Az üres folyosón hangosan visszhangzott cipőm talpának nyiszegése a padlófelületen. Kezeimet fehér köpenyem zsebeibe süllyesztve haladtam céltudatosan az egyik raktár felé. Egy raktár, ahol tulajdonképpen semmit sem tárolunk, csak üres dobozokat és egy olyan korridor vezet oda, ahol a kamerák képei akkor is az üres folyosót mutatják, hogy ha valaki elsétál a szerkentyűk alatt. Pillantásom épp az egyik ilyen plafonba épített 360 fokos látószögű kamerára tévedt fel, melybe hiába van hő-, mozgás- és hangérzékelő szerelve, hiába fordul utánam, ha valaki megnézi az általa készített felvételeket, azon nem látszanék. Ha valaki keresné, akkor nem lenne túl nehéz kisilabizálni, hogy valami nem stimmel ezzel az elhagyatott résszel, de tulajdonképpen egy ilyen kutatóintézetben még akkor sem akad fenn rajta az ember, ha felkelti a gyanúját. A projektjeink egy része hétpecsétes államtitok, de ahogy mindig van nagyobb hal, úgy mindig létezik nagyobb titok is. Ugyan kit lepne meg, ha kiderülne, hogy zajlik egy hiperszupertitkos kutatás is emellé a sok másik mellé? Az itt dolgozó tudósok nagy része számára rengeteg adat titkos, még előttem is biztosan vannak zárt ajtók, melynek létezéséről halvány lila gőzöm sincs, hiába vagyok az, aki összefogja és ellenőrzi ennek az egész kócerájnak a munkáját. Ahogy nekem is van egy-két titkom a Professzor előtt, úgy biztosan neki is van, hiába a több éves ismeretség és a kölcsönös bizalom, amit egymás munkájába fektetünk.
Az én titkom ez a folyosó, a végén található raktár, és a helyiség egy eldugott szegletében rejtőző lift, melyre semmiféle külső nyom nem utal, amíg a zsebemből előhalászott csipogót el nem húzom a falon lévő folt felett. Azaz jobban mondva mellette, hiszen még egy ilyen apró jel is üvölteni tud, ha szakértő szemekre talál. A falszínűre festett liftajtónak még a tapintása is egyezik a faléval, legalábbis kívülről. Pockymmal a számban elégedett mosolyra húzódtak ajkaim, miközben megadtam a titkos kódot és a feltáruló retina ellenőrző masina is letapogatta a szememet. A filmekkel ellentétben nem szólalt meg semmi olyasmi hang, minthogy "Sakai Hitomi azonosítva. Beléphet!", csak egy egyszerű csippanás, a piros jel zöldre váltott, a felvonó ajtaja pedig feltárult. A kódot csupán azok ismerték, akik a Daitenshi nevű testvériség főhadiszállására jogosultak voltak belépni, és ezeken a folyosókon is csak ez a maroknyi ember mászkált, na meg a gyanútlan takarítók. Senki más.
Büszke voltam arra, amit felépítettünk, a többrétegű biztonsági rendszerre, a hologramtechnológia alkalmazására, az adattároló rendszerre, melyet a könyvtárban építettem ki... Minden az én kezem munkája volt szinte, bár maga a technológia nagy részben a 12. osztagtól, illetve néhány titkos esper-projektből származott. Voltak bőven innovációk az én részemről is azonban, hiszen a két oldal összefésülése teljes mértékben énrám hárult. Kiélhettem minden vágyamat a tervezés és a kivitelezés közben, úgy éreztem magam ezen a helyen, mintha egy nagy játszótér lenne, melyet én építettem fel. Csak azt sajnáltam, hogy rajtam kívül senki más nem tudja a maga valódiságában értékelni ezt a mesterművet, hiszen én voltam a csapat egyetlen tudósa és hozzáértője.
Immár a különféle biztonsági procedúrákon átjutva, dúdolgatva hatoltam be a tanácsterembe. Ez a hely volt a leginkább kiszolgáltatva Yuu-chan mániáinak, meglehetősen groteszk képet alkotott a modern külsővel a drapériák és a vízköpők garmadája. Ami azt illeti, a súlyos kőajtót is gyűlöltem, lévén elég komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy belökjem. Ennyi kompromisszum azonban bőven belefért. Az asztalon végigsimítva sétáltam oda az egész hátsó falat elfoglaló térképhez, melyet szabadidőben szívesen bámultam. A lidércek és shinigamik fogócskája egészen szórakoztató volt és kikapcsolta az agyamat az is, ha éppen beazonosítgattam a magas szintű espereket a térképen. Most azonban nem volt időm bámészkodni, így a vezérlőpanelhez léptem, hogy kicseréljem benne az adatkártyát, ami a mozgást rögzítette. Ujjaim szélsebesen futottak az érintőképernyőn, és nemsokára kezemben tarthattam a chipet, melyet azon nyomban be is helyeztem a saját minikomputerembe, hogy az beolvashassa és feldolgozhassa az adatokat. Eközben pedig már helyére került az új adatkártya is, egy másodpercnyi adat se ment veszendőbe.
