Jelszó: "Kurosaki-kun, Kurosaki-kun... NE HALJ MEEEEG!"

Név: Kurosawa Reigen

Kaszt: Shinigami

Rang: 9. osztag 5. tisztje

Nem: Férfi

Kor: 223 (25-nek néz ki)

Felszerelés: Shinigami ruha, Zanpakuto

Születési dátum: 05. 23.

Kinézet: Magas, szőkés barna tüskés hajú, kék szemű, kifejezetten szép és jóképű férfi.

Jellem: Vidám, forrófejű és makacs. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt végre hajtja. Egy tragikus esemény után megszállottan próbál megmenteni mindenkit. Nem bírja elviselni, ha valaki meghal a közelében.


Zanpakuto neve: Rakuraima (Villám ördög)

Zanpakuto fajtája: villám

Zanpakuto lelkének fizikai alakja: >>katt<<

Parancsszó: „Inazuma, Rakuraima! (Villanj, Villám Ördög!)

Zanpakuto shikai-a: >>katt<<

Zanpkauto támadása:

• Hirameku Tatsu (Villanó Vágás) : Távolsági támadás, egy félhold alakú, sárga villámokból álló lövedék hagyja el a kardom pengéjét.

• Dempakyuu (Elektromos labda) : A támadás előtt ketté kell szednem a kardomat. Ekkor páros Zanpakutom lesz. A két pengét egymás mellett tartom és egy sárga villám labdát keletkezik, amit a célpontra lőhetek.

Hátrány: A két támadás használata nem megy olyan könnyen egymás után. Az egyik csak akkor működik, ha csak egy Zanpakutoként használom a kardom, a másik pedig csak akkor, ha párosként használom. Ennek a cserélgetése pedig nem valami gyors folyamat.

Előtörténet:



Gazdag, szerető családban nőttem fel az ikertestvéremmel, Kazuma-val. Nem csak a testvérem volt, de a legjobb barátom is. Teljesen egyformák voltunk, így egypetéjű ikrek lévén senki nem tudott minket megkülönböztetni külsőre. Csak aki jó ideje ismert minket, az tudhatta az apróbb eltéréseket köztünk. Kettőnk közül mindig is ő volt a megfontoltabb és az érettebb, habár én voltam az idősebb. Mindig együtt voltunk kiskorunktól kezdve az iskolás éveinken át. A nagyvilágban csak egymásra számíthattunk, de tudtuk, hogy amíg együtt vagyunk, semmi nem állhat elénk, akár a csillagokat is képesek vagyunk elérni. Mindig ezzel viccelődtünk egymás közt.
A középiskola után úgy döntöttünk, hogy a jogi pályával próbálkozunk meg, így egyetemre mentünk. Ott megismerkedtünk egy gyönyörű, elbűvölő, vidám lánnyal, Keiko-val. Innentől kezdve mindig hármasban töltöttük az időnket, amikor csak tudtuk. Együtt tanultunk, szórakoztunk, majd később együtt diplomáztunk. Ám a barátságból szerelem lett, amit sokáig nem mutattam ki. Féltem, hogy visszautasít. Tudtam, hogy neki mindig is jobban tetszett Kazu. Évekkel később rászántam magamat, hogy végre bevallom neki, hogy mit érzek, de ekkor… pont ekkor… a testvérem megkérte a kezét. Természetesen elfogadta, így készülhettek is az esküvőre. Kazu nagyon boldog volt, csak úgy sugárzott belőle. Olyan vidám volt, nem akartam elrontani az örömét, így nem tettem semmit. Próbáltam a boldog együttérzés látszatát kelteni magamban.



