Kouta lakhelye Karakura egyik város széli, züllöttebb, amolyan művésznegyedében található. A környéken gyakoriak a füstös kocsmák, nem túl megnyerő külsejű éttermek, sőt, a bordélyházak sem... A quincy maga is egy ilyen "üzlettől" lakik alig néhány méterre - emiatt aztán lassan már személy szerint ismeri az ott dolgozókat, mert minden nap az ominózus épület előtt vezet el útja. A talán nem igazán szimpatikus környezethez azonban az évek során annyira hozzászokott, hogy már az zavarná, ha a város egyik nyugodt, elegáns negyedében élne... Az éjszakai hangzavar és idegesítő neonfények ellenére is képes a legmélyebben aludni, ráadásul már a városrész balhésabb lakói sem próbálnak belé kötni - könnyen felismerik, és tudják, hogy valamilyen szinten "sorstársukról" van szó.

Az átlagos méretű lakás egy régi polgári ház emeletéből lett kialakítva sok évvel ezelőtt, ami meg is látszik a magas tereken és a néhol szűk helyiségeken. Bár ezen az előző tulajdonos igyekezett változtatni a válaszfalak átalakításával, néhol azonban direkt meg lett hagyva a régies külső, más helyiségek viszont elég modernek. A lakás különlegessége a konyha és fürdőszoba, melyek gyakorlatilag egy szobában foglalnak helyet, pusztán egy alacsonyabb fallal elválasztva egymástól. Ez eleinte igencsak zavarta Koutát, azonban lustasága miatt sosem építtette át, így egy idő után teljesen hozzászokott végül.

Kinézete:


