Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Sesshou Raidon
Kaszt: Shinigami
Nem: férfi
Kor: 22
Felszerelések: Zanpakuto
Születési dátum: 02. 09
Osztag: 10.
Kinézet:
170-175 cm magas vagyok, fekete hajam (ami egyfolytában lelapul akármit csinálok vele, ezért uszály voltam a 2 szemem előtt megritkítani), és sötétkék szemeim vannak (szerintem ez a legrosszabb párosítás, mert a kék szemű fiúknak szőke hajuk van...) 50-60 kg vagyok (régen mértem). Testalkatom nem túl látványos, de nem vagyok csont sovány sem.
Jellem:
A világ leggyanakvóbb embere vagyok. A legkisebb észrevételre a Zanpakutom után nyúlok. Nehéz elnyerni a bizalmamat. Az egyszerű megoldásokra törekszem (vagy azokra amik nekem egyszerűbbnek tűnnek). És nem mellesleg szeretek élni az utolsó szó jogával, ami elég nagy bajokba kevert.
Zanpakutom neve: Shiden Ono (villámló fejsze)
Parancsszava: Kitte! (szabdald szét)
Típusa: villám
Kinézete:
Átlagos katana fekete markolattal. A kardhüvely kék színű
http://imagerz.com/QFdCVAlVUQALelke:
http://rousteinire.deviantart.com/art/Lightning-150841678 Félhosszú hajú hölgy. Hosszú, térd alá érő barna kabátot visel nagy gallérral. Elég kegyetlen hangon beszél. Segítséget sem kell kérnem tőle. Ő irányítja a kezem, ha felveszem a shikait. Igazából végzi a maga dolgát. Ahogy a kard az alkaromhoz kapcsolódik, van egy sáv, ahol fut az áram. Ha oda beszúrnak, akkor a shikai megszűnik.
Shikai:
http://imagerz.com/QFdCVAlVUFIA kard eltűnik a kezemből, és alkarvédőként a karjaimra csatlakozik. Ezekből az alkarvédőkből 1-1 fejsze éle mutat kifelé. A pengék érintésre áramütéssel bombázzák az ellenfelet. Ezek nem halálosak, épphogy zsibbasztanak. A képesség neve: Kandenshi (áramütés)
Történet:
*csörög a vekker*-Ajjjhh.-Nyögtem, aztán felültem az ágyban. ~Egy újabb unalmas nap. RRRRemek. ~ gondoltam. Unalmas mindennapjaimat tengettem ugyanabban a monoton menetben. Ébredés, rendezkedés, öltözés, suli, hazajövet, kaja, tanulás, lefekvés. Igen az alvás kimarad. Valahogy mindig nehezemre esett elaludni. Ehelyett gondolkodtam... az életről... a halálról... a múltról... a jövőről. Mindenről, csak ne kelljen aludnom. Majd egyik este mégiscsak elaludtam, viszonylag könnyen. Reggel frissen ébredtem.~Ez a nap veszélyes lesz~ gondoltam magamban. Az is volt...
Jó hangulatban felöltöztem, reggeliztem, aztán mentem ki a buszhoz. Ezek alatt anyám szövegelését hallgattam arról, hogy mit csináljak és mit ne. Ennél idegesítőbbet én el sem tudok képzelni a világon. Amikor megmondják, hogy mit csinálj, hogy csináld. A falra mászok tőle. És mégis. Csak nyeltem lefelé a sok mocskot amit a fejembe öntöttek. Nem tetszett nekik a ruhám, a hajam, a zenei ízlésem. Pedig annyi volt rajtam, hogy egy másabb, kevésbé unalmas élet után vágytam. A buszmegállóban már ott várt a többi srác az utcából. Kezet fogtam velük, és csendesen elálldogáltam.
Ők elég hülyék ahhoz, hogy az ember néha egy mosolyt megeresszen a társaságukban. A buszon persze megint tolongás volt. A másik utálatos dolog ebben a világban. Tudják, hogy kicsi a busz, de nem küldenek másikat. 1 négyzetméteren 5 ember áll, és a zaj. Az az alap zsibongás, ami a buszon van, az elégedetlenségről. Hihetetlen, hogy az ember, mennyire nincs megelégedve az élettel.
Lehetne rosszabb is, de nem. Nekik nem elég rossz ez, megpróbálják megkeseríteni a másik életét is. Rájuk zúdítják minden bajukat. Ez volt az én véleményem, ami szintén nem tetszett a felnőtteknek. Az iskola is elég nyomasztó volt. A barátaim, az osztálytársaim persze sokkal rendesebbek. Az ő társaságukban egy új személyiség vagyok. Egy beszédes idióta fiú, akinek eget rengetően jó viccei vannak. De ahogy hazaérek, ez elszáll. A szüleim csak ezt az oldalamat ismerték.
És mit léptek erre? Hát persze: ők nem tudják megoldani, majd egy nevelőintézet...
-Nem megyek el egy rohadt intézetbe, azért mert ti mentek a kiszabott úton, én pedig próbálok kitérni ebből az unalomból!-ordítottam.
