*A füzetet, melyet a napokban egy apró baleset folytán sikerült átlyukasztania, sürgősen pótolnia kell. Slarin már kezdi úgy érezni, hogy túlcsordulnak a gondolatai, s ha nem csinál valamit, akkor szétrobban a feje. S ha már Aizen-sama is elküldte egy kis kirándulásra Karakurába, akkor már az új napló beszerzése is szóba jöhet. Látott már csokoládét és cigarettát, de még gombolyagot csempésző arrancart is. Egy füzetbe, esetleg egy új tollba már csak nem kötnek bele.
Így hát, miután egy Garganta segítségével Karakurában találja magát, az iskola felé vette az irányt. Semmi kedve holmi póttestekkel meg egyéb izékkel szórakozni; úgy se tűnik fel senkinek, ha eltűnik egy füzet meg pár toll. Más szóval ahelyett, hogy holmi csicsás naplót venne valamelyik írószer boltban holmi macera árán, inkább az egyszerűbb megoldást választja.
Nem nagy akció, pár perccel később már – az emberek számára láthatatlanul – ül az iskola épületének tetőterén. Innen úgyis belátja, ha valóban erre tévedne egy shinigami.
A gondolatok, melyek eddig ennyire zsúfolták az agyát, fokozatosan a tollba áramlanak, hogy aztán a papírra vetve emlékekké formálódjanak. Lehet, függőség, de arrancarunk számára rettenetesen frusztráló, ha nem tölthet el napi egy órát azzal, hogy egy ócska füzetbe naplót vezessen. Persze ez még cseppet sem jelenti azt, hogy puhány lenne, vagy valami. Aki ilyet állít, az hamar megszabadulhat pár fogától. Csak merje kinevetni…
Azonban hiába telik az idő; már délután lehet, ugyanis az épületből diákok százai özönlenek ki. Sok-sok jelentéktelen reiatsu – aztán valami egészen más.
Megfordulva Slarin szembe találja magát egy hófehér hajú shinigamival; a fehér köpenyéről már tudni lehetett, hogy egy kapitányról van szó. Aizen-sama sokat mesélt a shinigamikról.*
- Á, egy kapitány! - *áll fel, miközben villámgyorsan a zsebébe csúsztatja a füzetet és a tollakat, hogy aztán egy sonido-val oldalra kerüljön. Egy ilyen ellenség ellen nincs esélye, ha bolond módján szemből támad. Ennyire csak az egyszerű hollow-k nem képesek.*
- Nem szeretem, ha zavarnak, amikor dolgom van! - *vonja ki kardját. Nem fog jópofizni egy ilyen lénnyel; nem az a dolga itt. Ehelyett inkább felülről támad Yuusukéra egyetlen, erős kardcsapással.*

Nem is tudom már, hogy utoljára milyen rég voltam őrjáraton. Mikor utoljára be voltam osztva, akkor még Hanae osztagában voltam 4. tiszt, most viszont örömmel választottam inkább az őrjáratot, mint a papírmunkát, amit gyorsan rásóztam az egyik tisztemre. Igaz ehhez sem volt sok kedvem, de legalább nem kellett bent aszalódni az irodában, az unalmasabbnál unalmasabb jelentéseket olvasni, hogy ki mikor takarította ki a wc-t meg ilyenek. A feladat szerint néhány órás munka lett volna Karakurában, hollowra vadászva, vagy épp Aizen valamelyik csatlósára. Rutin munka, valószínűleg nem is semmi sem fog történni, szóval pár óráig a tetőkön fogok heverészni és sakét iszogatni, meg cigarettázni. Már a gondolatra is csorgott a nyál a számból, így rögvest el is indultam a Senkai kapu fele, hogy átsétáljak az emberek világába. Vigyorogva gondoltam arra, hogy Mistyék éppen jelentéseket körmölnek, és olvasgatnak a társalgóban, és engem átkoznak minden bizonnyal. Néhány perces shunpozás után odaértem a kapuhoz, amit meg is nyitottak rögvest, én pedig elindultam a szabadságot jelentő kíiárat felé. Egyik zsebemből előkotortam egy szál cigit, majd jóízűen rágyújtottam. Mstanában egyre kevesebb alkalmam nyílik a bagózásra, Mitsuko miatt, mert előtte nem akarok cigizni, meg inni se annyira, de az más dolog. A szokásos út megtétele után kijutottam Karakurába, nem messze egy iskolától. Gyorsan kiterjesztettem érzékeimet, majd megállapítottam, hogy sem hollow, sem arrancar nem tartózkodik a közvetlen közelben, szóval egyelőre semmi dolgom. Szippantottam egy mélyet a friss levegőből, majd elindultam az iskola fele. A tetőkön ugráltam végig, haorimba bele-belekapott a menetszél. Na igen, ez a feladat nem kifejezetten egy kapitánynak való, de én kapva kaptam az alkalmon, és gyorsan lefoglaltam magamnak. Úgysem igen mertek a tisztek ellenkezni velem, még ha annyira is akartak volna jönni. Néha meg meg álltam, és végigpásztáztam a belső radarommal a környéket, hátha van valami, de nem volt ilyen lélekenergia a közelben. Közeledtem az iskola felé, és még egyszer utoljára megálltam, hogy ellenőrizzem a helyzetet, mert a hollowok szerettek gyerekekre támadni...
Ekkor megéreztem egy lélekenergiát. Kétség sem fért hozzá, hogy egy arrancaré.
- Nocsak, mi dolga van errefelé egy ilyennek? - kérdeztem csodálkozva. - Talán tanulni járnak Aizen csatlósai az iskolába? - gondolkodtam el a dolgon. Mindenesetre utána kell nézni, mert nagyon nem jó, ha egy ilyen szerzet a gyerekek közelében tartózkodik. Jó lesz figyelni, innentől már nem móka az őrjárat. Egyre erősebben éreztem a lélekenergiát, ahogy haladtam az iskola fele. Egy utolsó ugrással odaértem a tetőre, és akkor megpillantottam egy arrancar nőt, amint épp írogat, vagy jegyzetel valamit. Hát ez meg mit csinál itt, kérdeztem magamtól. Aokit előhúztam tokjából, és ezt már észrevette az arrancar is. Megfordult és gyorsan eltette a füzetét.
- Á, egy kapitány! - szólalt meg és egyből sonidora kapcsolt. - Nem szeretem, ha zavarnak, amikor dolgom van! - vonta ki a kardját fölöttem a levegőben, majd rám támadt egy erős szemből jövő csapással.
- Nocsak, milyen harcias valaki. - mondtam, miután könnyedén hárítottam a támadását és hátralöktem kardommal. - Nem akarlak elpusztítani, menj vissza HM-be és ott csináld a dolgod! Semmi keresnivalód nincs egy iskola közelében, arrancar! - mondtam neki élesen, majd vártam a reakcióját. Ha van egy kis esze, nem támad rám, hisz látja, hogy egy kapitánnyal van dolga, ha mégis, akkor majd kiderül, hogy mi lesz a vége a dolognak.
- Watanabe Yuusuke, a 10. osztag kapitánya. - mutattam be magam, mert szokásom, hogy a harc elején, tudatom a nevem azzal, akivel meg fogok küzdeni. Nem támadtam egyelőre, ha akar valamit, lépni fog úgyis, bár az, hogy egyből nekem esett, valamilyen szinten elárulta, hogy nem akar elmenekülni.

*Az első csapását a shinigami könnyedén kivédte; sajnos a gyorsasága és a megfelelő koncentráció sem volt elég ahhoz, hogy még idejében lenyisszantsa a kapitány fejét a helyéről. Mindazonáltal elég megfelelő képet adott arról, hogy a harc terén milyen szinten áll Slarinhoz képest.*
~ Csessze meg… Akkor se hagyom magam! ~ gondolja, mikor már ismét szemben áll Yuusukéval, egy védekező pozíciót felvéve. Slarin nem az a típus, aki szereti elismerni, ha valaki erősebb nála. Lehet, egyszer ez a gőg a végső bukásához vezet majd.
Ám a nem túl kedvező felismerés ellenére mégis kiül ajkaira a kaján vigyor; talán már csak megszokásból, ám így legalább nem mutat gyengeséget ellenfele számára. Végtére is, a harc attól még lehet élvezetes. S ha a győzelemre azért esélye sincs, nem hagyja magát megszégyeníteni, és mindent belead a harcba. Persze úgy, hogy lehetőleg életben maradjon.*
- A te szempontodból az én fajtámnak sehol sincs keresnivalója, van annyi eszem, hogy erre magamtól is rájöjjek, shinigami. - *vigyorog bele a képébe, mintha csak egy nagy játéknak fogná fel az egészet. Holott a gondolatai gyakran egészen másról tanúskodnak; első szabály, melyet sokan elfelejtenek megtanulni: sose ítélj a külsőről. Lehet, az többet rejt, mint amit mutat magából. Első látásra ez a Yuusuke is csak egy shinigami patkánynak tűnik a sok közül. Ám nem hiába tanította meg néhány shinigami szokásra Aizen-sama az arrancarokat; a fehér haoriba bújtatott halálistenekkel csak a legerősebbeknek érdemes kikezdeniük. Nem mintha ez a lecke megtántorítaná Slarint abban, hogy csak azért is kiálljon Yuusuke ellen. Hiszen ki, ha ő nem? Egy másik arrancar se jött vele; s remélhetőleg Aizen-sama is azt várja el, hogy vagy bizonyítson, vagy bukjon el teljesen.*
- Neked meg semmi közöd ahhoz, hogy egy rongyos füzetbe naplót vezetek! - *vágja oda a shinigaminak. Egy röpke pillanatig talán még el is vörösödik; nem szeret nagyon erről a dologról beszélni, hiszen ez egy érzékeny téma. Ha kitudódna, hogy valójában milyen érzelgős is tud lenni, valószínűleg önként száműzetné magát Hueco Mundo-ból.
