# || Rokonlátogatás szökéssel fűszerezve – Hogy ne kapjunk idegbajt a váratlanul ránk törő unokahúgtól? || #

Egy nyugodt, kellemes, és csendes nap. Végre… Lazíthatok, vagyis nem, ugyanis mennem kell edzeni, hiszen ki tudja, hogy mikor csap le ismét egy hollow. Nagy sajnálatomra sosem alszanak, így nekem mindig készenlétben kell lennem. De addig is… Próbálok kicsit elnyújtózkodni a kanapén, és pihenni. Kihasználom, hogy egy ideig csend van, és nem riogatják a rohadékok az ártatlanokat. Az már más kérdés, hogy nekem eredetileg ahhoz lenne kedvem, hogy jól seggbe rúghassak néhány parasztot. Mindegy, most pihenő idő van, így nyugodtan átnyálazhatom a újságokat, meg elkezdhetek valami jó kis könyvet. Régen volt alkalmam olvasgatni bármit is. Jó, persze újságot szoktam, de az már szinte létszükségletté vált nálam. Számomra fontos, hogy jól értesült legyek. Néha halkan morgolódok, vagy épp szitkozódok a híreket olvasva, melyek közül jó, ha legalább egy értelmeset kiszúrok. Vagy legalábbis számomra értelmeset és érdekeset, hiszen nekem nem minden hír hír értékű. Mert például az abszolúte nem érdekel, hogy például Kiszel Tünci hányadik bugyogóját adta már oda az egyik múzeumnak, vagy hogy XYZ-nek milyen szar élete van. Tojok én a hülye fejükre… Abszolúte nem érdekelnek az ilyen dolgok… Persze azért elolvasom, ha van rá időm, csak hogy legyen okom dühöngeni, de amúgy nem izgat a dolog. Viszont az már szánalmas, ha valakit ennyire érdekel mások magánélete, még ha sztárról is van szó… >.>
Amint befejeztem az oly nagy lelkesedéssel megkezdett olvasgatást, máris indultam a konyhába, hogy elkezdjek összeütni valami kaját. Természetesen tudok és szeretek főzni… Nem értem, hogy ez miért olyan meglepő mások számára, de így jártam. Röhögjenek csak ki bátran, de engem leköt a főzőcskézés. Így ha nincs munka, akkor jöhet a fakanál, meg a kés. Igaz, még lövésem nincs, hogy mit kotyvasszak, de majd kialakul magától. Szeretek kísérletezni, habár az rohadtul fel tud dühíteni, ha odaég bármi is, ami sajnos újabban elég sűrűn előfordul. Nem tehetek róla… Natsuki folyton bemászik a fejemben, és egyszerűen képtelen vagyok kiverni belőle. Pedig próbálkozom, de tényleg… :/ Múltkor még egy pofont is megpróbáltam neki leverni gondolatban, hogy ne másszon már bele az aurámba, de kis híján keresztül estem az íróasztalomon. Nem akarok rágondolni. Egyszerűen nem, hiszen ő is utál amit a testvérével tettem, én is utálom magam, amiért ezt tettem a testvérével, meg Natsukit se kedvelem, amiért utál. Tormát meg végképp utálom… Meg hogy a többi selejtesről ne is beszéljek. Szánalmasak, ahogy ott próbálkoznak, de egyikük se tud a nyomomba érni.
Már lassacskán kész a currys csirke, mikor csöngetnek. Gyorsan lekapom magamról a kötényt, lehúzom a kaját, és megyek is az ajtóhoz. Kicsit kíváncsi vagyok, hogy ki az a merész, aki képes az én ajtómon becsöngetni. Általában nem szoktak vendégeim érkezni… Vagy nem mernek becsengetni, vagy meg egyáltalán nem érdeklem a jónépet. Mondjuk nem is izgat. El vagyok én magamnak, nem kellenek se barátok, se senki. Képes vagyok ellátni magam, és nem kell senki válla, hogy néha napján elsírjam a vállán a gondjaim.
- Mi va… – kezdenék bele barátságos üdvözlésembe. Befejezni azonban már képtelen vagyok, hiszen a lány, aki merészelt megzavarni főzés közben úgy hadarja el a mondókáját, hogy lelőni is képtelen lennék. Mi baja van ennek? Vér helyett Red Bull folyik az ereiben? Felvont szemöldökkel, csodálatos WTF ábrázattal a képemen hallgattam végig a mondandóját, miszerint ő a 8 éve nem látott unokahúgom. Hát szarok én rá… Húzzon haza mint a vadliba, amíg jó kedvemben vagyok. Itt aztán biztos nem marad. Azonban még fel se sikerül ocsúdnom az első meglepetésemből, a kis taknyos kölyke már a nappalimban volt. Mikor jutott ez be a házba, basszus? O.o Lehet, hogy akkor, amikor teljesen leblokkolva, hullamereven meredtem kifelé az ajtón?
