Sose növünk fel, avagy örök rivalizáció II. felvonás

Már jó idő eltelt azóta, hogy Yuu elhagyott minket, s mit ne mondjak... kicsit hiányzik a hülye feje, a néha kissé túlzásokba eső egoista beszólásai és a cigitől mutált hangja. A Sereteiben nem akad senki, aki hozzá hasonló lenne és így elég unalmas az élet. És még ott van a fogadalom, amit ígértem neki. Azóta már tuti, hogy erősebb lett, mondjuk ez izgat a legkevésbé, mivel nem érdekel milyen erős is lett legyőzöm! Nem hagyom, hogy alulmaradjak vele szemben és ezt úgy tudom a legkönnyebben elintézni, ha kiállok ellen párbajra. Ehhez azonban meg kell találnom. A múltkor csak szerencsém volt és akkor is csak ő talált meg engem, most azonban nehezebb az ügy, de nincs előttem megoldhatatlan dolog.
El is indultam, hogy ismét felkutassam azt a jómadarat. Kapitányomnak nem szóltam a dologról, csak egy levelet hagytam az asztalomon, arra az esetre, ha keresnének, azzal a felirattal, hogy: Elmentem. Így hát elsősorban körbe jártam a Soul Society egész területét, hogy megleljem hol rejtőzhet a kis bandájával. Nem tudtam sokat Yuusuke gondolkodási elveiről, így egy tűt kerestem egy széna kazalban. Akárhol lehetett, s az is lehetett, hogy nem is a Soul Societyiben van. Ha pedig így állunk, akkor tényleg szinte reménytelen a dolog, de én akkor sem adom fel! Nem, amíg be nem váltottam a neki tett ígéretemet!
A Rukongai északi féltekén kezdtem kutakodni nyomok után, hátha valaki tud róla valamit, vagy sejti merre indulhatott, de kutatásom sikertelennek bizonyult. Majd a déli féltekre is betekintést tettem, de megint csak semmi. A keleti részben csak pár felesleges információt nyertem el, de nem volt számomra használható. Végül felkutattam a nyugati parcellák egész területét, de néhány ostoba léleknél többre nem leltem.
-Hát ez nem igaz...! Nincs olyan, hogy ne lehessen megtalálni! -kiáltok fel, miközben belerúgok az egyik vázába, ami szilánkokra törik.
-Ha itt nem vagy... Akkor talán máshol nagyobb szerencsével járok! -ez a bizonyos máshol történetesen az emberek világára vonatkozott, s azon belül is Karakurára, hiszen mindig is ott voltak ismeretesek számunkra az emberi tájak. Így egy Gargantanát használva átléptem Karakurába, s kutatásaimat tovább folytattam. Ám annyi gond volt csupán, hogy Karakura sem egy kis terület, s így még tovább tartott egy adott terület átvizsgálása, mint a Rukongai egyik felének feltúrása.
-Picsa! -ülök le, káromkodva, s öklömet összeszorítva egy város széléhez közeli erdő szélén, egy fatuskóra, hogy elmélkedjek a dolgokon. Azonban nem kellett sokat erőltetnem agyamat, mert szaglásom, habár halvány, de jól felismerhető szagot ismert fel. Végre megleltem, hogy merre járt! Az már biztos, hogy itt járt, s a nyomokból ítélve az erdőbe ment, de arra felé tekintve, mintha valami nem stimmelt volna. Furcsa érzések kavarogtak a fejemben, s mintha érzékszerveim is befuccsoltak volna amint beléptem az erdőbe.
~Fasza... most már tuti, hogy itt van! -gondoltam magamban, s egy elégedett mosoly tűnt fel arcomon, jelezve, hogy izgatott állapotba léptem. S arra gondoltam, hogyha Yuusuke azt akarja elkerülni, hogy ráleljünk, akkor valószínűleg előbb utóbb megérzi jelenlétem, s megpróbálja megakadályozni, hogy elérjem rejtekhelyét. Az erdőben én úgy sem találtam volna meg a búvóhelyet, mivel a látásomon kívül szinte mindenem legyengült, így kutakodhattam volna akármeddig, de ő ezt nem tudta, vagy ha mégis ismerem annyira, hogy nem kockáztat. Ezt kihasználva Reiatsumat megnöveltem, s egy nagyobb hullámot gerjesztettem, ami nagy hatótávon belül érzékelhető volt. Az ismerős erőhullám feltehetőleg még megmaradt Yuusuke emlékezetei közt, mivel nem sok idő kellett hozzá, hogy meghalljam azt a hangot a hátam mögül, mely már régóta nem rezgette meg dobhártyámat.
-Rég nem láttuk egymást...
-Te meg mi a szarról beszélsz?! A múltkor nem te baszogattál meg elég rendesen, te hülye gyerek?!-fordulok meg egy vigyorral az arcomon, s a mondatom is inkább csak amolyan üdvözlően baráti oltogatásnak számított, amit Yuu úgyse vesz zokon, hisz ismer már annyira, hogy tudja milyen vagyok, s hogy ez amolyan: "Örülök, hogy ismét itt vagy barátom!" fajta köszönés. Kezemet már az ő mondatánál Kuro Hebi Markolatára helyeztem, mivel nem tudtam, hogy fog reagálni a sztár kölyök, de valószínűleg ő is sejtette, hogy nem bájcsevegni jöttem hozzá.

Hihetetlen, hogy mennyi tudás van itt felhalmozva! El se hinném, ha nem a saját két szememmel látnám. Rengeteg poros könyv és ósdi pergamen szolgál segítségül, mind-mind egy lépéssel közelebb visz a Sors Dárdájának megszerzéséhez. Ezen kívül más leírások is találhatóak itt, melyek különböző technikákat vagy harcstílusokat tartalmaznak. Némelyikük hasonlatos a Hakudához, ám több dologban teljesen eltérnek tőle. Megtaláltam a mozgó vízköpők készítésének titkát is, ámbátor rövid úton rá kellett jönnöm, még én sem rendelkezek elég lélekenergiával az élettelen életre keltéséhez. Mellékhatásként az elhalálozást írták oda, ami nem valami jó, legalábbis vannak annál kellemesebb dolgok is. Épp egy igen kormos nyomdatermék felé görnyedek, amikor különös érzés járja át a testem. Tarkómon felállnak a hajszálak, mintha figyelne valaki. Ez természetesen lehetetlen, csupán a Fészek különleges védelmi rendszere jelenti a behatoló érkezését. Jobban rákoncentrálva meg kell állapítanom, miszerint egy hollowval van dolgom. Nemtörődöm módon fordulnék vissza munkámhoz, amikor egy erősebb reiatsulöketnek hála megremegnek a falak. Egy másodpercre felismerés fut át vonásaimon, azután elkomorulok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felfedezik a nyomat. Jól érzékelhetően Zel egyedül van, s remélem ez így is marad. Nincs kedvem még több shinigamit megölni, valamint ezzel idevonzanám a többit is. Erős a hely védelme, viszont az egész Gotei 13-mal nem bírna el. Sietve akasztom le fegyvereimet a falról, azután a hátamra lököm őket. Sötét köpenyemet egy lendítéssel vállaim köré kerekítem, majd máris a felszín felé tartok. Csuklyámat a fejemre húzom, és így lépek ki az erdőbe. Hamarosan megpillantom a férfit, aki mintha megváltozott volna utolsó találkozásunk óta. Nem teszem szóvá, csupán színtelen hangon köszöntöm. Nem kerüli el figyelmem, amikor keze katanája markolatára csúszik.
- Nem szabadna itt lenned, Barátom. – szólalok meg csendesen, eközben megragadom Hisou Karite tsukáját. Kissé féloldalasan van a hátamra erősítve, ráadásul fejjel lefelé, ezért a keresztvasa most a medencecsontom vonalában van. – Kérlek, távozz, amíg képes vagy rá…
Nem szeretnék minden áron harcot kezdeményezni, ám a privaron szemiben lángoló eltökéltségből ítélve erre nincs lehetőség. Legszívesebben erőszak nélkül oldanám meg a dolgot, de tudom, hogy Syneza kemény fejébe csupán ököllel lehet beleverni a dolgokat. Könnyed eleganciával kezdek el körbe sétálni, ujjaimmal néha-néha megérintve a közeli fák törzsét. Tenyerem alatt érzem a pulzáló életet, ami minden élőlény sajátja. Ismerve magunkat megveregetem a vastag hársréteget, s remélem, marad belőlük valami mire véget ér a küzdelem. Kiterjesztem érzékeimet, egy pillanatra lilásan felvillanó fénypontok tömkelegeként látom csak az Arrancart. Immáron nincs szükségem a látásomra, elég, ha erősen rákoncentrálok a jelenlétére és máris tudom körülbelül merre járhat. Ez még jól jöhet, hisz’ legjobb emlékeim szerint Zanpakutuoja egy füstös technikára épül, ami lekorlátozza a látómezőt. Újra felnyitom időközben lehunyt acélkék íriszeimet, aztán a magas alakra összpontosítom figyelmem. Teljesen másképp emlékszem Rá, azonban az idő múlik, minden változásban van. Ez az élet rendje. Nem értem, miért talál meg mindig a baj, ám úgy látszik egyfajta beépített zűrmágnessel rendelkezem. Néha jó lenne tudni milyen módon lehet kikapcsolni, így elkerülhetném az efféle nézeteltéréseket.
- Mielőtt elmennél, megkérdezném jöveteled okát… - zendül ismét rekedtes baritnom, ezt követően újra kisétálok a fák közül. – Mit keresel itt, távol Seireiteitől és a drágalátos 13 Őrosztagtól?
Az őrosztag szót különös éllel ejtettem ki, amit én se tudok mire vélni. Ennyire elhidegültem volna a szervezettől, mely évekig nyújtott nekem biztonságot és megélhetést? A válasz egyértelműen igen. Most már semmi nem köt a Goteihez, immáron már a Daitenshihez tartozom. Mi leszünk azok, akik feltűnnek, amikor Soul Society irányítása már nem győzi a problémák megoldását és végül összeomlik. Mert össze fog omlani, hisz’ a pusztulása elkerülhetetlen. A korrupció már elképzelhetetlen méreteket öltött, ebből adódóan széthúzás figyelhető meg az osztagok között. Mindenki csak a maga dolgával és előrelépésével foglalkozik, mit számít az, hogy eközben hány ártatlan emberen gázolnak végig. A hatalom mindenek fölött…

