban, kissé kétségbeejtő a tény, hogy az ő osztaga foglalja magába Seiretei legerősebb harcosait -elméletileg-, és mégis ő a kapitány. Ő a legerősebb az osztagban... És még így sem érhet a jelenlegi erejével még csak a nyomába sem az előtte álló férfinak. Igen, dühítő volt saját gyengeségének tudata. Mindig is büszke volt magára, és most rohadtul sértette, hogy szembesült a gyengeségével. Igen, már a Verával és Suwunnal való küzdelmei során is teljesen nyilvánvalóak voltak a hiányosságai. Kénytelen lesz a jövőben... minden erejét edzésre fordítani. Nem akart most sem Verára, sem pedig a patkányra gondolni. Túl fárasztó volt, és ez a harc is kezdett unalmassá válni. Úgyis tudták a kezdetektől fogva a végeredményt. Hát nem volt aranyos a vezetőségtől, hogy milyen csinos úton akarják eltüntetni? Nyilván ők is rájöttek, hogy ő egy rossz választás volt... mint mindenben. Nyilván a kapitányságot is rosszul használja fel. Mennyire egyszerű lenne hagyni, hogy a felé száguldó pengéknek ne állja útját, és hagyja, hogy szétvágják apró, szabálytalan darabokra... De ezt nem engedheti meg, hiszen senki sem nyilvánította ki, hogy képtelen a fejlődésre. Majd erősödik, úgy tűnik, ma még tanulnia kell valamit ettől a pökhendi, erejétől eltelt alaktól.
- Sztereotípiák... néha annyira idegesítőek, nem igaz? - mondta hűvös mosollyal, és meglendítette kardját. Nem lenne elég, ha csak egyszerűen egy shunpoval térne ki a pengék elől, hiszen úgyis követnék őt. Valószínűleg...
- Tsuki raion...- talán túl hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára harcolt volna. Így visszagondolva, egyszerűen nem kellett magát megerőltetni azon, hogy legyőzze az ellenfeleit. Az ilyen harcok pedig csak annyira voltak jók, hogy ne felejtse el, hogy van egy kardja. Mindenki tudja, hogy csak úgy válhatunk erősebbé, ha majd megszakadunk gyakorlás közben. Ez sem volt más... egy szimpla kis gyakorlás. Nyilván látszott rajta, hogy leszarja, mi lesz a vége a harcnak: a kezdeti harc által kiváltott jókedv is már csak halványan pislákolt.
A pengék belecsapódtak a pajzsba, és a lendület vitte volna őket tovább, ha tudta volna. Néhány még így is majdnem átvándorolt a pajzson, és ezzel nagyobb kellemetlenségeket is okozhatott volna neki. Végülis... hogyan hódítsa vissza szíve hölgyét, ha eunuchot gyártanak belőle? Még ha az attrakció sikerrel is járna, felettébb problémás lenne a szerelmi viszony, megfelelő eszközök hiányában. Bár minden bizonnyal képes lenne találni megoldást az esetlegesen kialakuló krízisre, de az azért mégsem az eredeti! Szóval főhősünk erélyesen arrébb lépett, mivel nem kívánt megválni eddig is sokat használt szerveitől. Még ha Vera engesztelhetetlen is lesz, más nők- akik valójában teljesen jelentéktelenek- valószínűleg igényt tartanak majd a szolgálataira. Hiszen még itt, Karakurában is csőstül követik, és zaklatják. Még azt a szerencsétlen reggelinek nevezett falatot sem tudta lenyelni anélkül, hogy ne szólították volna le.
Megköszörülte a torkát, és kiköpte a teljesen elázott cigarettát. Bár mindig is szerette a viharokat - kiváltképp azért, mert általában heves széllel jártak, és mint tudjuk, zanpakutuoja szél alapú -, most fölöttébb ellenszenvezett vele. Aljas módon nem tértek ki az esőcseppek, hanem ráestek a cigarettára. Ráestek! Pedig legalább a cigaretta szentségét ne sértették volna meg! Legalább ölelték volna körbe a füstölgő szálat, és úgy zuhannának le a földre... de nem. Mert mindennek Murphy törvénye szerint kell működnie. Indulatosat sóhajtott, majd tekintetét a zanpakutuojára függesztette.
