Jelszó: Süss fel nap, fényes nap... ♪♫♪
Név: Zenzou Eita Derukuruo, röviden Zed (utálja a rendes nevét)
Kaszt: Ember
Nem: Férfi
Kor: 21
Jellem:
Általában jókedvű, de alapvetően egy perverz állat. Ezen tulajdonságát még jobban ki tudja használni képességével, amit nem sajnál alkalmazni, ha úgy hozza a helyzet. Barátaival nagyon jól kijön, gyakran tesz vicces megjegyzéseket, és imád a középpontban lenni, de egyedül is remekül el van. Kicsit trágár szövege van, amit a suliban tanult el osztálytársaitól. Imád sportolni, főleg focizni. Kiskora óta focizik, ezért jóformán mestere lett a szakmának, e mellett tanulni is szeret, fényképeszkedni viszont utál, és ki nem állhatja, ha valaki megpróbálkozik lencsevégre kapni. Olyankor általában kijön belőle az idegbeteg oldala.
Kinézet:
190 cm magas, vékony, izmos testalkatú. Kócos, barna hajához jól állnak szürke szemei. Általában sportos ruhákban mászkál, farmer, póló, ing, és ilyenek. 190 cm-es magasságához 80 kg-os súly társul, részben ezért is tud olyan gyorsan sprintelni.
Képesség:
Zed képes tárgyakat mozgatni az akaratával. Mint minden esper képességének, ennek is vannak határai, azonban egy autót minden gond nélkül fel tud emelni az akaratával, és odébb tudja röptetni. (Buszhoz hasonló, vagy annál nagyobb tárgyakat már nem képes mozgatni, vagy csak nagyon nehezen.) Ezen kívül még nagyon jó sprinter is, részben a futballnak köszönhetően.
Előtörténet:
1989 nyarán láttam meg a napvilágot, annak az évnek is június havában, a 3. napon, egy teljesen átlagos családban. Szép nyári gyerek voltam, szüleim mindenkinek arról áradoztak, hogy csodálatos, és különleges gyerek vagyok, és nagyon büszkék rám. Nyilván ezért is neveztek el annak, aki vagyok, bár én ezzel az óta sem értek egyet, mert utálom a nevem. Amikor csak lehet, inkább a becenevemet használom, és a barátaim is azon szólítottak. Nem is sejtették mennyire igazuk lesz egyszer. Gyerekkorom mondhatni, jól telt, egészen 10 éves koromig ugyan úgy éltem napról napra, mint minden más gyerek Tokyóban. Még semmi furcsa dolog nem volt az életemben, leszámítva azt, hogy már akkor is szerettem a labdát kergetni, és mozogni. Amolyan hiperaktív gyerek voltam, sosem tudtam huzamosabb ideig megülni egy helyben. A családom nem volt sem nem gazdag, se nem szegény, átlagos állampolgárok voltak, átlagos munkahellyel és fizetéssel. Apám a körzeti futballcsapat edzője, anyám matekot tanított a helyi elemi iskolában. Nem mondhatnám, hogy túl szigorúak voltak velem, szabadelvűen neveltek, így ez rám is átragadt. Ennek köszönhetően gyakorlatilag minden rosszan, csíntalanságban bele rángattak a haverjaim. Nem mintha annyira győzködni kellett volna, hisz ha aktívkodni, versengeni kellett valamiben, az elsők közt jelentkeztem mindig, és általában nyertem is, mivel az egyik leggyorsabb voltam már akkor is a korosztályomban. Így történt egy sajnálatos, (vagy épp szerencsés?) baleset is 10 éves koromban, ami mondhatni gyökereiben változtatta meg az életem, több szempontból is. Az iskola udvarán állt egy jókora tölgyfa, amit már ezerszer megmásztunk, de sosem lehetett megunni a versengést, hogy ki ér fel hamarabb a tetejére. Igaz, ebben nem voltam olyan kiemelkedő, de azért rendszerint helyt álltam a többiek közt. Ez most sem volt másként, az első pár ágra gond nélkül felmásztam barátaim bíztatásának hangjaival kísérve, egy valamit azonban elfelejtettünk. Aznap délelőtt volt egy kiadós zuhé, és még nem szárazd fel teljesen