* Miközben szobájában ült, az ágya előtt a földön, pillantása az órára esett. Négy óra. Tehát a hadnagya most végzett a munkájával... Ami azt illeti, neki is dolga lenne még... Beledobta a hamutartóba a cigarettacsikket, ár még el sem aludt. Zanpakutuoja az ágynak támasztva állt, ő pedig a konyha felé vette az irányt. Komplett lakása volt: kifejezetten örült neki, hogy néha, ha élni akart a helyzettel, kedvére főzhetett. Nem mondhatni, hogy világbajnokká válhatott volna, de nem volt ízetlen a főztje. Lehetett akár finomnak is nevezni.
A konyhában elzárta a serpenyő alatt a gázt, és az összepárolódott, tökéletesen megsült zöldségeket és húsokat, a szafttal együtt a rizsre öntötte.Összekeverte, szedett ki két tálba. Az egyiket egy barna szállítódobozba rajtette két pálcikával, a másikat pedig leült, és lkezdte enni. Harcok előtt - ha tudta, hogy harcolnia kell majd - mindig evett: úgy gondolta, jobb, ha van energia- alapanyag a szervezetében. Miután végzett az evéssel, ráérően megivott egy pohár jeges vizet, és rágyújtott még egy cigarettára, majd a dobozt fogva elindult. Ekkor még csak négy óra múlt tíz perccel: mosolygott a vele szembejövő shinigami-hölgyekre, némelyiküknek kedvesen bókolt is.... *
- Milyen kellemes délután köszöntött ránk, igaz, szép hölgyem? - *de már lépett is tovább, mert nem akart elkésni. Lesz még ideje találni magának szebbnél szebb hölgyeket, egyenlőre el kellett érnie, hogy beteljesedjen a hadnagyának tervezett terve. Valóban, nagyon szerette volna látni, hogy milyen lesz, ha....
Ekkor éles reccsenés ütötte meg a fülét, és megfordult. Nem látott semmit sem, ezért továbbindult. Hamarosan, elég rövid idő alatt megérkezett a gyakorlóteremhez, és a bejáratnak dőlve megállt. Nem érezte bent a hadnagya lélekenergiáját, ezért nyugodtan elnyomta a leégett csikket, és rágyújtott egy újabb mentholos cigarettára. Bár már hosszú évek óta dohányzott, egyszer sem kellett még tőle köhögnie. Tehát még nem volt leszakadófélben a tüdeje, ami megnyugvással töltötte el. Valószínűbbnek tartotta, hogy a cigaretta fog vele végezni, és nem egy hollow, vagy arrancarr.
Nemsokára meghallotta hadnagya lépteit, és kiegyenesedett. Mikor odaért elé, meghajolt:*
- Üdvözletem, drága hadagyom. Remélem nem terhelte meg a munka nagyon. Hoztam önnek valamit... Nem kell visszaadnia, nem fertőztem meg az alsóbbrendűségemmel. - *nyújtotta feléje a barna dobozt, majd miután a nő elvette tőle, kinyitotta előtte az ajtót, és előreengedte. Nem is gondolkozott ezeken az alapvető dolgokon: természetesnek vette, mindig is így viselkedett a nőkkel. Legyen az őrült vagy szelíd, szép vagy rút, nem számít: a nő ott lakott benne, és ezzel együtt benne élt az életadás is. Mindkettőnek tisztelettel kell adózni. Nem a rangnak... hanem az embernek... *
- Kellemesen telt a délutánja, míg nem látott? *- szólt kis gunyorral, mert nagyon is valószínűnek tartotta, hogy hadnagya nem kedveli, mint embert. Ezután elfoglalta a helyet, amit kiszemelt magának, és kivonta a zanpakutuoját. *

*A munkával szokás szerint tökéletes időpontban készültem el. 4 óra. A naptárba pillantva meg is látok egy feljegyzést – annyira belemerültem az irathalmazokba, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy elfogadtam egy kihívást az egyik újonc tiszttől. Még egyszer a kezembe veszem az adatlapját, hiszen az még mindig az asztalon van. Matekatsu Kai. A legújabb személy, akit sikerült magam ellen fordítani a szokásos ignorancia okból kifolyólag.
A következő pár percet azzal töltöm, hogy a kutyát hazaviszem. Még se cipelhetem magammal az edzőterembe, az nem neki való hely. Na persze már látott edzeni egyszer-kétszer, de nem szeretem, ha ott van egy összecsapás alkalmával. Még ha nem is komolyak ezek a harcok, tudom, hogy egy véletlenül rosszul elsült kidou elég ahhoz, hogy szegénynek komoly baja essen. Fontosabb az ő élete még a főkapitányénál is. Jó, ezt azért nem kötöm mások orra alá, na meg semmi közük ahhoz, hogy milyen szerepet tölt be az életemben a kutya.
Pár percet emiatt sikerül késni, de Kai nem tűnik úgy, mintha megviselte volna a várakozás. Vagy ő is csak nem rég érkezett, vagy nem akarja szóvá tenni. Szóvá tesz helyette sok mást; a gúnyos megjegyzései, amiket én szépen ignorálok. Megfigyelhette volna, hogy én nem húzom fel magam ilyen idióta megjegyzéseken. Persze dühítő lehet az, ha valakit nem vesznek tudomásul.*
- Üdvözletem. – hajlok meg a szokásokhoz híven. Talán túlságosan hozzászoktam ehhez a kultúrához; ilyenkor meghajolni illik, ez a tiszteletadás jele. Nem jelenti azt, hogy valóban is valamit számítana nekem a jelenléte, meg úgy egyáltalán a létezése. Érezze magát megtisztelve azzal, hogy hajlandó vagyok kiállni ellene.
Az ajándék viszont igencsak meglepett. Nem mondom, ezzel valóban egy szinttel magasabbra emelte magát a képzeletbeli ranglistán. Na persze nem azért, mert lekenyerezett volna. Hanem mert képes mosolyogva adni valamit egy olyasvalakinek, akit valószínűleg utál. Elismerésem számára, ez valahogy roppantul szimpatikus nekem. Nem fogom persze másként kezelni; de bebizonyította, hogy keményebb fából faragták, mint úgy általában a többi tisztet.
