|
|
| |
Szerző | Üzenet |
---|
Sierashi Katsuo 7. Osztag
Hozzászólások száma : 94 Age : 15 Tartózkodási hely : Menj a füst után Registration date : 2009. Nov. 22. Hírnév : 15
Karakterinformáció Rang: 7. osztag, kapitány Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (25000/30000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Kedd Feb. 07, 2012 7:32 am | |
| || Sierashi találkozó - Ismerd meg az apádat akció! ||Cseppet se érdekelt, miről beszél a vén Szaturnusz – szatír -. Nem arról volt szó nem értettem, mit mond, bár a történelem nem volt erősségem. Unatott a sok dolog, amihez közöm se volt, mert nem éltem. Ha akkor már létezem, lehet, meg se történnek! Meg az a fránya memoár – memória -. Néhanap, csak úgy kirebbentek hallott dolgok a fejemből. Legalábbis, elméletileg ott voltam, amikor említették. Gyakorlatban megeshetett aludtam. Általában arra se emlékeztem Superman eredeti neve Clark Kent. Tessék! Eszembe jutott! Tökéletesen bizonyítja, szükség órájában, nem hagy cserben eszem. Zselés – zseniális- agyam, mely arra törekedett, észrevétlenül szövögethessem saját hálómat. Utánzatom remekül elcsevegett szauna látógatóval. Ugyan, minek zavartam volna őket? Hagytam, had társalogjanak. Foglalkozzanak egymással. - Megtalálhatjuk? Ezek szerint abban bízol, megbocsátunk, majd fittyet hányva a törvényekre néhányszor meglátogatunk? Netán, eleve abban reménykedsz, otthagyjuk Seiretei-t és követünk téged?- - A törvények azért vannak, hogy megszegd őket, Masa. – Pillantok fel elképedve. Némi koronázásra – korrekcióra - szorult mondandója. Rosszul közelítette meg a problémát. Kár, hogy ezt kizárólag én gondoltam így. Elég fenyegetően villantotta rám tekintetét, ne kavarjam tovább az állóvizet, még, ha tudom, nekem van igazam. Hírnevünket sem a törvények betartásával szereztük. Shinigami-k sem hivatalos úton lettünk. Tiszti rangot és osztagot se kérésre, vagy éremre kaptunk. Ez tiszta fura. Csináltunk már bármit, előírásnak megfelelően? Most kétségbe kéne esnem, de nem fogok. A végiggondolt jeleket úgy veszem, túl jók voltunk a hosszú, göröngyös, bevált út végigjárásához. - Nem szóltam! Nem fogom a fazon pártját, mielőtt rákezdenél! – Húzom fel vállamat ártatlanul, mielőtt nekem szegezhetnék a kérdést, kinek az oldalán állok. A válasz magától értetődő. Sajátomon! Nem a terminál– termál - fürdős papijén, még, ha van is egy olyan sejtésem nem véletlenül lépett le. Ha tényleg a mi ősünk, akkor kizártnak tartom, bepanírozhatták – bepalizhatták –. Biztosan szándékosan lett áruló, vagy áru eladó. Ezek az átkozott fogalmak meg fognak ölni! Főleg, ha úgy kell rajtuk gondolkoznom, még Raion hálóira is figyelnem kell. - Sajnálom! Halálistenként szemet hunyhatunk a múltban történtek felett, de apaként nem bocsátunk meg. Részünkről halott vagy és az is maradsz. - Ezzel marok nélkül – maradéktalanul – egyet kellett értenem. Attól függőlegesen – függetlenül -, sejtem önkéntesen vonult számhúzásba – száműzetésbe -, még cseppet se jelenti azt, áteveznék - átsiklanék - a felett, magunkra hagyott anyával. Főleg nem úgy, már tudom, miatta szomorkodott. Lehet, nem értem meg a papás-mamás baba mánia játék lényegét, de azt tisztán láttam, anya hányszor kerekedett – kesergett – emiatt. Aztán, ott voltam én! Meg, igen, klónomat is megemlíteném. Csomó gyereket kellett elvernem, mert csúfolni próbált, nincs apám, vagy értetlenül néztem, mi a jó ebben. Azt se tudom, mit jelent. Egy szó. Három betű, amit mostantól köpenyeshez kapcsolhatok. Hálám jeléül, kezdetét veheti a szórakozás. Készen álltam az előkészületekkel, amire nem igazán restaurált – reagált -. Várjunk csak! Ennek örülnöm kéne, mert a jó szünet nélkül győzedelmeskedik és nekem a nevem is ezt hirdette, de valahogy azt súgta megérzésem, akit kihangosítóként külső utánzatom testesített meg. Mellékesen teljesen feleslegesen dongott - duruzsolt - a fülemnél. Pontosan ugyanarra gondoltunk. Bár, az akcióm után, elég számon kérően pillantott rám. Most, miért? Tényleg ráértünk beszélni. Piros mániás – piromániás – szája nem fog sérülni. Fejére vigyázunk! Kizárólag nyak alatt páholyuk – páholjuk – el. Másra nincs szükség hozzá, nem igaz? A dolgok alakulásában meg ott tartottam egyszerre gondoltuk, hasonmásom pedig szóban közzé is tette: java, még eztán következik. Lehetőségtől, még nagyobb buliba