~ Általános ~

Jelszó: „Kurosaki-kun, Kurosaki kun… NE HALJ MEG!”
Név: Abukara Ichirouta
Becenév: Rou, Routa
Kaszt: Shinigami
Rang: 12. osztag, rang nélküli tisztje
Nem: Férfi
Kor: 25
Felszerelések: Zanpakuto, zanpakutoja mérgének ellenszere
Születési dátum: Április 4.
Kinézet: Átlagos kinézetű shinigami. Kb. 175 cm magas, és 60-65 kg. Haja fekete, szeme színe sötétkék. Az esetek többségében szemüveget hord, de csak a kúlság miatt (szerinte kúl…), hiszen eredetileg csak közelre lát rosszul.
Jellem: Könnyen barátkozó típus, és szeret sztorizgatni, főleg a hősies tetteiről. Előszeretettel zaklatja az osztag tagjait különböző találmányaival. Alapjában véve elég komoly, és sokat morog, habár vannak érdekes napjai, amikor szinte teljesen kifordul magából. Ilyenkor folyton megpróbál viccelődni, több-kevesebb sikerrel, és folyton elront mindent. Szeret barkácsolni, és képes akár egy szalmaszálból is kész téglaépületet építeni. Szabaduló művészetét még Houdini is megirigyelné.


~ Zanpakuto ~

Név: Katakae (Alakváltó)
Fajtája: víz
Kinézet Shikaiban:

Spoiler:

Támadás:
I. Hensen! (Változz!)
Nos, lényegében a zanpakuto neve már elárulhatott egyet, s mást a támadásáról. Lényegében arról lenne szó, hogy a zanpakuto bármilyen tárgy, vagy személy formáját képes felvenni. Sajnos mivel még csak nem rég sikerült megszereznie, alig néhányszor tudja használni kardjának ezt a képességét, ezt is csak maximum 2 percig.
II. Henryuu! (Sodord el!)
Ez nagyjából egy kisebb szökőárra hasonlít. Hatásosabb, ha van a közelben valamilyen vízgyűjtő, vagy tó, esetleg folyó.





- Routa, kérlek értesítsd a Karakurában tartózkodó shinigamikat, hogy néhány hollow garázdálkodik a városban. – mondta egy barátságos női hang, tőlem alig néhány méterre.
Válaszul bólintottam, majd néhány percnyi pötyögés után, minden karakurai shinigaminak elküldtem az értesítést.
- Kész… Ha minden igaz, akkor már meg is kapták az üzeneteket, és megjelentek a hollowok a radarjukon. – jelentettem miközben a monitort fürkésztem, majd tekintetemet a lány felé fordítottam.
Haja gyönyörű szőke volt, bőre akár a hamvas barack. Sose tudtam ellenállni gyönyörű, zöld szemeinek és a lágy ajkainak. Mindig úgy tekintettem rá, mint egy porcelán babára, akit védeni kell még a szellőtől is, hogy nehogy darabokra törjön. Talán ez volt a baj. Talán túlságosan óvtam, és épp ezért veszítettem el életem egyik legnagyobb szerelmét. Vagy az is lehet, hogy túl gyáva voltam ahhoz, hogy bevalljam neki az érzéseimet… Unalmas, eseménytelen és szürke hétköznapjaimat csak azok a percek tudták színesebbé tenni, amit Risával töltöttem. Igen, ő volt életem addigi legnagyobb szerelme. Ráadásul nem csak gyönyörű, de okos is volt, ami ritka párosítás. Minden esetre túlságosan elkéstem szerelmem bevallásával, hiszen addigra már összeházasodott egy gazdag család sarjával. Na igen, ilyen az én formám… Mindenről lemaradok, és elszúrom valahol a dolgokat. De végül is mindegy, hiszen úgy is akad majd valaki más, akinek talán bevallhatom érzéseimet, és nem mondok csütörtököt… Még néhány percnyi sűrű tétlenség után, elővettem egy papírlapot, és elkezdtem írni:


Kedves Sara!