- Ginjigoro.- mondta érdes hangján, és kedvtelve nézegette a formálódó tornádót. Aztán párat el is indított kedvenc ellenfele felé, hadd rendezzék át a még vizesen is meredező tincseit...
- Amennyiben nem zavarlak majd a ramenesnél, akkor megyek. esetleg meghívlak egy tál levesre... - úgy tűnik, emberünk előzékenysége az utóbbi pillanatokban hatalmas változásokon ment át. Eddig még egy falat kaját sem adott volna oda másnak, nemhogy még Ő fizessen!

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Kedd Jún. 15, 2010 11:45 pm

Kőpengéim egy haloványan világító pajzsba ütköznek, amin nem képesek áttörni. Érdeklődve szemlélem a jelenséget, majd ezt követően csuklóm fordításával visszarendelem magamhoz Dotonryuu darabkáit. A pengeéles szilánkok lomhán lebegve ölelik körül alakom, mintha egy bolygó lennék, ezek pedig a gravitációs mezőmben lebegő holdak. Kicsit meglazítom a nyakam köré csavart nedves sálat, mivel a mozgásnak köszönhetően eléggé kimelegedtem. Különösebb megerőltetés nélkül szakadok el a sáros földtől, akaratom hatására a területen található szellemi részecskék láthatatlan támaszt nyújtanak talpamnak. Hideg érdektelenséggel szemlélem a kialakuló tölcséreket, a szél nem kelt félelmet Bennem. Hisz’ mit ér a szellő a sziklával szemben? Már fegyvereink affinitásából is kiderül, miszerint előnnyel indulok. Reiatsumat növelni kezdem, egy másodpercre minden mozdulatlanságba dermed. Szemeim előtt teljesen más világ rajzolódik ki, immáron képes vagyok látható alakban érzékelni a lélekenergiát. A 11. osztag kapitánya szinte már feketébe hajló lila színnel izzik, mellyel gyökeresen ellentétben áll az Én ezüstösen ragyogó kék aurám. A tornádókat összetartó erőt is észlelem, csupán hasonló nagyságú ellenerőt kell kifejtenem az eltüntetéséhez. Mi sem egyszerűbb… Egy pislogás, s minden visszagyorsul az eredeti állapotába. Hosszan kifújom a mellkasomban tartott levegőt, acélkék íriszeimmel pedig becélzom legközelebbi támadást. Az energia végigfut az ereimen, majd balom tenyerében összpontosulnak. Másoknak talán szükségük lenne Zanpakutuojuk pörgetésére a következő attrakció véghez viteléhez, ám remélem Nekem sikerül nélküle is. Vagyis miért ne sikerülne? Eldöntöttem, így lesz…
- Hadou 58: Tenran! – kiáltok el magam végül és szavaim hatására egy a Kaiéhoz hasonló tornádó tör elő, ami rögtön belecsapódik az ellenségébe. A két ellentétes, de hasonló erejű erő rövid úton kioltja egymást. A további két próbálkozása mellett hihetetlen sebességgel húzok el, ámbátor érzem a szívóerőt, mely a tölcsérek belseje felé húz. Lélekölőm szilánkjai árnyékként követnek, ahogy egy szempillantás alatt ismét a shinigami előtt termek, jobbomat pedig csapásra emelem. Talán botorságnak tűnhet puszta kézzel támadni egy kardos emberre, azonban nem sokáig vagyok fegyvertelen. Az utolsó előtti pillanatban a darabkák ismét egységet alkotnak markomban, s a lendületnek köszönhetően elemi erővel vagyok képes lecsapni áldozatomra. Lélektükreimben földöntúli fény táncol, a lelkemben tomboló végtelen reiatsu visszatükröződése ez. Nincs mitől tartanom, a dolgok Nekem kedveznek. A keresztirányú vágást követően kissé hátrébb ugrok és a sáros talaj ellenére tökéletes egyensúllyal tartom meg magam. Belső világomból alig hallható morgás tör elő, melyet egy fensőbbséges pillantással némítok el. Seisuke unatkozik odabent és tényleg elég régen szólítottam már. A vihar egyre inkább feltámad körülöttünk, mint ahogy az lenni is szokott ebben a hónapban. A lapockámig éri hajtincseim vadul táncolnak a szélben, már-már attól tarthatnék, hogy búcsút kell mondanom egy maréknyi fejszőrnek. Matetsaku meghívását természetesen késséggel elfogadom, ám a férfi még nem tudja, mennyi ételt is tudok eltüntetni egy ültő helyemben. Kardomat magam elé szúrom, azután kezeimet a markolatgombként funkcionáló sárkánykarmon pihentetem. Az esőnek hála már csurom víz vagyok, viszont a ramenesnél pillanatok alatt át lehet melegedni.
