~ Ma is milyen csodálatos napunk van…
Gondoltam, miközben léptem ki át az emberek világába. Csak néhány felhő úszott át az a gyönyörűen kéklő égen, amikor hirtelen dörgést véltem hallani drága, és igen érzékeny hallószervemmel. A szívem majd kiugrott a helyéről a hirtelen ért zaj miatt. Miután sikerült lenyugodnom, úgy döntöttem, hogy beállok valami tető alá, nehogy megázzon gyönyörű, kék hajam.
- Micsoda felhőszakadás lesz ebből. Szörnyű, hogy én is épp ilyenkor tudok az emberek világába jönni…
Morogtam magamban. Szerencsére az emberek nem hallhatták, hiszen nem képesek látni, így bolondnak se nézhettek volna. Kissé bánatosan fürkésztem a lassan feketébe boruló égboltot. Egyre sűrűbben szelték át a nagy feketeséget az aranyszínben pompázó villámok, melyeket alig néhány másodperces késéssel követett az égzengés is. Kezdtem gondolkozni azon, hogy esetleg talán haza kéne mennem, de valahogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy újabb Gargantát nyissak… Hirtelen egy teljesen ismeretlen lélekenergiát éreztem meg, bár annyi biztos volt, hogy egy igen erős shinigamitól származott.
~ Nocsak, talán mégse volt érdemtelen az ideérkezésem. Ha sikerülne legyőznöm egy kapitány szintű shinigamit, akkor Aizen-sama talán visszafogadna az espadák közé.
Kezdtem el gondolkodni, majd kiléptem az egyre sűrűbben eső esőcseppek alá. Ahogy azok a bőrömhöz értek, hirtelen kirázott a hideg, majd rögtön arra gondoltam, hogy ismét csak ki kell majd mosnom a ruháimat, ráadásul még hosszú, kék hajamat is meg kell mosnom, ápoló samponommal. Sose szerettem mocskosan menni akárhova, de most még akaratom ellenére is bepiszkolódott hófehér ruhám. Mérgelődtem egy sort, majd elindultam arra, amerre az ismeretlen lélekenergiát éreztem. Néhány percnyi sonidozást követően, végre megtaláltam leendőbeli ellenfelemet, aki mint sejtettem, egy shinigami volt.
- Üdvözöllek, Shinigami-kun! Mi járatban erre felé?
Lépdeltem ki az egyik épület mellől, majd egyre közeledtem a fehér hajú shinigamihoz.

Végre! Egy olyan nap, ahol nem kell bent poshadnom az irodában, vagy épp az osztag területén máshol, hanem azt csinálok amit akarok. Igazából az irodában kéne lennem, de elegem lett, és úgy döntöttem, hogy ma kihagyom a "kapitányosdit" és kicsit kiszellőztetem a fejem. Szobámban lustálkodtam, és azon gondolkodtam, hogy mihez kéne kezdeni. El kéne nézni Mitsuhoz, de ha megtudja, hogy elbliccelem a melót, akkor kapnék a fejemnek. Na, azért Ő is elég linkes ilyen téren ♥. Szóval a látogatás kilőve, viszont jó lenne mégis valamit csinálni, gondolkodtam.
~ Mi lenne, ha kiruccannék Karakurába egyet, és Mitsunak is vennék valamit legalább? -tettem fel a kérdést magamban.
- Az nagyon rossz ötlet lenne. - szólalt meg Aoki hirtelen morcos hangon.
- Nocsak, már valami nagyon hiányzott az életemből. - jegyeztem meg csípősen. Végül is döntöttem, Karakurába megyek. Gyorsan előkotortam némi pénzt, majd magamhoz vettem katanám, és elindultam a senkai kapu felé. Útközben beugrottam az irodámba a lélekbogyóért. Ezután gyorsan shunpora kapcsoltam, és elindultam a kapu fele. Az őrök tisztelegtek, miközben átléptem a kapun, én csak gyorsan visszabiccentettem aztán sietve elindultam, hogy minél előbb elhúzhassam a szennyest a környékről. Néhány perces séta után kiértem az emberek világába, bekaptam gyorsan egy lélekbogyót és átmásztam gigaiomba. Gyorsan végiggondoltam, hogy merer is kéne kezdenem, aztán úgy döntöttem, hogy benézek a közeli édességboltba, és nézek valami édességet Mitsukonak. Elindultam sietve a bolt felé, és néhány perces gyaloglás után meg is érkeztem. Elég nagy zsúfoltság volt a boltban, de azért jól körülnéztem, hogy milyen a választés. Milliónyi fajta csoki, és cukorka volt a polcokon, és nehezemre esett választani. Végül megállapodtam, és egy nagy szív alakú táblacsokit vettem szerelmemnek. Kifizettem az édességet, majd kiléptem a boltból. Szomorúan konstatáltam, hogy közben beborult az ég, és esni kezdett az eső.
~ Na, csodás, ennyit erről a napról. -morogtam, majd visszamásztam az igazi testembe, hogy elinduljak vissza SSbe. Ám hirtelen megtorpantam. Egy nagyon is jellegzetes lélekenergiát éreztem közeledni, méghozzá nagyon gyorsan. Hollowok..mondtam rosszkedvűen, miközben a kezemben fogtam a táblacsokit, hogy meg ne ázzon.
- Üdvözöllek, Shinigami-kun! Mi járatban erre felé? - kérdezte egy hang a hátam mögött.
Megfordultam, és végigmértem az alakot. Egy arrancar férfi állt velem szemben. Szemem összeszűkült a haragtól és a gyűlölettől.
- Ahhoz neked semmi közöd. Most pedig hord el magad, míg szépen mondom. - mondtam neki cseppet sem kedves hangon és kihúztam Aokit félig a hüvelyéből. Nem akartam most harcolni, de ha nem tágít, akkor nagyon el látom a baját.

Miután megérkeztem Karakurába, elkezdett esni az eső. Valamiért mindig sikerül kifognom, az ilyen nyálkás, és undorító időjárást. Ezzel mit sem törődve, besétáltam egy tető alá, hogy még csak véletlenül se legyek piszkos, amikor hirtelen egy shinigami lélekenergiáját éreztem meg. Úgy gondoltam, hogy utána kéne járni a dolognak, hátha kapok valami csekélyke jutalmat Aizen-samától. Bár ha a rókaképű dögön múlik, akkor valószínűleg semmit se kapok… Néhány percnyi sonidozás után, végre megtaláltam a shinigamit, majd hogy azért mégse tűnjek taplónak, ráköszöntem, és érdeklődtem, hogy mit keres erre.
- Ahhoz neked semmi közöd. Most pedig hord el magad, míg szépen mondom.
