Sakata Yaken
8. Osztag
 
Hozzászólások száma : 77
Age : 30
Tartózkodási hely : Soul Society/Seireitei/8. osztag területe
Registration date : 2009. Dec. 27.
Hírnév : 7
Karakterinformáció
Rang: 8. osztag hadnagya
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (6500/15000)
 |  Tárgy: Sakata Yaken Hétf. Dec. 28, 2009 7:15 am | |
|
Jelszó: People can possess hope, because our eyes are unable to see death.
Név: Sakata Yaken
Kaszt: Shinigami
Rang: 3. osztag 5. tisztje
Nem: Férfi
Kor: ismeretlen (húsz év körülinek tűnik)
Felszerelés: Zanpakuto, Shinigami egyenruha
Születési dátum: december 25.
Kinézet: 185cm magas vagyok, valamint 60kg. Szemeim tengerkékek, hajam pedig barnás fekete. Sokszor elég unalmas arcokat tudok vágni, amiből arra is gondolhatnak az emberek, hogy nem mutatok érdeklődést mások iránt, pedig ez nem így van.
Jellem: Konzervatív vagyok, nem szeretem, ha életemben nagy változások következnek be. Ilyenkor nehezebben szánom rá magam az alkalmazkodásra. Ha tehetném, egész nap csak lustálkodnék, vagy az ismerőseimmel lennék. Általában pesszimistán gondolkodok, úgy vagyok vele, jobb félni, mint megijedni. Küldetések alatt, viszont komolyan veszem a dolgokat, olyankor tudom irányítani az embereket, akik alattam szolgálnak. Feletteseim iránt maximális tiszteletet mutatok. Vannak személyek, akiket egyszerűen nem tudok elfogadni, bár próbálok mindenkivel normálisan
viselkedni.
Zanpakuto neve: Assei Kazoku (Elnyomott Nemes)
Zanpakuto fajtája: kidou
Zanpakuto shikaia: A kardomat egy kék színű aura veszi körül, amely teljesen hozzáigazodik a fegyver pengéjéhez. A Zanpakuto parancsszavának kimondása közben egy félkört rajzolok a lábaim elé a pengémmel, amely ugyan olyan színű, mint a katanát körbefogó aura. Shikai aktiválása után sebességem, valamint erőm az eredeti többszörösére növekszik.
Zanpakuto parancsszava: Naishoubanashi Ikko no Hayai! (Suttogd a Magad Igazát!)
Zanpakuto támadásai:
Hachihenkei Sasshi / Nyolcszög Sugár:
A technika nevének kiejtése után a félkör jobb szélére rárajzolódik egy teljes karika, amely azt jelent, hogy ez Assei Kazoku elsődleges támadása. Amint ez a megtörtént a Zanpakutoból egy kék színű, nyolcszög alakú sugár indul meg az ellenfél felé, becsapódáskor pedig széthasító hatása van. Mérte nagyjából fél méteres.
Kyuu Seru / Gömb Cella:
Ez a képesség Assei Kazoku második technikája, amelynek a lényege a védelemre alapszik. A szavak felsorolását követően a lábam előtt megjelenik a körív, aminek már a közepén is kirajzolódik egy kör. Ezek után a kardon található aura egy védőburokként körülveszi a testemet, mintha egy gömbbe zártak volna el. Egy erős technika kivédéséig tart, aztán elmúlik a hatása.
Shisan no Kengou / A Sors Béklyója:
Ezt a technikát már csak akkor érdemes használni, hogyha a csata a végéhez közeledik, az ellenfélnek pedig már nem sok kell a halálhoz. A Shinsan no Kengouban a könyörületet nem ismerésem egy része nyilvánul meg. Ilyenkor a félkör ismét, immáron véglegesen is kiegészül egy körrel, amely a bal szélen keletkezik. Alkalmazáskor a fegyverem pengéje kilövődik a markolatból, s az ellenség felé kezd száguldani, hatalmas sebességgel. A penge pontosan a szívet veszi célba, máshol nem képes sérülést okozni, viszont először alapvetően oda irányul. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem lehetne kivédeni. A Zanpakutonak öt perc kell ahhoz, hogy elvesztett pengéjét újraregenerálja a támadás után.
