J e l s z ó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Morita Kyousuke
Kaszt: Shinigami
Rang: 8. Osztag 5. tisztje
Nem: Férfi
Kor: 37, de körülbelül 18-nak látszik
Felszerelések: Zanpakutou
Születési dátum: Január 15.
Kinézet: Közép hosszú nagyon sötét barna a hajam (már majdnem fekete) nagyjából középen elválasztva és jobb oldalt a szemembe lóg. Testalkatom magas és vékony, körülbelül 178 cm és 60 kg.
Jellem: Viccelődő és mindenből poént csinálok, ami miatt igen gyakran konfliktusba is keveredek a társaimmal, de ha a helyzet úgy kívánja, előveszem a komolyabbik arcomat és olyankor nem csak a körülöttem lévőket lepem meg, de néha saját magamat is.
Zanpakutom neve: Burakku Ro-tasu [Fekete Lótusz(igazi alakja)]
http://kepfeltoltes.hu/view/100508/Cute-Gothic-Anime-Girl-1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Parancsszava: Akeru, Burakku Ro-tasu (Nyílj Fekete Lótusz)
Fajtája: Kidou
Alakja: Semmi különleges nincs benne. Fekete markolat, fekete tok.
http://kepfeltoltes.hu/view/100508/00-7X128_2_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Lelki világom: Egy fás, mocsaras terület, a víz felszínén kisebb-nagyobb foltokban békanyál úszik és a tó közepén egy fekete lótusz van.
http://kepfeltoltes.hu/view/100508/brag_swamp_south_georgia_2003_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Shikai alakja: A fekete markolat megmaradt. Markolat alján egy lila égkő található és abból jön a körülbelül félméteres erősebb ruhaanyag, ami szintén lila színű. A keresztvas félhold alakú, ami a markolat felé néz és a közepén szintén található egy lila színű égkő. A penge formája hasonlít egy szablyáéhoz.
http://kepfeltoltes.hu/view/100508/DSC00033_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Shikai képessége: A zanpakutomnak két képessége van.
1. A moetatsu (lángolj) parancs elhangzásakor a pengekörül bordós lélekenergia formálódik és mozgása hasonlít a tűzéhez.
1./A. A penge körüli felhalmozódót, energiát egy suhintással az ellenfelem felé küldhetem. Ezzel akár egyszerre több ellenfelet is megsebesíthetek, jobb esetben végezhetek is velük.
(Hasonló kép, mint ahogy Ichigo is teszi ezt a Getsuga Tensho képességével)
1./B. Itt a penge körüli energiát engedhetem szabadon, csak itt egy pontba koncentrálva az energiát a penge hegyénél egy gömb jelenik meg, majd azt kiengedve egy nyalábbal megsebezhetem vagy akár meg is ölhetem ellenfelemet. (Hasonlít a Cerora.)
Utóbbi kimerítőbb, mert nagyobb koncentrációt igényel.

2. Hitato (záródj) parancs elhangzásakor a testem köré, egyfajta védőmezőt alkot, ami csökkenti az engem ért bárminemű sérülés mértékét úgy 15-20%-al és körülbelül 3-4 percig lehet aktív.

Így éltem:

