Amaya Uresii vs. Kuro Umes - Harc a tisztaságért (xD)

A parkban ücsörögtem egy fényes, tavaszi délutánon. A szél lágyan fújt, halkan susogtak a falevelek. Idilli pillanat volt. Sehol egy felhő, az egész égbolt azúrkékben pompázott. Behunytam a szemem, és így feküdtem egy pléden az egyik fa alatt. Tegnap eső volt, így muszáj volt valamit magam alá teríteni. A friss levegő átjárta az elmémet, és minden gondom elszállt. Csak henyéltem, örültem a semmittevésnek. Már majdnem elaludtam, mikor valami tompa és nedveset éreztem az arcomon. Elkezdett mozogni. Nem mertem kinyitni a szemem, inkább felpattantam. Ekkor egy ismerős nevetést hallottam a hátam mögül, ezért megfordultam.
-Szia Pompomnyuszi! -vigyorgott, sőt, röhögött Amaya.
Ekkor vettem észre, hogy tiszta sár a keze.
-Szia Amaya.
-Olyan vicces a két kezem lenyomata rajtad! - már lassan a hasát is fogta, annyira viccesnek találta a helyzetet.
-Ugye most csak viccelsz? -tettem fel a költői kérdést, hiszen tudtam, 5 kiló sár van rajtam hála a hadnagynak.- Ez nem igaaaaaaaaaz!! -keltem ki magamból.
-Mi a baj? Szerintem nagyon jól áll, így van egy kis színed!
-Szerintem meg nem áll jól... -kezdtem el letakarítani.- Nincs jobb dolgod, mint összetapicskolni engem?
-Unatkoztam az osztagban.. Gondoltam járok egyet, és találtam egy pocsolyát. Aztán megpillantottalak téged. -egy kicsit elhallgatott, majd folytatta.- Játszol velem?
Nem sok hiányzott, hogy hátraessek a kéréstől.
~Én vele játszani? Bár úgysincs most dolgom...
-Milyen játékra gondoltál?
-Sárcsataaaa... -ugrált előttem.
-És mi lenne, ha inkább gyakorolnánk? A színes labdákkal egy játék?
-Jóóóóó -pattogott ismét, és megfogta a ruhámat, amitől elég ideges lettem, hiszen még mindig sáros volt a keze.- Menjünk Pompomnyuszi!
-Rendben... csak összeszedem a cuccom. -néztem rá belenyugvóan, hogy a ruhámnak már lőttek, így nem is szóltam rá, hogy engedje el.
Összepakoltam a plédet, felvettem a hátamra Ryuu-t és a gyakorló felé indultunk.

Miután körbenéztem a laborban -teljes káosz a helységben; Roku ordítozik kikelve magából; a tisztek össze-vissza rohangásznak; minden ripityára törve;- semmi dolgom sem volt. Szörnyen unatkoztam! Úgy gondoltam, ha helyben nincs kivel játszanom keresek valakit. Meg is lódultam ugrálva valamerre, mert sose tudom melyik a bal meg a jobb kezem. Pedig Tatsu-chan ilyen színes szalagot is kötött az egyikre, de folyton elhagytam, úgyhogy feladta a dolgot.
Kezdtem éhes lenni, ezért kerestem magamnak kajókát. Elcsórtam egy csomó sütit és meneteltem tovább. Aztán ráakadtam a legjobb játékra. Egy hatalmas pocsolyára. Annyira jó muri bennük ugrálni! Most sem hagyhattam ki! Eldobtam a kezemben tartott sütiket és egyenesen belegázoltam a legnagyobba. El is tűntem benne szinte teljesen. Kimászva a lyukból nekiláttam lerázni magamról mindenfelé a sötét színű trutyit. Viszont félúton rájöttem, hogy csinálok belőle olyan vicces figurákat, ezért egyre többet kezdtem kikanalazni magamnak.
Szép kis családom volt, amikor jött egy gonosz bácsi és el akart zavarni. Morcos lettem, ezért bokán rúgtam és ütögetni kezdtem a kezemre kötött hosszú bigyómmal - zanpakutou -. Búcsúzás képen még rádobáltam jó néhány környi barna izét, aztán távolabb szökdécseltem. Ekkor láttam meg egy fa alatt Pompomnyuszit! Rögtön tudtam ő játszani fog velem, ezért odarohantam. Sajnos csukva voltak a szemei. Kénytelen voltam megpofozgatni, hogy felébredjen.
Türelmetlenül toporogtam, miután beleegyezett a szórakoztatásomba. Úgyis régen csináltam már azokat a színes bigyókat. Végül nem bírtam magammal és elengedve a ruháját felugrottam a hátára.
-MENJÜNK, MENJÜNK, MENJÜNK MÁÁÁÁÁÁÁÁR! -ugráltam hisztérikusan a hátán, aminek hatására elindultunk. Boldogan vigyorogtam és csápoltam örömömben, néha sikeresen megütve a fejét. -Hova megyünk?-tettem fel a nagy kérdést, mert számomra már túl régóta gyalogoltunk.
-Ahol senkit sem fognak zavarni a színes gömbök...-
-Messze van?-
-Nem.-
-Akkor miért nem értünk még oda?-
-Mindjárt ott leszünk!-
-Biztos?-
-Igen!-hallgattam el kicsit, amíg elkezdtem befonni a haját, természetesen agyonrángatva. Beleakadtak az ujjaim, nem tehetek róla!
Addig játszadoztam a polip kinézetű fonatok elkészítésével, amíg egyszer csak meg nem álltunk. Egy hatalmas rét előtt ácsorogtunk, ami rögtön meghozta a kedvem rohangászni. Leugrottam Pompomnyuszi hátáról és belegázoltam a fűbe, amiben szinte teljesen eltűntem. Egy ideig még lehetett hallani, ahogy vígan röhögcsélek, de aztán gyorsan elhallgattam. Úgy gondoltam szedek pár színes virágot, na meg megijesztem lesből a másikat.

