Név:Yurenai Mistique
Nem:nő
Kaszt:Shinigami
Rang: 10. osztag 4. tiszt (Amennyiben még szabad, ha nem bármelyik másik is megfelel ebben az osztagban)
Kor: 26-nak néz ki de valojában kb. 800 éves
Zanpakutuo: Yurei Kouji(ha minden igaz azt jelenti idővarázs)
Fajtája:Illúzió/Kidou (sajnos valójában nem tudom eldönteni ez melyikhez is tartozik)
Parancsszava:Youzai Yurei Kouji (Állandóan változz idővarázs! - hacsak nem szúrtam el nagyon a fordítást)
Támadása:Shikai:A kard alakra egyszerű lélekölőkard, egy kis érdekessége, hogy a markolaton egy óra szerű díszítés látható. Ez a dísz fekete alapon fehér, mikor használom tápadásra a kardot, enyhe ketyegő hangot ad ki, mintha egy valódi óra lenne.
1.Dokkoi!(Állj!) - a kard maga nem változik meg, a támadás szinte láthatatlan. Enyhe hullámok törnek elő a kardból, amelyek lelassítják, vagy szélsőséges esetben felgyorsítják az ellenfelet illetve annak támadását. Ez főleg védekezésre használható technika.
2.Houshoku!(Elnyelés!) - a kard elnyeli a neki irányított támadást, valamint ezt saját magában megfagyassza időben és térben, később pedig lemásolja. Ez sem támadó technika, de minden támadást meg lehet vele állítani.
Kinézetem: Kb. 178 cm magas vagyok, nyúlánk testalkattal. A hajam hosszú és fekete, a szemem általában barna, ha feldühítenek szinte vörösre színeződik. A szemem alatt vörös festés van, amit általában harc előtt teszek fel (és valójában vér az). Bal kezemen egy kötés van elhelyezve, hogy a bankai ne sértse fel túlságosan a kezemet. Általában a szokásos shinigami egyenruhát hordom, de mikor harcolok az csak akadályoz, ezért egy kis szürke miniruhára cserélem.
Felszerelés:A kardomon kívül nem tul sok dolgot tartok magamnál. Kivételt képez egy kis üveg, melyben vér van (bővebb magyarázat róla az előtörténetemben) és egy ezüsttőr. Mindkettő nagyon fontos számomra.

Előtörténetem:
Az emberi világban pontosan nem tudok mikor születtem, valamikor az 1200-as évek elején. A szüleimet nem ismertem, egy kút mellett talált rám egy idős hölgy. Már akkor valami miatt furcsának tartott, így elvitt egy paphoz. Ő nevelt fel és fogadott a tanítványává. Származásomra utalva adta nekem a Mistique nevet. Az egyetlen dolog ami a családom után rám maradt egy kis ezüstkés volt, amitől soha nem váltam meg. Nem tudtam mi az, de próbáltam kideríteni. Az életemet nehezítette, hogy időnként láttam más emberek életéből jeleneteket, a múltjukat és a jövőjüket. 17 éves voltam, mikor a nevelőm meghalt, onnantól kezdve a magam életét éltem. A gazdagok kérésére különböző munkákat is elvállaltam. Az egyik ilyen feladatom volt, hogy egy Kaname nevű lánnyal együtt vegyek részt a földesúr fiának megvédésében. Ekkorra már híre ment a látnoki képességeimnek, és gyakran vették ígénybe a szolgáltatásaimat. Az a munka meghatározó volt számomra. Mikor megérkeztem kiderült, hogy valamit sikeresen félre értettem és egy fiúval kell dolgoznom. Akkoriban ez mélyen felkavart, de nem tudtam mit tenni mert ekkor megjelent a munkaadónk és nem volt hajlandó elengedni. Mikor megláttam a fiát újabb látomásom lett, melyben láttam holtan. Közöltem a látottakat a munkaadómmal, erre ő azt a parancsot adta, hogy vigyük el a fiát egy másik házukba a hegyek közé. Kanamét testőrként felbérelték. Én azért kellettem nekik, hogy előre tudjam figyelmeztetni őket esetleges támadásokra. Mivel minden józan ész ellenére is útra keltek, Kanaméhoz fordultam segítségért. Időközben megtudtam róla, hogy nagyon ügyes harcos. Nekem egyedül az íj használata ment, ezért megkértem tanítson meg harcolni. Az elején még vonakodott, de a végén már kifejezetten örült az elfoglaltságnak. Nekem elég gyorsan sikerült mindent megtanulnom, közben azonban újra és újra láttam általunk védett fiút holtan. Egy idő után észre vettem magamon, hogy megváltoztam. Előtte nagyon félénk voltam, most már merészebb lettem. Tudtam, hogy ezt Kanamének köszönhetem. Lassan kezdtem beleszeretni. Egy este éppen vele beszélgettem, mikor hirtelen kiesett a zsebemből a tőr. Nem tudom miért, de úgy éreztem meg kell neki mutatnom. Elmondtam, hogy semmit nem tudok a családomról és az egyetlen kapocs hozzájuk ez a kés. Nagyon meglepődtem, mikor felismerte a rajta lévő vésetet. