Caquel Nouriiikioushioun
Privaron Espada
Hozzászólások száma : 59
Tartózkodási hely : Seiretei & Karakura Town
Registration date : 2009. Aug. 24.
Hírnév : 2
Karakterinformáció
Rang: 103. Privaron Espada, a 10. osztag tisztje
Hovatartozás:
Lélekenergia:
    (7500/15000)
 |  Tárgy: Caquel Nouriiikioushioun Hétf. Aug. 24, 2009 10:46 pm | |
| Engedély: Yorutól van
Név: Caquel Nouriiikioushioun // Valamikor Hoshigawa Leena Yumi //
Nem: nő
Kaszt: 103. Privaron Espada, a 10. osztag szolgálatában.
Kor: 257 (17-nek látszik)
Felszerelés: rendhagyó ruha, zanpakutuo, az elmaradhatatlan tőrei és ostora, egy fekete kesztyű.
Kinézet: 173 cm magas, rendkívül vékony, fekete hajú, kék szemű lány. Hollow maszkja darabja arcának a jobb oldalán van, és a szeme alatt található, alig látható, olyan, mint egy fehér, vékony csík.
Zanpakutuo neve: Gris narciso // Sötét nárcisz//
Zanpakutuo parancsszava: Florecer, Gris narciso! //Virágozz, Sötét nárcisz!//
Resurrección neve: Quemado lozanía // Megégett virág //
Resurrección: Szemfogai megnőnek, és akkora denevérszárnyak nőnek a hátán, melyekkel könnyen eltakarhatja magát. Bőre színe kissé elsötétül, és körmei hosszú karmokká módosulnak. Arcát félig elfedi hollow maszkja, és szemei narancsszínben izzanak. Végtagjai meghosszabbodnak, és nő egy farka is, és két hosszú, megnyúlt füle – olyanok, mint a farkasoké.
Képességek:
~ vacilante noche // Hullámzó éj// : Olyan hanghullámokat képes kibocsátani, melyek egyre hangosabbnak hatnak az ellenfél számára, és ezek eleinte fejfájást, majd mozgásképtelenséget okoznak az ellenfél számára.
~ fantasma // Agyrém //: Ehhez a technikához elegendő egyszer az ellenfél szemébe nézni, és testileg megérintenie, és annak hallucinációi támadnak: rémes álomképeket lát maga előtt, melyek nem valóságosak, és a valóságban ő egy nem mozduló célpont.
~ estrellado solidificación // Ragyogó dermedés //: Képes fehér gömböket kilőni az ujjaiból, melyek bénító mérget tartalmaznak.
Előtörténet:
A szüleim átlagon aluliak voltak… Aljasak, ahogy nevezni lehet őket. Mert nem fiú voltam, és nem bírtam jól a munkát, kidobtak az utcára. Ha jól emlékszem, ekkor nyolc éves lehettem. Innentől fogva magamra voltam utalva. Egy ideig abból éltem, hogy loptam. Aztán megszánt egy idősödő férfi, és magához vett. Ezt az embert Hwane-nak hívták, és volt egy furcsa kis boltja. Iskolába jártam, jól tanultam. Azonban ott volt az öreg Hwane mester, aki nevelt. Beteg lett, egy idő után fel sem bírt kelni az ágyából. Úgy döntöttem, fontosabb ő, mint az iskola- ezért egy idő után már nem jártam be, hanem a kis boltot vezettem. Érdekes kis bolt volt: késeket és péksüteményeket egyaránt árultunk. Elkezdett érdekelni, hogy mire használhatom a késeket a kenyérszelésen kívül, ezért megkértem egy férfit a szomszédban, hogy tanítson meg vele küzdeni. Ezután naponta két órát gyakoroltam... Így viszonylag boldogan teltek az évek, mígnem tizenhét éves lettem. Ekkor már kinéztem egy lánynak, és már minden este részegek szólítottak le. Az egyik nap, a vonathoz kísértem ki az öreg mestert, aki kórházba indult. Éppen elfordultam a vonattól, ami már majdnem indult, amikor egy magas, részeg férfival találtam magam szembe. Elkezdett macerálni, hiába mutattam meg neki a késem. Végül valahogyan kicsavarta a kezemből, és megszúrt vele. A többire már nem emlékszem...
Valami nem stimmel... miért lebegek én a testem fölött, és miért vérzek én olyan csúnyán?- gondoltam. Csak később jöttem rá, hogy meghaltam. Nem igazán tetszett a dolog, de nem tudtam ellene mit tenni. Csak szegény Hwane mestert sajnáltam, semmi mást. Úgy tudtam, azok maradnak itt, akiknek van még elintéznivalójak. Nekem nem volt... töprengve róttam az utcákat, amikor egy fekete szörnyszerűség jelent meg előttem. Olyan volt, mint egy kígyó. Fehér maszk volt az arcán, és rám támadt- felfalt. Az elkövetkező éj pokoli volt, és mikor legközelebb gondolkodni tudtam, rájöttem, hogy már nemcsak ember nem vagyok, hanem lélek sem. Ugyanolyan fekete szörny lettem, mint amelyik felfalt. Annyi különbséggel, hogy nekem szárnyaim voltak. Ezután találkoztam egy teljesen más külsejű fekete lénnyel, amelyik megtámadott. Valami folyadékot lőttem ki magamból, és végül legyőztem. Aztán felfaltam. Egyre nagyobb éhség kerített hatalmába, nem is számított már nekem, hogy kit eszek. Félőrült módjára hajszoltam a táplálékot jelentő lelkeket, és győztem le a fekete lényeket, akiket felfaltam. Egy map elkezdtem követni egy nálam kisebb lényt. Az egyik erdőbe ment, ahol több ugyanilyen lény volt, és egy fekete résbe mentek be egytől-egyig, és eltűntek. A kíváncsiságtól hajtva követtem őket, és egy egészen más helyre jutottam...
