Jelszó: "Yoruichi a legszebb fekete cica!"
Név: You Raiden (You = Napsütés, Raiden = Mennydörgés, villámlás)
Kaszt: Quincy
Rang: Nincs neki
Nem: Férfi
Kor: 27
Születési dátum: dec. 28.

Kinézet: Fekete haja, és barna szeme van, ami már majdnem vörös. Arcán és testén több helyen sebhely látható. Arckifejezése az esetek többségében elég morcos, néha talán kicsit lenéző. Nagyjából 180-185 cm, és 80 kg.
Jellem: Öhm… Mondhatjuk fanatikus őrültnek is, akit már rég a sárgaházba kellett volna beutalni. Elég zárkózott, nehezen megnyíló típus, könnyen bepöccen. Nem szereti, ha szórakoznak vele, és abszolúte nincs humorérzéke. Valamiért ezt kifelejtették belőle. Elég nagy az egója, és kicsit (de tényleg kicsit) istenkomplexusos, de nem kell megijedni, mert nem áll szándékában világuralomra törni, vagy hasonlók.

Felszerelések: szokásos Quincy felszerelések (Néhány Hollow bait, Quincy kereszt egy nyakláncon), egy gyűrű, amit a feleségétől kapott és egy régi, zsebóra

Előtörténet

Egy árvaházban nevelkedtem, bár számomra sose derült ki, hogy hogy is kerültem oda. Őszintén szólva, még az apácák se tudják, hogy ki és mikor hagyott az árvaház bejáratánál, annyi viszont biztos, hogy nem volt felhőtlen a gyermekkorom. Nem, nem az apácákkal volt a probléma, hanem sokkal inkább a többi gyerekkel, akik valamiért folyton ütöttek, és vertek. Az ott eltöltött 14 év alatt több csontom is eltört, köztük a koponyám, az állkapcsom, a szegycsontom, néhány bordám, és sorolhatnám. Alig jöttem ki a gyengélkedőről, máris ütöttek ismét. Sosem tudtam felfogni, hogy miért is teszik velem ezt, hiszen senkinek se ártottam. Napjaim folyton az árvaház mellett lévő parkban töltöttem, mikor épp nem az életemért küzdöttem.
Végre betöltöttem a 14. életévem, és a következő év első napján végre megszabadultam a folyamatos verésektől, megaláztatásoktól. Megszöktem. Tökéletes alkalom volt, hiszen mikor elindultam, már mindenki mély álomba merült. Nem csodáltam, hiszen valahogy – számomra örök rejtély, hogy hogy -, meglovasították a szomszéd kápolnában rejtegetett néhány üveg misebort, és az újév eljövetelét ezzel ünnepelték. Azonban nem csak a gyerekek, az apácák is felöntöttek egy kissé a garatra. Hatalmas szerencsémre a főkaput nyitva hagyták, hiszen mindenkinek sikerült elaludnia a zárás előtt. Az apácák se tökéletesek, hiába Isten szolgái…
Miután megszöktem, következett a sokévnyi utcán való kóborlás. Voltak napok, amikor még enni sem tudtam, és korgó gyomorral jártam körbe a várost. Nem voltam hajlandó kéregetéshez folyamodni, ahhoz nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy az emberek elé álljak, és pénzt kérjek. Egyik nap egy idős úrba botlottam, amint épp az egyik kirakatot nézegette. Sűrű bocsánatkérések közepette segítettem fel a bácsit, aki hála nekem, felborult, és meghúzta a derekát. Amiért nem hagytam faképnél, felajánlotta, hogy lakjak vele. Elmondása szerint, néhány éve halt meg a felesége, és a gyermeki is az ország különböző pontjain élnek, viszont már rég nem hallattak magukról, így teljesen egyedül él egy hatalmas házban. Kissé vonakodtam, hiszen azért én se ismertem őt, és ő is csak most látott engem életében először. Kíváncsi voltam, hogy miből gondolja, hogy nem fogom megölni, és kirabolni. Végül elfogadtam az ajánlatot, és hozzá költöztem. Nem sok holmim volt, csupán néhány rongy, és egy régi, zsebóra, melyet a mózeskosaramban találtak az apácák. Ezt akkor kaptam kézhez, mikor betöltöttem a 10. életévem, de sajnos, mint ahogy minden más dolgomat, ezt se kímélték az árvaházbeli társaim. Az üvege betört, és sajnos hála a vizes kezelésnek, amit a többi gyerektől kapott, meg is állt.