Utóbbi leveledben arra kértél, hogy meséljek az eddigi életemről. Ha nem gond, akkor nem fogok beszélni olyan sokat a gyermekkoromról, hiszen semmi említésre méltó nem történt velem. Ugyan úgy nőttem fel, akár a többi gyerek annyi különbséggel, hogy én egy kicsivel jobban kedveltem a tudományokat, mint a velem egy korúak. Emiatt néha kissé kiközösítettnek éreztem magam, ám egy nap furcsán kezdtem érezni magam. Olyan történt, mind még soha. A gyomrom folyamatosan korgott, és napról napra gyengébbnek éreztem magam. Ekkor nagyjából 18 éves lehettem. Édesanyám a körzet bölcséhez vitt, aki egyben a vezető is volt. Néhány óra alatt sikerült rájönnie, hogy valójában az éhség gyötört. Anyám, és apám elképedve hallgatták az idős bölcs beszámolóját, aki mindent elmondott nekik töviről hegyire arról, hogy miért is vagyok éhes, és hogy akár shinigami is válhat belőlem. Néhány hónap kemény gondolkodás, és szülői unszolást követően, rászántam magam, hogy jelentkezzek a Lélektovábbképző Akadémiára. Igazából sose szerettem volna shinigami lenni, hiszen nem vonzottak a nagy, és kemény harcok, de szerettem volna szüleimet boldoggá tenni, így hát nem igazán volt más választásom…

- Fiam, hogy állsz a Lélekrészecske gyűjtővel? Kész lesz még idén? – lépett hozzám egy magas, és őszülő shinigami.
Tomeo mindig is úgy kezelt, mintha a gyermeke lennék, és ezért hálás is voltam neki, hiszen nem volt kihez forduljak gondjaimmal. Ezt pedig elég ritkán kaptam, hiszen a kapitány olyan volt a Kutatási és fejlesztési részlegnél, akár az a bizonyos fehér holló. Így nagyjából a hadnagytól kellett engedélyt kérni, ami mondjuk általában kudarcba fulladt. Mindig elfelejtettem cukorkát vinni, pedig épp ez volt a feléttel…
- Igen, hamarosan kész lesz.
Hogy mi is az a Lélekrészecske gyűjtő? Nos, lényegében egy gyűrű, mely sokkal gyorsabban szedi össze a környezetben lévő részecskéket. Plusz funkciója, hogy képes olyan sugarat kilőni magából, mint az Arrancarok Ceroja. Azonban ez még kísérleti stádiumban van, így shinigami még nem használhatja.
~ Na tessék… megint sikerült elvonniuk a figyelmem… ~ morogtam a félig teli papíromra, majd ismét írni kezdtem.

Miután bekerültem az Akadémiára, kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy ez tényleg nem az én világom. Azonban ahelyett, hogy elértem volna, hogy kirúgjanak, inkább azt szerettem volna, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, így tanultam, és megpróbáltam készülni minden egyes órára. Igaz, a kardforgatás nem volt az erősségem, és a kidoukat is csak átlagos szinten tudtam használni, de mégis próbálkoztam. Öt év elteltével, végre elérkezett, hogy letegyem a vizsgát, ám ekkor még mindig nem volt meg a zanpakutom. Kicsit izgultam is, hogy mi lesz, de végül csak előbújt Katakae. Ennek köszönhetően sikeresen levizsgáztam, és felvettek a Gotei 13, 12. osztagába, ahol egyelőre még nem kaptam semmilyen rangot. Alig kezdtem el egy éve a shinigamiskodást, amikor egyik szülőlátogatásomkor, feldúlva találtam a házat. A szüleim sehol se voltak, csupán egy levél volt az egyik még ép asztalon. A lapon az állt, hogy ha nem fizetek ki egy bizonyos összeget, akkor a szüleim meghalnak. Őszintén szólva én is ugyan olyan szegény voltam, akár csak a szüleim, pedig én shinigami voltam… Valamit ki kellett találnom, hogy meg tudjam őket menteni, végül kész is lett a tervem. A határidő előtt két órával nehezen ugyan, de sikerült megtalálnom őket. A rablók annyira balfékek voltak, hogy a fél 54-es körzet látta, ahogy elvitték… A szüleim egy régi faházba voltak bezárva, aminek az ajtaján egy jókora lakat volt. Néhány percnyi gondolkodás után, végre sikerült kisütnöm, hogy hogyan menthetem meg őket. Előhívtam zanpakutomat, és a már megtanul parancsszó segítségével, sikerült egy hajtűvé alakítanom. Megpróbáltam úgy az ajtóhoz lopózni, hogy ne vegyenek észre, ám figyelmetlen voltam, és fülön csíptek. Ők maguk nyitották ki nekem a lakatot, majd löktek be megkötözve a szüleimhez. Azonban ez előtt még elvették zanpakutomat is, hogy még csak véletlenül se tudjam használni a kiszabadulásomhoz.

