Krázus – Korialstrasz
Az Őrző bukása – Fall of the Guardian


A múlt

Mi Sárkányok már évszázadok, évezredek óta őrizzük a világot. Óvjuk a földet, és a többi dimenziót attól, hogy az örök feledésbe merüljön az emberek, arrancarok és shinigamik örökös hataloméhes háborúitól. Ezért hoztak létre minket a teremtők (angol nevük The Makers), hogy Ők zavartalanul folytathassák munkájukat az univerzumban, új világokat, bolygókat teremtsenek. Loken, Hodir, Fenrir, Sköll, Yogg-Saron, és a többi Teremtő azért hozott létre minket, hogy a föld békéjét őrizzük időtlen időkön át. Ezzel együtt halhatatlanságot, misztikus, ember feletti erőt kölcsönöztek nekünk, de erőnk így is csak töredéke volt az övéknek. Még a legnagyobbak, az öt Őrző sem közelítette meg hatalomban őket, de ahhoz épp elég volt, hogy rendet tartsunk a Földön évezredekig. A halhatatlanságnak megvoltak az előnyei, de sajnos hosszútávon a hátrányai is megmutatkoztak. Egyrészt örökké éltünk, és ez utat nyitott a folyamatos tanulás, fejlődés útjának. Megtanultunk minden emberi kultúrát egytől egyig. Szokásokat, vallásokat, gondolkozásmódokat, hogy megértsük őket, és megértsük tetteiket. Ennek köszönhetően hosszú éveken át jártunk közöttük, figyeltük őket, vigyáztunk rájuk úgy, hogy ők még csak létezésünkről sem tudtak. Ez mind szép és jó lenne, ha egy idő után ne válna unalmassá. Hiába szórakoztató, hiába ez a munkánk, egy idő után úgy érezzük, hogy több kell, mert ez nem elég. Nem egy társamat láttam már elenyészni csak azért, mert megelégelte az évezredes felvigyázást, és szabad akart lenni. Akkor még úgy gondoltam, hogy ezek bolondok, puszta lázadók, akik nem érdemlik meg ezt a csodálatos „hivatást”. Azóta persze megváltozott a helyzet. Évtizedeken át ringattam magam abba az illúzióba, hogy a nagyobb jó érdekében tesszük, amit teszünk, és tennünk kell, mert ezért hoztak létre minket, de egy idő után rájön az ember – illetve sárkány- hogy ez nem teljesen így van. Sajnos az Én fajtámat is megfertőzte egy kór, ami az emberiséget már kezdetek óta sújtja, és amiért már tengernyi élettel fizettek eddig is, és ezután is fognak. Hatalomvágynak hívják. Hiába kaptam Én és fajtársaim hatalmas erőt, az évezredek alatt már megszoktuk, hogy erőnk segítségével olyan dolgokat tudunk véghezvinni, amit mások nem, és egy idő után már többet akarunk. Persze, mint minden olyan társadalomnál, ahol van felsőbb vezetés, úgy itt is észrevették ezeket az eseteket, és nem mulasztották el büntetlenül hagyni. Kegyetlenül elbántak azokkal a társainkkal, akik máshogy gondolkoztak, mint Ők. Pedig Ők lehettek volta társadalmunk reformátorai, akik új irányvonalakat hoztak volna életünkbe, de úgy tűnt, hogy a vezetők ragaszkodtak a régi jól bevált módszerhez, és minden újítási lehetőséget elutasítottak mondván, hogy a régi rendszer tökéletesen működik, nem kell rajta semmit sem újítani, változtatni. Talán engem is ezért küldtek el a Soul Societybe, mert látták rajtam, hogy kezdek elégedetlenkedni? Az nem lehet, hisz nem adtam ennek semmi jelét. Mindvégig a hűséges, lojális arcomat mutattam feljebbvalóimnak, a hatalomra éheset pedig elnyomtam, elrejtettem szemeik elől, hogy még véletlenül se száműzhessenek közülük. Pedig én minden tőlem telhetőt megtettem, és elvégeztem a feladatokat, amit kértek tőlem. Mégis kissé megingott hitem bennük akkor, mikor ezekhez a szánalmas halálistenekhez küldtek, hogy ott teljesítsek „kettősügynöki” szerepkört. Mondanom sem kell, hogy már akkor sem tetszett a dolog, és az óta is ellenzem, de látszólag senkit sem érdekel a véleményem, hisz én csak egy katona vagyok a nagy seregükben, egy szolga, akinek engedelmeskednie KELL főnökei akaratának, különben nagyon megjárja, és a végén egyszerű halandóként fogja magát találni Karakura egy piszkos utcájában. Ó igen, ez a büntetés. Nem halál, vagy kínzás, egyszerűen elveszik annak a hatalmát és örökéletét, aki nem hajlandó kedvükre tenni. Volt elég időm mérlegelni és átgondolni a helyzetem, míg a Seireiteiben teljesítettem szolgálatot, és arra jutottam, hogy nem vagyok hajlandó többet szolgaként munkálkodni, és nekik kémkedni.