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt mondta, tudja melyik család szimbóluma. Mikor mesélni kezdett előbb érdeklődve, majd borzadva végül pedig már sírva hallgattam. A hőn szeretett család, amire vágytam, úgy tűnik soha nem is létezett. A jelkép egy bérgyilkos klánhoz tartozik, akik nem éppen a felfedezhetőségükről voltak híresek, ezért nem találtam én róla soha semmit. A hallottak teljesen letaglóztak, napokig sokk hatás alatt voltam. Ennek hála nem figyeltem eléggé, és egy rablóbanda rajtunk ütött. Hiába védekeztünk túl sokan voltak, és sorban ötek meg mindenkit. Kaname engem elrejtett egy kis barlangban, és eltorlaszolta a kijáratot. Mire kiszabadultam, csak a hatalmas pusztítás képe tárult elém. Senkit nem hagytak életben, de már elmentek. Kaname teste a lában előtt hevert, én pedig nem tudtam mit tegyek. Akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve a vérét felfogtam egy kis edényben. Máig sem tudom mi késztetett arra, de utána elhagytam a helyet. A szívem összetört, de ezt az érzést elnyomtam magamban. Nem sírtam, és nem voltam bosszúszomjas sem, ugyanakkor be akartam bizonyítani, hogy engem nem győznek le. Felkutattam a bandát és rajtuk ütöttem. Bár nő voltam és egyedül áltam ki ellenük, életben maradtam. A vezérüket sikerült elkapnom, de mielőtt megöltem volna bevillant az emlékezetembe a családom. Nem akartam olyan lenni mint ők, ezért inkább csak elkábítottam a férfit és egy kis M betűt véstem a nyakába. Kifelé menet ezt tettem mindenki mással is, aki az utamba állt. Onnantól kezdve ez lett az ismertetőjegyem. soha többé nem akartam papnő vagy bármi lenni. Már csak egy célom volt megtalálni a családomat. Ennek érdekében sok dolgot megtettem, de nem öltem soha. Ezt az egyet nem tudtam volna magamnak megbocsátani. Hamarosan híre ment a környéken, hogy egy fiatal nő rövid ruhában egyedül utazik, és minden férfit legyőz. Sokan kerestek meg, hogy csatlakozzam hozzájuk vagy hasonló de én mindenkit elutasítottam. Három év keresés után nagy nehezen mégis ráakadtak egy elrejtett falura a Fuji hegy lábánál. Ott mindenhol az általam olyan jol ismert szimbólum díszlett. Kis érdeklődés után megtudtam, hogy a hely főnöke egyben a klán feje is, és ő mindenről tud. Vele azonban csak a családja és a kihívók találkozhatnak. Náluk régi szokás volt, hogy erejük bemutatásaként megküzdenek az önként jelenkezőkkel, és ha valamelyiknek közülük sikerül legyőzni a klán fejét, megkapja annak jogait. Mivel mindenképp be akartam jutni, én is jelentkeztem. Nem akartam, hogy felismerjenek, ezért az arcomra fekete festéket kentem. végül pedig még raktam rá egy keveset Kaname véréből is. Nem tudom miért, de úgy éreztem, ez erősebbé tesz. Elég nagy feltűnést keltve léptem be a kastélyukba, mivel eddig szemmel láthatóan nem találkoztak női kihívóval. Mikor kijelentettem, hogy egyből a vezetővel akarok megmérkőzni, sokan kinevettek. Páran megpróbálták utamat állni, azokat könnyen legyőztem. Ekkor már mindenki kezdett komolyan venni. Egyszerre előlépett egy 50 év körüli férfi az egyik házból, és közölte velem, hogy ő a vezér. Elég volt csak rápillantanom az arcára, és máris tudtam, hogy jó helyen járok. Ugyanolyan barna szemünk és orrunk volt. Ennek ellenére kértem, hogy küzdhessek meg vele tanúk nélkül. Először csodálkozott, majd eleget tett a kérésemnek. Egy lezárt szobába vezettek minket, ahol pár fáklya kivételével semmi nem volt. Amint becsukódott az ajtó nekem támadt. Védekeztem, majd én támadtam. Már jó ideje viaskodtunk, mikor egy véletlen folytán sikerült mögé kerülnöm. Az ezüstkést azonnal a torkához szorítottam.
