J e l s z ó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.

Név: Tui Giobbe Zuolgo

Kor: 98, 26-nak látszik

Nem: Férfi

Kaszt: 13. Arrancar, Slarin Sleryrrlyn'dreskel fracciónja

Külső: 196 cm magas, jó erőben lévő, igencsak kreol férfi. Bőrszínét még kontrasztosabbá teszi a gyakorlatilag egész testét beborító "csontváz tetoválás" -amibe mellesleg remekül beleillik maszkjának maradványa, amely a kulcscsontján kapott helyet-, valamint tejfölszőke taraja és szakálla. Ha mindez még nem szolgálna elég ismertetőjelként, pofijának bájos karakterét számos piercing és két fültágító emeli ki.

Zanpakuto neve: La Arena del Tiepmo (Az Idő Homokja)
Parancsszava: Vuelta, Arena del Tiempo! (Peregj, Idő Homokja!)
Resurrección: Gyakorlatilag egy fekete kentaurrá változik, amelynek testén ugyan úgy látható a stilizált csontváz tetoválás, csak értelemszerűen egy kentaur anatómiájának megfelelően xD
Képességek:

• Descadenación: A támadás hatására az ellenfél "időfonala" elszakad, a fényviszonyok ellenére sincs tisztában a napszakkal, valamint nem tudja időrendi sorrendbe tenni a támadás előtti húsz perc cselekményeit.

• Congelación: Képes 1-2 másodpercre megállítani az időt. Egy körben háromszor tudja alkalmazni, így az ellenfél számára úgy tűnhet, mintha teleportálna. Az alkalmazása után egy körig nem tudja előhívni ezt a képességét, valamint egy ütközet alatt maximum három körben veheti igénybe.