A felkérés érthető volt és számítottam rá, de remélem ő sem gondolta komolyan, hogy annyi munka után egy kérlekkel csak úgy lerázhat. Arcom komorabbá vált e mondat hallatán, s talán érthetővé vált számára is, hogy megváltoztam, mind küldősre, mind belsőre. Előre érzem, hogy válaszom nem fog tetszeni neki, de nem igazán érdekel mit gondol. Nem azért vonszoltam ide a képemet, hogy aztán sarkon forduljak, mintha ott sem jártam volna. Azonban még nem közöltem vele a rossz hírt, csak figyeltem, amint átmegy valamiféle fasimogatóba és ismét felém tekint. Ekkor újabb kérdéssel bombáz meg, mellyel kicsit bealázta magát a szememben.
-*Cöh*... -csukom be szemeimet, majd megfordulok tengelyem körül, s előre léptem párat. -Azt hittem, hogy ennyi idő után nem felejted el... -emeltem magam elé Zanpakutomat, az élével megdőlve. -Hogy mit is ígértem neked. -húztam ki egy hüvelyk távolságra a tokból a pengét, melynek fekete élén tökéletesen tükröződött Yuusuke. -Emlékszel? Mikor előléptettek kapitánynak... Megesküdtem rá, hogy én is keményen edzek majd, mindaddig míg el nem válik, hogy melyikünk is az erősebb. És lehet az akkori idők neked már mit sem számítanak a mostani elveid miatt, de egy ígéret mindennél célnál fontosabb! És nem vagyok hajlandó távozni, amíg le nem győzlek! -fordultam meg egy másodperc alatt, ám ekkor kardom már Yuusukéra szegezve tündöklött, s jól tudom még emlékszik a pengére, mellyel már volt dolga. De nem adom meg neki azt az örömet, hogy most is olyan könnyedén elintézze azt.
-Agaru Uenyi Fumeiró.... -ejtem ki a szavakat, melyek kissé meglepik Yuusukét, amiért nem a várt szavakat hallja tőlem, s arcán tükröződik is hogy nem erre várt. -...Kage Szan no Ankoku Hime! -megjelenik a sötétlila fény, mely jelzi, hogy kardom felveszi Shikai formáját, s a füst is szép lassan előtűnik. Ekkor Yuu arca kisebb mosolyt lejt, feltehetőleg, azért mivel arra számít ez mégis csak a fekete füst, de amint meglátja, hogy kardom új formát öltött, ahelyett, hogy eltűnt volna ismét komolyra arcot vágott.
Az én arcom is hasonló komor és rezdületlen arcizmokkal nyugszik, s figyelmesen tekintek az előttem álló férfira, nehogy váratlan mozdulatokat tegyen. Feltehetőleg ő is tett új erőkre szert, de Zanpakutoját már ismerem valamennyire, s így számítok is rá, hogy ismét a homokkal lejtsek egy táncot, ám még egyszer nem hagyom, hogy kedve szerint ugráltasson. Pengémet lassan a vállamra támasztom, mivel hossza sokkal nagyobb lett, így jobb a vállamra illesztve tartani, majd szabadon lévő kezemet szép lassan felemeltem derékmagasságból, s reiatsum körbefonta azt.
-Nem veszítek...! -hagyta le ekkor kezemet mazenta színű Cerom mellyel elsősorban a környező fákat sikerült elpusztítanom, így legalább kreáltam magunknak egy kis teret a harchoz. A személyt azonban nem sikerült eltalálnom, feltehetőleg sebességét kihasználva, még ebből a szerény távolságból is képes volt félreugrani. Ezúttal már nem fordítom felesleges szócséplésre a szót, mint ahogy azt anno tettem harcok során. A port, mely az energia sugár után keletkezett egyetlen kézlegyintéssel félre söpörtem, majd ismét megpillantottam riválisomat. Ahogy gondoltam, még a közelében sem jártam, a Cero teljes mértékben egy csiga sebességével egyezett meg az övéhez képest, s így meg sem kellett erőltetnie magát annak érdekében, hogy fekete csuklyája ép maradjon. Ám annak ellenére, hogy kissé tanácstalannak tűntem a szemében, nagyon is számítottam erre. Ez csak puszta időhúzás volt ahhoz, hogy a Homály elfedje a környéket. Az erdő a lombok miatt teljesen árnyékolt volt, így tökéletes ahhoz, hogy kihasználjam kardom erejét. Az egyetlen pont azonban az a vonal maradt, amit a Cerom felszabdalt, így csak abban az egy pontban gyengébb a Shikaiom képessége, ám ezt még Yuusuke nem sejti, s épp ezt az időt kell kihasználnom, mikor még tudatlan a képességeimmel szemben. Váratlanul az homályból kitűntek a kezek, melyek elkapták Yuusuke ruháit és lábait, majd erőteljesen húzni kezdték őt. Nem tarthat sokáig míg kiszabadul, így máris nekilendültem, hogy támadjak. Futás közben egy gyönyörű ívben végig húztam a füst fedte láthatatlan pengét a földben, melyben egy mély vágás keletkezett a penge után, innen, ha Yuusuke figyelte, rájöhetett, hogy a penge ezúttal ott van ahol lennie kell, csupán nem látja, majd egy kisebb ugrással lerövidítettem a kettőnk közötti távolságot, majd lecsaptam.
Nem tudom kitudja-e kerülni a csapást, feltehetőleg ki, s talán a legnagyobb kár amit okozni tudok az a földben a mélyedés, ami a támadás következtében létrejön, de ettől függetlenül nem tántorodom meg a harctól. Győzni jöttem!

Sajnálkozva kell tudomásul vennem, hogy bizony nem fog önként távozni. Rég elfeledett ígéretet emleget fel, amely már semmit nem jelent számomra. Üres szavak, amiket régi önmagam egyre-másra szajkózott, mintha akármit is elérhetett volna velük. Nagyon jól tudom, az érzések nem tesznek gyengévé valakit, viszont jobb némelyiküket elfojtani. Most én is így teszek a sajnálatommal, s átadom magam a harc hevének. Az adrenalin dübörögve száguld végig ereimen, miközben Zel máris idézésbe kezd. Hosszabb szöveget mond fel, mint előtte, ezzel sikerül kissé meglepnie. A füst megint előtűnik, nem érzékelek semmi különlegeset benne. Kijelentése gúnyos mosolyt csal az arcomra, úgy tűnik elfelejtette ki is vagyok valójában. Magenta színű Ceroja dübörögve repül felém, ám olyan szánalmasan lassú, hogy még meg se jelent az elmozdulás gondolata a fejemben, de máris cselekedtem. Könnyedén lépek el oldalra, eközben shunpora kapcsolok. Körvonalaim néhány másodpercre elmosódnak, ahogy emberfeletti sebességre késztetem sejtjeimet. Szempillantásnyi idő alatt az egyik közeli fa árnyékában jelenek meg ismét, míg a halálsugár letarolja a környező erdős részt. Jól láthatóan nem sikerült túlélniük a harcot, ami még csak most kezdődött. Hirtelen veszélyt érzékelek, ám már nincs időm elmozdulni. Rengeteg kéz kúszik elő a homályból, azután megpróbálnak lehúzni. Hisou Karite pillanatok alatt a kezembe csúszik, ennek köszönhetően felfedi különleges, hullámos pengéjét. Az acél ezüstös kéken felizzik, amint reakcióba lép lélekenergiámmal. Kísérteties derengés öleli körül, s két csapás után máris kiszabadítom végtagjaimat és köpenyem a marasztaló karok közül. Tekintetem oldalra villan, hisz’ a privaron máris támadásba lendül. Méretes kardját maga után húzza, viszont sosem a méret a lényeg. Lomha csapása alatt lazán elsiklom, és míg a penge egy nagyobb árkot vág a talajba, addig én egy hátraszaltóval kardon landolok. Tökéletes egyensúllyal pördülök meg a fegyver életlen oldalán, majd gyilkos precizitással szúrok a férfi feje felé. Viszont célom nem megölni, csupán bemutatni a kettőnk között tátongó távolságot. A Zord Kaszás elsiklik az arccsontja mellett, végül néhány tincset leválaszt az Arrancar hajkoronájából. Ezt követően úja használom a villámtáncot és jó tíz méterrel távolabb jelenek meg ismét.
- El kell keserítselek, de nem vagy képes Felém kerekedni. - szólalok meg vontatottam, mialatt megigazgatom köpenyem ujját a csuklóm körül. – Tovaszálltak már azok az idők, amikor még csak néhány tiszti rang volt a különbség kettőnk között. Te tudod a titkomat, s ismered, mire vagyok képes Vele. Ha harcolni akarsz, hát legyen… Azonban muszáj vagyok elmondani, miszerint kétszer olyan erős vagyok, mint utolsó találkozásunkkor. Seireitei majd minden kapitányánál hatalmasabb vagyok!
Szavaim talán önelégülten hangzanak, viszont jobb tudnia, hogy nem a levegőbe beszélek. Az utóbbi időben reiatsum rohamosan növekedni kezdett és előreláthatólag még ennél is nagyobb magasságokba leszek képes emelkedni. Jelenleg Zanpakutuomat se vettem elő, csak egy megerősített vívókard van a kezemben, amit annak idején vettem kölcsön az egyik elfeledett poros raktárból a Tiszta Lelkek Városában. A tökéletes pazarlás mintapéldája volt, ahogy ezt a gyönyörűséget ott őrizgették, mivel senki nem volt elég tökös a használatához. Az elmúlt pár hónapban teljesen kitapasztaltam ezt a kardot, így mostanra teljes magabiztossággal tudom forgatni. Ebből adódóan ideje megmutatnom, mennyire vagyok képes jelenlegi állapotomban. Csuklyámat hátrahajtom, azután támadásba lendülök. Oly’ könnyedén használom a shunpot, mintha csak levegőt vennék. Nem hiába voltam a Gotei egyik leggyorsabb – ha nem a leggyorsabb – Taichuoja. Porfelhőt kavarva fékezel le mellette, ezt követően a magasba szökkenek, és egy keresztvágással próbálom jobb belátásra bírni régi barátomat. Akár talál támadásom, akár nem, másik oldalát is megvillogtatom tehetségemnek. Kimozdulok balra, eközben mutatóujjam végére lélekenergiát koncentrálok. Elmém egyik húrja megpendül, amint végigszáguld rajta a „Hadou 45: Kohaku Koutetsu!” gondolata. Több száz kéken világító fényszike távozik a kezemből, hogy azután mind-mind Zelre zúduljon. Hasonlatos Dotonryuu Shikai támadásához, habár nincs olyan hatásos. Igazából csak elterelésnek szánom a pengéket, valódi célom teljesen más. Mielőtt még elérnék a lidércet, hirtelen éles szögben zuhanni kezdenek, majd egy méterrel a férfi előtt csapódnak be, hatalmas robbanás és füstfelhő kíséretében. A gyenge látási viszonyokat használom ki, amikor egy shunpoval előre lendülök, aztán közvetlenül előtte jelenek meg, s könyökkel megpróbálom állcsúcson vágni. Elég erőt viszek bele ahhoz, hogy még a levegőbe is emelkedhessen tőle.

Mozdulatom beváltotta a várt hatást, ami csupán a földbe ékelődést takarta, s Yuusuke játszva könnyedséggel a dupla penge életlen oldalára szökkent, majd éreztem, amint kardja elhalad a fejem mellett, s kisebb sebet ejt arcomon. A mostanra teljes mértékben egohuszár ekkor ismét shunpo alkalmazással távozott a közelemből, majd levezette gyönyörű monológját, melyre én csak köptem egyet.
~Ez a kis bájgúnár még annál is egoistább, mint azelőtt... Nem tudom mit képzel, talán, hogy nem érzem az erejét és a kettőnk között lévő különbséget? Nevetséges! -gondolkozok el magamban, de eközben érzem, hogy egyfajta különös hang zúg a fejemben, majd eltűnik, s megint feltűnik. A hang egyre hangosabbá válik, így lassan kivettem szavait.
~Miért hagyod, hogy szórakozzon veled!?... Nem te vagy az aki azt állítja magától nem fél semmitől!? ... Akkor mire vársz még?!... -a hangok nagyban ingerület által fedte szitkozódások, melyekre azonban nem voltam kapható. Egyik kezemet a homlokomhoz érintettem, majd gyorsan megráztam fejemet, s ismét a harcra koncentráltam. Nem tudom feltűnt-e a dolog Yuusukének, mindenesetre ő már támadásba kezdett.
Meglepett arccal tapasztaltam, amint mellém lépett, mindezt úgy, hogy nem is láttam semmit sem, majd csak azt éreztem, hogy pengéje vágást ejt valahol a derék magasságban, ő pedig már is a levegőbe emelkedett. Fejemet lassan utána emelem, nem foglalkozva az általa okozott sebbel, majd már csak azt a momentumot kapom el mikor már rám zúdítja a több száz lélekszikét. Sorra érkeznek felém, de ezúttal a velem szemben álló férfi jellemére hagyatkozva kezdtem el gondolkodni. Voltam már ellene hasonló helyzetben, s akkor sem egy támadással próbált meg megsebezni, főleg nem egy ilyennel. Valamennyire így számítottam arra a lépésére, hogy a lélekszikék a földbe csapódva felrobbannak, s a robbanás által létrehozott porfelhőt ő kihasználva megpróbál állon ütni. De sajnos sebessége gyorsabb volt az enyémnél, de legalább azt a következtetést levontam magamban, hogy vannak dolgok melyekben továbbra sem változott drága barátom. Az erőkülönbség kettőnk közt most sokkal kitapasztalhatóbb és érezhetőbb, ahogy akár csak egy szimpla villámlépést vet be. Az ütéstől egy nagyobb ívben hátra repültem, majd a földre zuhantam. Ekkor azonban ismét meghallom a hangot mely kísértett az előbb is.
~Szánalmas vagy!... Ha így folytatod semmi nem marad belőled!... Esetleg én átvehetném tőled a feladatot!... -ekkor azonban felriadtam arra a bizonyos ÉN-re. Valami nincs rendjén. Gyorsan erőt vettem magamon, hogy elnyomjam ezt a furcsa hangot és felpattantam a földről.
-Yuusuke...! -mutattam pengémmel a férfire, míg másik kezemmel visszapattintottam kikapcsolt állkapcsomat, melyet sikeresen kivert. -Úgy látszik nem csak egoista vagy, de még szenilis is!... Mikor érdekelt engem az, hogy te nagyobb hatalom birtokában vagy?! -ekkor kardom körül gyűlni kezdett a fekete massza állagú füst, s készen voltam arra, hogy kiadjam Yuusukéra. De előtte azonban még az égnek emeltem a Zanpakutomat, s egy utolsó szóra még visszatartottam.
-Nem veszítek! -kiáltok felé, miközben már a reiatsu hullám már egyre nagyobbá válik. -Hiromaru! -hangzik el a parancsszó számból, s kardomat is meglendítem, hogy kiadjam az irányt a támadásnak. A sötét árnyak csak úgy felfalják a tájat, mint egy hatalmas szökőár, mely mindent elsodor, ami csak az útjába kerül. Csakhogy ennek azonban ára volt, mivel a környéken lévő fákat javarészt fogpiszkálóvá aprítottam, így a Homály meggyengült, s Yuusuke ellen nem óhajtottam gyengített fegyvert alkalmazni, így pengémet visszatettem a tokjába, majd visszaillesztettem oldalamra. Eközben tekintetemet a füstfelhőre helyeztem, mely a támadás után keletkezett.
-Gyere ki! Tudom, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy megizzasszon és nekem sem szóval folytassuk! -nem tudom, hogy esetleg odabent maradt és csak szimplán kivédte a támadást, vagy ismét elkerülte, de kétlem, hogy betalált volna, mindenesetre tudom, hogy mit sem számított ez még jelenleg. Ekkor már másik pengém után nyúltam, de még nem alkottam meg kasza képmását, csupán a méteres hosszúságú kard állapotban használtam. A pengét a földbe szúrtam, s úgy vártam Yuusuke következő lépésére.