Eléggé szokatlan és rövid életem volt, mármint az átlagemberekéhez képest, de ne ugorjunk ennyire előre, kezdem az elején. Születésem után nem sokkal a szüleim autóbalesetben elhunytak és közeli hozzátartozó nélkül árvaházba kerültem.
Nem is emlékszem rá pontosan, talán három vagy négy éves lehettem, amikor egy kedves pár örökbefogadott. Jó volt velük, se vita, se szitkozódás, de ha valami nagyobb csínyt követtem el, akkor a büntetés se maradhatott el. Kisgyerekként házimunkában segítettem a nevelő-szüleimnek és hát a jutalom ugye nem maradt el megkaphattam valamit, amire épp vágytam. De hát ugye jött az a fránya kamaszkor és elkezdtem változni. Itt nem feltétlen a külsőm változására kell gondolni, hanem a viselkedésemre és hát, nem is tudom, hogy hogyan is kéne mondanom, fura dolgokat láttam. Pontosan nem tudom elmagyarázni. Az elején csak áttetsző ”foltokat” láttam és halk hangokat hallottam, amiket nem értettem és ezért nem is törődtem velük. De úgy tizenhat éves koromban már teljesen láttam őket. Szellemek voltak. Eleinte féltem tőlük, de egyszer csak valamelyik nap, nem tudom, hogy milyen felindulásból, de úgy éreztem, hogy beszélnem kell velük. Nem is messze az akkori lakhelyemtől volt egy szellem, egy lány szelleme és mivel bennem volt ez a fura késztetés, hogy beszélnem kell vele meg is látogattam és meglepődésemre igen jól, órákon át elbeszélgettem vele. Azt is megtudtam, hogy hogyan halt meg, megölték pár éve. Innentől kezdve, minden nap vittem neki a friss virágokat és minden nap beszélgettünk egy keveset, hátha így nem érzi olyan magányosnak magát. Úgy egy évvel később a szokásos napi látogatásomat intéztem volna, de meglepődésemre már nem volt ott, gondoltam, biztos megnyugvásra lelt és már egy sokkal jobb helyre került. Végre elérkezett az a nap, amire már úgy vártam végre betöltöttem a tizennyolcadig életévet, ami szerencsémre-szombatra esett. A haverokkal már előre megbeszéltük, hogy elkérem nevelőapám autóját éjszakára és elmegyünk bulizni kicsit. Igazság szerint minden úgy ment, ahogy elterveztük, úgy este hat-hét óra felé szépen elkezdtem menni a haverokért, valamikor nyolc óra tájt ezzel végeztem is és belevetettük magunkat az éjszakába. Ittunk, ordítoztunk és énekeltünk, ahogy a torkunkon be- és kifért, én azért mértékkel, mert vezetni kellett valakinek, de a jóból azért én se akartam kimaradni, mert hát mégis csak az én születésnapom volt. De valamikor tizenegy óra után valamelyikünk kitalálta, hogy menjünk el egy másik szórakozó helyre is. Természetesen mindenkinek tetszett az ötlet, ezért autóba ültünk és elindultunk, de ez volt életem legnagyobb marhasága és egyben utolsó is. Egy nem várt esemény történt, csak egy pillanatra vesztettem el az autó felett az irányítást, de máris kicsúsztunk az útról egyenesen neki egy fának és én természetesen elfelejtettem becsatolni a biztonsági övet ezért én ki is szálltam a szélvédőn és onnantól már csak a sötétség maradt meg az emlékeimben.

Lélek lét:

Egyszer csak arra eszmélek, hogy nem messze a fától a fűben fekszek, nem is igazán értetem a dolgot. Felkeltem, körülnéztem és látom, hogy az autó sehol csak pár darabka belőle meg a nyom a fában. Valahogy hihetetlennek tartottam, hogy csak úgy otthagyjanak engem ezért gyorsan hazasiettem szólni a nevelő-szüleimnek, hogy – Nem felejtettetek el valakit? - . Ahogy hazaértem csodálkoztam, hogy miért van nyitva az ajtó és még valamin meglepődtem, mint ha hangokat hallanék, kiszűrődő a házból, mint ha valaki sírna. Ezért gyorsan besiettem a házba és látom, hogy a nevelő-szüleim teljesen feketébe öltöztek és összeborulva sírnak valami fölött. Oda szóltam nekik, de meg se hallottak, furcsálltam ezért közelebb léptem és kicsit hangosabban megint szólítottam őket, de megint ugyanaz az, mint az előbb, semmi reakció. Ezért oda mentem hozzájuk és látom, hogy a gyerekkori képek fölött sírnak. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Meghaltam. Ahogy erre rájöttem kifutottam a házból és futottam ameddig a lábam bírta. Pár nappal később végre, úgy-ahogy de el tudtam fogadni, hogy már nem tartozom az élők sorába. Ekkora belém nyílalt a gondolat hogy vajon mi történhetett a haverokkal, akik velem utaztak. Gyorsan el is mentem mindegyikükhöz és meg könnyebbülve láttam, hogy pár töréssel megúszták ezt a balesetet, mind éltek. Egy kicsit meg nyugodtam, de nem tudtam, hogy most mitévő legyek ezért elkezdtem járni a várost. Bolyongtam a városban hosszú heteken át, amíg egyszer csak nem történt még valami váratlan. Fura üvöltést hallottam valahonnan a közelből. Nem tudtam, hogy ki vagy mi lehetett az, aki ezt a hangot kiadta, de megrémített és ugyan akkor kíváncsivá is tett ezért elkezdtem menni a hang felé. Lassan de biztosan. Egy-két perc gyaloglás után feltűnik egy emberforma, aki rohan felém mögötte meg valami nagy szörny. Ahogy megláttam ezt felállt a hátamon is a szőr az ijedtségtől ezért én is elkezdtem rohanni. Néha azért hátra-hátra néztem, hogy lássam közelednek-e felém és úgy a harmadik visszapillantásomnál azt veszem észre, hogy az a szörny elkapta azt az embert és felfalta. Emiatt teljesen megállt bennem az ütő, mozdulni nem bírtam a félelemtől. Ahogy végzett az a szörny az ember felfalásával, felüvöltött és rám nézett. Szépen lassan elkezdett felém jönni, tudtam, hogy futnom kéne, de nem bírtam a félelem visszatartott, de valahogy mégis sikerült mozgásra bírni a testemet és elkezdtem rohanni, ahogy a lábaim bírták. Egy kis idő után teljesen kifáradtam talán csak egy perc lehetett, de tudtam, hogy tovább kell futnom, még egy egészen kis ideig tudtam menekülni, de már nagyon közel volt hozzám és ekkor megtörtént a baj. Épp be akartam fordulni az egyik utcába, de rosszul léptem megcsúsztam és pár métert sikeresen végig gurultam.