- Mi az Isten… – nyögöm ki nagy nehezen. Hát mi mást mondhattam volna, ha egyszer teljesen olyan voltam, mint akinek a betonba vágták a fejét. Eddig egyedül voltam. Hová lesz az én drága magányom, a nyugodt perceim, ha ez itt lesz egy ideig? Nem… Nem lesz itt, mert úgy kiteszem a szűrét, hogy örülhet, ha nem lövök még utána néhány nyilat is.
- Mond csak, nincs véletlenül egy másik balek, akinek a nyakára akaszkodhatsz? Valahogy rohadtul nincs kedvem ovisokat pesztrálni. – csapom be morogva az ajtót. De most komolyan! Mégis mit képzel magáról, hogy csak így rám tör, és azt állítja, hogy itt marad néhány napig. Valakitől kért engedélyt rá? Mert tőlem biztos nem. De az is lehet, hogy teljesen véletlenül a levelet útközben elragadta valami hatalmas dög, mondjuk a levél való, és sehogy se jutott el hozzám az üzenet. Ja, hogy már a számítógépek, és a telefonok korát éljük? Létezik e-mail, meg sms, meg esetleg felhívhatott volna, hogy „Bocs, elmehetnék hozzád lakni egy időre?”. De nem, semmi. Még csak a szüleivel se üzent. Ja, bocs! Ők nem is tudnak róla, hogy itt van… Mi lesz itt, istenem…

Már csak ez hiányzott a csodálatos és idilli életemből. Egy kolonc, aki rám telepszik egy teljes hétre. Habár nincs mit tenni, muszáj elviselnem, ha egyszer sehova se mehet, meg hát az unokahúgom. De akkor is… Eddig olyan csendes, és nyugis volt a házam, most meg egyszeriben egy gitározó tizenéves költözött be. Remélhetőleg azonban annál az egy hétnél tovább tényleg nem marad, különben beleőrülnék. Na jó, lehet, hogy ennyire nem súlyos a helyzet, csak én dramatizálom túl a dolgot, de akkor is. Nehéz lesz megszokni, hogy egy ideig nem leszek teljesen egyedül, és nem csinálhatom azt, amit akarok. Pontosabban csinálhatom, amit akarok, elvégre ez a saját házam… Nehogy már egy kis taknyostól térjek el a jól megszokott kis életemtől. Frászt! Egyébként meg mi az, hogy elszökött otthonról?! Egy ennyi idős lánynak még otthon kéne ülni a seggén, és szépen szót fogadni a szüleinek. Az észjárását értem, hogy itt nem keresnék, na de akkor is… Szólhatott volna, hogy felkészüljek lelkileg, meg ilyenek, mert ez így rohadtul nem lesz jó.
Ledermedve meredtem Kanadére, mikor feltette azt a kérdést, amit nem akartam hallani. Igazából gondolhattam volna, hogy szóba hozza ezt a dolgot, de még így se tudtam volna felkészülni rá, hiszen alig néhány perce rontott rám a saját lakásomban. Hirtelen kedves emlékek sora rohant meg, s hirtelen azt se tudtam, hogy hogyan reagálhatnék rájuk. Dühvel, vagy csalódottsággal, esetleg mindkettővel? Valahogy nem tudom eldönteni, hogy melyik lenne a legésszerűbb reakció tőlem. Azt mindenesetre már tudom, hogy mit is válaszoljak unokahúgom kérdésére. Ó, ez már nagyon régóta megvan, hiszen folyamatosan ezzel védekezem, ha valaki megemlíti magányos farkas létemet.
- Semmi közöd hozzá. – vágom rá végül, s próbálok úgy tenni, mintha nem gázolt volna bele a lelkivilágomba. Mindennél jobban utálom beismerni, de talán Eriko a legeslegnagyobb gyengepontom. Habár öt éve, hogy meghalt, még mindig nem tudtam feldolgozni. Úgy érzem, mindig itt van velem… Egyszerűen képtelen vagyok elengedni, pedig tudom, hogy így se az ő, se az én lelkem nem fog megnyugodni. Nem tudok a történteken csak úgy túllépni, és teljesen újra kezdeni minden valaki mással. Vagy legalábbis egyelőre még biztos nem. Túl fontos volt számomra ahhoz, hogy csak így elengedjem.