A büszkeség viszont fontosabb; a fej leszegése helyett továbbra is a shinigami szemeibe néz. Legalább ismeri a harci etikettet, s a bemutatkozását is hallani.*
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel. - *mutatkozik be nyersen, tekintetével mintha hozzátenné azt, hogy „nem röhög a nevemen”. Roppantul kellemetlen, ha valaki a keresztnevét se tudja megjegyezni. És volt már rá példa. Nem egyszer.*
- 15. arrancar. Remélem, emlékezetes harc lesz számodra. - *lesz nagyobb a vigyora, ahogy már veszi is fel a következő támadó pozíciót, melynek kíséretében néhány gyors forgás keretében kerül ismét a shinigami mellé, hogy aztán megpróbálja az egyik oldalát megvágni. A kecsesség nem is igazából alig létező nőiességében, inkább a precizitásban rejlik. Nőnek persze egyértelmű nő, amint az a két, sárgadinnye méretű gömb a mellkasán is jelzi, azonban testtartása, mozgása, testfelépítése valamivel azért mégis csak férfiasabb egy átlagos nőnél. Mégis megvan benne a kellő finomság.*
- Az emberek világa pedig nem a tiétek. - *sziszegi összeszorított fogakkal, ha sikerül elég ideig Yuusuke közelében maradnia. Hiszen nincs joga megtagadnia a hollow-któl ennek a shinigaminak, de az összes többinek sem a lakomázás jogát. Valamiből nekik is élniük kell. Milyen rég is volt már az a végtelen falánkság, mint ami annak idején jellemezte őt… Amikor még azt hitte, ezek a lelkek olyan finom falatok, heh… Azóta persze már változott az étrend, s Slarin sem a finom ízű, ám nem valami kiadós, közönséges lelkeket tartja előnyben.*
- Egy shinigami nekem csak ne mondja meg, mit tegyek és mit nem. Azt csinálom, amit csak akarok. Senki sem szólhat bele, mikor hol milyen dolgomat végzem.
*Persze ez részben hazugság; egyrészt, mert Aizen-sama is shinigami, és igen, Slarin egy hozzá hű arrancarnak vallja magát. Eljöhet még az idő, amikor kiemelkedhet a többiek közül.
Másrészt pedig, mégis csak egy mezei arrancarról van szó. Ha egy espada fütyül, neki ugrania kell. Különben könnyedén emlékvesztetten, Soul Society-ben, gyenge kis lélekként találhatja magát.*

Mikor odaértem az arrancar elé, a nő egyből letámadott, ebből kiderült számomra, hogy nem érdekli a rang, vagy az erőviszonyok, harcolni fog. Ez igencsak forrófejűségre utal, de Ő kereste magának a bajt. Könnyedén hárítottam az arrancar első támadását, és most szemben megállt velem és védekező állást vett fel. Most vagy azt várja, hogy én támadjak, vagy erőt gyűjt egy esetleges következő támadáshoz, vélekedtem. A harc közben beállt kis szünetet kihasználtam arra, hogy bemutatkoztam gyorsan, nálam az a szokás, hogy harc előtt illik bemutatkozni, hogy tudd a nevét annak, akit legyőztél, vagy aki téged legyőzött, továbbá a nőt tájékoztattam finoman arról, hogy semmi keresni valója nincs itt, és menjen szépen vissza HMbe, ha nem akarja itt végezni.
- A te szempontodból az én fajtámnak sehol sincs keresnivalója, van annyi eszem, hogy erre magamtól is rájöjjek, shinigami. - vigyorgott.
- Valami ilyesmiről van szó, igazad van. - mosolyodtam el. - Illetve, egy helyen van keresnivalód, HMben, bár, lehet, hogy hamarosan ott sem lesz. Úgy tudom, hogy nem szeretik annyira a veszteseket arrafelé. - mosolyogtam továbbra is. Ha már Ő ilyen harcias és "kedves" velem, megadom neki azt az örömöt, hogy Én pedig lenézően beszélek vele, bár amúgy sem becsülöm sokra, maximum a bátorságát. Végig engem nézett, nem szegte le a fejét.
- Neked meg semmi közöd ahhoz, hogy egy rongyos füzetbe naplót vezetek! - mondta, és mintha kicsit el is vörösödött volna.
- Jajj, meg ne essen a szívem egy szegény kicsi arrancaron. Biztos lehetsz benne, hogy meg fogom tudni, hogy mit írtál bele. - húztam a nő agyát továbbra is.
~ Büszkeséged az van, kérdés, hogy erőd mennyi... - gondoltam magamban.
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel, 15. arrancar. Remélem, emlékezetes harc lesz számodra.. - mondta nyersen a nő a nevét, ezzel kizökkentve gondolatmenetemből. hirtelen támadásba lendült, és az oldalamat próbálta megvágni. Sajnálatos módon, ez nem jött össze neki, mert ahhoz túl lassú volt, hogy ne tudtam volna reagálni a támadásra, így könnyedén kivédtem azt, bár éreztem, hogy van erő benne rendesen. Hiába, attól még, hogy csak egy arrancar, elég erő van benne ahhoz, hogy ha nem figyelnék, padlóra tudjon küldeni.
- Gyönyörű neved van... -mondtam irónikusan. - Maradjunk a Slarinnál, azt meg tudom jegyezni. A harcról meg annyit, hogy ki kell érdemelni, hogy emlékezetes harcnak tartsam ezt és amíg ez nem történt meg, csak egy utolsó kis arrancar vagy, akit porrá fogok zúzni. - mondtam vigyorogva, miközben katanámmal tartottam az övét.
- Az emberek világa pedig nem a tiétek. - Egy shinigami nekem csak ne mondja meg, mit tegyek és mit nem. Azt csinálom, amit csak akarok. Senki sem szólhat bele, mikor hol milyen dolgomat végzem. - mondta egyre dühösebben. Látszott rajta, hogy érzékeny pontra tapintottam azzal az előbbi beszólással.
- Nocsak-nocsak..és mi a te kis Aizen samáddal? Az Ő parancsainak sem engedelmeskedsz? Óóó, lehet, hogy éppen engedély nélkül vagy a városban...ejj..mi lesz, ha félholtan mész vissza? Mit fog szólni? Biztos nem fog megdicsérni. - mondtam neki mosolyogva, és ráztam a fejem közben.
Ideje volna valamit nekem is ténykednem, mert eddig csak beszéltem, meg védekeztem. Itt az ideje kicsit cserélni a szerepeken. Egy erős lökéssel hátrataszítottam az arrancar nőt, hogy elveszítse az egyensúlyát, és megindultam egy shunpoval. Szélsebesen haladtam felé, haorimba belekapott a szél, és mögöttem lebegett, mint egy zászló. Menet közben felemeltem Aokit, hogy lesújtsak vele ellenfelemre és ez meg is történt. Egy hatalmas csapást mértem az arrancarra, amit hárított a kardjával, én pedig pont erre vártam. Bal kezemmel a nő mellkasára mutattam, és nyugodt hangon elszavaltam az igét.
- Hadou 01: Shou! - hangzott a parancs, ami, ha célba ér, kb 10-15 méterre fogja elrepíteni Slarint.
Az akció után gyorsan vissza shunpoztam, hogy onnan nézhessem a támadásom eredményét.

*Vesztes… Eme szó visszhangzik Slarin fejében, s az a hangsúly, ahogy a kis patkányképű shinigami ezt kimondja. Életében és holtában nem sértették meg ennyire. Na jó, talán akkor, amikor valaki egy üresfejű, nagyképűsködő libának titulálta, csak mert jobban be tudott vágódni Aizen-samánál.
Mintha a fejében hirtelen húrok lettek volna, s épp most szakadt volna el az egyik… Még látszik is, ahogy az egyik ér Slarin halántékán kicsit kidagad, s lüktetni kezd, gyors zakatolása tovább fokozva Slarin adneralin szintjét, állandó ritmusossága egy kisebb fejfájást okozva ezzel. Azonban hogy az arrancar még idegesebb legyen, Yuusuke rengeteg gúnnyal vegyített megjegyzéssel sértegeti őt tovább, szinte fenyegetésnek számítva, hogy majd elolvassa, mit is irogat Slarin a naplójába.
A halántékon dagadó ér kicsit lenyugszik, ahogy Slarin képzeletében miszlikre szabdalja a shinigamit. Amúgy se valószínű, hogy egy szót is megértene a naplóból. Csupa filozófia az egész, összefoglalva gondolatait az arrancar létről, új felfedezések a világról, és persze hosszú személyelemzések azokról, akiket az utóbbi időben megismert arrancar társai közül. Ha nyáladzást várna a lapokon, kis szívecskéket meg virágos firkákat, akkor valószínűleg rossz helyen kopogtat, ez nem egy 13 éves kislány naplója. Na meg, annyira azért nem szabad Slarint sem alábecsülni, meg tudja védeni azt az ócska kis füzetet. Nem lenne könnyű tőle elorozni; valószínűleg inkább felgyújtaná a füzetet, minthogy egy olyan személy olvasson bele, akit nem fogadott bele a bizalmi körébe. Jelenleg pedig még arrancarból sem létezik olyan, ki ebben a kegyben részesülhet. Na jó, Aizen-sama talán igen. Igaz, nem úgy tűnik, mintha annyira lefoglalnák őt egy közönséges arrancar gondolatai és érzelmei; ő egy nagy tervekre hivatott személy, ki olyan szintre emeli Slarin népét, amit a shinigamik még sose láttak. Eljön még az idő, mikor a „rend”, melyet a halálistenek annyira próbálnak fent tartani, felborul, s az életnek új körforgása lesz…
Hogy Yuusuke a neve szépségét ironikusan vagy komolyan gondolja, az nem tiszta Slarin számára, az viszont már inkább világos, hogy ez nem az az ellenfél, akit olyan könnyen le lehet nyűgözni néhány precíz csapással.
Azonban az előző sértést követi az újabb; egy utolsó kis arrancar… Még hogy ő? O_o A vigyor azonnal vicsorrá alakul, ahogy a két kard ütközik, s az ellenfelek egymás képét bámulhatják pár másodpercig. Innen közelről nézve még inkább olyan Yuusuke feje, mintha egy fehér színű patkány lenne. Slarin pedig utálja a patkányokat. Túlságosan emlékezteti őt arra a lyukra, amiben valaha élt.
A végső sértés viszont Aizen-samára vonatkozik. Mégis mit tud ez a kis féreg Aizen-samáról? Igenis, ő nagy tiszteletnek örvend az arrancarok körében, hiszen ő az a félisten, aki még magasabbra emelte őket, mint amilyenek eddig voltak! Ő az, ki megtanította őket az összefogásra, s valamiféle rendet teremtett abban az Őskáoszban, mely kultúrájukat jellemezte! Semmit sem tud arról, hogy Aizen-sama valójában mennyit dolgozott egy olyan népért, ki eredetileg az ősellenségének számított! Egy nemes lelkű, igazi hős, ki képes volt félretenni az ellentéteket a nagyobb Jó érdekében!