Válaszolta kissé csípősen. Az ilyen megnyilvánulásokon már szinte meg se lepődök, hiszen ez megszokott egy egyszerű shinigamitól. Arcomon halvány mosoly jelent meg, majd karjaimat széttárva elkezdtem közelebb lépdelni leendő ellenfelemhez.
- Yare-yare… Csak nem ballábbal keltünk fel, kedves Shinigami-kun? Nagyon harapósak vagyunk.
Mondtam, majd néhány méterre ismét megálltam. Azért mégiscsak aggasztott a félig kivont kard, bár az is igaz, hogy én kerestem azzal a bajt, hogy egyáltalán hozzászóltam. Mindenesetre kabátom jobboldaláról, ezzel láthatóvá tettem zanpakutom barnaszínű, fa markolatát.
- Nahát! Csak nem vásároltál Karakura hatalmas városában?
Pillantottam meg a kezében szorongatott tábla csokoládét, amin azonnal megakadt a szemem. Már elég rég nem ettem semmiféle csokoládészerűt, így egyre inkább kezdett ez érdekelni, ami nem volt túl jó, hiszen ha csak csokit lopok egy shinigamitól, Aizen-sama nem fog semmi jutalmat kiszabni számomra.
- Mondd, kedves Shinigami-kun. Nem adnád nekem a kezedben szorongatott csokoládét, az életedért cserébe?
Mosolyogtam barátságosan a szemben álló shinigamira.

Végre sikerült elszabadulnom az irodából, és kiruccannom egyet Karakurába, körülnézni, kikapcsolódni, meg Mitsukonak venni ezt-azt. Meg is vettem egy szép nagy táblacsokit vettem páromnak, aztán indultam volna tovább, de eleredt az eső, és ezzel kb ennyi is volt a mai napi kiruccanásnak, max SSben a szobámban üthettem el az időt. az meg annyira nem tetszett, mindenesetre jobban hangzott, minta egész délután az irodában poshadtam volna. Kilépve a boltból kimásztam a póttestemből, és indultam volna visszafele a Seireiteibe, de ekkora egy jellegzetes, és erős lélekenergiát észleltem, ami sebesen közeledett felém. Mint kiderült, egy arrancar érezte meg a lélekenergiám, és tett öngyilkos kísérletet azzal, hogy belém kötött. Amúgy sem volt jó kedvem az eső miatt, és most egy harc nem hiányzott, de ha ennyire akarja, akkor gyorsan lerendezhetjük. Néhány másodperc múlva meg is érkezett az illető. Én burkoltan figyelmeztettem, hogy ha nem húzza el a szennyest gyorsan, akkor meg fogja járni, de csak nem tágított...
- Yare-yare… Csak nem ballábbal keltünk fel, kedves Shinigami-kun? Nagyon harapósak vagyunk.- közeledd felém kitárt karokkal, mosolyogva. Kezdett kiidegelni az a selyemfiú stílus, amit nyomott ez az arrancar. Amúgy sem volt jó napom, most meg aztán.
- Az nem a te dolgod. Most pedig menj... - mondtam neki szárazon. De csak nem tágított, észrevette a csokit a kezemben, amit takarni próbáltam egyrészt az eső elől, másrészt meg semmi köze nem volt egy mezei arrancarnak ahhoz, hogy én mit vásárolgatok. Félig már ki volt húzva Aoki a tokjából, de ha így folytatja, teljesen ki lesz húzva. Miközben beszélt kabátja jobb oldalánál megvillantotta ő is a zanpakutoja markolatát. Hitetlenkedve néztem rá, nem hittem el, hogy most ezt tényleg akarja e...
- Nahát! Csak nem vásároltál Karakura hatalmas városában? - látta meg a csokit a kezemben.
- Mondtam már, semmi közöd hozzá, arrancar. - mondtam neki egyre erősödő haraggal a hangomban. Igencsak szemtelen volt ez az arrancar, ideje lenne egy kis jóneveltséget rázni bele, de ha Aizen nem neveli meg a szolgáit, majd én elkezdem. Kezem még mindig Aoki markolatán pihent.
- Mondd, kedves Shinigami-kun. Nem adnád nekem a kezedben szorongatott csokoládét, az életedért cserébe? - csak nem tágított a szépfiú, és most már elegem volt. Kész, vége..
- Biztos, hogy le akarod ezt játszani, arrancar? - kérdeztem.
Aokit kihúztam teljesen a tokjából, és szabadjára engedtem a reiatsumat. Egy alacsonyabb rangú tiszt elszédült volna ettől lehet, mert eléggé kiengedtem. Testem körül halványkéken fodrozódott a lélekenergia és haorim a hátam mögött lebegett. Most már sikerült kiidegelnie, szóval, vagy harcol, vagy menekül.
- Egyébként, nem akarom odaadni a csokit neked. - válaszoltam az előbbi kérdésre sötéten vigyorogva, majd egy villámgyors shunpoval megindultam ellenfelem felé. Eldöntöttem, hogy minden erőmet bevetem, hogy minél előbb elintézhessem ezt az alakot.

Miután megtaláltam a shingamit, azonnal rá is cuppantam, és mindenképp találni akartam valami ürügyet, hogy egy harc kerekedjen ki ebből az egészből. Mondjuk ahogy a leendő ellenfelemmel társalogtam, rájöttem, hogy neki az épp elég lenne, hogy meglátott…
- Biztos, hogy le akarod ezt játszani, arrancar?
Kérdezte. Szerintem ez abszolúte nem volt kérdés, hiszen ha nem akarnám, nem kerestem volna fel. Egy kis potya jutalom mindig jól jön, főleg ha Aizen-samától kapja az arrancar. Karja immár teljesen elhagyta a tokját, majd szabadjára engedte lélekenergiáját. Kicsit sok volt, de azért még úgy-ahogy képes voltam elviselni, azonban a nem létező szőr még így is fel állt a hátamon.
- Akkor nem lennék itt, ha nem lennék benne elég biztos.
Mosolyogtam.
- Egyébként, nem akarom odaadni a csokit neked.
Válaszolt végül sötéten vigyorogva, utóbbi kérdésemre. Kicsit lehangolt, ez a válasz, bár számítottam az efféle visszautasításra.
- Akkor ezek szerint inkább a halált választod. Sajnálattal hallom.
Tettem, hogy nem akartam semmiképp megölni. Hirtelen eltűnt a szemem elől egy shunpoval. Lélekenergiája jóval nagyobb volt az enyémnél, így inkább azon agyaltam, hogy hogyan térhetnék ki egy olyan támadás elől, amit nem látok. Végül az összezavarás mellett döntöttem, és egy sonidoval eltűntem, majd egy kicsivel arrébb ismét megjelentem.
- Jajj, de ki harciasak vagyunk. Mondd, mit vétettem én ellened, hogy ilyen dühvel támadsz rám.
