Seiunnal Karakurába helyeztek ki minket. Állítólag hollow tevékenységet észleltek, és kiküldtek, hogy vizsgáljuk ki. Több napunk is ráment, de sehol semmi.
-Hát itt nincs semmi. És ez így dög unalom. - átfésültük az egész várost, de sehol sincs nyoma hollowoknak.
-Ne már, kiküldtek minket tök fölöslegesen? Ez szemétség. - kezdett kicsit elborulni az agyam, hogy ahelyett, hogy pihennék, itt kell állomásoznom a semmiért. Egy kis park mellett haladtunk el. Elvétve egy két pad, szép zöld gyep és fák mindenütt a parkban.
-Én harcolni akarok. Üssük el az időt és ha feltűnik egy hollow, akkor úgyis megérezzük. - mondtam és már a park felé vettem az irányt shunpoval. Amint odaértem előrántottam a Zanpakutomat és várta Seiunra, hogy mit lép erre a kijelentésemre, de már kész voltam mindenre. Ha elfogadja a kihívást, és kidouval támad, shunpo, ha frontális támadást indít, akkor pedig a jól bevált "hárítok és visszatámadok" technika. Ránéztem Seiunra.
-Na mi van, ott fogsz megkukulni? - mondtam nyersen, hátha ezzel elérem, hogy elfogadja a kihívásomat.

A mai nap is ugyanúgy indult, mint a többi: lassan. Reggel az volt az első dolgom, hogy a Karakurai őrjárathoz keressek egy kevésbé vaskos - tehát csupán kétszáz oldalas - könyvet, és azt a táskámba tegyem. A könyv már megvolt - de a táskának nyomát sem találtam. Így egy mély sóhaj kíséretében indultam el a kiindulási pont felé, miután zanpakutuomat a ruhám alá rejtettem. Odaérve megpillantottam alkalmi társamat, Masahiro Naot, aki a 10. osztagnál szolgált. Megálltam előtte, meghajoltam, és gyorsan köszöntöttem is, nehogy úgy gondolja véletlenül, hogy túlságosan fennthordom az orromat.
- Szervusz, Nao. Régen láttalak... - szóltam hűvösen, majd beléptem a Senkai kapuba. Sosem volt szívderítő számomra Karakurában őrjáratozni. Túl nagyot változott a világ, mióta benne éltem... Még nehéz volt elfogadni számomra ezt. De nem tehettem tönkre mások napját, pusztán emiatt. Nem számítanak az én érzéseim... senkinek sem, talán csak Anzentaru taka-nak. De őt sem terhelhetem örökké... Marad tehát a magányba süllyedés.
Hosszú órákon át sétáltunk a városban, fel - alá, de semmit sem találtunk. Ráadásul nem volt valami nagy beszélgetőpartner Nao sem, csak néha - néha szólalt meg. Mondjuk én sem voltam egy nagyon beszédes személy - de talán némi bájcsevellyel elűzhetnénk a mély unalmat és időtlenséget, ami ránktelepedett.
- Igen, valóban... Fárasztó ez a semmittevés. - szóltam első közlésére. A távolban megláttam valamit, ami felkeltette az érdeklődésem. Előrántottam a zanpakutuomat, és közelebb léptem Naohoz. Újabb kijelentése meglepett, csakúgy, mint az, hogy előrántja a zanpakutuoját. - Harcolni akarok, való igaz... De nem veled, Nao. Először azt a hollowot akarom elintézni. - nyújtottam ki zanpakutuos kezemet a lény felé, mely felénk száguldott. Fogalmam sem volt, hogy miért nem vette észre shinigami társam.
Shunpoval kiléptem a hollow felé, és miután a levegőbe felugrottam, hátulról sikerült bezúznom a fejét. Ezután visszatettem a helyére a zanpakutuomat, és felegyenesedtem. Belenéztem Nao szemébe, és megkérdeztem: - Nos, ha kicsit finomítasz a beszédstílusodon, és nem leszel ilyen IQ hiányos műveletlen egyén, aki még hírből sem ismeri az illemet és nem tudja, hogy hogyan kell beszélni a nőkkel... Nos, akkor talán megküzdök veled unaloműzésként.

Seiun elitézett egy hollowot. Ezt nem vettem észre. Nem erre figyeltem. Hanem arra ott fent. Egy sas szerű hollow lesett minket. Ahogy felfelé tartottam shunpoval mögé kerültem, majd a Zanpakutoval lecsaptam a tarkójára. A hollow eltűnt és ott álltam a tetőn. Mikor végzett kioktatott.
-Rendben, Seiun. De előbb van egy kis dolgom. - mondtam és felugrottam az egyik ház tetejére.
-Jeleztek hollowokat innen, de ez így kicsit sok. - vigyorgok Seiunra.
-Na akkor? Ki kezd? - kérdeztem és mosolyogtam rá. Már kíváncsi voltam miktől fél a legjobban. Gikuval öröm volt harcolni, hisz minden ellenféllel szemben mást mutat. Mindenki más dologtól fél. Lássuk mi Seiun legnagyobb félelme. Nem sokat vártam, már támadásba is lendültem.
-Hadou 33. Sokatsui. -a kék labda már Seiun felé is száguldott, közben én leshunpoztam a lány elé.

Nao harcunkat egy Hadouval indította, ami elől sikeresen elugrottam, de utánna szembe is találtam magamat vele. Nem számított, hogy itt volt, zanpakutuom markolatával támadtam a gyomorszája felé, majd a Scapula-it igyekeztem alaposan megrúgni.. . Aztán felrúgtam magam, és így kikerültem egy támadását, de a ruhám szegélye az elszakadt. Ennek csöppet sem örültem: ez a kedvenceim egyike volt. Ha ez az bizonyítja, hogy nő vagyok, hát legyen... nem tűröm, hogy a ruháimnak baja legyen. Ha mégis... nos, a kárt okozó megfizeti. Vagy, minimum vesz egy másikat.
- Ezt te sem szeretnéd... Legalábbis szerintem. - közöltem vészjósló hangon, majd egy pillantást vetettem a ruhámra. Innen kiléptem, és kinyújtottam a mutatóujjam felé:
- Hadou 04: Byakuray. - majd türelmesen vártam az újabb támadását...