Enyhe kajaszagot érzek, ami a dobozból jön; a gyomrom halkan megkordul, ám egyáltalán nem feltűnő. Valószínűleg a beszédben Kai meg se hallja. Valóban, nem ettem szinte semmit egész nap. Csak a kávé az, meg a cigaretta, amivel szokás szerint tömtem magam.*
- Igazán kedves Öntől. - *fogadom el az ajándékot, ám arcomon most is ugyanaz a közöny ül, mint amit eddig is ismerhet Kai. Eközben be is lépünk az osztag edzőtermébe. Jelenleg gyakorlatozik ott egy-két shinigami, szintén az osztagunkhoz tartoznak. Mikor észreveszik, hogy én vagyok ott, gyilkos szikrákat szórnak felém a szemükkel. Sőt, mintha sutyorognának is valamit. Elmosolyodok a tényen. Talán még az is megeshet, hogy azt hiszik, Kai-al romantikus szálak fűznek össze, hiszen látták, hogy kinyitotta nekem az ajtót. Nem igazán fordult elő velem ezelőtt, hogy valakit privát edzésben részesítek. Szegény fickó… Előre sajnálom, ha valóban azt terjesztik rólunk, amit. Hiszen a nyamvadékok szemével nézve teljesen természetes, hogy ilyeneket mondanak rólam. Szeretnek a nevemen mocskolódni, talán ezért is ilyen összetartó az osztagunk. Ki nem hagynának egy ilyen lehetőséget a szerencsétlenek.
Ám szólni nem mernek – inkább lesütött szemmel távoznak, ha jól sejtem, nem messzire. Addig is leteszem az ajándékot az egyik padra – asztal itt nincsen - , hiszen hogy néz az már ki, hogy egy dobozkát magamnál szorítva futkosok az edzőteremben? Nincs kedvem egy ilyen ügy miatt riasztani a takarító brigádot a.k.a. a 4. osztag valamelyik tisztjét.*
- Szokásos dohányfüsttel és kávéval telített nap. Megint hamar elment, mint mindig. - *válaszolok kurtán a kérdésre, s lépek Kai elé. Még mindig ugyanaz az érzelemmentesség tükröződik rajtam. Mert én megöltem az érzelmeimet. Nincs szükségem rájuk.*
- Remélem, már kezdte kiismerni magát az osztagunk területén. - *veszem elő a zanpakutomat, s kedvtelve nézegetem a csillogó pengét. Kardom szelleme most nyugalmas állapotban van. Nincs Kaiban semmi, ami felkeltené az érdeklődését. Na meg, ez csak egy kis edzés, amivel megmutatom az újoncnak, hogy ki a hadnagy az osztagnál.*
- Remélem, akkor készen áll. Hajlandó vagyok megengedni Önnek, hogy Ön támadjon elsőnek.
*Miközben ezeket elmondom, végig a kardomat pásztázom. Igen, ez is csak az ignorálás egyik formája. Elbeszélek mellette. Hozzá szólok, de nem rá nézek. Biztos vagyok benne, hogy ezen még jobban ki fog akadni, még ha igyekszik is ezt nem mutatni.*

* Miközben tekintete a kardját pásztázta, hadnagya válaszát hallgatta, majd figyelmét megragadta egy kifelé igyekvő nőnemű shinigami, aki utálattal teli pillantásokat vetett Suwunra. Addig követte feket írisze pillantásaival, míg el nem tűnt. Nem a nő külseje ragdta meg a figyelmét, hanem a vislekedése. Mint ahogyan a többieké is. Úgy látta, a shinigamik többsége nem kedveli a Verashu Suwun névvel rendelkező egyént. Miután ezt levezette magában, eldobta a cigarettacsikket, és eltaposta. Vett egy mély levegőt, és kissé felélénkült tőle: hiszen eddig az elmúlt órákban minden levegővételt és kifújást tömény füst kísért.*
- Nem tesz semmit; ennyit igazán megérdemel. - *válaszolt a semleges megnyilvánulásra. Azért, mintha valamiféle meglepetést látott volna megcsillanni hadnagya szemeiben. Nos, igen... Természetesnek is vehető az, hogy hozott neki "ajándékot". Nem volt tekintettel rá, hogy nem kedvelte, átnézett rajta: nem várta, hogy a lábai elé omoljon a nő. Megvolt a saját világa, amibe tökéletesen berendezkedett, és ha megpróbálná onnan kimozdítani, akkor vagy összeroppanna, vagy pedig tombolna egy őrült módjára. Az utóbbit valamiért valószínűbbnek tartotta. Nem vette tanulmányozás alá érzelmeit, amit hadnagya irányában táplát... Vonzó nőnek tartotta, és valóban az volt. Olyan volt, mintha egy pokol démona vette volna fel egy sötét angyal külsejét. A viselkedése nem tetszett neki, dühítette, és nem szerette: érzelemmentes volt. Azonban nem volt beleszólása a dologba, így csak hallgatott, és megtartotta a véleményét. Nem adja meg a hadnagynak azt az örömöt, hogy ezt közli vele... *
- Nem tudtam, hogy Ön is dohányzik... Természetesen, már kiismerem magam. Egészen elviselhető a memóriám. Ha Ön készen áll, kezdhetjük. Nem kíván ömtől elvenni a kezdés jogát. Hölgyeké az elsőbbség... Főképp, a gyönyörű hölgyeké. -* Rövid, tömör, szinte semmitmondó szavak. Egymás után pakolva mégis képesek csodát művelni, jégfalakat porrá zúzni... De nem ennél a személynél. Nem kerülte el a figyelmét, hogy hadnagya nem nézett rá, és belül dühös közöny kezdett benne felülkerekedni. Megtisztelte azzal, hogy ránézett... De ő nem tiszteli annyira, hogy hozzá beszéljen. Ha nem lenne a felettese, a térdére fektetné, és jól elfenekelné, hogy megtanulja, mi az illem. De hogyha neki ez így megfelel... Ha azt kívánja, beszélhet vele egy útszéli suhancként is... De talán jobb lesz visszafognia magát. Nem, nem fogja azt tenni, amit el akar érni. Van benne annyi büszkeség, hogy tartsa magát, és ne váljon mássa, mint ami.*
- Remélem, nem terheli meg magát. Úgy látom, nem kedvelik magát. Nem is értem, hogy miért... -* mondta egy kissé elfolytott, de attól még látható félmosoly kíséretében. Majd félrelépett, és helyt adott a hadnagya támadásának már ha támadt. Maga elé tartotta a zanpakutuoját, és érezte Noctis lélekhullámait: nem foglalkozott a vele szemben álló nővel, nem érdekelte a személyisége. Valószínűleg ugyanígy volt a hadnagya is vele: egy jelentéktelen, nem létező senkinek tartotta. Egyszerűen nem létezett a szemében... Valószínűleg úgy kezeli ezt a harcot is, mint egy olyan mérkőzést, amiben megmutatja, hogy ki is a főnök... Pedig számára ez felesleges volt: tudta, hogy ki a felettese, és tisztelte is a főnökeit... De azt soha, senkitől nem fogja eltűrni, hogy keresztülnézzen rajta, érdektelennek tartsa....*

*A harmadik tiszt provokálási kísérletei úgy pattannak le rólam, mint az esőcseppek a víztaszító esernyőről. A szavaiból érzem az ártani akarást. Azt akarja, hogy reagáljak végre. Akárhogy. Legyek dühös, vagy csak tegyem szóvá, piruljak bele a szégyenbe, esetleg kérjek elnézést. Mindegy, csak reagáljak. Ha reagálásnak minősül, hogy saját magamban elmosolyodok, akkor nyert, azonban kétlem, hogy bármit látna benső mosolyomból. Arcizmaim még csak meg se rándulnak. Lehet, ettől úgy nézek ki, mint aki nem szokott lélegezni, pedig igen, szoktam.