-Azt hiszem nyertem. - suttogtam a fülébe. A hírnevemhez mérten az M betűt az ő nyakába is azonnal belevéstem.
-Mégis ki a fene vagy te? - a hangjából csak úgy sütött a harag.
-Nem tudom pontosan. A nevem Mistique és sokan harcosként ismernek. De ezen kívül vagyok még papnő és jós is. A valódi énemet azonban csak te tudnád megmondani. - azzal elengedtem, és úgy intéztem, hogy pont szembe kerüljön velem.
-Még mindig nem értem.
-Pedig azt reméltem te válaszolni tudsz a kérdéseimre. Azért kértem, hogy külön teremben legyünk, mert nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Amennyiben elárulsz nekem mindent, amit tudni akarok, senki nem fogja tudni, hogy legyőztelek. - azzal lassan felemeltem a kezem, és a ruhám ujjával letöröltem az arcomról a festéket. Jól láthatóan kiült a döbbenet az arcára, mikor jobban megnézett.
-Te...ezt nem értem, hogyan lehetsz még életben??? - erre aztán végképp nem számítottam.
-Ezek szerint ismersz. Akkor most szépen áruld el nekem, ki vagyok.
-A lányom vagy. Az egyetlen gyermekem. 26 év telt el azóta, hogy azt mondták nekem, megöltek. Többet sajnos én sem tudok. két hónapos voltál mikor anyád magával vitt az erdőbe, és azóta sem tért vissza. Nem tudom mi történt... - a hangja elcsuklott.
-Ezért jöttem vissza, ennyit akartam tudni. Még találkozunk... - azzal elindultam az ajtó felé. Miután kiléptem a fényre, nem tudtam mi történik, csak azt hallottam, amint többen felsikoltanak. Utána jöttem rá, hogy elfelejtettem visszatenni a festéket az arcomra. Ezek szerint felismertek. Mielőtt bármit is tehettem volna, éles szúrást éreztem és összeestem. A következő pillanatban már felülről néztem magamat. Egy lánccal voltam a testemhez kötve, és láttam amint a vér szétárad a hátamon, amiből egy éles kés áll ki. Valaki ezek szerint nekidobta. Apám hangja volt a következő, amit meghallottam. Láttam amint magához szorítja a testemet, majd felnéz a gyilkosomat keresve. Hirtelen ujabb látomásom támadt, és láttam egy ősz hajú férfit, amint kést dob apám felé. Mielőtt bármit is tehettem volna, a kés tényleg lendült mögöttem, áthaladt rajtam és belefúródott apám szívébe. Nem tudtam mi fog történni most velem, de azt láttam, hogy meghaltam. Ekkor azonban az emberek elkezdték körülállni a két testet. Én görcsösen szorítottam a kést, apám pedig a csuklómat. Kénytelenek voltak minket közös sírba temetni. Nem sokkal a halálom után a gyilkosom kapta meg apám helyét. Ezt nem tudtam elviselni, szellemként ott maradtam és kísértettem őt és az utána következőket is. Pontosan nem tudom mennyi ideig voltam ott, de több volt mint kétszáz év. Eldöntöttem magamban, hogy addig nem hagyom el ezt a helyet, amíg meg nem szűnik a klán. Ott voltam sokáig, és az idő alatt végig néztem 3 járványt, rengetek gyilkosságot és intrikát, valamint megszámlálhatatlan háborút. Az emberek az én szemszögemből nézve egyre elvetemültebbek lettek, és egyre pusztítóbb fegyverekkel ontották ki egymás életét. Néha-néha felbukkant valaki, aki látott engem, de én nem nagyon törődtem az ilyenekkel. A képességemet azonban nem vesztettem el, így pontosan tudtam mi vár a körülöttem lévökre a jövőben. Ha valakit nagyon megkedveltem, ami nem fordult elő túl sokszor, esetleg figyelmeztető jeleket