- Örömmel venném, ha csatlakoznál! – szólalok meg emeltebb hangon, megkísérelve túlkiabálni a fák recsegését. – Ellenben az időjárás nem Nekünk kedvez, így hát engedelmeddel izgalmasabbá teszem a harcot, hogy ne ok nélkül ázzunk.
Szavaimat követően jobb kezem ujjait arcom elé emelem, és mintha megmarkolnék valamit, egy erőteljes rántással hívom elő hollowmaszkom. A szellemi részecskék rögtön összeállnak a régen látott fehér, fekete mintákkal díszített maszkká. Új erő tölt el, azonban ez már sötétebb, megfoghatatlanabb. Íriszeim aranysárga színben világítanak, hátborzongató felhangot adva ezzel kinézetemnek. Az eddigiektől is sebesebben lendülök támadásba, gyorsabban szállok a gondolatnál is. Több métert csúszva a sárban fékezek le, miközben lélekenergiát koncentrálok kezembe.
- Cero! – kiáltom el magam természetfeletti hangon, s parancsomnak köszönhetően pusztító sugárnyaláb indul el ellenfelem felé. Remélem kellően sikerül meglepnem ezzel a kis csomaggal, habár biztos beleírták odaát a fejesek a jelentésbe, miszerint Vaizard vagyok. Nos, nemigen számít, várt-e erre, mivel még csak kényszeríteni sem kellet a lidérc használatára. Unalmasan telnek mostani napjaim, talán érthető, hogy vágyom egy kis izgalomra. Kíváncsian várom miképp menti ki magát ebből a helyzetből, addig is türelmesen szobrozva álldogálok a mocsártenger kellős közepén.

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Szer. Jún. 23, 2010 2:52 am

Kezdett rohadtul elege lenni abból, hogy őt mindig valami könnyen pattogtatható majomnak nézik... Ideküldik egy nála jóval erősebb ellenfél ellen, bár ezt akkor ismerte volna be, ha befagy a Pokol. Viszont ha visszaér Seireteibe, a fejesek csinos kis jelentést kapnak tőle, amiben boldogan fogja részletezni azt, hogy mennyire bekaphatják. Mert valakinek mindig az útjában volt... Először Verának, aki hozzávágta, hogy egyszerűen csak játszott vele. A nagy francot... Ha játszott volna vele, nem vett volna neki gyűrűt. Nem lett volna vele hónapokig. Aszerint a lány szerint tényleg annyira gerinctelen lenne, hogy ezzel szórakozzon? Kisebb baja is nagyobb volt már akkor is annál, semmint hogy ilyesmivel foglalkozzon. De higgyen, amit akar... Legalább jól meg fog lepődni, ha a képébe vágja az igazat.
Nem volt szüksége arra sem, hogy az a ribanc Eras átvegye a testét, és megjelenjen nála. Még hogy van egy öccse, aki meg akarja ölni? Egyre jobb! Már csak annyi hiányzik a boldogságához, hogy kiderüljön: Vera végig csalta Ayuval... Bár ha a lányból nem is, a srácból simán kinézné. Egyszerűbb lett volna még abban a pillanatban kinyírni a srácot azon a küldetésen. Fel se tűnt volna senkinek, és jó pár doboz cigarettát is megspórolt volna magának...
Reiatsujának sötét fénye a magasba csapott, és már a vak is láthatta az ő és Yuusuke reiatsu fényének éles ellentétét. Talán kihatással van az emberek lelke a reiatsujuk színére? Ebben az esetben ismét csak az derül ki, hogy ő egy értéktelen féreg, aki csak szenvedést hozott és fog hozni. ennyi erővel akár ki is nyírhatják, még a végén csak jól fog járni mindenki, ha ő megdöglik...