Szóval azt akarja, hogy én támadjak elsőként… remek. Még egyszer, utoljára belenézek ellenfelem szemébe, miután elfoglalom pozíciómat az edzőteremben. Megengedem neki, hogy ránézhessen a gyönyörű, lila íriszeimre. S még egy kis őrületet is feloldok magamban. Ha Kai rendelkezik az emberismeret képességével, akkor talán magától is rájön, hogy ő most nagy bajban van. Maga az őrület az, amely szét fogja szabdalni őt, ha gyengeséget mutat. Nem szeretem különösebben visszafogni magam. Nem vagyok a legjobb kardforgató, csupán zanpakutom egyedi képességei azok, amelyek segítenek nekem az érvényesülésben, s hogy elérjem azt, amit akarok. Téboly, mágia, illúzió… igazából nekem mind egyre megy. Hisz ezek ötvözése az, ami képességeimet olyanná teszi, mint amilyenek. Mintha egy alkímiai folyamat lenne az egész, ahol a cél valami nem kézzel fogható. Hisz én vagyok az, aki képes fegyverként használni valamit, amit előttem más soha. A téboly anyagi formát ölt bennem, ami önmagában még nem elég – de zanpakutom egyike azon dolgoknak, amelyekre rendkívül büszke vagyok. Hiszen számomra tökéletes! Akárcsak a lila szemeim, s gyönyörű, fekete hajam, finom vállaim és csinos bokám.*
- Akkor kezdem is. - *mondom, s hajlok meg. Nem azért, mert komolyan tisztelnék bármit is ebben a kis újoncban, hanem mert így tanították meg nekem. Formalitás. Olyan nekem, mint az irattár – a szakszerűségre törekszem benne. Ha shinigamival küzdök meg egyszerű gyakorlás céljából, akkor a hagyományokat követem. Ezt szoktam meg.
Miután felegyenesedek, közönyös arckifejezéssel esek neki a másiknak. Természetesen megjegyzem, hogy ellenfelem meghajolt-e vagy sem. Sokat elmond a másikról. Én pedig szeretem az embereket elemezgetni.
Egyenlőre még nem fedem fel Kai előtt páratlan tehetségem. A kidouk terén pedig amúgy is csak átlagos képességekkel rendelkezek. De arra bőven elég, hogy érvényesülni tudjak. A shunpom viszont az egyik shinigami adottság, amiben igazán jó vagyok. Így hát jobbra-balra cikázva próbálom megzavarni ellenfelem. Ezután egy erősnek nem nevezhető, de annál precízebb csapást intézek Kai lába felé. A pontosság hatásosabb a belefektetett erőnél. Csak egyes izomagyú shinigamik meg arrancarok erről mindig megfeledkeznek.*

* Enyhén szólva kissé feszült lett. Igyekezett rájönni a hadnaggyal kapcsolatos érzéseire, de mást nem nagyon tudott letisztázni magában, mint a szépsége iránt érzett hódolatot és a viselkedése iránti mérhetetlen bosszúságot. Attól, hogy a ranglétrán közvetlenül felette áll, még nincs joga semmibe venni. De eddig állandóan ezen pattogott magában, ideje lenne túllépni ezen. Némán megrázta a fejét, és Noctis változatlan lélekhullámait tanulmányozta. Mélyet sóhajtott, és elnézte a lefelé hulló cigarettacsikket. Az elmúlt pár évtizedben elég dohányt szívott el ahhoz, hogy a tüdeje lerohadjon. De mégsem - valami érthetetlen okból csak a hangja vált a kellemesen mély zengés mellett kissé rekedtté, ércessé, ami a nők többségének tetszett. Őt ez meg egy csöppet sem zavarta.
Amiért a hadnagya meghajolt, Ő is ezt tette. Nem tartotta sem feleslegesnek, sem különösebben fontosnak. Ha a hadnagy így nyit harcot, hát legyen. A hozzáállásán még mindig változtathatna- süt belőle, hogy azt hiszi, hogy úgy gondolja, hogy megtiszteltnek, kivételezettnek kellene éreznie magát, amiért foglalkozik vele. Hogy mekkora pofára esés ez... Kit érdekel, hogy ez a tébolyult nő a hadnagya?! Legyen akár övé a világ legerősebb zanpakutuoja is, egyszer meg fogja és úgy, de úgy elfenekeli, hogy piros lesz az alsó fele, és dalolva fogja énekelni a Titanic betétdalát, csak engedje el... *
- Milyen megtiszteltetés... - *hagyják el ajkait a hűvös szavak, majd felegyenesedik. Tekintet végigsiklik hadnagya tökéletes alakján, márványszépségű arcán, és pillantása megakad a szemében lobogó őrületen. Elidőzik a tébolyult lángokon, majd ajkait beszédre nyitja:*
- Igazán elbűvölő, hogy Önben mennyi Őrület lakozik... Bájos. - * nyilván most azt várja el tőle, hogy halálra rémüljön. Nos, ez nem fog bekövetkezni. Szenvedett ő már eleget, éppen ezért nem érez senki iránt többet, mint hódolatot. Ez érzelmei csúcspontja... A szeretet, a szerelem hiányzik a szótárából. Nem lesz még egy nő az életében, akibe szerelmes lesz... Sosem. Nem kívánja még egyszer széttörni önmagát.*
~ Kai, a zanpakutuoja nagyon veszéjes rád nézve. -*hallotta meg hsszú idő óta először Noczis hangját. Pillantása a zanpakutuora tévedt, mely a lába felé irányult csapással közeledett felé. Egyetlen könnyed mozdulattal hárított, majd azt továbbvitte támadássá... Megprödült, és könyökével megcélózta hadnagya bordáit.*
- Azért, mert maga a hadnagyom, nem fogom kímélni. Erre ne számítson. Azért talán már igen, mert nő. De úgy gondolom, hogy ezt nem kívánja...-* lépett hátra, hogy kitérjen egy támadás elől*

*A hárítása egész ügyes; a papírokon ezek szerint helyesen szerepeltek az adatok, amikor a kardtudását kiválónak minősítették. Na persze esélye sincs a tapasztalatom ellen. Azért aranyos próbálkozás, amikor a bordáimba próbál belekönyökölni. Kétség kívül szép mozdulat, de sikerül egy shunpoval kitérnem. Ezek a mozdulatok még csak a bemelegítés. Szinte egész nap az irodámban ültem, s most nyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat.