(Ezt még nem tudom használni.)
Előtörténet:
Ember:
Hogy életem pontosan hol vette kezdetét, arra nem emlékszem. Ennek oka igen egyszerű, ugyanis sosem élten azon a helyen, ahol édesanyám a világra hozott. Azon az éjjelen ugyanis banditák támadták meg a falunkat, lemészárolva a rengeteg embert. Valami miatt engem nem hánytak kardélre, mivel a szüleim házába pont a fosztogató vezére hatolt be. Miután a két személyt, akiknek világrajövetelemet köszönhettem, brutálisan kivégezte engem magához vett. Látott bennem valamit, amiért érdemes volt meghagynia az életemet. Már kisgyermek koromtól dolgoztattak egy helyen, ami az erdő közepén volt. Inkább tábornak, tanyának lehetett nevezni, mint településnek, mivel csak azok az emberek éltek ott, akik tagjai voltak a bűnszervezetnek. Születésem dátumát csak azért jegyeztem meg, mert a gyilkosok piros betűs ünnepként emlegették, ugyanis a mi falunkból tudták a legtöbb kincset megszerezni. A feladatom a vezér kiszolgálása volt. Nekem kellett a páncélját takarítanom, vagy éppen fényesítenem a katanáját. Nem volt könnyű… Azt a fegyvert gondoztam, amellyel megölték a családom többi tagját. Sokszor próbáltam elképzeli, vajon hogy is nézhettek ők ki? Apámat egy igazságos harcosnak, édesanyámat meg egy gyönyörű, gondoskodó asszonynak tudtam elgondolni. Bár valószínűleg minden árva így vélekedett a szüleiről, ha nem ismerte őket. A gazdámnak egy másik szolgája is volt, egy lány, aki idősebb volt nálam egy évvel. Nagyon szerettem, úgy tekintettem rá, mintha a nővérem lenne. A neve örökre bevésődött a gondolataimba, mivel sosem fogom azt a pillanatot elfelejteni, amikor olyan kétségbeesetten kiáltottam utána. Nene… Az egész egy újabb „hadjárat” utáni mulatozáskor kezdődött. Az összes szemétláda be volt rúgva, némelyikük már azt sem tudta hol van. Mások halálos párbajt vívtak az udvaron, mivel összevesztekegy csésze sakén. Véleményem szerint az emberi lények legalávalóbb mocskai mind összegyűltek ott. A látványt még rémálomnak sem lehetett volna nevezni, az eltörpült volna mellette.
- Én már nem bírom sokáig ezt az elnyomást.- suttogtam oda Nenének, miközben bandukoltam utána. Én egy tálcát vittem a kezemben, amin étel volt, a lány pedig ugyan azt, csak az övé alkohollal volt ellátva.
- Ne aggódj Yaken! Biztos vagyok benne, hogy egyszer kijutunk innen, azután új életet kezdhetünk. Távol innen, egy békés helyen.- mosolyodott el Nene. Mindig is csodált az optimizmust, amivel még ilyen helyzetekben is elő tudott jönni.
- Na persze…- mondtam, miközben elfordítottam a fejemet, majd sóhajtottam egyet. Amikor odaértünk a gazdánk elé, annak egy gonosz vigyor jelent meg a száján.
~ Ez már most rosszul kezdődik.~ merengtem, de vártam mi fog következni. Ahogy Nene odament hozzá az étellel, a féreg ellökte a kezéből a tálcát, majd magához rántotta. Nene próbált vele ellenkezni, ekkor a banditavezér megpofozta a lányt.
- Hagyd abba! Ezt nem teheted!- rivalltam rá, mialatt próbáltam odarohanni, hogy segítsek, de két fickó lefogott, azután kaptam tőlük egy pár ütést. Összegörnyedve hevertem a földön, miközben a gazdánk, Keisuke egy tőrt szorított a lány nyakához. Próbáltam felállni, viszont a többiek elém tartották a fegyvereiket.
