Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Takeshi Namida
Kaszt: Különleges karakter/Shinigami
Rang: -
Nem: Férfi
Kor: 23
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: dec. 09.
Zanpakuto neve: Lélekharapó
Zanpakuto fajtája: támadó és gyógyító
Zanpakuto shikaia:
Zanpakuto támadása:
A kard minden vágással vagy érintkezéssel, aminek van lélekenergiája elszívja. Persze ez az érintkezés időtartamátől is függ. Lehet ez élettelen vagy egy lény lélekenergiája, akkor is a kard magába szívja. Ezt a lélekenergiát vagy a kardforgató gyógyítására használja, vagy szabadon engedi egy csapással a lélekenergiát. A támadás során annyi lélekenergiát lök ki magából a kard, amennyit magába szívott, de a használó lélekenergiájával is lehet bőviteni a pusztítás mértékét. A támadás neve: Marcangolj Lélekharapó.
Kinézet: Fehér középhosszú haja eltér a hétköznapi emberektől és halálistenektől. Fiatalsága ellenére olyan, mintha ősz lenne. Nem a szokásos shinigami öltözéket hordja, de ennek is megvan az oka. A felső ruházata hasonlít egy quincey öltözékéhez, az alsó része pedig egy halálistenéhez. Hátán hordja kardját, ami hasonlóméretű, mint az egész teste.
Jellem: Nyugodt természetű srác. Okos és tudatosan hajt végre bármit. Többnyire csendes és meghúzza magát. Nem kérkedik az erejével másoknak. Nem nagyképű, sőt inkább nagyon szerény. Nehezen lehet feldühíteni. Ő afféle hős, aki az ártatlanok megsegítésére született. Aki nem szolgált rá, azt nem bántja. De akinek megkell bűnhődnie, annak sanyarú sorsa lesz. Ha valaki gonosz dolgot tesz, azt könnyűszerrel megöli. Nem furdalja a lelkiismeret, ha meggyilkol valakit.
Előtörténet:
Elmesélem nektek, hogy mi is vagyok valójában. De szokás szerint kezdjük az elején. Egy városban születtem, Karakurában. Egy halálisten és egy quincey frigyéből. Senki sem hinné, hogy ilyen megtörténhet, de megtörtént. Édesapám egy shinigami volt, aki beleszeretett édesanyámba. Akkor még ő sem tudta, hogy anyám egy quincey. Anyukám viszont tudott róla, hogy ő egy halálisten.Egy bárban találkoztak először. Apám egy póttestben volt, mert kíváncsi volt az emberekre. Sokszor csinált már ilyet és egész jól kijött a világgál. Tetszett neki ez az élet, de kezdett emberré változni. Édesapám bemutatkozott a hölgynek.
-Jó estét! A nevem Takeshi Gakuro! Meghívhatlak egy italra? -kérdezte mosolyogva.
- Jó estét! Az én nevem Urashi Aimi! Köszönöm a meghívást. -válaszolta.
Így kezdődött minden. Aiminek megtetszett Gakuro és végül összejöttek. Édesapám ott szerette volna hagyni a halálistenséget. Édesanyám megmondta apámnak, hogy ő egy quincey. Apám nem foglalkozva az ellentétekkel, megkérte anyám kezét és egybekeltek. Megfelelően végezte a munkáját Karakura városában, de eljött az idő, hogy visszakellett térnie, mert túl sok időt töltött az emberek világába. Édesanyám viszont terhes lett. Erről természetesen édesapám nem szerzett tudomást, egészen a szülés pillanatáig. Ekkor láttam meg a nap világot én. Édesanyám a Namida nevet atta nekem. Nem volt különösebb oka, csak ez a név tetszett neki. Ez olyan jól csengő volt. Édesapám a szülőszoba előtt toporgott, mert addigra odaért. Legalább egyszer láthatott. Egy kapitány eltusolta az ügyet, hogy eljöhessen megnézni engem. Anyám boldog volt és apám szinten, de édesapámban volt valami keserűség is, hogy nem láthat többet engem. Ez így is volt. Tűrhető körülmények között éltünk anyámmal, mivel ő pincérként dolgozott egy kisebb étteremben. Egész sok barátot szereztem, de szinte már ősznek mondható hajszínem től egyre jobban távolodtak el tőlem. Szép gyerekkorom volt, még ha kevés barátom is maradt. El jött az első iskolai évem. Édesanyám mindig mondta, hogy jól tanuljak, amit be is tartottam. Mindig megdícsért a jó jegyekért és mondta, hogy lesz egy jól kereső állásom. Engem ösztönzött anyám belém fektetett bizalma. Tovább tanultam egy gimnáziumban, ahol jött számomra egy fordulópont. A házunkban megjelent egy férfi, aki az apámnak állította magát. Haragudtam rá, amiért sose látogatott meg. Dühös voltam, hogy csak most így beállít és tönkre tesz mindent. Egy ideig eltűntem otthonról. Valamilyen módon a szüleim rámtaláltak.