Már amennyire eseménydús lehet egy év, úgy 1913 nem volt az. Persze, történt egy s más, robbantgattak a szüfrazsett luvnyák, a mexikói államelnök elhalálozott, a dzsessz pedig megszületett. És egy egy olasz férfi első látásra beleszeretett egy spanyol szépségbe egy New Yorkba tartó gőzhajón, majd kilenc hónapra rá meglátta a napvilágot történetünk főhőse, a kis Celio, vagyis jómagam. Hát nem bájos?
Miután ugye a kedves papa beakasztott a kedves mamának, kénytelenek voltak rám fogni az esküvőjük okát, ami meg is esett nemsokkal azután, hogy drága jó anyám pár napi konstans hányás után szembenézett a rideg valósággal, és időpontot kért az olasz negyedben nőgyógyásznak hívott szakbarbárhoz. Nem mintha szívtelen szörnyetegek lettek volna, csak hát kicsit szívás gyereket szülni frissen beesve a Nagy Almába úgy, hogy az ember össz tulajdona egy zsák rongyos ruha. Ehhez képest nem kötöttem ki a szeméttelepen, neveltek addig is tisztességgel, amíg apáméknak be nem jött az üzlet. Becsületére váljon a mi digó kultúránknak, hogy ha a családról van szó, nincs szarozás. Ennek szellemében hajtották is egymást faterék addig, amíg végül csak beindult a biznisz ami aztán kimondottan gyümölcsözőnek bizonyult a '20as évek szesztilalom sújtotta Amerikájában.
A fater egy hős volt a szememben, olyan igazi tökös legény. Nem sokat volt itthon, és ha mégis, bűzlött a szivar és a wishkey szagától, a középszerű kurvák középszerű parfümétől, de ez így volt rendjén. Anyámnak soha egy szava nem volt, amit már csak így utólag tudok méltányolni, amikor már tudom, milyen patáliát képes csapni a fehérnép egy csip-csup faszságért. Bár az is lehet, hogy a kedves mama csak a mániás depressziójának köszönhette ezt a dolgokhoz való apatikus hozzáállását, minden esetre előlem olyan jól titkolta a nyavalyáját, hogy mikor egy marék gyógyszerrel vetett véget egy élet szenvedéseinek, én csak álltam és köpni-nyelni nem tudtam. Nem haragudtam rá soha egy büdös percig sem, csak nem fért bele a fejembe, miért választja önként egy mélyen vallásos a poklot. Hogy én miért választottam volna, azt tiszta, persze akkori hitem szerint most valami kozmikus masszában kéne úszkálnom testtelen energiahullámként, tocsogva a megváltásban. Hitem, lófaszt hitem, ezt találtam ki magamnak anyámék nagy, szakállas ipséje helyett.
Tizenhat voltam, mikor egyetlen szülőanyám átadta magát az enyészetnek, és mivel hirtelen baromira nem tudtam kezdeni az egésszel semmit, logikusnak tűnt lelépni. A kedves papa útravalóként még kiosztott egy tisztes köteg kenyérre valót meg egy vállveregetést, aztán eredj fiam, majd a nagyvilág embert farag belőled.
Hát faragott. Meg sem álltam Bostonig, ahol a pénzem rövid úton elvertem - pedig nőre sose költöttem -, viszont pár hétig igen puccos fedél volt a fejem felett. Addig gyűlöltem a füstöt, ebben a pár hétben a legjobb szivart szívtam, csak azért mert megtehettem. És ahh, hogy én milyen kibaszottul imádtam, hogy megtehetem!
Olyan hirtelen éltem fel a keretem, hogy egyik napról a másikra ott álltam az utca közepén a bőröndömben üres szivartárcával, és fogalmam sem volt, merre tovább. Túlságosan is szégyelltem volna hazamenni ahhoz, hogy akár csak ötletként is átsuhanjon a fejemen, úgyhogy miután kitöketlenkedtem magam, jobb ötlet híján megindultam a bostoni kikötő felé, ott mindig csurran valami, ha az embernek nem büdös dolgozni. Ennek megfelelően csupa olyan taggal lettem körülvéve, akiket meglátva apámék verőlegényének a többsége a revolvere nélkül ott helyben hugyozta volna bokán magát, de legalábbis elgondolkoztak volna rajta, hogy biztos-e hogy csevegni akarnak az urakkal. Na ők szíves-örömest gondoskodtak a megfelelő neveltetésemről, nem is vágytam többet burzsuj szivarra.
Nem leányálom a hajógyári rakodómunkások élete, de miután beleéreztem, hogy működnek a dolgok, határozottan élveztem. Itt is csak egyvalamitől függtem, az pedig a pénz volt, amiből mindig volt annyi, hogy finanszírozzam az italfogyasztásom és emellett még kajára is futotta meg egy fapados kecóra közel a kikötőhöz. Az a négy év volt életem legbecsületesebb időszaka - már azután, hogy lerugdostam magamról a pelenkát - a szeszcsempészet és a hazárdjáték ellenére. Nem is szégyenkeztem miatta soha.