Uploaded with ImageShack.us

//Nagycsaládi összejövetel//

- Jól vagyok, jól vagyok!
*Köhint még párat, miközben igyekszik Natsuki-chant megnyugtatni egészségi állapotával kapcsolatban. Csak annyira különös ez az egész: találkozni azzal a két emberrel (vagyis hát quincyvel), akikről évekkel ezelőtt még úgy gondolta, elválaszthatatlanok lesznek. Most pedig... ő - kis túlzással - arról se tudott már, rokonai élnek-e még egyáltalán... És ez valószínűleg fordítva is igaz, hiszen Koutát is alig ismerték meg néhány perccel ezelőtt. Mindhárman rengeteget változhattak az évek során, és hogy ebből mi sül majd ki az újratalálkozás kapcsán, jó kérdés... Hát igen, ennyit a fiatalkori álmodozásokról.*
- Köszönöm, Natsuki-chan...
*Vakarja meg tarkóját szórakozottan unokahúga dicséretét hallva. Még mindig abszolút nem érti, mi az oka annak, hogy Touma gyomrát ennyire megfekszi haja. Biztos a színek miatt van ez is! A tömegből kitűnni viszont egyáltalán nem szeret - ez egyértelműen lerítt róla eddig is, amikor zavartan pislogott körbe, miért bámulják őket a tömegek körülöttük. Pedig tanárként megszokhatta volna már azt, hogy figyelnek rá az emberek. Már amikor... Azokban az osztályokban ugyanis, ahol most tanít, jó, ha öt ember figyel rá órákon a hangorkán közepette. De hát ez nem az ő gondja, a saját jegyeiket rontják le ezzel a viselkedéssel - aztán majd csodálkoznak, ha nem veszik fel őket egyetemre, pláne ilyen "elit" szakokra, mint pszichológia! Nem egy diákkal találkozott már, akinél kisebbfajta csoda volt, hogy egyszer sem bukott meg, ehhez képest elvárta volna, hogy a legelitebb helyekre felvegyék, mihelyst meglátják...
Ezzel a fegyelemmel mindössze egy gond van: hogy neki ugyanúgy értékeléseket kell évről évre írnia az általa tanítottakról, méghozzá melegen ajánlott, hogy jókat, különösen a "felkapott" osztályokról. Mondjuk legalább a fantáziáját fejleszti ezzel, ahogy minden apró pozitívumot felidéz, és a legszembeötlőbb hibákat kisebbíti...*
- Touma-kun, ma már minél több nyelvet ismer valaki, annál könnyebben tud majd elhelyezkedni... Angolul szinte mindenki beszél mostanában, így a kevésbé elterjedt nyelvek is lassan előtérbe kerülnek, mint a német, spanyol, francia, orosz...
*Fejti ki véleményét, hátha kicsit megrepedeztetheti Touma-kun ellenérzésének - túl erős - falait. És jól is esik neki, hogy végre valakivel beszélgethet ebben a témában. Látszik is rajta: kis híján kézzel-lábban magyarázza érveit, teljesen beleéli magát az eszmecserébe.*
- Ez nagyon jó ötlet! Akár mindkettővel kezdhetnénk valamikor, így te dönthetnéd el, melyik tantárgy tetszik jobban!
*Derül fel arca Natsuki-chan javaslatától, és, mivel a lány időközben mellette van már, reflexből át is karolja unokahúgát büszkén. Milyen ügyesen ajánlott kompromisszumot! És így kicsit győztesnek is érzi magát Kouta a nyelvtanulás témájában...*
- Á, értem. Biztos nagyon kedves!
*Mosolyodik el megkönnyebbülten, ahogy felfedik előtte Zed kilétét. Biztos egy Natsuki-chanhoz hasonló korú lányról van szó, és ez valami különös becenév, mint a ráaggatott Kotta-kun és Kuka-kun... Ezzel a kérdéskörrel nem is foglalkozik többet, és egy egyszerű "köszönöm" elrebegésével kísérve engedi, hogy Touma-kun az ő tálcáját is kivigye, időnként órájára pillantva, amikor már unokaöccse végképp eltévedni látszik a mosdóban. Vajon hogy lehet ennyi időt eltölteni bent?*
- Mindig órákat tölt a mosdóban?
*Kérdezi meg végül unokahúgát, már az épület előtt. Igazából választ sem vár, csak a hirtelen nagy csendet volt muszáj megtörnie... Hiszen évek óta nem találkoztak, és most meg ilyen némán ácsorognak!
Aztán Natsuki-chan az orra elé tolja mobilját, mutatva egy fényképet - Kouta pedig hirtelen megvilágosodik, miért is sötétült el nemrég Touma-kun arca a lakótárs említése kapcsán. Hiszen Zed férfi! A tudattól pedig ezúttal Kouta arca felhősödik el (jobban, mint a képen Toumáé), bár a következő pillanatban már igyekszik megnyerően mosolyogni, nehogy a végén egy bosszú-edzésbe torkolljon a nap...
Pár perc múlva - közvetlenül Touma-kun megjelenése után - pedig személyesen is láthatja azt a bizonyos Zedet... És, miután unokahúga a lakótárs felé fordul, újfent elsötétül arca, valószínűleg unokaöccséével egyetemben, hiszen előbb ő sem nyilatkozott túl lelkesen a fiúról...*
- Ő lenne Zed, igaz?
*Jegyzi meg halkan, majd inkább hátat fordít, és elindul lakhelye felé, magával rángatva Touma-kunt. Nem megy túl gyorsan, hogy Natsuki-chan is könnyen beérhesse őket, miután végzett a Zed nevű alak viszonzatlan és örömteli lerohanásával. Csak tudná, mi tetszik annyira benne a lánynak, hiszen úgy viselkedik vele, mint egy tinédzser a szüleivel az első randiján, ha azok kelletlenül megjelennek a közelben! Hallatlan ez a mogorvaság, pláne ilyenkor, mikor egy aranyos fiatal lány üdvözli kedvesen... >.>*
- Nos, errefelé lakok...
*Kezd inkább magyarázni néhány perccel később, ahogy közelednek a lakásához - és ahogy egyre lepukkantabbá és egyre kevésbé bizalomgerjesztővé válik a környék: kiégett és pislogó lévő neonreklámok, egy-egy félig letört tábla, kocsmák... Némelyik alak int is Koutának, aki mosolyogva köszön vissza. Végül útja egyenesen egy piros lámpás épület felé vezet, amely előtt pár nő ácsorog...*
- Jó napot! Hogy megy az üzlet ma? Értem... Biztos lesz ez jobb is, még elég korán van... Ó, ők ketten az unokatestvéreim, évek óta nem láttuk egymást! Nos, további jó munkát!
*Elegyedik szóba velük barátságosan - látszik, hogy gyakran váltanak egymással pár mondatot -, majd az épület melletti, eldugott lépcsőház ajtaját nyitja ki, miután sikeresen előkotorta zsebéből kulcsait, és belép. A lépcsőn gyorsan felsétál, végül újabb zörgés kíséretében megkeresi a lakás kulcsát is.*
- Hát, itt lakom... Érezzétek magatokat otthon!
*Szólal meg rokonai felé fordulva, és kitárja az ajtót, előreengedve unokahúgát és -öccsét, végül saját maga is belép. Lakása szerencsére nem tükrözi az utcai állapotokat...*