Kai szavai alig jutnak el a tudatomig. Nevezhetjük ezt szelektív hallásnak is. A gúny, amivel beszél, csak azt a célt szolgálja, hogy provokálhasson. Szegény fiú… úgy látom, egy kis időbe telik neki megtanulnia, hogy kivel van dolga. Nem fontos beszélni harc közben. Ám ha Kai annyira ragaszkodik hozzá, talán hajlandó leszek válaszolni egy-egy feltett kérdésére. S hogy miért fedek fel egy apró szeletet igaz valómból harc előtt? Nem is tudom… megszokás talán. Hátha az ellenfelem picinyke agya felfogja, hogy a tomboló tébollyal áll szemben.
A következő támadásom könnyen védi az ellenfelem; nem is számítok másra. Az igazi móka csak később kezdődik.*
- Túl sokat foglalkozik a nőkkel. A nők nem ilyen kegyelmesek egymás közt. - *válaszolok, miközben a következő támadásom készítem elő. Eddig mindketten sértetlenek vagyunk, hiszen ez mind nem volt több egy keringőnél. Szeretek táncolni, s nem olyan lényeges az, hogy cyber gothra, vagy a pengék dalára teszem ezt. Számomra mindkettő ugyanolyan gyönyörű.*
- Aztán nehogy emiatt veszítsen az osztagunk egyszer egy értékes 3. tisztet. - *folytatom, rezzenéstelen arccal, miközben igyekszek egy pontos csapást mérni Kai oldalára, hogy ezután egy byakuray-t ellőve találjam el. Inkább a sebességet igyekszem fokozni, és a meglepetést. Na meg, csak egy hím az ellenfelem. Már ez is sokat ront a helyzetén.*

*Ajkaim mosolyra húzódnak Kai válaszát hallgatva. Ez nem az a kedves mosoly, amivel szeretnél találkozni, amikor meglátsz. Nem olyan arckifejezés, aminek örülsz, s cseppet sem érzed azt, hogy fellélegezhetsz. Az őszinte gonoszság az, ami sugárzik mosolyomból. S a veszélyesség. Lehet, Kai valóban fenyegetve érzi magát. Végtére is, jelenleg nem bírom ki, hogy igazi valómból ne fedjek fel egy szeletet. Mint amikor egy démon szemébe nézel, csak hogy megtudd, mit jelent az igazi sötétség. A kép pedig tán örökké beleég emlékeidbe, s soha többé nem tudod onnan kivakarni, bármennyire is szeretnéd. Örökké átkozod azt a napot, amikor úgy döntöttél, a démon szemébe nézel, a rémképek pedig holtodig kísérteni fognak – vagy tán pont azok kergetnek halálodba.
Érdekes. Mintha Kai megkeményítette volna a szívét. Nem is; inkább egy védőfalat emelt volna maga közé, csak hogy még véletlenül se tudjam megbántani. Mármint ennél még jobban. Szadista énem szinte már követeli, hogy törjem darabokra azt a falat. Kéjes elégedettség tölt el a puszta látványtól, ahogyan sikerül kiprovokálnom Kai legsötétebb énjét. Mintha tőlem is átvett volna egy-két dolgot. Már ha csak a fagyosságra gondolok. A gúnyt is száműzte a hangjából, ez pedig biztos jele annak, hogy most a valódi haragja az, amivel szemben állok. Talán valami leckét akar nekem tanítani, na persze hiába várja a sikert. Hiszen én magasan felette állok, ahogy az összes többi shinigami sem érdemli meg, hogy egyáltalán magamhoz hasonlítsam őket. Az erő nem minden, ám az emberi képességek azok, amiknem ők híján vannak. Én képes vagyok kiismerni őket. Olyan rejtelmeket látok meg mások lelkében, amiknek ők még csak tudatukban sincsenek. Jobban ismerem őket, mint ők saját magukat. Ez több, mint elég ahhoz, hogy megtaláljam a megfelelő szálakat. Hisz én egy hálóján terpeszkedő pók vagyok, aki mindig tudja, mikor melyik szálat merre kell mozgatni ahhoz, hogy a kiszemelt finom falatot megszerezhessem. Mindezt persze úgy, hogy az a bizonyos falat önként repül bele hálómba, és kifejezetten boldogítja őt az a tudat, hogy én vagyok az, aki elfogyasztja őt. Olyan egyszerűek az emberek… Annyira édesek, amikor kijelentik, mennyire örülnek annak, hogy kihasználod őket. Nem mintha tudatában lennének ennek… Hisz a személyiségem eleve olyan méreg, mely a tudatukat olyan irányba manipulálja, ami nekem tökéletesen megfelel célom eléréséhez. Lehetnek boldogan pitiző kiskutyák, vagy pedig a cipőfűzőm kaparászó, elszánt tekintetű, mogorva fejű kis hörcsögök. Állatok mind.*
- Ne aggódjon, nem Én leszek az, aki egy küldetésben mások útjába áll. Már maga a feltételezés is sértő. - *válaszolok, miközben a csípőm felé irányuló támadást hárítom. Az ügyessége nem lep meg, azonban nekem is van elég harci tapasztalatom. Több, mint elegendő a nyomorult férfi ellen.
Persze én sehogy sem vagyok képes elképzelni egy olyan helyzetet, ahol én akadályozom egy küldetés sikerét. Még sosem fordult velem ilyen elő, és ha rajtam múlik, nem is fog. Nem azért, mert annyira elkötelezett lennék shinigami kötelességeim iránt vagy valami. Inkább csak az, hogy legalább van mire irányítanom az energiám, s azt a rengeteg tébolyt, ami kering bennem. A figyelmemet képes vagyok így egyetlen dologra irányítani, az pedig a siker. Kell ennél több egy magamfajta holdkórosnak, aki akkor érzi elemében magát, ha van mit csinálni? Egyszerűen szükségem van a munkára. Beletemetkezhetek, elmerülhetek benne, tökéletes menedék. Menedék attól az énemtől, aki nem akarok lenni.
Sok időm azonban jelenleg nincs a filozofálgatásra; a szeme sarkában látom, hogy Kai a hátam mögé akar kerülni.