- Jól van… Maradhatsz – morgom. – Azonban vannak szabályok, amiket be kell tartanod, mert ha nem, páros lábbal rúglak ki, aztán mehetsz oda ahova akarsz. A legfontosabb szabály, hogy semmihez nem nyúlsz, ami érdekesnek, vagy fontosnak látszik. A második, és egyben utolsó szabály pedig hogy nem teszel fel ehhez hasonló kérdéseket.
Egy idióta vagyok, tudom… Egy teljesen bolond barom, aki engedte, hogy a nyakára másszon egy 17 éves kölyök. Mindegy, majd megpróbálom túl élni ezt az egészet, hiszen más választásom nincs. A szülei engem ölnének, ha valami baja lenne, azt meg végképp nem szeretném, hiszen akkor ki védené meg Karakurát a hollowoktól? A shinigamik? Ez még viccnek is rossz lenne… >.>
- Felőlem aztán azt teszel, amit akarsz, csak tartsd be a két szabályt, különben repülsz. Egyébként nem, nem játszok semmilyen hangszeren, és nem, nincs erősítőm se – mondom belenyugvón. Vajon miért van az az érzésem, hogy ez az egy hét egy pokol lesz számomra? Talán ha lepasszolhatnám valakinek, nyugtom lenne, de mivel egy ökör vagyok, és utálom az emberek többségét, így barátom sincs, akit annyira megszívathatnék, hogy rásózom Kanadét. Ez van, ha valaki olyan, mint én.
~ Baszki, a kötény! O.o ~ jut eszembe hirtelen, ahogy megemlítésre kerül a currys csirke. Egy pillanatra megdermedek, majd úgy száguldok el a konyha felé, mintha legalábbis kergetnének. Csoda, hogy a padló nem kapott lángra, vagy nem húztam magam után kondenzcsíkot. Vagy húztam, és csak nekem nem tűnt fel. Mindegy, a lényeg , hogy teljesen elfelejtkeztem arról, hogy a rózsaszín kötényem is a konyhában van, ráadásul meg kint a pulton. Ha meglátja, nekem rohadtul végem… O.o Én leszek a hónap, poénja, ha bárki is rájön, hogy rózsaszín szivecskés kötényben szoktam főzni. Nem hiába kapom le minden alkalommal, ha főzőcskézés közben zavarnak meg. Egyébként még Erikoé volt. Hihetetlen, hogy pont ezért szoktam hordani… Ha rajtam van, szinte érzem a kellemes virágillatát. Mindegy, most kénytelen leszek bevágni az egyik szekrénybe... T_T
- Gyere, kész a kaja – kiáltom Kanadének még mindig morogva, miközben kipakolom a tányérokat és az evőeszközöket, meg poharakat. Régen volt, amikor utoljára két tányért tehettem az ebédlő asztalra…
- Ha befejeztük, majd körbe vezetlek. Addig meg pofa be és egyél. – adom ki a parancsot.
Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy két hálószoba van, és nem kell a kanapén aludnom, ha váratlan vendég érkezik…

# || Rokonlátogatás szökéssel fűszerezve – Hogy ne kapjunk idegbajt a váratlanul ránk törő unokahúgtól? || #

Rendben, hogy nem kis pisis, de akkor is lány, és akkor is fiatal, én meg szeretem megszabni másoknak, hogy mit tehetnek, és mit nem. Úgy gondolom, hogy azt a két apró szabályt igazán nem fog nehezére esni betartani. Viszont ha tévedek, akkor máris hívom az anyját, hogy itt összeszedheti a kölykét, ha épp erre jár. Persze az meg abszolúte nem érdekel, hogy miért is szökött meg. Mindenkinek eljön egyszer az az idő, amikor legszívesebben a lehető legtávolabbra menekülne a szüleitől. Nekem mondjuk nem volt ilyen, főleg mivel szüleim se voltak. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy nem volt se anyám, se apám, aki folyamatosan idegesítsen, vagy levegőnek nézzen. Nélkülük is ugyan olyan remek ember lettem, mintha ők terelgettek volna, hiszen nagyapa mindent megtett, hogy ne hozzak rájuk szégyent.