Mondtam aggódást színlelve, hiszen valószínűleg már csak a puszta létem feldühítette, hiszen mint köztudott a shinigamik nem igazán szívlelik a fajtámat. Minden esetre azért kíváncsi voltam, hogy miért is utál. Eközben a kezembe energiát gyűjtöttem, hogy én is támadhassak végre. Tervem az volt, hogy egy Estrella fugazzal elszívatom az összes lélekenergiáját, amitől jóval gyengébb lesz. Majd amint alkalmam adódik, rögtön alkalmazom is a shinigami ellen, aminek következtében apró csillagok kezdenek el felé szállni. Ha ezek rátapadnak, azonnal elkezdik szívni a lélekenergiáját.

Egyre biztosabbá vált számomra, hogy csak direkt cukkol ez az arrancar, hogy harcolhasson velem. Bár erre már a legelejétől rá kellett volna jönnöm, hisz mi másért jönne oda egy shinigamihoz egy arrancar? Viszont, most már meg fogja kapni amit akart, mert sikerült felhúznia az agyamat, csak a végén nehogy vissza nyaljon a fagyi.
- Akkor nem lennék itt, ha nem lennék benne elég biztos. - mondta és arcán egy mosoly jelent meg, amit legszívesebben most rögtön letakarítottam volna az arcáról.
Aztán megosztottam vele azt is, hogy egyeltalán nincs kedvem megosztani a csokit vele, hogy miért, ahhoz semmi köze sem volt, de elég nevetségesen hangzott, hogy csak a csoki miatt akar harcolni. Aizennek jobban meg kéne válogatni a katonáit, úgy nézem manapság már mindenkit bevesznek közéjük...
- Akkor ezek szerint inkább a halált választod. Sajnálattal hallom.
- Meglátjuk, hogy ki fog a végén nevetni, arrancar. - mondtam lenézően. Ha már Ő is húzza az agyam, én is fogom az övét. Aztán hirtelen megindultam felé. Ki kell tapasztalni, hogy mit tud, meg az Ő agyát is fel kéne húzni kicsit, akkor könnyebben hibázik, bár én sem vagyok ideges, csak ingerült. Lehet hogy jobb is, hogy engem még nem láttak idegesnek.- Jajj, de ki harciasak vagyunk. Mondd, mit vétettem én ellened, hogy ilyen dühvel támadsz rám.
- Mit vétettél ellenem? - kérdeztem lenézően. - Élsz, arrancar, csak annyit, semmi mást. - mondtam vigyorogva.
Mielőtt lecsaphattam volna, elugrott előlem. Mondhatni erre vártam. Shunpo előtt a kezembe már összegyűjtöttem nem kevés lélekenergiát, hogy ha elsonidozik előlem, egyből meg tudjam támadni. Ilyankor szokott kiderülni mindig az ellenfelekről, hogy mit is tudnak. Vagy kivédi valahogy, vagy porrá ég.
-Hadou 33: Soukatsui! - mondtam normál hangerőn, mondhatni unottan. Kezemből hatalmas robbanással indult el a kék tűzlabda. Megálltam, kardomat magam elé helyeztem védekezésképp, majd vártam. Sosem lehet tudni. Kicsit nyugtalanított, hogy kikezdett velem, egy kapitánnyal, mert csak a hülye, vagy a vak nem veszi észre, hogy az vagyok. Vagy túl sokat képzelt magáról, vagy tényleg erős...vagy esetleg mindkettő.

A harc végül megkezdődött… Igaz, még jó lett volna társalogni, de hát ez van. Próbáltam egy sonidoval kitérni a shinigami támadása elől, és szerencsére sikerült is. A vészjelzőm rögtön csipogni kezdett, hiszen ez a támadás túl lassúnak tűnt. Bár az is lehet, hogy nekem volt szerencsém… Alig fejezte be ellenfelem az egyik támadását, máris száguldott felém egy újabb támadás, ezúttal egy kidou formájában.
- Hadou 33: Soukatsui!
Mondta a támadás nevét. Mondhatni egész nyugodt volt ahhoz képest, hogy mennyire gyűlöl. Mondjuk már megszokhattam volna, hogy a shinigamik csak gyűlölni tudnak minket. Egyedül Aizen-sama, Tousen és Gin azok, akik eddig mellettünk álltak, és segítettek nekünk. Ezért hálás is vagyok nekik, ám azt sose tudom majd megbocsátani, amit velem tettek… A kidou elég nagy sebességgel közeledett felém, és már csak alig néhány méterre volt tőlem, amikor sikerült egy sonidoval kikerülnöm, azonban még így is megperzselte kabátom alját.
- Ez egy igazán veszélyes kidounak tűnt, Shinigami-kun.
Mondtam barátságosnak tűnő mosollyal. Ha barátok lettünk volna, talán gratulációnak is vehette volna, hiszen nagyjából ugyan úgy bánok mindenkivel attól függetlenül, hogy shinigami, arrancar, vagy ember-e. Egy újabb sonidoval visszatértem a földre, majd sajnálkozva tekintettem a kabátom égett aljára. Kicsit zavart ugyan, de azért mégse vehettem le szakadó esőben… Kezdtem kicsit zavart lenni, ám ez nem azt jelenti, hiszen ruhám már nem volt teljesen ép. Megragadtam zanpakutomat, majd kihúztam a tokjából és a shinigami felé szegeztem azt. Őszintén szólva sose szerettem használni, habár mindig muszáj volt.
- Azt hiszem, hogy ennyi elég is volt bemelegítésnek.
Mondtam még mindig mosolyogva, majd egy sonidoval eltűntem, és azonnal a shinigami felé irányítottam támadást. A sebességem szinte egyedül álló az arrancarok között, hiszen én vagyok az egyik leggyorsabb, így az nagyjából akkora, mint egy normál 6-8. Espada tagnak. Alig néhány méterre tűntem fel ismét ellenfelem előtt, majd újra eltűntem. Végül lecsaptam, amit remélhetőleg nem sikerül se kivédenie, se pedig kikerülnie.

A szépfiú folyamatosan vigyorgott és húzta az agyam. Alapvetően nyugodt természetű vagyok, és elég nehezen lehet kihozni a sodromból, de ha ez valakinek sikerül, akkor az jobb, ha vigyáz magára, mert akkor kő kövön nem marad. Eldöntöttem, hogy most már helyben hagyom ezt a nagyképű selyemfiút, hadd jöjjön rá, hogy nálánál erősebbel nem kell kikezdeni. Rá is támadtam, hogy leteszteljem, hogy mennyit tud, mennyire erős. Épp ahogy vártam, sikerült elkerülnie a kardcsapásomat, ám utána felé küldtem egy kidout, hogy azzal hogy bánik el. Természetesen ezt is elkerülte. Figyelemre méltó volt sebessége, akár még egy espadat is állva hagyhatott volna, ám még épp követni tudtam szemeimmel a mozgását. Bár elkerülte a támadást, a kabátja alja mégis megperzselődött..szóval azért mégiscsak megizzasztotta valamilyen szinten ez a kis tesztelés...