Már két éve éltem együtt az idős úrral, akiről időközben megtudtam, hogy a neve Ichikawa Atsushi, és egy több országban is működő óraüzlet tulajdonosa. Nagy szerencsémre ő is értett az órákhoz, így meg tudta javítani az órámat. Többször kérte tőlem, hogy inkább tegezzem, és tekintsek rá úgy, mintha a nagyapám lenne. Így is tettem. Egyik nap, behívott az irodába, ám a szobalány nem árulta el, hogy milyen ügyben.
- Gyere be, Raiden. – szólt, mikor meghallotta a kopogtatást az ajtón. Tudta, hogy én vagyok az, hiszen más nem járt rajtam kívül az irodába, csupán a szobalány, akinek volt kulcsa az irodához.
Miután beléptem, láttam, hogy a Atsushi gondterhelten nézegeti az asztalon lévő papírhalmot. Lassan, talán kissé vontatottan is sétáltam az íróasztal elé, majd miután hellyel kínált, leültem.
- Miért hívtál, nagypapa? – kérdeztem aggódva, hiszen elég ritka alkalmak egyike volt az, ha ő az irodába hívatott.
- Tudod, hogy miért fogadtalak be, fiam? – nézett fel elgyötört arccal a papírjairól. – Tudod, hogy akkor miért tettem neked azt az ajánlatot, hogy költözz be az Ichikawa villába?
Kezdtem egyre inkább megijedni. Már azon járt az agyam, hogy mi rosszat tettem, hogy elrontottam-e valamit. Hirtelen úgy éreztem, mintha a torkom teljesen kiszáradt volna. Megszólalni is alig bírtam, de azért mégis megpróbáltam.
- Azért, mert akkor nem hagytalak cserben, nem? – néztem fel remegve arra a személyre, aki magához vett, és befogadott a családjába.
- Nem, nem éppen azért… – sóhajtott, majd hátra dőlve karosszékében rám szegezte tekintetét. – Most elmondok egy történetet.
Kezdtem egyre izgatottabb, és idegesebb lenni. Már tényleg nem tudtam, hogy mi van. Éreztem, ahogy az izgalomtól kimelegedek, és ahogy az izzadságcseppek sorozata legördül az arcomon. Kezeim ökölbeszorítottam, és vártam, hogy az életem megmentője elkezdje a történetét.
- Mint ahogy azt említettem, 2 lányom, és 3 fiam van. Ám azt nem említettem, hogy volt egy harmadik lányom. – vette le szemüvegét, és helyezte azt az asztalra. – Az ő neve Ana volt. Csodálatos teremtés volt. Haja olyan volt, akár a tiéd. Ugyan olyan fekete. És a szeme is csaknem ugyanolyan volt, mint a tiéd…
Már kezdtem érteni, hogy miért is fogadott unokájává. Valószínűleg azért, mert túlságosan hasonlítottam a lányára, bár az is igaz, hogy az ellenkező nemhez tartozok. Úgy látszott, hogy nagyapa is kezdett kicsit beleizzadni a mondandójába, hiszen egyre sűrűbben kezdte törölgetni a homlokát zsebkendőjével.
- Tehát, csak hogy végre a lényegre térjünk. A lányom, mint ahogy mindenki más az én családomban, egy Quincy volt. Bár ezt a hagyományt nem sokan vitték tovább. Gyermekeim közül csak Ana, mivel a többiek mind őrültségnek tartották ezt az egészet, hiszen ők nem látták azt, amit én, és Ana. 18 évvel ezelőtt, a lányom talált magának egy nagyon kedves, és barátságos fiút, aki elfogadta úgy, ahogy van, és megpróbált neki segíteni a harcban.
- Harcban? Miféle harcban? Mi az a Quincy? – tettem fel sorban a kérdéseket. – Én már nem értek semmit!
Nagyapa csak mosolygott kérdéseim sorozatán, ami egyre inkább nyugtalanított.
- Majd mindent elmagyarázok a maga idejében. – mosolygott ugyanolyan barátságosan, mint általában. – Ott tartottam, hogy Anát egy kedves fiúval hozta össze a sors. Alig néhány hónap után, összeházasodtak. Boldogan éltek, és megajándékoztak egy unokával. Sajnos drága unokám születése után, Ana elkapott egy igen súlyos betegséget, mely leginkább a Quincyket, és a magas lélekenergiájúakat támadja meg. Eddig még nem sikerült ellenszert találni erre a betegségre, így Ana belehalt. Néhány hónapra a lányom halála után, a férje is meghalt, kiállt egy vonat elé, így az halálra gázolta. Ám mielőtt véghez vitte volna az öngyilkosságot, a gyermeküket egy árvaházba adta. Mindent tűvé tettem a fiúért, ám sehol se találtam. Arra gondoltam, hogy esetleg új nevet kapott, így egy idő után feladtam. Lehet, hogy nem kellett volna. Talán megkíméltem volna az unokám attól, ami rá várt az árvaházban. Az apácák az időjárás alapján adtak neki nevet, hiszen mikor megtalálták, a tiszta, napsütéses időben egy villám hasított keresztül az égen…
A kezem egyre inkább remegett, és idegesen pislogtam a nagypapára. A történet alapján kezdett egyre inkább összeállni a dolog. Az, hogy mit keresek én Atsushi házában.
- Nagypapa… Csak azt ne mond, hogy tényleg te vagy… – szakítottam félbe a mondatomat.
- … a nagyapád? Pedig ez az igazság. – sóhajtott, majd előredőlt a székben. – Tudtam, hogy úgyis kitalálod, hiszen okos fiú vagy te.
Hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondjak. Egyszerre elállt a szavam. Álmomban se gondoltam volna, hogy még se vagyok teljesen egyedül a világban, és hogy élnek még rokonaim Karakurában. Ám nem hogy boldog, de dühös is voltam. Dühös voltam apámra, amiért eldobta az életét, és engem magamra hagyott. Tudom, hogy szerette anyát, de nem így kellett volna kimutatnia.
Miután befejezte a történetet, válaszolt minden kérdésemre, amit feltettem. Megtudtam, hogy az óra, édesapámé volt, aki az ő apjától kapta. Megtudtam, hogy kik azok a quincyk, mi az a lélekenergia, és mindent elmondott a szellemek fajtájáról is, így már képes voltam megkülönböztetni a jókat, a rossztól. Azonban egy dolog, még hiányzott… Mégpedig az, hogy lássam a szellemeket. Lehet, hogy volt annyi lélekenergiám, hogy lássam őket, azonban még egyet se láttam. Még csak körvonalakat se. Kissé csalódott voltam, hogy nem léphetek anyám nyomdokaiba, de nagyapa folyamatosan vígasztalt, hogy majd idővel kialakul.