Már harmadik napja tudtam, hogy követnek, mikor végül este hazafele menet lefékezett mellettem egy zsír új fekete Chrysler Sedan. Persze nem kellett megerőltetnem magam, hogy leessen, nyilván apám keze van a dologban. Hát nem az volt, hanem a koporsója. A forma, aki beinvitált a kocsiba, gyakori vendég volt régen nálunk - a fejes egyik capoja fater mellett - a könnyeivel küszködve adta hírül, hogy egy héttel azelőtt egy utcai lövöldözés során halálos sebet kapott az öreg. Egy hete aludt már a halakkal, de az a fazon csak szörcsögött és folyatta a taknyát, én meg még csak azt se mondtam, hogy uff.
Mikor kiraktak a bérház előtt, ahova haza jártam, ugyan olyan unott pofával mentem végig a folyosón a patkánylyukamig, mint bármelyik másik este. Azt a pár felvállalható ruhát, amim volt, olyan szertartásos áhítattal hajtogattam bele a bőröndbe, mintha legalább Bora Borára készültem volna. És amikor lecsaptam a tetejét, egy pillanat alatt elborult a fejem. Üvöltöttem, mint egy gyerek, miközben szilánkosra törtem a kézfejem a vékony falon; üvöltöttem apámért, anyámért, magamért, a szomszéd kutyáért, ezért a kibaszott világért... És mikor vége lett, nagyon jó volt. Kinyílt a szelep, és válogatás nélkül borult ki rajta minden szemét, amit az évek alatt összekukáztam. És itt értettem meg, mi volt az az erő, ami a kedves mamát anno arra ösztönözte, hogy önként és dalolva ugorjon fejest a pokol legmélyebb bugyrába. Ez a felszabadító érzés, mikor teljesen kiürülsz, akár a drog. Kár hogy anyám nem verte szék a kezét a falon.
Apám temetése után New Yorkban maradtam keresztapám jóvoltából, aki volt olyan issszonyú kedves, és megvendégelt a pöpec kis kvártélyába, és az se mellékes, hogy elég jól fizető álláshoz juttatott. Kezdetben néha elég volt összehúznom a szemöldököm egy nem fizető, szánalmas kókler előtt, néha pedig pépesre zúzni pár arcot, aztán ahogy nőtt a bizalom, jöttek a komolyabb melók is.
Egy jó bérgyilkos csendes, észrevétlen, gyorsan és tisztán dolgozik. Na én nem ilyen voltam. Mindenki beadja egyszer a kulcsot, és ha már a sors úgy kívánja, hogy ezt az én kezem által tegye, akkor nincs tökölés, haljon férfi módjára.
Na hát engem nem ért ez a megtiszteltetés. Mikor már azoknak az utolsó primitív Cioccoéknak is tiszta volt, hogy kinek dolgozom, elkezdtem gondot jelenteni a családnak, úgyhogy mehettem kocsikázni. Hátulról fejbe, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva.
Mikor kinyitottam a szemem, őszintén reméltem, hogy már a Nirvánában lubickolok, ehhez képest elég nagy pofára esés volt, hogy mégsem. Se Lucifer, de még csak az a Szent Péter fazon se sehol, csak én, meg a lánc a mellkasomban.
Biztos sok negatívumot össze tudnék magamról gyűjteni, de ami nekem leginkább feltűnik, az az, hogy kicsit se vagyok türelmes, mondhatni rohadtul nem. És az, hogy azok ott fent vagy lent vagy egy párhuzamos dimenzióban vagy egy hajszálvékony lyukhézagban le se szarták, hogy én meg vagyok halva, egy kicsit felbaszta az agyam, miután már második hete vártam, hogy egyesüljek a kozmikus masszával, így valamiért hirtelen dühömben jó ötletnek tűnt fejhangon kurjongatva kitépni a láncom.
Ami pedig ez után jött... Hát baromira nem a krisztusi ujjá születés. Mutáns lidércként korzóztam éjjel nappal koszt után, ami hát így őszintén szólva, nem a legeseménydúsabb program, ha szabad választani. Gondoltam ezután csak jobb jöhet, de azonkívül, hogy valamivel áramvonalasabb mutánslógúnyát kaptam, és egészen kezdett visszatérni az eszem, megint semmi. Már jó pár év eltelt konstans mészárlással, amikor már nem vágytam rohadtul semmi másra, csak hogy jöjjön valaki aki végre segít jobb létre szenderülni, mert az a kurva sivatag, amit csak Hueco Mundoként szokás emlegetni, az számomra frankón a pokol volt. Könyörtelen dög unalom, amerre a szem ellát. És végül, mikor megérkezett az én hős lovagom egy tisztes erejű arrancar személyében, mit ad isten...? Hát nem felzabáltam a rohadékot, hogy kapna el a szapora fosás?!
Úgyhogy itt vagyok, ím teljes valómban, arra kárhoztatva, hogy ki tudja meddig Las Nochesben asszon gennyesre a dögrovás. Ámen.