- Ez egy igazán veszélyes kidounak tűnt, Shinigami-kun.
- Nem, ez csak egy kis teszt volt, hogy lássam, méltó vagy e a harcra, arrancar. - mondtam mosolyogva. - Ha ez neked veszélyesnek tűnt, akkor Te még nem láttál veszélyes dolgokat.- folytattam.
- És nevezz a nevemen, Watanabe YUusuke, a 10. osztag kapitánya, örvendek. - tettem hozzá az az előző mondatokhoz.
Tényleg nem szerettem, ha valaki nem a nevemen szólított, mégha csak egy arrancar is volt, na meg, a szokásos harc előtti bemutatkozási "ceremónia".
- Azt hiszem, hogy ennyi elég is volt bemelegítésnek. - mosolygott továbbra is.
- Örülök, hogy így gondolod. - biccentettem vigyorogva.
Hirtelen eltűnt a szemem elől, majd nem sokkal később előttem jelent meg, és újra eltűnt. Jóval gyorsabban mozgott, mint eddig, már nehezemre esett nyomon követni, sok esetben nem is láttam, inkább csak a lélekenergiáját követtem, hogy merre mozog. Ideje lenne jobban elmerülni a lélekenergia érzékelésben, mert elég béna vagyok ezen a téren. Hirtelen mellettem tűnt fel az arrancar, és próbált lecsapni rám oldalról. Még éppen időben kaptam fel katanám magam mellé, és tudtam hárítani a támadást. Szokás szerint most is mosolygott a srác. Ám most rajtam volt a sor, keményen tartottam a szépfiú katanáját sajátommal, és a tőlem telhető legnagyobb vigyorral jelentettem ki.
- Hoppá...- mutattam bal kezemmel a fiú mellkasára, hogy kieresszem az előzőleg összegyűjtött lélekenergiát.
- Hadou 01: Shou! - mondtam csendesen, és a parancsszó után kezemből egyfajta erőteljes lökésként kirobbant a lélekenergia, ezzel 10-15 méteres repülésre küldve az arrancar srácot. Hiába..az én harcstílusom ilyen volt, nem csak karddal kell tudni harcolni, és ha valaki kombinálja a közelharcot a kidouval, az a leghatékonyabb, legfélrevezetőbb, legerősebb.
- Na ez volt a veszélyes támadás, ugyan megölni nem tudott volna, bár ha olyan gyenge lennél, lehet, hogy végzett volna veled. Azért tud fájni, ha valakinek a bordái közé vágnak egy nagyot. - mosolyogtam és vártam, hogy csináljon valamit. Most én voltam fölényben, legalábbis, még.

Úgy tűnt, hogy sikerült ősz barátom idegeit tépkedni. Mindig is szerettem másokat modorommal idegesíteni, főleg ha az illetővel harcoltam is. Valamiért sokkal könnyebb legyőzni egy ideges ellenfelet, mint egy teljesen nyugodtat. A shinigami támadásai elől eddig sikeresen kitértem, ám a kidoujának sikerült megperzselnie a kabátom alját, aminek egyáltalán nem örültem, azonban kiderült, hogy egyelőre csak tesztelt. Ez még kevésbé tetszett, mint az, hogy tönkre tette kedvenc kabátomat… Kezdtem egyre jobban dühíteni ellenfelem modora. Valószínűleg mások is ugyan azt érzik, mint amit én éreztem, ha folyamatosan vigyorgok. Kiderült a drága shinigamink neve is. Watanabe Yuusuke… A támadásomat sikerült kivédenie, így egymásnak feszülve néztünk farkasszemet. Szokásomhoz híven, most is vigyorogtam, hiszen nem szerettem volna, ha Yuusuke megtudná, hogy egyre jobban kezd idegesíteni a viselkedése. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem a kezében gyűlő lélekenergiát.
- Hoppá…
Mondta, és csak ekkor vettem észre a felém nyújtott kezét, melybe a lélekenergiát koncentrálta. Egy halk „Fenébe!” után, megpróbáltam kitérni a támadás elől, ám az túl gyorsan jött.
- Hadou 01: Shou!
Mondta halkan, majd a kezéből sárga lélekenergianyaláb indult meg, ami azonnal telibe kapott, és nagyjából 10-15 méterre repültem el, egyenesen egy épületbe. Hála a kidounak, ami pont a gyomortájékomat találta el, nagyobb mennyiségű vért sikerült hánynom, majd néhány percnyi köhögést követően megpróbáltam feltápászkodni. Sajnos nem kis fájdalommal járt, hiszen valószínű, hogy egy-két bordám sikerült eltörnie. Nagyon rég volt már az, hogy komolyan harcolnom kellett, hiszen Las Nochesben nem sokan kötnek belém, max. az olyanok, akik jóval erősebbek nálam. Na meg azok, akik nem féltik az életüket…
- Na ez volt a veszélyes támadás, ugyan megölni nem tudott volna, bár ha olyan gyenge lennél, lehet, hogy végzett volna veled. Azért tud fájni, ha valakinek a bordái közé vágnak egy nagyot.
Vigyorgott Yuusuke, amitől azt hittem menten neki ugrok, de mindenképp le kellett nyugodnom, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni.
- Hehehe… Azt hiszem, igazad van…
Lépkedtem ki óvatosan a törmelékek közül, miközben lélekenergiát gyűjtöttem a szabad kezembe, hogy aztán Bara-ként lőhessem el. Remélhetőleg Yuusuke nem veszi észre, hogy miben mesterkedek, hiszen szabad karom a hátam mögé rejtettem. Hirtelen egy sonidoval eltűntem, majd ellenfelem feje felett jelentem meg.
- Bara.
Mondtam ki tömören és halkan a támadás nevét, aminek köszönhetően egy vörös színű energiagömb indult meg a shinigami felé. Igaz, nem olyan erős, mint a cero, azonban jóval gyorsabb és így nehezebb is kitérni előle. Amint becsapódott a támadásom, ismét a sonidot használtam, majd zanpakutommal lecsaptam Yuusukére. Az eső még mindig szakadt, aminek köszönhetően már jó alaposan meg is áztam. Semmiképp se szerettem volna valami betegséget összeszedni, ezért megpróbáltam minél rövidebbre vágni a harcot.
- Ez hogy ízlett, Watanabe-kun?