keveredünk és zöldség háború helyett más kalapban –kalandban – vehetek részt, egészen felparázsolt – feltüzelt -. Megmutathattuk, mit tudunk. Remekül tudunk összedolgozni, ha akarok. Nem igazán illik hozzám, képmásomra támaszkodjak, de látva az úszómester létölőjét – lélekölőjét -, hamar túltettem magam a megszégyenítő valóságon. Kénytelen leszek Masa-val szövetkezetre – szövetségre – lépni, vagy csúnyán kikapok. Az meg, mekkora gáz lenne, ha egy vérző, perec – perverz – és még az apánk is fazon győz le! Szerettem a kihívásokat, kivéve, ha előre tudtam, megütöm a nokedlimet – bokámat - . Akkor fogtam magam, sírva fakadtam és az óvónénihez rohanva azt füllentettem, bántottak. Tekintve, ezen a helyen nem volt kihez futni, csak én próbálhattam szemmel követni, ahogy a köntösös fut. Most nem tudom, érzékeny szemeim elfáradtak a hálóra konvertálásban – koncentrálásban -, vagy tényleg baj van, mert a fazon gyorsabban közlekedett. Nem, mintha eddig olyan sokat futkorászott volna. Tudtam, hogy körbe kellett volna kergetni a teremben! Erről már sikeresen lecsúsztam. Ami késik, nem múlik! Könnyedén megtörténhet ez a remeteség – rémeset -. Mindenesetre nem fog ártani, nem felejtem el, mit láttam. Sose lehet tudni, milyen gyors a vén bugris. Most, így belegondolva, még semmit se kaptunk tőle. Ajaj! Lehet aggódnom kéne, Masa miatt? - Róka nem, viszont ikercsapdánk van! Kombózás vészjóslón cseng. - Ajkaimon húzódó vigyorom, csak szélesebbre sávra húzódott. Pontosan tudtam, mi fog jönni. Másolatom nem pusztán külsőmet bitorolta, hanem gondolkodásom is egyszerűen nyomon követte. Rém bosszantó, ha épp azon vagy, átverd. Vigasztal, fordítva szintén működik ez a halánték – hatékony - fegyver. Az már, csak hab a tortán képletességeink – képességeink – tökéletesen egészítették, sőt fokozták egymás határvonalát – hatékonyságát. – A köpenyes fazonon nem láttam hány pókháló tapadhatott meg. Ragaszkodóak Raion fonatai, de nem letéphetetlenek. Sajnos. Nekik kéne erősítő vitamol – vitamin -, nem nekem. Azok, amik karmaimról leválnak, már használhatatlanok. Baj csak az, fogalmam sincs, mennyi áramforrásom van. Pusztán a csuklómat érő rántásokból következtethetek. Nem tűnik elegendőnek. Ahogy mondani szokás a helyzet kilátástalan, de nem dőlt el. Mondjuk egy helyzet, hogy dőlhetne el? Biztosan megoldja, mint én a gyors döntéseket! Alig jutok előbbi felismerésre és cümmenek fel idegesen, rögtön tudom, mivel támogathatnék még egy kicsit tökéletlen másomnak. Mutatóujjamat legtöbb tüske becsapódási pontjához emelem. Várok a megfelelő pillanatra. Az túl lehúzó lenne, ha megemlíteném, sokáig tartott, mire nyelvemre kavarodott a keresett szöveg. -Hadou 04: Byakuray! - Segítek rá Masa víz tüskéire mágikus cuccal. Cseppet büszke vagyok magamra. Eszembe jutott a rap szöveg, eltaláltam a számát és még a nevét se rontottam el. Kiderült, van remény! Még a végén megtanulom őket használni. Később megünneplem egy Bambival! Most jöhetett a folytatás. Az nekünk kedvez, úszómester mozog. Nyugodtan melegítsen be. Fusson, csak lelkesen. Ha izzad, lesz mire lecsapni. Egyelőre, úgy is kíváncsian várom, erősebb kombinációra mit lép. Ha már ennél a résznél járok, azt se tudom pontosan, mire jó az ő képkerete – képessége -. Ki fog derülni, mert bólintok Masa-nak, ismételjen. Újabb, már nagyobb mennyiségű tüskét indít, amit szinte azonnal megtámogatok Raion egyik támadásával. Nem örülök, mert ehhez kell mondanom eddigi hálóimról. Rendben, valamit valamiért, de sokat melóztam vele. - Inazuma ito! - Kénytelen vagyok leválasztani az összes megmaradt fonalat és egyetlen sugárba összpontosítani, melyet egyenesen klónom tüskéire küldök. Nem épp megelőzném, bár szép lenne, későként nyerni. Csábító, csak most nem érek rá látványos győzelmet aratni. Inkább hagyom az áramot támogatóan vegyék körbe a tüskék és érdeklődve várom, ebből sül ki az égésen kívül. |
| | | Sierashi Yuusuke Daitenshi
Hozzászólások száma : 914 Age : 31 Tartózkodási hely : Karakura városa Registration date : 2009. Jan. 19. Hírnév : 127
Karakterinformáció Rang: Hachibantai ex-taichō| Daitenshi - Saizensen sōsui Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (68000/100000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Kedd Feb. 07, 2012 9:37 pm | |
| [Sierashi találkozó - Ismerd meg az apádat akció!]