Támadásom célba ért, ahogy az természetesen. Sikerül eltörnöm az állkapcsát, ami mások számára, ha nem is halálos, de igen nagy fájdalommal járó jelenség lenne. Ennek ellenére Zel csak könnyedén visszapattintja a csontot, ami magas lélekenergiájának köszönhetően valószínűleg rögtön össze is forr. Rezzenéstelen arccal figyelem, amikor kiköp oldalra, nincs kedvem arra fecsérelni a szavaimat, hogy az alap etikettre oktassam. Újabb támadást készít elő, ami egy hatalmas szökőár képében materializálódik. Fáradtan csatolom le köpenyemet, miközben a hullám letarolja a közeli fákat. Jobbom Zanpakutuom markolata után nyúl, majd lassan előhúzom másik katanámat. Rögtön érzem, elönt az energia és sokkal erősebb vagyok, mint előtte. Nem esne nehezemre kikerülni a homályt, viszont a folytonos meneküléssel nem tudom jobb belátásra bírni ellenfelem. Hangos ordítás zendül fel irányomból, mellyel egy időben gigászi fénysugár tör az ég felé. A reiatsu átfut az ereim, szinte felrobbanok a rettenetes mennyiségű energiától. Egy gömbbe koncentrálom magam körül, karjaimat X-alakba helyezve magam előtt. Az utolsó pillanatig kivárok, s csak miután kellő közelségbe kerül az Arrancar csapása, akkor eresztem ki erőimet. A két ellentétes erő rögtön egymásnak esik, azonban ennyi még kevés az én megsebzésemhez. Aurám lassan felülkerekedik, és végül teljesen felzabálja az árnyékot. A fényoszlop lassan szétoszlik körülöttem, csupán az íriszeimben tomboló földöntúli tűz emlékeztet még az előbbi jelenségre. Lazán suhintok Dotonryuuval, ennek köszönhetően a robbanás közben keletkezett füst messzire száll. Megpörgetem mindkét pengémet magam mellett, ezt követően közelebb sétálok.
- Erősebb vagy, mint voltál… - szólalok meg, ezzel visszautalva az előbbi támadására. Kérdésén először gúnyosan elmosolyodok, csak azután méltatom válaszra. – Sosem érdekelt, hogy ki erősebb Nálad. Viszont ideje lenne megtanulnod, miszerint vannak olyanok, akik képesek még Téged is megölni.
Egyértelműen jómagamra céloztam, s ezt be is bizonyítom. Mivel lélekölőm már a kezemben van, s szolgáltatja nekem saját energiáját, így sokkal gyorsabban mozdulok, mint eddig. Nem messze a pallostól jelenek meg újra, aztán egy erőteljes rúgással kibillentem a földből. A kard hegye az ég felé lendül, ezzel remélhetőleg sikerül elterelnem Zel figyelmét. Gyorsan pördülök ki bal felé, ezalatt fogás váltok a bal kezemben tartott Hisou Kariten, ennek köszönhetően a duplaélű penge most alkarvédőm külső oldalának feszül. A levegőbe lököm a testem, és pörögni kezdek. Hamarosan elégé felgyorsultam egy erősebb csapás kivitelezéséhez. Először jobbomból csap le az acél villám, amit rögtön követ a bal is. Célom a férfi háta, amely jelenleg védtelenül van. Azonban ez hamar változhat, így egy újabb shunpot követően az egyik kidőlt fa törzsén landolok. Légzésem visszalassul a szokásos ritmusra, semmi jele nincs az előbbi megpróbáltatásoknak. Ennyi még arra sem elég, hogy megizzadjak. Ez egy számomra értelmetlen küzdelem, hisz’ tisztában vagyok az erőkülönbségünkkel. Ráadásul jól észrevehetően valami zavarja Kaabelt, pedig oda kellene figyelnie, ha nem akar rövid úton elpatkolni. Óvatosan belső zsebembe nyúlok, ám előtte belevágom egyik kardomat a fába, mert egyértelműen útban van. Egy szál cigarettát húzok elő, majd hüvelykujjamon egy lángnyelvnyi Haient gyújtok. Talán botorságnak tűnik ilyen dologra is pazarolni a lélekenergiámat, azonban még van belőle elég, így nem nagyon zavartatom magam. A kesernyés füst íze hamar betölti a szám, ezért hosszan kifújom azt. Egy kis bagószünetet minden harcba be kell iktatni, különben az ellenség túl gyorsan padlót fogna. Az meg kinek lenne jó?
- Múltkori összecsapásunkkor is megmondtam, tapasztalt harcos vagy. – kezdek el ismét beszélni, ezzel húzva az időt. – Ennek ellenére nem kell minden csapást beszedni. Elpusztíthatatlannak képzeled magad, mert néhány gyenge támadást sikerült épp bőrrel megúsznod? Nevetséges… A túlzott elbizakodottságod lesz a veszted.
Monológom közben az energiarudacska is elfogyott, meg amúgy is csak a pótcselekvés miatt gyújtottam rá. Messzire pöckölöm a csikket, ezt követően ismét összeszedem pihenőállásba helyezett pengémet. Újult erővel lendülök mozgásba, lépteimet követően felkavarodik az avar. A környezet szerencsétlenségemre nem Nekem kedvez, hiszen ebből adódóan talán észlelheti a helyzetváltoztatásom. Elterelésként Zanpakutuomat rettentő erővel hajítom el, mintha egy dárda lenne. A fegyver elzúg a lidérc arca mellett és a mögötte lévő fába ágyazódik. Ezen idő alatt én reiatsut koncentrálok szabaddá vált öklömbe, azután halkan elsuttogom a „Hadou 44: Kokutan Kou!” parancsot. Éjszín tűz veszi körül az előbb említett testrészt, amivel megpróbálok egy csontrepesztő horgot bevinni Zel arcába.

Ahogy azt jól sejtettem Yuusuke teljes mértékben sértetlen maradt a támadás után. Bár megjegyzése nem igazán érdekelt, mivel a jelenlegi helyzetben nem gondoltam arra, hogy megköszönjem a bókot, s talán az ő szájából még gúnyosnak is hangzott. Valamint az a mosoly, mely már viszont szándékosan gúny ként ejtett, már tényleg bosszantó volt. Még inkább a mondat mely követte. Nem tudom mit képzel magáról, de ha ő kíván ez alapján megölni, hát alaposan pórul fog járni, mivel én nem vagyok az a könnyen kivéreztethető fajta, s nem is engedem, hogy pont ellene veszítsek. Ekkor észrevettem, hogy immár Dotonryuu is érvényesül Yuusuke oldalán, így már azonban dolgom, mely eddig se volt túl egyszerű, még nehezebbé válik.
Elterelő hadműveletére felfigyelek, ám túl későn kapok észbe, s így sikertelenül próbálok fegyveremmel védekezni, ugyanis Yuusuke ekkor már bevitte a hátamra szánt vágást, mely jókora mélyedést hagyott. Ám ekkor furcsa mód fájdalmat éreztem. De nem a vágás miatt, hanem valami mintha belülről égetett volna és szét akarna tépni. Különös, nem szoktam semmit sem érezni, most meg mintha minden ezidáig szerzett sérülés felhalmozódott volna és egyszerre hasogatnának.
Eközben Yuu már nagyban pöfékelt, mely bár már megszokható volt tőle, meglehetősen irritált, főleg egy ilyen helyzetben.
~Nézd meg... Azt akarod, hogy ilyen egyszerűen legyőzzön?
~Nem... És nem is fogom hagyni! -ekkor felkelek a földről, s egyik kezemmel Yuusuke keze irányába nyúlok, melyen jól látható volt a Kidou, melyet párosított az ütéssel. Ekkor már szememben felvillant reiatsum növekedését jelző fény, de sajna nem volt elég időm ahhoz, hogy véghez vigyem tervemet, így az ütés következtében elszálltam, s arccsontom szétzúzódott. Azonban ezúttal már talpra érkeztem, s a csapás sem viselt meg túlzottan, bár igaz így megint kilazult egy két ponton az állkapcsom és fityegni kezdett, de egy pár másodpercig a helyéhez nyomtam, majd ismét összeforrt állapotba került.
-Nem gondoltam volna, hogy pont neked fogom ezt majd egyszer megmutatni... és hogy pont Ellened vetem majd be... -nézek a férfi szemébe ridegen. Nem volt mit tennem ellene, hisz a kettőnk erőviszonyai meglehetősen aránytalanok, így nem volt más hátra. A jól megszokott kasza forma helyett ezúttal csak magam elé tartottam kardot, mely lilás színben tündöklött, s beragyogtatta a környéket.
-Mutatok valami olyat, amit eddig még nem láttál...! -szólok felé, s feltehetőleg tudja is mire készülök. Kíváncsi vagyok mit fog majd reagálni, hisz nem ismeri még teljesen mire is vagyok képes. Egy harcunkban sem tapasztalta meg milyen a valódi erőm, s csak egy részét vetettem be mindig, így azt nem sejtheti mit rejt a felszín. Arcomon lágy mosoly, ahogy belegondolok mennyi ideig is rejtegettem már ezt a legtöbb ember elől, s csak páran vannak akik látták ezt, anélkül, hogy meg nem haltak volna.
-Saku...TENSI! -kiáltok, mely kiáltás végül átvált a már tőlem rég hallott sikolyra, mely megrezegtette a környező fák lombkoronáját. A fény mindent ellepett, hisz ez is a Ressurreccionommal járó következmény. Majd lassan előtűnik a két szárnyam a fényből, s én is kilebegek közülle. A kasza mely kezembe volt eltűnt, testemet ellepte a kérges bőr, mely egyfajta fantasy páncél formájában mutatkozott meg. Fehér fürtjeimet hátrafogtam, hogy ne legyen útban, majd ökölbe szorított kézzel mutattam Yuusuke felé.
-Íme ez az én Ressurreccionom! -válik ki egy nagyobb erőlöket, mely ismét megrengeti a környéket, s egy energia sugár is az ég felé lövel a testemből. Majd, amint az elmúlik, s visszavándorol az erő testembe, érzem, hogy a hegek mind beforrnak, amik eddig gyötörtek, s feltöltődök régi erőm egészével. Most sem sikerült teljesen lecsökkentenem az erőkülönbséget, de legalább a lecsökkentettem valamennyivel az esélyeit. Kezem továbbra is ökölben, s a férfira mutat. Eközben már gyülekezett is benne a lélekenergiám. Yuu feltehetőleg azt gondolta, hogy az energia mely megkötődött a kezemben, egy szimpla Cero, s maximum csak erősebb egy fokkal, mint sima formámban, de meglátja majd mekkorát téved. Cerom színe lila, ennek fénye pedig vér vörösen izzott. Még egy utolsó mosoly, majd elkiáltottam magam.
-Celestial Caos! -hagyja el öklömet a hatalmas méretű energia nyaláb, majd mindent, ami csak az útjában volt elhamvasztott, s a földben is gigantikus krátert hagyott, végül egyetlen nagy robbanásban ért véget a távolban. Ez biztosan nem hagyta még Őt sem sértetlenül. De ezzel támadásom nem ért véget. Mivel feltámadásomnak hála visszanyertem a képességeimet, így ismét láttam anélkül, hogy szememet kéne használnom, így megtaláltam Yuut és, hogy 100%-ra mennyek annak érdekében, hogy eltaláljam, egy ütéssel próbáltam lesújtani rá, ami elől bár lehet elugrik, akkor azonban nem biztos, hogy a talaj szilárd lesz alatta, ugyanis az ütésem is kreál majd akkora krátert, mint a spéci technikám, így nem árt vigyáznia, mivel adrenalin szintem is növekszik, s így már veszélyesebb vagyok, még ha nem is érek a közelébe.