Ekkor már úgy gondoltam, hogy most már tényleg végem, én is úgy végzem, mint az előttem lévő, fel fog falni ez a ronda izé. Ekkor viszont valami váratlan történt a semmiből előbukkant egy fekete ruhás lány és végzett a szörnnyel. Miután nemes egyszerűséggel kettészelte az ellenfelét, aki engem eddig üldözött, oda jött hozzám és azt mondta.
- Én egy shinigami vagyok és azért jöttem, hogy segítsek rajtad, hogy egy jobb helyre kerülj.
Nem igazán értettem, hogy pontosan miről is beszél, mert még mindig meg voltam rémülve, de időt se hagyott arra, hogy megértsem vagy kérdezzek máris a homlokomhoz érintette a kardja markolatának a végét és valami nagyon kellemes, leírhatatlan érzés járta át a testemet.

Megüdvözültem:

Amikor felébredtem, néhány alakot láttam, de nem tisztán, ezért behunytam még egyszer a szemem, alaposan megdörzsöltem és akkor már tisztán láttam, hogy néhány ember van fölöttem és kérdezgetik, hogy jól vagyok-e és kell-e segítség.
Kapva az alkalmon megkérdeztem őket, hogy mégis hol vagyok. Azt mondták, hogy Soul Society-ban vagyok, azon belül Nyugat-Rukongai 3. Kerületében Hokutan-ban. Ezután felsegítettek és elvittek a házukhoz. Ott el is magyarázták pontosan, hogy pontosan mi is ez a hely, és hogy ők hogyan kerültek ide. Mondanom se kell nagyon meglepődtem és csak hallgattam órákon át történeteiket. Mivel segítettek nekem ezek az emberek, gondoltam úgy hálálom meg nekik, hogy amiben tudok, segítek nekik. Hosszú évek után az egyik nap ebédkor mondtam az újdon sült családomnak, hogy alig vártam már az ebédet, mert már farkas éhes voltam. Ezen ők nagyon meglepődtek és elmondták, hogy ők sosem éhesek, pusztán szokásból szoktak enni. Ezen én nagyon meglepődtem. Kérdezték, hogy van-e még valami ”furcsa” amit ők nem tudnak, ekkor megemlítettem nekik, hogy ha elég erősen koncentrálok, a két tenyerem közé egy kékes gömböt tudok létrehozni. Ekkor elmagyarázták nekem, hogy bennem megvan az erő, hogy shinigami legyek és hogy menjek el a Lélektovábbképző Akadémiára. Kicsit húzódzkodtam az ötlettől, nem akartam elhagyni őket, de ők csak mondták, hogy menjek, mert, hogy ott sokkal jobb lesz nekem. Nehezen, de rászántam magam. Sikerült is felvételt nyernem.