Ki hitte volna, hogy egyszer akár egy rokon is eljön és meglátogat, vagy próbál a nyakamra telepedni? Egyébként annyira nem is rossz érzés, csak a tudat, hogy nem vagyok egyedül, és veszélyben vannak a dolgaim nem hagy nyugodni. Hozzá nyúl mindenhez, összefogdossa, és aztán én majd mehetek letakarítani mindent. Nem mintha tisztaság-, vagy rendmániás lennék… Nem, egyáltalán nem vagyok az, csupán szeretem, ha rend van körülöttem. Most annak kéne örülnöm, hogy Kanade legalább felkeresett, és rám tukmálta magát, de valahogy mégse megy. Csak az jut eszembe tőle, hogy mennyire tojnak a fejemre a rokonok, és mennyire kerülnek azért, mert azt hiszik, hogy veszélyes vagyok. Pedig csak annyira vagyok veszélyes, mint bármelyik sittről szabadult quincy. Nem is értem az aggodalmukat, de komolyan. Annyi esélye van annak, hogy mellettem lesz valami baja a gyereküknek, mint annak, hogy a fejére esik egy meteor. Néha szánalmas, hogy mennyire aggódni tudnak a szülők a gyerekeikért. Jó, hogy nem fognak egy láncot, és kikötik a gyereküket a házhoz…
Csendesen mosolygok, mikor unokahúgom megérkezik az asztalhoz. Talán azt hiszi ettől a mosolytól, hogy mérget tettem az ő kajájába, pedig amúgy nem. Habár nem lenne rossz ötlet, legalább akkor ismét csend lenne, de mégse tettem. Nem is értem, hogy miért… Az asztalhoz ülve tovább bazsalyogtam, és vártam az elismerő szavakat, melyek azt bizonyítják, hogy ismét tökéleteset alkottam.
- Mindig is jól tudtam főzni. – válaszolom, majd bekapok egy jó nagy kanálnyi curry-s csirkét. Igazából én magam se tudom, hogy mikor kezdtem el főzőcskézni. Talán az után, hogy kiengedtek a börtönből, hiszen akkor már nem volt ki ellásson mindenféle finomsággal. Régebben mindig Eriko főzött, én pedig csak ettem. Most már nincs, hogy meggyönyörködtesse az ízlelőbimbóim…
- Cöh… Máris megszegted a második szabályt – pillantok rá szemem sarkából, azonban eldöntöm magamban, hogy még két lehetséges húzása van. Ha még ezt a kettőt is elszúrja, tényleg eltűnhet innen minél hamarabb. Sőt, talán én magam fogom meg a grabancát, és teszem ki a küszöbre. Vagy csak egyszerűen egy szép, lendületes rúgással küldöm el. Nem is tudom, hogy melyik lenne a hozzám legközelebb álló… Az, hogy felhívjam az anyját, valahogy nem az én stílusom, pedig nem rossz ötlet, de ha rólam van szó, elég hülyeségnek tűnne. Valószínűleg ha meghallaná a hangomat az anyja, vagy a nevemet, azonnal lecsapná a telefont, vagy valami hasonló. Szóval vagy haza szállítom, vagy tényleg kirúgom, és aztán onnantól mehet oda, ahova akar.
- Lehet, hogy igaza is van anyukádnak… Nem kéne a közelembe jönnöd – mondom kicsit vészjóslóan, talán kicsit rá is játszok a dologra, s közben próbálom minden erőmmel elijeszteni a lányt. Remélhetőleg sikerül is, és nem kell nekem kitenni a szűrét…
- Egyébként tömören magamról: börtönben ültem, kiengedtek, új életet kezdtem – adtam meg a tényleg tömör választ. Bár igaz, hogy ez nagy valószínséggel még több kérdést generál. Istenem… Már látom magam előtt, hogy kérdések sorával fog bombázni úgy, hogy még én adom meg neki a lehetőséget a hülye válaszaimmal, hogy megtegye. Ekkora ökör komolyan nem lehetek… Vagy esetleg még is? Vagyok olyan hülye, hogy a tudat alatt mindenképp kiakarok tálalni a magánéletemről? Vagyok annyira kattant, hogy el is mondjam neki, vagy utalásokat tegyek arra, hogy mi is történt régen? Ne… inkább nem is akarom tudni a választ, mert biztos, hogy olyan lenne, amit utálnék, és kiakadnék tőle. Jobb inkább a csendes tudatlanságban…
