Mindenkire vonatkozó:
Jelszó: "Macska kaját mindenkinek!"
Név: Shouken Naname
Kaszt: Shinigami, 1. osztag
Rang: 4. tiszt
Nem: nő
Kor: 16 év
Felszerelések: Zanpakutoján kívül egy lila alapon cseresznyevirág mintás legyezőt hord magával.
Születési dátum: március 19.

Kasztokra vonatkozó:
Shinigami: Shouken Naname
Zanpakuto neve: Kitsune Koori
Zanpakuto fajtája: jég alapú
Zanpakuto shikaia: a katana jégszínben kezd fényleni, majd legyezővé alakul
Zanpakuto támadása: „Koorino fubuki" A parancsszó hatására az ellenfél felé jégörvény száguld, ami jégszobrot csinál az illetőből.


Kinézet: Középmagas termetű, átlagos alkatú lány. Zöld, vidáman csillogó szempár, kislányos arc, barna haja különleges fonatba van fogva. Általában fekete shinigami egyenruhát visel, gyakran látni kezében egy lila alapon cseresznyevirág mintás legyezővel a kezében.
Jellem: Nem tartozik a nevelhetetlen kölykök kategóriába, de nem egy ártatlan jó gyerek. Bármilyen munkát szívesen végez, hiperaktív hölgyemény, ha nem kötik le, leköti magát. Nemesi származása ellenére nem a jólneveltségéről híres, de az illemet azért tartja feletteseivel szemben.
Ha melóról van szó, akkor veszi fel a „komoly nagylány” imidzsét.

Előtörténet:
Nos, hol is kezdjem… talán az elején. Shouken Naname vagyok, nemesi családból származok, persze ez nálam alapból nem jelent semmit. A suliban népszerű voltam, bár csak nemesekkel barátkozhattam, amit ki nem állhattam. Apám velem szemben tanúsított szigorát meg is bosszultam kő keményen. Az utolsó földi bosszút ki is emelném.
- Hono –san, mit terveztél mára? – érdeklődtem egy osztálytársamtól.
- Passz, ha életfogytiglani szobafogságot akarsz apádtól, felőlem tehetsz, amit akarsz – mondta vállat vonva a lány, majd visszafordult könyvéhez. Én egy darabig agyaltam, hogy aznap mivel is törjek borsot a tanárok és apám orra alá. Aztán eszembe jutott, hogy mivel én vagyok a kémia szertár –felelős, így kaptam a szertár kulcsát, és elballagtam a szertár felé. A szertárból kihoztam az ecetet, a mosdóból a szappant, majd az osztályterembe érve a szivacsot jól eláztattam vízzel, szappanos ecettel agyonlocsoltam, és letöröltem vele a táblát. Míg a többiek hahotáztak, addig Hono –san rosszalló pillantást küldött felém.
- Istenem, mi lesz ebből… - morogta az orra alá nemes barátnőm.
Pechemre mire végeztem a „művemmel” befutott a kémia tanár.
- Shouken Naname! – üvöltötte a tanár céklavörös fejjel. Ebből nagy balhé lesz, azt előre sejtettem. Mivel az osztálytermünk a földszinten volt, és az ablak se volt magasan, így a legközelebbi ablak felé vettem az irányt, ami pechemre csukva volt. Jelen pillanatban meg akartam úszni a büntetést, így kiugrottam az ablakon, nem számított, hogy nem volt nyitva. Körülöttem az ablak üvegszilánkjai szálldostak, én meg tele vágásokkal és egyéb sérülésekkel értem földet. Megint pechem volt, ugyanis apám jött megbeszélést tartani a tanárokkal a nevelésemről, pont belefutottam.
- Naname, mi a jó eget műveltél már megint! – dörrent rám édesapám, ilyen dühösnek életemben nem láttam még. Úgy láttam, jobb elhúzni a csíkot, mielőtt még szép kiadós fejmosást kapnék a többi nyalánkságot nem is említve. Ő természetesen utánam rohant, én meg ki az iskolaudvarról. A többiek érdeklődve figyelték az eseményeket az ablakokból, ameddig tudták. Kiérve a suli területéről én gyorsabb tempóra váltottam. Mákom volt, hogy jó voltam futásban, az iskolai versenyeken mindig második vagy harmadik helyezet voltam ebből a sportból. Balszerencsémre nem figyeltem az úttesti közlekedést, így kirohantam az aszfaltra, természetesen elgázoltak.

Lélekként:

Miután Rukongaiba küldtek, ott is folytattam csínytevő életemet, amivel az idősebbek rosszallását kivívtam. Persze az első évek nem teltek épp a legkönnyebben, mázlimra békés kerületbe kerültem, szám szerint a négyesbe. Nem sokkal később egy shinigami jött kerületszemlét tartani, barátaimmal pedig lelkesek voltunk, és ki nem hagytunk volna egy ilyen alkalmat. Természetesen egész nap korgott a gyomrom, de úgy gondoltam, hogy ha ennyit nem bírok ki, akkor nulla vagyok. Természetesen nem kell találgatni, kidőltem a tömegben. Rögtön felfigyeltek rám, közben a shinigami mindent elmondott az éhségemmel kapcsolatban, ezek után felvettek az akadémiára.

Elárulom, az akadémián is nem egy idegszáltól fosztottam meg a tanáraimat csínytevéseimmel. Bár itt azért valamennyire visszafogtam magam, de ettől még ugyanúgy a tanárok réme voltam. Legjobbat meg is említeném.
Már végzős voltam, amikor Nina, Akine, Mitsuki és én elterveztünk egy utcsó ajándékcsínyt a tanároknak. Elloptuk az irodából a tanárok egyenruháit, és kicsit „átalakítottuk” a ruhadarabokat. Mondanom sem kellett, jót röhögött az egész évfolyam, amikor egy-egy gyorsabb mozdulatnál hullottak le a tanárokról a ruhák. A tanárok rákvörös képpel fejezték be azt a napot, mi majd megszakadtunk a röhögéstől. Néhány tanuló még képeket is készített, és kiplakátolták az utolsó napokban a faliújságra.
A vizsgán sikeresen átmentünk, persze mindenki azon izgult, hogy melyik osztagba került. Én meg azon izgultam, hogy melyikbe nem akarok menni. A „hentes” osztaghoz, naná, hogy nem. Kísérleti nyúl biztos nem akartam lenni a 12. osztagnál.
- Name –kun, te tudod, hova kerültél? – érdeklődött Ayumi, aki izgatottan várakozott, miután visszatértem épségben a vizsgákról.
- Az egyesbe – válaszoltam tömören, miután barátosném kis híján megfojtott az ölelésével.
- Előre sajnálom szegény főkapitányt – fejtette ki véleményét Ayumi –san.
- Nyugi, túl fog élni engem, ne aggódj – feleltem rá vigyorogva, mire barátnőmtől kaptam egy jó kis tockost búcsúzóul. Az egyes osztag pedig felkészülhet sok nevetésre és vicces helyzetre.
Persze azért igyekszek jó kislány lenni.