Név: Retsu Aigoro
Kaszt: Vasto Lorde
Rang: 2. Espada
Felszerelés: Zanpakutou
Kor: Ismeretlen
Neme: Férfi

Zanpakutou
-neve: Satán (Sátán)
-típusa: Kidou
-parancsszava: Condena, Satán. (Ítéld el, Sátán)

Resurrecctión:
A parancsszó elhangzása után a kardból robbanásszerűen tör elő Retsu lepecsételt lélekenergiája, mely ideiglenesen elrejti az ellenségei szeme elől az Espadát. A Segunda feltámadása inkább hasonlít a Vasto Lordekhoz, mintsem az Adjuchasokhoz, mivel csak minimális átváltozás történik. Ruházata átalakul egy teljesen zárt fehért köpennyé, melyet zöld vonalak díszítenek, a fegyvere pedig semmivé lesz. Körmei karmokká alakulnak, szemfogai meghosszabbodnak és íriszei sárgává színeződnek. Ebben az alakban Retsunak a gyorsasága Sonído nélkül is versenyzik a kapitányszintű Halálistenek Shunpojával, emellett az ereje és az állóképessége is az eddigi többszörösére növekszik. Ám a legfőbb képessége a gyors regeneráció, melynek hála, könnyen vissza tudja növeszteni az elvesztett végtagokat, be tudja forrasztani a mély vágásokat, sőt a belső szerveket is képes regenerálni, ám nem tökéletesen…

Különleges Képességek:
El Lanza del Infierno (A Pokol Dárdája)
A Resurrecctión felvétele után Retsu képes a lélekenergiájából egy sötétzöld dárdát formázni, melyet használhat táv- illetve közelharcra is. Távolról eldobva egy Bara sebességének többszörösével indul meg a célpontja felé, majd hatalmas robbanással csapódik be ezzel rendkívül nagy sérüléseket okozva ellenségnek. Retsu ezt a támadást akármennyiszer létrehozhatja, ám egyszerre csak egy dárdát használhat.


Előtörténet
Emberi életemre nem emlékszem. A legelső dolog, ami eszembe jut, ha a múltra gondolok, a fájdalom. Ahogyan a fehér csontmaszk lassan, lépésről lépésre teljesen belepi arcomat, majd eme különös anyag az egész testemen végig kúszik. Nem tetszett az, amivé lettem, de már nem volt visszaút. Körülöttem a hozzám hasonló szörnyetegek egymással viaskodtak és azt, aki elbukott, barbárok módjára felfalták. Féltem. Féltem, hogy én is erre a sorsra jutok. Én is csak táplálék leszek eme rettenetes világban. És e miatt az érzés miatt enni kezdtem. Minddel végeztem, hogy még csak gondolni se tudjanak arra, hogy felfalnak. Egy erősebb lettem, s már képes voltam átjárók nyitására is, melyek segítségével az Emberek Világába mehettem. Az első látogatásomkor rögtön egy shinigami állta az utamat. Kardját felém emelte, majd egy csatakiáltás kíséretében nekem rontott. Túlélni. Csak ez lebegett előttem, ezért megragadtam a halálistent, majd kettétéptem, végül felfaltam. Lélekenergiája az enyémhez adódott, s emiatt átváltoztam. Gillian lettem. Nagy erőre tettem szert, de agyamnak csak kis százalékát voltam képes használni. Emberi mivoltomat elvesztettem és csak a vadászat foglalkoztatott. Valamiért örömet leltem az életek kioltásában, s prédáim miután vereséget szenvedtek, önkéntelenül is az én lényem részévé lettek. Végül sikerült elérnem az Adjuchas szintet. Boldog voltam, hisz’ ezen a szinten végre nekem is lehetett egyéniségem. Én leginkább a denevérekre hasonlító alakot vettem fel, melynek köszönhetően a magasból vadásztam a nálam gyengébb hollowokra. Sosem pihentem, mert féltem, hogy megint Gillian leszek. Napról napra erősebb lettem, és már saját képességekkel is rendelkeztem, melyekkel nem tudtak versenyezni a gyenge lidércek. Úgy éreztem nincs nálam különb hollow Hueco Mundoban, ám ekkor találkoztam valakivel, aki megmutatta mi is az igazi erő. Egy Vasto Lorde volt. Egy olyan szint képviselője, mely csak Hueco Mundo legmélyén található, s eddig csak kevesen találkoztak velük. Azt mondta, hogyha vele megyek, akkor engem is ilyen erőssé tesz, de cserében szolgálnom kell az ő vezetőjét. Gondolkozás nélkül belementem. Emiatt több tucat Adjuchast fogott el, s azt mondta, ha megeszem mindet, akkor én is Vasto Lorde leszek. Azonnal neki láttam. Csak ettem és ettem, mikor hatalmas lélekenergia robbanás rázta meg a Vasto Lordek búvóhelyét. Átváltoztam. Adjuchas formámat egy kardba zártam, hogyha szükség lesz rá, bármikor elő tudjam hívni, és régi alakomban tudjak harcolni. Természetes úton kialakult Arrancar lettem. Ezt követően a többi Vasto Lorde különböző hollow technikákat tanított nekem, hogy még erősebb legyek. Mindenem meg volt, kivétel egy valamit. Barátokat. Társaim azt mondták az ilyesfélék csak gyengítenének, de én nem hittem nekik. Úgy éreztem, hogy a barátok csak erősebbé tesznek. Emiatt kitaszítottá váltam, a Vasto Lordek nem kértek az „olyanokból”, akiknek szükségük van a barátokra. Magányosan barangoltam Hueco Mundo végtelen sivatagában, ám egy napon egy shinigami keresett fel.
- Mondd csak, nem akarsz erősebb lenni?
Kérdezte, ám nemleges választ adtam. Ez megdöbbentette, s más megoldást nem látva, elmondta tervét, miszerint egy 10 tagú csoportot akar alapítani, s én is a tagja lehetnék. Ezt hallva még is úgy döntöttem, hogy vele megyek, ám hazudott. Nem kerültem be az Espadába, a 12. arrancar lettem. Azt mondta, hogy bizonyítsak, győzzem le az egyikez a tíz közül. A Segunda Espadat hívtam ki, aki elfogadta. Én kezdtem. Kardomat előrántva, egy sonídoval mögötte jelentem meg, s felé szúrtam, de ő elhajolt szúrásom elől, majd bárdjával egy jókora vágást ejtett a mellkasomon.
- Condena, Satán.
Vettem fel igazi alakomat, s a magasba repültem, ahol aztán árny lándzsákkal vettem célba ellenfelemet. Túlságosan is arrogáns volt ahhoz, hogy feloldja a fegyverét, ezért elzárt állapotban akarta kivédeni az ekkor már láthatatlan lándzsákat. Sikerült neki, de a robbanások őt is elérték, s elvesztette az eszméletét. Szememet lehunyva kardomat átdöftem a testét.
- Gratulálok Retsu Aigoro! Ezentúl te vagy a 2. Espada!

Az előtörténetet ELFOGADOM!

Üdv újra közöttünk! Mindened a régi maradt!