A szavak néha mélyebbre vágnak az acélnál. Masaru feltehetőleg nem tudja, hogy mondandója mennyire az elevenembe talált, s elutasító viselkedéséből arra tudok következtetni, miszerint ha tisztában lenne vele, akkor sem izgatná magát túlzottan. Természetes naiv elképzelés volt a nagy családi összeborulás, képtelenek felfogni indokaimat és az okokat, amiért kénytelen voltam elhagyni a Seireiteit. Van, amikor félre kell tennünk önön boldogságunk és a kötelességet helyezni a középpontba sokak érdekében. Persze a kevesek ezt miért is akarnák megérteni, hisz’ Ők csak a szenvedést, a nélkülözést érzékelik az egészből. Chiyoko megértett, szívesen elvittem volna magammal azon az átkozott hajnalon, nem tudván az áldásokról, melyek már aznap megfogantak. A veszély túl nagy volt, nem engedhettem, hogy baja essen. Igen, erkölcstelen módon lelki kínoknak tettem ki, csakhogy fizikailag épségben maradjon. Mennyi mindent másképp tennék, ha lehetőségem lenne visszafordítani az idő kerekét! Nem, igazából felesleges áltatnom magam. Kifogásolható tényezőkből nem egy van a közelmúlt eseményeinek palettáján, azonban semmint nem csinálnék más módon. Most gyűlölnek, leginkább a fiú, aki az anyja szemeit örökölte. Istenem, sosem néztek Rám ily’ megvetéssel azok a szemek! Némileg csalódottan kell konstatálnom a tényt, mely szerint már megtalálásuk előtt elveszítettem gyermekeimet. Nem pólyások már, szinte felnőtt férfiak és ami még ennél is fontosabb, halálistenek. Mély, tátongó űr nyílik lelkem közepén, végtagjaimat furcsán tompának érzem, mintha valaki egészen máshoz tartoznának, nem pedig Hozzám. Vér a véremből, mégsem értenek meg. Nem hibáztathatom Őket ezért, még tiszták, nem fertőzte meg egyiküket sem a korrupció mocska, ami undorító masszaként csöpög belőlem. Halott vagyok számukra, de ezzel jobban járnak, csak szégyent és árulást tudnék örökül hagyni. - Értem. – nyögöm ki a szót fogaimat csikorgatva, szinte már nem is érzem sérüléseim súlyát. Maradt egyáltalán még valamim az öngyilkos küldetésen kívül? – Édesanyátok büszke lehet Rátok, olyan ifjú vált Belőletek, amilyenekre mindketten vágytunk. Mentegetőzhetnék tovább, viszont nem fogok. Tiszteletben tartom a döntésetek, s minden ezzel járó következményt magamra vállalok… Talán egyszer majd elismeritek a miértjeimet, shinigamik! Eltéphető egy kapocs, mely nem is létezett igazán? Vajon egy más korban, más körülmények között boldog családot lettem volna képes alapítani? Lévén most is megvolt mindenem, ami ehhez kellhetett, mégis sikerült elbaltáznom az egészet. Státusz, szerelem, utódok; kell ezeknél több? Romlott vagyok, tudom jól, a becsvágy nem éppen hősi erény. Annyira megrögzötten próbáltam halhatatlan hírnévre szert tenni, hogy akik valóban továbbvihetnék örökségem, mentalitásom már nem tekintenek Rám szülőként. Belefáradtam ebbe a beszélgetésbe, hátamon a megnyílt seb lüktet, sajog, legszívesebben a falat kaparnám fájdalmamban. Ellenben a tánc még nem ért véget, megleckéztetnek, ahogy azt ígérték is. Le sem tagadhatnám a vérségi köteléket, nincs is jobb módja egy vitás kérdés rendezésének a nyers erőszaknál. Letépem a ruhámra akadt pókhálókat, legyen ennek következménye bármekkora áramütés. A várttal ellentétben azonban semmi sem történik, valamilyen módon - tudtomon kívül - kiiktattam a gyújtást vagy valami ilyesmi. Dotonryuu pikkelyei már éppen elérnék kijelölt célpontjukat, amikor démonmágia harsan, a pengék pedig elvesznek a mágikus villám által generált robbanás füstfelhőjében. Ugyanezt a módszert szerény személyem félrevezetés címén szokta alkalmazni, de kétségtelenül kivédeni is lehet vele a sivatagi vihar tombolását. Haragos, kapkodó intés, aminek hála lélekölőm megmaradt darabkái visszatérnek jobbomba, ismét magukra öltve pallos alakjukat. Elsöpörhetném a támadást, elég lenne felemelnem a kardot és máris kiolthatnám az összes lélekenergiát, amit nevetséges próbálkozásukba sűrítettek. Sérüléseim ellenére is gyorsabb vagyok mindkettőjüknél, kitérhetnék a lomha csapás elől. Igen, irányíthatnám a küzdelmet és győznék, ahogy mindig is szoktam. A markolat ennek ellenére kicsúszik ujjaim közül… A találat jobban fájt, mint ahogy az feltételeztem volna. A tüskék majdhogynem csontig hatolnak, az égett hús gyomorforgató bűze füstölögve száll fel vérző mellkasomból. Azt hiszem, köszönetet kellene mondanom, minden kisebb ér ki lett sütve, elvérezni már biztos