Én már azon arrancarok közé tartozom, akik Aizen miatt voltak itt. Ahogyan a legtöbben mások is. Egyszerű números voltam egészen addig, amíg Aizen fel nem fedezte, hogy talán a legerősebbek egyike is válhatna belőlem, s lám, igaza volt. Azonban vannak olyan arrancarok is, akik már Aizen előtt is itt voltak, s akiknek semmi közük a Hogyokuhoz. A természetes úton fejlődött arrancarokról beszélek, akik közül annak idején Hueco Mundo királya is kikerült. Azonban mára ő is eltűnt, s mi, akik a shinigamik uralmának köszönhetően váltunk arrancarrá, szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett Las Noches még azelőtt, hogy Aizen-sama és társai elbitorolták Las Nochest. Mert a város már azelőtt létezett, hogy ők megjelentek volna. Csak más volt, és senki sem tudja, milyen volt. Ugyan ezt én magam sem tudhatom, mindazonáltal arra vannak elképzeléseim, milyennek kéne lennie. A volt Primera talán túlságosan is hatott rám, csak azért, hogy csalódjak benne, amikor merészelt meglépni ki tudja, hová. Ha meglátom Adánt, seggbe rúgom, az biztos. >.>
Szemem olyan tettetett veszélyességgel villan fel, amikor meghallom az utált jelzőt, persze csak olyan komolytalanul, mert én komolyan nem venném komolyan önmagamat. Szokásos lazaságommal hintázok a széken, már-már azt várná az ember, hogy mikor esek végre a szék és az asztal közé, azonban ez nem történik meg. Elég gáz lenne, ha megtörténne, amúgy is. ¬_¬ Persze előfordult már párszor, hogy hirtelen meglepődöttségemben csak sikerült egy olyat zúgni, hogy az alsó szomszédnak, de még a szomszéd toronynak is biztosan öröm hallani.
Fejemmel egykedvűen bólintok nemet, ezáltal válaszolva meg szavak nélkül is kérdését. Sajnos nem mondhatom azt, hogy ismerek bárkit is, aki elég jó lenne ahhoz, hogy Hueco Mundo királya legyen, a régi pedig elbukott. Legfeljebb önmagam tartanám alkalmasnak erre, de valamiért nem érzem a késztetést, hogy a zsarnok helyére lépjek. Pedig sokáig vonzott a cím, nem tagadom, de én már feladtam reményeim Las Nochest illetően.
- A régi király meghalt… Kisebb-nagyobb belháborúk azért csak-csak megtörténnek, de ezek inkább csak szánalmas erőfitogtatások. Nem tudják sajnos, hogy nem elég az erő, azzal még nem igázod le Soul Societyt. Vegyük például a reiatsut. Lehet bármilyen hatalmas, ha nem tudod kontrollálni, a cerod olyan gyenge marad, hogy még egy gillian is röhögve áll be elé szolizni. – egy pillanatra elvigyorodom a röhögő-szolizó gillianek gondolatára, valahogy roppant mókás az egész. Egy hangos csattanással éri a szék mind a négy lába a földet végre, és egy papírt tolok oda magamhoz az asztalról. Egy tollal el is kezdek rajta látszólag összefüggéstelenül firkálni, amíg meg nem valósítom rajta az elképzelésemet a ceroban sütkérező gillianról.
- A helyzet az, hogy talán évszázadok óta először csak nyolc személy van az espadában. Ranil ás Raúl* halálával ugyan volt olyan arrancar, aki azonnal be tudta pótolni a hiányzó rangokat, de kész, vége, ennyi. Csak jókor voltak jó helyen. Most viszont, amíg vezető nincs, addig hiába az alkalmas személy, ha nincs, aki felfedezze. – beszélek közben tovább, mialatt a firkálmányt befejezem, végül leteszem a tollat, és újra belekortyolok a sörbe. - Gondolom, mint annyi mást, téged sem hagy hidegen például a sexta espada rang. – teszem fel feltételezésem; annak idején én magam is foggal-körömmel kapaszkodtam azért, hogy eljussak oda, ahol most tartok. Nem szégyen a nagyra vágyás, természetünk része. Válaszától függően döntök arról, hogy elviszem-e kicsit kirándulni a homokba; kíváncsi vagyok, mire képes, és arra, hogy mire lenne még ezen túl is képes. Azonban az ambícióit előrébb tartom ezeknél. Ha az hiányzik, már eleve nincs értelme küzdeni, nem igaz?