Elérkezett az esküvő napja. Az egész család erre készült. Kazu nagyon lelkes volt, a vidámsága teljesen átragadt rám is, akármennyire is szomorú voltam az események miatt, akaratlanul is egész nap mosolyogtam. Itt volt az idő. Magára hagytam Kazu-t a készülődésben, mivel ellenőrizni akartam, hogy minden a helyén van-e. Egy tökéletes, felejthetetlen esküvőt akartam a testvéremnek. Bár ne sikerült volna.
A folyosón sétálva, mellettem egy ajtó nyílt, majd valaki megragadott és húzott magával, ki a kertbe. Keiko volt az, fehér menyasszonyi ruhában. Leültünk egy padra és ott megfogta a kezemet és a szívéhez rakta. Kazuma-nak szólított, itt tört belém a felismerés, hogy összekevert minket. Nyitottam volna a számat, hogy szóljak neki mellé fogott, mert nem én vagyok a vőlegénye, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Nem ment. Nem voltam képes megmondani neki. Bekellett valljam magamnak, jól esett egy kicsit kihasználni az alkalmat. Elvégre én is ugyanúgy szerettem őt, mint Kazu, de ő volt az érettebb és ő lépett a tettek mezejére, amikor kellett. Nem versenyezhettem vele. De nem, ez nem helyes. Ha nem is szólok neki vissza kéne mennünk a templomba, a szertartás már így is elkezdődött volna. Keiko ekkor becsukta a szemét és az arcával közelített felém. Nem bírtam ellenállni, teljességgel megbabonázott. Most először és utoljára alapon engedtem a kísértésnek és megcsókoltam.
Amint megtörtént lépéseket hallottunk nem messze magunk mellől. Mindketten azonnal odanéztünk. Kazu állt ott, elképedt arccal, majd futásnak eredt. Keiko rám nézett, majd a futó alakra. Ekkor jött rá a szörnyű igazságra. Arcon csapott. Lassan fölálltam, majd egy szó nélkül Kazu után rohantam. Sikerült utolérnem, de már késő volt, egy közeli szakadék szélén állt és ugrásra készült. Megálltam, ő pedig félig hátrafordulva rám nézett. Sosem felejtetem el azt az arcot, ahogy rám nézett. Majd előre fordult, kitárta karjait és előredőlt.
- Nee! – ordítottam és próbáltam vetődni, hátha még elkapom, de nem sikerült. Esélytelen volt. Eltűnt a szakadék sötét mélységébe.
A történtek után lassan kezdtem megőrülni. Embereket láttam, akiket mások nem. Ezeket a „hallucinációkat” a testvérem halála miatti sokknak könyveltem el. Saját magamat okoltam a haláláért. Megmenthettem volna. Ha jobbak a képességeim és utolérem. Ha gyorsabban gondolkodtam volna. Ha nem éltem volna vissza a helyzettel.