Meglepően könnyű küzdelem, talán túlságosan is. Eddig sem volt titok számomra, miszerint klasszisokkal jobb vagyok a férfinál. Hiába próbál meg elérni, ha nem képes felvenni a versenyt gyorsaságommal. Csontok repedése visszhangzik a területen, hátborzongató muzsikaként szolgálva összecsapásunknak. A lángok hamarosan kialszanak öklöm körül, ám célomat már elértem velük, így teljesen felesleges lenne tovább fenntartani ezt a technikát. Hisou Karitét egy gyors pörgetéssel visszacsúsztatom sayájába, azután egy shunpo segedelmével Dotonryuu közelében termek, majd egy erőteljes rántással kitépem a fából pengémet, ahova az előbb szépen beleágyaztattam. Eközben Zel sem marad tétlen, úgy tűnik, valami nagy dobásra készül. Katanámat védekezőleg féloldalasan magam elé emelem, aztán feszülten várom mire is készül az arrancar. Arcomon csakhamar felismerés fut keresztül, amint megérzem a reiatsu összpontosulását régi barátom körül. Elégszer volt már dolgom a fajtájával, így tudom, mi következik most. Elő fogja hívni valódi alakját, melyet általában lepecsételve hordoz a kardjában. Vonásaimon rövid időn belül ismét a közöny kifejezése uralkodik el, nem esek hasra egy kis lézershowtól, meg földrengéstől. Nem telik bele pár percbe, s abbamarad a villogás. Szárnyakkal kiegészítve lebeg elő a ködből, kaszája oda. Nos, ez egy rossz húzás, sokkal könnyebben tudom átvágni a bőrét, ha nincs Nála olyan fegyver, ami megállíthatna. Kijelentése igazából felesleges, hisz’ már én is rájöttem mi történt az előbb, ám azért egy biccentéssel nyugtázom felkiáltását. Energiát koncentrál a kezébe, ezt követően egy eszméletlenül gyorsan mozgó fénysugarat lő ki Felém. Ez nem Cero, sokkal sűrűbb annál. Elmozdulni már nincs időm, így muszáj leszek kivédeni. Remegés fut végig jobb karomon, ezzel egyetemben fehéres derengés is megjelenik körülötte.
- Bakudou 81: Dankuu! - szavaim hatására a Kidou nagy durranás kíséretében materializálódik előttem, átlátszó falat alkotva köztem és a támadás között. A karmazsin energianyaláb elemi erővel csapódik a pajzsnak, ennek köszönhetően hatalmas kráter keletkezik körülöttem. Védelmem rögtön megsemmisült, amint elérte a zabolátlan örvény, azonban annyira elég volt, hogy megvédje a testi épségemet. Mozgás érzékelek felülről, s épp csak annyi időm van, amely elegendő Zanapkutuom felrántására. Az ütés ereje akár el is söpörhetne, ha nem tartanám elég keményen magam. A gyenge talaj hamar szétmorzsolódik a talpam alatt, ezzel újabb mélyedést sikerül kialakítani. Végigcsúsztatom öklét az acél felületén, ezt követően alig látható pördüléssel kitérek előle jobbra. Mindkét kezemmel erősen megmarkolom katanám tsukáját, s a fülem vonalába emelem. Egy kobra gyorsaságával csapok le, a hideg pengét belemártom Zel lábikrájába. Akciómat követően hátrébb villámtáncolok, és reményeim szerint ez az elhanyagolható, ám mégis zavaró sérülés kicsit lelassítja. Az előbbi technikája komoly kihívást jelentett, azonban valószínűsíthetőleg ez volt a legerősebb ütőkártyája. Korai volt megmutatnia mennyire képes, holott az Én erőm határairól fogalma sincs. Ingerülten csapkodom le a port egyenruhám válláról, ezután új stratégián töröm a fejem. Pillanatok alatt rengeteg lehetőség villan át elmémen, csupán a legcélravezetőbbet kell kitalálom. Észrevehetetlen biccentéssel pontosítom magamban a haditervet, azután nekiállok megvalósítani elképzeléseimet. Sebesen lendülök mozgásba, lépteim nyomán felkavarodik a por. Méretes felhő kíséretében érkezek meg elé, mutató- és középsőujjam hegyén máris felvillan a kéken izzó energiafolt. Gondolatban kimondom a „Hadou 73: Souren Soukatsui! ” parancsot, aminek köszönhetően pusztító kék tűzvihar tör elő a fentebb is említett helyről. Ám ez is csak elterelésnek jó, habár kétségtelenül hatalmas erőket mozgósítottam hozzá. Azon idő alatt, amíg az arrancar a támadásommal bajlódik, Én lélekenergiámat a Zanpakutuomba koncentrálom. Lassan, azonban jól észrevehetően keringeni kezd körülöttem a közeli por és törmelék. A semmiből szél támad, mely belekap sötét tincseimbe. Íriszeimben az elemi erő tüze tombol, miközben egész lényemet kezdi átitatni valami megfoghatatlan derengés. Tenyeremen fegyverem lapjára helyezem, azután hirtelen mozdulattal végigfuttatom rajta azt.
- Me ga sameru, Dotonryuu! – hagyja el számat a parancs, ennek köszönhetően lélekölőm rögtön változásba kezd. Sziklaszerű jelleget ölt, s sokkal vastagabb lesz a pengéje. A tsuba szinte életre kell, aztán egy sárkányfejet mintázó keresztvasként állapodik meg. Rögtön érzem erőm ugrásszerű növekedését. Mélyet lélegzek, olyan érzés tölt el, mintha a víz alól most jöttem volna fel a levegőre már nagyon rég óta. A homokköd pár pillanaton belül leülepedik körülöttem, így ismét láthatóvá válok ellenségem számára, aki régi ismerősként köszöntheti majd sárkányom Shikai alakját. Ismeri a képességeit, azonban teljesen más szinten mozgok, mint anno. Bankaiom második támadásáról pedig senki sem tud Rajtam kívül, ebből kifolyólag az is meglepetésként fog szolgálni. Mostanában még egy egyszerű előhívásra sem volt szükségem harcaim során, hisz’ nem volt, aki kiérdemelte volna ezt a kegyet. Laza mozdulattal forgatom meg a csodás pengét ujjaim között, majd egy gyors pörgetéssel Zel szívére mutatok vele. Különös módon nem érzem az adrenalin lüktetését az ereimben. Tökéletes nyugalommal tekintek az előttem álló harc elé, nincs mitől tartanom. Futó mosollyal konstalálom mennyire megváltoztam az utóbbi időkben, azután mozgásba kezdek. Sebességem az eddigi kétszerese, ezért a külső szemlélőnek úgy látszódhat, mintha egyszerűen elteleportálnék eddig helyemről. Kaabel előtt pár méterre jelenek meg, s egy brutális erejű szúrással célzom meg a gyomorszáját.

Bevillanó képek ezrei támadnak meg egyszerre, mikor érzem, hogy a lábamra mért szúrás mélyen felhasítja bőröm, majd eléri húsom, s egyész csontig hatol a penge hegye, melyet Yuusuke tartott kezében. Időm sincs felfogni mindazt mi lepereg előttem, s a fájdalom ismét érződik testemben. Felfoghatatlan érzések kavarogtak bennem egyszerre, miközben még továbbra is mozdulatlanul térdeltem megbénultan a kráterben, s fejemben kavarogtak a kérdések.
~Hogy volt képes már megint egyetlen karcolás nélkül megúszni az egészet? Hogy lehet, hogy egyszer sem sikerül eltalálnom? Ilyen gyenge volnék? Miért? Miért? Miért?! -kérdések melyekre senki nem nyújthat választ. Legalább is azt hittem.
~Azt kérded miért? -villan be a hang ismét fejemben, de most sokkal komolyabb hangnemben méltat.
~A válasz egyszerű. Elgyengültél! Érzések ezrei gyülemlettek fel benned, melyek elnyomják az erőidet és soha nem is leszel képes győzni, ha lépsz rajtuk tovább!
~Azt mondod... legyek ismét a ,,bestia", aki egykoron voltam? -az elme hasadásom közepette már Yuusuke előkészített támadása tart felém, mely elől nem vagyok képes kitérni. A lábam nem mozdul, de a fő probléma mégis az, hogy a sokk hatás alól még továbbra sem voltam képes feleszmélni. A méretes kék tűzgolyó hatalmas sebességgel közeledik felém.
~De az már lehetetlen.
~Akkor... engedd meg, hogy segítsek! -érkezik immár a indulatos válasz, majd kezem a tűzlabda irányába mozdul még az utolsó pillanatban, s mintha megragadni akarnék egy apró pillangót, összeszorítottam a markomat, melytől a lángok puszta szikrává váltak. Testemen ezúttal nem én uralkodom, érzem, amint egy sokkal magasabb hatalom fojtogatna, s megpróbál felém kerekedni. A lélegzetem szakadozó, s nehézkes, mozdulataim pedig lassúak, mégis stabilak. Ahogy Yuusuke eltűnt a porfelhőben, én lábra álltam és csupán lassú pislantásokkal tekintettem a felgyülemlő koszfelhő irányába, melyből ellenfelem ismét felbukkant.
Nem különösebben hat meg, ahogy egyhangú szemeivel rám tekint, s pengéje hegyét szívem felé irányítja. Egy ideig mintha nem is éreztem volna semmit. Mintha egy pár pillanatig kihalt volna belőlem minden, s csak egy lélektelen test lettem volna, aki magatehetetlenül áll és bámul. Lélekenergiám is eltűnt, mintha nem is rendelkeztem volna semmilyen erővel. Ressurreccion formám lassan lepergett rólam, a páncél mely bőrömet védte darabokban hullott a földre, s vált porrá, majd kaszám a sok por közül ismét kitűnt, de nem nyúltam érte. De éreztem, valamiféle lökéshullám visszahozta mindazt, mi eltűnt, de ez most más volt. Mintha a saját érzéseim, gondolataim egy kis dobozban tárolódtak volna, s csak amolyan belső szemlélője voltam az eseményeknek, s testemen egy idegen erő uralkodik.
Ekkor érkezik felém Yuusuke, Zanpakutojával kezében, hogy egyetlen elsöprő erejű szúrással véget vessen a küzdelemnek. Azonban én nem voltam hajlandó megmozdulni. Bonyolult dolog ez, hisz én már régen megpróbáltam volna kitérni, de mintha csak süket fülekre lelnék a parancsokat ismételve a végtagjaimnak, hogy mozduljanak. Ez nem én vagyok, de mégis valahogy hasonlít rám. Nem lehet leírni, micsoda érzés volt ez, de ilyet aligha éreznek mások.
Ekkor a penge elért engem, s a gyomorszám irányából vér folyt a kezemre, mellyel megpróbáltam megállítani a pengét. Fejem lehajtva, s a földre tekintek. Yuusuke talán nem erre a reakcióra számított, s esetleg elcsodálkozott azon is, hogy továbbra is talpon vagyok, habár mintha már csak amolyan félhalál állapotban. Éreztem mikor megpróbálja elvenni hideg vérrel színezett pengéjét, azonban ekkor meglepetés érte.
-Unalmas a harc nemde? -tekintek fel, egy széles mosollyal, azonban arcom megváltozott. Sárga szemem írisze átkonvertálódott sötétebb színűre, arcomon három heg jelent meg, s egy ijesztő mosoly kíséretében bámultam Yuu képébe. Bőrömön éreztem, hogy valami különös folyamat megy végbe. A maszkom, mely nyakamon volt egyszer csak elkezdett mozgolódni, s jobb karomat, valamint torzóm egy részét belepte, azonban mikor ez végbe ment nem állt le, de már sokkal lassabban szaporodott tovább. Ezeken a pontokon elárasztott egyfajta különleges erő, melyet még nem tapasztaltam magamban azelőtt. Sokkalta erősebb mint én vagyok, s szándékai is mások. Yuuske pengéje el sem érte a felső testem alsóbb tájékát. Bal kezemmel ragadtam meg a pengét, s csak abból hullt alá vér. Ekkor kihasználtam az alkalmat, hogy Yuusuke hatótávolságon belül van, majd jobb kezemmel egy óriási ütést vittem be neki, melyet a mellkasára irányítottam. A férfi hosszú, talán meglehetett több száz méteres repülést tett meg, majd a földbe csapódva állt meg. Elégedett mosollyal az arcomon léptem előre egy sonidot, majd a levegőben maradva néztem le Yuusukéra.
-Ezt védd ki! -kiáltom s egyszerre mindkét karomból egy-egy Cerot lövellek ki, melyek sokkal hatalmasabbak és erősebbek, mint az enyémek bármikor is voltak. A két Ceronak is olyan színnel rendelkezett, mint jobb szemem, s ahogy egybeértek még jobban felgyorsultak, s hatalmasabbá váltak. A pusztítás hatalmas lesz előrelátható volt, de nem vártam meg míg beteljesedik a tökéletes robbanás, mely letarolná a fél erdőt, helyette jobb kezemmel magamhoz szólítottam kaszámat, mely azonnal válaszolt a hívó szóra, s markomba repült. Majd Debiru alakját vettem fel vele, s egy ovális alakú lövedéket is riválisom irányába indítottam, hogy ne unatkozzon. Végül magam is megindultam, hogy bevigyek egy erősebb vágást, s visszaadjam a kölcsönt Yuusukénak. Bőröm jóval keményebb most azokon a pontokon ahol a folyamat zajlik, s egyre csak terjed, ám testem még mindig gyenge ott, ahol még a hierrom éppen hogy fent áll, így azt a részemet védenem kell, ám míg ő ezt nem tudja, addig könnyedén háríthatok a felerősödött részemmel. Gyorsaságom is szemmel láthatóan megnövekedett, hisz az a különös hang uralkodhat a testemen, ami jóval erősebb, mint én vagyok. Én ilyenekre képtelen lennék a jelenlegi erőmmel, így ez egy felfoghatatlan kérdés, hogy lehettem képes erre. S, ha a folyamat teljesen eléri a testem minden porcikáját, az is előfordulhat, hogy közel akkora erővel rendelkezem majd, mint Yuusuke, de ezt még persze meglátjuk.