nem fogok. Nem emlékszem mikor estem el pontosan, de kétségtelenül a mennyezet végeláthatatlan sötétjébe meredek. Engedek a Fészek gyengéd erőszakának, ami már a harc kezdete óta dobol elmém egyik rejtett zugában. A korábban elzavart vízköpők most ismét mozgásba lendülnek, áttörhetetlen falat alkotva előttem. Nem engedhetem, hogy bántsák a fiaimat, így csak épp annyi határozottságot vonultatnak fel, amivel megtörhetik ellenállásukat és szépen lassan kiszoríthatják Őket a főhadiszállás területéről. Sírni volna kedvem, de az nem lenne több ostoba kétségbeesésnél. Furcsán imbolyog a világ körülöttem, ujjaimmal végigsimítva tarkómon meg is értem miért. Kaptam egy kis agyrázkódást, a véresebb fajtából. Fáradt sóhajjal kapaszkodom meg az egyik közeli szobor faragott szárnyának aljában, s lassacskán álló helyzetbe tornázom magam. Botladozva, de legalább a saját lábamon baktatok fel a Kohrihebi no Su kijáratának fényes körvonalaihoz. Odakint ragyogó a napsütés, Én mégis az árnyékban maradva figyelem a két távolodó alakot. Egy napon majd megbocsátanak, ebben biztos vagyok. Lemosom az árulás mocskát házunk címeréről, ha kell, meg is halok ezért. Elmúlásról szólván vizsgálom meg jobban a szakadt, elszenesedett felső alatt a feketére változott bőrt. Kétségtelenül elégedettek lehetnek magukkal, ennyire még Adán-sannak sem sikerült helyben hagynia, holott Ő Primera Espada. A franc se érti, miért dobtam el a fegyverem, biztos megbolondultam egy pillanatra. Vagy talán abban a másodpercben voltam igazán épelméjű? - Ehh, badarság… - mormogom orrom alatt, miközben visszafelé veszem az irányt. Muszáj leszek felbontani egy üveg szakét, ha nem akarok ájultan összeesni valahol a raktárba vezető úton. Elmondhatatlanul idegesítő a gyógyító kéz hiánya a társaságban, ami viszont valamilyen szinten érthető is, mivel harcosokra van szükségem, nem szanitécekre. Bármiben le merem fogadni, hogy egy tüdőgyulladás fog elvinni mindannyiunkat, mert szerintem még azt sem tudnánk rendesen kikúrálni a Daitenshiben. |
| | | Sakai Hitomi Daitenshi
Hozzászólások száma : 242 Age : 35 Tartózkodási hely : Karakura, Tokió, vagy ahová Yuu-chan rángat Registration date : 2010. Mar. 02. Hírnév : 17
Karakterinformáció Rang: A Daitenshi és a Raion tagja Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (33500/40000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Szomb. Okt. 27, 2012 6:16 am | |
| ~ Haláli ~
Az üres folyosón hangosan visszhangzott cipőm talpának nyiszegése a padlófelületen. Kezeimet fehér köpenyem zsebeibe süllyesztve haladtam céltudatosan az egyik raktár felé. Egy raktár, ahol tulajdonképpen semmit sem tárolunk, csak üres dobozokat és egy olyan korridor vezet oda, ahol a kamerák képei akkor is az üres folyosót mutatják, hogy ha valaki elsétál a szerkentyűk alatt. Pillantásom épp az egyik ilyen plafonba épített 360 fokos látószögű kamerára tévedt fel, melybe hiába van hő-, mozgás- és hangérzékelő szerelve, hiába fordul utánam, ha valaki megnézi az általa készített felvételeket, azon nem látszanék. Ha valaki keresné, akkor nem lenne túl nehéz kisilabizálni, hogy valami nem stimmel ezzel az elhagyatott résszel, de tulajdonképpen egy ilyen kutatóintézetben még akkor sem akad fenn rajta az ember, ha felkelti a gyanúját. A projektjeink egy része hétpecsétes államtitok, de ahogy mindig van nagyobb hal, úgy mindig létezik nagyobb titok is. Ugyan kit lepne meg, ha kiderülne, hogy zajlik egy hiperszupertitkos kutatás is emellé a sok másik mellé? Az itt dolgozó tudósok nagy része számára rengeteg adat titkos, még előttem is biztosan vannak zárt ajtók, melynek létezéséről halvány lila gőzöm sincs, hiába vagyok az, aki összefogja és ellenőrzi ennek az egész kócerájnak a munkáját. Ahogy nekem is van egy-két titkom a Professzor előtt, úgy biztosan neki is van, hiába a több éves ismeretség és a kölcsönös bizalom, amit egymás munkájába fektetünk. Az én titkom ez a folyosó, a végén található raktár, és a helyiség egy eldugott szegletében rejtőző lift, melyre semmiféle külső nyom nem utal, amíg a zsebemből előhalászott csipogót el nem húzom a falon lévő folt felett. Azaz jobban mondva mellette, hiszen még egy ilyen apró jel is üvölteni tud, ha szakértő szemekre talál. A falszínűre festett liftajtónak még a tapintása is egyezik a faléval, legalábbis kívülről. Pockymmal a számban elégedett mosolyra húzódtak ajkaim, miközben megadtam a