Kazu halála után fél évvel sikerült úgy-ahogy túltennem magamat a múlton és viszonylag normális életet élni. Egyik este épp munkából hazafelé tartottam. Hatalmas vihar volt aznap este. Az ég mennydörgött és villámlott. Az eget kémleltem. Éreztem az arcomon a hideg esőcseppeket, ahogy végig gördülnek rajta. Eszembe jutott a múlt. Gyenge voltam, nem tudtam megmenteni a testvéremet. Figyelmemet az újonnan épülő magas irodaházra fordítottam. Valaki volt a tetején.
~ Felháborító, hogy valakit még ilyen időben is dolgoztatnak egy ilyen helyen! – gondoltam magamban. Ám ekkor a munkás hirtelen megcsúszott a vizes tetőn és előrebukott, de sikerült megkapaszkodnia. Látszott rajta, hogy nem igazán tud visszamászni. Segítenem kellett rajta, nem hagyhatom, hogy meghaljon bárki más, akit megtudnék menteni. Ledobtam a táskámat és odafutottam az épület bejáratához.
- Tartson ki! Mindjárt oda érek! – ordítottam a munkásnak, majd befutottam az épületbe és a lépcsőn fölszaladtam. Kettesével szedtem a lépcsőket és minden erőmet beleadtam a futásba. Megkellett mentenem. Nem halhat meg. Csak ez járt a fejemben. Eszembe jutott Kazu. Ő is lezuhant. Elhessegettem az emlékképet és csak futottam. Fölértem a tetejére és kirohantam a tetőre. Körbe néztem, de nem láttam. Villámlott egy hatalmasat, ezzel megvilágítva a tetőt. Nagyon közel lehetett a villám, de nem foglalkoztam vele. Megláttam a férfi kezét, ahogy kapaszkodik a peremen. Elkezdtem futni felé, de látszott, hogy már csúszik. Oda értem, de a férfi keze elengedte a peremet és zuhanni kezdett. Utána ugrottam bal kezemmel elkaptam a peremet, a jobbal pedig megfogtam a zuhanó munkás kezét. Úgy éreztem majd szétszakadok a rántástól, de kibírtam. Megtartottam.
- Másszon fel rajtam! Siessen! Nem bírom sokáig!
- Köszönöm jóem… - kezdte volna a hálálkodást, de ennek nem most volt az ideje.
- Másszon már! Ez ráér később is, ha túléli!
Nem kellett többször mondanom, a ruhámba kapaszkodva rajtam keresztül fölmászott a peremig, de ott megint nem bírt tovább menni. az egyik lába alá tettem a kezemet és toltam fölfelé. Sikerült bemásznia. Én is fölmásztam és megtámaszkodtam a peremen, hogy kifújam magamat. A munkás elterült a földön és ott kapkodta a levegőt.
- Kö…köszönöm. – mondta lihegve.
- Igazán nincs mi…
Nem fejezhettem be a mondatom, mivel ekkor újra villámlott, ami jóval közelebb volt, mint eddig bármelyik. Ez a közelség bennem testesült meg. Az utolsó dolog amit éreztem, hogy több százezer amper járja át a testemet.
A következő pillanatban egy összeégett test mellett voltam. Nem értettem mi történ hisz belém csapott a villám. Talán csodatörtént. Végig simítottam magamon a kezemet, hogy biztos mindenem megvan. Mindenem megvolt, sőt még több is. A mellkasomból egy lánc lógott ki. A munkás ordítani kezdett, ránéztem, de nem értettem miért. Lehet, hogy a halál közeli élmény miatt bepánikolt? Odamentem hozzá, hogy megnyugtassam, de amikor hozzá akartam érni átnyúltam rajta.
- Mi a…?
Visszahúztam a kezemet, majd ránéztem. Megfogtam a láncot, ami a mellkasomból állt ki és odafordultam az összeégett hullához. Összeállt a kép. Meghaltam. Szellem lettem volna? Mégiscsak létezik ilyen? Magam mögött morgást hallottam. Hátra néztem és egy hatalmas szörny volt ott. Az események felgyorsultak és már nem értettem semmit. Túl sok volt egyszerre az információ és túl gyorsan történt. Egy fekete kimonós nő ugrott elő a semmiből és kettévágta a szörny fejét. A hatalmas monstrum ezután porrá vált. A nő kivont kardal felém fordult és lassan megindult felém. Most én leszek a következő? Mi történik velem?
- Ne félj nem bántalak. Egy jobb világba küldelek. – mondta kedves mosollyal az arcán.
- Ki vagy te?
- Egy shinigami. – felelte lágy hangon, majd megfordította a kardját és a markolat végét a homlokomhoz érintette. Lágy melegség áradt szét a testemben és egy teljesen más helyen találtam magamat.



Egy Soul Society nevű helyen találtam magamat. Kiderült, hogy ide kerülnek, akik meghalnak. A helyiektől sok mindent megtudtam a shinigamikról. Többek között, hogy van egy akadémia is, és aki oda bekerül abból shinigami lehet. Ez kellett nekem. Elhatároztam, hogy én is ilyen akartam lenni. Tíz éves kemény próbálkozás után sikerült bekerülnöm az akadémiára, ahol bár nem lettem osztály első, de egész jól teljesítettem. A kidou használatom viszont messze túlszárnyalta az átlag szintet, ami engem teljességgel meglepett. Nehezen ám, de sikerült elvégeznem az akadémiát és végre shinigami lehettem. Bekerültem a 11. osztagba, de nem voltam odaillő. Viszont hasznos volt, mivel megtanultam a kardforgatás trükkjeit. Nem töltöttem itt sok időt, hamar áthelyeztek egy másik osztagba. Ez volt a 3. osztag. Itt tanultam meg teljesen használni a Zanpakuto-mat, valamint sikerült elsajátítanom néhány hasznos kidou-t is. De itt sem találtam a helyemet, ezért kérvényeztem az áthelyezésemet. Megkaptam az engedélyt és indultam is a következő helyre, ami nem volt más, mint a 9. osztag…