Nagycsaládi összejövetel

Végtelen megnyugvás, mikor megtudom, Zed a barátnőjére vár. Addig jó, míg más csajokkal ismerkedik, mielőtt még az Én Natsukimra vetné magát. Biztos megfordult már a fejében milliószor, hisz ki ne akarna egy ilyen csinos, okos s fantasztikus lányt a magáénak tudni? Rajongásom húgom iránt határtalan, s elképzelhetetlennek tartom, hogy van, aki nem tekint Natsukira azzal a feltétlen imádattal, amivel én is. Nem is tudom, hogy voltam képes élni nélküle, felnőni úgy, hogy ő nem volt mellettem. Persze, könnyebb volt akkor az élet, az tény, de… Natsuki egy olyan fényt jelent az életemben, amit senki és semmi sem tud pótolni. Persze Kamill-chant is ugyanannyira szeretem, mint őt. Számomra mind a ketten ugyanolyan fontosak, csupán másképp szeretem őket. Mind a kettejükre szükségem van és kész.
Zedtől megszabadulva, morogva követem Koutát; le se tagadhatom, mennyire nem kívántam találkozni azzal a nőcsábásszal. Minden nap más és ez jó neki? Hát büszke lehet magára. Bár amíg Natsukihoz nem ér hozzá, addig felőlem azt csinál, amit akar.
- Igazán kellemes környéken laksz… Egészen emlékeztet engem Manhattenre. A bordélyház, meg a veszélyfaktor, meg minden… – vakargatom idegesen tarkómat, míg a vígan a kurtizánoknak köszönő s velük cseverésző unokatestvérem követem. Félelmem beigazolódni látszik: a tanári fizetés valóban vészesen kevés. Lelki szemeim előtt meg is jelenik a retkes matracon alvó, kartonpapírral betakaródzó Kouta, a beázott tető, penészes falak, üres hűtő, s persze a csap, melyből rozsdás víz folyik. A nyomor szörnyű lehet, s nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon a helyzet! Ez a környék sajnos túlságosan ismerős, hiszen odaát mindennaposak voltak a halálesetek, hiszen valahol mégis csak a Bűn Városa, persze csak Los Angeles után. Az a hely még az ilyen putriknál is rosszabb, legalábbis azon részei, ahol nem állandó a rendőrségi felügyelet a turisták nyugalma érdekében.
Ilyen helyzetben a legjobb, ha úgy teszek, mint akit a környezet cseppet sem feszélyez. Végül is lehet, csak túldramatizálom a dolgot, de akkor is! Amúgy meg baromira nem kellemes, amikor néhány kupica tequila után valami vadidegen helyen találod magad, ráadásul épp készülnek megkéselni vagy kirabolni. Fogalmam sincs, miért, de valahogy a végén mindig megúsztam. :/
- Érdekes érzéke van a kedves építésznek… – vigyorgok kelletlenül s ignorálom Natsuki rosszalló nézéseit; talán egyértelműen látszik rajtam, hogy kissé feszélyezve érzem magam látván a frappáns konyha-fürdőszoba kombinációt. Egyáltalán higiénikus ez?
A nappaliban lefészkelve kezem zsebemre téved; Natsuki utálni fog érte, de én akkor is ki szeretnék menni elszívni egy szálat. Meg Kamill-chan sem lesz tőle túl boldog, de hát ennyi még belefér, nem?
[b]- Az erkélyen szabad dohányozni? A szomszédság igen kedvesnek tűnik. ^^[/color] – szemezek egy sort a rendkívül közel lévő, szomszédos erkélyről igencsak gyilkos pillantásokat felém lövellő kétajtós szekrénnyel, akin valamiért látszik, hogy nem tetszik neki a hajam színe s pusztán ezért képes lenne megfojtani egy kanál vízben. Bár Natsuki itt van velem és vigyáz rám, csak nem lehet gond… remélem.

