Jelszó: Doesn't matter who it is, I'll fuckin' break 'em.
Név: Rajin Lito
Kaszt: Arrancar
Rang: 32.arrancar
Nem: Férfi
Kor: Háromszáz év, sajnos csak húsznak néz ki
Felszerelések: Két Zanpakutou.
Születési dátum: 05. 21
Kinézet: Szikár termetű Arrancar. A hasán tenyérnyi nagyságú lyuk látszik. A kék szemei gyilkos radarként figyelik a tájat, mindig ellenfelet keres. A fehér hajával kissé kitűnik a sorból, de őt ez csak erősíti abban a hitben, hogy mindet le kell győznie. A vadállatias maszkja az arca bal oldalán van. Olyan, mintha egyenesen egy vadmacska koponyájáról tépte volna le. Ez még ijesztőbbé teszi cseppet sem megnyugtató mosolyát. Bízik a képességeiben, ezért nem bújik vaskos páncél mögé, ezért lenge Arrancar ruházatot hord.
Jellem: Hallgatag, csöndes… Mondaná az, aki még sosem látta őt. Ha inzultálják, képes a puszta tekintetével hegyeket mozgatni. Agressziója, és a veszélyes dührohamai megrémítik a környezetében lévő ostoba menosokat is. Sosem volt az a barátkozó típus, főleg, miután különváltak a testvérével. Az ismerősei gyakran horzsolásokkal, és foltokkal hagyják el a szobáját. Néha csak puszta kedvtelésből csap oda a többi arrancarnak, és persze a szadizmus sem áll messze romantikus lelkétől. A hosszú évek során sok párt talált magának az arrancarok közt, de egyiket sem tartotta fontosnak. „A harc az első, a bocsánatkérés csak a halál után”- Mondta, mint egy jelszót.
Zanpakutou: Marcial Colmillo (Harci Karom) ez egy Nodachi. Acabado Guadańa (Befejező Penge) ez pedig egy Wakizashi.
Egy csodás Nodachi kard. Aranyozott markolatú, barnás hüvelyű. És mint egy igazán jó Nodachi forgató, akár egy kézzel is képes forgatni a magasságához illő hosszú kardot.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/36/Nodachi.jpg És egy csodás rövidpenge, mely a bal kezét díszíti. Egy szemkápráztató Wakizashi.
http://www.swordsofmight.com/ProductImages/coldsteelsamurai/Dragonfly_Wakizashi_M.jpg A két kardot, csak akkor használja egyszerre, ha az ellenfele jóval képzettebb, mint ő. A Wakizashi akkor kerül elő, ha az ellenfelét lebecsüli. Ha viszont komolyra fordul a harc, előhúzza a hosszú kardját.
Parancsszavak: Rásguelo, Marcial Colmillo(Tépd szét, Harci Karom), Córtelo en dos Acabado Guadańa(Vágd ketté, Befejező Penge)
Képesség: Wakizashit beleszúrja a bal combjába, a Nodachit, pedig a jobb karjába, kimondja a parancsszavakat, aztán átalakul. A testébe olvad mindkét penge, és visszanyeri az ősi állatias alakját. A puma alakja csodás, és rémisztő is egyben. A teste leginkább egy emberré vált pumára hasonlít. Hegyes karmai, és éles fogai, csak a kezdetleges fegyverei. A jobb kézfejéből hosszú penge csúszik ki. Jó kardforgató lévén, ezt tökéletesen használja fegyverként. A bal csuklója alól a Wakizashi pengéje csúszik ki, mint egy orvgyilkos pengéje. A vadmacska nyála a saját sebeit képes gyógyítani, persze csak a felületi sérüléseket. A Ceroja erősebb lehet, mint a többi arrancaré, de csak egyszer tudja használni, aztán napokig meg sem tudja kísérelni. Ám, még nem tudja használni ezt a csodás sugarat.
Két gyermek:
~Fenébe! A bátyus már rég elment. Miért nem vitt magával? Az ikertestvére vagyok! Nem értem, miért hagy mindig egyedül! Nem érdekel utána, megyek!~ Mondtam magamban. El is indultam.~ Alig vagyok öt éves, de a harcias természetem öregebbnek tűntet fel a koromnál. De anya mindig a bátyust küldi el a földekre dolgozni…
Serényen ugráltam az utcán, és kerestem a helyes utat. Az emlékeim csalhatatlanok, kiválasztom a helyes irányt, és elindulok arra. Ha még itt lefordulok, előbb érek oda, hiszen itt a magas híd, ami átível a folyó fölött. Innen már látom is a hidat, alakok vannak ott. Már el is értem a híd szélét.