A vacsora befejeztével összeszedtem a mosatlant, és egyszerűen bele tettem a mosogatóba, mondván majd elmosom őket, miután körbe vezettem újdonsült lakótársamat, akit legszívesebben azonnal bezárnék egy szobába, és eldobnám jó messzire a kulcsot. Azonban ha ezt tenném, az már lehet, hogy emberrablásnak minősülne. Semmi kedvem megint bevonulni, hogy aztán néhány év múlva ismét kiengedjenek. Jó nekem itt… Így hát kénytelen vagyok elviselni a lányt még akkor is, hanem akarom. A csomagjaihoz lépek, majd felemelem őket, hogy azért még se ő hurcolja. A gitárját, persze nem viszem, hiszen amennyire láttam, túlságosan is szereti ahhoz, hogy kiadja a kezéből. Annyira azért nem vagyok tapló, mint amennyire hisznek. Jó, a teljesen idegenekkel általában tényleg tapló vagyok, de Kanade sajnos a rokonom, szóval ő kívül esik a „teljesen idegen” csoportból. Kár, pedig lehet, hogy tudnék neki néhány olyan dolgot mondani, amitől sírva hagyná itt magától a házat, de még se tehetem. Az anyja még a végén rajtam verné el a port, amit igazán nem szeretnék. Ezen kívül megmutattam, hogy merre találhatja az én szobámat, ha esetleg valami baja van. Ajánlom neki, hogy ne álmodjon rosszat éjszaka, különben még a végén tök véletlenül keresztül lövök rajta félálomban egy nyilat, aztán meg majd a kedves nagynéni jöhet nekem pattogni, mert kinyírtam a drága kislányát. A hollowoktól jobban csak azt utálom, ha valaki felébreszt éjszaka, amikor a legmélyebben alszok.
- Ennyi. Nem nagy szám, de otthonos – zárom le a háznézegetést. Tényleg nincs semmi érdekes a házon. Otthonos, és szeretem, és számomra ez a legfontosabb. Szeretek itt élni, és nem költöznék el máshova semmi pénzért.
- Egyébként miért szöktél el otthonról – ha már kérdésekkel halmozzuk el egymást? – teszem fel a kérdést. Mondjuk nem is érdekel a válasz, csupán az érdekel, hogy mégis mit ronthattak el a szülei a nevelésben. Meg az se lenne rossz, ha esetleg a szemére vethetném, hogy mit művel szerencsétlen gyerekkel, amiért otthagyta.

|| Rokonlátogatás szökéssel fűszerezve – Hogy ne kapjunk idegbajt a váratlanul ránk törő unokahúgtól? ||

Sejthettem volna, hogy nem úszom meg annyival a dolgot, hogy „Hű… börtönben voltál…”. Köszönhettem ezt az idióta fejemnek, és a nagy számnak, amit olykor nem vagyok képes befogni. Most kezdhetek el sztorizgatni arról, hogyan sitteltek le annak idején.
- Azt állították, hogy én öltem meg a feleségem, ami persze nem igaz. Azt meg azért csak nem mondhattam, hogy egy hatalmas, maszkos – és mellesleg amúgy normális emberek számára láthatatlan – szörnyeteg rontott ránk éjszaka, és feltrancsírozta Erikot… Így hát… börtönbe kerültem, és ott töltöttem néhány évet. – magyaráztam el a helyzetet. Jobban bele gondolva elég kevés embernek meséltem eddig erről az egészről, s most viszonylag jól esett, hogy elmondhattam valakinek, még ha az csak egy gyerek is. Túlestünk a napi megdöbbentő történeten. Hurrá… Jöhet a következő.
Kanade dicsérete jól esett, hiszen tényleg rengeteget tettem azért, hogy szép házam legyen. Nagyapa régi vállalkozása úgy tűnt ismét kezd beindulni, még ha nem is a legjövedelmezőbb. Igaz, hogy amíg börtönben voltam addig nem igazán foglalkozott vele senki, hiszen már így is csődöt kellett volna már jelenteni, azonban mióta ismét szabad vagyok elkezdtem élesztgetni, s íme. Most van egy kedves kis házam, és még vendégem is van. Jó, a vendégnek mondjuk semmi köze nincs a vállalkozás beindulásához, na meg nem is igazán örülök neki, de a lényeg, hogy már nem üres a házam. Még ha nem is tetszik annyira, mint amennyire elvárnák tőlem.