- Namida! Figyelj ide! Te nem vagy egy hétköznapi ember! -mondta édesanyám.
- Te is látoda szellemeket, a lidérceket, nemde? -kérdezte édesapám.
Én csak bólintottam.
- Mi sem vagyunk hétköznapi emberek! Te benned egy quincey és egy halálisten vére csörgedezik! -mondták.
Ekkor mesélték el a quinceyk és a halálistenek történetét, feladatát. Hiába voltam okos gyerek, mégis nehéz volt felfogni a dolgokat. Egy pár hét után pedig már elfogadtam. Tényleg láttam a szellemeket, a lidérceket és más hasonló teremtményeket. Apámat beosztották a mi világunkba ismét, hogy Karakurában felügyelje a rendet, ezért több időt tölthettünk együtt és igazán megismerhettem. Kiderült, hogy nagyon rendes ember, mindenkinek csak jót akar. Ilyen szerettem volna lenni én is. Már lassan egy éve velünk volt és nem hívták vissza, ezért úgy érezte, hogy itt az idő. Mivel én ember voltam és többnyire ő is emberi testben volt, használt egy halálisteni jelvényt, amivel felvehette valódi alakját. Ezt tette velem is.
- Te egy halálisten és egy quincey fia vagy. Képes vagy mind arra, amire mi! -mondta.
Én elvoltam foglalkozva az öltözékemmel és a karddal a hátamon, meg a földre zuhant testemmel.
- Ezt most miért kellett? Nézd meg! Itt fekszek ilyen szerteszéjjel! -mondtam kicsit mérgesen.
- Gyere utánnam! -mondta és kiugrott az ablakból a harmadikról.
- Na ezt aztán nem! -kiáltottam utánna.
Ekkor anyám kilökött az ablakon. Kapálóztam a levegőbe, de talpra érkeztem és nem is zuhantam olyan gyorsan.
- Kövess! -mondta édesapám ismét.
Én követtem és egy kies helyre érkeztünk. Sehol senki és ahogy elnézem nem is lesz. Ez egy teljesen kihalt környék volt. Nem is gondoltam, hogy van ilyen hely is a városban.
- Most kezdődik az igazi tanításod. Kezdjük a kardforgatással. -szólt hozzám.
- Rendben. -válszoltam.
A hátamról levettem a hatalmas kardot és apám felé tartottam. Látszólag őt is meglepte a kardom mérete, de támadásba lendült. Eleinte suta mozdulatokkal próbáltam védekezni, majd egyre jobban ment és már néhány csapást is tudtam felé intézni, de nem volt egyik sem az igazi. Sokszo megvágott, amitől felkaptam a vizet.
- Mi van öreg? Meg vagy bolondulva! -ordibáltam.
- Ha nem veszed komolyan, akkor bárki ellen könnyen elbuksz. -mondta nyugodtan.
Az edzéseket hónapokig gyakorotuk, amíg sikerült rendesen megtanulnom a kardforgatás művészetét. Sikeres támadásokat hajtottam véghez és néha megszorítottam, de édesapám előhívta a kardja erejét.
- Robbanj Tűzvirág! -mondta.
Ekkor egy hatalmas tűzgolyó hasított felém, ami elől nem tudtam rendesen elugrani. Elkapott és eszméletemet vesztettem a robbanásban. Utánna otthon ébredtem a testemben. Apám ott ücsörgött mellettem.