-Mit akarsz taknyos?- kérdezte az egyik alak.
-Átmenni, a bátyámhoz!- Válaszoltam meglepve. A férfi felnevetett.
-És hol a hídpénz?- kérdezte gyilkos mosollyal a férfi.
-Nálam, nincs semmi…- Mondtam halkan, de már vége volt. Csak arra emlékszem, hogy a testem mellett állok. Egy lánc lóg ki a mellkasomból, ami messzi távolban eltűnik. Nem mertem tovább menni. Láttam, ahogy a testem lehajítják a híd alá. Szomorú lettem, és leültem a hídra…
A láncom vége egyre közelebb ér. Loraine közeledik a távolból. Az ő karjára van rácsavarodva a láncom. Ő megállt egy pillanatra a hídon. Tudtam, megérezte, hogy itt vagyok. Régen is, nagymamát is érezte. Ő lenézett a hídról. Riadtan vette észre az elhalt testemet.
-Ne oda figyelj testvér, én itt vagyok!- Mordultam fel, de ő elindult a híd végéhez. Le akart mászni a testemhez.- Bátyus, itt vagyok! Túl meredek, ne mássz le!
Hiába kiáltoztam. Már késő volt. Kifordult a talpa alól egy kő, és ő lezuhant. A koponyáját azonnal összezúzták a sziklák. Hirtelen szétesett a lánc, ami eddig összekötött vele. Én azonnal haza szaladtam segítséget hívni. Otthon nem vettek észre. Mire vissza értem, mindkettőnk teste eltűnt. Én leültem a hídra, és sírni kezdtem. Keservesen, és mélységes fájdalommal. Nem hallott senki… Nem vettek észre…
Az átváltozás, és az emberség maradéka:
Már jó ideje ott ültem. Hosszú évek voltak mögöttem. Lenéztem a láncomra. Szinte minden szeme szétrágta már magát. Nem értettem az egészet, de megtöröltem az arcom. Már csak pár szem, és hirtelen mind megőrült. Amint az összes szem eltűnt, én elkábultam. Szörnyen éreztem magam, mikor felébredtem. Megint évek pora borította a testem. Eddig, mint egy vadállat élhettem. Véres voltam, valakit megöltem. A táj megváltozott. Hosszú évek telhettek el. Sok lelket nyelhettem el, ezen idő alatt… A vízhez mentem, hogy leöblítsem az arcom, de egy szörnyeteg nézett rám. Én megrémültem, aztán be akartam húzni neki. De a furcsa fehéres karom, csak a vizet ütötte. A karjaimra néztem. Karmaim voltak, és fehér lettem. Ez még jobban megijesztett, mint a szörny… A szörny, én vagyok az! Nem akartam ez lenni. Menekülni akartam. Messze! Csak távol ettől a helytől. Csak rohantam esztelenül. Egészen egy házig. Ott az udvaron egy idős ember, egy kisfiút tanított kardot forgatni. Letéptem egy nagy faágat, és utánozni kezdtem. Elbűvölt. Végre lenyugtattam magam. Nem tanultam kardvívást eddig, de nagyon megtetszett. Egyre jobban belejöttem. Bár egy otromba lény voltam, és egy faággal csapkodtam, de mégis örültem. Rengeteg időt töltöttem ott…
Évek teltek, az ifjú felnőtt, és az öreg meghalt. A lelke továbbra is a fiút figyelte. Szörnyen éheztem, így egy nap megszólítottam.
-Öreg… Nincs valami ennivalód?- kérdeztem, de ő azonnal felém, nyújtotta a kardját.- Én csak enni kértem, miért vagy ilyen?
-Te rossz vagy! Látszik a külsődön!- Mondta az öreg. Én dühösen felvettem a faágat.
-De kardozni azt tudok!- Mordultam fel, és felé ütöttem. Ő kivédte a támadást. A betanult figurákkal vívtunk. Egyre dühösebb lettem. Az éhségem, és a dühöm legyőzött. Hatalmasat suhintottam, és kiütöttem a kezéből a kardot. Négykézlábra álltam.
-Látom jól kitanultad a vívást…- Mondta az öreg lihegve, aztán kitárta a karjait.- Egyél hát!
Nem értettem, de a testem magától mozdult…
Először ettem. Szégyenkeztem emiatt. Szédültem, és dühös voltam, de erősebbnek éreztem magam. Tudtam, hogy ez nem elég. Eldöntöttem, ott maradok, amíg lehet. Így tettem. Hosszú évekig, több generáción át, gyakoroltam, és ettem az elhullott kardforgatókat. Végül már nem zavart a lelkek elnyelése. Mindegyikkel megküzdöttem, és bizonyítottam.
