J e l s z ó: [Törölve - Szayel Aporro Granz]
~ Alapadatok ~
Név: Nakamura Kirari
Becenév: Rari-chan
Nem: Nő
Kor: ~ 110, de 21-nek néz ki
Születési dátum: 06.24
Magasság: 159 cm
Súly: 46 kg
Hajszín: barna
Szemszín: az egyik kék, a másik aranyszínű
Vércsoport: 0
Kaszt: módosított lélek
Felszerelés: gyógynövények, könyvek
Viselet: mivel szereti kihangsúlyozni vonalait, szívesen hord testhez simuló ruhákat, virágos motívumokkal; hajában állandóan virágot visel
Különös ismertetőjegyek: szeme színe felemás, és éjszakánként mindkettő arannyá változik, így biztosítva neki jobb látást a sötétben (akár egy macska); derekán születése óta egy kígyótetoválás található; szemfogai kicsit nagyobbak az átlagnál
~ Képességek ~
Neve: Életszirom
Típusa: gyógyító
Támadások: elsősorban gyógyításra használatos képességről van szó, így az ellenségben nem lehet különösebb kárt tenni vele; a virágok által felszabadított lélekrészecskék oly mértékben megnövelhetik Kirari lélekenergiáját, hogy képessé válhat magas szintű varázslatok megidézésére
Leírása: az élők világának gyógynövényeit lélekrészecskékké tudja alakítani, így akár önmaga vagy mások regenerálására is képes
~ Jellemrajz ~
Jellegzetes külseje és mély benyomást keltő belső tulajdonságai ellenére, jobb szeret a háttérben meghúzódva, elbújva élni. Habár különösebb oka nincs rá, valamiért feszélyezve érzi magát más embereke társaságában – kivéve legjobb barátai körében. Nehezen nyílik meg mások felé, de ha valakinek sikerül a bizalmába férkőznie, odaadó és megbízható barát válik belőle. Nagyon érzékenyen érinti a halál fogalma, ezért ha teheti, kerüli a témát. Életét annak szentelte, hogy ahol csak tud, segít az embereken. Ennek érdekében azt látta a legjobbnak, ha ő maga is gyógyítást gyakorol. Kincsként tekint képességére, amellyel képes másokat gyógyítani. Feltétlen szeretetet és ragaszkodást érez Urahara Kisuke iránt, akit ő maga mindig „apa”-ként emleget.
Amiket szeret:
● hal ízesítésű ramen (minden mennyiségben)
● virágok (főként a százsorszép)
● a barátai és az "apukája"
● macskák
Amiket nem szeret:
● tömeg
● halál
● ha sokat panaszkodnak neki
~ Előtörténet ~
A nevem Nakamura Kirari. Az apukám adta nekem ezt a nevet, amikor az első póttestemet megkaptam. Szerinte illik hozzám, bár én jobban örülnék neki, ha apu után kaptam volna a nevemet. Az Urahara Kirari szerintem sokkal jobban hangzana, dehát amit apu mond, az úgy is van, ő jobban tudja, mi a jó nekem. Neki ez a név tetszett és kész. Habár azt mondom: apu, igazából Kisuke nem az igazi apukám. (Valószínűleg más rokonom soha nem is volt, hiszen az olyanoknak mint én, nem lehet igazi családjuk.) Ám azok után, amit értem tett, lényegében többet jelent számomra, mint egy apa. Ő adta nekem az életet, az, ami most vagyok, csak neki köszönhető.
Nem sokat tudok a születésem körülményeiről, de azt az egyet igen, hogy nem természetes úton születtem. Azt hiszem, az olyanokat, mint én, mesterséges lelkeknek hívják – apu legalábbis így szokott minket emlegetni. Általában a háttérben meghúzódva élek, kicsit feszélyezve érzem magam más emberek között.