- Csókolj meg asszony!- parancsolta neki az elvetemült férfi, de Nene arcon köpte. Ezt követően Keisuke elmetszette a torkát.
- Nene!!!!!- ordítottam, mialatt könnyek hullottak a szememből.
- Te nyomorult! Ezért megfizetsz…- suttogtam. Ekkor Keisuke hozzám ballagott, s leguggolt elém.
- Mégis mit tudtál volna tenni? Csak egy senki vagy, aki egész életében szolgaságban és mocsokban fog élni. Ne feledd el a helyedet Yaken! Különben úgy végzed, mint ő.- mondta higgadt hangon a bandavezér, mialatt a lány élettelen testére mutatott. Abban a pillanatban dühvel telt meg a szívem.
~ Miért?... Miért kell nekem így élnem?~ merültek fel bennem a kérdések, mikre nem kaptam választ. Pár év eltelt, én pedig megváltoztam. Eldöntöttem, valahogyan ki kell szabadulnom ezek közül a kutyák közül. Egy nap, még mielőtt újabb fosztogatásra indultak volna Keisukeék, odamentem hozzá. Nehezemre esett, de leguggoltam előtte, s eme szavak hagyták el a számat:
- Bocsáss meg, amiért régen kétségbe vontalak jó uram! Kérlek, engedd, hogy bizonyítsak neked egy ütközetben és utána beálljak közétek.
- Végül is, jól szolgáltál értéktelen életed alatt… Azt hiszem, adok neked egy esélyt.- mondta a fickó, mire bennem egyfajta boldogság éledt fel. Ám igazi céljaim nem azok voltak, amiket elsoroltam. Egy település leigázása után, Keisuke kivezetett engem az utcára. Egy szerencsétlen paraszt guggolt ott hátrakötött kézzel, a banditák meg körbeállták. Szinte már remegett a félelemtől. A gazdám a saját katanáját adta a kezembe.
- Ha tényleg tag akarsz lenni, akkor bizonyíts! Tudod, mit kell tenned.- jelentette ki a férfi, miközben az elfogott alak elé sétáltam. Lehajoltam hozzá, miközben mélyen a szemébe néztem.
- Igen… Tudom…- jelent meg egy mosoly az arcomon, azután megfordultam, majd egy elrugaszkodással visszaérkeztem Keisuke elé, s a kardot a szívébe mélyesztettem. Végre, egy pár pillanatra szabadnak érezhettem magamat, mert nem sokkal később hátulról három yarit mélyesztettek belém. Keisuke meglepődött mimikáján látszott, fél attól, ami a túlvilágon várja. Ez pedig nekem tökéletesen elég volt utolsó élménynek. Nem sokkal később, egyszerre rogytam a talajra az elnyomómmal.
Lélekként:
Halálom után egy láncot találtam a mellkasomban, amit hiába próbáltam leszedni, nem sikerült.
- Mi a fene ez?- kérdeztem magamtól. Elindultam az erdő belseje felé, s napokig ballagtam egyenesen a semmibe.
~ Ezt az egészet nem értem. Ha ilyen a túlvilági élet, akkor az elég kellemet lesz. De az örökkévalóság végére majdcsak kijutok ebből az idióta erdőből.~ töprengtem el. Pár nap után észrevettem, hogy a láncszemek egyre jobban fogynak, amit gyanúsnak tartottam.
~ Bizonyára történni fog valami, amikor az összes elfogy… Talán megszűnök létezni?~ ijedtem kissé meg, eme elmélkedéseket követően. Hirtelen egy óriási ordítást hallottam meg. Amikor hátranéztem, egy óriás vadmacska szerű lény követett, aminek fehér maszk volt a fején, szemei pedig vörösen izzottak. Nyilván valóvá vált, hogy engem üldöz, én meg rohanni kezdtem a fák között. Szerencsére nem bizonyult olyan hihetetlen gyorsan, csakhogy egy idő után a fatörzseken ugrálva követett. Majdnem rám vetette magát, viszont ekkor elvetettem magam, majd egy lejtőn legurultam. Kissé szédülve pillantottam fel a földről, de amit felnéztem, láttam a rémet.