A jelen

Késő este van, már csak az őrjáratot végző tisztek és egy két lézengő alak látható az utcákon, amúgy mindenki otthon van, és vacsorázik, beszélget a családtagjaival, vagy épp a párjával az aznapi dolgokról. Semmi sem utal arra, hogy a közeljövőben is történni fog valami. Pedig fog, csak még nem tudják, de, lehet, hogy jobb is így nekik. Már minden elő van készítve, minden pontosan meg van tervezve, csak a megfelelő időpontot várom, hogy végre elkezdhessem tervem első részét. Még egy apró dolog van hátra egy bizonyos tiszttel, de vele nem lesz gond. Tartozik nekem, és ezt Ő is tudja. Segíteni fog, vagy így, vagy úgy. A 9. osztagbeli szobám ablakain be vannak húzva a függönyök, így senki sem lát be. Persze csak a látszat kedvéért vannak elhúzva, hisz nem kellenek nekem ahhoz ilyesféle kellékek, ha azt akarom, hogy ne lássanak. Mágia védi az ablakokat a nem kívánatos bekukucskálóktól. Ha valaki benéz, azt látja, hogy egy kényelmes fotelban ücsörgök pipázgatva, és egy ezer oldalas könyvet böngészek a mágiáról. Persze ilyesmiről szó sincs, ez csak egy megtévesztés. Valójában, az utolsó védővarázslatokat teszem fel magamra, amik megvédik testem mindenféle külső fizikai és szellemi támadásoktól. Másra nincs szükségem. Sem kardra, sem pajzsra, csak az elmémre, semmi másra. Eltökéltem magam, jó párszor végiggondoltam már az esetleges következményeket, de nem érdekel. Meg kell tennem…Nem is, meg akarom tenni. Elegem van az örökkévaló rabszolgasorsból, és véget fogok vetni ennek egyszer és mindenkorra. Ma este végre szabad leszek… Az utolsó varázslat elvégzése után aztán valóban leülök a fotelembe, és végiggondolom a dolgokat még egyszer, relaxálva, szememet becsukva. Nem kell más tennem, csak a kristályt kell megszereznem, ami segíteni fog céljaim elérésében. Tudomásomra jutott, őriznek a Soul Societyben, azon belül is a 12. osztagban egy rendkívüli hatalommal bíró tárgyat, a Lélek Kristályt. Egy ősöreg istenség hozta létre réges-rég azzal a céllal, hogy a sárkányok felhasználhassák munkájuk során, ezzel is védve a földet. Azonban mint minden nagy halatommal rendelkező nemzet közt, úgy a sárkányok közt is kitört egy hosszú és véres háború a hatalomért. Éveken át mészároltuk egymást. Az egyik ütközetben a Kristálynak is nyoma veszett, és jó ideig nem tudtunk hollétéről, mígnem a shinigamik rá nem találtak, és el nem vitték a Seireiteibe. Persze ők nem tudták, hogy mekkora energiákat rejt magában. Talán jobb is így, hogy csak őrizgetik, mert ha megpróbálnák használni, annak beláthatatlan következményei lennének. A háborút lezáró béke után a vezetők úgy gondolták, hogy jobb, ha a sárkányoktól távol, egy biztonságos helyen őrzik a Kristályt, mindenki érdekében. A tárgyban rejlő hatalmas, és misztikus energia lehetővé teszi használójának, hogy egy kis ideig korlátlan erővel rendelkezzen, és bármit elpusztítson, amit el akar. A Kristály képes rendkívül erős és masszív varázslatok megtörésére is. Erre kell nekem.