Eléggé feldühített, mikor elkezdte tépni a hajam, de az tartotta bennem az erőt, hogy nemsoká' ott leszünk. Ha rászóltam volna, biztosra veszem, hogy vagy jobban elkezdi tépni bogozás gyanánt, vagy leugrik és az egész hajkoronámat magával rántva duzzogva visszaindul.
Végre megérkeztünk, és Amayának szerencsére sikerült kiszabadítani a kezét, mielőtt a fejemet is lerántja az ugrásával. A nekem derékig érő fűben olyan gyönyörűen eltűnt, hogy csak a fű mozgásából és néhány halk kacajból sejthettem, merre van. Aztán, mint akit elnyelt a föld, sehonnan semmilyen jelzés sem érkezett.
Kicsit már aggódni kezdtem, hogy merre lehet, amikor egy hatalmas virágcsokor száguldott felém. Az arcomba csapódott, én pedig a sok virágportól elkezdtem trüszkölni. Ahogy becsuktam a szemem, hogy megdörzsöljem, a gyomromba csapódott valami. Hátraestem, és amikor kinyitottam a szeme, Amaya vigyorgott, sőt, röhögött mellettem.
-Ez fájt! -tettem vissza a földre a fejem, ami a lehető legrosszabb döntés volt.
-Hehe! -kacagott.
A hadnagy egy újabb virágcsokorral kezdte el püffölni a fejem, én pedig megpróbáltam elkapni a kezét, de ekkor (igaz, csak figyelmeztetésként) megharapta a karom.
-Hé, ezt most miért csinálod?
-Mert olyan muris vagy, Pompomnyuszi! -kezdte el letépdesni a szirmokat, és az arcomba dobálta.
-Hagyd abba kérlek!! -ültem fel, hátha ezzel kicsit nyomatékosítom a kérést.
-De azt mondtad játszol veleeeem! -kezdett kisebb hisztibe.
-Igen, de azokkal a szép, színes gömbökkel! Nem pedig virágokkal.
-Értem...
-Na gyere, menjünk tovább! -néztem rá, és kicsit megenyhültem.- Hozhatsz egy csokor virágot, gyorsan szedj!

A hatalmas fűben szörnyen élveztem futkorászni. Főleg amiatt, hogy nem láttam ki és ebből nálam egyenesen az is következett, engem sem látnak! Össze-vissza cikázás közben felmértem az egész rétet és Pompomnyuszitól legtávolabb elkezdtem gyűjtögetni mindenféle színes virágocskát, ami csak megtetszett. Azért halkan továbbra is kuncogtam azon, hogy néha-néha hallom a néni szólongatásait. Szerettem gonoszkodni, de úgy voltam vele a neki csinált csokorral majd kiengesztelem.
Végül összefogtam a terebélyes gyűjteményen aztán olyan halkan kezdtem meg osonni felé, amennyire csak sikerült. Ilyenkor azért jól szokott jönni annak a valaminek az érzékelése, ami a nénikből meg bácsikból árad és tudom merre vannak. Annyira vicces őket követni, miközben nekik fogalmuk sincs rólam! Miután ugró távba kerültem nekirugaszkodtam és becsapódtam Pompomnyusziba. Annyira szerettem volna neki megmutatni az ajándékom, hogy szó szerint ledöntöttem a lábacskáiról. A zuhanás nagyon tetszett, mintha hullámvasúton utaztam volna. Szívesen megismételtem volna még párszor*.*
A nózija alá dugtam a virágcsokrot,de semmit sem mondott. Nem esett jól, hogy nem dicsérte meg a munkámat ezért elkezdtem ütögetni a homlokát durcásan. Még meg is haraptam, mert meg akart állítani! Ha mérges vagyok, akkor hisztizem és ha hisztizem, akkor veszélyes vagyok! Legalábbis Tatsu-chan mindig ezt mondogatja. Próbálta elmagyarázni nekem mit is kéne csinálnom, de jobban tetszett a csokorral ütögetni a fejét, ezért folytattam.
-Beporozlaaaaak....majd jönnek a méhecskék és a te fejedből is kinőnek virágooook!-
-Nem hinném, Amaya-chan!-
-Próbáljuuuuk kiiiiiii!-
-Már épp eléggé beporoztál...-
-Tényleeeeeeeg??? Szerintem neeeeeeeem!-ekkor egy hatalmasat sóhajtott, amin nagyon hangosan kezdtem el vigadni.-Annyira vicceees vaaaagy!-természetesen kiterülve Pompomnyuszin kacarásztam magamnak.
-Na gyere, menjünk tovább! Hozhatsz egy csokor virágot, gyorsan szedj!-emelt fel, amit szándékosan azzal nehezítettem, hogy rátehénkedtem a teljes súlyommal. Ettől kissé nehezen tudott letenni a lábaimra.
-Lóbááááálj meg a levegőőőőbeeeeeeeeeeeen!-ugráltam mellette.
-Inkább szedj virágot...vagy már nem akarsz?-
-Neeeeeeem!-toporzékoltam mérgesen.- Lóbááááálj meeeeeg!-
-Rendben, de csak akkor ha jó kislány leszel!-hevesen bólogatni kezdek és pillanatok alatt abbahagyom a hisztizést.
-Megy ez, Amaya-chan!-
-Akkor most repkedhetek?-
-Ha odaértünk! Addig tessék szépen viselkedni!-
-De miért csak akkor?-T.T
-Mert...öööö.....öhm...addig megvárom a méhecskéket!-
-Okééééééé! De akkor biztos repkedheteeeeek?-
-Biztos!-
-Egészeeeeen?-hajoltam közelebb és közelebb hozzá a hatalmas bociszemeimet bevetve.
-Ühüm!-
-Akkor jó!-ugrottam egyet elmosolyodva és lódultam neki cikk-cakkban futkorászni. Persze arról fogalmam sem volt merre kell mennünk, de Pompomnyuszi folyton kiabált utánam, ha rossz felé fordultam. Végül egy patakocskánál kezdtem el pancsolni meg dobálni a kavicsokat. Illetve ugrálni a vízbe. Különösen tetszett, hogy szürkés lett a víz, ahol engem ért patak.
-Ott vagyunk már, Pompomnyusziiii?-kiabáltam a hátam mögé.

Végre ismét sikerült rávennem arra, hogy ne velem foglalkozzon. Egy ígérettel könnyen el lehet intézni mindent, nem igaz?
Elég magas volt a fű, ezért lassan baktattam az energiabomba után, hiszen a szememmel se tudtam őt követni, nem hogy a lábaimmal. Még szerencsére hellyel-közzel tudtam, merre járunk, és sejtettem, hogy megtalálta a patakot, hiszen hangos csobbanás után csend következett. Nem siettem el a dolgot, tudtam, hogy megint pancsol és nem akartam újabb iszappakolást. Újabb csobbanások és kacagás töltötte meg a levegőt, és ezen én is elmosolyodtam. Mikor odaértem, már teljesen eláztatta a ruháját, és épp az egyik soron következő kavicsot hajította a vízbe.
-Ott vagyunk már, Pompomnyusziiii? -gondolom hallotta, hogy megérkeztem mögé.
-Még nem, de látod ott azt a kis rétet? Na oda megyünk!
-De jóóóó! -pattant ki a vízből, és sikeresen összecsapott engem is.- Fussunk versenyt addig! -rángatta meg a ruhámat a sáros kezével.
-Oké, oké Amaya, megyünk már! De előbb menjünk át a hídon! -mutattam a tőlünk öt méterre lévő faszerkezetre. Mikor átértünk rajta húztam egy vonalat, és felálltunk.
-Háromra indulunk! Egy, kettő, há-rom! -startoltunk el a tisztás felé. Mivel azt nem közöltem a hadnaggyal, hogy shunpozni nem lehet, természetesen ő ért oda hamarabb.
-Végre, itt vagyuuuuunk! -rohangászott körbe-körbe körülöttem.- Pörgess meeeg, megígérteeed!
-Rendben, add a kezed! -fogtam meg a csuklóját, és pörgetni kezdtem.
-Juhéééé, szálloooook! -üvöltötte önfeledten, nekem viszont egyre inkább hányingerem lett.- Magasabbra, méééég magasabraaaa!
-Sajnálom, ez a maximum! -lassultam le, és letettem a talpát a földre.- Kicsit kiöregedtem már ebből. -ültem le a földre, remélve, hogy kicsit helyre áll a körülöttem forgó világ.