Sierashi gond nélkül semlegesítette a shikai támadását, ő pedig dühösen vonta össze a szemöldökét. Ennyire gyenge lenne?! Eladná a lelkét az ördögnek, aha erőt kapna cserébe. Már ha van még lelke neki... Elég érdekes elgondolás: vajon képes-e az ember lélek nélkül élni, mozogni? Vagy csak egy üres báb marad, szánalmas porhüvelye egykori fénylő önmagának? Vajon sátáni mosollyal támadna rá ellenfelére, vagy üveges tekintettel meredne a semmibe, miközben összerogyna- hiszen nem tudná irányítani a testét? Valószínűleg mindkét lehetőség érvényt nyert valahol... Ha van öccse, és hasonlít rá, akkor nyilván ő is ugyanolyan sötét, mint amilyen ő. Ha nem sötétebb. Emlékek nélkül is mindent tönkre tudott tenni maga körül, akkor ne ment volna neki, amikor valójának teljes tudatában volt? Valószínűleg mindent porrá omlasztott maga körül, és közben élvezte...
Sötét vigyor jelent meg a képén, bár maga sem tudta miért vigyorgott: haragból, fájdalomból, gúnyból... Órákon át lehetne felsorolni az érzelmeket, de akkor sem lett volna képes dönteni.
- Nocsak... Ennyire apró falat lennék neked? Úgy tűnik, a rossz ellenfelet postázták neked, Yuusuke. - rántotta maga elé a kardját. Az ő kardja szél elemű volt, míg ellenfeléé föld. Mindkettőből bőven volt körülöttük, ha egyforma erősek lennének, tényleg csak az ösztön döntené el a küzdelem kimenetelét. Ez az eshetőség azonban most nem állt fent... Miután köhögött egyet, újabb cigarettát vett elő, és gyújtotta meg - az eső éppenséggel elállt, így gond nélkül meggyújthatta, és juttathatta be a tüdejébe a mérget.
- Nem lesz baj a tüdőddel, Yuusuke? Nem szeretném, ha a gyakori rágyújtásom zavarná... - kérdezte egy támadás kíséretében, majd a felé száguldó Cero láttán egy pillanatra megállt benne az ütő.
- Hadou 91: Tenjin no kenbu, Zenhansa! - mordult fel, és arrébb lépett. Vaizard, or not? Ennek a kiderítése is az egyik rábízott feladat volt. mondjuk őt hidegen hagyta a dolog eddig is, felőle akár a szomszédban punnyadó alsógatyás Jóska bá' is lehetne Yuusuke, amíg hajlandó folytatni a harcot.
- Tegyük valamivel érdekesebbé a harcot... Kokuhyou no Purinsu...- mondta, majd vetett egy pillantást a széthasadó hátából előbukkanó, szakadt denevérszárnyakra.

Kapitányhoz méltóan reagál, ahogy kitér a halálsugár elől, majd egy Kidouval megpróbálja visszatükrözni Rám. Kardomat felrántom, ezzel kettémetszem a nyalábot, mely immár veszélytelenül száguld el mellettem két oldalt. Álmomban sem gondoltam volna, miszerint ez a férfi képes lehet ilyen magas szintű démonmágiára. A 11. osztag mindig a fizikai harc imádatáról volt híres, lenézték és megvetették azokat, akik különböző varázslatokat használtak. Újra bebizonyosodik számomra, miszerint minden változik. Nincs időm túlságosan elmerülni a töprengésben, mivel hatalmas mennyiségű reiatsu szabadul el pillanatok alatt. Csupán néhány másodpercig érzem a megnövekedett nyomást, ám egy vállrándítással elintézem a dolgot. Kétségtelen egy alsóbbrendű tiszt már a sárban fetrengne, viszont Én minden vagyok, csak nem alsórendű. A szárnyakat szemlélve egy óriásdenevér ugrik be rögtön Róla, s már vigyorogva nyúlnék is a teniszütőmért, ha itt lenne. Meg ha tudnék teniszezni. Szóval ilyen a Bankaija, mit nem mondjak, impozáns. Elrettentő kinézete ellenére máris látom a gyengéit, mivel a szárnyak valószínűleg gyorsabbá teszik, de nagyobb felületen lehet megsebezni. Úgy érzem, nem maradhatok adósa ezek után, ezért egy biccentést követően munkához látok. Erősen megszorítom Dotonryuu markolatának nedves borítását, azután lélekenergiát kezdek koncentrálni a pengébe. A körülöttünk tomboló szélvihar elhallgat egy pillanatra, mintha valaki levette volna a hangot a környéken. Három méter átmérőjű körben egy tornádó tölcsére kezd kialakulni körülöttem, s feketés-ezüstös kék aura öleli körül alakom. Fegyverem magam elé emelem, majd természetfeletti hangon megszólalok.