-Milyen útról való kitérésről beszélsz?-kérdezte apám.
-Nem akartatok sose kiosztani pár embert, aki megérdemelné? Úgy igazából a szemébe mondani, hogy egy idióta állat?
-Őszintén szólva ráférne pár emberre.-mondta anyám.
-Igen ez az!...
-De ha megmondjuk nekik azért mi kapunk jobban.
-...Csak a következménnyel törődsz. Mért nem hallgatsz magadra?
-Mert nem tehetjük meg.-szólt apám ismét.
-Ki tiltja meg? Senki! És nekem se tiltja meg senki, hogy nektek megmondjam amit akarok. Egész nap csak húzzák az agyatokat, és hagyjátok! Már régen rátok fért volna, hogy a szemébe ordítsátok egy részegnek, "mért ittál annyit?". De nem. Ugyanolyan idióták vagytok mint ő. Mint a többiek. Nem mertek szót emelni. Kapjátok be ti is! -Ez volt az utolsó mondatom hozzájuk. Ahogy elmondtam, kiviharzottam az ajtón, és szaladtam. Én sem tudtam, hogy hová, azt én sem tudom. Tél volt. Elég hideg. Hó nem volt csak össze volt fagyva az egész környék.
Egy óra múlva meg is bántam, hogy eljöttem. Nagyon hideg volt, és rajtam nem volt más, csak egy sportcipő, egy farmer, póló, pulóver, és egy bőrdzseki. Alaphelyzetben így járok suliba, de most estefelé, elég hideg volt. Elég hideg= -20 fok. De mit ért, hogy elszöktem, ha visszamegyek egy órával később. ~Kit érdekel, ha aggódnak miattam. Én most szökésben vagyok és ott is maradok~. Ki gondolta volna, hogy túl sokáig. Az erdőbe mentem, Tüzet akartam rakni. Ez kisebb nehézségek árán sikerült is. A tűz mellett aludtam el. Reggel arra ébredtem, hogy már nem fázom. De ahogy körülnéztem, minden tök fekete volt. Ki volt égve. Mindenütt tűzoltók mentők helyszínelők, meg mi egyéb. Még pár általános iskolai osztálytársam is ott volt. Kiabálták a nevem.
- Rai! Hé, Rai!
Én meg utánuk kiabáltam.
-Itt vagyok! Halljátok?
De nem hallották. Mikor végre valaki megfordult, elkezdett felém szaladni, de mikor közelebb ért, elszaladt mellettem, és egy földön heverő testhez ugrott. Nem volt ismerős. Kicsit (nagyon) össze volt égve. Akkor mindenki odagyűlt és megállapították, hogy a holttest Sesshou Raidon-é.
-Mi van? Itt vagyok ,te idióta! -kiabáltam a haveromhoz aki megtalált.-Fordulj már meg- Próbáltam elkapni a vállát, de nem sikerült. ~mi van itt?~ Megpróbáltam még egyszer. Nem sikerült.
-Valaki elmondaná, miért fekszem ott, mikor itt állok??
De mintha ott sem lettem volna. Ahogy jobban végignéztem magamat, egy láncot láttam a mellkasomban.
-Mi a szar?- és elkezdtem rángatni, de nagyon rosszul esett. Nem is jött ki. Hagytam a fenébe, elvégre nem az volt a legnagyobb bajom, hogy egy lánc csüng belőlem kifelé (vagy igen?). ~Most meghaltam? Ott van a testem, most viszik el. De én itt állok. És miért nem hall senki se engem? Lehet, hogy nem látnak?~ Ezen gondolkodtam az elkövetkezendő napokban. A lánc, pedig csak rövidült. ~Talán ki kéne várni, mi lesz ha ez eltűnik. Kíváncsi vagyok rá.~ És rossz érzésem támadt. Valaki/valami figyelt. Pár perc múlva kiderült, hogy egy valami. Nagy fehér maszkkal. Nem tudom, milyen állat néz ki így. Mert ember nem volt. Elég hamar feltűnt, hogy nem segíteni akar. Elég gonoszan nézegetett felém. Lassan hátrálni kezdtem. Még mindig a kiégett erdőben voltam, esélyem sem volt elrejtőzni, mert az összes fa leégett. De úgy hallottam, hogy nem szabad hátat fordítani az állatoknak, mert prédának néznek. Nos, ez már most annak nézett, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy megűzhet. Hosszú másodpercek, talán percek teltek el. Mikor már nagyon nem bírtam a szemkontaktust, elfordítottam a tekintetemet, hogy valami bot után nézzek amivel elűzöm (egy 2,5 méteres csontarcú kutya ellen lett is volna esélyem...). Ahogy elfordítom a tekintetem, egyből felém ugrott. Alig sikerült kikerülnöm. Mégiscsak rászántam magam a futásra. Persze esélyem sem volt ellene. Ezt helyből megállapítottam. Hát vagy háromszor akkora mint én. ~Na, ezt most tényleg nagyon megszívom.~ Igazam is volt. Megbotlottam egy fatönkben, mikor a hátamra fordultam, a valami 2 méterrel járt felettem, ekkor egy hirtelen villanás és eltűnt. Egy kimonós katanás ember állt kicsit odébb. Elég elegáns volt abban a fekete ruhában, és csillogó karddal.