Megteremtésétől kezdve minden sárkány lelkébe bele van ágyazva egy ősöreg lekötő bűbáj, ami megakadályozza abban, hogy elhagyhassa klánját. Ez az a varázs, ami aktivizálódik, mikor egy társam meggondolja magát, és függetlenné szeretne válni. Ettől lesznek az évezredek óta halhatatlan sárkányok egyszerű halandók. Azok a társaink, akik megpróbálták elhagyni társadalmunkat, mind erre a sorsra jutottak. Nem egy már meg is halt közülük, betegség, vagy pusztán az öregség miatt. Az előkészületek már megtörténtek, így nincs más hátra, csak végre kell hajtanunk a dolgot. Kinyitom szemem, majd felállok a fotelból, és botomat magamhoz véve kilépek szobámból, és elindulok a 10. osztag felé. Minden csendes, nyugodt. Mindenki alszik, pihen, mulat, vagy a szerelmével andalog. Nem hallani mást, csak a tücskök ciripelését, illetve köpenyem halk susogását, amint a földet súrolja. Remélem Suwun épp a szobájában tartózkodik, és sötét gondolatokon járatja agyát. Úgy van a legnagyobb hasznom belőle, abban az állapotában. Hamarosan már a hálókörletek folyosóit koptatom, és kiterjesztem érzékeimet, minden egyes szobát letapogatva, hogy hányan tartózkodnak bent. Az alacsonyabb rangú tiszteket nem tudom név és személyiség alapján beazonosítani ezzel a módszerrel, de kapitányokat, hadnagyokat nem probléma megtalálni vele. Néhány másodperc múlva meg is érzem a 10. osztag hadnagyának lélekenergiáját, nem messze előttem, a szobájában, egyedül.
Néhány méterrel a bejárati ajtó előtt megállok, s körül nézek. Senki és semmi nincs rajtam és a hadnagyon kívül a környéken, így nincs mitől tartanom. Ha lenne is, egy röpke memóriamódosítással elintézném a dolgot. Egy megkezdett lépéssel elindulok az ajtó fele, majd lábam már a hálószoba padlóját fogja, mikor a lépés befejeződik. Nem volt kedvem felesleges etikettekkel fecsérelni az időmet, így egy egyszerű teleporttal megoldottam a dolgot. A Nő látszólag nem vett észre, vagy nem vette tudomásul, hogy megjelentem, legalábbis erre következtettem abból, hogy nem reagálta le, mikor megjelentem a szoba közepén.
- Itt az idő! Tartozol nekem, és most törleszd az adósságod. Kövess! –szólalok meg köszönés helyett, és térek egyből a tárgyra. Felesleges képmutatónak lenni, Ő is tudja, hogy nem teázni jöttem, hanem mert munka van, amit el kell végezni, és mivel adósom a Lány, ezért segíteni is fog. Mondandóm végeztével sarkon fordulok, és kilépek a szobából, majd az ajtó előtt várok a lányra, hogy csatlakozzon, és indulhassunk a 12. osztaghoz. Utunk során nem szólok a Hadnagyhoz, gondolataimba mélyedve ballagok mellette, és csak akkor eszmélek fel, mikor már ott vagyunk a 12. osztag egyik erősen őrzött raktáránál, ahol több veszélyes és nagy hatalommal bíró varázstárgyat őriznek. Ezért van szükségem Suwun képességeire, hogy kihozza nekem a kristályt. Én is be tudnék érte menni, de nem akarom kitenni magam felesleges erőpocsékolásnak. Szükségem van minden csepp erőmre későbbre, mivel Társaim biztos rá fognak jönni, hogy mit akarok csinálni, és el fognak jönni, hogy megakadályozzanak. Ehhez pedig a lehető legfittebbnek, legerősebbnek kell lennem.