Kicsit szomorú lettem, miután beértek, mert ez azt is jelentette ott kell hagynom a játékforrásomat. Pedig még kicsit sem untam a víz csapkodását. Olyan muris volt, ahogy mindenfelé csapkodni tudtam a vízzel. Plusz nem végeztem a kövek színezésével sem! Csúnyán mutatott, hogy néhány kivételével az összes sötétebb lett! Így nem tetszett! Ezért a tenyereimbe begyűjtöttem a lehető legtöbb vizecskét és elkezdtem rálocsolgatni a kimaradt kavicsokra. Közben Pompom nyuszi is befutott és elkezdett nekem beszélni. Nem figyeltem, szóval nem tudtam micsidiért néz rám olyan kérdően. Egy mosoly után visszakérdeztem és beavatott merre igyekszünk. Elpillantottam a kezével jelzett irányba, ahol hatalmaska zöld rét mindenfelé. Csodálkozva őrjöngtem két sort és lódultam neki a kísérőmnek, mivel minél hamarabb oda akartam érni. Rögtön eszembe is jutott egy csudijó játék, amíg odaérünk. Versenyt szerettem volna futni! Bele is mentek, ami a hisztire hajlamos természetemet ismerve helyes választás volt Umes néni részéről.
Nagyon könnyen győztem le Pompom nyuszit! Olyan buta vooolt! Nem használta azt a gyors lépegetést, így teljesen lemaradt mögöttem! Meg is ajándékoztam egy gonosz nyelvnyújtással, amiért ő lett az utolsó. Ha jobban elememben vagyok, talán még egy homlokon virító "L" betűt is bemutatok, de Tatsu-chan azt mondta nem szabad azt csinálnom, mert ha megtudja büntetést kapok. Ahhoz pedig semmi kedvem sem volt! Nagyon csúnya büntiket tud kitalálni! Nem szerettem olyankor! Egy gonosz és mérges öreg bácsi lesz belőle.
Odaérve jöhetett is a következő felvonás! Rávettem, hogy pörgessen meg. Juj, nagyon-nagyon élveztem! Annyira jó volt repülni! Sajnáltam, mert hamar vége lett és hiába toporzékoltam, a fehér hajú néni csak ült szorgalmasan. A végén meguntam! Nem szerettem,ha nem figyelnek rám! Ezért megragadtam az egyik kezét, majd rángatni kezdtem.
-Miért nem figyelsz rááááám?- kiabáltam vele felháborodottan.
-Jaj, Amaya! Hagyd abba, kérlek!-
-Neeeeeeeem!-ugráltam gonoszan tovább, oda se figyelve a kérésre.
-Légyszíves! Nem érzem jól magam!-
-Hüm?-kaptam fel a fejemet és hajoltam az arcához közel.-Mi a baj?-vizsgáltam át tüzetesebben,de nekem semmi változás sem tűnt fel. Ugyanolyan fehér volt mint eddig! Lehet csak egy kis cukorkára volt szüksége. El is kezdtem kotorászni a zsebemben valami édesség után,hiszen mindig tartok magamnál. találva egy karamellás cukorkát csillogó szemekkel szökdécseltem párat. Mérhetetlen okosnak éreztem magam, mert ilyen ügyes vagyok, hogy hordok mindig magammal jó néhány zacskónyi finomságot. Kibontva a papírt, tömtem be az épp szólalni készülő Pompom nyuszi száját. Nem tudom miért, de köhögni kezdett. Elég csúnyán megfázhatott. A háta mögé ugorva kezdtem el ütögetni a hátát, mivel azt tanították nekem ez segít a betegnek.
-Köszönöööm...ennyi bőven elég lesz, Amaya!- én persze annyira belejöttem, hogy meg se akartam hallani mit beszél. Olyan furi hangokat adott ki a háta, amikor ráütöttem és mindenhol másképpen hangzott. -Mondom jó lesz már!-
-Okéééééé!-kegyelmeztem meg rajta, bár biztos nem élvezte a fülébe való kiabálásomat. Kuncogva megkerültem a fülét piszkálgatót és az ölébe vetődtem. -Most mit fogunk csinálni? Eszünk? Ugye igen! Kezdek éhes lenni...És mit fogunk enni? És utána mihez kezdünk? Mikor játszunk a színes golyókkal?-árasztottam el a kapásból eszembe jutó összes kérdéssel.

Mikor lehuppantam a földre, a fejemet a két térdem közé hajtva próbáltam meg elűzni a hányingert, kevés sikerrel. Próbáltam kizárni a külvilágot, aminek persze hiszti lett a vége. Megfogta az egyik kezem és rángatni kezdte. Nem sok hiányzott, hogy oldalra boruljak, de szerencsére időben ki tudtam támasztani magam a másikkal. Hiába kértem, hogy hagyja abba, mint ha a falnak beszéltem volna. Nagyot sóhajtottam, majd közöltem, hogy nem vagyok valami fényesen. Erre persze felkapta a fejét, és matatni kezdett a zsebeiben. Talált is valami cukrot, és reméltem, nem a hajamba akarja morzsolni. Már épp szólni akartam, hogy kicsit jobban vagyok, amikor a számba tömte. Szerencsére előtte kibontotta, de így is a torkomra szaladt, és majdnem megfulladtam. Próbáltam leállítani, mikor hozzá kezdett a hátamat ütögetni, de nagyon élvezhette, mert nem akarta abbahagyni. Kedvessége tovább tajtékzott, hiszen majdnem megsüketített. Alig tudtam helyre ütögetni a hallásomat, mikor az ölembe dobta magát. Egy rakás kérdést zúdított rám, én pedig azt se tudtam, hol áll a fejem.
-Várj egy kicsit! -fogtam be a száját, ami miatt majdnem megharapott.- Nyugalom! -kaptam el a kezem, majd magam mögé tettem, és rájuk támaszkodtam.- Szóval.. Enni szeretnél?
-Igeeen, éhes vagyok! -kezdte el újra a hisztijét.
-Kérlek, ne ugrálj az ölemben! Ott van egy almafa, szedek neked párat, rendben?
-Nincs más? Süti?
-A mező közepén nem hiszem, hogy találunk efféle dolgot.
-Hmm.. értem. -bámulta a földet, majd megint rátört az ötperc.- Na menjünk, szedjünk almát! -koppintott a fejemre, felpattant, és a fa felé vette az irányt.
-Okéé.. -sóhajtottam egyet, feltápászkodtam és a nyomába eredtem.
Hihetetlen, mennyi energia van benne. Miközben "üldöztem" őt, elgondolkodtam, vajon jó döntés volt-e kihívni. Jó, játéknak indult, de mind a ketten tudjuk, legalábbis remélem, hogy mégsem ilyen egyszerű a dolog.
Végre beértem őt, és nem akartam hinni a szememnek. Minimum egy tucat csutka hevert szanaszét körülötte, és még úgy kétszer annyi alma az ölében. Tátott szájjal álltam pár lépésre tőle, amikor azt láttam, hogy hatalmas sebességgel száguld felém egy lerágott magház.
-Hé! -kiáltottam rá, miközben a kezemmel kivédtem a támadást.
-Olyan muris vagy Pompomnyuszi, mikor elbambulsz! -törölgetett meg egy újabb gyümölcsöt, majd beleharapott.
-Akkor sem illik dobálózni.
-Nyem baj! -rágcsált tovább.
-Hajj... -tettem le magam a fa árnyékába, hiszen nagyon úgy nézett ki, itt maradunk még egy darabig.