minden, így a fa ágai is csúszósak voltak még. Épp léptem át az egyikről a másik ágra, mikor hirtelen megcsúszott a lábam. Ennek következtében két-három méteres zuhanás után tompa puffanással fogtam földet. Én az egészből azóta sem emlékszem semmire, mivel az eset után napokig kómában feküdtem a közeli kórházban, s csak akkor mesélték el mi történt, miután magamhoz tértem. Állítólag eléggé bevertem a fejem, és ez okozta a kómát, más sérülést azonban nem szereztem be, így nagyjából egy hét után mehettem is vissza a suliba, hogy folytassam eddigi jól bevált életem. A szülők is napirendre tértek a dolog felett, félve bár, de hagyták, hogy azt csináljam, amit eddig. Itt kezdődtek a különös dolgok körülöttem, amik az én figyelmemet sem kerülték el. Apró kis jelek voltak ezek, de észrevehetőek. Történt például egyszer, hogy foci közben kissé feljebb rúgtam a labdát, mint szerettem volna (Zed csatárt játszik), és miután erősen szuggerálni kezdtem a játékot az kissé lejjebb ereszkedve a kapuba talált. Persze először betudtam annak, hogy „befújta a szél”, de mivel egyre többször voltam tanúja az ilyen eseteknek, kezdtem gyanakvó lenni, elvégre nem mindennapi eset, ha az ember tárgyakat kezd röptetni. Egy idő után beláttam, hogy fölösleges olyan illúzióba ringatni magam, hogy ezek a dolgok csupán a véletlen művei, hanem bizony én csinálom őket. Ezután már tudatosan használtam a különös képességem, és mikor épp nem fociztunk, vagy rossz fát tettünk a tűzre, akkor csendesen gyakoroltam a képességem, egymagamban. A szüleimnek egyelőre nem akartam szólni mondván még ráér. Kezdetben csak az egészen kisméretű tárgyakkal próbálkoztam és értem el sikereket, meg nem is akartam annyira erőltetni a dolgot, így nagyjából a balesetem után egy évvel, 11 évesen elszántam magam, hogy szólok a szüleimnek a dologról, hátha tudnak valamiben segíteni. Persze ezek csak egy naiv kisfiú ábrándozásai voltak, de jobb volt ezzel nyugtatnom magam, mintha azt mondtam volna, hogy úgy sem tud senki segíteni. A reakció, amit kaptam, semmiképp sem tartozott abba a kategóriába, amire számítottam. Szüleim, azok az emberek, akik eddig mindenben mellettem voltak, egyszerűen elfordultak előlem, mikor megmutattam nekik képességem, mintha valami ragályos kórban szenvednék. Ezután 11 évesen kellett szembesülnöm azzal, hogy egyedül maradtam, és mindenki elfordult tőlem. Eljöttem otthonról, és kétségbe esve vágtam neki a nagyvilágnak egyedül. Fogalmam sem volt arról, hogy megérem e a holnapot, vagy mi lesz velem. Egy darabig csak céltalanul róttam az utcákat, ezzel egyidőben furcsa lényeket kezdtem el látni, főleg éjszakánként. Rémisztő volt így fiatal szemmel nézve, jobbnak láttam nem a közelükben lenni, mikor megláttam egyet-egyet valamelyik sötét sikátorban, de sajnos a sors úgy hozta, hogy egy este pont egy ilyen szörnynek az útjába futottam bele. Semmit nem tudtam tenni, nem is tehettem, hisz jóval erősebb és nagyobb volt nálam. Már vártam, hogy megegyen, és legyen vége ennek az egésznek, lehetőleg gyorsan, mikor egy halványkék nyílszerű tárgy suhant be a képbe és lyuggatta át a szörny testét, ami egy fájdalmas üvöltés után semmivé foszlott. A nyílszerű valami egy nőt íjából indul útnak, aki előbb megragadott és magával vitt egy házba, ahol meleg ételt és ágyat adott, majd elmagyarázta, hogy ki, illetve mi Ő, és hogy én mi vagyok. Megtudtam, hogy Ő és a családja quincyk, akik a hollowok (az én felfogásom szerint azok az csúnya