Próbáltam teljesen megértő képpel bólogatni Kanade kis sztorijára. Kezdett az az érzésem lenni, hogy talán nem volt jó ötlet megkérdezni, hogy miért is szökött meg otthonról. Csak a szokásos rizsát kaptam meg tőle szabadságának korlátozásáról. A mai 17 éveseket kicsit rövid pórázon tartják újabban. Ezen már cseppet sem lepődtem meg. Azonban azon, hogy a lány a quincyket emlegette már sokkal inkább. Meglepett fejjel hallgattam, ahogy beszámol arról, hogy az anyja ellenzi a quincységét. Valamennyire meg tudom érteni az anyját, hiszen egyrészt a lányáról van szó, más részt meg a quincység tényleg egy óriási döntés. Nem csodálom, ha ki van miatta akadva… Mit meg nem adtam volna azért, ha nekem is lett volna egy aggódó anyukám… :/
- Csak aggódik érted – simogattam meg a fejét. – Én a helyedben inkább örülnék neki, hogy valaki vigyázni akar rám, és próbál megóvni a saját hülyeségeimtől. Egyébként, ha gondolod, segíthetek az edzéseknél. – ajánlottam fel segítségemet kicsit száj húzogatva. Fogalmam sincs, hogy mióta is vagyok ilyen segítőkész, hiszen mindig elkergettem azokat, akik nem voltak képesek magukért harcolni, vagy legalább edzeni. Én bezzeg magamtól tanultam meg mindent – igaz van még mit tanulnom. Sose kértem segítséget senkitől, és akkor se tettem volna, ha az életem múlt volna rajta. Igaz, senki se volt, hogy segítsen, csupán nagyapa útmutatásai. Most viszont valahogy ki jött belőlem a jótét lélek. Elvégre mégiscsak egy unokatestvérről van szó, és mégse nézhetem tétlenül, hogy csak úgy elszakad a szüleitől. Már csak azért sem, mert természetesen megint én lennék a hibás. Mert hát folyton az megy, hogy kenjük a balhékat a börtönviselt rokonra, aki minden bizonnyal megint hagyja, hogy rákenjék a dolgokat. Hát persze… -.-
- Ha már itt tartunk… Honnan tudsz te egyáltalán a quincykről, meg arról, hogy mit csinálnak? – kérdeztem összevonva szemöldökömet, hiszen ha minden igaz, akkor elég kicsi volt még, mikor meghalt a nagyapánk, és nem hiszem, hogy már akkor elkezdte neki mesélni ezt a dolgot. Bár ki tudja… sose tudtam kiismerni az öreget, és folyton sikerült meglepetéseket okoznia számomra. Az is lehet, hogy számára is készített valami gyorstalpalót a quincységhez. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy egyáltalán látott-e már hollowot életében...

Fejemet fogva hallgattam Kanade kifakadását, és szidtam az idióta barom fejemet, amiért egyáltalán szóba hoztam az anyját, meg hogy biztos csak szeretetből cseszegeti folyton. Most a nyakamba zúdított egy rakat értelmetlen mondatot, aztán bogozhatom ki az értelmét. Nem mintha nem menne, de kicsit idegesített, hogy egy komplett hisztit kellett végig hallgatnom a saját lakásomban. Igazából nem is kellett, csak egyszerűen nem akartam leállítani. Talán, mert úgy gondoltam, hogy ha kiadja magából, később már annyira nem lesznek vészesek az ehhez hasonló kirohanásai. Legalábbis remélem. Na meg aztán egyszer kibírom az életben, hogy az unokahúgom hisztirohamot kapjon a lakásom kellős közepén. Persze mindezt csak addig vagyok hajlandó elviselni, amíg berendezés nem törik. Akkor természetesen már teszem is ki cuccostól, mindenestől a hercegkisasszonyt, aztán mehet arra, amerre lát. Sőt, még az anyját is felhívom a kedvéért, hogy a kismadárkája az ajtóm előtt gubbaszt az összes cókmókjával, aztán viheti, ahova akarja. Nem kell nekem a felesleges balhé, főleg nem az anyjával…
- Muszáj? És mégis ki kötelezett rá? Gondolom senki se tartott fegyvert a fejednek, és fenyegetett meg, hogy márpedig te quincy leszel, vagy tévedek? – kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen az eddigi szóáradatból sikerült kivennem, hogy tutira nem így történt a dolog. Vagyis én úgy gondolom, hogy nem így. Elvégre látszólag túlságosan is szereti a quincységet ahhoz, hogy ráerőszakolják. Már csak azért is, mert még az anyjával is szembeszáll emiatt az egész miatt.