~ Istenem… Nem is tudtam, hogy ilyen hosszú és izgalmas életem volt eddig… ~ nyújtózkodtam egy nagyot a székemen, amikor valaki megkocogtatta a vállamat.
Fejemet hátrahajtva láttam, hogy a számomra egyik legutáltabb személy mosolyog rám túláradó barátsággal. Hogy miért utálom? Nos, annak elég sok oka van, amiket inkább nem sorolnék fel, ha nem muszáj…
- Szia Rou, mit csinálsz? – nézett rám kíváncsi tekintettel, majd láttam, ahogy szemei a levélre siklanak.
- Tudtommal semmi közöd hozzá… Meg kérhetlek, hogy hagyj békén? Köszönöm.
- Csak nem szerelmes levél? – vonta föl szemöldökét, és tett úgy, mintha érdekelné a magán életem. – Ismét szerelmesek vagyunk? Ezúttal ki a szerencsés – vagy épp szerencsétlen áldozat?
Már kezdett az agyamra menni a folyamatos viccelődéseivel, és néha már azon voltam, hogy képen törlöm valamelyik kezembe akadó kemény tárggyal… Mondjuk… egy… monitorral? Próbáltam magam kissé lenyugtatni, hogy még csak véletlenül se tűnjön fel számára az, hogy kezd bennem egyre jobban felmenni a pumpa.
- Nem, nem vagyok szerelmes. Csak az egyik barátomnak írok. Mellesleg fiú… – hazudtam nyugodtságot színlelve, ami valószínűleg nem volt élethű, hiszen a férfi egy kuncogás kíséretében távozott.
Egy nagy levegővétel után folytattam tovább a soha-véget-nem-érő levelemet:

Miután belöktek a faházba, azonnal valamilyen éles tárgyat kezdtem el keresni. Szerencsére a szüleim épp aludtak, így nem sokat zavartak. Valószínűleg valamilyen altatót adhattak be nekik. Hirtelen valami csillogó tárgyra lettem figyelmes. Egy üvegdarab volt az. Fogalmam sincs, hogy hogy kerülhetett oda, de ott volt, és ez a lényeg. Halkan oda csúszkáltam, és megpróbáltam vele kiszabadítani kezeimet, ami néhány perces ügyeskedés után sikerült is. Ezután jöttek a szüleim. Amint ezzel is végeztem, kikukucskáltam a faház egyik résén. Már senki se járőrözött, valószínűleg épp a kivégzésünkre készültek. Ezt kihasználva kezdtem el törni a fejem, hogy hogyan is tudnánk kiszabadulni. Úgy gondoltam, hogy nem lenne rossz ötlet megpróbálkozni egy kidouval, így ellőttem egy Soukatsuit. Ezzel sikerült a falat lerombolnom, viszont a figyelmet is felkeltettem. Szüleimet felébresztettem, majd elkezdtünk menekülni, ám ezek előtt még mindenképp szerettem volna visszakapni Katakaét, hiszen nélküle valószínűleg sose tudtam volna kijutni. Gyorsan megtaláltam. Az egyik szemközti falnak volt dőltve, és közvetlenül mellette egy hordó állt. Megpróbáltam minél gyorsabban, és észrevétlenebbül odasomfordálni, a szüleimnek pedig meghagytam, hogy bújjanak el a közelben. Miután magamhoz vettem zanpakutomat azonnal a szüleim után indultam, és miután megtaláltam őket, haza indultunk. Ez nagyjából két-három éve történhetett, azóta semmi sem törte meg a nyugalmunkat. Ennyi lett volna életem eddigi története, remélem nem hordtam össze túl sok zagyvaságot.

Már nagyon várom a válaszod.

Sok-sok szeretettel,
Routa

Fejeztem be végre a levelet, majd becsúsztattam a borítékba, és elküldettem a címzetnek. Székemben hátradőlve néztem tovább az előttem villogó radart, és végeztem tovább a munkám.