Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Hakuro^^
Becenév: Haku :3
Kaszt: Hollow
Nem: nem tudni
Kor: nem tudni pontosan, már több évszázadot is megélhetett.
Rang: egyszerű Hollow, nem tartozik Aizen seregébe
Kinézete: Hát nem éppen az a félelmetes fajtából való, legfőképpen apró termete miatt. Nem nagyobb egy macskánál, vagy egy kisebb kutyánál. S maszkja sem a legfélelmetesebb. Vékony, fekete testén néhol keményebb fehér bőr váltotta fel a törékeny testet, ami védelmet nyújt, még ha nem is sokat. Hátából egy parányi szárnyakra emlékeztető végtagok állnak ki, habár repülni nem sokáig képes vele. Három, a testéhez viszonyítva hosszú farka van, aminek nagyobb szőrpamacsok vannak a végein, melyeket gyakran kézként is használ. (Majd készülni fog róla rajz!)
Jelleme: Nem szeret senkit sem, mivel senki sincs aki őt szeresse, egyfajta kölcsönös gyűlölet alakult ki benne a hosszú idő elteltével mindenki iránt. Magának való fajta, habár tudja, hogy nagyon gyenge egyedül.
Képessége:
-Rejuvenecimiento (Megfiatalítás) -egyetlen képessége, mellyel sérüléseket tud fokozatosan gyógyítani. Másokra is képes kifejteni hatását, de nem igazán szokta, mivel utál mindenkit a környezetében. Halványkéken izzó fény jelenik meg Hakuro teste körül, melyek olyan hatást keltenek másoknak, mintha kis fehér tündérek röpködnének körülötte. Ha másra használja, akkor Hakuro kezei lesznek kék színűek, valamint annak a személynek a sebei körül tűnik fel a halovány izzás, akinek a segítséget nyújtja.
Előtörténet
Sajna Hakuro nemigen emlékszik múltjára, ezért inkább egy napját írtam le, amikor elhatározza, hogy társakat lel és, hogy ,,megkeresi" az elveszett emlékeit. ^^
Fület vakargatva ülök annak az ágynak nem kimondottan nevezhető fekvő alkalmatosságon, amit már belepett az éves kosz. Szembe velem egy összetört könyvespolc, melyeknek lapjainak többsége már a porcicák elesége.
-Porcica! -kiáltok fel majd előreugrottam, hogy elkapjak egy nagyobb szöszös kis izécskét, amit nem igazán tudtam behatárolni, mégis kiváltotta belőlem azt, hogy rávessem magam. A szösznek azonban más szándékai voltak. Beleakart hatolni az apró orrnyílásomba, mert tudta, hogy tüsszentenem kell majd tőle, s be is vált a kis csibész terve. Akkorát hapciztam, hogy hátra is repültem és arra a bosszantó tollakkal kitömött párnára huppantam, amit oly nagyon gyűlölök, mert mindig belesüppedek és csak nagy nehezen tudom kiszedni magam belőle. Most is sikerült beleesnem, de most már meguntam, hogy mindig pórul járok vele és szépséges karmaimmal szétkaptam a kis dögöt.
-Nyaah! -ásítok fel elégedetten, majd elindulok valami ételt keresni. Mivel az emberi lelkek fogyasztása nem igazán jön nekem sosem össze a többi bunkó Hollow miatt, akik erősebbek nálam, ezért kénytelen vagyok máson vegetálni. Az emberi ételeket nem igazán csipázom, de jobb mintha koplalnék, szóval egy közeli gyümölcsöshöz toltam a fenekemet, majd egy almát lekapva tovább szállingóztam. Vicces volt nézni a ronda kis emberkét, akié a bolt volt, amint látta, hogy elrepül a finom, lédús almája. Jót nevettem rajta, majd egy háztetőre tévedve megálltam, hogy elfogyasszam zsákmányom. Az első harapás után valaki a hátam mögül hozzám szólt.
-Hát te meg? -fordultam meg és láttam, hogy egy öreg bácsika volt, vagyis egy lélek.
-Buta lélek! Nem látod, hogy egy Hollow vagyok!? -ekkor megpróbáltam nekirohanni, megragadtam a lábát és elkezdtem csócsálni a lábszárát, de meg sem érezte.