- Bent őriznek egy tárgyat, amire szükségem van. Lélek Kristálynak hívják. Menj be érte, és hozd ki nekem. – szólalok meg csendesen, és adom ki a parancsot. Én kint fogok várni, míg Ő a küldetését végzi, és ügyelek arra, hogy senki se jusson be az épületbe. Végig követem tekintetemmel, míg el nem éri az épület bejáratát, és bebocsátást nem kap. Az őrök miatt nem kell aggódni, nem lesznek emlékeik a történtekről, erről már gondoskodtam. Mielőtt a szobámban meg kezdtem volna az előkészületeket elvégeztem egy bonyolult varázslatot, amivel minden az épület körül tartózkodó őrre egy erős igét szórtam, és módosítottam az emlékeiket, vagyis semmire nem fognak emlékezni. Tervem tökéletes, minden apró részét gondosan terveztem heteken át, így nem csúszhat be hiba sehol. Minden eshetőségre felkészültem, így nem érhet meglepetés, legalábbis így gondoltam. Nem is gondoltam volna, hogy mekkorát tévedek…
Betelelt egy kis időbe, míg a Hadnagy újra megjelent az ajtóban. Mikor megláttam, izgalomtól hevesen verő szívvel siettem oda hozzá, és vettem át tőle a Kristályt kissé remegő kézzel. A tárgy nem volt nagy, 20-30 centi magas és széles, és úgy néz ki, mintha két háztetőt lapjával egymásnak illesztenénk. Egyedül a Kristály belsejében derengő feketés-lilás kis villámok, felhők utalnak arra, hogy valamiféle erővel rendelkezik. Még egy utolsó pillantást vetek a tárgyra, majd a Nő felé fordulok, és érzelemmentes hangon megszólítom.
- Köszönöm. Éld tovább jelentéktelen kis életed, mint eddig. – mondandóm végeztével mutató ujjam a Lány homlokára helyezem, és az Ő memóriáját is törlöm, minden emlékével együtt. Minden jó és minden rossz emléket töröltem az emlékezetéből, mert nem engedhetem meg, hogy eláruljon. Még hálás is lehet érte nekem, hisz sok kíntól és fájdalomtól szabadítottam meg ezzel. Suwun talán észre sem vette, hogy mi történt, ködös tekintettel néz rám egy pillanatig, majd megfordul, és elhagyja a területet. Miatta sem kell már aggódnom. Megvárom, míg alakja eltűnik az éjszakai sötétben, majd behunyom szemem, és mikor következő pillanatban kinyitom, már a szobámban vagyok újra. Kapkodva elhelyezem a Kristályt az előzőleg már előkészített állványára, majd nyomban neki is kezdek a szertartásnak, amivel magamba zárom egy kis időre a Kristály erejét, és végre véget vethetek a több ezer év óta tartó szolgasoromnak. A Kristály elé állok, majd ráteszem kezem a felületére, ami finoman vibrált. Még így, ennyi év után is megdöbbent az a hatalmas energia, ami a belsejében kavarog. Néhány másodpercig még némán bámulom a Kristályt, sóvárgó tekintettel, majd hozzákezdek a dolognak, és egy rég elfeledett nyelven kezdek kántálni, amin már évezredek óta nem szólalt meg senki. Minden egyes szó után egyre erősebben érezni a Kristályból a testembe átáramló energiát, egy ponton azonban az eddig gondosan megtervezett terv és biztosnak hitt varázslat kezdett áthágni valami másba. Éreztem, hogy nem csak az ősöreg isten energiái áramlanak belém, hanem azzal együtt a sötétség, düh, kegyetlenség is. A tervezés és az előkészületek során azt a tényt kihagytam a kalkulációkból, hogy a sárkányok közt dúló háború esetleg megfertőzte, megmérgezte a misztikus tárgyat, és ettől a benne rejlő energiák is megromlottak. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, mégis megtörtént. Így már teljesen más fényben világította meg a dolgokat ez a tény, és felismerve a veszélyt, egyből megpróbáltam megszakítani a kapcsolatot köztem és a Kristály közt, azonban már késő volt. Túl sok erőt adott át már a sajátjából, és nem engedte, hogy megszakítsam a kapcsolatot. Éreztem, hogy kezdek átváltozni belül, valami mássá, valami egészen kegyetlenné, amivé semmiképp sem akartam. Erőlködve próbáltam elszakítani a kezem a Kristály felületétől, de nem engedett, hozzám tapadt, és megállíthatatlanul áramlott belém mind az a gonosz és rossz, ami az évszázadok alatt megfertőzte azt, s most engem. Ezzel együtt elviselhetetlen fájdalom hasított belém, és felordítottam a fájdalomtól. Nem a kezemet, vagy más szervemnek okozott fájdalmat a Kristályban levő gonosz erő, hanem egész valómat, esszenciámat gyötörte a fájdalom, és ez mindennél rosszabb volt. A lelkemben játszódott le az egész. Fejemben minduntalan sötétebbnél sötétebb gondolatok kavarogtak, gyilkolásról, fájdalomról, kegyetlenségről, aztán megláttam magát a dolgot is, ami ezt csinálta. Egy fekete-lila felhőkből kibontakozó alak, aminek sárgán izzanak a szemei. Hallottam a hangját a fejemben, először halkan, aztán egyre erősebben. Csak egy dolgot ismételgetett, miközben egyre közelebb ért hozzám.. „Az enyém vagy!”.
