Daisetsu Kodama
13. Osztag
Hozzászólások száma : 8
Tartózkodási hely : Soul Society
Registration date : 2009. Nov. 01.
Hírnév : 0
Karakterinformáció
Rang: 13. osztag 5. tiszt
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (5000/10000)
 |  Tárgy: Daisetsu Kodama Pént. Nov. 06, 2009 11:01 pm | |
| Jelszó: "I am merely practicing/saying goodbye to you."
Név: Daisetsu Kodama
Kaszt: Shinigami
Rang: 13. osztag, 5. tiszt
Nem: férfi
Kor: 127 (de 25-nek néz ki)
Felszerelések: zanpakuto, kunai, maszk (ezt szívesen hordja harc közben)
Születési dátum: április 5.
Kinézet: 195 cm, 70 kg...igen különös látványt tud nyújtani. Főleg, hogy ehhez még hozzájön a fekete haja is, ami rövid, s szinte mindig fésületlen. Ennek ellnére igen rendezett hajszerekezettel rendelkezik. Arca nem különbözik az átlagétól. Nem egy csúnyaság, de szépségnek sem mondható. Fülei nagy részét eltakarja a haja, szeme sötétbarna, illetve sötétzöld színekben játszik, arca legtöbbször komoly, ritkán látni mosolyt rajta. Általában ha nem épp a hagyományos shinigami öltözéket hordja, egy sötétkék ballonkabátot visel, aminek rejtekében ott lapul zanpakutoja, s kunaia. A kabát alatt egy kényelmes pólót, s pullóvert hord, alul pedig kényelmes nadrágot. Ahogy kedve tartja. Megjelenése általában nem valami feltűnő, bár olykor sokan megbámulják az öltözéke miatt.
Jellem: Legtöbbször komoly, keveset mosolyog, s még annál kevesebbet nevet. Nem könnyű eset. Csak akkor szólal meg, ha muszáj, nem szeret feleslegesen beszélni. Ha valami nem tetszik neki, akkor azt meg is mondja. Ami a szívén, az a száján. A hazugság távol áll tőle. Jóformán soha nem beszél a többi shinigamival, még az osztaga tagjaival sem. Mindezek ellenére sokukat igen jól ismeri. A harcban szeret kicsit szórakozni, de legtöbbször arra törekszik, hogy mihamarabb véget érjen. Természetesen az ő győzelmével. Ha veszít, akkor több napra elmegy a természetbe, s magában, egyes-egyedül meditál. Ilyenkor nem tanácsos megzavarni, mert nagyon ingerlékeny tud lenni.
Zanpakuto:
Neve: Donaru Kousa ~ Sikoltó Szél
Fajtája: Levegő
Kinézete: Inaktív állapotban a zanpakuto világoskék markolatú, pengéje halványkék és fehér színekben játszik. A penge alakja nem a szokványos. Ugyanis ez a penge kétélű, s ennek következtében kissé szélesebb is, mint a többi zanpakuto.
Előhívása: "Süvíts, Donaru Kousa"
Shikaia: Az előhívás után a penge körül elkezd forogni a levegő, kisebb forgószelet hozva így létre. Miután a kis forgószelecske eltűnik, a penge teljesen megváltozik. Két éle hullámossá változik, s még még szélesebbé válik. A kard hegye nagyon élessé válik, csakúgy mint maga a penge két éle is.
Támadásai:
- Aishou (Szélcsapás): A shinigami támadást indít, s mikor csap egyet a kardjával, hatalmas erejű széllökés növeli meg az erejét, s segíti a harcban.
- Uzumaki (Szélörvény): Amikor támad, a zanpakutot erősen megmarkolja, majd az ellenfél felé kezd el rohanni, lehetőleg minél nagyobb sebességgel. Ezután hirtelen irányt vált, s elfut az ellenség mellett, ezzel egyrészt össze is zavarva azt, másrészt elindítva a támadását. Ami pedig abból áll, hogy a shinigami többször körbefutja ellenfelét (sokszor villámlépést használva), majd egy örvényt kelt körülötte, s felkapja az ellenfelet, majd egy ideig forgatja, végül a földhöz csapja, súlyos sérüléseket szerezve neki ezzel.