Kis híján eltalált a tiszt, ugyanis kicsit későn reagáltam Így is súrolja a kard markolata az oldalam, ahogyan megpördülök, de a fájdalomtól még csak fel se szisszenek. Inkább a támadásra koncentrálok.*
- Hadou 04: Byakuray! - *idézem meg a kidout, s irányítom Kai felé. Támadásomnak ezzel nincs vége, csak egy lélegzetvételnyi időt hagyok a férfinak arra, hogy felkészüljön a kardsuhintásomra, amit a lába felé intézek.*
- Nem Ön az első személy, aki félreismer engem. Én nem utálok senkit, és engem nem irritál mások jelenléte. Csupán nem érdekelnek mások. - *mondom az ellentámadást várva. Még mindig ott bujkál ajkaimon az a mosoly. Az, amivel épeszű ember nem akar találkozni.*

*Kai támadásai inkább hárításokból állnak; nem, nem fél attól, hogy esetleg fájdalmat okoz hadnagyának. Csupán játszik. Az élet egy nagy játszótér, s a harcok sem többek ennél. Legalábbis ami engem illet, én szeretek játékként tekinteni erre. Játék mások érzéseivel… imádom felkavarni őket. Ettől most rossz ember vagyok? Lehet, de nem érdekel. Könyveljenek csak el nyugodtan rossznak, ha ettől piciny és törékeny lelkük nyugodt marad. Én akkor is a markomban fogom tartani a lelküket, s én magam leszek az, aki egy mozdulattal porrá zúzza azt. Csupán egy finom, mégis határozott mozdulat az egész… csak össze kell szorítanom kicsit a markomat, s ha úgy akarom, pityergő kislányt csinálok még az olyanokból is, mint Kai.
Még hogy nem ismerem… szánalmas idióta. Bár talán mégis csak addig jó, míg nem ismeri emberismerő képességem. Én a megtévesztés mestere vagyok, s hatalmamban áll olyan érzéseket kelteni másokban, amit eddig nem ismertek. Ez alól Kai se kivétel… s miért is ne? Miért is ne mutatnám meg neki, mit jelent az igazi téboly? Olyan világot mutatok neki, ami a legrosszabb rémálmaiban sem tűnt fel eddig, tán örökké megnyomorítva őt ezzel. Nem tudja, milyen az, amikor tényleg viaskodsz önmagaddal, vagy egy másik éneddel, s nem ismeri azt a negédes kínt, amikor körülötted suttognak a tárgyak, csak hogy vihogjanak rajtad s szenvedéseden. Ó, igen, az igazi fájdalom… gyötrelem és tortúra, mely az életet olyan rémessé, mégis csodálatossá teszi. Mazochista énem szinte már kívánja, követeli ezeket a hangokat. A hangok, melyek bár csak a fejedben léteznek, oly valósnak tűnnek, s nem szabadulsz egykönnyen tőlük. Csak egy kiút van belőle, ám akkor mindennek vége. Vége annak a nyomorúságnak, melyet te életnek nevezel. Ám megoldás? Kötve hiszem. A szépségét az adja, hogy akkor minden kezdődik elölről. Mintha mi sem történt volna. Csupán gyengébb, még gyengébb másolata leszel önmagadnak, a rémképektől viszont így sem szabadulsz. Csupán felerősíted azokat. Ördögi körforgás ez, amiből nem lehet csak úgy kiszállni. Ignorálhatod, de attól nem lesz jobb. Meg kell tanulnod élni vele; kétlem, hogy egy átlagos, álomvilágban élő shinigami képes erre. Azonban most kirángatom Kait ebből a képzelt utópiából, s megmutatom neki, hogy mi is az, amitől a pokol tüze ég. Örökre bevésem ezt az emléket Kai fejébe. Engem amúgy sem lehet olyan könnyen elfelejteni. El akarom érni, hogy már a nevem hallatán is erre asszociáljon, s felzaklatott világképe és a téboly hangja társuljon mellé.*
- Hallgatom az ellenpéldáit, hátha tud nekem valami újat tanítani. - *válaszolom, miközben kitérek az oldalam felé irányított támadás elől. Kecsességem és egyensúlyérzékem remekül kiegészítik pontosságom. Sosem az erőre támaszkodtam, ha harcról van szó. Inkább a céltudatosság, s hogy tudom, mikor milyen támadást fogok bevetni az, ami a harci képességeim jellemzik. Sokkal nagyobb kárt tud tenni az ember a másikban, ha a megfelelő pontokra céloz egy-egy határozott ütéssel.*
- Mondja csak… valóban érdekli, hogy mit gondolok Önről? - *válaszolok, vagyis inkább kérdezek vissza. Nem értem, miért is kéne válaszolnom egy olyan alantas személynek, mint amilyen Kai.
Kardomat eközben előre tartom; azt hiszem, itt az ideje, hogy végre megkóstoltassam vele a tébolyt. Kíváncsi vagyok, mennyire fog ízleni neki. Remélem, elnyeri tetszését, és soha többé nem akarja ezt a keserű ízt érezni.*
- Ssuritsubusu Kikan. - *fut végig egy árnyék az arcomon, ahogy megidézem kardom shikai alakját. Egy pillanatra megremeg a levegő körülöttem, hogy aztán kardom megváltozzon. Egy rövidkard vagy tőr nagyságúvá válik, nem túl csicsássá, de azért dekoratívvá. Sokkal kisebb a mérete, mint katanaként, ám számomra ez felel meg a legjobban.
A penge körül élesen vibrál a szivárvány minden színe, ám cseppet sincs kislányos benyomása… inkább pszichedelikus, ahogyan a sok szín hullámzik, hol gyengéden, hol durván kavarodva egymással. Magamban hatalmas vigyort eresztek meg, ahogyan nekirontok Kainak. Egyenlőre csak megmutatom, milyen szépen világít a sok szín, és milyen gyönyörűre festi arcomat a tükröződése. Az eleven téboly az, mi körbevonja. És persze a mágia. Mindezel pedig úgy suhintok, hogy siker esetén Kai mellkasán egy gyönyörű, ívelt, hatalmas seb éktelenkedjen, persze csak ha nem tudja kivédeni. Pedig szépen festene a pengén a vér, szerintem Kai is úgy gondolja.*

*Szenvedés, mi? Igazán mókás dolgokat mesél rólam a tiszt. Szinte már szórakoztat a hipotézise rólam, hisz annyira nevetségesnek hangzik mindaz, amit mondd. Érzések… hát persze, hogy léteznek érzések. Csupán engem nem befolyásol az, ha megkedvelek valakit. Ahogyan az se, ha valaki megutáltatja velem magát. Mert nem keresem az igazi kapcsolatot másokkal, így egyszerűen esélyük sincs ahhoz, hogy a száraz kődarabbá aszalódott szívembe lopják magukat. Na persze ez Verára nem vonatkozik. Mert Verashu naiv. Ő azt hiszi, hogy mi igazából igényeljük a szeretetet. Folyton csak sír, pityereg, valami sarokban összehúzva magát, ha pedig véletlenül kiszabadul, akkor meg úgy tesz, mintha tényleg érdekelné, mi történik más emberekkel. Pedig ő is tudja, hogy mi jobbak vagyunk másoknál. Persze egy ideig szórakoztató nézni, amint kínozza magát. Azonban van egy pont, amikor már én nem vagyok képes elviselni, hogy gyötri magát ilyen cseprő ügyeken. Néha már nem bírom tovább tűrni a sírását. A kapitány hibája, hogy újjászületett. Ezt egyszer még biztosan megkeserüli.