Kétségbeesve próbáltam ellent mondani neki, de a fájdalomtól és a Kristály hatalmas erejétől tehetetlen voltam, egyre csak közeledett, és közeledett. Már csak pár lépés választott tőle, és alaktalan arcán sötét vigyor húzódott el, mikor elém ért. Egy utolsó rántással megpróbáltam magam kiszabadítani, ám nem volt esélyem, elért hozzám az alak, és megérintett. Az akkor bekövetkező kín minden eddiginél rosszabb volt. Szaggatta, tépte lelki valómat és nem eresztette el. Éreztem, ahogy Ő és Én eggyé válunk, és kettőnkből valami egészen más lesz. Valami olyan, amit nem akartam, amit mindenképp el akartam kerülni. Már késő. Megtörtént, és nem tudom visszafordítani. Egy ponton aztán már nem bírtam a kínt, és egy utolsó felordítás után összerogyok, és elvesztem eszméletem. Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de mikor kinyitottam szemem már nem az a személy voltam, aki azelőtt. Megváltoztam, mind külsőre, mind belsőre egyaránt. Immáron egy új ember vagyok, aki, mint látszólag mindenki más, szabad. Ám ez csak egy illúzió. Újra rab vagyok, méghozzá a magam rabja. Felálltam a földről, majd a közeli tükörhöz léptem, és arcomon gonosz vigyorral néztem az új Krázust. Hajam hosszabb lett valamivel, és vörösről átváltott feketére, szemem, ami eddig smaragdzölden tündöklött, most vörösen izzik, lelkem, ami eddig szabadulni akart, és békésen szeretett volna élni, most sötét, és kegyetlen, tele haraggal. A régi Krázus már csak egy emlék. Az eszméi, vágyai emlékek, amik vele együtt tűntek el a semmiben, és átadták helyüket a sötétségnek. Az új Korialstrasz magasabb szintre lépett, erősebb lett, minden tekintetben. Eszméi, hogy megvédeni az emberiséget, és a földet mindentől, átalakultak. Minél több fájdalmat akarok okozni mindenkinek, ezért elhagyom Seireiteit, és csatlakozok a Hueco Mundoban rejtőző Aizenhez, hogy segítsem a világ és a shinigamik leigázásában. Ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek. S mi lesz azokkal, akik az utamba állnak? Elenyésznek, porrá vállnak, megszűnnek létezni.

A jövő

Seireiteiben már nincs maradásom, ezért minél gyorsabban el kell hagynom ezt az átkozott helyet. Nem is várok sokat, csak összepakolok néhány szükséges dolgot és egyből indulok és kilépek egykori szobám ajtaján, hogy a senkai kapu felé vegyem az irányt. Jelen pillanatban egy célom van, amit kitűztem magam elé, az pedig a Soul Society mihamarabb történő elhagyása. Úgy suhanok át az osztagok között, mint kósza árny. Új képességeimmel, amiket igazából még alig ismerek, könnyedén tudom magam álcázni, és ha arról van szó, gyorsan is tudok ölni. Néhány perc múlva más a kapu előtt álló tér közepén állok, és a kissé bamba őröket szemlélem. Ahogy nézem, az igazak álmát alusszák, és ez így is van rendben. A következő pillanatban két tompa reccsenés hallatszik, majd a két őr élettelenül zuhan a földre. Vörös íriszeim diadalittasan csillannak meg a holdfényben. Nem csak hogy szellemileg lettem erősebb, de fizikailag is. Ennél jobbat még csak nem is remélhettem volna azelőtt.