Az, hogy nagyapától tudta meg ezt az egészet, valahogy nagyon nem lepett meg. Sejthettem volna, hiszen rajta, meg rajtam kívül mindenki hülyeségnek tartotta, vagy csak egyszerűen nem érdekelte a dolog, és inkább foglalkozott saját magával. Ráadásul rá vall, hogy különböző dobozokat hagy maga után különböző quincy oktató jegyzettel és jó tanáccsal. Igaz, én kicsit jobban örültem volna neki, ha maga tanítja meg nekem a dolgokat, de sajnos nem érhette meg, de így is megoldottam, s ahogy látom, Kanade is. Sejthettem volna, hogy neki is készített egy „Gyorstalpaló újonc quincyknek” dobozkát. Elvégre nagyapáról beszélünk…
- Nem muszáj arról anyádnak tudnia, hogy velem vagy, és edzünk… Amúgy meg mégis hogy kezdjek neki a beszélgetésnek? „Bocs, nem engednéd meg, hogy az egyetlen kicsi lányod quincyset játsszon néhanap a börtöntöltelék unokaöcséddel?”? Biztos díjazná az ötletet… – mondtam savanyú képpel. Szinte biztos, hogy nem egyezne bele, hogy én segítsek Kanadénak is, már csak azért se, mert én vagyok a család fekete báránya…
- Felőlem aztán… Egyébként meg kétlem, hogy az én életemnél zűrösebb lenne a tiéd, Kanade… – mondtam keserű mosollyal arcomon. Végül is elég valószínű, hogy az én 27 évem alatt több gázos dolog történt, mint vele az alatt a 17 év alatt. Ha el kellene kezdenem sztorizgatni, kapásból azzal kezdeném, hogy a szüleim születésem után bedugtak egy árvaházba. Kellemes téma lenne. De talán unokahúginak igaza volt. Nem kellene ilyenekről beszélgetnünk…
Csendesen figyeltem, ahogy Kanade bontogatni kezdte a gitártokot, és már előre fészpalmoltam, hogy ugyan milyen vinnyogást fog nekem lezavarni itt néhány perc alatt. Kíváncsian vártam az ágy szélén ülve a rögtönzött koncertet, de valahol azért kicsit féltem. A szomszédok még a végén azt hitték volna a Kanadéból távozó hangokra, hogy épp gyilkolok valakit. Valószínűleg ki is nézték volna belőlem, hogy megteszek ilyesmit, hiszen akárhányszor összetalálkozok egyel, mindig érdekes tekintettel mérnek végig. Nem mintha érdekelne, de akkor is zavaró… Sikerült kellemesen csalódnom unokahúgom énekhangjában, és tehetségében, ugyanis nem is volt olyan rossz, amit előadott. Igaz, nem az én műfajom ez az egész, de akkor se volt annyira szar, mint ahogy azt először gondoltam.
- Így se volt rossz… – mondtam neki bíztatón, mert hát tényleg nem volt olyan borzalmas ez a szám, még egész hallgatható is. Sőt, még egy elvetemült gondolatom is támadt, ami mivel Kanade úgyis csak egy-két napig fogja nálam rontani a levegőt, eleve halálra van ítélve. Úgy gondoltam, hogy beszerzek neki egy erősítőt, aztán majd a garázsban elszórakozhat vele, meg a gitárjával. De szigorúan csak ott. De mint mondtam, ez az ötlet halálra van ítélve. Legalábbis remélem, hogy nem óhajt huzamosabb ideig a nyakamon maradni, mert abba minden bizonnyal beledöglenék. Túlságosan is hozzászoktam már a csendhez és a magányhoz ahhoz, hogy most valaki hirtelen megjelenjen az életemben, és fenekestől felforgassa azt.
- Kanade… Kérhetek tőled egy szivességet? – tettem fel a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelve. Igen, azon gondolkodtam, hogy talán „rendelni” kéne egy dalt Natsukinak, de amint kiejtettem a számon a kérdést, máris elvetettem az ötletet. Egyszerűen ökörségnek tartottam, hogy lényegében szerenádot adjak egy olyan lánynak, aki nyilvánvalóan utál, és egy utolsó aljas féregnek tart. Cöh… Micsoda egy idióta barom vagyok… -.-
- Tudod mit? Inkább felejtsük el… – mondtam egy halk torokköszörülés után. Igen, kicsit zavarba jöttem. A tökéletes pasiknak is szabad néha, nem?