Egyetlen precíz szúrás véget vet mindennek… Legalábbis mindig így gondoltam. Pengém ezúttal is tökéletes pontossággal száguldott a kiszemelt cél felé, azonban hirtelen minden elromlani látszik. Vár hullik alá, ám nem abból a sebből, amelyből kellene. Zelnek sikerül megragadnia Dotonryuut, mielőtt még az elérte volna a testét. Nincs bennem félelem, amikor az elsötétülő íriszekbe nézek, de már érzem a változást. Egy pillanatra eltűnni látszik ellenfelem reiatsuja, s csak a saját tomboló aurámat érzékelem. Az arrancar feltámadása véget érni látszik, azonban egy új átalakulás is elkezdődik. Az események felgyorsulni látszanak, ahogy a lidérc ökle a testem felé tart. Be kell valljam, még a mozdulatot sem láttam. Szerencsére érzékeim annyira ki vannak élesedve, hogy szinte ösztönösen idézem meg magam elé az Enkosent. A körpajzs ellenére mégis találatot kapok, habár a Bakudou a legnagyobb részét már felfogta az ütés erejének. Fogaimat csikorgatva engedek a lendületnek, mely a magasba taszít, majd több száz méter repít keresztül az erdőn. A pillanatnyi fájdalom ellenére sem veszítem el lélekjelenlétem, hanem máris egy félfordulatot teszek, ennek köszönhetően páros talppal vagyok képes becsapódni a talajba. Újabb kráter keletkezik, viszont a beszorult levegőn és a múló szúró érzésen kívül nem esett nagyobb bajom. Hideg pillantással nézek fel az égre, ahol már egy újabb támadás készülődik ellenem. A dupla Cero zúgó hangja betölti a teret, rövid ideig nem is vagyok képes mást érzékelni. Különös módon mégsem térek ki oldalra, inkább arcom elé emelem jobbomat. A szellemi részecskék különös gyorsasággal állnak össze ujjaim között, azután egy függőleges mozdulatot követően már képemen is tündököl szokásos hollow-maszkom.
Lélekenergiát koncentrálok tenyerembe, ezt követően hatalmas robbanás kíséretében lövöm el saját halálsugaramat. A kékesfehéren izzó energianyaláb belecsapódik az ellentétes erőbe és monumentális robbanás kíséretében egyesülnek. A jelenséggel járó villanás elvakít, ezért nem vagyok képes észlelni a közeledő ovális lövedéket. A gömb a vállamnak csapódik, s ott egy kisebb robbanást követően válik semmisé. Halk szisszenéssel üdvözlöm a kín érzését, ami hamar elmúlik. Tökéletes találatot kaptam, mégis csak egy égési sérüléssel lettem gazdagabb. Felsőm viszont nem volt ilyen szerencsés. Majdnem az egész ujja leszakadt, zavaróan fityeg oldalamon. Ingerülten tépem le az anyagot, melynek még ideje sincs a földre esni, amikor Zel ismét előttem tűnik fel. Kaszájának pengéje rettentő sebességgel száguld Felém, de nem fog elérni…
- Sabaku no Arashi! – suttogom bele a szélbe a parancsot, ezt követően szavaim hatására kardom apró kőszilánkokra robban. Egy apró gondolattal vastag falat készítek belőle magam és a penge közé, s remélem egy rövid ideig kitart. Valóban feltartóztatja a csapást, ám nem sokáig képes dacolni az erővel. Ennek ellenére mégis sikerül elég időt nyernem ahhoz, hogy egy shunpo segítségével feljebb tornázzam magam. A csapás átszáguld alattam, miközben szilánkosra töri a hevenyész pajzsot. Engedek a gravitáció vonzásának, így teljes súlyommal zuhanok rá a kaszára, amely akcióm után legalább másfél láb mélyen beleágyazódik a talajba. Ezzel a hirtelen jött erőnövekedéssel nem tudok mit kezdeni jelenlegi szintemen, ebből kifolyólag jobbnak látom eltűnni a közeléből, mielőtt még megint a levegőben utaznék. Villámtánccal lépek odébb, nemes eleganciával érkezve meg az egyik nagyobb földrakás tetejére.
Egy csettintést követően maszkom megreped, majd darabjaira hullik. Kissé nehézkesen veszem a levegőt, valószínűleg a legelső ütés megrepesztette néhány bordámat, ámbátor ez semmiség a régebbi sérüléseimhez képest. Mérgelődve kell tapasztalnom, hogy a bekapott lövedék sikeresen hamuvá pörkölte a cigarettámat. Az elszenesedett maradványokat fájó szívvel lököm hátam mögé, aztán a még mindig keringő „pikkelyek” felé intek. Alig telik el néhány másodperc és ismét kard alakjában pompázik markomban Dotonryuu. Jobban megnézve egykori barátom arcát, érdekes sebhelyeket vélek felfedezni rajta, amik eddig nem voltak láthatóak. Eddig is megfordult már a fejemben, miszerint nem ugyanazzal a férfival állok szemben, mint pár perccel ezelőtt, ám csak mostanra realizálódott bennem a dolog. Kaabelen egyértelműen a megszállottság jelei látszódnak, olyan Ördögűzős stílusban. Pont most nincs itt Masaki, amikor szükség lenne rá. Gyorsan félrelegyezem hülye gondolataimat, inkább a küzdelemre kellene koncentrálnom.
- Valóban elég unalmas ez a harc, főleg most, hogy eltűnt az ellenfelem. – szólalok meg rezignáltan, miközben lenéző pillantással illetem az előttem álló arrancart. – Ki vagy Te és milyen módon voltál képes átvenni az irányítást a fiú felett? Erőd többszöröse az Övének, így érdekelne, honnan meríted azt.
Hamar sikerült rájönnöm a fentebb vázolt dolgokra, hiszen ismerem Zelt, így tudom milyen módon harcol, valamint lélekenergiájának nagysága sem titok előttem. Azonban az új jövevény teljesen másképp küzd, mint aki már rengeteg csatát megélt volna. Magabiztosság sugárzik belőle, ám ha azt képzeli képes felvenni a versenyt Velem, akkor téved. Nekem utolsó mentsvárként még ott van a Bankai, de Neki biztosan nincs második ressuja, mert az abszurdum lenne. Nem is tudom, hallottam-e már olyan hollowról, aki kettővel is rendelkezett. Még a jelenlegi Primera is csak egy szinten mozgott, ámbátor az igen régen történt már. Belegondolva nincs is olyan Espada, aki ellenfélnek számítana. Ennek ellenére mégsem lennék képesek legyőzni Aizent, mert ellene semmit sem ér az erő. Vicces, hogy még jelenleg is lenne hová fejlődnöm. Még Én sem tudom megmondani meddig képes növekedni lélekenergiám, mert ugye nem vagyok egyszerű shinigami. A halálistenek korlátait akkor értem el, amikor kapitánnyá váltam. Érdekelne, meddig vagyok képes Vaizardi képességeimet fejleszteni. Talán egy nap erre is választ kapok, viszont előbb a szóban feltett kérdésre várom a feleletet.

Nem gondoltam volna, hogy Yuuske Zanpakutoja már olyannyira erős, hogy képes legyen kivédeni a dupla Cerot, amit rászabadított a testem felett uralkodó erő. Azonban arra nem lettem figyelmes, hogy eközben a célpontom már rég nem a fal mögött van, hanem felettem, s egy manőverrel kaszámat a földbe ágyazza. Ám nem hagytam magamat is vele együtt elsodorni, helyette elengedtem majd egy átfordulással kerültem a penge másik oldalára. Eközben a testemet fedő kérges bőr egyre jobban lepte el a bőrömet, s immár a mellkasom egészét elfedte, s ekkor a lábaimra és a másik karomra terjedt tovább.
-Ki vagyok én?... -teszem fel neki a kérdést széles vigyorral az arcomon, majd ekkor hangos nevetés zendül fel. -Micsoda ostoba kérdés ez Yuusuke... ZEL VAGYOK! -kiáltom felé, majd ujjaimmal finom mozdulattal körbe fogom kaszám markolatát, s egyetlen mozdulattal kirántom azt a földből, pedig nem pár centis ékelődésről volt szó. A kaszát kitartom a jobbom irányába, majd a fegyver hangos süvöltéssel kezd elhalványulni. A penge egészén különös fény ragyog, majd mikor nem marad belőle más mint egyetlen fénygömb a penge megszűnt. Kezemben volt a fény, de nem sokáig, mivel máris összeszorítottam markomat, s a fény robbanás szerűen reakcióba lépett. Kisebb fényjáték tűnt fel ismét, majd mikor az elmúlt láthatóvá volt egy óriási dupla élű kard, mely kétszerese volt magasságomnak és legalább fél méter széles is volt. Furcsa, mivel azelőtt sosem láttam ezt a fegyvert, de ennek is köze lehet ahhoz, ami éppen zajlik bennem. A pengét vállamra támasztva tartottam, s csak ridegen tekintettem ellenfelemre. Az átalakulás már szinte a végéhez ért, a fejemen kívül immár mindenhova kiterjedt. Ekkor szabadon lévő kezemmel arcomhoz nyúlok, majd egészen az állkapocs részemig simítom ujjaim, majd megragadtam bőrömet, s mint egy bőrmaszkot letéptem magamról. Az eddigi arcom helyett, most valaki más tűnt fel. Valaki aki sokkal higgadtabb, erősebb és mégis én vagyok, érzem, hogy nem tűntem el, még mindig én is része vagyok testemnek, de akkor sem voltam képes felfogni mi történik. Yuusuke arcán ekkor meglátszódott az érdeklődés formája. Egy teljesen másik férfi áll előtte, kinek rövid szőke haja, sárga szemei s furcsa hegei vannak, arcán feltüntetve, melyek már az én arcomon is látható váltak, de ezek most sokkal intenzívebben voltak láthatóak. Ekkor egy pöccintéssel összetörte a páncélt, ami védte, ami ostoba cselekedetnek tűnhetett, s a testalkat, s az öltözék is megváltozott. Egy fehér szőrös nyakú dzsekit viseltem, mely a mellkasom feléig ért, s ezenkívül egy szintén fehér nadrágot, ami nagyjából egyezett a szokásos Arrancar öltözékkel, valamint egy fekete cipőt is viseltem, melybe a nadrágom szára be volt tűrve. Azonban annak ellenére, hogy most sebezhetőnek tűntem egyáltalán nem éreztem magam annak. Bőröm sokkalta keményebb volt abban a pillanatban, mint eddig valaha is volt, erősebb mint a Ressurreccionom, erősebb, mint az előbb bőrömet elfedő kérges bőr, vagy bárminél, amire csak gondoltam.
-*Hmph*... -csukom be a szemem, s döntöm meg fejemet. -Bár csak erőm 10%-kát vagyok képes átvezetni, azt hiszem az is épp elég lesz ahhoz, hogy könnyedén elintézzelek! -jelentem ki, teljesen más hangon, mellyel rendelkeztem, s elképesztő ridegséggel. Majd az egyetlen, amit már csak látni lehetett, a por, amint felcsapódott a sonidom után, s ekkor már Yuusuke fölött tartózkodtam pengémmel a fejem fölött, s bár nem a kolosszális pengével sújtok le, csupán a markolatgombbal, mégis akkora kráter keletkezik, mely az erdő egészét letarolta. Megnövekedett gyorsaságom elég szembetűnő, s erőm is többszöröse az enyémnek. Egy határozott mozdulattal megpörgetem magam mellét a pengét, majd ismét visszaillesztem vállamra, s körbetekintek, hogy megtaláljam Yuusuke jelenlétét. Nem tudom mi lesz így, ha nem leszek képes visszavenni testem fölött a kontrollt, mert ha igazat beszélt a férfi, vagyis én, akkor könnyen lehet, hogy Yuusuke bajban van, s nem szándékozom megölni, én csupán egy jó harcra vágytam, de úgy tűnik valami folytán előtört belőlem ez a másik fajta én. De fogalmam sincs minek a hatására, vagy, hogy hol rejtőzött eddig bennem.