Eleget nézelődtem, ideje indulni. Egy hanyag kézmozdulattal megnyitom az átjárót, majd néhány perc múltán már Karakura városának parkjában állok. Csodálatos hely, itt találkoztam először Ranillal, azzal a kis hülyével. Talán lesz alkalmam megölni, vagy megkínozni, esetleg szívatni kicsit. Most, hogy változás ált be az életemben, temérdek szabadidőm lesz az ilyen dolgokhoz. Nem is időzök sokat, egyből megnyitom a gargantanát, ami eddig nem biztos, hogy ment volna, most viszont bőven van bennem elég sötét erő ahhoz, hogy gond nélkül menjen. Épp lépnék be a kapun, mikor a hátam mögött hirtelen megjelenik egy ismerős, de legalább 200 éve nem érzett energia. Persze, gondolhattam volna, hogy azok után, amit tettem –vagy inkább az után, amit véghezvittem- utánam küldenek valakit.
- Üdvözlet Türastrasza! Rég találkoztunk! – zendül hangom negédesen s szép lassan megfordulok, hogy szemben lehessek a jövevénnyel.
- Hagyjuk ezt Krázus! Tudod, hogy miért vagyok itt. Elárultál minket! – csattan a Nő hangja rajtam, mint egy ítélet. Hangjában nyoma sem volt annak a kedvességnek, ami mindig is jellemezte. Úgy tűnik, hogy nagyon megrendítette az árulásom…szegény.
- Elárultalak titeket…vagy ha más szemszögből nézzük, felszabadítottam önmagam. Van akinek árulás, van akinek szabadság. – hangom nyugodt, majdhogynem monoton hangzik. Nem félek, és nincs is mitől tartanom. Igaz, hogy az előttem álló mágusnő felettem áll rangban, és talán valaham ég erősebb is volt, ám ez mind a múlté. Persze Ő nem tudja, hogy mivé váltam, csak azt, hogy elárultam a népét.
- Tudod, hogy mi ilyenkor a szabály. Velem kell jönnöd! Hogy tehettél ilyet? És miért nézel ki úgy, ahogy? Ennyi év után képes voltál elárulni minket?! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tehe… - a megkezdett mondatot már nem tudta befejezni, mert mással volt elfoglalva. Arcán teljes megdöbbenéssel nézett le a mellkasán tátongó nagy lyukra, ahol nem rég még a szíve volt. Térdre rogy, majd szép lassan eldől, és többet nem is mozdul. Így lelte halálát egy, még nálam is idősebb, és hatalmasabb vörös sárkány.
- Ám mégis megtettem. – szólalok meg halkan miközben odalépek a holttest mellé, és megszemlélem „alkotásom”. Nem érzek sem megbánást, sem bűntudatot, inkább beteges örömöt, hogy ezt tehettem. Felszabadultságot! Kifejezetten örömöt szerzett, hogy meggyilkolhattam egy, a régi énemre emlékeztető személyt. Elégtétellel néztem végig, ahogy a fény, ragyogás elhagyta szemeit, és átadta helyét az ürességnek. Talán ez volt az a dolog, ami végleg megbillentette a mérleget, és megértette velem, hogy mi a dolgom. Egy röpke mosoly suhan át arcomon. Felállok és otthagyom a hullát, majd magabiztos léptekkel elindulok az átjáró felé. Odaát nincs mitől félnem, tárt karokkal fognak fogadni egy olyan lényt, aki csak a pusztításnak él.
Odaát is éjszaka van épp, nem is igen van mozgás, mikor kilépek a gargantanából az egyik torony tövénél. Üres, néptelen folyosókon haladok át, alig hallhatóan, csupán a köpenyem halk susogása adja a közelben lévők tudtára, hogy valaki van itt. Az utamba kerülő arrancarokkal ne mtörődöm, rájuk se nézek, gőgös arccal vonulok a nagyterem felé, ahol ott tartózkodik az a személy reményeim szerint, akihez épp tartok. A bebocsájtás egyik szemöldököm feljebb húzom kicsiti a meglepetéstől, hogy az összes espada és néhány fracciónjuk is a teremben tartózkodik. Aizen, mint mindig, most is kifürkészhetetlen arccal ül középen szolgái között. Sokban hasonlítunk egymásra, nem is tudja, hogy milyen sokban.