Azon az órási fán annyi szép piros kerek alma volt, hogy alig bírtam türtőztetni magam! Legszívesebben kivágtam volna az egészet és az összes ennivalót összekapkodnám pöttyös kosárkába. Húúúh, olyan sok kajókám lenne, hogy Tatsu-channak is tátva maradna a szája! Biztos murisan nézne ki. Mindig olyan fura az arca, ha elgondolkozik.
Tovább nem foglalkozva az apukám grimaszkáinak azonosítgatásával nekiestem a magas mászókának. Teljesen be voltam zsongva tőle! Telis tele volt órási kapaszkodókkal, amik csak arra vártak, hogy rájuk ugráljak! Lendültem is felfelé rögvest! Le kellett tesztelni a látottakat! Ugrálás közben még a gyümiket is körbekóstoltam, sőt megnéztem azt is merre jár Pompomnyuszi. Hát, rendesen le volt maradva mint a marsra lakó, vagy hogy is szokták mondani. Mire beért már félig tele pakoltam a pocimat, de azt tanította Ken-chan, hogy addig kell ennem, amíg ki nem durranok! Még sose sikerült elérnem, de lehet nem is jó móka! Mindenesetre szorgosan gyakorlom!
Pompomnyuszit dobálással fogadtam, elvégre szépen kellett köszönteni ha már befutott. Miután letelepedett folytattam még egy ideig az almák pusztítását, de hamarosan befejeződött ez is, mert nagyon tele lett a hasam. Még volt nálam három -az ölében kettő- finomság, amit úgy gondoltam odadobom a hűsölőnek. Felugorva a helyemről szökdécseltem közelebb és hajítottam a fejéhez az egyik kerek gyümit.
-Te nem eszeeeeel?-ordítoztam teljes ártatlansággal vigyorogva. Persze alig bírtam ki a jelenetet földre vetős nevetgélés nélkül, mert az csudijól nézett ki, ahogy előrehuppant a feje és ilyen nagyon furácska pózban feküdt.
-Nem, nem vagyok éhes...-simogatta a púpját.
-Akkor mit csináljak ezekkel?-kérdeztem könnyes szemekkel.
-Tedd el későbbre!-
-De én nem akaroooom!-
-Hagyd a fa alatt!-
-De azt sem akarooooom!- toporzékoltam durcásan.
-Eltegyem én?-
-Igeeeeeen!-ugrottam egyet boldogan és dobtam hozzá a maradék almákat. Aztán fogtam magam és visszamásztam a fára. Nem figyeltem, így jó pár gally, levél és gyümölcs kötött ki Pompomnyuszin. Levágódva az egyik ágra virultam jókedvűen a látványon. Teljesen úgy festett, mint egy mocsári szörnyeteg. Már csak néhány halacska és az a sötét trutyi hiányzott róla.
-Viccesen festesz!-kuncogtam a lábaimat lóbálva.-Innen merre megyünk tovább? Miért vagyunk ilyen messze? Van annak a helynek valami aranyos neve? Sokáig leszünk ott? Lesz édesség? Kapok ajándékot?- zúdítottam rá ismét az összes eszembe jutó kérdést, amik a legfontosabbak voltak az én szempontomból. Mivel nem érkezett válasz szinte azonnal a kezembe vettem az irányítást. Az ülőhelyemről leugorva pottyantam az épp felállni készülő Pompomnyuszi nyakába.
-Miért nem válaszoltál?- ütögettem mérgesen a fejét, életveszélyesen csapkodva a csuklómra kötött hosszú kardocskámmal.

Egyre idegőrlőbb volt Amaya viselkedése, de hát nem is várhattam el tőle, hogy komolyabban vegye a helyzetet. Nagyot koppant a fejemen az alma, én pedig kiterültem a földön. Feltápászkodtam a földről, és próbáltam semleges képet vágni. Mivel nagyon erősködött, sőt ismét hisztizni kezdett, eltettem a gyümölcsöket: a haorim alját felhajtottam, és oda raktam őket, persze miután sikerült összeszedni. Eközben fagallyak és levelek hullottak a nyakamba, amitől csak még idegesebb lettem. Megpróbáltam magamról leseperni, de így is maradt pár, ami a nyakam mellett beesett a ruha alá, és rettenetesen viszketett tőle a hátam. Kipakoltam a gyümölcsöket a földre, megrázogattam a haorit, és végre kihullott minden. Eközben Amaya szája persze be sem állt, de nem akartam kinyitni a számat, nehogy valamit belerázzak. Lehuppantam, hogy újra összeszedjem a gyümölcsöket, és már majdnem készen voltam, mikor a nyakamban landolt a hadnagy. Kiterültem a földön, ő pedig ugrált a hátamon és ütögette a fejem, ami lassan már szét akart hasadni. A hátamon Amayával egyenesedtem ki, aki továbbra is csapdosott. Ekkor láttam meg, mennyire közel van hozzám a kardja.
-Nyugi, máris válaszolok! -próbáltam meg leszedni magamról, de egy kézzel nem igazán ment.- Azért nem válaszoltam, mert nem mertem a sok levél miatt kinyitni, nehogy beleessen. Tehát: arra megyünk tovább -mutattam egy kis ösvényre-, a neve Zöld szem, nem tudom meddig leszünk ott, rajtad múlik. Nem lesz édesség, és ajándék sem, csak akkor, ha hazaértünk. Még valami?
-Mi az, hogy nem lesz édesség? -hullajtott krokodilkönnyeket.- Én nélkülük nem tudok élniiii! -rángatta a ruháma, így majdnem kihullott az alma.
-Szerintem ha belenyúlsz a zsebeidbe, találsz annyit, amennyi elég lesz.
Elkezdett kotorászni, és két marok cukorkát, nyalókát és egyéb édességet vett elő.
-Honnan tudtad? -nézett rám csillogó tekintettel.
-Az előbb hallottam a papírcsörgést! -kacsintottam.
Persze nem volt igaz, mindenki tudta, hogy Amaya egy lépést sem tesz anélkül, hogy tele ne pakolná a zsebeit. Végre elindultunk és azon gondolkoztam, mikor lesz vége ennek a napnak.
Pár perc után odaértünk. Szerencsére Amaya még a fa alatt a szájába vett egy nyalókát, így nem beszélt megállás nélkül.
-Na itt volnánk. -fújtam egy nagyot, ő pedig pattogott örömében.