- BAN-KAI! – hangzik a parancs, mely következtében gigászi mennyiségű energia szabadul fel ismét. A forgószél teljesen eltakar, azonban a testemből kitörő izzó fényoszlop megállíthatatlanul tör az ég felé. Áttörve a viharfelhőkön kisebb ablakot nyit a területre, melyen ragyogva tör be a délutáni napsugár. Kissé elemelkedem a talajtól, ezzel minél közelebb kerülve a csodás természeti jelenséghez. Eközben lélekölőm sem pihen, hanem újabb változáson megy keresztül. A sárkányfejet formázó véset visszahúzódik, immár csak egy alig észrevehető dombornyomatot alkot a keresztvason. A penge elvékonyodik, s kristályos kinézetet ölt. Egy villanást követően az egész pallos gyémánttá változik, mely a legkeményebb anyag az egész világon. A rögtönzött show hamarosan véget ér, Én pedig ismét ázottan állok a sárban és a vihar tovább szitálja Ránk az eső köpönyegét. Az előbbi jelenséget követően a félhomály bántja szemeimet, azonban pár pislogás elég ahhoz, hogy újra megszokjam a látási viszonyokat. Ezen lépésemnek köszönhetően a küzdelem eldőlt. Már majdnem teljes erőmet előhívtam, amivel egy féltucatnyi kapitány sem volt képes felvenni a versenyt, nemhogy ez az egy. Igazából már-már elgondolkodom rajta, van-e értelme annak, ami itt megy, de végül arra juttok, miszerint ez az egész csak egy játék. Szórakozásra vágytam, most megkaptam. A régi tűz mára csak pislákoló parázsként van jelen lelkem mélyen és az ehhez hasonló küzdelmek sem képesek már lángra lobbantani. Panaszos sóhajtással lépdelek előre, acélkék íriszeimet lehunyva az ég felé fordítom fejem. A vízcseppek legördülnek arcomon, végül teljesen eltűnnek sálam anyagában.
~ Itt jövök… ~ - cikázik át a gondolat elmémen, miközben egyik szememet félig kinyitva Matetsakura tekintek. A második szintemnek hála érdemeltem ki a Gotei 13 leggyorsabb kapitányának címét, és most meg is mutatom miért. Környezetem lelassulni látszik, amint mozgásba lendülök, az esőcseppeket elsodorva kezdek támadásba. Féloldalasan érkezem Kai elé, ezután bal könyökömmel próbálom gyomorszájon vágni. Az ütésben talán kellő lendület van ahhoz, hogy a levegőbe emelje a férfit, így következő lépésként mögötte jelenek meg, majd Naiyajin Dotonryuu egy gyengédebb csapásával szeretnék megszabadítani egyik felesleges szárnyától. Nem árt óvatosnak is lennem, mivel még semmit nem mutatott a képességeiből, pedig Ő volt az, aki hamarabb szólította Zanpakutuojának igazi alakját. Szerencsére nem jöttem zavarba és átvettem a kezdeményezés jogát. Attrakcióm sikerességét meg se szemlélve szökkenek hátrébb, azután ismét reiatsu koncentrálok a kezembe.