Tény, hogy valami rejtélyes okból nagyon tele van a töke kedves rokonaimnak Zeddel. Egyszerűen nem értem, miért. Csak nem az a probléma, hogy férfi? Illetve, fiú, mert mindennemű szellemi érést nélkülöz a szentem, elég arra gondolni, hogy eredménynek tekinti, ha időben repteti el egy-egy tangámat az orrom előtt. Persze ilyenkor az jön, hogy kénytelen vagyok jól helybenhagyni, mondjuk hozzávágok egy-egy falból kitépett csapot, vagy egy könyvet, esetleg kést- függően attól, hogy éppen mi van a kezemben. Ennek a feltételezésekkel ellentétben köbö nulla a szexuális töltése, mert Zedre nem tudok úgy tekinteni, mint egy hímre. Sokkal inkább, mint egy semleges nemű lényre- legalábbis akkor, ha a közelemben van. Vannak emberek, akik annyira közel kerülnek hozzánk, hogy nem számít, mi a nemük, csak az, hogy ha a közelünkben vannak. Valami ilyesmi van velünk is- de ha már mindenáron rám jött a behatárolási roham, akkor ja, egy testvéri szál köt minket össze. De mióta van ez az "apró" titok, amit őrizgetek magamban, alig mozdulok ki akár vele, akár Toumával. Tényleg, el kellene vonszolnom magamat valami lelki-szentkúráló valamire, amivel tele a reklám. Lehet, hogy még használna is. Bár valószínűbb, hogy csak felidegelne, és szétrugdosnék mindent, mai elém kerül... jah, jobb ha maradok itthon, ahol bármikor összefuthatok Vele, hogy egy kínos mosoly után szétváljanak útjaink. Szar helyzetem egyetlen fénypontja, hogy nem csak az én képemen virít az a kínos mosoly...
Miután pedig sikerült majdnem felbuknom a kétségtelenül szándékosan belémütköző alakban, morogva húzódtam közelebb unokafivéremhez és imádott bátyámhoz. Sokkal jobb volt úgy egy lakásban élni Toumával, hogy már nem volt ott köztünk az a hideg, hűvös szenvedés... jam, így szép az élet! *.* Amihez egyébként Nekem kellett hozni egy "apróbb" áldozatot, mivel a képemre kell varázsolnom azt a bűbájos mosolyt, amitől állítólag angyali vagyok- s ezt akkor, maikor Kamill-chan a szemem előtt libeg és illegeti magát a bátyám előtt. Nem tudom kedvelni ilyenkor, egyszerűen rettegek tőle, hogy elveszi tőlem, és előbb rágom le tövig a lábam, semmint hogy ezt beismerjem. Inkább jópofizok vele továbbra is, csak hadd vergődjem ki magam utána. >.>
- Kuka-kuun, van egy ööö.... üres szobánk, szeretettel várunk. Csak mondd meg, mikor küldjük ide a szállító kocsit.- kivételesen rám tört az embermenthetnék, és le se tudtam magam fékezni. Lelki szemeim előtt szörnyűbbnél szörnyűbb képek jelentek meg, amik azonnal elillantak, amint beléptünk a lakásba. Legalább itt emberi körülmények uralkodnak... és ezt valahogy nem tudtam betudni az építésznek, vagy az előző lakónak. Kíváncsi lennék, hogy vajon mennyibe fájhatott Kuka-kunnak az, hogy ilyenre alakítsa apró lakját... Mindenesetre teljes lelki nyugalommal rogytam le a kanapéjára, és kérdeztem meg, kaphatok-e valamit inni. Reméltem, valami erőset és szénsavasat kapok, ami kimarja a gyomrom. legalább akkor azzal fogok foglalkozni, nem azzal, hogy Kuka-kun pajtásai a prostik, bérelhető agyonverők és egyéb csodás munkát végző alakok. Már az életképessége is megkérdőjeleződik: hogy nem szedték még szét? Normális ember nem bírja itt ki ennyi ideig, vagy egyáltalán így! Úristen... Kuka-kun biztos szolgáltatásokat tesz a verőlegényeknek! Vagy a prostikkal bánik...jól. Egyre élesebben körvonalazódik bennem a vágy, hogy összpakoltassam vele a holmijait, és elrángassam innen, mielőtt széterőszíktják szegényemet, így tettre készen fel is pattantam, hogy sikeresen magamra borítsam a Kuka-kun által hozott hideg ásványvizet, így lelkesedésem csöppet visszahullva rogytam vissza előző helyemre, és lövelltem egy gyilkos pillantást a távoli alak felé, aki valahogy csúnyán fixírozta Toumát. Csak ne fixírozgassa, mert megetetem vele a szőrös golyóit...