is küldtem neki. Hosszú idő után végre eljött a nap amire vártam. A klán akkori feje egy kegyetlen és harcmániás férfi volt. Sokszor láttam, hogy kínozza az embereket. Senkit nem engedett közel magához, csak a hatalom érdekelte. Újabb látomásnak köszönhetően pontosan tudtam mikor fog meghallni, és ezzel véget vetni ennek a hosszú és kegyetlenséggel teli történetnek. Nem öltem soha és a halált sem szerettem, ennek az embernek a sorsára azonban kíváncsi voltam nagyon. Ezért egész nap követtem és jól láttam mit tesz. Nagyon enyhe büntetésnek gondoltam számára azt mérget, amit kapott. Látszólag nem is szenvedett tőle csak egyszerűen elaludt. Nem sokkal később kiszakadt a testéből egy lánccal együtt. Szinte ugyanaz történt vele is mint velem. Egy pontig biztosan. De nem sokkal később felbukkant egy különös lény. Nem tudtam mi az, de nagyon sötét aurát árasztott, és ösztönösen menekültem a közeléből. Egy furcsa fehér maszkot viselt, amelyen keresztül csak a szeme látszott ki. Nekem támadt, én pedig ijedten hátrálni kezdtem, majd megpróbáltam eltűnni előle. ez valamiért nem sikerült, bárhová mentem a különös lény megtalált. Már majdnem elkapott mikor egy fekete ruhás alak ugrott be közénk és egy karddal lecsapott rá. Hirtelen nem tudtam mit tegyek, hiszen ilyet még soha nem láttam. Ekkor újabb látomásom volt, és kivételesen örültem neki. Magamat láttam egy különös helyen, és nagyon boldogan. Tudtam bárki is fog győzni, vele kell mennem. A fekete ruhás alak hamarosan lesúlytott a szörnyre, mire az egy sikítás kíséretében eltűnt. Ő pedig felém fordult, és már nyitotta a száját mikor megelőztem:

-Tudom mit akarsz tenni. Nem kell magyaráznod. Már nekem is nagyon elegem van ebből a világból, kérlek küldj tovább minnél előbb. - a férfi meglepett arcot vágott, de nem kérdezett semmit, csak felemelte a kardját. A következő pillanatban, azt éreztem, hogy zuhanok majd egy sivatagban találtam magam. Nem tudtam miért, de kifejezetten megnyugodtam a hely láttán. Valami még mindig volt a kezemben. mikor lenéztem a tőrt és a vérrel teli edényt láttam. Nem tudom hogyan sikerült magammal hoznom őket, de örültem neki. Felkeltem, majd elindultam észak felé, ahol valami derengést láttam. Egy ház állt tőlem nem messze, a lakói pedig nem csodálkoztak a megjelenésemen. Két három szó után mindent elmondtak, amit az itteni életről tudni kellett. Megtudtam a Lelkek világában vagyok, és nem messze valami 5. kerülettől. Mondtam még valamit bizonyos shinigamikról is, de arra már nagyon nem figyeltem. Lassan elindultam az általuk mutatott város irányába. Ott nem éppen hétköznapi módon kezdtem a beilleszkedést, mivel kapásból sikerült ártalmatlanná tennem két túlságosan nyomulós férfit. Ekkor valaki hátulról megragadott, én pedig egy újabb jól irányzott ütéssel eltörtem az orrát. Mikor megfordultam egy ujabb fekete ruhás embert láttam hangosan káromkodni, miközben az orrából folyt a vér. Nem tűnt boldognak, és az emberek ijedt tekintetéből ítélve ezt nagyon nem kellett volna tennem. Sosem szerettem, ha az engedélyem nélkül hozzám érnek, így ez nálam automatikus reakció volt. Magam előtt láttam, amint a férfi kardot ránt, ezért még mielőtt reagálhatott volna mögé ugrottam és a kést a nyakához szorítottam.