titkos kódot és a feltáruló retina ellenőrző masina is letapogatta a szememet. A filmekkel ellentétben nem szólalt meg semmi olyasmi hang, minthogy "Sakai Hitomi azonosítva. Beléphet!", csak egy egyszerű csippanás, a piros jel zöldre váltott, a felvonó ajtaja pedig feltárult. A kódot csupán azok ismerték, akik a Daitenshi nevű testvériség főhadiszállására jogosultak voltak belépni, és ezeken a folyosókon is csak ez a maroknyi ember mászkált, na meg a gyanútlan takarítók. Senki más. Büszke voltam arra, amit felépítettünk, a többrétegű biztonsági rendszerre, a hologramtechnológia alkalmazására, az adattároló rendszerre, melyet a könyvtárban építettem ki... Minden az én kezem munkája volt szinte, bár maga a technológia nagy részben a 12. osztagtól, illetve néhány titkos esper-projektből származott. Voltak bőven innovációk az én részemről is azonban, hiszen a két oldal összefésülése teljes mértékben énrám hárult. Kiélhettem minden vágyamat a tervezés és a kivitelezés közben, úgy éreztem magam ezen a helyen, mintha egy nagy játszótér lenne, melyet én építettem fel. Csak azt sajnáltam, hogy rajtam kívül senki más nem tudja a maga valódiságában értékelni ezt a mesterművet, hiszen én voltam a csapat egyetlen tudósa és hozzáértője. Immár a különféle biztonsági procedúrákon átjutva, dúdolgatva hatoltam be a tanácsterembe. Ez a hely volt a leginkább kiszolgáltatva Yuu-chan mániáinak, meglehetősen groteszk képet alkotott a modern külsővel a drapériák és a vízköpők garmadája. Ami azt illeti, a súlyos kőajtót is gyűlöltem, lévén elég komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy belökjem. Ennyi kompromisszum azonban bőven belefért. Az asztalon végigsimítva sétáltam oda az egész hátsó falat elfoglaló térképhez, melyet szabadidőben szívesen bámultam. A lidércek és shinigamik fogócskája egészen szórakoztató volt és kikapcsolta az agyamat az is, ha éppen beazonosítgattam a magas szintű espereket a térképen. Most azonban nem volt időm bámészkodni, így a vezérlőpanelhez léptem, hogy kicseréljem benne az adatkártyát, ami a mozgást rögzítette. Ujjaim szélsebesen futottak az érintőképernyőn, és nemsokára kezemben tarthattam a chipet, melyet azon nyomban be is helyeztem a saját minikomputerembe, hogy az beolvashassa és feldolgozhassa az adatokat. Eközben pedig már helyére került az új adatkártya is, egy másodpercnyi adat se ment veszendőbe. - Yosshi~ kanpeki ^^ - jegyeztem meg magamnak mosolyogva feladatom teljesítését követően, majd leültem az asztalhoz, amíg a személyi számítógépem analizálta az új információkat. Kételkedtem benne, hogy jelezni fog valami anomáliát, de azért biztos ami biztos, meg akartam vele várni, hogy kész legyen, mielőtt visszateszem a helyére a tenyérnyi szerkezetet. Ekkor azonban megéreztem valamit az ajtó előtt. Az idegen, emberi lélekenergia vészcsengőt szólaltatott meg bennem, és nem haboztam azonnal az ajtó mellé teleportálni, készen arra, hogy akcióba lépjek. Rajtam kívül két ember volt a Daitenshi tagja, és csakis én voltam olyan kattant, hogy embereket szervezzek be. Mondhatni ez volt a bogaram. Azonban a túloldalról nem Asuka-chan és nem is Shouko-chan lélekerejét érzékeltem. Követett volna valaki és betévedt volna ide egy tudós vagy a személyzet egy tagja? Mattaku ^^" Nem, még így is lehetetlen lett volna, a liftig sem jutott volna el valaki, ha követ! Talán a senkaimonon keresztül érkezett volna valaki? De akkor miért ember? Álcázza a reiatsuját? Sok-sok kérdés futott keresztül az agyamon, közben pedig lekértem a rendszertől az épületben tartózkodók listáját is. Egyedül Yuu-chant jelezte ki, mint azonosított belépőt, ő pedig a lakókörletben tartózkodott. Az ajtó lassan kitárult, és amint belépett az idegen, hátulról azonnal megleptem őt. Nem bénítottam le, vagy ilyesmi, egyszerűen megfogtam a fejét hátulról, beléptem mögé, és átnyúlva szabad kezemmel a válla felett, számára is jól látható módon szikrákat futtattam át az ujjaim között. - Egy rossz mozdulat és pirítóst csinálok az agyadból, értve vagyok? Ki vagy te, és mit keresel itt? Ide a belépés szigorúan tilos, csak S-szintű engedély birtokában lévő személyeknek van rá jogosultsága - hangom cseppet sem volt kedves, jóval inkább fenyegető. Ha az intézetben dolgozik, tudnia kell, hogy S-szintű engedélye csak három embernek van az egész helyen, a Professzornak, nekem és Shino-channak. Persze ebből a trióból csak nekem volt tudomásom a Zero Level létezéséről, de egy közönséges itt dolgozó ebből tudja, hogy nagyon-nagyon nagy bajba keveredett. Egy ilyen baleset esetén egy memóriatörléssel megúszná az illető, de halálos veszélybe csak akkor került ez a lány, ha nem ez az eset állt fenn. |