A nyalókám előkerítésével megtartottam egy ideig a kérdéseimet, hiszen rengeteg dolog izgatta a fantáziámat. Alig vártam emiatt, hogy minden kíváncsiságomra választ kaphassak Pompomnyuszitól. Viszont amíg nem beszélhettem lekötöttem magam dúdolászással és csápoltam, ha valami érdekeset láttam amit muszáj volt az engem vivőnek is látnia.
Miután megérkeztünk boldogan ámultam rá az új látképnek és az édességet eldobva ugriztam tovább. Sajnos a nyalókám nem a földre esett, hanem egyenesen a kísérőm hosszú hajába. Meglátva a művemet ártatlanságot színlelve rohantam oda és kezdtem el rángatni. Valami miatt nem tetszett neki, ezért hangosan kezdett nyöszörögni, hogy fejezzem be. Nagyon vicces volt! Ilyesmiket még nem is hallottam! Tatsu-chan csak morogni szokott vagy kiabálni, de ezt a furcsa nyikorgó izékét még sosem adta ki. Meg is fogom tőle kérdezni, hogy tud e ilyesmit csinálni! Ha igen, addig fogok hisztizni, amíg be nem mutatja!
-Görcsöcske van a hajadoooooooooon!-fogtam a hasamat és forgolódtam a földön élvezve tovább a mókás helyzetet. Nekem ugyanis felettébb tetszett a csúnya arcot vágó Pompomnyuszi a borzas hajacskájával. Legszívesebben még pár gubancot varázsoltam volna a fejére.
-Tudom...-ment kicsit távolabb tőlem, amin érdeklődve ültem fel. Mivel hosszabb ideig volt csend hozzáláttam felidézni miket is akartam kérdezni. Ugyanis a hallgatást nem szerettem, így minél hamarabb meg kellett szakítani. Ráadásul nem is figyeltek rám!
-Miért Zöld szem a hely neve? Van itt egy bácsi, aki figyel? És hogy esett volna levél a szádba? Sokat tátod?-kuncogtam látványosan odaosonva a még mindig hajával bíbelődőhöz. A terpeszbe állított lábai között előre kandikálva próbáltam választ kicsikarni belőle.
-Miért nem figyelsz?-
-JÉZUSOM!-ugrott egy hatalmasat ijedtében. Megint jó kedvet teremtve nekem.
-De beszari vaaaagy!-bökdöstem a lábát nyelvemet kinyújtva. Kis ideig megint nem történt semmi. Lehet megnémult vagy csak nem tudott mit mondani. Kezembe véve az ügyet kezdtem el rángatni a kimono-ját.
-Unatkozoooooooom!-
-Elhiszem, de amíg kihorgászom a nyalókádat nem tudok másra figyelni.-
-Hozzak ollót?-
-NEM!-vigyorogtam a kétségbeesett reakcióján és elkezdtem körbe rohangászni a területen, hogy leköthessem magam egy kis ideig. Na meg reménykedtem találok valamit vagy valakit, ami lefoglal.

Nem sok hiányzott, hogy előtörjön belőlem valami vérben forgó szemű szörnyeteg, amikor a nyalóka a hajamban landolt. Az pedig csak tetőzte a dolgot, hogy ki akarta rángatni, így csak jobban belegubancolta a fehér rengetegbe. Visszafojtva magamba a dühömet, nyöszörgések közepette megpróbáltam megszabadulni az átkozott édességtől, ami nem igazán akart megválni tőlem. Már lassan a kiborulás határain voltam, nem is igazán érdekelt, miről beszél a hadnagy. Amikor a lábam közt feltűnt, el is felejtkeztem a ragadós cuccról a hajamban, és nyugtattam magam, mielőtt szívrohamot kaptam volna. Szerencsére két nagy sóhaj után aránylag rendben volt a vérnyomásom, így visszatértem a gubanc-oldáshoz. Természetesen semmi sem megy könnyen, főleg akkor, ha Amaya a közelben van. Jobbnál jobb ötletekkel rukkolt elő, majd eltűnt. Észre sem vettem, merre indult, így elég nehezen találok majd rá. Próbáltam minél hamarabb megszabadulni a nyalókától, mert nem lett volna szerencsés teljesen magára hagyni ezen a környéken. Összeszorítottam a fogam, és pár rántás után sikeresen kiszedtem a ragacsot, na meg pár száz hajszálamat. Ledobtam a földre, hiszen jobb ötletem nem volt, és a bosszantó shinigami keresésére indultam.
Nem kellett sokáig bandukolnom, az egyik fa tövénél megtaláltam. Éppen egy békát molesztált, valami kis pálcával akarta rávenni, hogy ugráljon, de az összegömbölyödve tűrte a támadást és meg sem moccant.
-Na ugorj brekkencs! -bökdöste egyre keményebben, majd hozzávágta durcásan a pálcát, és duzzogva tovább akart állni.
-Ne menj arra! -próbáltam meg megállítani mielőtt a Rukongai felé vezető erdőbe beugrált volna.
-Jé, te itt vagy? -vigyorgott rám, és a vállamra pattant.- Sikerült kivenned? Pedig segítettem volna nagyon szívesen! Akkor válaszolsz a kérdéseimre? -rángatta a hajamat, na meg azzal együtt a fejemet előre-hátra.
-Ne csináld ezt, fáj!! -nyújtottam fel a kezem, hogy lefogjam, de ekkor ülő helyzetét állóra változtatva üvöltött.
-Gyííí paci!!
-Amaya, hagyd abba! -ragadtam meg a kezeit, de így csak magamnak okoztam még nagyobb fájdalmat.
-Válaszoooooolj!
-Oké, oké! De előbb szállj le a nyakamból!
Végre leugrott, de most ismét a kimonomat rángatta.
-Mondd máár!
-Azért Zöld szem, mert az erdő előtti kis zöld tisztás. És azért esett volna bele, mert neked akartam válaszolni. Végre elkezdhetjük a "játékot"? -fejtettem le a kezeit a ruhámról.
-Miért vagy ilyen undoook? -szipogott, majd hangos sírásba fulladt a dolog.
-Nem is vagyok undok, egyszerűen ha már eljöttünk idáig, akkor igazán csinálhatnánk valami hasznosat. -guggoltam le hozzá, és a kezébe nyomtam egy zsebkendőt.- Na, ne sírj!