Arrancarunk lassan már nyálat is fröcsköl dühében; na jó, nem, azonban kemény vonalú arcán az ajkak egyszerre vicsorognak és vigyorognak. Attól függ, éppen melyik énjére hallgat; tűnjön-e inkább továbbra is menőnek, vagy egyszerűen marcangolja szét az érzelmeire hallgatva a shinigamit, mintha csak egy poros, koszos rongybaba lenne.
Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi fog győzedelmeskedni; a halántékán vészjóslóan duzzog az ér, s az egyébként szép, mandulavágású, barna szemekben is megcsillan a veszettség fénye. Ám mielőtt még egy újabb támadás sorozatot indíthatna, a rágcsáló már hátra is taszítja őt, aki a meglepettségtől szó szerint köpni-nyelni se tud. Igen, talán túlzottan elborult az agya a képzeletbeli világában, ahol éppen azt tesztelte, vajon hány darabra tudja felszeletelni Yuusukét úgy, hogy az arca még felismerhető legyen.
Az újabb csapás is megérkezik, ám eddigre Slarin már eléggé visszazökken a való világba ahhoz, hogy ezt hárítani tudja. Aztán a shinigami egy mozdulata arra készteti, hogy lefelé nézzen, ahol is megpillantja Yuusuke kezét. Egy pillanatra azt hiszi, hogy valami perverzzel van dolga, és a kebleit akarja tapogatni. Szerencsére azonban csak arról van szó, hogy valami szupertámadást intéz Slarin ellen. Inkább ez, minthogy őt tapogassa.
Egy igazi vetődés következik, ahogy arrancarunk jó sok méterrel arrébb ütközik a város egy másik épületének. Pár ember talán észre is veszi, hogy itt valami nem stimmel, s az épület falában egy kisebb lyuk keletkezik ott, ahol Slarin belecsapódik, azonban azt nem látják, hogy ott valóban van is valaki. Valaki, akinek most nagyon betelt a pohár.
A kardját szorosan megmarkolja, s próbál ismét feltápászkodni. Ahogy kinyitja az egyik szemét, a távolban valahol meglátja azt a vigyorgó nyavalyást. Utálja bevallani, de van igazság abban, amit ez a patkány nemrég mondott; ha ő félholtan tér vissza, nem lesz kellemes a fogadtatása. Dicséret… Arra pedig tényleg nem számíthat. T_T Mi lesz így vele? T_T
Enyhe szédelgés keríti őt hatalmába, ahogyan tekintetét előre szegezi, s hogy kiemelje, mennyire lesz*rja, hogy éppen hogy néz ki, nőhöz nem illő módon köp egyet. Legalább nem vért, ami jó jel, hiszen addig sincs annyira megsérülve, hogy fel kelljen adnia, vagy ami még rosszabb: el kelljen menekülnie. Utóbbi egy pofátlan dolog, és akkor már inkább jobb elismerni a vereséget, mint kifogásokat keresni.
A ruhája természetesen „kicsit” koszos lett, és néhol el is szakadt, ám láthatóan ő nem az a típus, akit ez annyira érdekel. A hajgumija is eléggé lecsúszott, úgyhogy egy gyors mozdulattal inkább kitépi azt a vacakot a hajából. Nincs rá szüksége, mert így is-úgyis csak akadályozza őt a látásban. Lehet, ideje lenne már levágni a haját. Talán akkor még a fésülködés is könnyebben fog menni. Hiszen a maszkja elég szerencsétlen helyen van; végtére is, a koponyájából nőtt ki, s nem egyszerű feladat minden egyes reggel úgy ébredni, hogy valamiféle rendbe szedje a haját, s egy egyszerű, ám praktikus frizurát alkosson magának. Hogy addig se zavarja őt a szabad mozgásban. Néha ez a folyamat 7-8 percét is elveszi a napból.
A dühe érezhetően energiává alakul, ahogyan képességeihez mérten, a lehető leggyorsabban sonidozik vissza az iskolához.*
- Hmm. - *jelenik meg egy mosoly az ajkain. Úgy tűnhet, mintha Slarin szándékosan változtatott volna a gondolkodásmódján, s ezzel együtt talán a kisugárzásán is.*
- A shinigamiknál nem tanítanak meg egy harc menetére? Trükközni az elején túl unalmas. Az még nem jelzi azt, hogy milyen jól forgatod a kardodat, patkány! - *közelít felé, ahogy az egyik saját képességét próbálja használni. Ez abból áll, hogy szemkontaktust vesz fel vele, s ha minden igaz, akkor Yuusuke addig nem is tud mozdulni, amíg Slarin meg nem szakítja – vagy külső okból meg nem szakad – a kapcsolat. Persze ez csak pár másodpercig tartható fent, ugyanis Slarinnak is pislognia kell néha, na meg eközben szélsebesen halad, és az se biztos, hogy sikerül a magasabb lélekenergiájú férfit megbénítania; ám ha minden igaz, talán sikerül elérnie, hogy addig Yuusuke mozdulni se tudjon, míg Slarin aztán a közvetlen közelébe nem ér. Ott aztán kénytelen a shinigami nem bevédett pontjára nézni, ám talán van esélye arra, hogy egy mélyebb vágással viszonozza a 15 méteres repülőtúrát, amit ajándékba kapott.
Ha ez sikerül, akkor a háta mögé kerülve csépelné tovább, hiszen ez egy megfelelő alkalom arra, hogy egy kis előnyt szerezzen. Na meg persze, hogy a képzeletében már párszor lejátszott, miszlikbe való aprítást egy kicsit kiélvezhesse.
Ha viszont nem sikerül a szemkontaktus, akkor valószínűleg ismét nagy fájdalmakat fog átélni szegény arrancar…*

Úgy nézett ki, hogy a sértéseim kezdenek beválni, vagyis Slarin egyre dühösebb lesz. Egy jó is, meg nem is. Egyrészt, ha elveszti a fejét, több meggondolatlan dolgot fog csinálni, és ezzel utat nyit nekem ahhoz, hogy megsebezhessem, bár ez amúgy sem lett volna nehéz dolog, másrészt viszont, ha elborul az agya, akkor nem fogja érdekelni, hogy kiben és miben tesz kárt, hanem csak arra összpontosít, hogy nekem minél több fájdalmat tudjon okozni. Ez nem hangzott olyan kecsegtetően, viszont benne volt a pakliban. Abban a helyzetben nem tudtam még eldönteni, hogy melyik eset fog érvényesülni, de hamarosan kiderül, csak idő kérdése. Tudtam, hogy én következem a támadással, mert eddig jobbára csak álltam, és pofáztam a nőnek ,hogy felhúzzam az agyát. Egy villámgyors shunpoval megtámadtam előröl, és iszonyatos kardcsapást mértem rá szemből, hogy ez elterelje a figyelmét, és megtudjam támadni. Ez meg is történt, egy pillanatra nem figyelt, én pedig ezt kihasználva egy kidouval rövid röppályára állítottam, és ennek hatására beszállt az iskolával szembeni ház oldalába. Elég szépet csattant a nő, ahogy becsapódott a házba, de hát ez van. Nem figyelt, pórul járt. Az utcán lézengő emberek közül néhányan felfigyeltek a robajra, amit a becsapódás okozott, ám mivel nem látták, hogy mi is történt valójában, nem nagyon foglalkoztak vele...lehet, hogy jobb is így nekik. Közben a porfelhő elült, és megláttam az arrancar nőt, ahogy kardjára támaszkodva tápászkodott fel a romok közül. Rámnézett kicsit szédelegve, ezzel is minta azt akarta volna nekem kifejezni, hogy milyen erős az akarata, és nem fog sírógörcsben kitörni egy ilyen kis "semmiség" miatt. Ruhája itt-ott elszakadt, ám ez Őt egyeltalán nem érdekelte, legalábbis ezt mutatta a külvilág felé. Köpött egyet, ami nem egészen egy nőhöz méltó viselkedés volt, de hát arrancar az illető, ezért valamilyen szinten meg tudom érteni. Összeszedte magát, és visszasonidozott elém. Arcán mosoly terült el, mialatt rám nézett.
- Hmm. - A shinigamiknál nem tanítanak meg egy harc menetére? Trükközni az elején túl unalmas. Az még nem jelzi azt, hogy milyen jól forgatod a kardodat, patkány! - mondta, miközben felém araszolt lassan.
- A büszkeséged fog a sírba vinni, arrancar. - mondtam neki lenézően. - Hiába mutatod, hogy erős vagy, nemsokára bebizonyítom neked az ellenkezőjét. Magad is rá fogsz jönni, mikor majd térden állva könyörögsz nekem a mocskos kis életedért. Rá fogsz jönni, hogy jobban jártál volna, ha szépen visszasietsz a te drága Aizenedhez, minthogy nekem támadtál volna...csak akkor már késő lesz. - mondtam neki nyugodt hangon, hogy tudatosodjon benne, hogy most komolyan beszélek. beszéd közben keményen a nő szemébe nézek, nincs okom rá, hogy ne tegyem. Teljes fölényben vagyok vele szemben. Ám jó lesz kicsit visszafognak magam, és megkomolyodnom, mert egy arrancar az ellenfelem, és hiába gyengébb nálam, egy szempillantás alatt haza tudna vágni lehet. Nem is gondoltam, hogy milyen igazam volt, ezzel a szempillantásos dologgal. Slarin közeledett felém ,és végig a szemembe nézett. Egyre közelebb ért, és úgy gondoltam, hogy jó lenne már valamit csinálnom, szóval fel akartam emelni katanám, hogy tudjak vele védekezni, ha arra kerülne a sor. Megdöbbenve tudatosult bennem, hogy nem mozdul a kezem, hiába próbálom emelni. Szóval ez lenne az egyik technikája...az ellenféllel szemkontatktust tart fenn, és ezzel mozdulatlanná válik az, akinek a szemébe néz. Milyen szánalmas...
Vészesen közeledett felém a nő, én pedig még mindig mozdulatlan voltam. Kell lennie valaminek, amivel meg tudom szakítani a kapcsolatot. Talán, ha pislog, vagy valami. De még pislogásra sem tudom kényszeríteni, mert mozdulatlanná dermedtem...francba.Valakit ki kellett találnom, hogy szabaduljak a szorult helyzetből. Nem volt más ötletem, egy esélyem volt csak, és nem szabadott elpuskáznom. Erőteljesen koncentrálni kezdem, és éreztem, ahogy lélekenergiám gyűlni kezd a testemben. Tekintélyes mennyiséget kellett összegyűjtenem ahhoz, hogy egyeltalán esélyem legyen a paralizált állapot megszüntetésére. Le akartam hívni a shikaiom, ám még jobban megdöbbentve konstatáltam, hogy nem tudok beszélni sem. Akkor már csak egy esélyem maradt. Lélekenergiám halványkéken fodrozódni kezdett körülöttem, ezzel is mutatva ellenfelemnek, hogy elég sok van. Pár méter volt már csak köztünk a távolság, és sietnem kellett.