Mosolyogtam, ám ezúttal nem az általános, barátságos mosoly jelent meg az arcomon, hanem sokkal inkább hasonlított egy kárörvendő, aljas vigyorhoz. Na igen… kezdek kicsit kifordulni önmagamból, hiszen szinte minden cselekvésem az ellenkezőjét mutatja, mint amilyen igazából vagyok. Talán köszönhető ez Watanabe-kunnak, vagy pedig csak annak, hogy már nekem is túl sok volt a jópofiskodásból. Egyszer mindenkinek akad egy olyan napja, amikor nem teljesen önmaga… Ráadásul az sem jellemző rám, hogy ilyen kitartóan harcolok. Valószínűleg az motivál, hogy megszerezzem a csokoládét, na meg az, hogy megmutassam Aizen-samának, hogy igenis vagyok olyan erős, mint a jelenlegi 4. Espada. Bár ez valószínűleg nehéz lesz ezt bebizonyítanom, tudván, hogy a jelenlegi erőm nem sokkal lehet több Sierra Monteroétól. Ez kissé le is hangolt, ám megpróbáltam nem feladni a küzdelmet, hiszen akkor még többen aláznának meg, és néznének le gyengeségem miatt…

Jónéhány perce ment már a szájkaratézás köztem és az arrancar között. Hát igen, aki előbb bepöccenik, az fogja a rövidebbet húzni, vagy épp az fog jobban járni, ez személyfüggő. KÖzben kóstolgattam, támadtam az arrancart, hogy mégis mennyit tud, mert eddig csak a szája járt, de sokmindent nem mutatott fel. Ezt is bizonyította, hogy egy szemből jövő támadásnál egy döfés kidouval beépítettem a nem is olyan közel lévő falba. Nem támadtam tovább egyelőre, csak vártam az eredményt, a várt hatás nem is maradt el, az arrancar vért köpködve és fájdalmas grimaszok között tápászkodott fel a maradványok alól.
- Hehehe… Azt hiszem, igazad van… - mondta, miközben kilépkedett a romok alól. Reméltem a támadásom néhány bordájába került, és legközelebb kétszer is meggondolja, hogy kibe köt bele.
- Még mindig igen poénra veszed a dolgot arrancar, holott már félholt vagy majdnem. Igaz is, még a neved sem tudom, jó lenne tudni, hogy kit küldök a másvilágra. - mondtam mosolyogva. Miközben kászálódott ki a fiú a romok közül, egyik kezét a háta mögé rakta. Lehet, hogy csak így hozta a helyzet, ám lehet, hogy készült valamire, szóval résen kellett lennem.
A második gyanúm igazolódott be, egy sonidoval,- ami egyébként nem volt lassú, még épp hogy láttam, de így is csak mosódásként- eltűnt előlem, és fölöttem jelent meg. Védekezően felemeltem a kardom, hogy várjam a kardcsapást, ám meglepetésemre nem az jött, hanem egy bara. Az utolsó pillanatban ugrottam el a támadás elől, bár a haorim alját megpörkölte azért a technika.
- Ez hogy ízlett, Watanabe-kun? - kérdezte mosolyogva a fiú, amit legszívesebben leradíroztam volna a képéről.
- Nézd meg a haroim...most vehetek egy újat. - sopánkodtam tettetett aggódással. - Azért egész jó megmozdulás volt, el kell ismernem. - biccentettem ellenfelem felé, ám ezúttal ez tényleg elismerés volt, hisz sikerült majdnem elporladnom a bara által. Meg kell hagyni, ügyes volt a srác, ám ez nem fogja megmenteni az életét, ettől még úgyan úgy vereségre van ítélve. Kicsit nagyképűen vettem a dolgot, de a helyzetből tisztán ki lehetett venni, hogy ki az erősebb, na meg, nem sűrűn találkozom nálam gyengébb ellenfelekkel, tehát ki kell élvezni az ilyen ritka alkalmakat. Ideje volt kreatívkodni, és előhívni egy lélekklónt. Bár, a klónt általában, sőt inkább mindig akkor szoktam használni, ha előzőleg már lehívtam a hegyi ködöm, mert úgy ütős a dolog, de így is jó lesz.
- Figyelj, és tanulj, arrancar. - mondtam vigyorogva, majd felé mutattam kardommal.
- Hyoukestu, Aoki! - mondtam a parancsszót, és lehívtam shikaiom. Kicsit lehűlt a közvetlen környezetem, és kezemben ott csillogott a gyönyörű szép jégcsapkardom. Majd a már előzőleg összegyűjtött lélekenergiát kiengedtem magamból és egy újabb parancsó kíséretében elvégeztem egy kidout.
- Hadou 50: Rei no kuron! - mondtam, és mellettem megjelent a pontos másom, ugyancsak shikai alakban, hisz a klónok az eredeti személyek minden képességével rendelkeztek.
- Nos...még elfuthatsz, ha el akarsz... - mondtam az arrancar srácnak. Szokásom volt, hogy minden ellenfelemnél, ha előnyben vagyok, felajánlom a menekülés lehetőségét, hisz semmi értelme céltalanul gyilkolni, mészárolni. Mi nem vagyunk hollowok, és arrancarok, akiket csak ez éltet, csak ez érdekel. Viszont neki nem nagyon akaródzott elmenni, így hát nem maradt más választásom.
- Ebben az esetben... - mondtam, meg egy shunpoval megindultam felé, és ugyanígy tett a klónom is. Én szemből támadtam, klónom pedig felülről, hogy minél kevesebb esélye legyen a fiúnak a menekülésre, vagy a védekezésre. A srác előtt pár méterrel meglendítettem Aokit, majd egy fagyhullámot indítottam el ellenfelem felé. ugyanebben a pillanatban a klónom egy Byakuray-t lőtt ki a fiú fele. Kíváncsi voltam, hogy ebből hogy vágja ki magát a srác, és ha kivágja magát, akkor mennyi sérüléssel, vagy akár sértetlenül. Ez esetben még talán meg is tapsolnám...

Kezdett egyre rosszabbul állni a szénám, hiszen nem kevés erőfölénnyel rendelkezett ellenfelem. Na igen. Én is ostoba vagyok, amiért képes voltam megkeresni ezt a shinigamit. Talán ha inkább szóltam volna Aizen-samának… Végül is most már mindegy, hiszen így is, úgy is meg kell vele küzdenem. Eddig mindketten csupán egymás ruháját tettük tönkre, többre nem haladtunk. Kissé örültem is, mikor kiderült, hogy a shinigami ruhája kissé megpörkölődött, bár jobban szerettem volna, ha maga az ellenfelem égett volna szénné. Minden esetre tovább harcoltam, hátha szerencsém lesz, és én nyerek. Feszülten figyeltem, hogy mit fog most cselekedni, és lám, előhívta shikaiát, mely egy jégcsapkard volt. Igazán szép volt, és ebből sikerült rájönnöm, hogy zanpakutoja jég elemű. Ez nem volt túl jó, főleg mivel épp szakadt az eső, bár épp elállni látszott. Bár még ettől függetlenül, a földön épp elég víz és tócsa volt… A levegő egyre hűvösebb volt, és már kezdtem egyre jobban úgy érezni, hogy megfagyok. Azonban ha akartam volna se fagyhattam volna oda a földhöz, hiszen ismét megmutatta, hogy jóval nagyobb lélekenergiája van, mint nekem. Alig pár pillanat múlva, egy klón jelent meg előtte. Még sose hallottam ilyen kidouról, habár elég kevés információim vannak a shinigami mágiával kapcsolatban. Minden esetre megpróbáltam nyugodtnak tűnni, így csak tovább vigyorogtam.