Jelenleg egyetlen vágyam, hogy szenvedni lássam a tisztet. Szerintem jól állna neki a meggyötrött tekintet és egy gyönyörű sebhely az arcán. Végtére is egész szép fiú, még akár magam alatt is el tudnám képzelni egy alkalomra. Na persze, nincs az a férfi, aki megérdemli, hogy megbámulja csodás testemet, nem hogy megérintse. Már annak is örülhet, ha a pengéje hozzám ér. Na meg, amióta Vera megjelent, igencsak kerülök minden flörtöt és komolyabb érintkezést az ellenkező nem tagjaival. Az a kislány még képes beleesni valakibe. Nem kockáztatom a lelki épségünket és nyugalmunkat, vagyis addig biztosan nem fogok igazán jól szórakozni, amíg ki nem irtom magamból a másik énem. Őt, ki gyanítom, kisebb bosszút tervez ellenem. Ezek után még jobban kell figyelnem rá; nem lenne jó, ha egy reggel felkelve nem én ébrednék fel, s nem én néznék kifelé csodás szemeinkből. Hanem ő, kit annyira megvetek… hisz ha létezik még olyan érzés, amit valóban át tudok érezni, akkor ez a szánalom, melyet lelkem másik fele iránt táplálok. Mit is szokott mondani? Ja, igen… hogy ő képviseli a lelkiismeretem. Még hogy hallgatnom kéne rá… én csak magamra hallgatok, és a kardom szellemére. Csak magunkkal törődök. Inkább örülnie kéne, amiért így az ő hülye problémáin is segítek, még ha nem is áll szándékomban. Ideje elfogadnia, hogy magamba kell olvadnia, hisz nem maradhatunk így, kettéhasítva mindörökké. De nem én leszek az, aki megalázkodik a másik előtt. Neki kell megtennie az első lépést, én pedig hagyom, hogy eggyé váljunk, vagyis ő eltűnjön mindörökre. Cserébe nem fog annyit szenvedni, és gondolkoznia se kell. Megéri, hisz remek ajánlat, nem?
A shikai-omra a sajátjával válaszol; igazán szép kard, de az enyém ellen esélye sincs. Még ha az enyém nem is a fizikális támadásokban nyújt kiemelkedő teljesítményt, persze az én képességeim mellett. Hisztérikusan felkacagok tehát, amikor a penge a karomba hasít, hogy megkóstolja porhanyós húsomat. Hagyom, hogy megvizsgálja, én is emberből vagyok-e. hiszen vérzek; sós ízű nedű, az életet jelképezi. S persze azt, hogy még vagyok annyira ember, hogy ha megvájnak, akkor elvérezzek. De hogy hasra essek, csak mert ki akar gáncsolni? Nem, azt nem engedem. Engem nem láthat ilyen módon a földön fetrengeni. Kicsorgó életnedűmmel mit sem törődve ugrok félre, hogy aztán vissza is menjek, ám ezúttal Kai háta mögé érve. A shunpo használata után tőrszerű kardommal a férfi gerincén igyekszek elmetszeni egy gyönyörű ívet. Nem csak az én vérem fog hullani ebben a teremben. S a kardom gyönyörű színekben pompázó pengéje is éhes. Számomra nem is kérdés, hogy mire éhezik.*
- Jelenleg te a játékszerem vagy, akivel remekül érzem magam. - *válaszolok végül a kérdésére, sátáni vigyorom remekül kiegészíti a tudatzavartól megrészegült szemeimben. Kardom pengéjének tükröződésében pedig megpillantom magam. Látom másik énem is, hisz ő is ott figyel, valahol mélyen, lila íriszeim mögött. Csupán én hátrautasítottam, hisz ez így van rendjén. Az erős elnyomja a másikat – közülünk pedig egyértelmű, hogy ki a dominánsabb.*

*Kai olyan ügyes, mint ahogyan elképzeltem; kardomhoz sajnos csak később fog a vére tapadni. Na persze, most még azt is meg kell akadályoznom, hogy a földhöz szegezzen a kidouja; a vasoszlopok elől pár shunpoval tudok csak kitérni. Kis híján feladom nőiességemet s a földre köpök, de hát az borzalmasan nézne ki. Főleg tőlem. Vagyis senki sem köp sehová, csupán én szaladok arrébb, hisz nem akarok tehetetlenül vergődő léggyé válni, aki csapdába esett egy befőttes üvegben. Elégszer átélem ezt akkor, amikor gyengeséget mutatok, s Vera az, ki uralja a testet. Nem akarom ugyanezt a materiális síkon is eljátszani.
A következő kidou viszont elég váratlanul ér; egy olyan mágia hatása alá kerülök, amivel eddig még nem találkoztam. Na persze, ettől függetlenül emlékszem arra, hogy mik is a hatásai. A tudásomat csak senki se vonja kétségbe.
Ahogy gondoltam, az egyik érzékszervem az, ami megbénul. Igencsak hasonlít ez a kidou kardom egyik képességére, ám még mindig könnyebb vakon harcolni, mint megzavart s felkavart érzékszervekkel. Hiszen akkor nem lehet kiszűrni a valóságot; így viszont csupán a látásom az, amit ideiglenesen elvesz tőlem a varázslat.
Pár másodpercig csak kóválygok; a szemem is becsukom, hisz úgy sem tudok támaszkodni rá. A nagy feketeség engem nem fog felemészteni; hozzá vagyok már szokva, hisz a szívem is csak egy fekete lyuk. Mindegy, mennyi szeretetet vagy gyűlöletet táplálsz irántam, az elnyeli.