- Bara! – suttogom magam elé a technika nevét, melynek köszönhetően rengeteg kék, gömb alakú energiagóc csapódik ki az említett testrészből brutális sebességgel. Habár nem képviselnek olyan pusztító lehetőséget, mint egy Cero, ám gyorsaságuk igazán veszélyessé teszi őket. Mozdulatlanul szemlélem milyen módon fog kikecmeregni az általam létrehozott kelepcéből. Tiszta találat esetén sem fog belehalni a sérülésekbe, mivel azt nem hagyhatom. Ugyan van Nálam pénz, viszont az ingyen ramen gondolata minden mást képes kitörölni az agyamból. Jó is lenne, ha egy tál leves elfelejtetné a borús gondolatokat, valamint rendezné életem félreértéseit. Be kell valljam, irigylem a Kenpachit, amiért még mindig Soul Societyben élhet. Teljesen különbözünk egymástól, hisz’ ő elvágyódik onnan, míg Én pont fordítva érzek. Egyszerűbb lenne okolnom valakit, de magamnak köszönhetem a mostani szituációt, így nem tehetek mást, minthogy fövök a saját keserű levemben. ~Sierashi Yuusuke, szép volt… Elintézted!

Úgy tűnt, nem nézte volna ki belőle Yuusuke, hogy képes használni egy ilyen szintű kidout. Sokan vannak még így vele, és annak ellenére, hogy a 11. osztag tagja, valamint nem kedveli a végtelenségig a kidoukat, attól még használja őket, ha szükségesnek tartja. Nem ejtették a fejére, nem akar karddal kivédeni egy egyébként halálosnak szánt mágiatámadást. Annak idején az Akadémián előszeretettel tanulta őket, bár alkalmazásuk gyakoriságában messze lemaradt a többiek mögött. Ezenfelül nem túl hosszú ideig, az igaz, de tagja volt a 10. osztagnak. Így valószínűleg érthető, hogy miért különbözik kissé jobban a többi osztagbelijétől.
Bankaia nyomán megtöbbszöröződött a sebezhetőségi pont rajta, bár ehhez már hozzászokott, és különben is, nem abba a csoportba tartozik, akik visítozva sápítoznak, ha egy-egy sérülést benyelnek. Száját húzva pislogott a másikra, amint aktiválta a Bankait, és megállapította, hogy igencsak...erőteljes. Ahogyan a belőle áradó reiatsu is, és bár már a küzdelem elején érezhető volt a végkifejlet, szóba sem jöhet az, hogy feladja. Túl büszke volt hozzá, és mindig is megvetette azokat, akik képesek voltak feladni egy harcot. Az utolsó lélegzetvételig kell harcolni, és ő ezt most valószínűleg meg is tenné, ha életre-halálra folyna a küzdelem. csakhogy ez most egy egyszerű színjáték, így annyira nem fogja magát megerőltetni, mint tenné egy másik harcban. Bár ezzel meg az osztagára hoz szégyent... Valamira úgyis szégyent hozna, így hát mindegy hogy mire. Nem kell ezekkel az apróbb részletekkel foglalkozni, nem igaz?
Helyette inkább figyelmét a felé közeledő alakra fordítja, aki előzőleg Rainman formátumot felöltve ácsorgott az esőben. Szemmel alig bírta követni a mozdulatát, és egy ponton egyszerűen eltűnt előle. Szorosabban markolta a kardot, majd észrevette, hogy egy könyök landolt a gyomrában. Csöppet sem volt kellemes érzés, ám annyira nem viselte meg, hogy nyígjon miatta. A szárnyát azonban nem kívánta elveszíteni, így zanpakutuojának érdekes tartásával hárította a támadást, majd arrébb repült. A felé száguldó Barák láttán kiköpte a már amúgy is használhatatlanná vált cigarettáját, és úgy döntött, hogy majd akkor gyújt rá legközelebb, ha végeztek. Addig felesleges időhúzás lenne, és nincs annyi kidobni való cigije, hogy bírja az iramot a szálak elázási ütemével. Úgy tűnik, kénytelen lesz használni az egyik támadását, ha nem akar megsülni. Vagy esetleg folyamodhat az előbbi technikához, hadd váljon unalmassá a menü!
~ Hadou 91: Tenjin no kenbu, Zenhansa! - bár az eléggé nyilvánvaló volt, hogy nem fog vele sem meglepetést, sem sérülést okozni. Még akkor sem, ha nem mondta ki a kidou nevét, pedig úgy erőteljesebb lett volna a hárítás. Ezután Shunpora váltva támadta meg Yuusukét, és köhintett egyet. Hiába, a cigaretta káros hatásai... Néha elmegy az ember hangja, bár lehet, hogy ez inkább az esőnek volt betudható?