- Francba!- ütöttem a földre egy vicsorítás kíséretében. Feltápászkodtam, majd próbáltam eljutni az előttem elfekvő tóhoz. Abban reménykedtem, hogy mivel a lény macskaszerű, nem szeretheti a vizet. Ám még mielőtt bele tudtam volna menni a vízbe, egy nagy ugrással előttem termett a szörny. A lökéshullámtól a hátamra estem. A lény lassú léptekkel közeledett felém. Már éppen kinyitotta volna a száját, amikor egy alak suhant el a feje fölött, majd a szörnyeteg eltűnt a semmibe. A fekete ruhás fickónál katana volt.
- Szerencséd van kölyök. Úgy látszik épp időben érkeztem. Régóta vadásztam már erre a Hollowra.- jelentette ki a férfi.
- Hollow? Ki vagy te? Mi folyik itt egyáltalán?- érdeklődtem, mivel teljesen össze voltam zavarodva.
- Ja, el is felejtettem, hogy nem tudsz semmit. Na mindegy elküldelek egy helyre, ahol majd mindent megértesz. Ne félj, nem fog fájni!- jelentette ki, majd kardja markolatának a végét a fejemhez illesztette. Ekkor furcsa érzés fogott el, hiszen eltűntem az emberi világból.
Rukongaiban:
Amikor felébredtem egy házban találtam magamat. Elég szegényesnek tűnt, rajtam meg valami rongyos ruha volt.
- Hol vagyok?- kérdeztem, nyűgös hangon, mivel kissé fájt a fejem. A másik szobából egy idősebb nő jött ki.
- Jó napot fiatalember! Remélem, nem veszi zokon, hogy egy ideig itt fog lakni.- köszöntött a nő.
- Üdvözletem! Öhm… Úgy vélem nem.- mondtam, bár egy csöppet még a kábulat hatása alatt álltam. Nem sokkal később a nő mindent elmesélt nekem, azokról a dolgokról, amik a halál után egy emberrel történhetnek. Mondanom sem kell, tátott szájjal hallgattam végig az egészet, hiszen sosem gondoltam volna, hogy hasonlók történnek majd velem az életem után. Teltek az évek, én pedig hihetetlenül ellustultam. Naphosszat csak a fák tetején, vagy a házak árnyékában aludtam. Voltak viszont elég különös képességeim is, amit nem mindenki tudott megcsinálni arra felé. Egyszer éppen a délutáni alvásomat végeztem a kedvenc fám lombkoronáján, amikor a fejemet egy kő találta el.
- Mi a…?- mordultam fel dühösen. Egy csoport gyermek állt alattam.
- Mutasd meg megint Yaken!- kiáltotta az egyik.
- Hagyjatok már ostoba kölykök!- hunytam le újra a szemeimet, s megkíséreltem visszatérni eddigi elfoglaltságomhoz. Sajnos nem hagytak pihenni, ezért rá kellett kényszerülnöm, hogy megcsináljam, amit mondanak.
- Rendben, jól van! De csak egyszer, utána eltakarodtok!?- próbáltam üzletelni, mire csak a helyeselve bólogató fejeket vehettem válasznak. Egy sóhaj után kinyújtottam a jobb kezemet, a másikkal megmarkoltam a csuklómat, s egy kék gömböt hoztam létre a tenyerembe. A gyerekek nagy ujjongás után elhúzták a csíkot. Hihetetlen volt, de még én magam is beleuntam a semmit tevésbe, ezért elhatároztam, hogy jelentkezek a Lélektovábbképző Akadémiára. Sikerült is felvételt nyernem, utána elkezdhettem a tanulmányaimat.