A pár másodpercnyi várakozás soknak bizonyul; a támadást kardom megemelésével igyekszem tompítani. Idegesít, hogy nem látom, pontosan mit csinál, s az, hogy alig térek észhez, máris a földön nyekkenek. Érzem Kai kéjes vigyorát, ahogyan a földön lát. Még ha nem is a fizikai síkon, de magában biztosan elönti őt az öröm. A kapitányom büszke lehet rá, hisz máris örömet okozok az egyik újoncnak. Hiszen hiába került egy kis erőfölénybe Kai, attól ő még egy újonc marad. S nem mellékesen az egyik játékszerem, akibe kedvem szerint mélyeszthetem bele a karmaim, ha éppen az esne jól.*
- Magány? - *egyenesedek fel, térdemre támaszkodva, miközben még mindig vakon a lélekenergiája után kutatok. Mintha nekem akarna segíteni azzal, hogy többet ereszt el, mint amennyit eddig. Ha valami, akkor ez az, amit megalázónak tekintek, ha az ellenfél segít a győzelemben. Meg fogja bánni hamarosan. Gúnyos mosolyra görbül a szám; hamarosan már emészteni fogja a bűntudat, amiért hagyta magát leleplezni.*
- Honnan veszed, hogy magányos vagyok? Van két remek társam. Az egyikkel az irodában találkoztál. A másikat pedig most fogom beléd mártani. - *tűnök el egy shunpoval, hogy Kai előtt támadhassak. Vagyis gyanítom, hogy ott van előttem, bár tény, hogy a látásom nélkül mintha kicsit veszítettem volna pontosságomból s kecsességemből. Ez még nem jelenti azt, hogy nem próbálhatom meg kigáncsolni, hogy aztán végre megízlelhessem a vérét.*
- Seizetsu! - *hangzik a shikai képességemet feloldó szó magasztos hangomon, s érzem, hogy most nem tévesztem el a célpontom. Ő volt a hülye, amiért nem takarta el a lélekenergiáját, hanem még segített is vele. Ő elvette a látásom, én pedig valami mást is adok neki hozzá. Ha csak egy kis karcolást is ejtek a bőrén, az már elég ahhoz, hogy a támadásom sikeres legyen, és akkor… akkor Kai megtapasztalja, hogy milyen is lehet drog hatása alatt harcolni. Hisz hallucinációk azok, amik kínozzák valamelyik érzékszervét. Kár, hogy így nem látok bele majd a fejébe, hogy mi az, amit képzelni fog.*

*A vakságom igen nagy akadálynak bizonyul; nem vagyok biztos a mozgásomban, így az veszít valamennyit a kecsességéből. Ám a legnagyobb hátránya az, hogy én nem erőből támadok. Igenis használom, a szemeim, amikor támadok; csak a megfelelő pontot kell eltalálnom ahhoz, hogy egy határozott és pontos ütéssel vagy vágással kiiktassam az ellenfelem. Nem erő kell hozzá, hanem ész, s persze a megfelelő mozgékonyság. A harci stílusom erre lett kitalálva; nem, valóban nem én vagyok a legjobb harcos, ám ez nem jelenti azt, hogy nem győzhetek. Különösen az olyan kis pondrók ellen, mint Kai.
Érdekes megtapasztalni a vakságot. Alig telt el egy perc, és máris érzem, hogy a többi érzékszervem próbál alkalmazkodni a helyzethez. A hallásom sokkal kifinomultabbá válik, s még Kai egyenletes és szapora lélegzését is hallom. S szél süvítését, mely lágyan lengeti a ruhámat... Nincs szükségem látásra ahhoz, hogy megérezzem, ez Kai zanpakutojának műve. Hisz elmondta shikai-jának hívó szavát is, és bizonyára most is az egyik képességét készül használni. Na persze, már csak pillanatok kérdése, mire ő is megtapasztal valamit. Kár, hogy nem látok bele a fejébe... Úgy vettem észre, hogy mindenkinél másképp ütközik ki ez a képességem. Van, aki kettőt lát belőlem, hisz olyan is előfordult már, mások pedig egész jeleneteket látnak újra lepörögni a múltjukból. Van, aki hangokat hall... Suttogást, vagy épp csillingelést, sőt, akár gépek, hatalmas gépek megsüketítő zaját. Vagy épp a tapintás az, ami változott. Mintha minden ugyanabból a zselés anyagból készülne, még a kard markolata is; hisz volt erre is már példa. Legalábbis, amikor belemásztam a fejükbe kedves zanpakutom erejét felhasználva, ezt sikerült kiderítenem. Hisz maguktól soha nem mondott senki semmit a képességemmel kapcsolatban. Csupán... hallgattak. Az arcukra kiülő döbbenet elég számomra ahhoz, hogy tudjam, a képességem ismét működött. Bár nem tart tovább néhány percnél, ez az idő nekem elég ahhoz, hogy végezzek ellenfelemmel.
A legjobban azt sajnálom jelenlegi állapotomban, hogy nem látom ellenfelem arcát. Nem tudom, milyen arcot vág ahhoz, amit lát, vagy hall, vagy bármilyen formában megtapasztal. Nem tudom, hogy tetszik-e neki az apró ajándékom, s ami a legrosszabb, legszörnyűbb az egészben, hogy nem látom, amint arckifejezése megváltozik, eltorzul, s a büszke és gőgös testtartása is hanyaggá válik. Csupán a látvány elég lenne ahhoz, hogy hisztérikus nevetést csikarjon ki belőlem. Hiába, ezt a műsort egyszerűen nem tudom megunni. Pedig valóban szívesen bámulnám a képét, amint szenved. Hisz mégis csak most készülök... összetiporni a lelkét.
A szelet messziről is érzem, és azt is, hogy Kai most mozdulatlan. Piros ajkaim egy pillanatra megremegnek, hisz szeretnék ezen jót mosolyogni. Magamban már kacagok; kacagok azon, hogy beleesett a jól kitervelt csapdámba, ahonnan még nem jött ki senki se ki anélkül, hogy ne szerzett volna maradandó élményeket magának. Most azonban sikerül passzív arckifejezést mutatnom. Nem most jött el a diadal ideje. Még csak érzem a szagát, de meg nem ízlelhetem. Édes, és könnyen olvad a számban. De még nem kóstolhatom meg... Előbb még le kell terítenem ezt a szépfiút, ki ráadásul ilyen pimasz bókokkal is illetett bemutatkozás gyanánt a munkaidőmben.
Shunpoval közeledek; a távolságot köztem és Kai között csupán a lélekenergia jelzi. Érzem, hogy honnan jön a szél; hisz most csak erre az egy érzékemre támaszkodhatok, ha a kardját akarom becélozni a térben. Nem, most messzebb kell lennem tőle... minél messzebb. A megfelelő célpontot pedig Kai bordái biztosítják. Megpróbálok beszúrni közéjük, valahogyan a tüdeje alá. Bízok az ösztöneimben; s persze abban, hogy amit Kai most megtapasztal, még leköti egy időre.*

*Kardom sikeresen belemélyesztem ellenfelem testébe; zanpakutom lelke pedig kívánja a vért. Most, hogy megízlelte, több kell neki. S érzi, hogy Kai is megtapasztalt valamennyit abból, amit én minden nap átélek. Nem mintha a megértését várnám; inkább a szenvedését attól, ami számomra normális. Egy átlagos embernek minden normális, ami nem ő... Hát nálam fordítva van.
A vakság számomra nem egyenlő a sötétséggel; hisz én a sötétségben élek. Nem hátráltat, csupán lökést ad. A vakság pedig ezzel ellentétben egy hátrány. Egy hátrány, amit nem tudok leküzdeni olyan könnyen. Csupán az időt kell kivárni. Nem tarthat örökké ez a kidou...