- Bakudou 75: Gochuu Tekkan... - bár ez nem volt túl meglepő tőle, nem igaz? Nem is a sikerességre hajtott, hanem inkább egy kis figyelem elterelésre. Aztán elkezdte koncentrálni a lélekenergiáját a kardjába.
- Kumo enbu...- sötét reiatsuja lebeg körülötte, miközben a körülötte föltámadó szél érezhetően elkezdett a kasza pengéje felé áramlani. Szinte már kézzel tapinthatóvá vált a penge körül egyre szorosabban és szorosabban keringő tornádó, melyből apróbb kisülések pattantak ki. Végül Yuusuke felé küldte az egészet, kezdjen vele, amit akar. Bár azért elvárt volna némi megsérülést még akkor is, ha az illető ennyi reiatsuval rendelkezik. Legalább legyen kedve kifizetni a kajáját...

Tárgy: Re: Kai vs. Yuusuke - Eszmék találkozása Kedd Jún. 29, 2010 8:06 am

A könyökkel indított ütés tisztán talál, azonban nem úgy tűnik, mintha különösebben meghatná a férfit. Pedig biztos voltam benne, miszerint pont gyomorszájon fogom találni, legalább egy kis levegő beszorulhatott volna Neki vagy valami. Biztos az erőnléte miatt fel sem veszi az efféle próbálkozásokat, hisz’ a 11. osztag kapitánya, nincs más dolga, mint püfölni a tisztjeit. Baráimat a már használt technikával megint Felém tükrözi, azonban e gömbök nem tehetnek kárt bennem. Laza mozdulatokkal, kézfejjel hárítom el a sebezhetőbb helyek felé tartó energiagócokat, arcomon az unalom kifejezése ül. Az újabb magasrendű Kidou nevét észlelve kissé felemelkedik a jobb szemöldököm, Kenpachi egyre nagyobb meglepetést képes okozni. Lélekenergiát koncentrálok Naiyajin Dotonryuuba, azután egy erőteljes csapással miszlikbe aprítom az öt vasoszlopot, melyeknek a földhöz kellett volna szegezniük. A széthulló fémdarabok zajától nem hallom a következő parancsot, viszont a reiatsu összpontosulásából arra lehet következtetni, hogy ez nagy lesz. Kaszája körül egyre erősebben áramlik a levegő, szinte már egy kisebb tornádó alakul ki a fegyver éle körül. Úgy tűnik, minden hosszú hajú és láncdohányos jelenség Seireiteiben kaszával jár, elég, ha csak Zelre gondolok. Ebből adódóan talán Nekem is le kellene cserélni a klisé kardot, mivel már kezd elég hosszú lenni a loboncom. Sikerül majdnem elröhögnöm magam, amint realizálódik bennem a Nagy Kaszásra hasonlító alakom. Számomra a katana a tökéletes fegyver, könnyű, gyors és halálos. Nem lenne túl sok kedvem egy olyan lomha valamit forgatni a kezemben, mint például Kai hatalmas sarlója. Ráadásul sokkal egyszerűbb kitérni előle, mivel az indított csapások között hosszabb szünet van, mint egy-egy döfés között.