Nem azt a választ kaptam, amire számítottam. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, majd érdektelenül szemlélem tovább a férfit. A kérges bőr már benőtte majdnem az egész testét, egyfajta groteszk vázat képezve ezzel. Botor dolog azt képzelnie, hogy nem vagyok képes rést ütni a hierroján. A kaszát minden gond nélkül húzza ki a földből, ebben kételkedni se tudtam. Fegyvere azután egy fényes gömbbé válik, aztán újabb átalakulás kezdődik. Undorító módon letépi a saját arcát, ezzel egyidejűleg egy teljesen más kinézettel rendelkező arrancarral találom szemben magam. Hegszabdalta arcát rövid szőke haj keretezi, amely egészében eltér előbbi kinézetétől. Hatalmas pallosa nem kelt félelmet bennem, igazából egész lényemen a higgadtság uralkodik el. Kijelentése nem hat meg, erőmnek még a felét sem használom, így szavai nagyon is elhamarkodottak. Nagyot fog koppanni, ha tényleg elhiszi a tévképzetet, miszerint képes lenne végezni Velem. Fejemet kissé oldalra döntöm, ajkaimon kétkedő mosoly játszik. Sonidója hihetetlen sebességű, ám mielőtt csapásra emeli kardját, elkerülhetetlen módon lelassul. Ennek ellenére is brutális gyorsasággal tart Felém a markolatgomb, azonban az a bizonyos villanásnyi szünet elég időt ad nekem a felkészülésre. Dotonryuu vízszintesen a fejem fölé emelem, hegyét pedig balommal támasztom meg. Ismételten kráter keletkezik körülöttünk, ami letarolja a fél erdőt. Villámtáncom alkalmazásával térek ki Zel közeléből, jelenleg még csak felmérem mekkora erőre tett is szert, csak utána fogok támadásba lendülni. Zanpakutuom lapján hajszálvékony repedés látszik, ám ez még messze áll egy valós sérüléstől. Acélkék íriszeim érzelemmentesen tekintenek az aranysárga szempárba, egyetlen jelét sem adom az esetleges izgatottságnak.
- Hm, valóban így gondolod? – kérdezem tetetett érdeklődéssel, holott biztosan tudom a választ. Túlságosan egoistán viselkedik, értetlen okból felsőbbrendűnek tartja magát. – Sajnálatos módon, el kell keserítselek! Egészen mostanáig lélekenergiámnak csak 21%-t használtam fel ellened, s ebbe beletartozik a Shikai előhívásával járó növekedés is. Akárhányszor is fogsz átváltozni… Akármennyi új fegyvert húzol elő… Nem vagy képes legyőzni!
Szavaim fagyos csattanásnak hatnak a beállt csendben, ámbátor csupán a tárgyilagosság szól belőlem. Rühellem, amikor alábecsülnek. Viszont tudom milyen meglepetéseket lehet okozni ilyen helyzetből, nem egyszer szenvedő alanya voltam a dolognak. Talán itt lenne az ideje komolyabban venni az összecsapást, s megmutatni mit értem el a Gotei 13 elhagyása óta. Lassan lépdelek előre, talpaim alatt érzem a felmorzsolt talaj részecskéinek szúrását. Szabad tenyeremet kifele fordítom, valamint jobbommal is így teszek, melyben katanám pihen. Halk koppanások sorozata hangzik fel, ahogy cipőm sarka találkozik az immáron keményebb talajjal. Az elemi pusztítás szinte gyémántkeménységűre csiszolta a tájat. Ezüstkéken izzó aura tűnik fel körülöttem, melynek fénye egy pillanatra vakítóan villan. Bankai parancsomat elnyomja az egyre jobban fújó szél, valamint az ég felé törő energiaoszlop harsogása. Hollófekete fürtjeim görcsös táncot lejtenek arcom körül, megnövesztett copfom pedig egyre csak a hátamat veri. Dotonryuut függőlegesen magam elé emelem, azután nemes egyszerűséggel elengedem a markolatot. Ám a fegyver mégsem kezd zuhanni, hanem tovább lebeg előttem. Átlátszónak tűnő, fehéres porcsík kezd keringeni a penge körül, ami lassan teljes valójában beteríti kardomat. Újabb transzformáció kezdődik, ennek köszönhetően fog lélekölőm a második fázisába lépni. A durva kőfelület eltűnik, helyette szikrázó üvegszerű felület jelenik meg, mely törékeny kinézetének ellenére keményebb bármely acélnál. A sárkányfejet formázó kőfaragvány is visszahúzódik, majd egy különös arcra emlékeztető domborműként állapodik meg. Könnyed mozdulattal ragadom ismét meg az új alakot öltött lélekölőm tsukáját, ezt követően kissé ferdén magam elé emelem, ezzel felveszem szokásos védelmi állásomat.
- Naiyajin Dotonryuu. – mutatom be az erőszint-feloldásom nevét, miközben a pengém felé biccentek. – Emlékeim szerint Ti még nem ismeritek egymást, így éppen itt volt az ideje találkozásotoknak. Így már majdnem a fele erőmet láthatod, habár még mindig van pár trükk a tarsolyomban.
Sebességem körülbelül az ötszörösére növekedett, ennek köszönhetően mozgásom szinte teljesen észrevehetetlenné vált. Homályos foltként lendülök támadásba, kardomat oldalam mellett tartva. Kettőnk között fél úton járhatok, amikor hirtelen a levegőbe lököm magam. Eget rengető csapást indítok el Zel felé, azonban ez nem csupán egy egyszerű vágás. A fegyver éle aranyszín felizzik, majd egy hasonló színekben pompázó félholdalakú energiasávot is kilő. A prizma halálos iramban száguld kiszemelt célpontja felé, habár nem olyan erős, mint a gyémántkarókkal együtt használtam volna. Mindegy is, legalább megtudom mennyi erőt kell még mozgósítanom.

Válasza majdhogynem az elégedettség magaslataiba repített, hisz nem is óhajtottam, hogy pár röpke pillanat alatt lezajuljon a kettőnk viadala, s reménykedtem is benne, hogy végre elszánja magát Bankaia használatára. Minden erőforrására kiváncsi voltam, hogy megismerjem valódi erejét, s eldöntsem a kettőnk közötti kérdést, mely annyi ideje furdal már, hogy szinte már úgy érzem én arra születtem, hogy vele harcoljak. Igen. Talán tényleg azért létezem, hogy a harcokban örömömet lelve kedvem szerint pusztítsak, s azért vannak előttem riválisok, hogy egy belső motiváció arra késztessen, hogy még erősebbé váljak. Érdekes teória, s elgondolkodtató. Jól lehet a tények máson alapszanak, mégis örömmel töltött el valahogy ez a gondolat. S bár szemem előtt a cél ténylegesen az amit felállítottam magam előtt, azt azonban mégsem tudom mi lehet legjobb barátom célja, s milyen értékeket képeznek tervei. Fejemben továbbra is megannyi kérdés, de a legkülönösebb, hogy mégis honnan jöhetett ez az idegen erő, mely teljes mértékben átvette fölöttem az uralmat. Különös égető érzés, ahogy a testemet átjárja az ő hatalma, s méginkább ámulatba ejtő, hogy a forrása feltérképezelten szemem előtt. Csupán egy parányi szikrát érzek, mint erőforrás, mégis furcsa, vagy inkább baljós előérzet fog el, ha 'beletekintek'.
Miközben azonban a bennem rejlő kérdéseket vizsgálom, a harc továbbra is folytatódik. Yuusuke Bankaia, hogy úgy mondjam bámulatos, mind erőre, mind szépségre, azonban az idegent mégsem hatja meg egyik gyönyör sem. Kivételesen higgadt személyiségnek éreztem, s az is volt. A számok alapján úgy tűnhet ő van hátrányban mégsem menekül fejvesztve, bár talán ez az ami közös vonásnak számít bennünk, hisz inkább életemet adom a harcban, mintsem, hogy szánalomban éljek tovább tudva, hogy megfutamodtam egy harc elől. Az idegen csukva tartja szemét, lélegzete egyenletes, akár szívverése, nem izgul, mintha tudná mi lesz a harc kimetele, s mindekőzben további hangokat sugárzott felém, de immár csupán halovány foszlányokban véltem hallani a szavakat, melyeket eddig oly tisztán és érthetően hallottam.
~Keal... -ez volt az egyetlen szó melyet sikeresen kivettem a halk suttogás szerű neszből. S vélhetően ez valami név volt, de vajon az övé? Meglehet, hisz senki nem volt emlékezetemben, akit ezzel a névvel láttak volna el, így valószínűleg a saját neve volt az. Így tehát, miután elárulta nevét szemét kitárta, hogy alaposabban szemügyre vegye az ellenfele által bevetett technikát, s csekély értéket tulajdonított neki, ahogy kivettem reakciójaiból. Pallosát maga elé emelte, a hegyével lefele, majd a fölbeszúrta, hogy ne kelljen vállán cipelnie, feltehetőleg készült valamire.
-Jóllehet Zeifert, vagy ahogy te ismered... Zelt, ezzel a Bankaial lenyűgöznéd... Azonban ennél jóval nagyobb produkciót kell felmutass, hogy engem legyőzz. -jelenti ki arrogánsan, bár magam sem értettem, hogy miért hoz közbe engem, méginkább azt, hogy miért szólított eleinte Zeifernek, s mikor ez a név átfutott rajtam hirtelen belsőfájdalmat éreztem, mintha valami kiakarna törni belőlem újra, de mintha maga az emlékezetem nem hagyta volna, különös. Csak pár kép villant be, de túlságosan is homályba merült dolgoknak tűntek, s pár emlékkép nem képes mindent megoldani, így sajna nem tudtam rájönni mire is célzott a Keal nevű férfi. Eközben pedig már Yuusuke indult el 'felénk'. Aranysárga fényben tükröződő energia hulláma elképesztő sebességgel tartott felénk, s jól lehet nekem nem volt ötletem abban a pillanatban, Keal úgy tűnt nem zavartatja magát, így talán most tényleg akcióba lép. Előtte még úgy tűnt Yuusuke mozgását kísérelte meg követni, amit sajna viszont jómagam nem tudtam követni, de furdalt a kiváncsiság, hogy ő vajon mennyit látott belőle. Már csak alig fél méter lehetett a köztünk és a fénycsík közötti távolság, s még mindig nem szándékozott megmozdulni testem. Váratlanul azonban valami különös szélfújást éreztem, de mintha semmi sem történt volna, s a nyaláb szinte átsuhant rajtunk. Mi történt? Ez valami spéci támadás? Vagy esetleg sikertelen volt a támadása? A következő pillanatban pedig mögöttünk csattant a földbe valami, vélhetőleg a csapás, amit Yuusuke küldött. Úgy tűnt kikerülte Keal a támadást, de mégis hogyan? Én csupán azt a pillanatnyi fújást éreztem. Az let volna egy szimpla sonido? Ez még Yuusuke sebességét és felülmúlta legalábbis még annál is kevesebbet voltam képes észlelni, mint az övéből. S míg Én ámélkodom a sonidon, addig Keal már kontralépésre szánta el magát. Az égből érkező Yuusuke immár csak pár méterre volt, s hirtelen egyetlen tömör erőhullámot észleltem az ökléből kiindulva. Semmi sem látszott, azonban a hullám egyenest Yuusuke felé tartott, ám mikor áthatolt rajta egy pillanatig nem történt semmi, s csak tovább jött felénk. Keal arcán egy kisebb mosoly jelent meg, s váratlanul Yuusuke mintha megfagyott volna egy pillanatra a levegőben, majd a földön egy eléggé széles mélyedés jelent meg, s a fák amíg még állva maradtak a háttérben immár gyújtósnak sem használható szilánkokra robbantak, Yuusuke pedig hirtelen visszafelé kezdett el száguldani, s egyenest a földben landolt. Ez most telibe találta, de ami azonban elkeserített, hogy ez valójában mégsem én voltam, csak az én testem fölött uralkodó erő és ez nagyon bosszantott. Nem azért kutattam föl, hogy aztán más győzze le.
-A nevem Kroze Alledaion, de könnyebb, ha csak Kealnek szólítassz. S csak, hogy tudd, az előbb nem hazudtam... A Te által Zelnek nevezett férfi és Én, egy és ugyan az. De annyit megkell, hogy jegyezzek, szerencsés vagy, hogy nem Zeifert kaptad ki elenfeledül. -szól amolyan baljóslatú módon Keal, de nem tudom most sem, hogy megint mire céloz ezzel. A fájdalom ismét megnyilal, amint ezt a két nevet hallom. Kroze Alledaion... Zeifer... Ismerős, de nem fér a fejembe honnan.
-Eddig nem igazán akadt méltó ellenfelem, s Te magad sem tűnsz ezidáig fenyegető hatalomnak, mindazonáltal, úgy vélem Te talán mégis méltó ellenfelem lehetsz! -dobbant egyet lábával, s abban a pillanatban palosa a levegőbe pördül párszor, majd jobb kézzel elkapja markolatánál, s ismét vállára helyezi. Kicsit furcsa, hogy eddig csak sértegette, most pedig egészen szép bókot mond Yuusukenak. Furcsa személyiség, s megkell hagyni kicsit tényleg hasonlít rám, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez a férfi és Én egyeznénk.
Pár pillanattal később Keal már maga indít rohamot, s mintha a felsúrolná spiccével a földet, végig süvít a földön, pallosát erősen megszorítja, majd fogást vált rajta, s egy alulról indított vágással próbál ezúttal sérülést szerezni ellenfelén. De ezzel még nem hagyta abba, ugyanis a pillanatot, hogy esetleg védekezésre szánja el magát Yuusuke, nem adja meg neki, helyette a levegőből indít egy második csapást, amihez már társul egy kis fényjelenség is, miszerint a penge haloványan felizzik hasonló arany színekben, mint ahogy pár pillanattal ezelőtt küzdőtársa pengéje kezdett el fényleni. A csapást kisebb földrengés követné, így hatásos lépésnek indul a cselekvés, s talán ez a Keal nevű fickó talán tényleg képes lehet arra, hogy legyőzze Yuusuket, azonban ehhez nekem is lesz egy két szavam, ugyanis az a feladat egyes egyedül rám vár, s nemhagyom, hogy más vigye végbe, az Én nevemmel!