~ Még egy kicsit... - fohászkodtam magamban, és lázasan gyűjtöttem a lélekenergiámat. Slarin egyre csak közeledett..3méter, 2, 1 ...nem volt már sok időm. Tüstént cselekednem kellett, hogy kiszabaduljak ebből a helyzetből.
~ MOST! - gondoltam magamban, és kieresztettem az összegyűjtött lélekenergiát, ami hatalmas kitöréssel tört ki a testemből. Most már nem csak fodrozódott ,hanem egyenesen vibrált a levegő körülöttem. Épp az utolsó pillanatban sikerült kiszabadulnom a nőszemély cseles csapdájából. Nem volt már időm, hogy bármit is csináljak, így egy lépést tettem oldalra, és mintha a nőt kicsit elvakította volna a lélekenergia, Ő is elvétette a csapást, ám éreztem, hogy katanájának pengéje felszakítja a bőrömet a bordáim alatt, ezzel egy 10-15 cm-es vágás ejtve rajtam. Felszisszentem a fájdalomtól, ám ezzel le is rendeztem a történteket, mert a nő egyből támadott tovább. Gyors kardcsapásokkal támadott szemből, amiket sikerült mind hárítanom, majd az utolsónál egy nagyot löktem a a nő kardján, aki pár méter csúszott hátra ezzel.
- Te szuka...te beszélsz a kardforgatásról, miközben aljas és GYÁVA módon paralizálsz, és úgy próbálsz elpusztítani? - kérdeztem a nőtől a jelzőt erőteljesen megnyomva.
- Ennyi futná Aizen szuperkatonáitól, akiket csak azért tart, hogy a saját önnön kis céljait elérje, nem törődve azzal, hogy hány arrancar és espada hal meg közben?- ütöttem tovább a vasat. - Szánalmas vagy. Egy sima hollowot többre becsülök, mint a hozzád hasonló kis talpnyalókat. - mondtam undorodva.
- Mindazonáltal, felkeltetted az érdeklődésemet. - mutattam a nőre mosolyogva. - Van benned spiritusz, ez tetszik...viszont nem változtat a végeredményen. Kardforgatást akarsz? Megkaphatod. - válaszoltam neki.
Behunytam szemem, majd kardommal az ellenfelem felé mutattam, és kimondtam a parancsszót.
- Hyouketsu, Aoki! - ennek hatására a levegő kissé lehűlt a környezetben, és hamarosan kezemben éreztem jégcsapkardom hűvös markolatát, vagyis lehívtam a shikaiom.
- Kezdődjék a tánc. - mondtam vigyorogva, majd megindultam a nő felé. Villámgyors shunpoval közeledtem Slarin felé, hogy lesújtsak rá szemből, ám eszem ágában sem volt egy sima karcsapással elintézni a dolgot..abban semmi szórakoztató nincs. Mikor a nő elé értem, bal kezemmel felé mutattam, majd az előzőleg összegyűjtött lélekenergiát kiengedve, elvakítottam a nőt egy kidouval.
- Bakudou 83: Tenpi! - kiáltottam, és kezemből előtört a vakító napfény. Közben haladtam tovább Slarin fele, és kiváncsi voltam, hogy ha megtudja oldani a helyzetet, hogy fogja azt véghezvinni..legrosszabb esetben kettészelem.

*Yuusuke úgy kezeli Slarint, mintha egy csöves lenne, aki betér a bankba. A lekezelő hanglejtése elárulja, hogy ő sem szívleli igazán a másikat; igaz, valószínűleg ennek inkább az eredendő előítélet az oka. Mondjuk fordítva is igaz ez; lehet, tök jól ellennének, ha egy fajba tartoznának. Lehet, jól állna egy szép, fehér csontréteg mondjuk valahol Yuusuke álla körül. Igazán tehetséges lenne.
Azonban az arrancarrá válás nem így működik; vagy arrancar leszel, vagy patkány, esetleg kaja. Nem te választod, csak megtörténik. Így alakulnak ki a kölcsönös ellentétek; hiszen ki akar a lelkek fölött uralkodni, ha egyszer meg is eheti őket?
A szemkontaktussal való bénítása láthatóan működik; bár Yuusuke szemeiből kivehető, hogy ő igenis, akar valamit tenni a támadás ellen, még se tud ellépni, se a kardját felemelni. Slarin már elég gyakran használta ezt a technikáját ahhoz, hogy tudja, mikor kell időzíteni; éppen csak egy nyúlfarknyi előnyt szerez ezzel a kapitány előtt, de hát ez is jobb, mint a semmi.
A néma küzdelem a paralizálással meglátszik Yuusukén; az arcizmai sem rándulnak, csupán a szeméből lehet kiolvasni azt, amit valószínűleg érez. Egy pillanatnyi megvetés is mintha megcsillanna benne, azonban Slarinnak csak egy gondolatfoszlány jut el a fejébe ezzel kapcsolatban. Most nem ő az, aki tehetetlenül ácsorog egy helyben, szinte teljesen kiszolgáltatottan. Itt nem ő az, aki szánalomra méltó.
Aztán valami halványkék derengés veszi körbe az ellenfelét. Igen, most még jobban küzd a ledermedtség ellen.
Az utolsó pillanatban végül megszakadt a kapcsolat; a shinigami körül felgyülemlett lélekenergia hirtelen megemelkedett; valószínűleg sok erejére szükség volt ehhez a támadáshoz. Egy pillanatra Slarin kénytelen becsukni a szemét a vakító fény miatt, s Yuusuke szerencsésen ellép a támadás elől. Azonban így is sikerült egy szép vágást ejteni rajta. Elég hosszút és mélyet ahhoz, hogy a későbbiekben egy másik technikájával még hasznot húzzon ebből a sebből… Persze, csak ha valóban kénytelen lesz eredeti alakját használni. Mondjuk, a túlélésért mindent. A gőgöt és büszkeséget néha félre kell rakni, hisz az életben maradás egy arrancar első számú feladata, nem igaz? Akár hiszi ez a patkány, akár nem, az ő fajtájának az erősödés és az életben maradás a célja. Csak kevesen vannak, kik önként feláldoznák magukat a nagyúrért.
A dühös kardcsapásokat a shinigami mind kivédi; valóban, talán a méregtől tényleg kicsit elborult az agya, s a precizitás helyett inkább a támadások mennyiségére megy. Ám ezáltal egy kicsit sikerül kiengedni a dühét; egy kicsit kitöltheti azon a személyen, ki nemrég olyan pofátlan módon rágalmazni merészelte.
Azonban Yuusukénak esze ágában sincs hagyni, hogy Slarin végre megnyugodjon; pedig már egészen kisimult az a halántékér, mely nemrég még olyan jól láthatóan duzzadt Slarin homlokán.*
- Édes, ahogy küzdesz. De akkor se hagyok neked több esélyt, patkány! - *válaszol rögtön, az első mondatot meglepően nyugodt hangnemben, szinte már nyájasan közölve, a másodikat viszont már megvetően, s közel ahhoz a hévhez, amivel nemrég azokat a kardcsapásokat mérte Yuusukéra.*
- Semmit se tudsz az arrancarokról. Akkor honnan tudod, hogy milyen életünk van? Honnan tudhatnád, hogy milyen szerepet tölt be nálunk Aizen-sama? Nehogy már kitaláld, hogy voltál már arrancar, úgyse veszem be. Ha mégis, akkor esküszöm, rózsaszín virágos ruhában fogok égetni magam Hueco Mundoban, és még tűsarkút is felveszek. - *vigyorog egyet a gondolaton. Valahogy nem tudja elképzelni magát, amint a fent említett ruházatban járja Las Noches folyosóit. Ki tudja, egyesek talán még fel se ismernék. Elég szánalmasan festene, ráadásul a férfiak is merészelnének nőként tekinteni rá. Azt a szégyent nem mosná le magáról.*
- Úgy tűnik viszont, hogy csak érdekel a sorsunk… Csak nem sajnáltál meg minket? - *veszi fel a bociszemeket, na persze elég látható, hogy csak azért, hogy ezzel legalább egy kicsit ki tudja idegelni a másikat. Ha ez a mocsok azt hiszi, hogy nem tudja magát megvédeni, akkor szépen bekaphatja. Slarint sem kell félteni, neki is felvágták a nyelvét elég rendesen.*
- Gondold meg jól, hogy kit nevezel talpnyalónak, korcs! Minálunk legalább az van a ranglétra tetején, aki valóban a legerősebb, nem pedig az, aki jobban tud nyalni a főkapitányotoknak. És ha annyira tiszteled a sima hollowkat, menj, és vegyél egyet feleségül. Két csatornalakó, végül is szép pár lennétek. - *sziszegi, a végén jól látható, kaján vigyorával. A gyilkos szándék azonnal megpillantható a szemekben; a dühtől, mely annyira hatalmába kerítette, egy pillanatra az egész teste megremeg, de még mintha a hangja beszéd közben is meg-megcsuklott volna az indulattól. Láthatóan most igyekszik tudatosan másképp kezelni az érzelmeit; még azonban így is érezhetően egy hajszálon múlik, hogy a saját életét semmibe véve őrjöngeni kezdjen. Mindegy, csak szétmarcangolhassa ezt a nyomorék kis patkányt.
Mégis képes mosolyogni, amikor Yuusuke néhány mondat erejéig kifejezi neki, hogy valahol mégis örül annak, hogy útjaik keresztezték egymást. Spiritusz… Hát persze, hogy van benne. Egy ép eszű arrancart a harc éltet, s leginkább ez foglalkoztatja. A gyilkolás öröme az, mely értelmet ad az újabb és újabb, legtöbbször eseménytelen és unalmas napoknak. És persze az, hogy minden egyes harccal egyre erősebb és tapasztaltabb lesz. Mindig van hová fejlődni, hisz a határt még senki sem érte el. Slarin nézőpontja szerint nem is fogja soha senki sem elérni, hisz csak olyan van, hogy „erősebb”, „ravaszabb”, „furfangosabb”. Az a fogalom viszont hiányzik a szótárából, hogy „a legerősebb”.