-Ha megmozdulsz, nem köszönöd meg, amit tőlem kapsz! - suttogtam oda neki. Majd a régi szokást felelevenítve belevágtam a monogramomat a nyakába. Elengedtem, majd elindultam kifelé. Nem szerettem a figyelem középpontjában maradni túl sokáig.Dél felé mentem, és hamarosan újra a sivatagba kerültem. Egy kicsit egyedül akartam lenni, és eldönteni mit tegyek. Nem tudtam mit tudnék magammal kezdeni...Jó ideig üldögéltem csak, majd hangokra lettem figylemes. valaki nyilván követhetett. Nem féltem különösebben, bárki is jött utánam, ártani nem tudott nekem. Lassan feláltam, majd behunytam a szemem és koncentráltam. A látomásokat valamennyire előidézni is tudtam már, így megnéztem ki közelít. Ugyanaz a férfi volt, akit előzőleg megsebeztem. Nem örültem neki, tudtam, hogy veszélyes fickó. Mikor már csak pár lépésre volt a búvóhelyemtől, elé álltam.
-Miért követtél? Mit akarsz tőlem? És hogyan találtál meg? - szegeztem neki kapásból a kérdést.
-Nemrég érkeztél ide, igaz? Még nem ismered a helyi szabályokat. Akkor felvilágosítalak kicsit. Az öltözékemből láthatod, hogy shinigami vagyok, mégpedig Taria Misushi a 3. osztagból. Mi a Tiszta Lelkek városában élünk, az van ott körülvéve fallal. A mi feladatunk megvédeni az embereket a lidércektől.
-Akkor az a fehér álarcos lény, amit az ide érkezésem előtt láttam egy lidérc volt?
-Igen. Rengeteg kószál belőlük errefelé. Ezeket kell elpusztítanunk. Ezért is jöttem utánad. Nagyon ügyesnek tartalak, ha már most el tudtál bánni egy tiszttel. Elég sok lélekenergiát érzek benned, és szeretném megkérdezni, hogy nincs-e kedved jelentkezni az akadémiára? Nemrég zajlottak le a felvételik, és még be tudlak juttatni, ha akarod.
-Egy próbát megér. Ja és sajnálom, hogy úgy elintéztelek. Ha jól sejtem a nyakadon lévő hegen kívül semmi nem fog holnap látszani. - tettem hozzá titokzatos mosollyal. Na igen, jobb ha a képességemet nem említem meg mindenkinek...
Az akadémiára viszonylag könnyen bejutottam, bár nem kis közútálatot okozott, hogy nekem nem kellett várnom a következő felvételiig. A tanárok eléggé kedveltek, mivel minden órán részt vettem és készültem is. Az elméleti tantárgyakat viszonylag könnyen sikerült elsajátítanom, a harctudást pedig már ismertem is. A problémák inkább abból adódtak, hogy nem tudtam túl könnyen barátságot kötni a többiekkel, mert féltem ha fény derül a képességemre, azonnal kihasználnának. A legtöbb ember jövöjét, lélekenergiáját már akkor láttam, mikor elhaladt mellettem, ha hozzám ért akár még az emlékeit, és a kardjának képességét is képes voltam felfedezni. Egy idő után felvettem azt az idegesítő szokást, hogy mielőtt valakivel megküzdöttem, kezet fogtam vele és magamban feltérképeztem a kardja erejét. Sokakat ezzel a módszerrel győztem le, néha csata közben még a mozdulataikat is előre láttam. Számomra nem volt kiszámíthatatlan, vagy túl kemény ellenfél. Pontosan tudtam kivel állhatok ki és kivel nem. A régi szokásokat legyőzni nehéz, ezt magamon tanultam meg. Nem tudtam ellenállni neki, hogy az ellenfeleimet is megjelölgessem. Ha valaki körül nézett jobban az akadémiám, jópár embert látott M alakú sebhellyel a nyakán rohangálni. Ezeket én győztem le, a jel pedig eltávolíthatatlannak bizonyult. Egyetlen probléma azzal volt, hogy a tanulóegyenruhában nem tudtam rendesen mozogni, ezért a harcok folyamán mindig egy szürke