- Yosshi~ kanpeki ^^ - jegyeztem meg magamnak mosolyogva feladatom teljesítését követően, majd leültem az asztalhoz, amíg a személyi számítógépem analizálta az új információkat. Kételkedtem benne, hogy jelezni fog valami anomáliát, de azért biztos ami biztos, meg akartam vele várni, hogy kész legyen, mielőtt visszateszem a helyére a tenyérnyi szerkezetet. Ekkor azonban megéreztem valamit az ajtó előtt. Az idegen, emberi lélekenergia vészcsengőt szólaltatott meg bennem, és nem haboztam azonnal az ajtó mellé teleportálni, készen arra, hogy akcióba lépjek. Rajtam kívül két ember volt a Daitenshi tagja, és csakis én voltam olyan kattant, hogy embereket szervezzek be. Mondhatni ez volt a bogaram. Azonban a túloldalról nem Asuka-chan és nem is Shouko-chan lélekerejét érzékeltem. Követett volna valaki és betévedt volna ide egy tudós vagy a személyzet egy tagja? Mattaku ^^" Nem, még így is lehetetlen lett volna, a liftig sem jutott volna el valaki, ha követ! Talán a senkaimonon keresztül érkezett volna valaki? De akkor miért ember? Álcázza a reiatsuját? Sok-sok kérdés futott keresztül az agyamon, közben pedig lekértem a rendszertől az épületben tartózkodók listáját is. Egyedül Yuu-chant jelezte ki, mint azonosított belépőt, ő pedig a lakókörletben tartózkodott.
Az ajtó lassan kitárult, és amint belépett az idegen, hátulról azonnal megleptem őt. Nem bénítottam le, vagy ilyesmi, egyszerűen megfogtam a fejét hátulról, beléptem mögé, és átnyúlva szabad kezemmel a válla felett, számára is jól látható módon szikrákat futtattam át az ujjaim között.
- Egy rossz mozdulat és pirítóst csinálok az agyadból, értve vagyok? Ki vagy te, és mit keresel itt? Ide a belépés szigorúan tilos, csak S-szintű engedély birtokában lévő személyeknek van rá jogosultsága - hangom cseppet sem volt kedves, jóval inkább fenyegető. Ha az intézetben dolgozik, tudnia kell, hogy S-szintű engedélye csak három embernek van az egész helyen, a Professzornak, nekem és Shino-channak. Persze ebből a trióból csak nekem volt tudomásom a Zero Level létezéséről, de egy közönséges itt dolgozó ebből tudja, hogy nagyon-nagyon nagy bajba keveredett. Egy ilyen baleset esetén egy memóriatörléssel megúszná az illető, de halálos veszélybe csak akkor került ez a lány, ha nem ez az eset állt fenn.

Ami azt illeti, eléggé összekuszálódtak a gondolatok a fejemben, míg megkíséreltem kitalálni, kinek a fejébe is készülök pár millió voltot belevezetni. Sehogy sem állt össze a kép, minden paranoiás gondolatomra találtam ésszerű cáfolatot és kizártam a lehetőségüket is. Talán pont amiatt voltam ilyen ideges, mert annyira feltörhetetlen volt az egész biztonsági rendszer a saját találmányaimtól kezdve a Fészek egykori épületét védő mágikus erőtérig, hogy már én magam sem tudtam megmagyarázni, mit keres itt valaki, akiről nem tudok semmit, és ez zavart. Ráadásul bennem volt a félelem, hogy valamit én szúrtam el, és mégis van valami rés az általam alkotott részeken, hiába ellenőriztem legalább két tucat alkalommal a legkellemetlenebb képességeknek külön figyelmet szentelve.