| | | Dalarea Cortéz Arrancar
Hozzászólások száma : 48 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2012. Oct. 19. Hírnév : 3
Karakterinformáció Rang: - Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (5800/15000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Vas. Okt. 28, 2012 3:00 am | |
| Haláli ég egyszer körbefordultam, és megcsodáltam magam a tükörben, és megcsodáltam az új, kékes színű haorimat, amit Sierashi úr adott nekem. A japán stílusú ruha gyönyörűen nézett ki az élénk színeivel, ami egészen más külsőt adott nekem a szokásos fekete után, amit talán nem is szeretek annyira. Így, hogy a ruházatom nem hangsúlyozza ki még jobban, mennyire világos a bőröm, hogy fehér a hajam és természetellenesen aranyló sárgák a szemeim. Végre nem kell elzavarnom mindenkit a közelemből, és önmagam lehetek. Végigmérem a többi részem is, a hajam, amit nemrég mostam meg, az arcom, amiről végül lemostam a sminket, sokkal jobb, ha természetesnek tűnök, főleg azokkal a színekkel, amit én használok. Végignéztem azt a kevés ruházatot, amit a japán ruhán kívül még hordok, a fáslit, ami fehérneműként szolgál, illetve a fekete csizmámat, ami a térdemig tartott, a szára el is tűnt a kék egyenruha takarásában. A szöges alkarvédőt, amit valami koncertre vettem, és most a pergamenjeim tárolására szolgál, rejtette a haori ujja. A fegyvereket, amiket magamnál szoktam hordani, ezúttal itt hagytam, itt biztonságban vagyok, nem kell minden megtett lépésem után hátranéznem, és nem kell ellopnom többé az időt, amit alvásra akarok fordítani, mielőtt újra menekülök. Itt nem üldöz senki. Miután mindent rendben találtam, elindultam arra, amerre Sierashi úr útmutatása alapján mennem kell, hogy megtaláljam a leendő társam, Sakai Hitomit. Nem vagyok annyira otthon a japán nevekben, de a hangzása alapján női névnek tűnt, ezen felül azonban nem igazán tudtam meg semmit róla, Sierashi úr csak annyit mondott, hogy hol van a szobája, és hogy vagy ott lesz, vagy a tanácsteremben dolgozik. Remélem, hogy tényleg itt lesz, és nem hiába vesztegettem el egy órát, az első benyomás érdekében. Amikor a szobája ajtaját többszöri kopogás után sem nyitja ki, a tanácsterem felé veszem az irányt. Az ajtó előtt megállok egy pillanatra, amikor bentről halk beszéd hangját hallom, és ha nem is volt több egy vagy két szónál, biztosan van bent valaki, ráadásul női hang volt. Mivel folytatás nincs, ezért biztos vagyok benne, hogy egyedül van, vagy legalábbis nem beszélgetnek. Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, miközben egy rendkívül kellemetlen emlék jutott eszembe. Abban az évben volt, amikor elkezdtem az iskolát, két hülye fiú összeverekedett egy Pokémonos kártyán, és mivel láttam, engem is felküldtek az igazgatóhoz. Nem csináltam semmit, de annyira féltem, fél óráig álltam az ajtó előtt, és hallgattam, ahogy az igazgató kiabál a fiúkkal, úgyhogy amikor végül behívtak, egy szót sem tudtak kihúzni belőlem, és amikor az igazgató egy kicsit feljebb emelte a hangját, elkezdtem sírni, és értem kellett küldeni a szüleimet. Megrázom a fejem, nem vagyok már kislány, hogy ijedezzek egy szimpla beszélgetéstől. Csak bemegyek, és elbeszélgetek vele, teljesen természetesen, és mivel ez nem a szobája, kopogni sem kell. Megmosolyogtató, hogy engem, aki csontvázakat gyűjtök, emberek ölök és már évek óta az alvilágban járok, megtorpanásra kényszerít egy egyszerű, iskolai emlék. Talán mégiscsak megmaradt belőlem valami, ami én vagyok, nem a sötétség, aminek a világ kényszerített a viselésére. Amint belépek, furcsa köszöntést kapok, valaki hátulról megragadja a tarkómat, és átkarolja a nyakamat, de nem terít le a földre, hanem elektromosságot vezet az általam látható kezébe, és jelzi, hogy ezt a másik, a fejemet fogó kezével is megteszi, ha csinálok valamit, én pedig a kérésnek megfelelően nem teszek semmit. Amúgy sem tudnék mit csinálni, ha akarnék, sem tudnék kiszabadulni, nem tudok verekedni. Nem is kell, úgy tűnik, megtaláltam, akit kerestem, és nem a csuklyás fazon kishúga áll mögöttem a Csillagok háborújából. - Te Hitomi vagy, ugye? Sierashi úr azt mondta, hogy te leszel a felettesem, és keresselek meg. Én Kalamona Zeline vagyok, örvendek a találkozásnak!- rámosolyogtam az üres teremre, neki sajnos nem tudok mosolyt küldeni, amíg nem ereszt el. Azért annak nem örülnék, ha véletlenül agressziónak venné, amit csinálok, még emlékszem, hogy a hülye fiúk mindig összedörzsölték a műszálas pulcsijaim az oviban és megráztak, nem örülnék, ha megismétlődne itt is. -.-