- Raiden! Ideje indulnod! A menyasszony nem vár meg! – kiáltotta a szomszéd szobából Chise, az egyik nagynéném.
- Van egy olyan érzésem, hogy nekem kell várnom rá… – morogtam egy kissé idegesen. Mondjuk ki ne lenne ideges a saját esküvőjén?
Természetesen nekem lett igazam, hiszen Eriko késett, így nekem kellett rá várni. Mikor megérkezett, végre elkezdhettük az esküvőt. Mialatt a pap a szövegét mondta, néhányszor megfordult a fejemben, hogy biztos jó ötlet-e az esküvő, hiszen a mai világban az esküvők többsége válással végződik. Ez olyan, mintha elátkoznák a házasokat a saját esküvőjükön…
Nagy nehezen sikerült túlélni a pap vontatott esketését. Mire végeztünk, az öltönyömből csaknem csavarni lehetett a vizet…
Még ugyan ebben az évben történt, hogy nagyapa meghalt. Amerikába tartott, hogy elintézzen néhány dolgot a cégével kapcsolatban, azonban a repülője lezuhant. A végrendelete alapján a céget rám, és gyermekeire hagyta. Jól meg voltunk hatan, ám mivel mindenkinek meg volt a saját dolga, és a nagyapa cége már eléggé lehanyatlóban volt, rám ruházták a teljes tulajdonjogot.