Pár sonido kíséretével sikerül kicsit távolabb állnia a shinigamitól, aki viszont úgy tűnik, máris felhasználja kardja erejét. Egy shikai ereje is elég lehet, hogy Slarinból mirelit gyík váljon, úgyhogy jobb, ha mihamarabb végez vele, mielőtt még esélye lenne egy komolyabb támadásra.
Yuusukéről hamar kiderül, hogy ő nem is akármilyen patkány, hanem sarki patkány; ugyanis a kardja gyakorlatilag jégcsap-szerűvé válik. Ami egy Slarin-féle hidegvérűnek cseppet se kedvez. Mégiscsak egy hüllő. Nem szereti a hideget.
A shinigami néhány villámgyors shunpoval közelít; Slarin egy alap védekező pózt vesz fel, s így amikor Yuusuke támad, csak a kardjára koncentrál. Hiszen maga mondta azt nemrég, hogy most már következhet az igazi kardforgatási tudás próbája, nem? O.o
Nem számít arra, hogy a patkány piszkos trükkjeinek a tárháza szinte végtelen. Szóval, amikor mindketten a vigyorgási kényszerükkel támadnak (Slarin esetében a védekezésre koncentrálás helyettesíti a támadást), a shinigami egy újabb kidouval lepi meg Slarint. Vakító napfény tör elő a tenyeréből. Szó szerint vakító.
Slarin fájdalmasan feljajdulva próbál oda védekezni, amerre a támadást sejti – persze, sikertelenül. Bár a két penge szinte már dallamosnak is nevezhető csattanása jelzi, hogy legalább tompítani tudja a kárt, amit a másik fegyver okoz. Érezni, amint a húsába mélyed a jégcsap-szerű kard, Slarin ajkait pedig fájdalmas nyögés és szisszenés hagyja el. Ám ami a leginkább zavaró, hogy még mindig nem lát semmit, csupán sárga és narancsvörös foltokat fekete alapon.*
- Te ro… hadék kis… patkány! - *köp egyet, miközben a csorgó nedvességet, próbálja elszorítani a hasában. Sajnos nincs nagyon más választása. A shinigami lélekenergiája már így is eléggé megugrott, s egy ilyen sérüléssel esélye se lenne rá, hogy egyáltalán életben maradjon.
Úgyhogy ismét csak azért is feltápászkodik, s nyitott szemmel kezdi fürkészni maga körül a környezetet. Már foltokban lát valamit, s minden egyes pislogással egyre tisztább a kép. Ha Yuusuke bármit is a fejéhez vág, akkor kecsesen és nőiesen beint neki egyet. Igen, a középső ujját. Közvetlenül, mielőtt azt a technikát készül használni, ami az egyetlen esélyét jelenti ebben a pillanatban.
A katanáját gyakorlatilag elkezdi magába olvasztani, miközben a félig japán-félig spanyol, eddig még elég ritkán kimondott szavakat ejti ki száján.*
- Itsuryuu chishio, intención de demonios! - *dörög mélyen a hangja. Ugyanis most szokatlanul mélynek hat a hangszíne, a már megszokott, nem éppen vinnyogós hangszínéhez képest is.
Ahogy magába olvad a kard, Slarin alakja kezd megváltozni; még a feje is egészen eldeformálódik, s a vastag, pikkelyeket képző maszk alatt már fel se lehet ismerni azt a nőt, aki nemrég még ott állt a helyén. Két szeme egészen kivilágosodik; a gyönyörű, barna íriszek fokozatosan sárgává változnak, ráadásul egészen a fej két oldalán helyezkednek el. Elég torz látvány, mintha egy kaméleon-cosplayt próbálna létrehozni.
Szóval, egyfajta obszcén gyík-ember az, aki most sebesületlenül áll Yuusukéval szemben. Nem, így már végképp elszállt belőle minden nőiesség. S még a mozgása is egészen más lesz… Érthető már, miért épp ezt a nevet választotta magának.
Amint befejezi az átváltozást, első dolga lesz, hogy egy másik technikát alkalmazzon. Remélhetőleg a shinigaminak nem lesz elég ideje arra, hogy még egy támadást bevigyen, minden esetre Slarin körül minden kezd zöldülni… Sőt, olyan 10 méteres hatósugárban, egy kisebb csatatár keletkezik, egy hatalmas burokkal ellátva, mely igencsak kiszűri a napfényt.
Így Slarin és Yuusuke egy külvilágtól elzárt térbe kerülnek; az egész gyakorlatilag egy dzsungel és egy mocsár keveréke. Néhány napsugár beereszkedő fénye minimális látásviszonyt szolgáltat, s Slarin azonnal felmászik az első fára, ami az útjába kerül.
Ezek után Slarinnak persze az első dolga az, hogy megkeresse a shinigamit. Itt csendes orvgyilkosként közlekedhet; az indák s a mocsár még nyugodt. Hadd legyen meglepetés Yuusuke számára, hogy mire képes ez a hely.
Fáról fára haladva, a lehető legcsendesebben és legóvatosabban próbálja megkeresni áldozatát. A maszk alatt Slarin elvigyorodik, azonban ez nem látszik rajta, hiszen a maszkon a fogak állandóan vigyort alkotnak. Érdekes, ahogy ez a forma a teljes gondolkodásmódját megváltoztatja. Most már nem ideges, csak egyszerűen vérre szomjazó. Hiszen innen ered resurrecciónjának a neve; démoni szándék, mely mások vérét ontja.
Valahogy sokkal tisztább így a feje. Mennyivel egyszerűbb volt közönséges hollowként az élet! Nem kellett sokat gondolkozni, csak egyszerűen táplálkozni és ölni. Annak idején az igazi tortúrák mestere volt; most mintha egyszerre visszakapta volna mindazt, amit arrancarrá válásakor a kardjába zárt. Hiszen olyan egyszerű az élet… Csak odaoson, kicsit megkínozza a shinigamit, aztán végez vele. Pofonegyszerű, nem igaz? Olyan érzés ez, mintha órák óta egy dohányfüsttel teli teremben lenne, s végre kimehet a friss levegőre, hogy tüdejét a felszabadító, füstmentes oxigénnel tölthesse meg.
Végül, némi osonás után megtalálja az ellenfelét, aki valószínűleg éppen a támadására vár. A sárga szemekben megvillan a szikra, s vele együtt egy gondolatfoszlány is megérkezik, ami paranccsá válik. Erre a parancsra Yuusuke bal oldalán megrezzen egy fa azt a látszatot keltve, hogy Slarin ott lapul valahol, s arra vár, hogy a shinigami menjen oda. Tökéletes figyelemelterelés, s remélhetőleg Yuusuke be is veszi ezt. S ha ez megtörténik, akkor Slarin megvárja, míg ezáltal kicsit közelebb ér hozzá a shinigami, de persze másfele fordítsa a fejét. A sűrű növényzet elég takarást ad neki, nehéz lenne megpillantani, nem beszélve arról, hogy itt ő kedvére-kényére változtathatja a növényzetet.
Ha ez sikerül, akkor egy hirtelen támadással csap oda Yuusuke gyenge pontjára – a sebre, a nyelvével. Így talán sikerül megmérgeznie ellenfelét, ami alaposan legyengítené. A reakciói lelassulnának, erős szédülés, s nagyon letompult érzékek is a méreg hatása lennének. Most már nem hibázhat… Remélhetőleg sikerül véghez vinnie tervét.*

Kezdett egyre jobban bedurvulni a harc, főleg most, hogy sikerült megvágnia Slarinnak az oldalamat. Szenvedtem már nagyobb és súlyosabb sérülést is,ám ez sem volt lebecsülendő, mert attól még, hogy nem volt súlyos seb, igenis egy seb volt, amiből kicsit szivárgott a vér, és éreztem is, hogy ott van. Slarin félresikerült támadása, és az én épphogy sikerült védésem után a nő folyamatosan támadott, mint valami eszelős. Nem is nézte, hogy hova csap, csak támadott és támadott. Az egyik ilyen céltalan csapás után erőteljesen meglöktem hátra az arrancart, minek hatására csúszott hátra néhány métert, így alkalmam nyílt beszélni vele, vagyis inkább húzni az idegeit a hülye és lenéző dumámmal.
- Nem tudom, hogy milyen szerepet tölt be nálatok Aizen meg nem is érdekel, de van ott elég nyalás a magasabb rangokért, abban biztos vagyok. - mondtam vigyorogva. - Ezt is bizonyítja, hogy itt vagy, és milyen a rangod. A sorsotok pedig csak annyira érdekel, hogy mikor pusztultok ki véglegesen erről a világról. - vigyorogtam a képébe.
Mindketten eléggé feldúlt idegállapotban voltunk, ám jól tudtam, hogy ez nem minden. Nem ez a győzelem kulcsa, hanem az, hogy ki milyen erős és ebben a harcban egyértelműen megmutatkoztak az erőviszonyok. Slarin csak egy egyszerű arrancar, fel sem érhet az én erőmmel, sőt, fel sem tudná azt fogni. Úgy gondoltam, hogy vége a pihenőnek, és egy shunpoval elindultam a nő felé. Bár azt mondtam neki, hogy most igazi kardforgatást fog kapni a shikaiommal, eszem ágában sem volt csak kard párbajozni. Nem azért, mert nem tudtam (jobban ment, mint a kidou használat), hanem mert abban nem volt semmi élvezetes. Csak csapkodni, mint valami hülye...abban semmi jó nincs. Viszont, az már művészet, kreativitás, ha ötvözöm a kardforgatást a kidouval, sőt, jóval veszélyesebb és halálosabb, mint ha csak simán karddal támadnám. Így érthető, hogy miért szerettem jobban ezt a harcmodort, mint a sima erőre alapuló vívást. Erőteljes csapással támadtam a nőre, majd mikor azt hitte, hogy csak ennyiből fog állni a támadás, rávigyorogtam és eleresztettem a kidout a kezemből, ami csak egy szimpla vakító varázslat volt, ám ilyen közelről másodpercekre elvakíthatja az ellenfelet, na meg engem is, ha nem vigyázok. Kezemből óriási villanással tört elő a napnál is erősebb fény, ezzel elvakítva Slarint. Láttam rajta, hogy semmit sem lát, csak vaktában hadonászik a kardjával, hogy legalább ennyivel védekezzen, ám ez nem volt elég, csupán csak lelassítani tudta a támadásomat, amit a hasfalára irányítottam. Sikerült is a tervem, egy szép kis vágás éktelenkedett a nő amúgy egész formás testén. Elégedett vigyorral díjaztam támadásom sikerét, és hátrébb shunpoztam, hogy élvezzem a látványt. Láttam a nő arcán, hogy nem kevés fájdalmat okoztam neki ezzel a húzásommal, ám cseppet sem sajnáltam, maga kereste a bajt azzal, hogy idejött Karakurába írogatni, vagy akármit csinálni. Tudnia kéne, hogy semmi keresnivalója nincs itt, bár az is igaz, hogy annak az esélye, hogy egy kapitánnyal fut össze Karakurában, gyakorlatilag nulla, ám most volt egyhez szerencséje.