|
| | | Sakai Hitomi Daitenshi
Hozzászólások száma : 242 Age : 35 Tartózkodási hely : Karakura, Tokió, vagy ahová Yuu-chan rángat Registration date : 2010. Mar. 02. Hírnév : 17
Karakterinformáció Rang: A Daitenshi és a Raion tagja Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (33500/40000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Szer. Nov. 07, 2012 2:57 am | |
| ~ Haláli ~
Ami azt illeti, eléggé összekuszálódtak a gondolatok a fejemben, míg megkíséreltem kitalálni, kinek a fejébe is készülök pár millió voltot belevezetni. Sehogy sem állt össze a kép, minden paranoiás gondolatomra találtam ésszerű cáfolatot és kizártam a lehetőségüket is. Talán pont amiatt voltam ilyen ideges, mert annyira feltörhetetlen volt az egész biztonsági rendszer a saját találmányaimtól kezdve a Fészek egykori épületét védő mágikus erőtérig, hogy már én magam sem tudtam megmagyarázni, mit keres itt valaki, akiről nem tudok semmit, és ez zavart. Ráadásul bennem volt a félelem, hogy valamit én szúrtam el, és mégis van valami rés az általam alkotott részeken, hiába ellenőriztem legalább két tucat alkalommal a legkellemetlenebb képességeknek külön figyelmet szentelve. A lány hangjában érződött valami furcsa akcentus, ahogy megszólalt és felelt a kérdésemre, de a szavai voltak mégis az igazán különösek. Felvontam a szemöldököm, és némi mérlegelés után elengedtem, majd hátrébb léptem egyet. Hadd forduljon csak meg, ha akar. A nyugodtak tűnő hangneme arról árulkodott, hogy nem behatoló, legalábbis olyan fajta idegesség volt a tónusában, ami azokra jellemző, akik tiltott helyen járkálnak, vagy valami rosszat tettek. - Ha Yuu-chan hozott be ide, akkor kapnod kellett tőle egy kitűzőt. Láthatnám? - kérdeztem rá még mindig gyanakodva az általam készített Daitenshi-jelképre, ami a medáljainkat váltotta fel. Ha viszont úgy van, ahogy mondja, akkor a vaizard kapni fog tőlem egy alapos fejmosást. Mi az, hogy csak úgy beszervezett egy tenshit, akit aztán rám sóz anélkül, hogy egy szót is váltana velem?! Az egy dolog, hogy ember, de eddig garantáltan nem történt olyan, hogy egy beavatott tanítvány végül másik mester kezében kössön ki. Yuu-chan sem örülne neki, ha hirtelen azt mondanám, hogy Asu-chan mától az ő tanítványa, mert mondjuk olyanom van, vagy mert a képességei jobban beleillenek abba a keretbe, amit ő kitalált magának, mint szerepkör. Mégis, mi a fenét gondol magáról, hogy beleszól, én kit vegyek magam mellé?! Épp csak, hogy visszanyerte a bizalmamat és máris előhozakodik egy ilyen húzással... hát megáll az eszem! - Jó helyen jársz Zeline-chan, Sakai Hitomi vagyok - mutatkoztam be. Sajnos a hangomon hallatszott, hogy mennyire bosszús vagyok, pedig nem akartam szegényen kitölteni a mérgemet, csak hát rühellem, ha beleszólnak abba, mit csinálok. A kisugárzásából ítélve még csak nem is olyan erős, ránézésre gyengébb mindkét tenshimnél. Egyszerűen nem értettem, miféle motiváció vezethette erre Yuu-chant... Odasétáltam az asztalhoz, és néhány gombnyomást követően kivetítettem fölé a Fészek holokameráinak képét, külön kiemelve a bent tartózkodó személyeket. A nagyvezír továbbra is a szobájában dekkolt, a mellettem álló alak indikátora azonban üres volt, vagyis az én rendszerem idegennek értelmezte, szemben az erőtérrel, ami már riasztotta volna a falon gubbasztó vízköpőket. Felsóhajtottam, és a világtérkép paneljához sétáltam ismételten, előhívva az egyik tárolót, amiben egyszerű papírfecninek látszó vékony és keskeny lapok sorakoztak. Kiemeltem egyet, figyelve arra, hogy jó helyen fogjam meg, majd visszabattyogtam a lányhoz. - Ezt fogd meg, kérlek és tartsd a kezedben fél percig - mondtam neki kissé unottan. Leveszem a reiatsuja mintáját, majd bevezetem, hogy felismerje a holokivetítő is. Ezt nem csak én tudnám megcsinálni, nem tudom miért kell folyton nekem foglalkoznom ezzel... Vetettem egy alaposabb pillantást is a szürke hajú tenshire. Nem ázsiai volt, az egészen biztos, de hogy azon túl honnan jöhetett, arról