Támadásom nem jár sikerrel, habár nem is fektettem bele sok reményt. Mégis inkább az az érdekes, ahogy ellenfelemnek sikerül elkerülnie a fénypallost. Valószínűleg Sonidó lehetett, azonban így egy helyben nem voltam képes érzékelni a helyváltoztatást. Sikertelenségem ellenére mégsem látszódik csalódottság az arcomon, csupán a homlokomon kirajzolódó ráncok mélyülnek el jobban. Kijelentését hűvös mosollyal fogadom, ezzel is megpróbálva tovább idegesíteni Őt. Arrogáns szavai nem keltenek félelmet bennem, mert tisztában vagyok saját képességeimmel és határaimmal. Dotonryuut egy elegáns pörgetéssel emelem ismét testem elé, s szó nélkül várom az ellenfél kontrázását. Reagálni sincs időm, amikor az ismeretlen energiahullám áthatol a testemen, aminek köszönhetően egy pillanatra mozdulatlanná válok. Már-már azon elmélkednék, hogy miféle bénító mágia lehet is ez, amikor hirtelen elemi erővel kezdek hátrafelé zuhanni. Megint sikerül beágyazódnom a talajba, amit már kezdek nagyon unni. Szitkozódva kezdek talpra kászálódni, miközben futólag letörlöm a szám sarkában csordogáló vérpatakot. Egyfolytában valami Zeifert emleget, pedig Nekem lövésem sincs, kiről beszél. Biztos francia a csávó, legalábbis a nevéből erre tudok asszociálni.
Kezd elegem lenni már a fellengzős szövegéből, de csak nem hagyja abba! Immáron sokadjára becsül le, holott még semmit sem látott teljes hatalmamból. Előhívatta Velem a Bankait, na és? Ettől még mindig van feljebb, szóval jobb lesz, ha nem érzi magát ennyire nyeregben, mert nagyot fog koppanni a cégén. Éppen visszaszólnék valami értékelhetőt, ám ekkor Keal támadásba lendül. Hát igen, ez egy harc, nem pedig egy dumaparti. Szerencsére még általam is érzékelhető sebességgel jön, ebből adódóan nem esik nehezemre hárítani a felfelé tartó csapást. Pengéink szikrát vetve csúsznak el egymáson, azonban az arrancarnak ennyi nem volt elég. Egy újabb támadással próbálkozik, melynek előkészületei nagyon hasonlatosak az én Naiya Saberumhoz. A fényjelenséget követően földrengésszerű jelenség következik be, aminek köszönhetően sikerül elharapnom a nyelvem. Némán sziszegve a fájdalomtól lököm arrébb a férfit, azután egy emberesebb véres nyálat köpök ki oldalra. Passzolom, hogy milyen próbálkozás is lehetett ez, viszont a pillanatnyi földrengésen és saját szerencsétlenkedésemen kívül nem érzékelek további hatásokat. Ezzel egyidejűleg felsőm is kezdi megadni magát az igénybevételnek, pedig nem is olyan régen vettem. Szabad kezemmel letépem magamról az amúgy is szakadt ruhadarabot, ezt követően pedig szólásra nyitom a számat.
- Ezek szerint már Zelnek is multiplex személyiségzavara van? - teszem fel a kérdést gúnyosan, habár az előbb említett betegség nem jár ekkora erőnövekedéssel, valamint kinézetváltozással se. – Ezidáig nem voltak ilyen „problémái” a srácnak, akkor mond… Most mégis miért lettetek hirtelen „többen”? S ha már így belemelegedtünk a diskurzusba, akkor örülnék némi felvilágosításnak Zeifer személyét illetően. Már csak azért is, mert látom nagy rajongója vagy.
Fásultan elnevetem magam, ám hangomból hiányzik minden vidámság. Fagyos tekintetemmel mérem újra végig küzdőtársamat, majd egy halk horkantás kíséretében kapcsolok shunpora. Egy gyors ugrással ellenfelem fölött termek, miközben lélekenergiát koncentrálok bal kezem tenyerébe és gondolatban kimondom a „ Hadou 73: Souren Soukatsui! ” parancsot, aminek köszönhetően pusztító kék sugár tör elő a már fentebb is említett testrészből. Ezúttal sem a frontális támadást szolgálja a Kidou, hanem az elterelésben segédkezik. A robbanás néhány méterrel Keal mellett csapódik be, s olyan erősre sikeredik, hogy mindkettőnket messzire taszít eredeti helyünktől. Azonban nekem ez pont kapóra jön, mivel épp a megfelelő irányba kezdek el repülni. Hamarosan páros lábbal landolok azon a kicsavarodott fatörzsön, ahol Hisou Karitét hagytam. A megviselt növénynek valószínűleg ez volt a kegyelemdöfés, mivel hangos recsegés-ropogás kíséretében elkezd kifordulni a földből. Az utolsó pillanatban rántom ki a kardot a törzsből, mielőtt még a több tonnányi fa maga alá temetné. Egy szökkenéssel termek immár a biztonságos talajon és néhány másodpercig kifújom magam. Csak most vettem észre, hogy az előbbi kis akciómnak köszönhetően igencsak megperzselődött a hátam, viszont ez elhanyagolható sérülés, ezért nem is foglalkozom vele tovább.
A Zord Kaszás kéken felizzik a kezemben, amint ismét hozzákapcsolódik reiatsumhoz. A Daitenshi nyakéke sértetlenül fityeg a nyakamban, pedig efféle szörnyűségek között egy hétköznapi ékszer már tönkrement volna. Úgy látszik megérte az árát, szóval nincs okom panaszra.
- Jössz Nekem egy új pólóval… – jegyzem meg negédesen, míg eloszlik a füst az arrancar körül. – Tudod azon gondolkodtam harc közben, hogy miféle motiváció is hajthat Téged, amiért az életemre törsz. Habár azt mondod, egyek vagytok Zellel, Ő mégsem lenne képes megölni. Itt most nem az erőink közötti különbségre célzok, hanem arra a lélektani kapocsra, ami kettőnk között van. Hiába fenyegettem meg, igazából nem lett volna szívem végezni Vele. Barátság… Látod, milyen egyszerű kis szó és mégis hatalmas összetartó ereje van. Ezért kérdem én; miért nem takarodsz vissza oda ahonnan jöttél, s bízod ezt a dolgot a felnőttekre?!
El fogom söpörni ezt a férget, még ha szilánkosra is kell törnöm Kaabel minden csontját. Nem tudom, milyen beteges lélekhasadás van itt kibontakozóban, ám jó lenne minél hamarabb véget vetni a gyereknapnak. Ezüstkéken ragyogó aurám ismét megjelenik körülöttem, pengéimet pedig oldalam mellett pihentetem. Egy pillanatra lehunyom acélkék íriszeimet, ezzel egyetemben a fény egyre vakítóbban izzik, habár nagysága lecsökkent. Oly’ hirtelenséggel lövök ki előre, amely megrepeszti a talpam alatt lévő köveket. Egyetlen másodperc alatt szelem át a minket elválasztó tetemes távolságot, azután a levegőbe ugrom. Katanáimat X-alakba rendezem, eztán így próbálok egy hasonló jelet vésni Keal mellkasára.