Nagyon nagy volt ez a hely, aminek ilyen mókás neve van. Bár lehet ez még nem is tartozott hozzá, hiszen nem ilyen hatalmas egy szem! "Mekkora is?" Emeltem fel érdeklődve a kezemet futkorászás közben és kezdtem el a saját szememhez mérni az ujjaimmal kialakított formát. Végül megállapodtam egy tetszetős méretnél, aztán úgy rohangáltam, hogy kérdezgettem mindent itt van e a zöld szem. Ahogy mindig ezt is hamar meguntam, főleg, hogy senki sem válaszolt nekem. Épp mérgesen le akartam ülni ott ahol voltam, amikor megpillantottam valamit, ami még ugrált is. Azonnal szaladni kezdtem felé, de erre ő még gyorsabban pattogott. Annyira vicces volt! Elrohangásztam volna egész nap, ha kergethetem! Néhány perc elteltével azonban eltűnt egy fa mögött. Érdeklődve lestem át a másik oldalra és pillantottam le a gubbasztó valamicsodára. Átugorva arra az oldalra kezdtem el piszkálni az ujjaimmal. Nem tetszett, nyálkás volt, abba is hagytam. Helyette a lábammal pöckölgettem, de nem akart megmoccanni. Durcásan bökdöstem tovább, mert nem akart rám hallgatni, aztán segítségül hívtam egy pálcát és azzal szándékoztam megnevelni. Minden rossz gyereket ilyesmivel szoktak fenyegetni, úgy képzeltem ez nála is fog hatni. Tévedtem. Semmit sem értem el. Emiatt egyre mérgesebb lettem és a végén hozzádobtam az egész botot. Sértődöttségre időm már nem volt, mert befutott Pompomnyuszi. Ráadásul nem volt a hajában a nyalókám!
Türelmetlenül akartam megtudni a kérdéseimre a választ, hiszen sosem szerettem ha nem tudok valamit, főleg ha nem tetszett, amit mondanak. Most sem nyerte el teljes mértékig a tetszésem a dolog. Pompomnyuszi nem tud magyarázni! BÉNA! És annyira csúnyán viselkedik velem. Kezdtem el hisztériázni, amit még Tatsu-chan se tud lecsillapítani csak nagy kínszenvedések árán. A nekem adott zsebkendő ennek megfelelően rögtön landolt a másik arcában és ellöktem magamtól még a kezeit is. Hátrálni kezdtem továbbra is rendíthetetlenül sírva, vagyis inkább hisztériázva.
-Nyugalom, nem történt semmi.-
-Haggyááááál!- csapkodtam mindenfelé a folytattam tovább a menetelésem.
-Majd olyat játszunk, amit szeretnél.-
-Nem iiiis! GONOSZ VAAAAGY ÉS HAZUG!- kezdtem el rohanni továbbra is hangosan bömbölve. Utána pedig viharzott a kétségbe esett Pompomnyuszi, amit én erőteljes üldözésnek vettem és csak még nagyobb erőbedobással folytattam a futást. A legjobb menedéknek pedig a fa teteje bizonyult eddig, így az első utamba kerülő zöld órásra felsiettem. Alattam nem sokkal később megjelent a vadászom is, aki hangosan kiabált felfelé mindenfélét. Ezeket a szavakat persze elengedtem a fülem mellett. Nem szolgáltak elég kiengeszteléssel.
-Ugyan, Amaya-chan! Megígérem, hogy a te játékodat fogjuk játszani!-
- NEM IS!- szipogtam gyanakodva és dobtam le egy könnyen letörhető gallyat.
-Pedig igen! Ha végeztünk ígérem, hogy édességet is veszek.-
-Biztos?-
-Természetesen! Ragaszthatsz még több nyalókát a hajamba,ha nem!-másztam le csendesen a rejtekemből és fékeztem szipogva Pompomnyuszi mellett.

Hosszúra sikeredet üldözés és hisztiroham után odaértem annak a fának a tövébe, amire Amaya felmászott. Feleslegesen mentem volna utána, hiszen tudtam, nemsokára úgyis lemászik onnan, csak a megfelelő szavakat kell mondani.
-Gyere le, kérlek! Nem szeretném, ha bajod esne! Elég öreg már ez a fa, ki tudja, melyik ág fog letörni! És ha nem sietünk, ránk fog sötétedni. Ugyan, Amaya-chan! Megígérem, hogy a te játékodat fogjuk játszani!
Végre megszólalt, és pár, nem is annyira merész javaslattal végre sikerült őt lekönyörögnöm a fáról. Persze azért megkaptam a büntetésemet is, egy ág tartott egyenesen felém, de sikerült kikerülnöm.
-Rendben van. -törölgette mellettem a könnyeit.- Add ide azt a zsepit, amit az előbb akartál!
-Öhh, tessék! -kerestem elő a zsebemből, majd a hadnagy egy trombitálást is megszégyenítő orrfújás után visszaadta.
-Nekem nem fér a zsebembe. -indult vissza a tisztás közepe felé.
-Aha... -tettem el óvatosan az áztatott ruhadarabot, majd utána eredtem, mielőtt újra szökésbe kezdene valami állatot üldözve.
-Te maradj itt! -fékezett be előttem, majd kinyújtotta a kezét.- Én odasétálok, ahhoz a virághoz. Amikor odaérek, akkor kezdődik a játék!
-Melyik is pontosan?
-A színes labdákkal, te butaaaaa! -ugrott fel és megpöckölte az orrom, majd a virág felé szökdécselt.
Mikor oda ért és megfordult, félelmetes vigyor ült az arcán. Kissé berogyasztottam a térdem, és a jobb kezem Ryuu markolatára raktam.
~Vajon mire készül?