Már Erikoval már egy éve voltunk házasok, mikor egyszer csak olyan személyeket kezdtem el látni, akik már rég meghaltak. Eleinte csak a körvonalakat később már egyre tisztábban kezdtem látni. Próbáltam nekik segíteni ahol tudtam, Erikoval egyetembe, aki viszont kissé irigy volt, amiért én látom a szellemeket vele ellentétben. Sokszor veszekedtünk emiatt, azonban mindig sikerült kibékülni.
Házasságunk harmadik évfordulóján, feleségem két dologgal is megajándékozott. Az egyik, az egy szép fehérarany gyűrű, kékkővel, a másik pedig egy gyermek. Igen, Eriko várandós volt. Minden erőmmel próbáltam őket óvni, ám egyik nap valami furcsa, és rettenetes dolog történt… Éjszaka furcsa hangokra lettem figyelmes, és eldöntöttem, hogy utána járok a dolognak. Az ágy alatt tartott kedvenc baseballütőmet megragadva, elindultam a földszint felé, ahonnan a hangok hallatszottak. Már épp a lépcsőfordulóban voltam, mikor egy hatalmas, álarcos szörnyeteg sétált át az előszobán.
~ Egy hollow? Mégis mit keres itt? ~ kezdtem el gondolkozni.
Semmi ötletem se volt, hogy mit keres ezen a helyen egy hollow, de egy idő után leesett. Eszembe jutott, amit nagyapa mondott, hogy a hollowok a magas lélekenergiájúak után vadásznak. Magas lélekenergiája azoknak van, akik látják a szellemeket. Olyanok, mint én. Azonnal az jutott eszembe, hogy a szörnyeteget minél előbb el kell csalnom a házból, nehogy valami baja legyen Erikonak, és a kicsinek. Sajnos nem jött össze, ugyanis a hollow egyenesen felém tartott, ezzel sarokba szorítva engem. Nem tudtam másfelé menekülni, csak fel. Azonban nem kellett menekülnöm, hiszen a hollow azonnal elsöpört az útból, így én lezuhantam a lépcsőfordulóról, és egyenesen a lépcső melletti asztalra zuhantam. Elvesztettem az eszméletem egy időre, valószínűleg ezért sikerült túl élnem. Amint felébredtem, remegő lábakkal kapaszkodtam fel a végtelennek tűnő lépcsőkön. Egyenesen a hálószoba felé vettem az irányt, ahol Eriko holtan feküdt az ágyban, vérbe fagyva. Hirtelen úgy éreztem, mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről. Sejtettem hogy mi történt, de mégsem akartam elhinni. Az ágy mellé rogyva zokogtam, és szorongattam egyetlen szerelmem jéghideg, merev kezét. Azt hittem megőrülök. Mindenképp végezni akartam a hollowval, és magamat okoltam amiatt, hogy nem tudtam megvédeni azokat, akiket szerettem. Lassan a zokogásom elhalt, és félálomba merültem, mikor egy hangos, és éles kacajt hallottam nem messze tőlünk. Az a hollow volt, aki betört a házunkba, és az életünkbe. Megmerevedve, elkerekedett szemekkel néztem a vigyorgó szörnyeteget, aki egyre közelebb, és közelebb lépdelt hozzánk, majd csapott egyet a kezével, aminek köszönhetően az egyik falban kötöttem ki. Sokáig vert, aminek hála több sebből is véreztem. Miután megunta a verést, elkapott, és fojtogatni kezdett.
- Miért? Miért kellett megölni Erikot? – kérdeztem, ismét könnybe lábadt szemmel. – Ha már fel akartál valakit falni, akkor miért nem én voltam az?
- Ostoba! Egy shinigami sokkal ízletesebb, mint egy nyamvadt kis lélek. Ráadásul még hagyta is magát… Milyen szánalmas…
Éreztem, ahogy egyre erősebben szorongat, míg egyszer csak elájultam. Néhány perc múlva ismét kinyílt a szemem, ám ekkor egy nővel néztem farkasszemet, aki aggódva pislogott rám. A ruhájából arra következtettem, hogy shinigami, és miután beszéltünk, ő is igazolta ezt. Dühös, és csalódott voltam, hiszen nem érkezett időben, ráadásul a hollownak is sikerült meglépnie. Kiderült, hogy Eriko egy erejét vesztette shinigami volt, így nem tudott védekezni a hollow ellen, azonban a hollow se szerzett általa több energiát, mintha két mezei lelket fogyasztott volna el. Hát, ez sajnos cseppet se vígasztalt. Másnap reggel kijött a rendőrség, és letartóztattak azzal a váddal, hogy megöltem a feleségem. Három évig ültem börtönben azért, amit még ha akartam volna, se követtem volna el, azonban jó magaviselet miatt kiengedtek. Talán épp a kinézetem miatt nem mertek belém kötni. Nem is zavart. Elvoltam a csendes kis világomban, és terveztem, hogyan fogok bosszút állni azon a hollowon, aki tönkre tette az életem. A börtönből egyenesen a nagyapám régi házához siettem, és azonnal elkezdtem kutatni azokat a könyveket, melyekről mesélt. A könyveket ő maga írta nekem, hogyha egyszer képes leszek látni a szellemeket, akkor abból tudjak tanulni. Valószínűleg érezte, hogy nem sok van már számára hátra, így felkészült. Egy éven keresztül, folyamatosan a könyveket bújtam, és gyakoroltam az íjam megidézését a régi házban, ahova nem túl kellemes emlékeim fűződnek. Anyám régi medálját is sikerült megtalálnom, mely egy ezüstláncon függött. Ezzel képes voltam megidézni a saját íjamat. Végül sikerült teljesen egyedül kitanulnom a quincységet, így már magamtól tudtam levadászni a hollowokat.
Már két éve keresem azt hollowot, aki végzett a családommal, de még mindig nem találom. Lehet, hogy valaki megelőzött, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre várom azt a pillanatot, amikor egymással nézhetünk farkasszemet.