Immáron kezdtem érteni legbelül, hogy jóllehet tényleg nem lenne egymagamnak esélye Yuusuke ellen, hisz a támadás, amit Keal bevitt nem volt túl finomkodó, vagy éppen gyenge és mégis könnyedén hárította, még ha nem is százszázalékosan, de a lényeget elkerülte. De nem óhajtom elszalasztani a lehetőséget, hogy végre megtaláltam, s kerül amibe kerül, de kikellett jutnom ebből az önkívületi állapotból. Gúnyos szavai nem keltik fel Keal figyelmét, s elengedi füle mellett, s ennek jelet is adva karjait keresztbe rakja, mintha csak arra várna, hogy végre befejezze mondókáját. Kardja ismét a földbe támasztva pihen, de valahogy furcsa energiát is észlelek a kard belsejéből. Különös, mert nem olyan mint egy szimpla pallos, sokkal inkább ez is egy Zanpakutora hasonlított, de mégis más volt. Valami hatalmasabb. De az energia, melyet felfedeztem, zárva volt szemeim elől. A kard valahogy blokkolta, hogy ne érezhessem, vagy talán Keal ereje miatt lehet. Emlékszem vissza az első mondatára, mikor kilépett fejemből, s megtestesült bennem. De vajon, hogy is jöhetett létre bennem egy ilyen személyiség? Volt azonban egy olyan érzésem, hogy hamarosan választ kapok erre is.
Ekkor lép működésbe a kidou melyet Yusuke vetett be. A kéken felizzó energia csodás látványt nyújtott, s tudtam is mi fog következni, ismerem már annyira Yuusuke gondolkodását, hogy ezúttal sem engem céloz meg, mivel tudja, hogy a kidou nem fog a bőrömön, hanem a környezetet veszi célba. Ebből kiindulva nem láttam értelmét aggodalomra, azonban nem tudtam mire készül Keal. Feltehetőleg, ha már így is annyi mindenről tud, s átlátja gondolataim, már tudhatná mi következik, azonban én mit sem látok az ő elméjéből. Fedett előttem, mint egy lepecsételt könyv, mely nem hagyja átadni a benne lévő tudást. A robbanás hatalmasra sikeredett, olyannyira, hogy a földbeágyazódott kard tövestül fordult ki nyugvó helyéből, s elrepült a távoli messzeségbe, ennek ellenére Keal pusztán jobb lábán végig csúszva a köveken megvetette lábát, pár métert arrébb lökte, azonban nem sokkal később bal lábát párja mellé lecsapta, s ezzel megálljt parancsolt mozgásának. A koszt tollkabátjáról egy kézsuhintással elintézte, majd hajtincsein igazított egy mozdulattal, s ekkor ismét feltűnt ellenfele.
Yuusuke most is ugyan olyan gyerekes, mint mindig. A legcsekélyebb problémával törődik, s ezzel közben hihetetlenül higgadt. Bárcsak minden úgy lenne mint rég. Keal, csakúgy, mint korábban most sem méltatja válaszra, s megvárja míg ellenfele lépést gyakorol. Érezhetően magas sebességgel közelít Yuusuke, de Keal ezúttal sem hátrált. Yuusuke felé lévő karját a magasba nyújtja, ami szokatlan. Talán megpróbálja puszta kézzel kivédeni a támadást? Meglehet van olyan bolond, bár lehet még talán képes is lenne rá. Nem. Vélhetőleg nem. Csak ekkor tűnik fel a halk suhogás a távolból. Yuusuke mögül érkezett vissza a pallos, mely szélesebbik oldalánál fogva a földfelé pörgött, s csakúgy hatalmas sebességgel közelítet felénk. Ezekszerint kardját hívta kezébe. Ha Yuusuke nem figyel most könnyedén beszerezhet egy nagyobb vágást a hátára, de, ha sikeresen kitér, abban az esetben Keal kezében landol a kard, így pedig képes lesz már védekezni a két karddal szemben. Történjen akárhogyis, a penge így is úgyis visszatér Keal kezébe.
Ha a második megoldásnál dönt Yuusuke, megvárja míg betalál, majd mozdulatlan karral tartja a két ellene irányuló pengét. Majd mikor már érzi, hogy habár őt nem is képes Yuusuke eltalálni, azonban őt képes elmozdítani, egy gyors villámlépéssel kítér ellenfele útjából. Egy felhalmozódott köves dombon ér földet, majd kardját visszahelyezi vállára.
-Íme az első kérdésedre a válasz. Akit te Zelnek ismersz... csakegy hazugság semmi több. A valóság mögött mindig egy nagy hatalom áll. Az igazi neve Zeifer, de ez sem a teljes neve, azonban még ő sem az aki mindezek alatt lapul. S a másodikra a válasz. Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem lenne képes rá? Tényleg egyek vagyunk. Egy ember köt minket össze. De ettől függetlenül tudod, te mi van a legmélyén? Részben Te vagy a legjobb barátja, de egy része gyűlöl. Gyűlöl, amiért Te erősebb vagy, mint ő. Gyűlöl, mert akármennyire is próbálkozik nem képes felérni a Te magaslataidba. Ez a része lennék én. Azonban én erősebb vagyok. Én nem tartok az erődtől, de annál inkább vágyom a halálodra. -ez... HAZUGSÁG! Soha nem lennék képes megölni a barátaimat, főleg nem Yuusukét!. - Azonban most az egyszer hasznodat is vehetem. Tudni akarod mi az igazság? Akkor négy hét múlva, menj Hueco Mundoba, s figyeld a jeleket. Ha valóban olyan fontos neked Zeifer... vagyis Zel, akkor segítesz neki. S talán még neked is hasznod lehet belőle, ha a célodat könnyebben el szándékozod érni. -ezt az utolsó mondatot alaposan kihangsúlyozva ejtette ki, mintha ő tudná miről van szó Yuusuke körül. Pedig az lehetetlennek tűnne, hisz senki sem tud felőle, miért épen ő tudná mi zajlik. Ez már tényleg őrület!
A fejem már majd szét hasadt. A mondatok melyeket Keal kiejtett száján egyszerűen felbosszantottak. Úgy éreztem menten felrobbanok, de nem csak a dühtől, hanem az erőtől is. Ezt nem kívántam szó nélkül hagyni. Mit merészel mondani!? Hogy én megölném a legjobb barátomat?! Ezt nem tűröm! Az elmeállapotom kezdett rohamosan visszajavulni, s éreztem, amint testem felett ismét én kezdek uralkodni, habár lassú folyamatban, de mégis szinte lepattogott Keal bőre az enyémről.
- Úgy látom nincs már sok időm. De még találkozunk, annyi bozonyos. Zel semmire sem fog emlékezni, abból, ami vele történt, legalábbis az átváltozásából, úgyhogy ne fáradj a kérdéseiddel felé. És ne feledd négy hét... -ekkor felemelte kezét egészen arcáig, majd egy pöccintéssel eltörölte a képét rólam, s mint a kiszáradt agyag, úgy bomlott le rólam a burok. A fejem majd széthasadt, de igyekeztem talpra állni. Még valamire emlékeztem az elmúlt pár percből, de nem volt elég, ahhoz, hogy összerakjam magamban. Körbe tekintek, ahol immár hatalmas elsivatagosodott tájjá vált küzdőterünk.
-Mi történt itt? -fogom meg fejemet, de semmi nem jut az emlékezetembe a történtekkel kapcsolatban immár. Furcsa. De gyorsan összeszedtem magamat az elmélkedésből, majd előreléptem, ahol immár a kasza alakját visszanyert Zanpakutom hevert a földbe ékelődve, majd egy határozott mozdulattal kirántottam a földből. Kissé komor ábrázattal fordulok Yuusuke irányába ekkor, végigmérem mi történt vele is, majd váratlanul elmosolyodom, s szelíd arcot veszek föl.
-Nocsak Yuusuke látom elférne rád egy új póló. -nevetek fel kicsit, majd lesétálok a kisebb dombról. Felé lépkedtem, de látszott, hogy semmi támadó szándékkal. Kaszámat élével lefelé fogtam, s látszott gesztusaimból is, hogy nem készülök semmire. Elsétálok a férfi mellett, majd mikor két lépés távolságra állok tőle háttal egy pillanatra megállok.
-Ezzel még nincs vége, ugye tudod? -válaszát megvárom, majd egy kisebb felnevetéssel távozok. Kaszámat kinyújtom jobbom irányába, majd elsuhintok vele magam előtt, amitől működésbe lép a gargantanám, majd belépve visszafordultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem a férfit, akit tisztelek és szeretem, mint egy barátot. Barát. Rivális. Gyerekesek vagyunk, ha úgy vesszük. Mégis, ez az ami összeköt bennünket, s én örülök, hogy egy ilyen férfit tudhatok a barátomnak. Nem tudom mik a céljai. Nem tudom miért hagyott el. De tudom, hogy egyszer még viszont látom az oldalamon, nem tudom honnan veszem ezt, talán megérzés. Fordulok egyet, majd a gargantana bezáródik mögöttem, s én a Soul Societyben érkeztem meg. Hazaérve nem számoltam be semmiről, hisz nem azért voltam ott, hogy elmeséljem mindenkinek a dolgot. Nem az én ügyem. Nekem már megvan az én ügyem. S erről az útról semmi sem tántoríthat el. Mégis, mikor megérkeztem, furcsán éreztem megint magam, mintha valami nem lenne rendjén.
Eközben a küzdőterünkön Yuusuke még jelen volt feltehetőleg. Furcsa, hogy én valójában semmire sem emlékszem, de ő benne valószínűleg megmaradtdak a dolgok. A Keal nevű fickó, s annak szavai. Különös.
A kissé sivatagos területen valami fénylik azonban. Apró fény, mégis erős. Halvány rózsaszín színe elég feltűnő, s gyönyörű. Kellemes melegséget sugároz magából. Közelebb menve egy apró ládika az, s annak kulcslyukából érkezik a fényjelenség. A dobozka ékesen díszített aranyozott kis tárgy volt. Kinyitni azonban nem lehetett. A zár nem engedett bármi is érte, azt erővel kinyitni nem lehetett, így tehát más módot kell rá találni, hogy kinyissák.

(Pirossal van az a rész kiemelve, ami létfontosságú így ez a része a későbbiek során kapcsolódni fog a valóságban is Smile

)

Botor dolog volt azt gondolnom, hogy ilyen könnyedén véget vethetek a harcnak. Csapásom megállíthatatlanul halad az arrancar felé, azonban a távolból alig hallható suhogás üti meg kiélesedett hallásomat. Egy gyors hátrapillantással sikerül bemérnem a száguldozó pallost, s még épp van időm kipördülni oldalra. Ám ezzel időt veszítek, így pengéim már csak a széles acéllapon csattannak. Egy pillanatnyi csalódottságot érzek sikertelen támadásomat követően, azonban nincs időm ezen keseregni, mivel Keal újabb monológba kezd. Van egy olyan érzésem, miszerint Ő lesz a legdumásabb az esetleges többi személyiség között. Kezd az egész eseménynek egy bizarr, Star Trek-es beütése lenni, megosztott testtel és minden finomsággal. Ismételten meghallgathatom, hogy nem fél az erőmtől és simán kinyírna, holott ez eddig sem sikerült Neki, pedig nem támadásaiban ott volt az akarat, amellyel elvehette volna az életemet. Vonásaim furcsa grimaszba rendeződnek, amint a felhasználásomra terelődik a szó. Sosem bírtam, hogyha manipulálnak vagy tudtomon kívül olyasmire kényszerítenek, amit amúgy semmiképp nem tettem volna meg. Négy hét múlva, Hueco Mundoban… Lövésem sincs miről hablatyol ez itt össze-vissza, ám jól láthatólag a harc véget ért. Eközben a nagyszájú ellenfelem képéről elkezd lepattogni a bőr, mintha csak valami festék lenne. Biztos nem kente le magát elég Hammeritetal, csak az lehet az oka. Utolsó mondatával a további kérdezősködés lehetőségét is elveszi Tőlem, így kissé ingerülten csúsztatom vissza katanáimat a helyükre. Ezen idő alatt Zel visszanyeri eredeti alakját, s jól láthatóan azt se tudja, hol van. Figyelmemet nem kerülte el a visszatranszformálódott kasza sem, mely a földbe ágyazva pihent.
- Mondjuk úgy… Volt egy kis nézeteltérésünk. – jelentem ki komoran, hisz’ még mindig piszkálja a csőröm az előbbi manus. Következő kérdésére kicsit elmosolyodok, ami igen szokatlan Tőlem mostanában. – Bizony, a Vaizard már sehol sem tud olyan pólót venni magának, ami kibírná a terhelést. Most is alig csapódtam be kétszer a talajba és máris szétszakadt. Bezzeg régen még időállóbb cuccokat készítettek!
Utolsó megjegyzésére kurta biccentést kap válaszul, majd ezt követően némán végignézem, ahogy eltűnik a Gargantában. Lassan körbetekintek, s újra megszemlélem az általunk okozott pusztítást. Kis szomorúsággal tölt el ugyan a letarolt erdő látványa, azonban tudom, hogy az elmúlás az élet velejárója. Ezenfelül, sikerül levonnom azt a következtetést is, miszerint mi sose növünk fel. Most is teljesen értelmetlenül okoztunk jól észrevehető károkat, melyek nem kerülik majd el az emberek figyelmét sem. Rezignáltan felsóhajtok, majd ezt követően kiterjesztem a Fészek álcáját erre a területre is. Fáradtan nyújtózkodnék egyet, viszont ebben megakadályoz a vállamon terpeszkedő égett seb. Keserűen vizsgálom meg a nem túl szép felületet, ami minden egyes karmozdulattal fájdalomtőrök tucatját döfi a sérült felületbe. A sok mocorgásnak hála már vérezni is kezd, szuperjó, mondhatom. Amíg saját balszerencsémmel vagyok elfoglalva, addig nem túl messze ismeretlen eredetű fény gyullad. Egy pillanatra ismét harci helyzetbe állítom magam, de nem kerül sor további összecsapásra. Egy laza villámtánccal lépek közelebb a jelenséghez, mely egy apró, ám annál díszesebb tárgyból származik. Aranyozott szélű, szépen megmunkált dobozként tudom beazonosítani a tárgyat.
~Mi a pihe?~ - teszem fel a költői kérdést magamban, azonban a választ nem tudom rá, így ez egy felesleges gondolatmenet volt. Eljátszok a gondolattal, miszerint ez valami csapda lehet, de rövid úton visszaszorítom éledező paranoiámat. Hirtelen mozdulattal ragadom magamhoz a dobozkát, s nem is oly’ meglepő módon semmi nem történik. Néha lazítanom kellene, különben még megbolondulok a végén. Finoman megpróbálom kinyitni, de nem járok sikerrel. Éledező kíváncsisággal adok több erőt a nyitási mozdulatba, viszont a dobozka ennek ellenére sem akaródzik kinyílni. Pár percnyi próbálkozás után feladom, azután egy vállvonás kíséretében nadrágom zsebébe rejtem az ereklyét. Ha nem is lehet felhasználni, akkor is jól néz ki, ráadásul aranyból van, ami még egy jó pont. Szemmel követhetetlen shunpoval termek a küzdelem elején eldobott köpenyem mellett, ezt követően némi tisztogatás következik, s végül vállam köré kanyarítom a ruhadarabot. Kicsit felszisszenek ugyan, amikor a durvának nem mondható anyag a seb felületéhez ér, viszont megpróbálok elfeledkezni a fájdalomról és eredeti úti célom felé veszem az irányt. Nem tudom, miben lehetnék Zel segítségére, ebből adódóan még meggondolom a hollowok világába menetelt. Mindenesetre Keal akaratlanul is rátapintott a lényegre, miszerint dolgom lesz még Hueco Mundoban. Természetesen csak vakon találgatott, mégis elgondolkodtatóak voltak szavai. Délceg fák magas lombkoronája alatt szlalomozva próbálok meg kijutni az erdőből, miközben a közelmúlt eseményiről elmélkedem.

Vége!

// Kösz a játékot, a doboz pedig eltéve. Wink

xD //

Khm... végre megjöttem, és végre le is zárom a játékotokat, csak hogy örüljetek. xD Nem is húzom tovább a dolgot, kiosztom az ajándékotokat:

Mindketten kaptok 2000 ryout, amit felhasználhattok technikák vásárlására. ^^

További kellemes játékot!