|| Rokonlátogatás szökéssel fűszerezve – Hogy ne kapjunk idegbajt a váratlanul ránk törő unokahúgtól? ||

Kicsit ijedten fürkészem Kanade arcát, hiszen úgy tűnik, sikerült elsajátítania azt a tudást, amit még nekem se. Vagyis bele lát a gondolataimba. Ennyire nyilvánvaló lenne, hogy szerenád ügyben akartam volna kérni a segítségét? Szerintem egyáltalán nem. Simán felkérhettem volna Kis Miska Jóska szülinapi partijára is ennyi erővel. Azonban egyelőre valami kifogást kéne kitalálnom…
- Ööö… Igen! Szerenád miatt kellenél, de… természetesen nem nekem. Nem vagyok akkora idióta, hogy ilyeneket csináljak. Az… egyik… ismerősömnek keresek valakit. Szerencsétlen hülye elég romantikus alkat, és… szeretné meglepni a csaját valami ilyesmivel… - próbálom kimagyarázni a dolgot. Zavartan vakargatom a tarkómat, és próbálok teljesen úgy tenni, mintha nem én lennék az a romantikus seggfej, aki a barátnőjének akarna ilyen hülyeséget csinálni. De jobban bele gondolva én se lehetek ennyire idióta, hiszen sose voltam olyan, aki ilyeneket kitalálgat. Na jó, azért volt egykor egy-két érdekes húzásom, de azok már a múlté. Már rég megváltoztam, s úgy gondolom, hogy az olyan dolgok már valahogy teljesen távol állnának a természetemtől. Azonban mégis… lehetséges, hogy Natsuki lesz az a nő, aki ismét képes lesz előhúzni belőlem azt a végtelenül romantikus, és olykor csöpögős szerencsétlent, aki bármit képes lenne megtenni azért, akit szeret. Jó, persze most is képes lennék érte bármit megtenni, de azért vannak határok, amiket nem szeretnék átlépni.
Abban reménykedve, hogy Kanade beveszi ezt a teljesen hülye kifogást, állok fel az ágyról, és nyújtózkodok egyet. Lassan ideje lenne aludni menni, totál KO vagyok, meg a tökéletes vacsi is elálmosított kicsit. Én csak tökéletes ételt vagyok képes alkotni. Persze volt már olyan alkalom, hogy kicsit megégettem, és konkrétan a fél konyhát felgyújtottam, de az már mind a múlté. Ma már tökéletes szakács vagyok.
- Anyád is jókor tud időzíteni… épp menni akartam aludni… - morgom Kanadénak, mikor közli velem az örömhírt. Kicsit azért örültem, hogy erre a pár órára más is tartózkodott a házban rajtam kívül. Azonban néhány perc múlva ismét egyedül leszek… De legalább nyugodtan tölthetem az éjszakát.
- Pakolj össze… Nem akarom megváratni édesanyád… - sóhajtom, majd megvárom, míg összepakolja a dolgait. Már most érzem, hogy utálni fogom a találkozást vele, de hát na… Ezen is túl kell lennem előbb, vagy utóbb… és hát… inkább előbb szeretném letudni a dolgot. Természetesen nem csodálnám, ha én lennék az egész hibája. Minden bizonnyal az is az én hibám lesz, hogy Kanadénak egyáltalán az eszébe jutott, hogy hozzám látogasson. Ha az anyja megtudja, biztos kitér a hitéből, és természetesen eltiltana kicsi, féltett lányától, akit minden bizonnyal még a széltől is óv. Komolyan nem értem az ilyen szülőket… Egyszerűen képtelenek felfogni, hogy ezzel a hozzáállással lényegében eltaszítják maguktól a saját gyereküket. Aztán meg persze még a gyerek lesz a hibás, ha haraggal válnak el egymástól, és úgy hagyja ott a házat.
- Ha akarsz, bármikor meglátogathaszt, és akár fel is hívhatsz. Persze mindezt úgy, hogy anyád meg ne tudja, különben a nyakamat szegi.
Tényleg örülnék neki, ha néha-néha ellátogatna hozzám, hiszen addig se lenne olyan üres a ház. Igen, kezdek kicsit magányos lenni ennyi év után. Nem annyira jó a magány, főleg ha valaki előtt még ott van az egész élet. Ezért is örülök, hogy ott van nekem Natsuki, s most már valamennyire azért Kanade is. Jó, persze lehet hogy ő megint köddé válik, s jó darabig nem fogom látni egészen addig a pillanatig, amíg megint meg nem jelenik váratlanul a küszöbömön. De azért jó, hogy itt volt, s meglátogatott.