- Nos...még elfuthatsz, ha el akarsz...
Ajánlotta fel a menekülés lehetőségét, ami egy kicsit sértő volt. Igaz, hogy érdekes természetem van, de sose futnék el, még ha a pokolban is kergetnének a vasvillás ördögök...
- Sajnálom, kedves Watanabe-kun, de vissza kell utasítanom az ajánlatot. Mivel nem vagyok gyáva, így nem fogok elfutni, de te bármikor elmenekülhetsz.
Mosolyogtam továbbra is rendületlenül, miközben magamban olyat tettem, mint még szinte soha. Szinte szidtam ellenfelemet, és felhasználtam az összes lehetséges káromkodási formát, amit csak eddig ismertem.
- Ebben az esetben...
Mondta, és már meg is lódult felém, klónjával együtt. Kicsit sem tartottam fairnek ezt az egészet, hiszen lényegében most már kettő az egy elleni harcban vettünk részt, és itt csak én voltam egyedül. Az eredeti Watanabe-kun elölről, míg a másik felülről indította a támadást egy újabb kidou formájában. Nem mondom, nem volt rossz húzás a shinigami részéről, azonban én tudtam mégjobbat.
- Dirigido, Lagarto Enérgico! (Fuss, Fürge gyík)
Szabadult fel egy nagyobb mennyiségű lélekenergia, ahogy előhívtam a ressurrectionom. Rég is volt az, amikor visszakaphattam régi alakom egy részét. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mikor használtam utoljára ressurrectiont, hiszen már nagyon rég harcoltam. Ám most alkalmam nyílt arra, hogy használhassam, és megmutathassam, hogy mit tudok. A képességeimnek hála, eredeti sebességem kétszeresére növekedett, így ha eddig csak nagyon gyengén látott, akkor most már valószínűleg nem is lát. Ezt kihasználva egy sonidoval kerültem ki a kétfelől érkező támadást, majd néhány méterrel tőle jelentem meg.
- Nahát, igazán szép támadás volt, Watanabe-kun.
Dicsértem a támadást, hiszen ha nem használom a ressurrectionomat, akkor valószínűleg most vérbe fagyva hevernék a földön, és bomlanék lélekrészecskékre. Hát ezt valamiért igazán nem szerettem volna…
- Azt hiszem, hogy ideje lenne bemutatkoznom… A nevem Ryuunosuke Thorbjörn Zilberschlag, és én lennék a 104. arrancar.
Mutatkoztam be végül, majd hajoltam meg. Szerencsére amint egy arrancar használja a ressurrectionját, minden addigi sérülése begyógyul, így már a bordáim se fájtak. Hosszú, lándzsaszerű fegyverem csikorgott, ahogy az aszfalthoz ért. Valószínűleg a shinigami számára fülsértő lehetett, ám nekem maga volt a mennyei muzsika.
- Gratulálok! Sikerült elérned, hogy használjam az igazi erőmet.
Mondtam mosolyogva, ám ebben a formámban nem igazán látszott, hiszen lényegében egy gyíkemberhez hasonlítottam… Minden esetre úgy döntöttem, hogy támadásba lendülök, így egy sonidoval a klón felé indultam, és fegyveremet egyenesen felé lendítettem, remélve, hogy sikerül vele végeznem egy csapásra, hiszen nem lett volna túl jó dolog, ha továbbra is ketten támadtak volna…

A haorim megpörkölés után úgy gondoltam, hogy itt az ideje magasabb fokozatra váltani. na nem a haroim miatt csináltam, hisz az érdekelt a legkevésbé, csak kíváncsi voltam, hogy mit tud az arrancar srác a shikaiom ellen. Lehívtam shikaiom, amitől persze mindjárt nagyobb biztonságban éreztem magam, bár így sem kellett sokat tartanom ettől a sráctól, hisz nyilván való volt, hogy ki az erősebb kettőnk közül. Miután megtörtént az esemény, és jégcsapkardom a kezemben virított, felajánlottam még utoljára a fiúnak, hogy ha akar, még leléphet, de persze Ő ezt visszautasította. Szokás szerint a nem vagyok gyáva nem futok el szöveg következett. Sosem értettem, hogy mi értelme meghalni büszkeségből, ha tisztán látszik, hogy ki az erősebb, de hát ez van, Ő akarta így.
Nem volt mit tenni, így hát támadnom kellett, ám mielőtt bármit is csináltam volna, gyártottam gyorsan egy lélekklónt, ezzel is nehezítve az arrancar dolgát. Szokatlan volt ez az eddigi harcstílusomtól, hiszen a klónt nem szoktam előhívni addig, míg a ködöm sem hívtam le, mert úgy az igazi, ha az ellenfél nem lát semmit, és nem egy, hanem egyszerre kettő támadás érte, de ezen a taktikámon a mostani harc erejéig változtattam. Úgyis kezdett már unalmas lenni, kellett a változatosság. Meglódultam klónommal együtt. Én szemből támadtam, a másik Yuusuke pedig fentről adott egy szép kis lövetet, előbbi egy fagyhullámmal, utóbbi pedig egy kidouval. Én hátul maradtam, hogy megszemléljem, hogy mire képes a szépfiú. Vagy csak a szája volt nagy, vagy tényleg tud valamit. Még mielőtt beért volna a két támadás, a srác valami fura nyelven (gondolom spanyol, vagy nem tudom) hablatyolni kezdett, ami gyanúsan arra utalt, hogy a resurrectiónját készült lehívni.
- Dirigido, Lagarto Enérgico! - mondta, és egyből meg is lett a hatása. Nagyobb lélekenergia szabadult fel, és a fiú kezdett átalakulni. Az átalakulás egy gyíkhoz hasonló szerzet állt előttem. Ismerősként üdvözöltem a helyzetet, mert volt alkalmam egyszer már egy ilyenfajta resuhoz, bár az kicsit másként nézett ki, de a végeredmény végül is ugyan az...gyík.
A következő pillanatban hirtelen eltűnt a szemem elől, és néhány méterre a becsapódástól jelent meg.