Előtörténet:
Azt mondják, csodaszép nap volt, mikor megszülettem. Ezt magam nem tudhatom, hiszen nem emlékszem a születésemből semmire sem. Mégis, ki emlékezne?! Lényegtelen. Az igazság az, hogy a gyerekkoromból már szinte semmire sem emlékszek. Annyit tudok, hogy nem voltam valami jó gyerek. Szerettem csínyeket elkövetni, megtréfálni barátaimat, szüleimet. Ezért persze sokat kaptam. De részben meg is érdemeltem. Mindegy is. Az emberi gyermekkorom igazából teljesen lényegtelen. Olyan voltam, mint a többi gyerek. Rossz, hangos és szófogadatlan. Viszont mindezek ellenére okos is voltam. Már akkor megmondták, hogy sokra vihetem, mikor épp csak elkezdtem koptatni az iskolapadot. Én persze nem nagyon érdeklődtem a tanulás iránt, s nem is nagyon szerettem tanulni. Mégis, sokat tanultam ott, a suli padjában ülve...meg a szünetekben az udvaron. Persze nem azt, amit tanítottak. Nem. Az életet tanultam meg. Azt, hogy hogyan kell megvédeni magamat, hogyan kell viselkedni egyes szituációkban... Egy szóval sok tapasztalatot szereztem a suliban az élettel kapcsolatban. Persze ezekre sem emlékszem igazán. Csak homályos foltokra.
Szépen kijártam az összes sulit, amit anyám szeretett volna. És lám, annak ellenére, hogy nem akartam tanulni, végül mégis összehoztam valahogy a dolgot, s egy fiatal meteorológus lett belőlem. Nemsokára fel is vettek egy helyre. Mondanom sem kell, szerettem ott dolgozni. Valahogy olyan közel éreztem magamat az időjáráshoz. Mintha a részem lenne. S talán éppen ezért is voltam olyan jó az előrejelzésekben. Hamarosan elő is léptettek, úgymond. Átvehettem a TV-s időjárás-jelentő helyét, így ezentúl én vigyorogtam idétlenül a TV-ben a következő napok időjárásáról hablatyolva. Ez már kevésbé tetszett nekem. Sosem szerettem kényszerből mosolyogni, s főleg nem szerettem a kamerákat. Persze anyám el volt ragadtatva, hogy az ő fiacskája milyen remek ember lett. És nem kevésbé pénzes. Ennek örült talán a leginkább. Ugyanis azelőtt nem volt valami sok pénzünk. Apám munkája nem volt valami kifizetődő állás, anyám meg nem is dolgozott. De most, hogy már én is dolgoztam, sokkal jobban kijöttünk anyagilag. Bár én sokkal jobban éreztem magam akkor, amikor még nem volt ennyi pénzünk. Akkor valahogy összetartóbb volt a család. Mostanság már sokkal kevesebbet vagyunk együtt, mindenki elfoglalt és szinte alig ér rá, hogy egy közös ebédet tarthassunk. Vagy akár egy vacsorát. A család már szinte nem is volt család. Később ki is derült, miért. Anyám összeszedett valahol egy palit, aki anyám bevallása szerint jobban ki tudta elégíteni az igényeit, mint apám. Nos, ez igencsak földhöz vágott nem csak engem, hanem természetesen apámat is. Persze anyám hamar be is adta a válópert. Biztos volt a dolgában. A válás viszonylag hamar elrendeződött. De ezalatt az idő alatt én korábbi énem árnyékává váltam. Éreztem, hogy ez nem lesz jó. Főleg, hogy apám is összeszedett a válás után valami nőcit, aki nem volt valami szimpatikus fajta.
