Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.

Név: Eras Vanthor
Nem: Nő
Kor: 32, látszólag 21 (ugyanaz, mint Suwunnál)
Születési dátum: augusztus 5
Kinézet: Verashu Suwun hasonmása, arrancar változatban. Hollow lyuka a jobb kezén van (természetesen bal kézben forgatja a kardját – Verashu Suwun jobbkezes).

Kaszt: Arrancar
Rang: 88. arrancar, Tadeo Dellomeurtre fracciónja
Felszerelés: zanpakuto

Képességek:

• Telepátia, avagy viszonya Verashu Suwunnal: gyakorlatilag a sötét oldalából (ha úgy tetszik, Suwunból) született, épp ezért telepatikus kapcsolat van köztük. Verashu Suwun persze még nem tudja, hogy amikor épp a sötét oldala dominál, akkor valójában már Eras az, aki kémkedik. A telepatikus kapcsolat visszafelé is működik, persze csak ha Vera majd felfedezi, hogy képes erre.

• "Empátia", avagy osszuk meg terheinket másik felünkkel: a technika alkalmazása lehetővé teszi Eras számára, hogy harcban kevesebb sérülése legyen. Képes elérni, hogy a saját sebei megjelenjenek Suwunon is, a sérülés mértékét így a felére csökkenti. Remek technika a harcbírás növelésére és Suwun bántásához is. A sérüléseknek maximum a felét képes "megosztani" Verával. Na persze ő ebből egyenlőre semmit se tud. Ugyanez vonatkozik a hallucinációkra (igen, az őrültség megmarad mindkettejüknél) is. Képesek ugyanazt látni, hallani, érezni. Ennek persze haszna nincsen; csupán jelzi, hogy a kötelék még mindig megmarad kettejük közt, és még a kettéhasadás sem tudta teljesen elválasztani őket egymástól.

• Ha a levegőbe rajzol egy szimbólumot, azt el tudja taszítani, hogy az ellenfelet eltalálja. Ha ez sikerül, akkor az ellenfél hallucinálni kezd – képeket, hangokat, ami tetszik. Nem tart sokáig a hallucináció, ám ez függ az ellenfél és a közte lévő lélekenergia mennyiségétől. Összezavarásra és időszerzéshez tökéletes.

Resurrección:

• Feloldáshoz a parancsszó: Hollalo, sonido de locos! (Tipord el, őrültek hangja!)
  Ilyenkor hasba szúrja magát a kardjával, pont úgy, ahogyan Suwun is eggyé válik a kardjával, amikor az egyik képességét használja. Bőrszíne feketévé változik, haja pedig rövidebb lesz és fehér. Maszkja arcának az egyik felét takarja el.

• Megnövekedett sebessége (10-szer gyorsabb, mint normál alakban) mellé hatalmasakat is tud ugrani (egész háztömböket), és a falon mászás sem okoz problémát.

• Fegyvere (képen látható) erős mérget tartalmaz; felsértve a bőrt bejuttatja tartalmát a szervezetbe. Hatásai: láz, szapora szívdobogás, erős és kínzó hallucinációk. A képek összefolynak és nagyobb dózis esetén már csak színes foltokat lehet kivenni a világból

• Fegyverének pörgetésével egyfajta hálót képes előidézni, amit az áldozatra tud dobni. A háló a lélekenergiát szívja, és nem könnyű belőle kiszabadulni. Tűzzel hamarabb ki lehet égetni, mint szétvágni a ragacsos anyagot.