-Ne fáraszd magad kicsike! -kapott föl a bundámnál fogva, majd hátrébb tett, hogy lenyugodjak, de csak annyit ért el vele, hogy besértődtem.
-Fene, azt a kemény lábadat! Te biztos valami focista lehettél fiatal korodban. -fordultam vissza duzzogva az almámhoz, majd egy hatalmasat haraptam bele.
-Nem mondhatnám. De te mit csinálsz itt?
-Tömöm a hasam, ha nem látnád.
-De hogyhogy almával?
-Emlékszel az előbbire?
-Igen.
-Akkor miért kérdezed, ha egyértelmű?! -morogtam rá, amiért ennyire együgyű kérdésekkel bombáz meg. -És te mit csinálsz itt? -fordítottam valami olyanra a témát, ami nem az én bénaságomról szólt, meg hát amúgy sem tudom elzavarni a tatát, én pedig egyenlőre repülésképtelen vagyok.
-Én? Én csak figyelem az unokámat. -mutatott a szemközti ház kertjére, ahol látni lehetett egy kisfiút, aki boldogan játszadozott. -Tudod nem élhettem meg azt a kort, hogy lássam, amint felnő, s valószínűleg ő sem emlékszik rám, de jobb is, ha nem fájnak neki az emlékek. De szeretem nézni, ahogy cseperedik és játszadozik, megmelengeti a szívemet.
-Pff... -nyeltem le az almadarabkát és bámultam unottan, mivel nem túlzottan érdekelt mit gondolnak az emberek.
-Neked nincs senki se akit szeretsz?
-Nem mondhatnám.
-Az meg hogy lehet?
-A többi Hollow csak jót nevet rajtam, majd faképnél hagy.
-És az élők közül?
-Nem. Nem emlékszem az életemre.
-Lehetséges az ilyen?
-Hát figyelj... Élj le egy jó pár száz évet vagy többet és majd meglátjuk te mennyire emlékszel a tiédre.
-Megértem. De nem maradhatsz egyedül. Senki sem lehet. -értettem a szavait és fájtak is bizonyos értelemben, de ezen a dolgon nem sok esélyem van változtatni.
Ekkor a papó felriadt, mivel unokája a valamivel megsértette magát és ahogy elnéztem rohamosan vesztette a vért, feltehetőleg ütőeret ért a vágás.
-Uram segíts! -kiáltotta a papi, ekkor azonban felkeltem az ülepemről és odaszállingóztam a fiúhoz, mert megsajnáltam a bácsikát.
-Ne aggódj papa, nem lesz itt probléma! -szóltam oda neki, majd a fiúmellé huppantam és használtam a képességemet, hogy begyógyítsam a fiú sebét, mielőtt még késő lenne. Pár pillanat múlva a fiú csak mosolyogva fölkelt és szaladgált tovább és csak azt kiabálta: ,,Tündérek, tündérek!". Ezek szerint látta a technikám fényjátékát, de nem baj. Visszarepülve ismét az almám mellé ültem, de sajna mire visszaértem már megsárgult és poshadt volt, amit utálok.
-Fúúúj! -kiáltok fel, de ekkor meghallom ismét az öreg bácsika szellemének a hangját.
-Köszönöm apróság! Hálásan köszönöm! -nem kellett volna a hálálkodás, csak szerencséje volt, hogy jókedvemben talált.
-Semmiség... -dobtam le eltorzult ábrázattal a fonnyadt almát.
-Köszönöm... -kezdett elhalkulni a hang, majd megfordultam és a bácsika szőrén-szálán eltűnt. Néztem mindenfelé, de sehol sem leltem, csak egy hatalmas, piros almát láttam.
-Kya! Almaa! -vettettem rá magam, majd gyorsan el is kezdtem rajta nyammogni. De azért érdekelt mi történhetett azzal a bácsival. Nem szeretem az embereket, de őt azért kedves volt tőle, hogy otthagyott nekem egy almát, mert tutkó, hogy neki is köze volt hozzá. Sajna a történetem ezzel nem egészült ki, de elszántam magam rá, hogy felkutassam a múltam és találjak lényeket, akik elfogadnak.