//Albérlet kerestetik - de nem nálam >.>//

*Nem is emlékszem, mióta történt olyan csoda a Karakura High School fennállása alatt, hogy egyszerre két tanár is hosszan eltávozik, helyükre pedig már az első pillanatban találjanak valakiket... Ráadásul hogy vehet ki egy férfi szülési szabadságot?! Legjobb tudomásom szerint ez az eshetőség napjainkban még, hogy úgy mondjam, nem túlzottan valószínű; amennyiben pedig igen, egy aktakukac kollega segítségét kérve végigbújom a működési szabályzatokat, milyen feltételeket határoznak meg a rendkívüli szabadnapok igénybe vételéhez és innentől kezdve módszeresen felhasználom mindegyik lehetőségemet a témában... Aranyéletem lesz, többet leszek majd otthon, mint a tanáriban! És, mivel kínosan fogok ügyelni arra, hogy teljes mértékben igazolt és jogos hiányzásaim miatt ne rúghassanak ki, még a munkahelyem miatt sem kell aggódnom. Bár a másik munkatársam által kivett szabadság jobban tetszik - én is szívesebben süttetném a hasamat egy felkapott török üdülővárosban... Mondjuk úgy gondolom, ismerem annyira a televíziós vetélkedők világát, hogy tudjam, korántsem biztos az a luxusnyaralás. Például arról, amit először ártatlan nyomdahibának vél az ember a város nevének olvasásakor, kiderül, hogy ilyen nevű település is létezik, mindössze annyi különbséggel, hogy a szerződésben álló valójában egy lepukkant, elnéptelenedő falu a görög-török határon, lakosságát pedig legfőképpen görög származású, ötven év feletti kecskepásztorok és feleségeik alkotják...
Szerencsémre nem tudom gondolatmenetemet tovább fűzni hazafelé vezető utam közben, ugyanis haloványan rémlik, mintha valaki megszólítana. Mondjuk nem igazán jut el ez az aprócska tény a teljes feldolgozásig (túlságosan erős trauma volt levizualizálni a fentebb emlegetett úriembereket és hölgyeket, no), szóval még csak meg se fordulok és nem reagálok semmit, hanem haladok tovább utamon. Ami a szokásos: lakásomhoz közeledve egyre több az elhagyatott sikátor, időnként pedig néhány járókelő is feltűnik velem szemben, akiknek reflexből köszönök - azt természetesen nem észrevéve, hogy az utcán haladók egy része pusztán lélek, nem pedig élő ember...*
- Á, jó napot, Isami-san! Észre sem vettem, hogy errefelé tart ön is...
*Köszöntöm néhány perccel később a nyomomban haladó alakot, miután a hirtelen meginduló szófolyam hátrafelé tereli figyelmemet. Először össze is rezzenek a váratlan szavaktól, mivel egyáltalán nem tűnt fel, hogy követne valaki... Az ugyan különös, hogy délelőtt még magázott ez a helyettes tanár, most pedig már tegez, de nem érzem különösebben gyanúsnak a dolgot; biztos mindenkivel ennyire közvetlen. Váltok még néhány szót vele, egyelőre a szokásos közömbös témákban (időjárás és egyebek), miközben néha üdvözlöm az ismerős arcokat és érdeklődök hogylétük és az üzlet milyensége felől.*
- Azt hiszem, összekeveri egy másik hirdetéssel a lakásomat, Isami-san... Én ugyanis nem keresek albérlőket...
*Szólalok meg értetlenül, miután útitársam szinte észrevétlenül behatol lakhelyemre és elhelyezkedik kanapémon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.*
- Nem szoktam alkoholt fogyasztani, különösen szakét nem...
*Szabadkozom az "ajándék" láttán, de azért elveszem az üveget és az egyik konyhaszekrény tetejére pakolom (elvégre az ajándékot nem illik visszautasítani). A következő pillanatban azonban majdnem kiejtem kezemből, mikor meghallom, még egy váratlan vendégre számíthatok, nagyjából egy óra múlva. Enyhén remegő szemöldökkel fordulok kéretlen látogatóm felé, de hang egyelőre nem jön ki a torkomon. A fene se gondolta volna, hogy ezeknek a babonáknak van valami alapja - legközelebb jobban ügyelek arra, hogy ne verjem be a könyökömet, ahogy arra is, hogy ne nyúljak utána hozzá...*