fogalmam se volt. Olyan egyformák ezek a nyugatiak :/ - Amerikai vagy? Vagy európai? Mit csinálsz Japánban? Kicsit mesélhetnél magadról, ha kényelmesebb úgy, akkor nem muszáj japánul beszélned. Értek angolul is - ajánlottam fel, nem ő lenne az első esper, akivel könnyebben megértetném magam angolul. A kicsi Aoi-chan sem beszél túl jól japánul, össze-vissza keveri a két nyelvet szegényke. Tudni akartam viszont Zeline-chanról egy s mást, ha már a nyakamba varrták és felborogatták vele a terveimet. Remélem be fogom tudni illeszteni. - Egyáltalán Yuu-chan miért irányított hozzám? Miért nem az ő tenshije leszel? - érdeklődtem, miközben leültem az egyik székre és intettem, hogy ő is tegyen nyugodtan így. Minek álldogáljunk, ha le lehet ülni? Nekem már csak azért is kényelmesebb volt így, mert nem volt meg az a kellemetlen érzés a hátamban, amit a defektes gerincem okozott. Hozzászoktam már, és észre sem szoktam venni, csak ha sokat álldogálok egy helyben. |
| | | Dalarea Cortéz Arrancar
Hozzászólások száma : 48 Tartózkodási hely : Las Noches Registration date : 2012. Oct. 19. Hírnév : 3
Karakterinformáció Rang: - Hovatartozás: Las Noches Lélekenergia: (5800/15000)
| Tárgy: Re: Tanácsterem Csüt. Nov. 15, 2012 5:15 am | |
| Haláli hogy a lány elenged, lassan megfordulok, hogy végre szemügyre vehessem. Fiatalnak tűnik, a legtöbb lány ebben a korban még éppen csak befejezi a gimit, és a jövőjét tervezgeti, legalábbis nálunk, itt nem tudom, hogyan működik ez, de úgy tudtam, még szigorúbban fogják a szülők a gyerekeiket. Talán ő is árva, nem tudom. Másodsorban pedig megállapítom, hogy egészen csinosan néz ki, talán nálam is csinosabb, persze én egzotikus vagyok, könnyebben vadászok mindenkinél. - Hoppá, tényleg, adom, egy pillanat - elfordulok, hogy megkeressem a kitűzőt. Még szerencse, hogy előrelátó voltam, és a hajszárítóra tettem az apró tárgyat, és még azelőtt találtam neki biztos helyet, hogy felöltöztem volna, mert bizony elfelejtettem volna magammal hozni, és akkor lehet, hogy bajba is kerülnék. Egy kissé meglazítom a felsőtestem egyes részeit takaró fáslit, és húzom ki az apró tárgyat a melleim közül, ahol a kötésnek köszönhetően megmaradt. Lehetséges persze, hogy egyszerűbb lett volna kitűzni az újonnan kapott kék ruhára, de onnan leszakadhat. - Itt van! - odanyújtom a kis tárgyat, miközben megigazítom az öltözékem, ami talán kicsit elcsúszhatott a helyéről. - Örülök, hogy megismerhetlek, Hitomi! - mintha valamiért dühös lett volna, azonnal az jutott eszembe, hogy elrontottam valamit. Hallottam, hogy a japók érzékenyek a megszólításokra, meg a nevük mögé tett san-chan cuccokra, lehetséges, hogy az a baja. Ezt a nyelvet a netről meg könyvekből tanultam meg, legalábbis az alapokat, úgyhogy elképzelhető, hogy elrontottam valamit. Jaj, máris tettem rá egy negatív benyomást, ez annyira rossz. Most magyarázkodjak neki, vagy inkább hagyjam? Lehet, hogy észre sem vette? Vagy valahogy halálosan megsértettem? Lehet az a baj, hogy nem hajoltam meg? Csak a high-tech cuccok, amiket Hitomi bekapcsol, terelik el a figyelmem a feltörő idegességről. Lóvéval is jól fel lehetünk szerelve, ha ennyi mindenünk van. - Jó, de miért?- megfogom a papírlapot, lehet, hogy ragasztós, vagy valami vicces beavatási szertartás, nem értem pontosan, mire jó. Végül, úgy tűnik, valami ujjlenyomathoz hasonló mintát akart kapni, azért kellett megfognom a papírdarabot. Megpróbálom megfigyelni, mit csinál pontosan Hitomi, de számomra ez teljesen kínai, ennyire nem értek az infóhoz. - Ja, köszi, nem kell, angolul nem beszélek túl jól, csak a suliban tanulgattam. Egy Közép-Európai országban születtem, Magyarországon. Japánba igazság szerint menekültem, több külföldi szervezet is el akart kapni a képességeim miatt. A szüleimet elveszítettem, a nevelőszüleimet pedig megölte egy szörnyeteg, ahogyan majdnem mindenki erre a sorsra jutott, akit közel engedtem magamhoz, úgyhogy egy ideje kerülni kényszerülöm az embereket. Gyakorlatilag nem tettem mást, csak próbáltam túlélni- nem érzem magam szomorúnak, ahogy mesélek magamról, biztos lehetett volna jobb sorsom is, de élek, ami nagy dolog azok után, amin keresztülmentem. Talán ezért is hálásnak kell lennem, ahogyan azért is, hogy ez most talán változik. - Nem tudom, hogy Yuusuke úr mit miért csinált, nekem nem mondott semmit.
|
| | | Ajánlott tartalom
| Tárgy: Re: Tanácsterem | |
| |
| | | |
| |
|