- Hogy ízlett, aranybogár? - kérdeztem "kedvesnek" szánt hanggal.
- Te ro… hadék kis… patkány! - nyögte Slarin, miközben próbált feltápászkodni, és a vérzést elállítani.
- Naa, vigyázz a sázdra, különben azt is méretre szabom, ha nem vigyázol. - ráztam mutató ujjamat a nő felé.
Kezdett unalmas lenni a harc számomra, semmi kihívás nem volt már, csak Slarin próbált valamit csinálni ellenem, eredménytelenül, én pedig épp ahogy kedvem tartotta, játszadoztam vele. Be kéne lassan fejezni ezt a kis dolgot. Talán már neki is feltűnt, hogy semmi esélye nincs ellenem, de azért csak harcol, de hiába...
- Mondtam, hogy a büszkeséged fog a sírba vinni, arrancar. Kapsz egy utolsó esélyt arra, hogy elmenekülj, vagy itt fogsz elpusztulni.- mondtam neki lenézően.
A nő lassan felállt és a környezetet kezdte pásztázni. Jobban tenné, ha rám figyelne, ám nem zavartattam magam, lehet, hogy még utoljára körülnéz ebben a világban, aztán nekem esik, és el kell pusztítanom, vagy épp a menekülési lehetőségeket veszi figyelembe.
Ám nem az történt, amire számítottam. A nő megfogta kardját, és elkezdte magába olvasztani, vagy nem is tudom, valami olyasmi lehetett, és közben valami hülye nyelven hablatyolt.
- Itsuryuu chishio, intención de demonios! - mondta eddig szokatlan, mély hangon.
Arca elkezdett átváltozni, vagy épp deformálódni, kinek hogy tetszik...nekem inkább a második verzió jutott róla az eszembe. Arcán pikkelyek jelennek meg, szemei helye megváltozik, és egész teste átalakult lassan valami mássá, ami engem leginkább egy gyíkra emlékeztetett, erős tulzással.
- Szóval ez lenne a ressurectionod. - sóhajtottam fel. - Nem értem, miért ez a csökönyösség..minden áron meg akarsz halni? Ám, Te választottad a sorsod, de meg akarsz halni, nem foglak megakadályozni benne, legyen hát. - mondtam neki, ám most hangomban nyoma sem volt a lenéző hangnemnek, inkább beletörődöttség, sajnálat.
Miután befejeződött az átalakulás, egy gyíkember, vagy mit tudom én micsoda állt előttem. Kétségtelenül jóval erősebb lett most, hogy a ressurectionját használja, szóval nem szabad lebecsülnöm. Aztán történt valamoi. A közvetlen környezetünk elkezdett változni. Fák nőttek ki az iskola tetejéből, bokrok, növények. Néhány másodperc múlva egy komplett kis mocsár közepén találtam magam.
~ Szóval neki is egy passzív képessége van. - vontam le a következtetést magamban. Kétségtelenül hatásos kis képesség ez, mivel semmit sem látok gyakorlatilag, mert félhomály ereszkedett a környezetre. Hát igen, az ilyen terep illik a legjobban a gyíkokhoz. Nyilván most valamelyik bokorban, vagy valamelyik fán tartózkodik, és arra vár, hogy lecsaphasson.
- Cseles...- mondtam kicsit hangosabban, hogy meghallja amit mondok. Ezzel most egy kis előnyre tett szert, ám botor dolog lenne, ha elfelejtené, hogy egy kapitánnyal van dolga. Mellesleg, a negyedét sem látta még a shikaiom képességeinek, szóval ezen a téren én vagyok előnyben. Ám nekem kellett figyelnem abban a helyzetben. Kiterjesztettem érzékeimet, hogy bármiféle kis elmozdulásra tudjak reagálni időben, és bal kezembe gyűjtöttem egy kis lélekenergiát, hogy ha arra kerül a sor, tudjam használni a kidout. Résen kellett lennem, mert bármelyik irányból érkezhetett támadás. Aztán hirtelen megrezzen egy fa nem sokkal mellettem. Oda néztem, hogy honnan fog jönni a támadás, ám rögtön abban a pillanatban, hogy elfordítottam a fejem, élesítettem a kidout.
- Bakudou 39: Enkosen! - a parancsszó elhangzása után kékes aura vett körül egyfajta pajzsként, hogy megvédjen azoktól a támadásoktól, amire nem számítottam, illetve amit nem tudtam volna kivédeni. Meg is lett az eredménye a kidounak, alig hogy elfordítottam a fejem, és élesítettem a pajzsot, egy csattanás halltaszott, és mikor visszanéztem, láttam, hogy egy ...nyelv(?) húzódik vissza valahova a fák közé.
- Szánalmas...ennél többre lesz szükséged, ha valamit el akarsz érni ellenem. - mondtam lenézően. Észrevettem, hogy a támadás az oldalamra irányult, arra a helyre, ahol a sebem helyezkedett el. Lehet, hogy ez nem véletlen?
- Bár jóval erősebb vagyok nálad, és nem lenne erre szükség, azért kiegyenlítem az erőviszonyokat rendben? - húztam az időt egy újabb beszólással, miközben a környéket fürkésztem, hogy merre lehet a nő, vagy inkább most már a gyík. Aokit ezúttal magasan az ég felé emeltem, és elmormogtam második képességem parancsát.
- Hyoumu! - mondtam röviden és tömören.
Néhány másodpercig nem történt semmi, aztán szivárogni kezdett a területre a jéghideg, fagyos hegyi köd, a maga átláthatatlan valójával. Slarin valószínűleg semmit nem tudott erről a képességről, csak annyit érzett hogy lehűlt a levegő, nem is kicsit. Ám jóval többről volt szó. Amíg a paszzív képességem tart, az ellenfél alig lát át a ködön, én viszont teljes mértékben látok mindent, ami mozog, vagy ami változik, továbbá 3x gyorsabb vagyok, és a fagyhullámomat tudom irányítani. Ám jobb, ha Slarin ezekről az apró praktikáról nem tudott egyelőre, elég volt, ha a végén fény derül a dologra.
- Na hogy érzed magad, Slarin? - kérdeztem jókedvűen, és kémleltem a környéket, miután felugrottam egy fára. - Kicsit lehűlt a levegő nem?- vigyorogtam. Most, míg nem tudja, hogy hol vagyok, és mit csinálok, gyorsan bebiztosítom győzelmemet, de ezt is úgy persze, hogy Ő ne tudjon róla. Lélekenergiát gyűjtöttem, majd kimondtam a parancsszót.
- Hadou 50: Rei no kuron! - mondtam csendesen, hogy minél kisebb zajt okozzak, és ennek hatására megjelent mellettem a saját tökéletes lélekklónom. Egyelőre semmi más dolgot nem szántam neki, csak ha úgy alakul, közbe tudjon lépni, vagy éppen Ő legyen a csali. Hát igen, imádtam a kidoukkal kreatívkodni, mert legalább annyira erősek voltak, mintha karddal harcolnék. Most pedig, hogy végeztem a lélekklón legyártásával, elő kell csalogatni Slarint. Egyelőre más ötletem nem volt, minthogy fagyhullámokat kezdtem lövöldözni mindenfelé a mocsárban, hátha kiugrasztom valahonnan Slarint, és akkor rátámadhatok a klónomal együtt. Reméltem, hogy sikerülni fog a kis tervem...

*Kígyószerű nyelve valamiféle védelmi kidou pajzsba ütközik, így azt a lehető leghangtalanabbul húzza vissza, s iszkol el 3-4 méterrel arrébb, de még mindig elég közel Yuusukéhoz. A fák, bokrok és egyéb növényzet takarásában alig lehet őt látni, valamint Slarin igencsak a futóhomok szélén áll. Tökéletesen ismeri ezt a környezetet, és mivel gyakorlatilag ő alakítja, akár meg is fürödhetne benne; csak hát ezek a természetes akadályok nem Slarin szórakoztatására vannak itt. Precíz, idomítható csapdák, nem beszélve arról, hogy egy átlagos shinigami – vagy arrancar – manapság ritkán találkozhat ilyen tereppel. Kevesen vannak, akik tudnak alkalmazkodni az itteni légkörhöz.
Yuusuke megjegyzése távoli derengésként jut el a tudatáig. Olyan, mintha az agya blokkolná a sértéseket. Nem csoda, hiszen ebben a formában könnyebben felismeri azt, ha valaki ezt a gyengéjét akarja kihasználni. Nem engedheti meg, hogy provokálják. Na meg, az agya is teljesen másképp működik; mintha hirtelen 180°-ban megfordult volna a világszemlélete. Sokkal letisztultabb így minden; már nem léteznek akadályozó érzelmek, s nem borítja el tudatát oda nem illő képek sokasága. Egyszerűen csendben lapít s várja a megfelelő pillanatot, majd megöli a shinigamit és kész. Így alakul át a dühös harcos csendes orvgyilkossá. Csak megfigyelni kell, és aztán lecsapni.
Aztán hirtelen megfagy az ereiben a vér. Hideg, sűrű köd száll le, nem kis kellemetlenséget alkotva ezzel Slarinnak. Az arrancar egy hangos szisszenést hallatva húzódik messzebb pár méterrel; aztán magában átkozza magát, hiszen ezt a shinigami akár meg is hallhatja. A hideg egy olyan dolog, amit Slarin ki nem állhat. Legalábbis, ebben a formájában még kevésbé tűri, mint normál, emberibb alakjában. Lényegében hidegvérű, s szinte azonnal érzi, hogy testhőmérséklete csökkent is keveset.
Aztán azt is realizálja, hogy a ködön még csak át se lát. Magában elmosolyodik, amiért a shinigaminak sikerült így kitolnia vele; mintha a kardját Slarin ellen tervezték volna. Azonban még Slarinnak is van egy-két trükk a tarsolyában. Lehet, egyenlőre jobb, ha meghúzza magát. Hiszen ez az ő területe. Anélkül is tud támadni, hogy ténylegesen fizikai erőt vinne bele.