-Kö... Köszönöm!-Szóltam oda neki. Úgy se hallja.
-Nincs mit. Ez a dolgom.-Válaszolt.Hogy-hogy hallja?
-Maga lát engem?
-Persze. De neked nincs időd itt lenni. Elküldlek egy Soul Society nevű helyre. Ott fogsz élni mostantól. Ne félj, nem lesz baj.- Ezt mondta, aztán a kardja markolatát a homlokomhoz nyomta.
A reggeli(déli) nap a szemembe sütött. Szokatlanul erős volt ahhoz, hogy tél legyen. Ébredezek, nagy álmomból, ami nálam annyiból áll, hogy a jobb oldalamról a balra fordulok, és dörzsölöm a szemem minden erőmmel. Pár perc után bejön egy fiatal nő, körülbelül 30-40 évesnek nézett ki. Ami nem olyan fiatal, de azért mégis.
- Jó reggelt! Egy ideig nálunk fogsz lakni, Rai.-mondta kedves hangon.
- Öhh... jó reggelt! Hol vagyok?-kérdeztem.
- Ez a Soul Society. Nem említette a halálisten aki eltemetett?
- Most, hogy mondja rémlik valami. De várjon... Mi az a halálisten?
Bevezetett a shinigamik, a lelkek, és a hollow-k világába. Innentől világos volt minden. A tűzben meghaltam, és azért nem hallottak engem, mert már rég szellem voltam. Az elkövetkezendő évek unalmasan teltek. Nem is bírtam sokáig megülni. Emellett még éhes is voltam. Nem mindig, hanem úgy rendes reggeli-ebéd-vacsora formációban. A vendéglátóm elmagyarázta, hogy mért vagyok éhes, mikor ők is csak azért esznek mert megszokták. Azt tanácsolta, hogy ezt mondjam el valami szakembernek. El is mondtam, és a Lélektovábbképző Akadémiára küldtek, mint shinigami tanoncot.
Az Akadémián elég könnyű dolgom volt 1 szemszögből. A kendok nagyon jól mentek. A kidou-val volt bajom, de ha nagyon akartam, egy közepes szinten teljesíteni tudtam. Kendoból viszont a legjobbak közé kerültem. Volt pár vetélytársam akik hasonlóan jól harcoltak, mint én. Ők lettek a barátaim. Az tetszett a legjobban, mikor visszamentünk az emberek világába, és igazi hollowokat öltünk. Szerettem volna megtalálni a megmentőmet. Aki azt a hollow-t egy szempillantás alatt eltüntette a fejem felől. Őt itt nem találtam meg, de most megtapasztalhattam azt az érzést, milyen egyszer megmentőnek lenni. Az egyik hollow nagyon szemtelenkedett. Sehogy sem akart meghalni. Ami rosszabb eltalálni sem nagyon tudtam. ~Ezzel nem bírok el. Kérlek, segíts! Kérlek... Kérlek...~ gondoltam magamban, és közben egyre erősebben szorítottam a markolatot. Majd hirtelen... Egy tök más helyen voltam tök egyedül.
Itt:
http://kkart.deviantart.com/art/Thunder-On-The-Plains-125668619 Megláttam egy nőt aki kezet nyújtott nekem.
- Helló, Sesshou Raidon!- mondta hátborzongatóan gonosz árnyalatú hangon-Úgy tudom, te akarsz engem irányítani.
Kezet fogtam vele, de meglepett, mikor egy enyhe áramütést éreztem. Elég férfiasan öltözött, de a hangja és az arca elárulta, hogy egy nő.
- Üdvözletem. Igen én vagyok a mestered.
- Akkor mondd a nevem!!- Most valahogy még rémisztőbb volt.
- De én...
- MONDD KI A NEVEM!!- Üvöltötte.- Hogy akarsz velem harcolni, ha ilyen gyenge vagy? Nem fogadok el egy ilyen társat magam mellé!-Én már nem figyeltem rá. A hangja elterelte a figyelmemet. Koncentráltam.-Mondd...
- Shiden Ono!
-Erről van szó.
Ahogy ezt kimondta, visszatértünk az emberek világába, és tudtam mit kell tennem.
- Ki ru, Shiden Ono!-a katana eltűnt a kezemből, és a karomon termett.-Kandenshi.
A hollow-nak rohantam, és párszor megvágtam fejszéimmel, és eltűnt. Mikor vége lett, egyből levettem a shikait. Iszonyat jól éreztem magamat. Felemelő érzés volt, hogy végre tudom a zanpakutom nevét. Visszatértünk a Soul Society-be és megkaptuk az eredményeket. Felvettek a 10. osztagba. Ez az! Nem gondoltam volna, hogy fel fognak venni, a kidou-m hiánya miatt.