Á, egy vereség egy shinigamitól? Fejem kissé felkapom és érdeklődően nézek Diegora; nagy bátorságra vall tőle, hogy mindezt elmondta nekem, a legtöbben nem tették volna meg. S nem csak bátorságra, de bölcsességre is. Hiszen azzal semmit nem ér el senki, ha csak tagadja a hibáit. Mondjuk jó beszél, mert én pontosan ezt szoktam tenni. ^^” Nem szoktam beismerni, ha valamit elcsesztem, vagyis szoktam, csak elég ritkán. Könnyebb másra hárítani a felelősséget, meg aztán ott van az a fene nagy büszkeségem is, na. >.> Nem mintha az utóbbi időben lett volna bárki is, aki elvert volna, már ha nem számítjuk ide, amikor Einsteinnel fénykardoztunk a konci után, de már különben is túl sokat ittam, meg hagytam is magam. :/ Ahhoz képest, hogy először próbálkoztam dupla pengéjű fegyverrel, szerintem nem voltam olyan rossz, bár sokkal nagyobb és ívesebb mozdulatokra volt szükség, mint a katanám esetén.
- Nem nagy ügy, ha ő sem tudott megölni téged. :/ – húzom meg kényelmesen a söröm, hogy hamar elfogyjon. Önkéntelenül is eszembe jut Natalie múltkori megjegyzése, azt hiszem, már állandóan erre fogok asszociálni, de igyekszem ennek nem jelét mutatni és fapofát vágni. Nem szeretem, amikor Natalie ilyen sületlenségeket kezd el összehordani. ¬_¬
- Mielőtt kineveztek espadává, engem is jól elvert egy shinigami… Egy kapitány. Persze jól ki is röhögtek, csak én meg bevertem a képét annak, aki ezt megtette. – nosztalgiázok kicsit; utáltam azt a néhány hetet, nem fogták fel, hogy mit is jelent egy kapitány ereje, ráadásul azóta fóbiás vagyok a jégre és a hidegre, brrr. Pedig hidegvérű is vagyok. :/ Mostanra azonban már csak jókat kacarászok ezeken az emlékeken; rengeteg idő eltelt azóta, s megannyi tapasztalatot szereztem a harcban és az életben is. Rájöttem sok olyan dologra, amit akkor még nem tudtam, igaz, ez még több kérdést felvetett azóta. Olybá tűnik, közelebb kerültem valódi, emberi valómhoz, azonban amint túl közel kerülnék hozzá, ismét meghátrálok. Talán ez az oka annak is, hogy egy olyan személy ellen törtem, akit a barátomnak tekintettem.
- Tudod mit? Ha le szeretnéd győzni, akkor segítek neked. Meg aztán, ideje kinyújtóztatnom magam. Unatkozom, nincs ebben a palotában semmi. ¬_¬ – tolom el magamtól a széket és állok fel az asztaltól, hogy jelezzem Diego számára, indulunk. A söröm maradékával sem foglalkozom, bár még vagy a fele hátra volt, most akkor is elég volt. Nem igazán van tervem arra, mit fogunk csinálni, mármint azt leszámítva, hogy az Arénában fogunk gyakorolni valamit, de azt hiszem, vagyok annyira agyafúrt, hogy még időben kitaláljak valamit. Előbbi lassúságom már az enyészeté, ellenben már csak-csak visszakúszik arcomra az a lehet, hogy nem éppen bizalomgerjesztő vigyor, amitől azért akadnak olyanok, akik tartanak. :/
- Ne aggódj, nem akarlak elverni. Csupán teszek róla, hogy téged nehezebb legyen. Hmm, hmm, te ott, és te, gyertek velem. – csípek el már Las Noches folyosóin járva két arrancart. Nem ismerem őket, csak annyiban vagyok biztos, hogy ott voltak, amikor megmutattam, hogyan kell egy katanával szakszerűen elvágni egy lövedéket. Remélem, nem néznek valami szefósnak, amiért csak úgy rángatom őket magammal az Arénába. :/ Bár ha így lenne, tulajdonképpen az sem érdekelne.