A kezdeti meglepettség után arckifejezésem átvált a teljesen normál, szintén kifürkészhetetlen, nyugodt arcára. Egy futó pillanatig Ranilra is ránéztem, akiről lerítt, hogy felismert, és egyeltalán nem volt ínyére, hogy itt lát. Illemtudóan meghajolok, majd előadom Aizennek az üzenetemet, majd kiegyenesedek és csendesen várom döntését. Szokásához híven elkezd nyálazni, amitől leginkább a heveny hányhatnék fog el, de jelen pillanatban ezt nem tehetem meg. Jó néhány percnyi elmélkedés után aztán el fogadja La Noches ura az ajánlatomat, viszont az egyeltalán nem tetszik, hogy pont Ranil alá osztott be megfigyelésre. Persze megértem, hogy szemmel akar tartani, de nem ehhez a tökmaghoz kellett volna. Mindegy, a döntését megváltoztatni nem tudom, és nem is akarom. Ha más szemszögből nézem a dolgot, egyből szórakoztatóbb, hisz úgy tudjuk egymást oda-vissza kínozni Ranillal, mint eddig soha. Ezután udvariasan ismét meghajlok, és az espadák előtt elindulok kifelé a teremből, hogy elfoglaljam szobámat. Néhányuk arcán meglepetést, döbbenetet, megint másokén bizalmatlanságot látni. Félúton kifele gondolok egy hirtelent, és megállok Ranil előtt, majd odalépek hozzá és egy csókkal jutalmazom azért, amiért mellé osztottak be. A soron következő pofon tudtomra adja, hogy szereztem néhány kellemetlen percet a Nőnek, már ezért megérte! Ezután, mint aki jól végezte dolgát, hagyom, hogy az egyik szolgáló kikísérjen és megmutassa szállásom, ami már most jobb, mint amit a Seireiteiben valaha is kaphattam volna. Hiába, megérte ez az egész, még ha rosszul is jöttem ki belőle, de ez most a legkevésbé sem érdekel, csak az, hogy egy új élet vette kezdetét ma éjjel.

Adatok

Új kinézet: Emberi alakban magassága megmarad 2 méter és testalkata is sovány, nyurga marad. Szemei az eddigi világoskék helyet vörösen izzanak, haja pedig éjfeketére váltott a vörösből.

Sárkány alakjában szintén változás állt be. Az eddigi vörös pikkelyes tűzsárkányból egy fekete pikkelyes szörnyeteg vált.
Felszerelések: Eddig jól ismert, ősrégi botját felváltja egy kard, amit akkor hív elő, amikor csak akar. A kard képessége annyi, hogy méreggel van bevonva a pengéje, ezért ha valakit megvág vele Krázus, az nagyon le fog tőle lassulni.
Jellem: Mint ahogy mindenben, úgy a jellemében is változás állt be. Régi tudása megmaradt, azonban most ahelyett, hogy azt az ártatlan emberek védelmére használná fel, csakis a pusztítás miatt használja. Az eddiginél még nagyobb az egoja, és rideg, kegyetlen lett a személyisége.
Képességek:
Emberi alakjában a következő képességei vannak:


Shadow ball: (Egy 2-3 méter átmérőjű sötét energiából álló gömböt lő az ellenfélre.)
Elementál idézés: Megidéz egy lényt (angol nevén Voidwalker), ami minden parancsát, utasítását teljesíti.
Unholy Shield: Ha megidéz egy lényt Krázus, módjában áll azt feláldozni. Miután ez megtörtént, a feláldozott lény ereje egy pajzsot von Krázus köré, ami kis ideig megvédi akár az erősebb támadásoktól is.
Teleportáció: (Olyan, mint a shinigamik shunpoja, vagy mint az arrancarok sonidoja. Nagy távolságokat is képes vele megtenni.)

Sárkányként nincs különleges képessége, „csak” szabadjára engedi hatalmas erejét, ami magában hordoz mindent, amit egy 10-15 méter magas fekete sárkány magában tud. (iszonyatos erő, tűzköpés, gyorsaság)