Lélektovábbképző Akadémián:
Az első hetek elég nehéznek tűntek, igazából azt hittem, sosem válik majd belőlem Shinigami, ha ilyen nehéz próbákon kell majd átmennem. Az osztályomban nem örvendtem olyan hatalmas népszerűségnek, viszont mindenkivel le tudtam állni beszélgetni, ezért ellenségeim nem voltak. Az órákon néha előfordult, hogy elaludtam, de amennyire tőlem telt megkíséreltem odafigyelni a tanárra. Ha ez nem is ment, akkor legalább megpróbáltam nézni rá, mint borjú az újkapura. Kidoukból és kendoból egyaránt jó voltam, s szerencsére eme egyensúlyomat végig meg is tudtam tartani. Azután eljött az a pillanat, amire a legjobban vártam. El kellett mennünk az élők világába, ahol végre igazi lidérceket ölhettünk. A társaimban is megvolt a lelkesedés, s ez rajtam ugyan nem annyira látszott, de örültem, hogy kipróbálhattam magamat éles helyzetben. A kis akció sikeresnek bizonyult, utána visszatértünk az Akadémiára. Nem sokkal később felvételt nyertem a 13. osztagba.
Shinigami:
Elérkezett az idő, amikor már igazi Shinigamiként tevékenykedhettem Soul Societyben. A sok akcióra néha nehezen indultam el, de a végére mindig akadt egy indok, ami miatt elszántan néztem szembe a tennivalóimmal. Amit nagyon nem szertettem, hogy a Zanpakutom nevét sehogy sem tudtam megkérdezni. A többi barátomnak már régen megvolt a kardja, nekem pedig valahogy nem jött össze.
~ Francba! Ha így folytatom sosem lesz belőlem egy normális rangú személy.~ gondoltam magamban, miközben hátradőltem a fűben. Sokszor lazsáltam az osztagom területén, hiába, a hatalmas lustaságot, amely az évek során belém ágyazódott, nehéz volt legyőzni. Egyik alkalommal egy átlagos felderítő misszióra küldtek az egyik városba. Az ilyen feladatokat már szinte rutinosan végeztem el. Sosem történt semmi, ami túlságosan izgalmas lett volna, néha egy-két Hollowot el kellett tenni láb alól és kész. Jobban örültem volna valamilyen életbevágóan fontos küldetésnek, de hát ez jutott. Azon az éjjelen már csak fél óra hiányzott volna, és hazatérhettem volna. Addigra úgy döntöttem megpihenek az egyik ház tetején. Nem sokkal később azonban egy óriás Hollowra lettem figyelmes.
~ Hogy az a…! Most mégis mitévő legyek? Semmi esélyem nem lenne ellene.~ gondoltam magamban, ám ekkor megláttam egy sikoltozó női lelket, aki kétségbeesetten rohant a lidérc elől.
~ Emlékezz miért lettél Shinigami, Yaken! Most be kell bizonyítanod, hogy meg tudod védeni a rászorulókat!~ hoztam egy határozott döntést az elmémben, majd rátámadtam a Hollowra. Pár perc után alulmaradtam, viszont ekkor egy fehér erdőben találtam magamat. Egy tavon jártam, aminek a közepén egy fickó ült. Odaballagtam hozzá, tudtam, hogy ő lesz a Zanpakutom lelke.
- Üdvözöllek Yaken! Én vagyok a Zanpakutod, a nevem pedig…
Ekkor ismét az emberi világban találtam magamat, s a számból eme szavak távoztak:
- Naishoubanashi Ikko no Hayai! Assei Kazoku!
Így végül sikerült elérnem a shikai szintet, legyőztem a Hollowot, a lelket pedig megmentettem. Nem rég helyeztek át a 3. osztagba, ahol az 5. tiszt rangját kaptam meg.
Illusztrációk az előtörténethez:
A lelkem:
https://2img.net/h/oi48.tinypic.com/2gwds7s.jpg
A Zanpakutom lelke:
https://2img.net/h/oi48.tinypic.com/iy3r88.jpg
Assei Kazoku, amikor nincs aktiválva a shikai:
https://2img.net/h/oi47.tinypic.com/2dl97kh.jpg
Assei Kazoku shikai alakja:
https://2img.net/h/oi46.tinypic.com/2z8yiv4.jpg
A hozzászólást Sakata Yaken összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 31, 2009 6:00 am-kor. |
|