Nem vagyok biztos benne, de közel 100 évig laktam az Urahara vegyesboltban apával és a barátaival. A születésem időpontját is homály fedi, az egyetlen biztos dátum, amit tudok, az az, amikor az első póttestemet megkaptam. Hogy miért hangsúlyozom ki, hogy az elsőt? Mert már nem egy testben éltem ez alatt a 100 év alatt. Apu sokára tudta csak kialakítani azt a póttestet, amilyet mindig is szánt nekem. Elsőként egy macska testébe „költöztetem”. Talán kicsit meglepő, de korántsem olyan kényelmetlen, mint azt elsőre gondolná az ember. Életem talán legszebb éveit töltöttem abban a testben. Apának nagyon hiányzott Shihouin úrnő, mivel valamilyen okból mindig úton kellett lennie, így hát fogalmazhatunk úgy is, hogy apura rátört az erős macskahiány. Így aztán úgy döntött, be kell szereznie egy új cicát, és pont rám esett a választása (persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy csak úgy találomra lekapott a polcról egy cukorkát, vagy valami ilyesmi). Azokban az időkben talán nem túlzás, hogy én voltam apu kedvence. Sokat foglalkozott velem, mindenhová magával hurcolt, néha még azt is megengedte, hogy vele aludjak. De aztán úgy egy évtizeddel később az úrnő megbízatásai befejeződni látszottak, és egyre több időt tudott tölteni barátjával, így a macskaformám teljesen feleslegessé kezdett válni. Sosem nehezteltem emiatt Shihouin-samara, hiszen mindig is tudtam, hogy én csak egy pótlék lehetek apu szívében. Ezután egy plüss cica „testében” éltem tovább (minden évben más és más plüssbe költözhettem), egészen addig, amíg apa meg nem alkotta nekem a mostani testemet. Azt mondta, nagyon a szívéhez nőttem az évek során, és olyan sokat tettem érte, hogy most már igazán itt az ideje, hogy viszonozza. Nagyon szeretem a mostani alakomat, apa igazán eltalálta az ízlésemet. A macska ismertetőjegyek közül ezen a testemen is megtalálható pár, még az a tetoválásféleség is, ami „macska koromban” a hasamat díszítette fehér szőrme formájában. A szemem felemás színű, az egyik kék, a másik pedig arany. Éjszaka jobban látok az átlagnál, és a szemfogaim is szokatlanul nagyra nőttek. Eleinte némileg zavaró volt, hiszen furcsán néztek rám az emberek, de ma már teljesen megszoktam, sőt, kifejezetten örülök neki, hisz így sosem fogom elfelejteni az apával töltött éveket.
Mielőtt elköltöztem volna otthonról, sok minden történt velem. Többek között szert tettem néhány olyan képességre, melyeknek nagy hasznát vehetem az életben. Képes vagyok az élők világában növő gyógynövények jótékony hatását lélekrészecskékké alakítani, és így bármikor bárkit képes vagyok meggyógyítani a sérüléseiből – még magamat is! Már születésem óta arról álmodoztam, hogy a 4. védelmi osztag tagjaként segítsek a sérült lelkeken. Mondhatni, ez áll hozzám a legközelebb. Amíg a vegyesboltban éltem, rengeteg időm jutott az olvasásra. Sok dolgot megtanultam az emberi testről és annak betegségeiről is, így amíg apa szerint még nem álltam készen a lelkek világába való átlépésre, mellékállásban nővérként dolgoztam egy kurakarai kórházban.
Egyéb más okai is voltak annak, hogy mindenképpen át akartam jönni a lelkek világába. Amíg apánál laktam, nagyon sok ember megfordult nálunk. Sok barátot szereztem, de a legjobban Élősködő úrral kerültem közeli kapcsolatba. Ha valaki nem tudná, Abarai Renji hadnagy úrról beszélek, a 6. osztagból. Nagyon jó barátok lettünk, egy ideig még egy szobában is laktunk, amikor apa felújítást végzett a vegyesbolton – már eléggé ráfért. Ha tehetem, még ma is elé megyek, ha megérkezik egy megbízatásból, vagy ha úgy hozza a sors, vele tartok néhány küldetésben is, hogy legyen, ki begyógyítsa a sebeit. Általa nagyon sok barátra tettem szert, nélküle lehet, hogy nem tartanék ott, ahol most…
- Na, elég legyen ebből! – szólított meg hátulról egy komoly, mégis barátságos hang. – Ennyire kiönteni a szívedet egy egyszerű párnának. Mégis mire volt ez jó?
- Nahát, Renji! – pattantam fel a földről, ledobva mindent, ami eddig a kezem ügyében volt. – El sem hiszem, hogy végre visszatértél!
- Pedig már egy ideje itt vagyok, csak valakinek fontosabb a magában való duruzsolás, minthogy üdvözölje a rég nem látott barátját, ugyebár? – gúnyolódott rajtam, majd laza mosolyt eresztett felém. – Gyere, a többiek is csak rád várnak, újabb küldetésnek nézünk elébe, és hát mire mennénk a mi nővérkénk nélkül?
- Jaj, úgy örülök, máris indulhatunk! – mondtam lelkesen, majd sietve felkaptam néhány dolgot a holmijaim közül, és már rohantam is kifelé a szobából.
Az igazi történet pedig még csak most kezdődik…