Így váltam shinigamivá:

Az első hónapok elég nehezen mentek, de azért sikeresen vettem minden akadályt. Kidou-ból jó voltam, szerettem azokat az órákat és mindig izgatottan vártam, hogy valami újat tanuljak, vagy csak csiszoljam a tudásomat. Ami a zanjutsut illet, maradjunk annyiban, hogy volt még hova fejlődnöm és ez mostanra se változott meg túlzottan. A tanárokat néha a vicceimmel, beszólásaimmal az őrületbe kergettem, amin az osztálytársaim igen jókat tudtak kacagni. Már vagy két éve nyomom az iskolapadot és végre eljött a vizsgák ideje, az írásbeli meglepően jól ment, a szóbeli kicsit döcögősen, de meglett azért úgy hogy már nem maradt más hátra, mint a gyakorlati rész. Nagyon izgatott voltam az, végre igazi hollowokkal is harcolhatok, alig vártam. Pár nappal a szóbeli után végre eljött a gyakorlati vizsga ideje, két hadnagytársaságával még tizenegy társammal elindultunk kétfős párokat alkottunk. A két 3. tiszt, indulás előtt bemutatkozott és elmondták, hogy átmegyünk az emberek világában, ahol védőfalakkal lezártak egy kisebb területet és ott lesz majd a vizsgák utolsó része. Minden simán ment az elején, minden csapatra egy hollow jutott. A társammal épp azon igyekeztünk, hogy bekerítsük és elpusztítsuk az egyik lidércet. Éppen hogy végeztünk vele valami áttörte a védőfalat, egy erősebb és az előbbieknél nagyobb hollow volt az. A két tiszt azonnal elküldött mindenkit, hogy ők majd elintézik a szörnyet. Azonnal neki is támadtak a hollownak de az egyiküket megsebesítette és a földre zuhant, ezt a másik tiszt nem hagyhatta annyiban ezért ő is nekitámad. Sajnálatos módon ő is a földön kötött ki. Miután kiütötte a két tisztet őrjöngeni kezdett és nekitámadt a vizsgázóknak. Miután már nagyjából a fele csapatot harcképtelenné tette a lidérc a társam felé indult. Ezt már nem bírtam csak úgy nézni, ezért a segítségére siettem, de mielőtt támadni tudtam volna vissza kézből rám ütött egyet repültem jó pár métert és miután talajt fogtam még gurultam egy kis ideig és elájultam. Amikor kinyitottam a szememet a Napsugarai a felhőkön átsütött egyenesen a szemembe ezért semmit se láttam. Felkeltem és alaposan körülnéztem, egy mocsaras területen találtam magam a távolban fákat láttam, kisebb-nagyobb foltokban békanyál a víz felszínén. De valami szemet szúrt a tó közepén egy fura fekete virág volt, első ránézésre nem ismertem fel, ezért közelebb mentem hozzá. Ahogy mentem felé, egyszer csak egy női hangot hallok magam mögül.
- Szervusz, Morita Kyousuke. – Szólt hozzám a nő. Meglepően hűvös, de mégis bizalomgerjesztő hangja volt. Megfordultam és akkor láttam, hogy nagyjából velem egyidős volt a hangja alapján idősebbnek gondoltam. Fekete hosszú haja 2 copfba volt összefogva, hajában egy koponya formájú hajcsat volt. Csodálatos lila szemeiben szinte ellehetett veszni. Nyakában két gyöngynyakláncot viselt, az első egy teljesen fekete nyaklánc volt és úgyszintén egy fekete kereszt ékesítette. A másik nyaklánc szürkés színű volt és hát meg nem mondom, hogy pontosan mi is lógott rajta, valami fémes dísz. Sajnos nem vagyok valami nagy divat guru, úgy hogy nem is igen értek az ilyenekhez, de meglátásom szerint egy váll nélküli fekete színű (mert hát fő a változatosság) egybe szoknyát viselt jobb oldalt egy nagy fehér masnival díszítve. Fekete nagy lyukú necc harisnya és kesztyű és hát a feketére festet körmök. Csodálkoztam is, hogy nincs herótja ettől a sok feketétől. Gondoltam biztos valami darkos, gothos csaj. Miután jól szemügyre vettem, nyeltem egy nagyot és köszöntem neki.
- Hello. – köszöntem.
- Gondolom, van némi sejtésed, hogy hol vagy és, hogy ki is vagyok én. – mondta. Még egyszer körbe néztem és válaszoltam neki.