- A kardnak ezt a szintjét hívják shikainak. Neked is ezt kell elérned, ha megszeretnél védeni másokat. -szólt bölcsen.
- Hogy érhetem ezt el? -kérdeztem.
- Ez csak is tőled függ! Meg kell tudnod a kardod nevét.
Ez után mély gondolkodásba kezdtem. Idővel folytattuk az edzéseket, de volt egy nap, amire már rég vártam. Az apámat ismét sarokba szorítottam és előhívta a kardja erejét. Megint egy hatalmas tűzgolyó hasított felém. Ekkor mintha megállt volna az idő. Egy démonszerű emberformájú lény jelent meg előttem. Hasonlított rám vagy inkább én hasonlítottam rá. Ezt nem tudtam eldönteni.
- Mi az Namida? Ennyi futja tőled? -szólt hozzám.
Szóval ő lenne a kardom? Eléggé félelmetes.
- Te lennél a kardom lelke? -kérdeztem.
- Kérdésre kérdéssel felelsz. De igen, én vagyok a kardod lelke.
Na, apám se mondta el, hogy ilyenkor mi a szokás. Valamit ki kell találnom.
- Hogy hívnak? -kérdeztem.
- A választ csak is magadban keresd. -mondta.
Ő hirtelen eltűnt és a tűzgolyó felém szállt.
- Mutasd magad Lélekharapó! -üvöltöttem.
Ekkor a kardom különös formát vett fel és én hatalmas erőt éreztem magamban. Könnyedén kitértem a tűzgolyó elől és lesújottam édesapámra. Ő erre nem számított. Ösztönösen elsajátítottam a villámlépést és a Lélekharpónak köszönhetően megsokszoroztam az erőmet. Súlyos sebet ejtettem rajta, amit igazából nem is akartam megtenni. Az elszenvedett sérüléseim kezdtek begyógyulni.
- Szóval ez lenne a kardod ereje! Képes vagy elszívni a lélekenergiát és saját célod szerint felhasználni. Miattam ne aggódj, túl éltem már rosszabbat is. -mondta.
Haza akartam vinni édesapámat, de egy hatalmas lidérc az utunkat állta. Óriás karjával lesújtani készült, de a kardommal levágtam a karját. A lidérc felüvöltött.
- A fején levő maszkot semmisítsd meg! -szólt apám.
Egy suhintással sikerült ketté vágjam a maszkot, amitől a lidérc szerte foszlott. Haza vittem édesapámat, aki büszke volt rám. Nem csak azért, mert rövid idő alatt megtanultam sok mindent, hanem mert legyőztem a lidércet. Furcsa mód a kardom nem alakult vissza a zanpakuto formában, hanem maradt shikaiban.
- Használd az erőd jó célra! Akkor sose fogsz letérni a helyes útról. -mondta.
- Rendben. -válaszoltam.
- Mivel a kardod már tudod használni, ezért majd a mágiát kell megtanítsam neked.
- Ti mágiát is használtok?
- Igen, de én sem ismerek minden mágiát. Annyira nem vagyok erős ahhoz.
A mágiát elsajátítani nem igazán ment. Valahogy a harchoz jobban értettem, mint a mágiához. Két éven át tanultam meg csak néhány varázslatot. Valahogy ez nem az erősségem. Eljött egy búcsúpillanat. Apámnak vissza kellett térnie a lelkek világába, de kaptam tőle egy ajándékot. Egy helyettes halálisteni jelvéyt, amivel bármikor átalakulhatok.
- Lehet, hogy megütöm a bokám miatta, de segíts azokon, akik rászorulnak. -mondta mosolyogva.
- Köszönöm! -válaszoltam nyögvenyelősen.
Ekkor láttam őt utoljára. Azóta egyszer sem. Élnem kellett tovább az életem. Tényleg egy jól fizető munkát találtam. Én lettem egy autógyártó cég főnöke. Édesanyámmal jó sorom volt és végeztem a feladatot, amit apám rám rótt. Védelmeztem a rászorulókat.