Előtörténet:

Szememből süt az arrogancia, ahogy az úgynevezett "teremtőmre", Aizen-samára tekintek. Nem, én nem fogok behódolni, hiába is várja el tőlem. Nem tett értem semmit, ami nekem is jó lett volna. Én tökéletesen boldog voltam ott, ahol eddig is voltam. Ő az, akinek szüksége van rám, és Én vagyok az, ki megtiszteli őt azzal, hogy hajlandó őt szolgálni. Hiszen ha már ideáig eljutottam, akkor már keresem a lehetőségeket arra, hogy halálra kínozzam azt, akivel eddig egyek voltunk.
Lassan lepillantok testemre; a mellkasomat csak néhány fekete rongy fedi, nem mintha olyan hatalmas kebleim lennének. Obszidián színű bőröm szinte már vakító a világosságban; mégis, legalább ennyiben különbözök attól a nőtől, akitől végre, ennyi évtized után sikerült elválnom. Végleg.
Egyik szemöldököm felvonom, amint a pókszerű alsó végtagjaimra pillantok; nyolc is van belőlük. Az egyik ablak tükröződő felületén pedig látom magamat. A fél arcomat egy maszk takarja, s fehér hajzuhatag omlik selymesen vállaimra. Más a testem, határozottan más, és mint mindig, most is gyönyörűnek tartom.

Ha tudom, hogy Hueco Mundoban ilyen lehetőségeim vannak, akkor biztos, hogy hamarabb teszek meg egy látogatást. Ám úgy hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Szükségem volt arra, hogy Suwunként átéljem ezeket a tapasztalatokat Soul Societyben. Szükségem volt arra, hogy megismerjem azokat a shinigamikat. Hogy a "kapitányom" elintézze azt, hogy Vera ismét felszínre kerülhessen. Bár öntudatlanul tette lehetővé számára mindezt, mégis annak a hatalmas tervnek egy részét képezte ez is. Azután pedig szükség volt valakire, akiért Verashu élni akar. Igen, Matetsaku Kai-ra gondolok. Az az idióta Verashu persze ráharapott a precízen az orra alá készített csalira. Képes volt beleszeretni, holott lehet, csak egyoldalú az egész. Mi sem bizonyítja jobban naivitását, hogy egy ilyen plátói szerelembe esik valakivel, aki talán csak játszadozik vele, miközben más nőkkel hetyeg? Szánalmas kislány. Viszont szükség volt Kaira ahhoz, hogy végre elérjem, amiért évtizedek óta sóhajtozom. Örökké megszabadulok az érzelmeimtől.
Suwun - hisz akkor épp a sötétebbik fele, vagyis én voltam fölényben - először járt Hueco Mundoban. Igen, volt bennünk egy cseppnyi félelem az ismeretlentől. A küldetésünk szerint az egyik sérült shinigami társunkat kellett kiszabadítanunk. Az, hogy Kai is velünk tartott, csak erősebb hitet adott Verának. És persze a szabadulás vágyát. Emlékszem, hogy küzdött a kis szerencsétlen. Azt akarta, hogy Kai beszéljen hozzá, hogy fogja meg a kezét, és hogy csak vele foglalkozzon... Nem bírtam ki, muszáj volt megfosztanom ettől az örömtől. Cserébe vállaltam Kai piszkálódásait, hisz elégedetté tett az a tény, hogy az a megvetendő kis senki, aki az érzelmeimnek vallja magát, valami sötét sarokban gubbaszt tudatunk legmélyén.
A shinigamira, akit meg kellett volna mentenünk, már csak félholt állapotban találtunk rá. Nem tudtuk megmenteni, apró hollowk emésztették belülről a testét. Akkor jött el a csoda, amire nem számítottam, de már olyan régóta váram. A kicsi és gyenge hollowk egyként támadtak rá arra a nőre, akit Verashu Suwunnak hívtak. Vagyis rám, hisz félig én voltam.
A paraziták a lélekenergiánkat kezdték el szívni, és az egyiknek valahogy sikerült kiszippantania engem a testünkből. Nem, még együtt se voltak a hollowk elég erősek, hisz Kai, ki valószínűleg csak testvéri szeretetet táplál Verashu iránt, még időben cselekedett. Shikai-ával sikerült őket elintéznie, és hamarosan Verashu Suwun is összeszedte magát. Én pedig a homokba iszkoltam; hisz ekkor már én is az egyik kicsi parazita-szerű hollow voltam. A tudatom átvette az irányítást, és a hollow erősebb lett. S ami a legfontosabb - szabad voltam! A homokba fúródva néztem végig, amint Verashu Suwun mit sem sejtve hazasétál. Nem, még nem tűnt fel neki, hogy nem vagyok ott. Vagyis egyenlőre ott is vagyok, meg itt is. Ha nagyon rákoncentrálok, még tudom irányítani azt a testet. Ámde abban a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az, hogy új testet szerezzek magamnak. Nem kívánom hátralevő életem parazitaként leélni.
Hagytam, hogy egy erősebb hollow felfaljon. Láttam rajta, hogy erős, és hogy egy vágya van: hogy végre arrancarrá váljon. Én pedig biztosítottam számára a megfelelő falatot, hisz shinigamiként több erőre tettem szert, mint amit ő el tud képzelni. De tudtam, hogy az én tudatom erősebb az övénél, vagyis én leszek az, aki a testet irányítja. Hisz ő nem méltó rá, gyenge. Egyedül én vagyok az, ki képes arra, hogy hatalmas erőkkel játszadozzon. Végre nem lesz szükségem Ssuritsubusu Kikan segítségére ahhoz, hogy erőhöz, hatalomhoz jussak. S a hadnagyi szék? Mit érdekel... Legyen csak vele boldog Verashu, ha annyira akar. Számomra nagyobb feladatok jutnak néhány papír kitöltésén kívül.
Arrancarrá válásom utolsó folyamata vette kezdetét, amikor Aizen-sama tróntermébe rángatott az a néhány, nálam erősebb arrancar. Talán espadák is voltak köztük. Persze hiába vicsorítottam rájuk csápjaimat, vagy szerettem volna beléjük mártani mérgemet, nem használt.
Egy darabig féktelenül tomboltam a teremben, valamilyen lélekenergiából elkészített ketrecbe zárva. Már tudtam, mit érezhetnek a hollowk. Éhség. Abban a pillanatban roppantul éhes voltam Tudtam jól, hogy már csak egy kevés kell ahhoz, hogy végre elérjem a megfelelő szintet, s ismét emberi testem lehessen a mostani pókformám helyett. Aizen-sama pedig megadta nekem a lakomát a Hogyoku által.