Egy gondolattal megkezdi a védelmének a felépítését; bár ő nem lát át a ködön, ez a növényzetet nem zavarja. Az egész hely megremeg, persze ennek védelmi okai vannak. A növényzet mindenhol elmozdul, még ott is, ahol senki sincsen. Hiszen elég feltűnő lenne, ha Yuusuke azt látná, amint a sok inda, gyökér, lomb, most mind beteríti Slarint, hogy teljesen rejtve maradjon a kíváncsi szemek elől.
Aztán, mikor már teljesen felépült a burok maga körül, Slarin gondolatbeli parancsára néhány inda a shinigami lába felé kúszik, s hirtelen megpróbálják kirántani alóla a talajt. Az, hogy most kettő is van Yuusukéből, most tudatosulhat Slarinban. Hisz teljes az összhang közte és a természet között. Érzi, amit éreznek, mintha azok az ő részei lennének. Hiszen ők tulajdonképpen egy dolog; Slarin ennek a környezetnek a része, és fordítva. Függnek egymástól, s elválaszthatatlanok. Ezt egy olyan patkány, mint Yuusuke sose értené meg. Most a fák, a föld, és a mocsár alkotják Slarin szemeit és kezeit. Még ha inkább csak egy új érzékszervként lehetne őket pontosan leírni. Ugyanis nem szó szerint lát velük, hanem érez.
Aztán, ha az indáknak sikerül hozzáérniük Yuusukéhez, erőteljesen kezdik magába szívni annak reiatsuját, amit felhasználva még sűrűbb növényzetet alkotnak. Újabb és újabb növények, fák, indák. Ez Slarin resurrecciónjának a csapdája. Minél inkább legyengít, annál erősebb lesz maga a környezet. Nem mintha nem lehetne az indákat könnyedén lenyesni, hiszen csak egy-két kardsuhintás az egész, azonban elég megízlelniük a reiatsu ízét, hogy az újabb, erősebb indák is arrafele vonagoljanak, amerre a shinigami tartózkodik. Remélhetőleg a klónt is fel tudják ismerni; talán még elpusztítaniuk is sikerül.
A hideg levegő természetesen a növényeknek sem kellemes, talán sikerül lelassítani őket valamelyest, ám Slarinnak tényleg ez az egyetlen esélye. Lehet, most úgy tűnik, hogy gyáván megfutamodik, ám ha ilyen látásviszonyokkal támad Yuusukéra, az a biztos halálát okozná. Még akkor is, ha sikerült jócskán megcsapolnia annak lélekenergiáját, hogy újabb és újabb növényzettel biztosítsa az utánpótlást.

Úgy tűnt, hogy Slarin megunta a játszadozást, mert átváltozott a ressurectión alakjába, ezzel nem kis kellemetlenséget okozva nekem. Ráadásul, előhívta a mocsarát is, amiben alig lehetett látni, viszont Ő tökéletesen tudott mindenről, hogy épp hol voltam, vagy mit csináltam. Erről meg is győződtem, mikor egy áltámadást csinálva megrezegtette a mellettem lévő fát, és mikor elfordultam egyből rám támadott. Persze, mivel én sem voltam hülye, kivédtem a támadást egy pajzskidouval, ám ez felvetette azt a problémát, hogy én nem látom Őt, viszont Ő engem igen és ezen változtatni kellett mindenképp. Így lehívtam a hegyi ködömet, ami jó nulla fok körüli levegőt is hozott magával, bár az már melegnek számított. Reméltem, hogy Slarin is díjazta, mert nekem nagyon kellemesen hatott. A legnagyobb csöndben elvégeztem a klón kidout, ami majd jól fog még jönni. Bár valószínű volt, hogy az arrancar tud róla. Gyanítottam, hogy valamiféle kapcsolatban áll a környezetével, mivel gyanús módon tudott mindent, hogy hol vagyok és mit csinálok épp, bár kétségkívül megnehezítette a dolgát a hegyi ködöm. Klónommal együtt pásztáztuk a környéket, hogy hol rezegnek az ágak, vagy ilyesmi, de nem láttunk semmit. Aztán történt valami...jó néhány inda meg indult a lábaink felé, sőt, mégtöbb jött, hogy ránk tekeredjenek, és nyilván megfojtsanak minket. Klónommal szép sorban irtottuk a növényzetet, nehogy hozzánk érjenek, és elragadjanak miket. Míg az indákkal vívtuk a harcunkat belegondoltam, hogy ha Slarin a környezettel képes látni, érezni, akkor vajon az is fáj e neki, ha levágok egy ingát.
- Előjönni persze nem mersz mi? Gyáva módon elbújsz inkább és a kis gyomjaiddal támadsz rám...- ingattam a fejemet, és beszéltem teljesen nyugodt hangon.
Elő kellett volna valahogy csalogatni a rejtekhelyéről, mert így, hogy vaktában vagdalózunk egymásra, nem érünk semmit. Vagyis én nem érek semmit, mert Slarin gondolom látott mindent, vagy legalább érezte. Más ötletem nem volt, így megint elkezdtem lövöldözni vaktában a fagyhullámokat. Vagyis, a klónom lövöldözött, én pedig figyeltem, hogy hol rezzenik meg a bokor, mert ahol megmozdul valami, ott lesz Slarin. Jó ideje szórta már a klónom a környéket, de még mindig nem volt semmi arra utaló zaj, vagy megmozdulás, amiből kiderült volna, hogy Slarin hol rejtőzködik. Mégegyszer végignéztem a környezetem, ám most igen alaposan. Mindenhol szépen egyenletesen volt elhelyezve a növényzet, mint egy átlagos mocsárnál, vagy erdőnél, kivéve egy helyet. Ott nagyon sűrű volt a növényzet, mégpedig egy burokban, és ez a hely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy gyíkember, vagy akármi is volt Slarin, kényelmesen elrejtőzzön ott.
~ Egy próbát megér... - vélekedtem.
Klónomat gondolatban utasítottam arra, hogy egy szép ívet leírva a fagyhullámmal, kerítse be a terepet. Ha ott tartózkodott Slarin, akkor semmi esélye sem volt arra, hogy elmeneküljön. Okés másik Yuusuke elkezdte megfagyasztani gyorsan azt a helyet, én pedig egy shunpoval ott termettem a bozót előtt, és egy fagyhullámmal én is elkezdtem megfagyasztani azt a részt, ám én nem köré küldtem a hullámot, hanem a belső részébe, mert ha ott volt az arrancar, akkor nemsokára megfagyva fog vesztegelni a menedékében. Néhány másodperc múlva fájdalmas sziszegésre lettem figyelmes, ami a jégbörtönöm belsejéből jött.
- Bingo - vigyorodtam el diadalmasan, majd utat törtem magamnak a jégpáncélon keresztül. Beléptem a kis bunkerbe, majd egy mosollyal konstatáltam, hogy az én kedves ellenfelem mellkasik megfagyva mozdulatlanul szenved egy helyben. Biztos voltam benne, hogy nagy fájdalmakat él át, ugyanis a fagyási sebek tudtak fájni rendesen, mindazonáltal, úgy még nem fagyasztottam senki sem le, hogy még életben volt utána, csakis tetőtől talpig sikerült eddig. Odaértem Slarin elé, és szánakozva néztem rá. Nem tagadom, elég szánalomra méltóan festett most, teljesen kiszolgáltatva.
- Megmondtam, nem egyszer, hogy a büszkeséged fog a célba vinni. Te semmiből sem tanulsz? - sóhajtottam. Végignéztem a nőn, aki most hasfalig befagyva állt előttem, kezei pedig könyékig lefagyasztva, ezzel egy groteszk jégkockák alkotva.
- Itt és most meg kéne, hogy öljelek Slarin. Ez lenne az eljárás, és a büntetésed. Ám tudok valamit, ami méltóbb neked büntetésként, mintha csak egy laza suhintással levágnám a fejed. - megálltam, és hagytam egy kis szünetet, és olyan fejet vágtam, mintha azon gondolkodnék, hogy megöljem e, vagy nem.
- Nem..nem öllek meg Slarin. Lásd, hogy kivel van dolgod, meghagyom a nyomorult kis életed, menekülj, fuss vissza legyőzötten, szégyenben Hueco Mundoba Aizenhez. Talán Ő is életben fog hagyni, vagy nem, az már nem az én dolgom. - mondtam Slarinnak úgy, mint mikor a bíróságon ítélkeznek az elítélt felett.
- Viszont, nem hagyhatom, hogy ajándék nélkül fuss vissza HM-be... - mondtam. Aokit már visszahívtam katana alakjába, mert már nem volt rá szükség itt. Felemeltem a kardom, és egy jól irányzott, határozott döféssel átszúrtam a nő vállát. A kifröccsenő vér jelezte, hogy jól végeztem a dolgom. Nem volt halálos sérülés, ám eléggé fájhatott.
- Most pedig tűnj el a szemem elől, és ne lássalak többé Karakurában. legközelebb nem leszek ilyen kegyes hozzád, arrancar! - mondtam neki komolyan, összeszűkült szemekkel, majd odaléptem a nőhöz, és egy kardcsapással kiszabadítottam a jég halálos csapdájából, hátraléptem, és vártam, hogy eltakarodjon innen. Tudtam jól, hogy egyszer vissza fog jönni, és akkor ki kell állnom ellene újra, hogy bebizonyítsa, hogy le tud győzni, ám ez a nap nem mostanában lesz, és ha sor kerülne rá, akkor nem fogom magam hagyni.

*Slarin tisztán érzi, amint az indák megtapogatják Yuusukét, és a másik valamit, amiről pontosan nem tudja hogy mi az, de mindenképpen veszélyes az arrancarra nézve. Egyértelmű, hogy nagy energia van benne, és az is, hogy a környezettől teljesen idegen. Viszont a koncentrátuma nagyon hasonlít Yussukéhoz. Gyanítható hát, hogy a kardjával hívott le valamit; valamiféle idézés lehet, ám a részletek nem tiszták Slarin előtt.
De nem is fontos, ugyanis a növényzet egyre inkább próbálja beteríteni Yuusukét és a klónját, hogy aztán a lélekenergiát kicsapolva még erősebbé váljanak. Az igazi célja inkább az energia kiszívása, nem a megfojtás. Csupán a leggyengébb ellenfelek azok, akiket ilyen primitív módon lehet elintézni. Valljuk be, egy sima inda nem tartana vissza egy komoly ellenfelet.