miniruhára váltottam fel, ezzel osztatlan sikert aratva a hímnemű egyének körében. Lidérc közelébe nem jutottam egészen a záróvizsgáig. Akkor kitalálták, hogy csak azt engedik át, aki élve jön vissza egy küldetésről. Ez nem volt túl nehéz feladatnak mondható, mindenki azonnal beleegyezett. A biztonság kedvéért pár tiszt is velünk jött, de a feladat szerint nekünk kellett végezni velük. Nem volt szerencsénk. Nekem már előtte nagyon rossz érzésem támadt, ezért megpróbáltam jó pár embert lebeszélni róla. Mikor ez nem sikerült, velük tartottam, és közben próbáltam a látomásaimra koncentrálni. Jól sejtettem, a feladat egy csapdát takart, tisztán láttam amint egy rejtett hejről újabb és újabb ellenségek fognak előtűnni. Mivel a saját kardom képességét nem ismertem, másokat próbáltam rávenni, hogy a bejáratot omlasszák be. Jó pár embert fel is dühítettem, de végül sikerült eltüntetnem a helyet. Már csak pár lidért volt talpon, mikor csatlakoztam a harcolókhoz. Az egyik azonnal nekem támadt, két csapással elintéztem. Ekkor láttam magam előtt amint az egyik társa nekiront pár embernek. Hirtelen felsikoltottam:
-Állj! - nagy csodálatomra a kardom rázkódni kezdett, és a lidérc szinte csigalassúsággal haladt tovább. Valaki azonnal elintézte, én pedig jobban szemügyre vettem a kardomat. Hallottam amint suttog valamit a fülembe sokszor egymás után, mikor elég érthető volt hangosan is kimondtam:
-Yurei Kouji! - hirtelen meghallottam a kardom nevét, és szinte azonnal tudtam is mire való. Örömmel vettem tudomásul, hogy a hozzám legjobban illő ereje lett a kardomnak. A csata tovább folyt, de most már gond nélkül sikerült majdnem minden lidércet megállítani. Egy volt már csak talpon közülük, de az egyfolytában valami gömböket lőtt felénk. Senki nem tudott még shunpoval sem a közelébe jutni. Hirtelen ujabb gömböt lőtt ki, amit én lelassítottam. Ebben a pillanatban azonban azt hiszem felfogta, hogy nekem köszönhetően nem talál el senkit, mert egyenesen rámlőtt. Nem tudtam már kitérni előle, ekkor azonban éles fény villant. Azt hittem, valaki elém állt, de úgy tűnik tévedtem. Yurei Kouji remegett meg ismét, egy újabb támadását felfedve előttem.
-El tudod nyelni a támadásokat? - kérdeztem tőle hitetlenkedve, mire a válasz egy remegés volt. Többet nem féltem a velem szemben álló lidérctől, támadásba lendültem, majd a kardomat magam előtt tartva vészesen közeledtem felé. Egy vágás elég volt, máris kimúlt. Megkönnyebültem álltam meg végre. Boldog voltam, mert biztosan tudtam, átengedtek a vizsgán.
Ezután egyenesen az 10. osztaghoz kerültem, egyenlőre rang nélkül. A harcot itt sem fejeztem be, mindig ellenfeleket kerestem. A kapitányoknak lassan feltűnt, hogy egyre több ember járkál a nyakám M betűvel, ezért amint volt szabad poszt oda osztottak be. Miután több tisztnek is nyoma vesztett, egyre feljebb emelkedtem a ranglétrán. A jövőbe látó képességemnek továbbra is hasznát vettem, de senkinek nem mondtam el. Már lassan 5 éve voltam shinigami, amikor gyors egymás utánban több kapitányváltásra került sor. Máig sem tudom hogyan történt, de akkor ott találtam magamat a legfontosabb tisztek között. Először nagyon idegen volt számomra a szerep, de lassan bele szoktam...

(elnézést elég hosszú lett, de eredetileg egy másik oldalon szerepelt így, és nem akarom már lerövidíteni)

Koszonom és javítottam