Száz éve éltem így, és a testem furcsán kezdett viselkedni. Elhagytam az otthonom. Egy furcsa vágy arra késztetett, hogy rohanjak. Megtettem. Úgy futottam, ahogy még soha. Innentől kissé homályossá váltak az emlékeim…
A sötét világ:
Már ott ébredtem. Ormótlan testem volt. Láttam magam körül még hozzám hasonló lényeket. Éheztem, ezért megöltem egyet. Felfaltam. Nem csillapította úgy az éhségem, mint a kardforgatók szellemei, ezért egy újabbat ettem. Mint olaj a tűzre, egyre éhesebb lettem a lények felfalásától, menekülni akartam. De lassú lomha valami lettem.
~Vajon Loraine is itt van?~ kérdezgettem magamtól. Mivel én is itt voltam, ezen a túlvilágon, arra gondoltam, ő is itt kell, hogy legyen. Azóta kerestem az ő nyomát is. Néha, ha nem ettem eleget, eltűnt egy régi emlékem. Ekkor kezdtem sejteni, mit kell tennem. Falni kezdtem a hozzám hasonlókat. Ízek? Nem éreztem egyet sem, de a fájdalmukat annál inkább. Eldöntöttem, hogy harcolnom kell! Ha mindenkit legyőzök, megtarthatnám az emlékeimet. Már nem tudtam megállni. A hozzám hasonló óriások voltak a legjobbak. Az éhségem tőlük csillapult jobban, de sosem múlt el.
Ahogy egyre öregebbé váltam, egyre jobban megértettem, mit kell tennem. Már ha unatkoztam, akkor is harcolni indultam. Egészen addig meg sem álltam, míg egy nap, elnyeltem az utolsó menost életemben…
Aki két lábra állt:
Az a rohadt menos… Rémes émelygés tört rám. Elájultam.
Már ébredeztem. És azonnal meg is éreztem. A testem más lett. Amint kinyitottam a szemem, karmokat láttam meg. Az arcomon vigyor terült szét. Ugyanis, bármilyen furcsa volt, végre megint erős és hasznos kart kaptam. Ezt tartottam a legfontosabbnak. Lassan fel akartam kelni, de hirtelen visszaestem. A testemre néztem. Ami ez után jött, lesújtott… A lábaim… A valaha izmos, erős, hosszú lábaim… Ronda állatlábakká váltak! Nem bírtam két lábra állni.
~Bátyám, még mindig… Olyan messze vagyok tőled. Nem hiszem el…~ Gondoltam. Dühös voltam. Már azt sem tudom, miért, de nagyon mérges lettem. Felkeltem, négykézláb indultam el. Egyenesen egy patakhoz rohantam. Belenéztem. Egy puma nézett vissza rám. A vízre csaptam. Dühös voltam. Tomboltam. A közelembe kerülő fákat kidöntöttem. Elém került egy másik Hollow, a karmaimmal dühösen ütni készültem. Ő elkapta a karom. Két lábra állt, és elhajított. Meglepődtem. A dühöm azonnal elszállt. A Hollow csak állt és engem figyelt. De állt. A szívem hevesen vert. Lassan elfordultam, és elrohantam. Messze. Az arcom vicsorgásba torzult. Olyan gyorsan rohantam, ahogy még soha. Lehajtottam a fejem. Lefékeztem, és összeestem.
~Ha… Fel tudnék állni…~ Gondoltam dühösen.~ Megtalálhatnálak Loraine!
Ezután úgy edzettem, ahogy még soha. Ha valaki látott volna, bolondnak titulál. Két lábon táncoltam, mint a kölyökkutyák. Persze nem szórakoztam. Két lábon akartam állni. Mindig elestem. Nem állhattam meg. De vadásznom is kellett. A zsákmányom, pedig a hozzám hasonló hollowok tömkelege volt. Néha az egész karom úszott a vérben. De nem álltam meg. Meg kellett találnom a bátyámat, és csak ez számított. Ezért kellett két lábra állnom, ezért ettem megállás nélkül… Évekig gyakoroltam. Míg egy nap, az emberek közé indultam. Már változott az élet, de megláttam azt, amit kerestem. Egy „szamurájt”. Nem habozhattam, lesújtottam rá. Képes volt kikerülni. Haragosan támadtam rá újra. A fekete ruháját csapkodta a szél. Akárhányszor ugrottam előre, ő mindig kitért. Felém ugrott… Elhajoltam a lassú kardcsapástól. Sőt, elkaptam a karját. Ő megrémült. Kitéptem a kezéből a csodás fegyvert, és otthagytam. Valami forrót éreztem a hátamon, lassan megfordultam. Kivettem a fogaim közül a kardot. A bal vállamat súlyosan megégette. A jobb kezembe görgettem a kardot. Felsóhajtottam. A hosszú évszázados gyakorlás és kardforgatás kibontakozott végre. Két lábra álltam. Az új testem hatalmas előny volt a kis vézna alak ellen. Előre ugrottam, és lesújtottam. A „szamuráj” holtan esett össze. Elvettem a kardtokot tőle, és otthagytam. Visszatértem a sötét világba. Elindultam arra, amerre legutóbb láttam a felegyenesedett Hollowot. Kicsit nagyobb volt, mint legutóbb, de biztos, hogy ő volt. Elé álltam. Ő azonnal felém csapott. Megmozdítottam a kezem, így pont belevágott a kard hegyébe. Meglepődött. Kitéptem a kard pengéjét a tenyeréből, és levágtam a használhatatlanná vált csuklóját.