Azonban ezek az indák Yuusukéhoz nem elegek; Slarin egy pillanatra megremeg, amikor lecsapják az első köteget. Nem fájdalmat érez, csupán tudja, mi történik. A növények fizikai értelemben nem éreznek fájdalmat. Ez olyan dolog, amit egy „nem növény” nem feltétlenül tud felfogni. Ez az érzékelés az emberi képzeletet jócskán felül múlja.
A fegyver gyakorlatilag hatástalannak bizonyul; Slarin egy gondolattal küldi őket biztonságba, s hamarosan vissza is húzódnak, messzebb a besugárzó, minimális napfénytől, a fák árnyékába. A hideg sem tesz jót az itteni környezetnek; olyan ez, mintha Yuusuke hirtelen felborítaná az egyensúlyt. A magas páratartalmú levegő lehűlését még Slarin is érzi a rejtett burkában.*
~ Tartsatok ki… ~ *küldi a gondolatot az egész helynek, minden egyes élő szervezetnek – hiszen ezek a növények is élnek. Persze az sem kellemes, amikor ez az idióta patkány vaktában fagyhullámokat kezd lövöldözni; a néma sikolyok, melyeket Slarin válaszként kap, kezdik igazán félelembe taszítani az arrancart. A mocsár kisebb pánikba esik – ám kitartanak, hiszen tudják, hogy Slarinnak most van igazán szüksége rájuk.
Na persze, egy olyan földhözragadt nyomorék, mint ez a Yuusuke, biztosan nem hallja, amint a növények beszélnek hozzá; mind a halálát kívánta, hisz ő csak egy idegen. Egy idegen, akiből az erőkülönbség miatt nem tudnak táplálkozni. Ha hallaná a gondolataikat…
Az arrancar érzi, amint annak a mocsoknak és a szolgájának a talpa a földhöz ér, s egyre közelebb kerül az ő búvóhelyéhez. Most nem tehet mást, csak lapít. Innen már jól láthatja a réseken át, hogy kettő van Yuusukéból – az egyik valószínűleg csak egy másolat. A köztük lévő kapocs a mester és az alárendelt szerepe; ez csak még jobban megvetendővé teszi Yuusukét Slarin szemében.
A szolga ekkor viszont elkezdi fagyasztani azt a helyet, ahol Slarin rejtőzködik. Valahogy sikerült felfedeznie őt ebben a számára valószínűleg ismeretlen környezetben. Vagy csak Slarin volt túl óvatlan. Tán hagyott maga mögött valami nyomot, amely elvezette őt ide. Ám az elkövetett hibákon majd ráér tanácskozni akkor, amikor kiszabadul végre innen – már HA sikerül élve megmenekülnie. Hiszen az igazi Yuusuke ekkor már a rejtek belsejét, így magát, Slarint is elkezdi fagyasztani. Egy hangos, hosszadalmas és fájdalmas szisszenés hallatszik Slarintól. Így, kiszolgáltatottan, a mellkasáig megfagyva már semmi esélye sincs.
Az indák egyből megindulnak a két Yuusuke felé, ám valószínűleg nem ellenfél nekik. S hamarosan Yuusuke is láthatja azt a szánalomra méltó látványt, ahogy Slarin teljesen csapdába esve már nem is próbál szabadulni. A kezei s a lábai sem szabadok; csupán egy fegyvere maradt hátra, mely legalább feltartóztatná Yuusukét – hogy aztán Slarin elmenekülhessen.
Slarin sárga szemeivel a két Yuusukét nézi; az egyikkel az egyiket, a másikkal a másikat. Hiszen mint egy kaméleon, úgy tudja őket forgatni. Legalább tudja, hogy aki beszél, ő az igazi Yuusuke.
A shinigami a Slarint érintő büntetésről kezd el beszélni; ha most tudna látható arckifejezést ölteni, az valószínűleg egy csúnya grimasz lenne. A szemeiből sokat nem lehet kiolvasni; csupán a pupillája szűkül össze, amikor a shinigami visszahívja a kardját. Ezzel a levegő is hamar visszaszökik eredeti hőmérsékletére, s a klón is eltűnik. Legalább biztosan nem fog téveszteni, amikor az utolsó, mentő csapását fogja bevinni… Habár Yuusuke mondandójából egyértelműen kiderül, hogy ő nem szándékozik itt és most megölni Slarint.
Eme gondolatot első pillantásra úgy tűnt, meghiúsítja Yuusuke következő cselekvése; a már normális, jégmentes katanáját emeli a magasba, hogy Slarint felszeletelje – legalábbis, egy nagy szúrást visz bele a tehetetlen arrancar vállába. Most az egyszer tisztán látszik Slarin szemében a fájdalom – a teste már így is sajog, s félig még mindig be van terítve jéggel. Viszont egy hangot se hallani tőle, és továbbra is állja a másik tekintetét, rengeteg gyűlöletet sugározva felé. Nem adja meg neki azt az örömöt, hogy igazán szenvedni lássa őt.
Rengeteg növény „kúszik oda”, talán hogy hőjükkel melegítsék fel a jeget. Nem parancsra, hanem érzésből. Yuusukével ellentétben Slarin és a környezete nem mester és szolga; ők társak, függnek egymástól.*
- Önteltséged téged fog egyszer a sírba vinni, shinigami. - *sziszegi, az s-eket és sz-eket igencsak megnyomva. Hallatszik rajta, hogy inkább a nyelve miatt nem olyan beszédes ebben a formájában. Érezni, hogy ez kisebb beszédhibát okoz nála.
Megvárja, míg Yuusuke kiszabadítja őt a jég fogságából; bár még mindig nem tudja rendesen mozgatni a lábait, és szúrós érzés, amikor a hirtelen felmelegedett levegővel érintkezik az átfagyott végtag, azért legalább már szabad.*
- Bánni fogod még, hogy most nem végeztél velem. - *fejezi be beszédét, aztán hirtelen ismét kicsap a kígyószerű nyelvével, Yuusuke egyik sebét megcélozva. Ha sikerül neki, akkor egy kis mérget tud így belejuttatni, ami nyílt seb esetén elég arra, hogy úgy egy-két órára legyengítse. Ha csak bőrfelülethez ér, akkor csupán szédülni fog, talán 10-20 percig.
Miután ezzel végzett, alatta megnyílik a föld, s elnyeli őt; vagyis, igazából, csak kijut a mocsáron kívülre úgy, hogy utána a sok inda és egyéb növény mind a kijárat felé indul, hogy teljesen eltömítsék azt. Yuusuke még a shikai-ját használva se tud olyan könnyen kijutni innen – pláne akkor, ha valóban hat is a méreg.
Ezzel legalább egy kis előnyt tud szerezni; a külvilágban bár sokkal hidegebb van, mint odabent, de legalább már szabad – és elég messzire tud menni azzal a sebbel, amit szerzett. Majd csak akkor változik vissza, ha végre Hueco Mundo kies sivatagába érkezik, a Gargantán át. Addig viszont, a mocsár is létezik, s ha Yuusuke nem talál kijáratot, akkor addig kénytelen elidőzni benne…*

Végre sikerült kitalálnom, hogy Slarin hol is rejtőzködik. Klónommal körbefagyasztottam, majd én is beküldtem egy szép darab fagyhullámot a hely közepére, és sikerült is eltalálnom vele az arrancar nőt, aki erre egy fájdalmas szisszenéssel válaszolt. Sikerült a fél testén lefagyasztanom, ezzel nem kevés fájdalmat okoztam neki. Nem két nap lesz, míg be gyógyulnak ezek a sebek, az biztos. Slarin még ebben a veszett helyzetben is támadni próbált, legalábbis az indái próbálkoztak, ám nem táncoltattak meg, néhányat közülük egy laza kardcsapással ártalmatlanítottam, néhányat meg elégettem egy egyszerű kidouval. Most ott álltam a nő előtt, és döntenem kellett, hogy életben hagyom e, vagy sem.
- Önteltséged téged fog egyszer a sírba vinni, shinigami. - mondta, bár inkább sziszegte a fogai közül..már ha voltak neki ebben az állapotban.
- Mégsem ÉN vagyok szar helyzetben arrancar. - mondtam neki.
Úgy döntöttem, hogy meghagyom a nyomorúságos kis életét, és ezt persze közöltem is vele, aztán kiszabadítottam a jégbörtönéből.
- Bánni fogod még, hogy most nem végeztél velem. -mondta a nő, aztán hirtelen rámtámadt a nyelvével.
Egy körpajzs kidou használatával könnyedén kivédtem a támadást, és a fejemet billegettem jobbra balra.
- Megkíméltem az életedet Slarin. Az adósom vagy. Ha van egy kis becsületed, ezt észben tartod. Most pedig tűnj el innen. - fejeztem be a beszélgetést. Közben Slarint elnyelte a föld. Gondoltam, hogy kimászott ebből a koszos mocsárból és most hanyatt homlok menekül vissza HM-ba. Gondolhattam volna, hogy legyőzöttként nem fog engem szépen kiengedni, hanem addig tart bent, ameddig csak tud, ezzel is még egy utolsót szívjak, és ő nyugodtabb lélekkel térhessen vissza Aizenhez.
- Naiv... - sóhajtottam fel, majd behunytam szemem, és lehívtam a bankaiom. Oka volt annak, hogy a harc alatt nem használtam. Amúgy sem lett volna rá szükségem, és nem kell fölöslegesen információt juttatni az ellenséghez ezzel, így hát nem is használtam. Kétség kívül 5 percig sem bírta volna a bankaiom ellen ezen a szintjén. Parancsomra a 15 méteres sárkányom szétszabdalta a kis területet. Nem okozott neki nagy megerőltetést. Ezután kardomat visszaállítottam az alap szintre, és nyitottam egy senkai kaput. Az oldalamon ejtett seb kicsit vérzett még, és csípett, azonban ez egy kis semmiség volt. A szobámban még van egy kicsi abból a gyógyszerből, amit anno Hanaétől kaptam az egyik edzésünk során. Az majd egy-kettőre be fogja gyógyítani ezt a kis vágást. A harc után kissé megfáradtan gyújtottam rá egy szál cigire. Mire visszatértem SS-be, el is fogyott. Mikor visszaértem, egy pillanatra megálltam a kapuban, aztán elmosolyodtam, és elindultam a szobám fele.


(köszi a játékot! *.* )