szörnyek) kiirtására tették fel az életüket, én pedig különleges képességgel rendelkezem, amit ha megfelelőképpen fejlesztek, segítségükre lehetek a munkában. Nagyon hálás voltam nekik, hogy így felkaroltak, így természetesen beleegyeztem a dologba. Ezek után már új családom volt, új szabályokkal és új életcéllal. Ők voltak Shihuruék. Ezek után, noha még mindig egyedül éltem (Shihuruék volt egy felesleges kis egyszobás lakásuk kicsit távolabb onnan, ahol éltek, így nekem adták, hogy használjam nyugodtan, amíg teljesen önállóvá nem válok), volt már hova mennem, ha valami problémám volt. Elláttak élelemmel, és elegendő pénzzel ahhoz, hogy folytathassam tanulmányaimat, emellett segítettek képességem fejlesztésében is. Volt neki kegy fiuk és egy lányuk. A fiú 4-5 évvel volt nálam idősebb, és mikor befogadtak engem, már az USÁban tanult kint, viszont a lányuk, név szerint Natsuki itthon volt, és annak rendje és módja szerint tanulja a quincy szakmát. Nem ismertük egymást személyesen, sőt nem is tudott rólam a Lány semmit, csak a távolból figyeltem fejlődését, növekedését. Eközben teltek múltak az évek, s én is felnőttem, érettebb gondolkodású lettem. Muszáj is volt, mivel Natsuki szülei egy nagyon rosszul elsült hollowírtás következtében életüket vesztették, így ismét egyedül maradtam. Először valami munkát kellett találnom, hogy eltarthassam magam, így döntöttem a hivatásos foci mellett, amivel el tudtam magam tartani, plusz a tovább tanulásomat is tudtam finanszírozni. Terveztem, hogy hamarosan Natsukinak is felfedem magam, de a szóban forgó „találka” jóval előbb jött, mint akartam, és nem is pont úgy, ahogy szerettem volna. Natsuki egy hollowírtáson vett részt, és persze most is szemmel tartottam, hisz megígértem a szüleinek, hogy vigyázni fogok rá, és megvédem, ha bajba keveredne. Azok után, amit tettek nekem, ez volt a legkevesebb. Nem is volt gond egészen addig, míg egy nagyobb fajta ocsmányság ki nem fogott a lányon, így kénytelen voltam közbelépni, és saját kezűleg elpusztítani azt. Ezután persze már nem titkolózhattam többet Natsuki előtt, így kelletlenül bár, de elmondtam neki, hogy ki vagyok, és biztosítottam róla, hogy vele maradok, ameddig csak akarja, ha akarja egyeltalán. Itt jött el az a pont, mikor is megegyeztünk a Lánnyal abban, hogy visszaköltözöm a házukba, és együtt fogunk élni, persze szigorúan barátokként, hisz sosem tekintettem másként Natsukira, mint egy nagyon jó barátra. Olyan Ő nekem, mintha a húgom volna. Így már együtt éltük tovább életünket, és próbáltuk a lehető legjobban, legönfeledtebben élni mindennapjainkat. Nem egyszer volt rá példa, hogy végig hülyültük a várost, ordibálva, vagy épp beöltözve, egyszóval nagyon egymáshoz szoktunk. Ki jártam a középiskolát, majd beiratkoztam az orvosira, mivel mindenképp valami olyan szakmát szerettem volna, amivel lehetek valaki. Persze a főiskolával együtt jöttek a bulik, és az azokhoz tartozó dolgok is, így picit azért nekem is sikerült elzüllenem. Itt jöttek a gondok, ugyanis hirtelen a semmiből visszatért Natsuki bátyja, Touma, és nagyon úgy tűnt, hogy a Lány elfelejtett szólni rólam a Sárcnak, így jó pár kellemetlen percnek kellett elébe néznünk, mire úgy-ahogy tisztázódtak a dolgok. A mai napig ott élünk, most már hárman, és bár nem mindig felhőtlen köztem és Touma közt a kapcsolat (amit máig nem értem, hogy miért nem, de nem fogom hagyni magam), próbáljuk akadálymentesen élni életünket, már amennyire sikerül.