Ennek viszont nem most jön el az ideje; ellenfelem zanpakutoja a hátamba fúródik, hogy egy pillanattal később a földön térdeljek, a saját kardom után matatva. Hallom a csörömpölését, amint odébb gurul a kardom. Az egyetlen dolog, ami képes megvédeni ebben a helyzetben.
Hangosan lihegek, miközben előre nyúlok, elterülve a padlón. A vérem melegsége szétterjed a hátamon; patakokban csorog lefelé, ami biztos jele annak, hogy ezt az uniformisom már kidobhatom a szemetesbe. A kellemes meleg pedig iszonyatos fájdalommal jár; csak reménykedek abban, hogy nem találta el egyetlen fontos szervemet sem. Minden esetre a szívem dobog, még ha hevesebben is, s lélegezni is tuok, még ha kicsit nehezebben is. Most nagyon könnyű célpontot nyújtanék egy esetleges támadáshoz. *
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - *célzok Kai irányába, akit már kezdek látni. Homályos folt csupán, de látom. És azt is, amint a sok penge felé tart, hogy lefegyverezzék. A fejem sajog, hisz nehéz visszaszokni a látáshoz. De látom a kardom... Ott vibrál, tőlem alig két méterre. Csupán el kell érnem azt, hogy egy végső támadással befejezzem a harcot...*

*Nem a legkellemesebb érzés, amikor érzed a hátadon terjengő melegséget, amiről tudod, hogy a saját véred az. De legalább a látásom visszaszereztem. Roppantul megalázónak találom ezt a helyzetet, ahol a földön fetrengek valami féreg módjára, és a kardomat keresem. Viszont a vakság legalább elmúlt; így már látom is azt, hogy merre kell csúsznom ahhoz, hogy elérjem fegyverem.
A kidou, amit használtam, elég volt arra, hogy kicsit feltartóztassam a tisztet; így van időm arra, hogy felpattanjak, és zanpakutomat ismét a kezembe vegyem. Ahogy hozzáérek, máris mintha jobban vibrálna a penge körül hullámzó, színes fényáradat, mint eddig. Hiába, hisz ez lelkem másik fele, teljesen rezonálok vele. Megérzi, ha éppen dühös vagyok, vagy csak egyszerűen elegem van. Hisz megalázó helyzetbe kerültem. A földön feküdve, több sebből vérezve, vakon a sötétben... Már majdnem kiszolgáltatott is voltam, nem kevés választott el attól. Úgyhogy kijár nekem a bosszú. Persze Kainak arról nem kell tudnia, hogy piciny lelki világom szeretném azzal nyugtatni, hogy végignézem a szenvedését. Az én titkom maradhat.*
- Ahogy óhajtja. - *válaszolok, miután ismét magamra erőltetem a közönyös arckifejezést. Nem, nem is erőltetem... Inkább magától jön. A tudat, hogy jobb vagyok nála, máris visszatolja az egekbe az arroganciámat, hogy végre felülről szemlélhessem a helyzetet. Na meg, ha ő annyira be akarja fejezni ezt a harcot, akkor nem tagadom meg tőle a kívánságát. Biztosan csak nem meri feladni. A férfi büszkeség...
- Hadou 04: Byakuray! - *lövök el ismét egy kidout, bár gyanítom, nem fogok célba találni vele. Shunpoval viszont el is tűnök, és Kai háta mögött jelenik meg. Talán most rendesen megtapasztalom azt, amit Krázus által megtanultam. Hisz miért ne használnám ezen a kis senkin ezt a képességem, melyet még csak nem is volt időm felfedezni?*
- Chihou. - *szalad ki számon a rejtelmes szó. Ahogy hozzáér Kai bőréhez, a kardom körül lévő, hullámzó fények mintha folyékonnyá válnának... Elég egy kis vágás, hogy bekerüljön Kai szervezetébe a méreg. És akkor... Akkor igazán élvezetes műsort fogok látni.*

*Most már nincs más dolgom, mint állni, és végignézni a szenvedését. Talán én is ilyen látványt nyújtottam akkor, amikor a kapitányom egy nagyon rossz pillanatban rontott rám. Amikor gondolataim egy bögre képébe vetítettem ki, és azt hallgattam, ahogyan felrója nekem bűneimet. Talán én is ilyen szánalmasan festettem. Egy kis nyomoréknak, aki véletlenül magas rangba kapaszkodott.
Most én vagyok az, aki rezzenéstelen arccal nézi a Bolondot. A Bolondot, akit nem érdekel, ha beleharapnak a lábába, vagy ha kinevetik. Ő csak csinálja tovább azt, ami épp jól esik neki. Amit kitervelt már magában. Hisz épp ezért Bolond. Rá nem hatnak a józan ész törvényei. Ő már másképp néz a világra.
Bár több sebből vérzek, most akkor is megemberlem magam. Kardom lassan visszaváltom normál alakjába, a rajta levő vérrel mit sem törődve rakom vissza hüvelyébe azt. Már nem lesz rá szükségem. Hajam kicsit csapzott a mozgástól, de ez a látvány mindent felülmúl. Igen, élvezem nézni Kai őrületét. Úgy tűnik, hogy valamit mögém képzel, hisz arrafelé vág a pengéjével. Mégis, én csak tűröm a kmozdulatsort, egy helyben állva. Mintha cirkuszban lennék, én a nézőközönség, ő pedig a bohóc a porondon. Szánalmas.
A csókja... az tényleg váratlanul ér. Megmarkolom az oldalát, inkább ösztönből csupán, hisz be kell hogy valljam, valóban ért ehhez a művészethez. Aztán pedig eltaszítom magamtól. A szemeimben nem lobban fel a szenvedély lángja, és arcomon is ugyanaz a közöny olvasható le, ami eddig is jellemző volt rám. Gondolataim viszont még mindig a csók körül kavarognak. Hogy merte...?*
- Ha nem haragszik, ezt szexuális zaklatásnak veszem. - *töröm meg a csendet, majd hallom, amit a fülembe súg. Pupilláim összeszűkülnek, amikor a mondatát hallgatom. Fenyegetés, ezt csak annak tudom elkönyvelni. Ám minden bizonnyal most magányra van szüksége. És a saját szobájára, ahol kitombolhatja magát. Gyanítom, a méregnek jó pár óra kell, mire megszűnik a hatása.
Miután elrohan, szám mosolyra húzódik, hogy aztán összeessek az edzőteremben. Keményebb harc volt, mint gondoltam. Most pihenésre van szükségem. Pár perc múlva pedig a másik énem az, aki átveszi az uralmat a testünk felett, és aki majd gondoskodik az ellátásunkról. Gyanítom, ő szeretné megkóstolni azt a rizst, amit Kai adott nekünk. És persze még többet a csókjából. Tudom, hogy most csak rám irigykedik.*