Így hát úgy döntöttem, elköltözöm. Persze a vesztemre. Ugyanis miközben elindultam az újan vásárolt házamhoz a régi kis autómmal, épp egy utcai versenyt rendeztek a városban, amin át kellett haladnom. Erről persze nem tudtam, s már csak későn vettem észre, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Gyorsan történt az egész. Az egyik versenyautó szemből nekem jött, minek hatására totálkárossá tört mindkét autó. Én pedig szépen elpatkoltam. Egy üvegszilánk elvágta a torkomat. Azonnal elvéreztem, még a helyszínen. Persze a hülye versenyzőnek nem lett semmi baja sem. Egy kis agyrázkódással meg pár kisebb sérüléssel megúszta. Ezt később tudtam csak meg. Mikor meghaltam, egyáltalán nem éreztem fájdalmat. Viszont nagy sötétség borult rám. És azt hittem, vége van...
Pedig nem! Hamarosan felébredtem. Viszont valahogy másnak éreztem magam. Valahogy olyan könnyű voltam. És...mintha sokkal egyszerűbb lett volna járkálni is. Azt hittem, álmodok. Hiszen én meghaltam. Hát akkor mi a fenét mászkálok itt most? És főleg, hogyhogy ennyire könnyen megy mindez? Ha mégsem haltam meg, s sikerült meggyógyítaniuk az orvosoknak, akkor mit keresek itt, s miért nem érzem a szél fújását, ami hallhatóan igen erősen fúj? Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem. Mire rájöttem, hogy valóban meghaltam...és most egy szellem vagyok. Egy szellem. Pedig sosem hittem a létezésükben. És akkor meg én magam is az voltam. Fura egy helyzet volt, mondhatom. Azt sem tudtam, hol vagyok, mit tegyek, hova menjek. Nagyon tanácstalan voltam. De végül rájöttem, hogy nem kell aggódnom semmi miatt sem. Szellemként szinte semmire nincs szükségem. Viszont a magány az mindennél rosszabb volt. Hiába voltak körülöttem annyian emberek, nem társaloghattam velük, hisz nem láttak engem. Szörnyű érzés volt mindezt átélni. Hetekig, talán hónapokig bolyongtam tanácstalanul a városban. És ekkor valami furcsa dolog történt. Éhes lettem. Éhes, pedig egy szellem voltam! El nem tudtam képzelni, ez hogyan lehetséges. Pedig határozottan éhes voltam. De nem tudtam magamon segíteni, hiába is próbáltam enni az emberi ételekből. Nem volt nagy sikere a próbáknak. Így hát tovább bolyongtam városról városra, egyre jobban éhezve. Mikor már körülbelül a harmadik hónapja bolyongtam éhezve, összefutottam egy fura alakkal. Valamiféle harci öltözék volt rajta. Legalábbis úgy nézett ki, mint a régebbi kor harcosai. Csak épp nem volt rajta páncél, csupán a fekete és fehér ruha. Jól megbámultam, de nem tanúsítottam neki nagy jelentőséget. Egyszerűen csak érdekes látvány volt. És még érdekesebb lett, mikor megszólított. Valószínűleg hanyatt estem volna, ha nem lettem volna szellem. Nagyon megrémített. Hiszen nem lett volna szabad látnia. Nagy félelmemben semmit sem bírtam kinyögni. De szerencsére nem is kellett. A nő (mert nőci volt az a fura alak) elmondta, hogy ő egy shinigami vagyis egy halálisten, s hogy az a feladata, hogy a Tiszta lelkek városába juttassa az itt ragadt jó lelkeket. Én meg csak néztem, mint borjú az új kapura. Végül is elmagyarázta a módot, s hogy sokkal jobb lesz így nekem. Én nem mondtam semmit, csak azt, hogy éhes vagyok. És hogy segítsen jóllakni. Ekkor különös arckifejezésre váltott a nő, s válaszadás nélkül a homlokomhoz nyomta a kardja markolatának (mert az is volt neki!) a végét. Ekkor különös dolgok történtek. Nagy fény, majd hirtelen sötétség, s végül ismét fény. Egy eddig ismeretlen városban találtam magam, oldalamon azzal a nőcivel, aki az előbb még a kardjával "játszadozott". Én azonnal kérdőre vontam, s kikérdeztem mindenről. Hogy hol vagyok, mit tett velem és mi a fenét akar tőlem. Mindenre adott választ. A szemeim elkerekedtek, miután mindent megtudtam. Nem gondoltam volna, hogy belőlem akár olyan halálisten izé is lehet, mint ez a nőci. És persze azt sem gondoltam volna, hogy rajta kívül még hihetetlen sok ilyen halálisten van. Mindegy.