- Nos, ha jól gondolom, ez a belső világom lehet, te pedig a zanpakutom lehetsz. – válaszoltam.
- Hát, valahogy úgy, de most nincs idő a bájcsevejre, ha jól tudom, igen nagy slamasztikában vagyok. Netalántán tévedek? – kérdezte. Erre én megvakartam a tarkómat, enyhe mosolyra húzódott a szám és kissé zavart hanglejtésben válaszoltam neki.
- Most, hogy mondod, tényleg nem áll valami jól a szénánk. –
- Megtudhatom, hogy mégis mi mosolyogni való van azon, hogy a társaiddal együtt meghalsz? Szóval gyorsan tüntesd el azt az ostoba vigyort a képedről és végre vedd komolyan a dolgokat. Ez most élet-halál helyzet. – Mondta nekem felemelt hangon. Láttam, rajta hogy majd szétveti az ideg, de próbál higgadt maradni és nyugodtnak mutatni magát.
- Sajnálom. –
- Most nem sajnálkoznod kell, hanem cselekedned. Szólíts a nevemen és akkor talán már lesz esélyed, hogy segíthess a társaidon. – Miután-e szavakat elmondta felébredtem. Megint az emberek világában találtam magam. Felkeltem szétnéztem. Jó néhány vizsgázó a földön feküdt, néhányan a közelben elbújhattak a két tiszt pedig a lidérccel harcolt. Felkeltem, gondoltam megpróbálok segíteni nekik, ám ekkor meghallottam a lány hangját a fejemben.
*A nevem…* - és vele együtt mondtam a parancsot és a nevét.
- Akeru Burakku Ro-tasu! – ahogy-e a szavak elhagyták a számat megváltozott, zanpakutom alakja. Katana helyett most már inkább hasonlít egy szablyára. Gondoltam, most már tudok segíteni a két tisztnek. Mire odaértem a két tiszt eszméletét vesztette, azonban sikerült megsebesíteniük a lidércet, levágták az egyik karját. Támadásba lendültem, de hollow kiszúrta, hogy jövök ezért ellentámadást indított. Sikerült hárítanom azonban megsebesítette a bal karomat. Próbáltam közelharcban felülkerekedni rajta, de sajnos egyértelművé vált előttem, hogy így bizony én húzom a rövidebbet. Elhatároztam, hogy maradék erőmet összeszedve végzek a döggel. Jó messzire elugrottam tőle és elordítottam magamat.
- Moetatsu! – ekkor felizzott a kardom a lidérc felé mutattam vele, lehunytam a szememet és koncentráltam. Hallottam, hogy sebes léptekkel elindult felém a lidérc. Már majdnem odaért hozzám, amikor kinyitottam a szemem és szabadjára engedtem a kard hegyénél felgyülemlett erőt. Egy bordó színű nyaláb ment a hollow felé, ami el is találta és sikeresen átlyukasztottam vele a fejét.
Ekkor azt gondoltam magamban ~ Ez az, én nyertem, megkapta a magadét a rohadék. ~ és ahogy ezek a gondolatok átvillantak az elmémben, összeestem a kimerültségtől. Pár nappal később egy fehér szobában ébredtem. Sebem ellátva, bal karom könyékig be van kötözve. Szétnéztem és semmi rendkívülit nem láttam. Jobbra az ágyamtól egy ablak, ami egy kertre nézett, balra tőlem az ágy mellet a zanpakutom. De volt ott még egy asztal is, amin lepecsételt tekercs volt. Szerencsémre épp arra jött egy ”nővér” akitől érdeklődtem, hogy mégis mi történt az után, hogy én eszméletemet vesztettem. Elmondta, hogy sajnálatos módon három diák meghaltak a támadás során és öten megsérültek (velem együtt) a többieknek haja szála se görbült. Megköszöntem az információkat. A hölgy épp távozni készült a szobámból, de még nagy hirtelenjében megkérdeztem, hogy mégis mi az a tekercs az asztalon. Azt mondta, hogy a 46-ok Központ Tanácsától jött, és ahogy befejezte a mondatát már ki is lépett az ajtón. Gondoltam magamban, ~ Hm, vajon mit akarhat tőlem a 46-ok Tanácsa? ~ Feltörtem a pecsétet és elkezdtem olvasni az üzenetet, ami így szólt:
Morita Kyousuke
Ön, felvételt nyert a nyolcadik osztagba, mint ötödik tiszt, kérjük, hogy minél hamarabb keresse fel a kapitányát. 46-ok Központi Tanácsa