Révületemből az irányomba zúgó támadás ránt vissza, s amint agytekervényeim beindulnak, rögtön kidobják az utasítást, mely szerint valahogy meg kéne akadályozni a frontális találatot. Fáradt vagyok, vizes, s nem utolsó sorban éhes ahhoz, hogy egy impozáns kitérős-ellentámadós cuccal mentsem a menthetőt. Ezért a régi jól bevált módszer húzom elő, mely eddig még sosem hagyott cserben. Sokkal erősebb vagyok a srácnál, ez nem kérdés. Ennek köszönhetően nem esik majd nehezemre akkora mennyiségű energiát mozgósítani, amivel le tudom ikszelni a forgószelet alkotó szellemi részecskéket. Nagy levegőt veszek, majd karjaimat felsőtestem elé emelem és így várom a találkozást. Vívókardom vízszintesen van két tenyerem előtt, így csökkentve a sérülés mértékét, hogyha elszámítanám a dolgokat. Mindenesetre ennek is megvan a lehetősége, még ha a valószínűség számítást figyelembe véve az esélye a zéró tartományba esik. Halovány mosollyal ajkaimon megyek le teljesen alfába, csupán az ösztöneimet fogom használni. Egyetlen parancsszó, egyetlen gondolat nélkül hagyom a kezeimbe áramlani a reiatsut, aminek köszönhetően végtagjaim ezüstös fénnyel izzani kezdenek. A Kumo enbu hangos csattanás kíséretében csapódik be és abban a pillanatban letépi ingem és méregdrága kabátom ujját. Halk szisszenés hagyja el a számat, ám ezt nem a fájdalom csalja elő, hanem kedvenc ruhadarabom elvesztése miatti kínnak adok ilyen módon hangot. Viszont megpróbáltatásaim itt nem érnek véget, mivel az elektromos kisülések csak ezután lépnek akcióba. Szemeim láttára égetik kormosra testrészeimet, de kinézete ellenére ezek elhanyagolható sérülések. A bőr felső hámrétege órákon belül regenerálódni fog, mégcsak Hacchit sem kell segítségül hívnom.
Egy utolsó, zengő csatakiáltás kíséretében tüntetem el végleg a jelenséget, ezután füstölő karjaim oldalam mellé hanyatlanak. Kicsit szaporábban veszem a levegőt, mint ezelőtt néhány perccel, holott igazából nincs is semmi bajom. El kell telnie pár másodpercnek, amíg légzésem a szokásos sebességre lassul, addig is megforgatom párszor csuklóimat, hogy képes vagyok-e normálisan használni. Szerencsére csak az égett bőr húzódását érzem, azonban ez semmiség. Magabiztos vigyort erőltetek arcomra, aztán kiegyenesedem.
- Ejha, ez nem volt piskóta! – kurjantok vidáman, miközben ellegyezem az égett hús bűzét az orrom elől. – Most neheztelni fogok Rád, amiért nem fogom tudni rendesen megfogni az evőpálcikákat a ramenesnél. Ez egy olyan szintű lelki törést fog Nálam előidézni, ami miatt két tállal fogok rendelni! Remélem megérted, hiszen ez leginkább a Te hibád… :/
Komolytalanságom már csak fokozni tudja az amúgy is komikus helyzetet, egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy minek bohóckodunk itt. Elegem van… Egy intéssel eltüntetem a képemet befedő hollowmaszkot, majd Zanpakutuomat egy fordítással visszaváltoztatom eredeti formájába. Elegáns pörgetéssel helyezem vissza a sayába, s aktiválom a Kidout, ami elrejti a kíváncsi szemek elől. Most már úgy nézek ki, mint egy kétbalkezes tűzidomár, aki nem tudta rendesen használni a munkához szükséges eszközeit. Annak idején nagy álmom volt cirkuszosnak lenni, de sajnos apám nyomására inkább ügyvéd lettem. Igen-igen, nem sokban különbözik a két terület, elismerem. Meggyötört kabátomat a fejem fölé emelem, ezzel védve meg magam a további esőcseppektől. Ide-oda szökdelve indulok meg vissza a város felé, elkerülve a nagyobb pocsolyákat. Csak a saját lépéseim zaját hallom, ezért visszafordulok, majd rászólok a még mindig mozdulatlanul szobrozó úriemberre.
- Jössz már? – teszem fel a kérdést, mintha világi spanok lennénk, s nem csak fél órája találkoztunk volna. – Úgy emlékszem, kilátásba helyeztél egy étkezést és ezt, ha törik, ha szakad, be fogom hajtani. Van ellenvetés, Taichou-san? Nincs, akkor remek!
Eldöntöttem a dolgot, így hát már késő visszakozni. Nem tudom, mit áll ott olyan bambán, mintha fejbe kólintotta volna valaki. Talán tényleg azt hitte, hogy ki fogom véreztetni? Ugyan, nem vagyok Én ennyire aberrált vadállat... Legalábbis most nem...

Hát Uff!

Jöttem lezárni a küzdőtereteket. ^^ Ajándékotok 2000 ryou. ^^