Ez a nőci, tisztességes nevén Naime Mayoni beíratott abba a halálistenképző iskolába. Emellett megengedte, hogy nála lakjam, s a suli után gyakorolt velem otthon. Nem azért, de kezdtem egész jól érezni magamat itt, Soul Society-ben. Pedig suliba jártam...amit emberi életemben nem nagyon kedveltem. Viszont ez más volt. Itt sokkal érdekesebb dolgokra tanítottak. Eleinte persze nagyon béna voltam, de később sikeresen megfeleltem, s meg tudtam tenni a legtöbb dolgot, amire kértek. Lassacskán igazi harcost faragtak belőlem. Zanpakutom akkor materializálódott, mikor már vagy másfél éve tanultam az akadémián. Csodaszép lélekölő kard volt. Naime azt mondta, ez egy levegő típusú kard. És hogy azért ilyen típusú, mivel oly közel álltam életemben a természethez, az időjáráshoz. S legközelebb talán a szelekhez, a levegőhöz. El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, mikor elkezdtem tanulni a lélekölő kardom használatát. Persze hosszú kiképzés volt ez. De jól haladtam, s képes voltam felvenni a versenyt társaimmal. Ez csak tovább buzdított. Addig tanultam, gyakoroltam, mígnem igazi halálisten nem lett belőlem.
Elvégeztem a halálistenképző akadémiát. Boldog voltam. S habozás nélkül jelentkeztem is a 13. osztagba, Ukitake kapitány parancsnoksága alá. Ugyanis Naime is ide tartozott. És ő úgy vélte, ott lesz a legjobb helyem nekem is. Hát nem tévedett. Ahogy az évek teltek, s egyre több küldetésre mentünk, egyre hatékonyabban tudtam küzdeni. Hamarosan elértem a shikai szintet is, minek következtében még erősebb lett a lélekölő kardom, s én is. Végre a nevén szólíthattam. Erre már nagyon régóta vágytam. Ezek után még szívesebben harcoltam, s még könnyebben győztem le a hollow-kat. Végül annyira kitűnő harcos lettem, hogy kineveztek az osztag 15. tisztjének. Ezek után már egyenes út vezetett felfelé. Az idő teltével egyre nagyobb erőre tettem szert, s egyszer csak ott találtam magam, hogy az osztag 5. tisztje vagyok. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra. Hiszen utolértem Naime-t is, aki a 4. tiszt volt az osztagban.
Azóta nem sok idő telt el. Még mindig az 5. tiszt vagyok, s Naime, meg a többiek is mind nagyon büszkék rám. Mindig nagyon várom a küldetéseket, mert akkor érzem magam a legjobban, amikor győzelmet arathatok valaki felett. Remélhetőleg a jövőben is jól fogok fejlődni, s talán "mesteremet", Naime-t is lehagyhatom idővel. De ez még kissé odább van.
A hozzászólást Daisetsu Kodama összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 07, 2009 6:29 am-kor. |
|
Miután megtörtént a javítás szólj Chaten vagy PM-ben az egyik moderátornak.