- Nahát, igazán szép támadás volt, Watanabe-kun. - mondta egyfajta dicséretként, amit én persze nem fogadtam el, hiszen egy arrancartól érkezett. - Azt hiszem, hogy ideje lenne bemutatkoznom… A nevem Ryuunosuke Thorbjörn Zilberschlag, és én lennék a 104. arrancar. - mutatkozott be végre, amit kicsit megkésettnek ítéltem, de legalább már tudtam a nevét, ami igencsak nyakatekertre sikeredett, mondhatni, viccesre.
- Gyönyörű neved van. - mondtam neki vigyorogva. - Az őseid valami skandinávok voltak, vagy részegek voltak, mikor ezt a nevet adták neked? - kérdeztem, mert már idejét éreztem egy kis agyhúzásnak. Bemutatkozás után meghajolt, mint valami jól nevelt akárkicsoda. Fegyvere, ami egy jó nagy darab lándzsa volt, csikorogva szántotta a földet.
- Gratulálok! Sikerült elérned, hogy használjam az igazi erőmet. - mondta.
- Te viszont a felét sem láttad még az enyémnek, Ryuunosuke. - mondtam vigyorogva. Ez valóban igaz volt, hisz még a shikaiomnak is volt felfedetlen képessége előtte, hát még a bankainak, bár az utóbbit nem fogom használni, mert nem lesz szükségem rá. Viszont a privaron espada, merthogy az volt, támadásba lendült. Olyan gyorsan tűnt el, hogy észre sem vettem. Mikor legközelebb megláttam, akkor épp lesújtani készült, bár nem rám, hanem a klónom ellen. Elég gyenge próbálkozás volt tőle, hiszen bár a klónom gyengébb nálam, és viszonylag könnyen elpusztíthatja, én attól még itt maradok, ugyanolyan erősen, mint eddig. Egy erős, és jól irányzott támadással megsemmisítette a klónomat, ami szétoszlott, így egyedül maradtam.
- Ez nem változtat a tényen, hogy véged van, privaron espada. - mondtam neki vigyorogva. Észrevettem ,hogy ellenfelem ebben az állapotában igen gyors. Eddig is alig bírtam nyomon követni, most meg aztán végképp nem megy. Így hát eldöntöttem, hogy kicsit lefagyasztom a helyzetet, hogy lelassuljon a srác fiatalos lendülete. Aokit magasan az égbe emeltem, és elmormoltam vigyorogva a parancsszót.
- Hyoumu!- mondtam ki a rövid, tömör, de lényegre törő szót és néhány másodperc múlva már jött is a már jól ismert, és annyira szeretett jéghideg hegyi köd, a maga átláthatatlanságával együtt. Persze csak az ellenfélnek volt átláthatatlan, hisz én tökéletesen látta mindent, ami a ködön belül történt.
- Még egyszer elmondom neked, utoljára. Ez az utolsó esélyed, hogy elmenekülj, Ryuunosuke. - mondtam a privaronnak, és vártam, hogy hátha megfutamodik. Persze a kezemben már gyűjtöttem a lélekenergiát, hogy a válaszától függően megtámadjam majd, mert egy esélyt adtam neki, és akkor nem élt vele. Innen már nem volt visszaút neki.

Valahogy egyre inkább kezdett bennem felmerülni az a dolog, hogy inkább mentem volna haza jelenteni a shinigami jelenlétét. Ha ezt tettem volna, lehet, hogy most a szobámban ülhetnék, és ehetném a finom csokoládét, és olvasnám a kedvenc könyvem, amiből még mindig van jó néhány oldal, hiszen csak előző éjszaka kezdtem el. Megpróbáltam koncentrálni a harcra, de közben tekintetem folyton a csokoládéra esett, és fájószívvel mondtam neki búcsút, hiszen valószínű, hogy többet nem hogy csokit, de mást se igen fogok enni… A klón, és az igazi shinigami támadását sikerült kivédenem, azonban ehhez használnom kellett igazi képességeimet. Nem igazán szerettem volna, de mindegy… Bár az is igaz, hogy már akkor is használhattam volna, amikor Watanabe-kun még nem hívta elő a shikaiát. Akkor talán képes lettem volna megakadályozni, hogy előhívja azt. Végül is már mindegy… Azt még megakadályozhatom, hogy bankaioljon, bár ahogy elnézem, eddig ez a gondolat még meg se fordult a fejében. Talán nem izzasztom meg eléggé… Támadásommal sikerült a klónját eltüntetnem, ami látszólag jóval gyengébb volt nála. Nem meglepő, hiszen egy másolat sose erősebb az eredetinél.
- Ez nem változtat a tényen, hogy véged van, privaron espada.
Mondta vigyorogva. Tényleg nem változtatott, viszont egyel kevesebb ellenféllel kellett számolnom.
- Nocsak, hallottál már a privaron espadákról? Ennyire jól értesült lennél?
Vontam fel a szemöldököm meglepettségemben. Nem gondoltam volna, hogy már ennyire kianalizáltak minket a hátunk mögött, hogy még a privaron espada rangról is tudnak. Az is igaz, hogy a shinigamik mindent megtesznek, csak hogy megismerjék az ellenfelet. Jól is teszik… Igaz, nálunk ez felesleges, hiszen három volt shinigami vezet minket, ami nekem egy cseppet se tetszik… Főleg Gin… Pár pillanat múlva, ellenfelem a magasba emelte zanpakutoját. Elég rossz sejtésem volt…
- Hyoumu!
Amint ezt kimondta, sűrű, hófehér köd kezdett megjelenni, és ellenfelem is kezdett lassan de biztosan eltűnni. Kissé kétségbe is estem emiatt, hiszen ebben a ködben – amit valószínűleg ő csinált – kétlem, hogy bárhogy is meglátnám, ha támad…
~ A csudába… Egyre hidegebb van, amitől csak egyre lassabb leszek…
Morogtam magamban. Tényleg egyre lassabb leszek, minél hidegebb van. Valószínűleg épp azért, mert hüllő resurrectionom van, vagy csak azért, mert utálom a fagyot. Lassan már kezdtem azt hinni, hogy hozzá fogok fagyni az aszfalthoz. Kicsit megemeltem lábaimat, hogy ez még csak véletlenül se történjen meg.
- Még egyszer elmondom neked, utoljára. Ez az utolsó esélyed, hogy elmenekülj, Ryuunosuke.
Ajánlotta fel ismét a megfutamodás lehetőségét. Szerintem már sejthette, hogy mit fogok válaszolni, hiszen az előzőt is visszautasítottam…
- Sajnálom, de ismét vissza kell utasítanom ezt a figyelmes gesztust. Ha már idáig eljutottam, meg se állok a bankaiodig.