Tele volt mindenem azzal a sós vizecskével, ami a szememből jön, ha rosszacska a kedvem és még a nózimból is folyt valamicsoda. Kértem is azonnal az előbbi zsepit, mert nem akartam kivételesen Pompomnyusziba törölni az izéket. Pluszba még rossz íze is volt az egésznek, mert ugye muszáj volt megkóstolnom. Fintorogtam is toporzékolással együtt, de miután megkaptam a fehér anyagot gyorsan fújni kezdtem kifelé a levegőt, ahogy Ken-chan tanította. Igaz, ő mindenre azt mondta, hogy köpjem ki vagy adjam ki ha nem tetszik vagy bosszantani akarok vele valakit. Mindig jókat nevettem, amikor olyan buborékos színes innivalócskát ittam és után az az erős, fura hang jött ki a számon. Annyira tetszett, hogy a mai napig csinálom. Ez viszont Tatsu-chan-nak már nem tetszik. Nem értem mi baja vele! Olyan vicces! Főleg amilyen grimaszt vág hozzá! Imádom nézni! Emiatt annyiszor idegesítem vele, ahányszor csak tudom.
Orrfújkálás közben azért arra ügyeltem, hogy kigondoljam mit is fogok játszani. Rengeteg kedvencem megfordult a fejemben, de a legtöbbhez nem volt kellékem és ez elszomorított. Hosszabb ideig is tartott mire megtaláltam a legtökéletesebb dolgocskát. A megvalósításhoz viszont csak azután kezdtem neki, hogy visszaadtam a zsepit. Már nem volt rá szükségem és sehova se tudtam tenni. A zsebeim sokkal fontosabb dolgokkal voltak tele, amiket ráadásul még meg is tudtam enni.
Az első felindulásból meglátott virágot kikötve helyemül siettem oda és boldogan mosolyogva figyeltem mennyire erőlködik Pompomnyuszi. Kis idő után nem is bírtam ki nevetés nélkül. A fűben elterülve hahotázva vigadtam a látványon.
- De bamba fejed vaaaaan!-
- Kösz...önöm. Szólj,ha kezdhetjük a játékodat!-
- Ühüüüüüüm!- pattantam fel erre a szóra. -Nem szabad leülnöd! - ugráltam durcásan a helyemen. Miután bekövetkezett a nagy felállás, ami egy öreg nénire hasonlított a leginkább elkezdtem gondolkozni mik legyenek a szabályok, mert nem igazán tudtam még mi legyen.
-Akkor mi is lesz ez a dolog?-
-Még nem tudoooooom! -nyújtottam ki a nyelvemet és kezdtem el a színes virágokat tépkedni, hátha eszembe jut valami. Ötletet nem találtam, de nagyon szórakoztatónak bizonyult találomra kitépni őket és a hátam mögé dobálni egy kupacba. Egy idő után viszont a nevemet szólongatta Pompomnyuszi ezért kénytelen voltam félbe szakítani a mókámat. Mérges is voltam rá, így ha nem mond valami nekem tetszőt biztos bosszúhadjáratba kezdek.
-Mit szólnál, ha akadálypályát csinálnánk!-
-Az mi?-
-Öhm...tudod az olyan, hogy sok érdekes feladatot kell egymás után megcsinálni és az nyer, aki hamarabb csinálja végig.-
-Olyan mint a futás?-
-Valahogy úgy!-csillantak fel a szemeim és vágódtam le mellé, hogy még jobban tudjak figyelni, mivel eddig nagyon tetszett az ötlet.

Kissé idegesítő volt, ahogy hisztizett, de egy "gyerektől" mit várhat az ember? Lehuppantam a fűbe, amíg kitombolta magát, és onnan figyeltem. Fura arcot vághattam, hiszen kitört belőle a jól ismert nevetés. Enyhe zavarral küszködve válaszoltam neki, miközben felkászálódtam a kényelmes helyemről. Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy még mindig nincs konkrét terve a folytatást illetően, sőt, inkább virágokat tépked gondolkozás helyett. Úgy 10 perc után meguntam, és szólongatni kezdtem, hátha sikerült visszaterelnem őt az eredeti célunkhoz. Látva az elszánt, kissé durcás arcot gyorsan kiböktem valami használhatónak ígérkező ötletet, ami egy kis magyarázás után szerencsére elnyerte a tetszését.
-Szóval.. -gondolkoztam szorgosan- az első részben ki kellene kerülni a másik labdácskáit. Egyszerre dobáljuk őket, és a másiknak ki kell védenie.
-Ez nem tetsziiik! -hanyat vágta magát a fűbe, és a fejét mozgatta jobbra-balra tiltakozásképp.
-Pedig ezután jönne csak az igazi móka! -csigáztam Amayát, hiszen tudom, hogy ezt utálja a legjobban.- De ha nem, hát nem! -sétáltam távolabb, karba tett kezekkel, várva a reakcióját.
-Mi lenne az? -kérdezte, de nem feleltem.- POMPOMNYUSZIIIII!!! -rángatta a ruhámat, miközben újabb hiszti közeledett.
-Előbb az első részt kell teljesíteni. Olyan, mint az ebéd: ha nem eszed meg a levest, nincs második, se desszert.
-Undok vaaagy! -csapkodta a földet, de pár perc után, könnyes szemekkel mégis beleegyezett a játékba.
-Remek! Akkor kicsit hátrébb megyek, és kezdhetjük is!
Néhány tíz méterrel távolabb álltam meg, és mielőtt meggondolhatta volna magát, elindítottam az első támadásom.
-Hadou 33: Soukatsui!

Imádtam futkorászni, úgyhogy ha végig ilyesmit kell csinálnom nagyon fog tetszeni a dolog. Alig is bírtam kivárni, hogy válaszoljon nekem. Toporzékoltam idegesen és egyre nagyobb erővel tépkedtem a virágokat. Csalódás is volt, amikor szinte semmit se mondott el róla. Legszívesebben megharaptam volna! Megérdemelné! Nem ér átverni, meg mentegetőzni ilyen titoktartósdival. Viszont annyira érdekelt a dolog, hogy a durcázás ellenére belemenjek.
Jó messzire ment tőlem. Nem tudtam miért. A színes gömbök ilyen messzire is elrepülnek? Bíztam benne nem olyan buta, hogy nem tud számolni úgyhogy nem szóltam egy szót se csak ácsorogtam várva mi fog történni. Eleinte nézelődtem körbe-körbe. Aztán hintáztam ácsorogva, majd meg akartam szólalni. Nem tetszett a semmittevés. Ekkor viszont elindult felém egy mókás gömböcske. A játék lényege ellenére nekem az az ötletem támadt, hogy megfogom. Így moccanás nélkül mosolyogtam és készültem lecsapni a kezeimmel, de mielőtt sikerült volna arrébb lettem lökve. Mérges is lettem azonnal. Ez az új rész jobban tetszett mint az ellépős dolog. Csapkodni is kezdtem sértődötten Pompomnyuszi fejét.
-Miért rontottad eeeeeel?!- két hisztériázás közben azért az feltűnt, hogy rémülten tekintget maga elé a fehér hajú néni. Rá is csodálkoztam hatalmas szemekkel és felülve piszkálta valamilyen magyarázatra várva.
-Ilyet még egyszer NE csinálj, Amaya!- parancsoltak rám, ami ellenszenves volt. Nyújtottam is rögtön a nyelvemet. -Komolyan beszélek! Az a labda ha elér nagyon csúnya bibit okozott volna!-
-Nem igaaaaaz!-
-De bizony az! Nézd csak meg azt a fát, ahova érkezett!-állítottak irányba és durcásan odabambultam. El is kerekedtek a szemeim. Az a szép színes gömböcske, nagyon rondácska mintát csinált. Ki is rázott a hideg, de persze nem úgy vettem ahogy kellett volna. Helyette inkább pattogtam, mennyire tetszett volna ha ilyen sajtlyukak tátonganak rajtam. Jöttek is az újabb magyarázatok erre. Azt mondták nem éltem volna túl. Nem értettem mi van. Azt mondta Aktakukac még régebben, hogy mi nem is élünk. Akkor nem élünk élünk? Inkább rá is hagytam a dolgot Pompomnyuszira és megígértem, hogy ilyet még egyszer nem csinálok. Miután visszaálltunk ahogy az előbb, azt mondták most én kezdjek. Rá is zendítettem gondolkozni melyik szeretném,de így sose szoktak menni. Csak a színét kellett felidéznem és már ment is. Valahogy az előbb látott gömböcske volt a fejemben így az száguldozott Pompomnyuszi felé. Én pedig örültem, hogy sikerült összehoznom. Ugráltam is rendíthetetlenül.