-Az egy Shi…
Nem engedtem beszélni, levágtam a fejét. Letérdeltem, és enni kezdtem…
Hirtelen valami eltalált. Elkábultam. Csak azt éreztem, hogy vonszolnak. Meg, azt a furcsa termet. A fények. Valaki mormol valamit… A szemem fáj, mint egy újszülöttnek. Fájdalom. Mikor kitisztult a kép, a kezemben volt két fehér csontdarab, aztán átalakultak. Boldog lettem. A bal kezemben egy rövid Wakizashi, a jobban egy másfél méteres Nodachi. Felnéztem. Három alakot láttam, az egyik elém lépett.
-Két darabban törte le… Sérült kis semmi!- Szólt halkan. Az ezüst haja, és a csukott szeme is irritált.- Aizen-sama vágjuk le itt helybe!
-Mi? Nem ölhettek meg!- kiáltottam, és fölkeltem.
-Hogy hívnak?- kérdezte a barna hajú.
-Rajin Lito…- Mondtam halkan.
-Aizen-sama megölhetem?- kérdezte az ezüsthajú az ezüsthajú. Nem bírtam magammal, meglendítettem a jobb karom. Az ezüst, kivédte. Egy rövid kard feszült az én Nodachimnak. Azonnal szúrtam. A Wakizashi felhasította az ezüsthajú vállát.
-Véget vetek ennek!- Mondta az ezüst.
-Nem, hagyd csak Gin. Elég ügyesen forgatja a kardot, megtartom!- Szólt az Aizen nevű, és elsétált. A barna bőrű követte.
-Egy nap Gin, egy nap, beléd mártom a pengéimet!- Mondtam az ezüsthajúnak, és elmentem mellőle…
A család:
A legtöbb arrancar nem beszélt velem. Nem érdekeltem őket. De volt egy lány. Csodás szőke haj. Az enyémnél sötétebb bőr. Csodás szemek. De nem törődhettem vele, hiszen egyből megkaptam az első küldetésem: adatokat gyűjteni az emberi világból. Shinigami megfigyelés. Kaptam egy segítőt is… A szőke lányt.
-Öhm… Lito vagyok!- Mondtam halkan neki.
-Örülök…- Válaszolt a papírjaiba mélyedve.
~Apa mindig azt mondta teljes névvel…~ Morogtam magamnak. Majdnem felrobbantam, mert elfelejtettem a vezetéknevemet is megmondani.- Tehát, Rajin Lito vagyok, és te?
Hirtelen fölkapta a fejét. Mélyen a szemembe nézett.
-Darema vagyok… Nagyon örülök…- Mondta megbabonázva.- Bocsáss meg, de a Rajin, az eredeti neved?
-Igen, még az emberi életemből. Én és a bátyám, viseljük csak már ezt a nevet…
-A bátyád?- kérdezte.
-Igen, Aizen azt állítja, hogy megölte, de nem hiszem!- Mondtam a vállamat megrántva. Ő csak elmosolyodott. Még aznap elvitt a menosok erdejébe… És újra láthattam a fivéremet…
A helyes út:
Bár a testvérem Shinigami lett, én hűséges maradtam Aizenhez. Tudtam, hogy ott helyben meg kellett volna ölnöm a bátyám, de nem tettem. Nem tekintettem úgy rá, mint egy shinigamira. Ő a bátyám, és csak ez fontos… Tudtam, hol él, de nem mondtam el senkinek. Csak azt a napot várom, hogy megerősödjön. Betörjön Las Nochesbe. Aznap, talán… Végezhetek Ginnel… Persze azóta a nap óta, hogy két lábra álltam, a harc az életem, és egy nap a halálom lesz…