Én pedig éhes voltam. Rengeteg hollow volt ott még rajtam kívül, szinte megszámolni sem tudtam. Aztán egymásnak estek, nem is nézték, hogy melyiküket támadják. Engem is észrevettek, nekem támadtak: én pedig védekeztem. A végén az éhségem győzött, és én is támadtam, faltam az elesett hollowokat, mígnem egyedül maradtam. Az egyre erősebb hollowok elfogyasztása megváltoztatott: nagyobbá, erősebbé, okosabbá váltam: egy Gillianné. Ezek után a Gillianek láttak engem finomnak-, de valahogyan mégis én ettem meg őket előbb. Az elkövetkező évek ugyanazzal teltek, mint az elmúltak: táplálkoztam, erősödtem. Rövidesen elértem az adjuchas szintet, ezek után már ők is támadtak. Visszagondolva, akkoriban olyan erős és kecses voltam... Éveken át hajszoltam a hollowokat, adjuchasokat, és ettem, erősödtem- még élveztem is hogy küzdenem kell a létemért...
Az a nap teljesen más volt, mint a többi. Sötét éjjel volt már, egy erdőben kóboroltam. Aztán megtaláltam őt. Nálam sokkal, sokkal erősebb volt az adjuchas, de már alig élt. Mindene csupa vér volt, és rám nézett.
- Kímélj meg. Nem akarok tovább szenvedni. Falj fel. - mondta. Megsajnáltam, és teljesítettem az utolsó kívánságát - pedig hosszú idő óta bűntudatom volt. Rájöttem, hogy az ő erejére és tapasztalatára szükségem volt ahhoz, hogy gyorsabban fejlődjek, erősebb legyek. Espadává váltam, bár nem kerültem be a legerősebbek közé... Ez pedig felelősséggel járt. Ahogyan a múltamon tűnődtem, rá kellett jönnöm, hogy már egy másik személy vagyok. Nem a gyenge Yumi, akinek szüksége van másokra. Ma már egyedül állok meg a lábamon, és van bennem erő. Messze nem vagyok tökéletes, de sokkal jobban megérdemlek egy új lapot, mint a sok gyarló Hueco Mundoban. Úgy döntöttem, hogy legyen egy új nevem. Az első, ami az eszembe jutott, a Caquel Nouriikioushioun volt. Halvány mosollyal az arcomon néztem a tükörbe, és üdvözöltem magamat, mint egy lényt, aki újjáéledt poraiból.
Ahogyan telt az idő, úgy tudatosodott bennem az is, hogy nem szeretek Las Nochesben élni. A sok aljasság és az egymás iránt táplált, megjátszott tisztelet undorítóvá tette számomra az ottani életet. Aizen-samaért sem voltam oda. Persze nem pattogtam, mert akkor könnyedén holtan végezhettem volna. Hogy meghaljak? Megint? Nem, köszönöm. Még egyszer nem fogom eljátszani a lehetőségem.
Végülis hosszú napokig tartó tépelődés után úgy döntöttem, hogy elhagyom eddigi otthonom, és Seiretei szolgálatába állok. A távozásom nem volt könnyű: örökre viselni fogom nyomát jobb tenyeremen. Az újhold alakú sebhely néha még mindig égni kezdett, valamiért mindig akkor, amikor eszembe jutott az otthagyott barátom, akitől ezt a sebet kaptam emlékül. Hosszas kihallgatások és vizsgálatok után engedélyezték, hogy a 10. osztagban szolgáljak. Emlékszem, eléggé megdöbbentem tőle, de hát nem zavart. Talán látták rajtam, hogy belefáradtam a sok gonoszságba, ami Las Nochesben várt rám. Azt hiszem, ha nem arrancar válik belőlem, ha nem válok hollowok martalékává, akkor lélekként egy nap az Akadémiára kerültem volna. Sokkal jobb lett volna… De teljesen elfogadom azt, ami vagyok. Az, hogy véresebb úton jutottam egy új élet jogához, nem keserített el. Hálás voltam, és elhatároztam, hogy tenni fogok azért, hogy lássák a hálám. Minden tőlem telhetőt elkövetek majd azért, hogy ne gyűlöljenek a shinigamik. Azt hiszem, már tettem ellene. Mióta itt élek, Soul Societyben, barátokra tettem szert. Sokkal nyíltabbak, és nem mindegyikük olyan, amilyennek hittem őket. Nem olyanok, amilyennek Aizen-sama leírta őket: nem önzőek, nem gyűlölködőek, és nem, nem mind néz le azért, ami vagyok. Jó érzés úgy felkelni, hogy nem kell attól rettegnem, hogy bármelyik sarkon megtámadhatnak az erőmért. Itt nem egymás felfalása a cél, nem a gyilkolás, hanem az, hogy… jót tegyünk.
A hozzászólást Caquel Nouriiikioushioun összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 10, 2010 6:00 pm-kor. |
|