Válaszoltam. Feszültem figyeltem, hogy merről támadhat, hiszen semmit se láttam a nagy ködben. Nem tudtam mást tenni, minthogy vártam. Majd ő úgy is támad, legalábbis remélem. Bár valószínűleg ha rám támad, akkor az lesz az utolsó támadása, hiszen nem biztos, hogy ki tudom védeni…

A klónos támadás után, illetve közben az arrancar srác előhívta a resurrectionját, amiben leginkább egy gyíkhoz hasonlított, ami leginkább egy gyíkemberhez hasonlított. Már meg sem lepődtem, hisz volt már dolgom ilyenféle resurrectiónnal, bár az kicsit másabb volt, de a végeredmény ugyan az. Igaz, Slarinnak nem volt bárdja, vagy mi ez, ami Ryuunosuke kezében volt, mert ő máshogy harcolt. Viszont be kellett látnom, hogy ebben az alakjában jóval gyorsabb volt, mint ezelőtt, és már akkor is alig tudtam követni a mozgását, most meg pláne nem. Meg is lett ennek az eredménye, hisz a klónom bánta, hogy hagytam átalakulni ebbe a formába. Igaz nem volt nagy veszteség a klón, hisz bármikor tudtam volna egy másikat csinálni, meg jóval gyengébb volt, mint én, de legalább nem rajtam mutatta be a gyorsaságát a srác. Így ismét egy az egy elleni harc volt, amivel nem volt különösebben nagy gond. Egy dolog volt, ami zavart, az pedig Ryuunosuke gyorsasága volt. Mielőbb le kellett lassítanom, hogy esélyem legyen nyomon követni a mozgását. Volt is egy jó módszerem ez ellen. Aokit magasan az égre emelve lehívtam a második képességemet, ami egy passzív képesség volt. A környező területet beterítette a hideg, átláthatatlan köd. Ebben a ködben ellenfelem örült, ha nem fagyott oda a talajhoz, nemhogy láthasson engem, és gyorsan tudjon mozogni. Én pedig tökéletesen átláttam az egészen, és még gyorsabb is voltam, mint eddig, a fagyhullámom pedig képes voltam irányítani, plusz az is gyorsabb lett. Egyszóval nyerésre álltam. Még egyszer közöltem a fiúval, hogy ha akar még elfuthat, bár ezt nem gondoltam komolyan, csak szükségesnek éreztem, hogy azt higgye hogy túlélheti még.
- Sajnálom, de ismét vissza kell utasítanom ezt a figyelmes gesztust. Ha már idáig eljutottam, meg se állok a bankaiodig. - mondta Ryuunosuke.
~ Naív.. - gondoltam magamban.
- Akkor kénytelen leszel itt megállni, ugyanis nem fogod látni a bankaiomat. Ahhoz nem vagy elég erős, privaron espada. - mondtam vigyorogva. - Azt ki kell érdemelni. - fejeztem be mondandómat, provokálásnak szánva.
Itt volt az ideje, hogy véget vesse kennek a harcnak, mert már mentem volna vissza SSbe. Mostanában egyre több a nemkívánatos személy Karaukárab. A múltkor az a nő, most meg ez a srác. Lehet, hogy jobban jártak volna, ha otthon maradnak, vagy valami ilyesmi, de így, hogy engem fogtak ki, elég kellemetlenül jártak. Ez van. Ráadásul ez a Ryuunosuke saját maga kötött belém, szóval csak is magát okolhatja majd azért, ami vele fog történni.
Megindultam a fiú fele egy gyors shunpoval, hogy egy szemből jövő támadással felnyársaljam. Az utolsó pillanatban tudta felkapni a fegyverét, és tudta hárítani a támadásom, ezzel is mutatva, hogy alig lát ebben a ködben. Néhány ütésváltás után hátrébb shunpoztam, hogy gondolkozhassak kicsit. Látszott a srácon, hogy nem ura a helyzetnek, szóval nem volt okom félni, de nem ártott óvatosnak lenni, mert okozhat meglepetést egy privaron espada. Néhány másodperces gondolkodás után kész is volt a tervem. Próbaként egy Haient ráküldtem a selyemfiúra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg alig lát ebben a ködben. Ez elől is az utolsó pillanatokban tudott csak elugrani, szóval immáron biztos voltam benne, hogy szinte nem lát semmit, így nyugodtan bevethette mellene a támadásom, amit kiterveltem az előbb. Kardommal nagyot suhintva elindítottam egy jól megtermett hullámot a srác felé, kezemben pedig lélekenergiát gyűjtöttem egy kidouhoz. A fagyhullám csak elterelés volt, hogy a figyelme arra terelődjön, és ne számítson más támadásra. Ez volt a passzív képességemnek az igazi fegyvere. Az összezavarás. A hullámot a srác felé írányítottam, így az nyílegyenest száguldott ellenfelem felé, ezzel is menekülésre kényszerítve. Az Ő szemszögéből nézve, ez csak egy támadás volt ,ami elől el kellett ugrani, vagy menekülni, viszont nem ez volt a célja. Terelgettem a srácot magam felé ezzel a támadással, hogy a megfelelő pillanatban el tudjam lőni a kidout. A ködön keresztül nem látszódott, de a fagyhullám szép kis kanyargós utat járt már be, míg követte a fiút. Aztán végre hatótávolságon belül ért, és én el lőttem felé a kezembe gyűjtött lélekenergiát.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou! - kiáltottam és ennek hatására kilőtt a kezemből a kidou fényes rudak formájában, hogy foglyul ejtsék ellenfelem. Biztos hallota a srác, hogy elkiáltottam a parancsot, de mivel a fagyullám még mindig ott volt mögötte, nem tudott mást csinálni, csak az elől menekülni, és így nem tudta kivédeni már a kidoumat. Amint elérték a fényrudak a testék, szorosan lefogták, így már nem tudott mozogni sem. Véget ért a harc számára. Megállítottam a hullámot, és deaktiváltam a ködöt, így ismét felmelegedett a levegő, és tisztán lehetett látni mindent.
- Vége van, privaron. - mondtam csendesen, miközben sétáltam a fiú fele. - Vesztettél. néhány lépés után odaértem a privaron espada elé, és közömbös arccal néztem le rá. Aztán odahajoltam közel hozzá, és a hajánál fogva felém fordítottam az arcát.
- Itt és most meg kéne, hogy öljelek téged, de nem teszem. - mondtam csendesen neki. - Látni akartad a bankaiomat Ryuunosuke...legyél elég erős hozzá, és csak utána gyere vissza, akkor láthatod, ha kiérdemelted. - mondtam, majd egy jobb egyenessel ártalmatlanítottam a srácot. Megszüntettem a kidou hatását is, így az alélt privaron a földre esett. Még néhány másodpercig tűnődve néztem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg lesz e valaha olyan erős, hogy használnom kelljen ellene a bankaiom, aztán hátat fordítottam, és visszatértem SSbe. Senkinek sem szóltam erről az esetről, ez az én titkom volt egyelőre.


//Köszi a játékot! *megnyomorgatja*//