A lány hangjában érződött valami furcsa akcentus, ahogy megszólalt és felelt a kérdésemre, de a szavai voltak mégis az igazán különösek. Felvontam a szemöldököm, és némi mérlegelés után elengedtem, majd hátrébb léptem egyet. Hadd forduljon csak meg, ha akar. A nyugodtak tűnő hangneme arról árulkodott, hogy nem behatoló, legalábbis olyan fajta idegesség volt a tónusában, ami azokra jellemző, akik tiltott helyen járkálnak, vagy valami rosszat tettek.
- Ha Yuu-chan hozott be ide, akkor kapnod kellett tőle egy kitűzőt. Láthatnám? - kérdeztem rá még mindig gyanakodva az általam készített Daitenshi-jelképre, ami a medáljainkat váltotta fel. Ha viszont úgy van, ahogy mondja, akkor a vaizard kapni fog tőlem egy alapos fejmosást. Mi az, hogy csak úgy beszervezett egy tenshit, akit aztán rám sóz anélkül, hogy egy szót is váltana velem?! Az egy dolog, hogy ember, de eddig garantáltan nem történt olyan, hogy egy beavatott tanítvány végül másik mester kezében kössön ki. Yuu-chan sem örülne neki, ha hirtelen azt mondanám, hogy Asu-chan mától az ő tanítványa, mert mondjuk olyanom van, vagy mert a képességei jobban beleillenek abba a keretbe, amit ő kitalált magának, mint szerepkör. Mégis, mi a fenét gondol magáról, hogy beleszól, én kit vegyek magam mellé?! Épp csak, hogy visszanyerte a bizalmamat és máris előhozakodik egy ilyen húzással... hát megáll az eszem!
- Jó helyen jársz Zeline-chan, Sakai Hitomi vagyok - mutatkoztam be. Sajnos a hangomon hallatszott, hogy mennyire bosszús vagyok, pedig nem akartam szegényen kitölteni a mérgemet, csak hát rühellem, ha beleszólnak abba, mit csinálok. A kisugárzásából ítélve még csak nem is olyan erős, ránézésre gyengébb mindkét tenshimnél. Egyszerűen nem értettem, miféle motiváció vezethette erre Yuu-chant... Odasétáltam az asztalhoz, és néhány gombnyomást követően kivetítettem fölé a Fészek holokameráinak képét, külön kiemelve a bent tartózkodó személyeket. A nagyvezír továbbra is a szobájában dekkolt, a mellettem álló alak indikátora azonban üres volt, vagyis az én rendszerem idegennek értelmezte, szemben az erőtérrel, ami már riasztotta volna a falon gubbasztó vízköpőket. Felsóhajtottam, és a világtérkép paneljához sétáltam ismételten, előhívva az egyik tárolót, amiben egyszerű papírfecninek látszó vékony és keskeny lapok sorakoztak. Kiemeltem egyet, figyelve arra, hogy jó helyen fogjam meg, majd visszabattyogtam a lányhoz.
- Ezt fogd meg, kérlek és tartsd a kezedben fél percig - mondtam neki kissé unottan. Leveszem a reiatsuja mintáját, majd bevezetem, hogy felismerje a holokivetítő is. Ezt nem csak én tudnám megcsinálni, nem tudom miért kell folyton nekem foglalkoznom ezzel... Vetettem egy alaposabb pillantást is a szürke hajú tenshire. Nem ázsiai volt, az egészen biztos, de hogy azon túl honnan jöhetett, arról fogalmam se volt. Olyan egyformák ezek a nyugatiak :/
- Amerikai vagy? Vagy európai? Mit csinálsz Japánban? Kicsit mesélhetnél magadról, ha kényelmesebb úgy, akkor nem muszáj japánul beszélned. Értek angolul is - ajánlottam fel, nem ő lenne az első esper, akivel könnyebben megértetném magam angolul. A kicsi Aoi-chan sem beszél túl jól japánul, össze-vissza keveri a két nyelvet szegényke. Tudni akartam viszont Zeline-chanról egy s mást, ha már a nyakamba varrták és felborogatták vele a terveimet. Remélem be fogom tudni illeszteni.
- Egyáltalán Yuu-chan miért irányított hozzám? Miért nem az ő tenshije leszel? - érdeklődtem, miközben leültem az egyik székre és intettem, hogy ő is tegyen nyugodtan így. Minek álldogáljunk, ha le lehet ülni? Nekem már csak azért is kényelmesebb volt így, mert nem volt meg az a kellemetlen érzés a hátamban, amit a defektes gerincem okozott. Hozzászoktam már, és észre sem szoktam venni, csak ha sokat álldogálok egy helyben.