S most itt vagyok. A ketrec lebontva, s a lábaim sem pókszerűek már. Pedig jó volt először magasnak lenni. Már bőröm is visszavette a fehér színét. Egy tükörben látom, hogy pont úgy nézek ki, mint az, akiből születtem. Fekete haj, dús ajkak, lila szempár. Csak a maszkom tesz különbözővé. És persze a tudat, hogy én sokkal jobb vagyok nála.
Aizen-sama egy Tadeo Dellomeurtre nevű espada fracciónjának sorol be. Azt hiszem, ő is ott volt, amikor arrancart csináltak belőlem. Na persze, nem kell elmagyarázni nekem már azt, hogy mit is jelent ez, hisz mindenre emlékszem shinigami életemből. Az akadémiára is, ahol bizony tanultunk egyet s mást az arrancarokról. Vagy Verashu Suwun életének a legapróbb részleteire is. Még arra is, hogy mikor mit képzelt be, s hogy miket suttogtak a nem létező hangok körülötte. Sőt, ha nagyon koncentrálok, akkor hallom Verashu Suwun gondolatait. Látom, amit ő is, és nagy erőfeszítések árán, de képes vagyok helyette beszélni, és a testét mozdítani. Ez a furcsa kapocs azonban inkább fegyver a jövőben. Egy fegyver, amit használni fogok. Egészen addig, amíg el nem pusztítom őt. Én pedig új néven létezem tovább. Eras Vanthor; Mintha ez lett volna a neve annak a hollownak, akinek hagytam, hogy felfaljon.