Kis híján szívrohamot kaptam, amikor Amaya nem moccant, és csillogó szemekkel, széttárt karokkal várta a kék labdát.
Hiába láttam, hogy sikeres volt a mentőakció, az idegeim még nem nyugodtak meg: a lábam és a karjaim is remegtek. Legszívesebben magamhoz öleltem és körbetapogattam volna a hadnagyot, hiszen még mindig nem akarta elhinni az eszem, hogy jól van. Kissé magamhoz térített a lány fejcsapkodása, így már összeszedtem magam annyira, hogy kapjon egy kis fejmosást. Az addig oké, hogy nem tudja, mire valóak a kidouk, de hogy még az is rejtély előtte, mennyire veszélyesek? Ez még nekem is elképzelhetetlen volt.
Meg kellett mutatnom neki, milyen erő lakozik egy ilyen gömbben, különben úgysem hitte volna el nekem. Mondjuk így sem volt elég elrettentő számára a pusztítás, ami a fát érte, hiszen pattogni kezdett, hogy így olyan lyukas lehet, mint egy sajt.
-Értsd meg, ez nem ilyen játék! Ha eltalál egy színes gömb meg is halhatsz. Vigyáznod kell, ha közelít feléd egy ilyen. Érted?
-Igen, értem... Nem csinálok ilyet, megígérem! De most már folytassuk, mert kezdek megint unatkozni!! -topogott mellettem.
-Hejj, rendben... Maradj itt, én visszamegyek oda, ahol az előbb voltam!
Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy megértette a dolog fontosságát, de mégis reménykedtem, hogy a következő támadáskor nem fogja eldobni magát és várni, ahogy becsapódik...
-Kezd te! -fordultam vele szembe, majd láttam, ahogy koncentrál és felém közelít Soukatsui.
Nem akartam már az elején valami nagyon erőteljes ellentámadást indítani, így csak blokkoltam a gömböt.
-Bakudou 39: Enkosen! -emeltem magam elé a pajzsot, majd mikor az energia eláramlott, leengedtem a kezem és eltűnt a pajzs.
~Ahogy gondoltam. Nem tudatosan használja, de ismeri őket. És eléggé erősek is. Ideje, hogy ismét én támadjak! Remélem ismer valami blokkolást!
-Hadou 04: Byakuray! -indítottam felé a villámokat, miközben reménykedtem, időben lép valamit.

A pattogásom nagyon hamar átcsapott ledermedt csodálkozásba. Színes gömböcskémet valamicsodával eltüntette Pompomnyuszi. Nagyon elnyerte a tetszésemet és reméltem még fogom látni. Ez a játék kezdett rettentően jó lenni. Élveztem, hogy ilyen fura dolgok történnek. Sok újjal találkoztam és egyre kíváncsibb lettem mi minden fog még bekövetkezni. Türelmetlenül toporogtam is, miután meguntam bámulni magam elé. Kicsivel később jött is egy újabb izéke.
-Hurráááááá!-ugráltam teljes boldogságban.
A kék csíkocska nagyon gyorsan közeledett. Meg akartam fogni, de eszembe jutott, hogy megígértem nem csinálok ilyeneket, pedig annyira érdekelt mi történhet akkor. Gyorsan gondolkozni kezdtem mit is kéne csinálnom. Azok a színes gömböcskék maguktól szoktak előbújni. Nem tudtam hogyan kéne rávennem őket jöjjenek elő. Addig csápoltam, amíg szét nem esett a kezemre erősített botocskám. Levetődve a fűre próbáltam újra összerakni, miután pedig kiegyenesedtem azt vettem észre már sehol sincs a kék bigyóka. Érdeklődve néztem körbe és láttam a lyukacskát mögöttem.
-Hűűűűű! Nagyon ügyes vagy, Pompomnyusziiii!-mutogattam a furcsán füstölgő izékére, de a játszópajtáskám megint nagyon csúnyácskán fehér lett. Nem akartam húzni az időt, ezért előre emeltem az ujjam és vártam mi fog történni. Nagyon kíváncsi voltam, mivel semmire sem gondoltam csak izgatottan ácsorogtam. Aztán egyszer csak letérdelt a vattahajú néni és nem moccant. Nagyokat pislogtam, mert nem tudtam mi van. Mivel továbbra se csinált semmit odafutottam és a csuklómra erősített pálcámmal boldogan kezdtem csapkodni a fejét.
-Legyőzteleeeeek! Be-be-beeee!-visítoztam örömömben, bár továbbra se tudtam mit is csináltam. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy nem tud reagálni a másik. /Bakudou no 4. Hainawa/

Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire gyerek módjára fogja kezelni ezt az egész harcot. Semmi kontra- mázlija volt, hogy éppen elhajolt a kék villám elől.
Ájulás kerülgetett. Már ott tartottam, hogy inkább hazamegyek, de én ezt így képtelen vagyok folytatni. Túlságosan féltem ahhoz a hadnagyot, hogy nagyobb sérülést okozzak az ő butasága miatt. Cseppet sem örültem annak, hogy ennyire odáig meg vissza van a pusztítástól, amit az energia végzett.
-Lehet, hogy neked nagyon tetszik, de mi lett volna, ha... -kezdtem el a válaszom, de ekkor lélekenergiát éreztem a kezem körül: Hainawa.
Tudtam, felesleges harcolni ellene, ezért letérdeltem a földre és vártam, hogy történjen valami. Amaya úgysem hagyja, hogy tétlenkedjek...
Be is igazolódott az elméletem, a botjával elkezdte csapkodni a fejem. Elég fájdalmas volt, de felesleges lett volna szavakkal nevelnem őt.
-Bakudou 9: Geki! -viszonoztam a kedves kidout, így mind a ketten tehetetlenül ültünk a földön.- Lehet, hogy nem tudatosan használod a színes gömböket, mégis ügyesen bánsz velük. -mosolyodtam el, majd felpillantottam az égre.
A kék óceánban egy-két kósza, megtermett bárányfelhő úszott. A Nap aranysárgán ragyogott, beterítve palástjával a kis tisztást. Gyengéden cirógatta az arcom. Visszaemlékeztem arra, amikor Amaya érkezett: akkor is átadtam magam a természetnek, úgy, mint most.
-Na végre... -sikerült végre megszabadulnom az ideiglenes karkötőktől, de Amaya még mindig a vörös fényben volt.- Kár, hogy nem készülsz arra, hogy támadok. Pedig téged ismerve nagy esélyed lett volna arra, hogy kitalálj valamit. Kuokanteny! -vettem le róla a bénítást, és az egyik fa felé irányítottam.
-Nagyon nem tetszett ez, Pompomnyusziiiiiiiiiiii! -gyűltek krokodilkönnyek a szemébe, miközben a kardja felé nyúlt.

A küzdőteret lezárom Jutalmatok 300 LP és 2000 ryou.